Kedves Barátaim és Harcostársaim!

Ismét a teljes címlistámnak küldöm idei utolsó körlevelemet, melyben egy jelentős eredményemről szeretnék beszámolni.

A Keresztény Kulturális Akadémia (KKA) hirdetett egy összmagyar szépirodalmi pályázatot nyár végén, melyre – hosszas töprengés után – én is beküldtem a csatolmányban olvasható verseimet és prózáimat. (Nagyon régen nem tettem már hasonlót, hiszen tapasztalataim szerint a tehetség és a valódi értékek manapság vajmi keveset számítanak. Annál inkább a „balliberális elkötelezettség” s az ideológiai szekértáborokhoz, klikkekhez való tartozás „szalonképessége” döntik el az érvényesülési lehetőségek, kitüntetések és jutalmak sorsát. Ennek dacára ezúttal magam is meglepődtem, és kellemesen csalódtam.) Elég sokan pályáztak az egész Kárpát-medencéből, de csupán 23 szerzőt méltattak közlésre végül. Így a vékonyka, 160 oldalas könyvben (címe: Forrás a rejtekből) átlagosan 7 oldal jutott fejenként. Én 23-at kaptam, ami messze a legtöbb az egész mezőnyben. Összesen 7 versemet és egy hosszú tanulmányomat publikálták (ezeket utólag mindenütt föl is tüntettem, a címek után apróbb betűkkel!), s az alkotóknak külön-külön járó rövid bevezető sorokban is rólam írtak a legelismerőbben, amit érdemes idézni.

„A Szegeden élő, sokáig mérnökként dolgozó szerző ma hét kötetes író, költő, lapszerkesztő és nemzetvédő szónok. Írásaiból valóban a mély kereszténység és a magyarság emelkedett lelkületű féltése szólal meg. Műveiből nehéz volt válogatni; nem azon tépelődtünk, hogy mi kerüljön a kötetbe, hanem, hogy mi maradjon ki belőle, mert igen bőséges és színvonalas anyagot kaptunk; de további írásai a világhálón könnyen elérhetők.”

Bár tényleges eredményhirdetés és díjazás nem volt, a föntiek miatt lényegében (nem hivatalosan) megnyertem a pályázatot, ami mindenképpen örvendetes, és karácsonyi ajándékként sem mellékes számomra.

Ismereteim szerint az antológia nem kerül könyvárusi forgalomba (a katolikus egyházon belül terjesztik), de akit érdekel, tőlem is megrendelheti 2000 Ft (1600 + 400 postaköltség) befizetése ellenében. (Elérhetőségeimet lásd a pályázatom végén!)

Még annyit, hogy a lenti pályázati anyagom (+ ez a körlevelem) szabadon közölhető, honlapokra, blogokra tehető, és tetszés szerint továbbítható, sokszorosítható. Örülnék, ha minél szélesebb körben terjedne, hiszen minden írónak ez az igazi álma és jutalma.

Úgy vélem, hogy helyénvaló, ha az elmondottak után, valamint a közelgő ünnepekre tekintettel most mellőzöm a közvetlen politikát, amiben sajnos egyébként sem rejlik számunkra semmi üdvözítő, sőt a feketeleves nyilván hátravan még. Egyelőre azonban ne gondoljunk erre, hanem töltse be szívünket a jézusi szeretet, lelkünket pedig az égi fényesség, hogy jövőre megújult erővel vághassunk neki a ránk váró küzdelmes hétköznapoknak.

A Magyarok Istene áldjon meg benneteket! Ennek szellemében kívánok mindnyájatoknak békés, meghitt karácsonyt, valamint egy boldog(abb), sikeres(ebb) új esztendőt; s valamennyiünk érdekében kívánom a hosszú ideje, hőn óhajtott, azonnali magyar föltámadást!

Honfitársi és keresztényi szeretettel Siklósi András

ISTEN OLTALMÁBAN

Siklósi András versei (43 db)

A kereszt előtt (antológiában közölve)

Látjuk bordáidat

szöggel átvert kezed

sebeidből a vér

a szívünkre csepeg

Arcod fakó már és

szederjes a melled

Atyádat szólítod

A sorsod betellett

Megnyílik most az ég

a föld reng alattunk

tisztító viharként

átsüvítesz rajtunk

Meghatottan nézünk

fényes keresztedre

Elrejtőzünk némán

szörnyű sebeidbe

Mert csak benned bízunk

te adsz békességet

Te vagy az igazság

Nincs kívüled élet

A legszögedibb szögedinek (antológiában közölve)

(Bálint Sándor alsóvárosi szobra előtt)

Esti árnyak futnak körbe

szelíd komoly arcodon

Harang kondul Varjú károg

a vén kopott templomon

Sokat jártál itt valaha

félig ez volt otthonod

Térdelve a Szent Szűz előtt

suttogtad el bánatod

Emlékünkben egyre jobban

elmosódik szép neved

Most sajnáljuk igazán hogy

nem beszélhetünk veled

Szegény néped fia voltál

útjelző kő fáklyafény

Embertelen világunkban

töretlen szív nagy remény

Bizakodó szemmel nézzük

csöndes meghitt mosolyod

Betűt vetsz az ég mezőin

s bő termését aratod

Ragyogó hold fürdeti az

alsóvárosi falut

Némán áll a templomtorony

A nagyharang elaludt

Áldozati ének (antológiában közölve)

(Ildikónak 1977-ben, esküvőnk előtt)

tükrös szemedben magam kerestem

faggató füllel szavadat lestem

mosolyod néztem néztem a szépre

vaksötét éjből léptem a fényre

homlokod gondját elsimítottam

kíváncsi kezem szoknyádba loptam

éreztem pezsgő borpiros véred

szíved közepén dobbant az élet

szerelmed mézes vadrózsa lángja

húsomba tépő sikoltó máglya

forog a tűzben izzik a hajnal

melleden ébred s nyugszik a nappal

fekete hajad ponyvája lebben

gyöngyöző könnyel koronázz engem

hadd leljek nyugtot puha karodban

fonjon át combod minden viharban

féktelen lázban szántom a tested

kristályos hóvá porlok szét benned

poklok mélyéből fölkiabállak

ne legyen soha gátja a vágynak

örökké ölelj légy a halálom

keserű-boldog álmom és átkom

légy a megváltóm sorsom virága

s gyermeki lelkem oltárán lámpa

fetrengjek akár véresre verve

ha te gyógyítasz nincs semmi veszve

álljak bár talpig csikorgó vasban

akkor is te jársz gondolatomban

kéklő magasban cikkan a szárnyad

követlek megyek ott is utánad

áldozni érted bizakodással

elnyomatásom csont-iszonyával

csillagzó hittel lobog a máglya

s rázza a földet mennydörgő lárma

ülök a semmin összetiporva

életem veled még így se csonka

szivárvány lettél poros ruhámon

szemfedőm lész majd halotti ágyon

neved suttogom közel a véghez

elfúló hangon a mindenséghez

szerelem tisztább nem volt és nincsen

törékeny kincs vagy belőlem isten

Rövid emigrációm

1.) Az utolsó éjszaka

Acsarog rám a világ

üldöz megfojt a bánat

Tönkretéve kifosztva

vívom haláltusámat

Vészjósló éjfél ködlik

s omlik vízpartra fára

Némák a rokkant házak

mint a megkövült láva

Rémülten hallgat ajtó

ablak Életem kopár

szikla lekaszált mező

Nem ér fabatkát se már

Figyellek kedves – alszol

s álmaid nem gyötörnek

Sóhajtasz nevetsz – gyűjtöd

aranyát hű szívednek

Jobb is hogy nem látsz Lopva

borongva megcsókollak

Befelé sírok Érzem

nem hoz semmit a holnap

Búcsú nélkül hagylak el

királynőm drága társam

Elfutok hisz csak kivert

eb vagyok szép hazámban

Megyek ki tudja merre

nem maradt több reményem

Száguldok mint egy csillag

s fölrobbanok az égen

2.) Az első hajnal

Lám hazajöttem mégis

telítve vággyal tervvel

Hajnali fény hasad ránk

ébredj kedvesem kelj fel

Időben értem vissza

nem sejtik mi dúlt bennem

Nem tudhatod még te sem

milyen sebzett volt lelkem

Megnéztem falut várost

hegyeket gyors folyókat

templomot várat erdőt

sztrádákat autókat

Csodás múzeumokban

élveztem képet szobrot

Sodródtam ezer utcán

láttam számtalan arcot

Egyedül jártam-keltem

idegen voltam végig

Elvetettem az újat

s megőriztem a régit

Vártak sokfelé Gazdag

pártfogók csalogattak

El is szédültem párszor

de meg nem ingathattak

Itt vagyok megint látod

újjászületve épen

Hazahívott a hangod

visszahúzott a népem

Kapaszkodjunk össze

(Ildikónak, házassági évfordulónkra)

Eltöltöttünk együtt harminchárom évet

pedig megpróbált és fölsebzett az élet

Védtük családunkat ezer gonddal szemben

s vittük keresztünket nagy-nagy szerelemben

Boldog hű pár vagyunk – noha semmink sincsen –

mert szívünkben fészkelt mindvégig az Isten

Rögös útjainkon Ő vezérelt minket

minden jót megadott nem kérhetünk többet

Magyarnak neveltük két derék fiunkat

valóra váltottuk sok csodás álmunkat

Ki tudja hány zord év állhat még előttünk

ne sírj hisz’ közösen akármit legyőzünk

Téged ölelgetve föllángol a lelkem

nincs nálad féltettebb evilági kincsem

Nem a vágy tartott meg hanem a szeretet

ámbár csókod íze méznél is édesebb

Mikor megsimogatsz bánatom is elszáll

enyém vagy s én tied gyönyörű virágszál

Megyek hozzád száz vad villámló viharban:

fénylő reménységem s oltalmam a bajban

Nyújtsd ide a kezed kapaszkodjunk össze

és maradjunk együtt immár mindörökre

(Szeged, 2010. május 3-án)

Édesanyám (antológiában közölve)

Sudár voltál – ma meggörnyedt

Finom arcodat barázdák futják körbe

szemed üvegek mögé rejtezik

Szőke hajad fehérre meszelték az évek

lábadon karodon kék erek feszülnek

Életed őszbe fordult

lassan lehullik rólad mind

a szépség és a pompa

Megtört a lét megtört

az iszonyúan kemény munka

Magad cipelted kicsi családunk

legtöbb terhét

nem láttalak pihenni soha

Szótlanul tűrtél ezer keserűséget

magadért sohase sírtál

ritka könnyed két fiadért hullt csak

Szegény vagy

nem volt és nincs semmid

évtizedek óta nem jársz sehova

Mégis nekünk mindent megadtál

foggal-körömmel harcoltál értünk

Ma sem értem

gyönge testedbe

hogy férkőzhetett ekkora erő

ilyen határtalan szeretet

Ha vihar dúlt bennem

vagy mások megtiportak

magadhoz öleltél s ápoltál

mint kertész a fonnyadt virágot

Szeretnék én is adni

legalább valami biztatót mondani neked

Szeretném ha mindent félretennél

s megnyugodnál végre egy kicsit

ha fáradt arcodon új tavasz rügyezne

s szomorú szívedbe mosoly költözne ismét

Véredből sarjadtam

gyökerem lelked harmatját szívta

Íme fölnőttem talán jobb talán még rosszabb sorsra

Erős vagyok messze tekintek

nem félek többé semmitől

Engedd hogy mától én védjelek téged

s öregséged támasza legyek

hogy nagy bús éjszakákon álmod pásztorozzam

világ legdrágább kincse

gyönyörű anyám

(1994-ben)

Apám halálára (antológiában közölve)

Hányszor próbáltam verset írni rólad

hányszor akartalak megragadni zengő dalban

de mindig megbicsaklott kezemben a toll

s ráfagyott ajkamra a dicsérő ének

Immár nem állhatok eléd úgy mint régen

bizonytalan zsengéimet félénken szorongatva

bátorításodat vagy bírálatodat várva

Jóságos arcod mosolygó szemed simogató kezed

nem láthatom nem érezhetem soha többé

Egyedül maradtam prédaként a gonosz világban

kiszolgáltatva a véremre szomjazó ordasoknak

Árván és védtelenül hagytál a dermesztő űrben

Mi lesz velem nélküled apám édesapám

Hol találok olyan kiváló mestert

bölcs és csalhatatlan prédikátort

fáradhatatlan vakmerő hazafit mint te voltál

Mikor s merre lelek hozzád fogható

lánglelkű költőt és gránitkemény férfit

a rám szakadó viharos ég alatt

Adj tanácsot szólj még egyszer hozzám

szárítsd fel patakzó könnyemet

kormányozd révbe életem hánykódó hajóját

Üres a szobád ágyadban nem alszik senki

széked meg se reccsen könyveid

ezerszám hiába sorakoznak a polcon

kopott ruháidat nincs aki viselje eztán

Semmit se hagytál rám

csak egy nyomasztó roppant örökséget:

a mindhalálig tartó népszolgálatot

Neked már könnyű megszabadultál kínjaidtól

elérted a végső csendet és nyugalmat

Ott lakozol Isten fényes kastélyában

ott sétálgatsz az Ő végtelen mezőin

Apám édesapám hiányod megrémít

egész testem beleremeg a fájdalomba

zihál a tüdőm vonyít a szívem

kiver a lázas veríték

Éjszakánként elkerül a gyógyító álom

virrasztok töprengek órákon át

és szörnyű magányomon kesergek

Te voltál az egyedüli mércém

járható ösvényem és világító fáklyám

Bárhogy szeretném nem mehetek még utánad

itt kell küzdenem a földi pokolban

hátha tehetek valamit szenvedő népemért

Te már elnyerted az igazak boldogságát

nem éred meg kegyetlen haláltusánkat

nem látod meg nemzetünk rettentő pusztulását

holott előre tudtad s hirdetted végzetünket

Ó apám nézz rám az égből

adj erőt hogy ne hulljon ki kezemből a kard

vigyázz rám hogy elkerüljem a kísértéseket

és ne szédüljek semmilyen sátáni szakadékba

Nincs más választásom

folytatnom kell öngyilkos harcodat

be kell fejeznem hatalmas művedet

ami embernek aligha sikerülhet

Te már Isten követe lettél

eljöhetsz hozzám segíthetsz nekem bármikor

Figyelj rám hallgasd meg néma üvöltésemet

karolj át s öleld szorosan didergő testemet

űzd el lelkemből leírhatatlan bánatomat

vonj körém áttörhetetlen páncélt

Apám édesapám senkit se szerettem jobban

rokon se barát se pótolhat téged

Nincs már ki megértse szaggató gondjaimat

nincs aki biztasson s fölemeljen

és levegye vállamról gyötrő keresztemet

Vulkánok emésztő tüzében égek

Csontom fölolvad húsom lefoszlik rólam

fekete hamuesőbe merülök

s robbanó lávafolyamok indulnak

mellkasomból és ágyékomból

Nincs nálam esendőbb szerencsétlenebb hadirokkant

Apám édesapám mért haltál meg

miért vetted el maradék reményem

mi lesz most velem nélküled

Vágtass vissza lobogó sörényű táltos paripádon

ereszkedj le egy nagy ívű tarka szivárványon

röpülj haza a füttyös tavaszi madarakkal

A síron túl is beléd fogódzom

nem futhatsz el nem válhatsz semmivé

nem szökhetsz meg tőlem sehova

Maradj velem s mint gyermekkoromban

mutasd meg a virágos réteket susogó nádasokat

tiszta forrásokat bóklászó őzgidákat

Hozd vissza az éltető napot

ne hagyj a sötétségbe veszni

Nyisd meg előttem is tündérország kapuját

ahol te vagy a legdélcegebb királyfi

vitézek gyöngye magyarok csillaga

kedves édesapám

(2000 márciusában)

Fiaimnak (antológiában közölve)

(Bálintnak és Gergelynek útravalóul)

Élvezzétek az életet Szeressetek ha tudtok

füvet fát virágot felhőt földi és égi titkot

Örüljetek annak amit nyújt a teremtő Isten

ne kergessetek délibábot hisz elérhetetlen

Kerüljétek a hősködést de ne legyetek gyávák

ne tűrjétek hogy nevetek bitangok sárba rántsák

Legyetek emberségesek igazak bölcsek s büszkék

Gyűjtsetek lelki kincseket vessétek meg a szürkét

Tegyetek sok jót Kovácsoljátok széppé sorsotok

s legyetek a szabadságért küzdő elszánt magyarok

Ne kövessetek se másokat se engem Valódi

örök célokra törjetek s a hitben tartsatok ki

Ne veszítsétek kedvetek bármit hoznak az évek

Osszátok szét a szívetek mert nem csupán tiétek

Család haza és becsület – nincs ennél ősibb törvény –

ezt hagyom rátok fiaim s nem nyelhet el az örvény

Járjatok szerencsével E szerint éljetek rendre

Legyetek nagyon boldogok s jussatok föl a mennybe

Az én Krisztusom (antológiában közölve)

(Keresztény nemzettestvéreimnek)

Holtodban is újra megfeszítenek

káromolnak kigúnyolnak és elűznek

Mégis élsz mégis mindenütt ott vagy

Városi templomok mélyén

néptelen hegyi falukban

vagy útszéli árkok mentén

minket vársz rendületlenül

Rozsdás pléh-arccal szenvedsz

csonka kő-arccal kínlódsz

szúrágta fa-arccal sóhajtasz

kárhozatba bukó híveidért

Elhagytak elfordultak tőled

akikért mindent föláldoztál

s akikért megjártad a poklot

Testedet hideg eső marja

metsző viharos szél tépi

vagy barbárok döntenek porba

Kereszted elvásik lassan

s fogai közt megőröl az idő

Szeretlek Vágyódom rád mindig

Vigasztalj Hallgasd meg könyörgésemet

Ne hagyd hogy lángom hiába lobogjon

Gyógyítsd be őrjítő harci sebeim

Ölelj át Töröld le könnyem s lázas verítékem

vedd el bűneimet fékezd meg gyilkos álmaim

Botló lépteimet tereld jó irányba

védj meg a rontástól s irigyeim dühétől

Taníts küzdeni és igazul élni

Hívlak Jöjj hozzánk édes Úr

jöjj közénk ismét

Segíts üldözött széthulló népemen

ne tűrd hogy hazám latrok kezére jusson

Tisztítsd meg bemocskolt hírünket

szabadíts ki a bénító trianoni csonkaságból

s a szolgaság gerincroppantó jármából

Oszlasd szét a hazugság fojtogató bűzét

tompítsd a húsunkba vágó korbács erejét

Sújts le vérszívó kufárainkra

kergesd el a Sátán tomboló démonait

Hozz boldogságot adj lelki békét

ments meg az értelmetlen szenvedéstől

s ültesd szívünkbe a győzelem reményét

Vezesd a magyart örök üdvösségre

és emeld mennyei fénybe

haldokló irgalmas Jézusom

Az antwerpeni katedrális

Álom és látomás vagy

kőből faragott fájdalom és szépség

Tornyod a felhőkkel csókolózik

éjszaka rád száll pihenni a hold

Oly magányosan állsz itt

mint én messzi hazámtól

Harangjaid zenéje szétporlik a zegzugos háztetőkőn

vagy megtörik a járművek pokoli zajában

De benned csend van

Maga vagy a megtestesült finomság

Falaid közt az Istenre szomjas lelkek találkoznak

oltárod Rubens-képeiről a menny fénye sugárzik

szobraidban a Biblia szólal meg

homlokod a nap tüzét veri vissza

Színes ablakaidon remény szikrázik át

szentelt vizedben megtisztul az arcom

Búcsúzom tőled te égre mutató hatalmas földi ujj

te magasba törő eleven áhítat

Úgy érzem maga Isten alkotott

Itt él Itt dobog lángoló szíve

Itt vár ránk

hogy láthassuk

s szemtől-szembe beszélhessünk vele

Isten oltalmában

Magyar sorsot adtál kemény életet

súlyos gondokkal kudarcokkal terhelsz

naponta megpróbálsz gyakran porba sújtasz

Keserűségemben mégis megvigasztalsz

küzdelmeimhez erőt és reményt adsz

fölsegítesz ha összeroskadok

Harcostársam meghitt barátom vagy

szelíden átölelsz ha mindenki elhagy

Feléd fordítom könnyes arcom

begyógyítod vérző sebeimet

Megvédesz ellenségeimtől

nem hagyod hogy irigyeim eltapossanak

s nem tűröd hogy sikereim elvakítsanak

Se pénz se hírnév nem pótolhat

gazdagságoddal senki se versenyezhet

hatalmaddal semmi sem ér föl

Jó vagy és igazságos bölcs és egyszerű

csodálatos és legyőzhetetlen

Lelked friss forrásánál megtisztulok

s föloldódom fenséges csöndedben

Nem félek többé a szenvedéstől

a halállal is bátran szembenézek

Végigjárom utam elszánt bizakodással

s föltámadok újjászületek

gyötrő bánatomat ragyogó örömre váltom

Légy velem örökké

fürössz meg szikrázó fényedben

és szüntelenül szeress

Bocsáss meg ha megsértelek

óvj meg a gonosz rontásától

űzd el a lidérces éjszakákat

szabadíts meg a Sátán csapdáiból

Hiszek benned belőled táplálkozom

nélküled nem is létezem

Nem én beszélek te szólsz általam

te dalolsz helyettem te írod verseim

Azért jöttem a világra

hogy egész életemben titkaid kutassam

s ezernyi poklon át eljussak hozzád

és minden tehetségemmel

dicsőségedet zengjem

(Írtam Szegeden, 1997. május 26-án, amikor

feleségem medjugorjei zarándoklaton vett részt.)

Halálaim

Meghalok szélben esőben fagyban

holdtöltekor és lebukó napban

tavasszal nyáron őszidőn télen

zúgó erdőben virágzó réten

Meghalok minden vergődő halban

törött teknőben kihullott hajban

bogarak vackán madarak fészkén

lovasszekéren borpincék mélyén

bányaomláskor hajótörésnél

gyümölcsszüretkor búzavetésnél

Meghalok minden megsebzett vadban

lebontott házban rozsdálló vasban

Meghalok versben zenében képen

iskolapadban s népünnepélyen

Meghalok vad lidérces varázsban

lápon hegyélen hunyó parázsban

száműzve kifosztva mégis vétlen

fuldokolva a szemétben vérben

Meghalok csendben s üvöltő jajjal

lázadó szívemben égő dallal

Meghalok éjszaka reggel délben

víz alatt földön felhőtlen égen

Meghalok távoli tejutakban

ismeretlenül és halhatatlan

asszonyok lányok kegyét keresve

álmokat csak álmokat szeretve

Meghalok a régi szülőházban

ruhátlanul föl-föltörő lázban

barátaim korholó szavánál

ősapáim elhagyott sírjánál

Muhinál Mohácsnál Nagymajtényban

Aradon Versailles-ban Don-karéjban

békében szedett hadifoglyokban

„testvérek” közt is gyarmati sorban

Nem használt romló népviseletben

gúnyolt vallásban betiltott nyelvben

üres jelszókat zászlókat nézve

kitelepítve éhezve félve

kínozva szétverve talpig gyászban

negyven éves szüntelen fogyásban

Meghalok a vértanúk fejéért

s az eltiport szabadság ügyéért

szétdarabolt pusztuló hazámért

s a szerteszórt magyarság jogáért

Meghalok mint új korok hírnöke

mint a vén idő árva gyermeke

múltat jelent és jövőt cselezve

Fölszögezve száz barbár keresztre

naponta újra újra meghalok

Hamu vagyok már csillagpor homok

önmagát fölfaló élőhalott

aki csak hitte hogy élni tudott

aki bolondként járt a világba’

s tárt karral várt az éhes halálra

Égi utakon

Kinyújtom nagy kérges kezem

és csillagcsokrokat szedek

Szalad felém a végtelen

mint egy gondtalan kisgyerek

Üres semmiben röpülök

alattam nincs többé talaj

Játékos táncra perdülök

tejutak leányaival

Örvénylő ködbe öltözöm

iszom lágy felhők harmatát

Társam hajnali tűzözön

felejthetetlen hű barát

Fülembe vén napok súgnak

átadják féltett titkukat

Vemhes csillagcsordák hívnak

vak holdak rázzák botjukat

Távol s közel kékes fényben

vándorló bolygók fürdenek

Meghitt ismerősként kérem

engem magukkal vigyenek

Később őket is elhagyom

Mindig új utat kergetek

Áttörök árkon bokrokon

Várnak az ismeretlenek

Vissza tán nem térek soha

Jobb ott és szebb lesz még nekem

Virágzó csillagok dala

csendül lángoló szívemen

Elszántság

1.

Soha magam meg nem adom

nincs az a gyilkos túlerő

Holtomban is zeng a dalom

s vagyok a győztes fölkelő

2.

Szakadatlan vívom harcom

nem rémít börtön temető

Ha szétverik könnyes arcom

fölébük hág a nevető

Láz

Trópusi láz megsemmisítő tüzében izzok

kohók szikrazuhataga esőzik bennem

Sejtenként olvadok mint a vas

Minden porcikám lángoló fáklya

Elevenen égek óriási máglyaként

Sohasem válok hamuvá

és semmi reményem sincs

hogy valaha kialudjak

Az igazság katonája

(50. születésnapomra)

Mindig az igazságért verekedtem

Kiválasztottként hordozom a poklot

Ezer zord démon hadakozik bennem

gyilkosnak se szánnék mostohább sorsot

A szívem dobog még hitem töretlen

bár kudarcok marnak viharok tépnek

Ötven szörnyű év röpült el felettem

s fogynak lelkemben a régi remények

Ám amíg hazám vérzik a kereszten

mit nekem szenvedés mit nekem halál

Nincs békességem se földön se mennyben

mikor a népem naponta sírba száll

Bolond vagy – óvnak akik még szeretnek

s kiröhögnek esküdt ellenségeim

Küzdőtársaim (sok bátor eretnek)

máglyán lobognak a Tejút szélein

Föladják sorra vagy hamuvá válnak

s csatáik emlékét szétfújja a szél

Túszai lesznek egy gonosz világnak

hol becsület hűség fabatkát sem ér

Kínlódsz vergődsz elárvult Magyarország

idegen rablók dőzsölnek testeden

Ősi jussodat hóhérok kobozzák

s te megsemmisülsz elnyel a végtelen

Mit számít itt tehetség hősi virtus

mit a szabadságért hozott áldozat

Koldusbot jut nekünk nem díszes mirtusz

s megváltás helyett tán örök kárhozat

Folytatom utam nincsen választásom

Tragikus harc ez keserű küldetés:

dalokba szőni minden vágyam álmom

s vetni akkor is ha kiég a vetés

Büszkén vállalom hogy száműzött lettem

Az sem érdekel: megérte nem érte?

Hiszen megtettem amit megtehettem

s Isten – ha jó – nem sújthat porba érte

(2003. jún. 10-én)

Nevemre

Sejtjeim őrült lázaktól égnek

Ijedt megszálló bennem a lélek

Kitiltatott szívemből az ének

Legázolták minden nemes tervem

Ócska férgek játékszere lettem

Sorsom a halál Megöl az átok

Itt hol még fény sincs csodára várok

Azt kaptam én is amit a népem

Nincsen már semmim Mindent elértem

Dörzsölt bitangok véremet ontják

Rágalmaiktól rám dől az ország

Áldom az Istent Nincs okom félni

Síri magányban is lehet élni

Petőfi Sándornak

A Tiszánál állok a szegedi pusztán Mint egy kaptár

méh körüldöngicsél a hó Januárt mutat a naptár

Függöny mögött a nap Jégcsapok lógnak egy ágról

Fagy villan szél fúj Varjak zuhannak le a fákról

Rád emlékezem rád gondolok Petőfi Sándor

Zúzmarásodom Elnyűtt kabátom nem melegít

Borzongok és fázom Őrzöm a múlt gyökereit

Fölfeszül az égre a bánat Krisztus sebeit

sejtem a láthatáron Cipelem mint rokkant vándor

életem keresztjét s rád gondolok Petőfi Sándor

Bőröm alá nyúl a tél Velőm belerémül

Lilára zöldre dermedek s elérem végül

hogy semmit se érzek Mintha nem lenne testem

Most értem csak a pusztát Mindig ezt kerestem

Olyan lett a világ mint egy Petőfi-versben

Hízik a jég köd száll Szürke reménytelen a távol

Mégis tavaszt várok s rád gondolok Petőfi Sándor

Úgy iszom iszom tiszta lelked akárha forrásból

Rögös pályám tömérdek gond-baj Gyötört vágott az élet

Ezért emel föl a példád ezért jó olvasni téged

Fénylő lángoszlop hajlíthatatlan jellem voltál

Úgy üt szíven a sorsod mint híveket a zsoltár

Mintha ma is élnél De kár de kár hogy meghaltál

Támadj föl Jöjj segíts jöjj vezess te garabonciás

te elpusztíthatatlan táltos te Magyar Messiás

Ének Szent Istvánhoz

Rád gondolunk első szentünk győzedelmes nagy király

Árva népünk sírva néz rád Békére örömre vár

Szólj értünk hogy megmaradjunk Nyújtsd felénk erős karod

Mondd keljenek új életre a falvak s a városok

Lépj közénk kedves fiaddal a délceg királyfival

Ne engedd hogy elpusztuljunk Népünk szebb jövőt akar

Áldj meg minket hű jobboddal Gyógyíts be minden sebet

Országodat mit ránk hagytál szétszaggatták a szelek

Csak egy könnycseppnyi maradt meg Védd meg ezt dicső király

Árva néped sírva néz rád Békére örömre vár

Szent Lászlóhoz

Tán sehol se volt ekkora vitéz

ilyen fenséges győzelmes király

Hited sugárzik erőd megigéz

lelked a mennyből gyakran visszaszáll

Reményt hozol védsz ma is bennünket

éles bárdod hóhérainkba vág

Szívünkbe bújsz fölszítod tüzünket

s vérünkben vágtatsz hét határon át

Nem pihenhetsz amíg magyar néped

rablók tiporják pribékek verik

Vezess minket Ősi tekintélyed

s érckarod nélkül hazánk elveszik

Kiálts harcolj és imádkozz értünk

hogy ne sújtson vész ne rontson métely

Ha velünk vagy semmitől se félünk

megbirkózunk minden ellenséggel

Dicső lovag hős bajnokunk László

űzd a gonoszt s mi bátran követünk

Te égi láng te szentséges zászló

Szabadíts föl Mentsd meg az életünk

Neved tiszta maradt

(Rakovszky József sírhalmára)

Látom néha most is törékeny alakod

utcákon tereken viszed a Szózatot*

s benne rendületlen hirdeted az Igét

nem romló földi szót hanem az Istenét

Született tehetség áldott ember voltál

süketek s vakok közt fölcsendülő zsoltár

Magyarok oltárán fáklyaként lobogtál

a pokol tornácán lelkünkbe fényt loptál

Derűs szívvel tűrted amit sorsod rád mért

szívósan harcoltál népedért s hazádért

Nem alkudtál soha bár üldöztek vertek

mindig újra kezdted örökös küzdelmed

Mikor annyi társad elhullott mellőled

reményt vigaszt adtál ezer csüggedőnek

Belegyökereztél a termékeny rögbe

őrt álltál a vészben nem roskadtál össze

Ennyi gonoszság közt ilyen szörnyű korban

nem juthattál messzebb se élve se holtan

Hol egy egész nemzet kínlódik és pusztul

– mert barbár mód irtják szinte írmagostul –

hálátlan küldetés ott költővé válni

s a zsarnok dühével büszkén szembeszállni

Te ezt is megtetted s jó példát sugalltál

elvadult mocsárban verset virágoztál

Neved tiszta maradt bár halványan ragyog

Sok mézet gyűjtöttél sok égi harmatot

Ami kincsed csak volt mindent szétosztottál

s nyesett szárnyakkal is szabadon szárnyaltál

Nem éltél hiába nincs mit szégyellened

vitézül hordoztad súlyos keresztedet

Mikor eltávoztál kicsordult a könnyem

drága emlékedet imáimba szőttem

Egymást barátokként becsültük szerettük

fajtánk szebb jövőjét közösen terveztük

Immár boldog lehetsz égi hajlékodban

dalod csillagok közt friss forrásként csobban

Szolgálatod letelt pihenj öreg bátyám

találkozunk mi még a mennyei vártán

(* A Szózat c. irodalmi, közéleti lapot R. J. alapította 1991-ben, és haláláig szerkesztette.)

Játékok

télen hóban toporogni

nyáron réten rikoltozni

csillagfényből csokrot szedni

vadvirágról mézet venni

tiszta tóban mosakodni

lángok közepén lobogni

telt asztalhoz telepedni

hűvös ágyra heveredni

hordók hátán részegedni

szerelemtől szédelegni

boldogságot birtokolni

bánatot bajt félredobni

szemből könnyet kitörölni

rozsdás rács mögül kitörni

barlangokban barangolni

szelek szárnyán lovagolni

déli napnál delejezni

fellegekkel feleselni

farkasokkal fogasodni

zászlót büszkén bontogatni

véreinkért verekedni

bús népünkért nemesedni

tiszta hittel harangozni

szabad szívvel rohamozni

messzi csúcsra magasodni

mindig embernek maradni

Csavargás

Üres a tarisznyám

nincs pénzem se gondom

Kíváncsi testem tájain

átfúj a szabadság szele

Nagy vágyat ébreszt bennem

a könnyű csavargás

Átfogni látni mindent

megjárni a lelkek birodalmát

a teremtés nyíló csodáit

Kirabolni a városok falvak kincsét

heverni nyirkos útszéli ágyban

takarózni éjszakai csendbe

felöltözködni nappali fénybe

fürödni tavaszi esőben

átszállni tajtékos hegyek ormán

rohanni virágos réteken

hemperegni ropogós hóban

amíg a szívem bírja

amíg a lábam elkopik

amíg szikrát szór rám

a fiatalság tüze

Két vers az őszről

1.) Őszi képek

Gyöngül a nap sírnak a felhők

Hajlik a fű a szélben

kopaszodnak a fák

sötét címerrel gyászol a kukorica

Kifakultak az utolsó rózsák

csak a kikerics bujdosik még a réten

Érett almák pirosa lopózik

a hidegebb szürkék és barnák közé

pompás szőlők gesztenyék mosolyognak a dombhátakon

Keréknyomok vágódnak a sárba

prüszkölnek a lovak cuppog a csizma

Kutyák vinnyognak töppedt viskók előtt

Fekete varjak záporoznak a mezőkre

és rekedten panaszosan rikácsolnak

A bokrok fák térdig gázolnak

a nyirkos avarban

Nászra készülő szarvasok bőgnek

baglyok sikoltanak a csöndbe

Kihalt az erdő

Éjszakánként furcsa fények imbolyognak a lápon

s nehéz ködöktől fuldoklik a berek

A tél gúnyosan les már a távoli hegyek mögül

2.) Őszi gondolatok

Ősz van

Botlik a láb bizonytalan a tekintet

megsápadnak a legszebb szerelmek

Az öregek messzire néznek

s bölcs derűvel átlépik az öröklét kapuját

Minket is átjár a változás szele

Dermesztő ujjak simogatják szívünket

csontunk beleremeg a fájdalomba

Befelé fordulunk

belső mélységeinkbe zuhanunk

Ősz van Elmúlt bennünk a nyár

Fehér világ (gyerekvers)

fut az élet fut a szán

kis harang cseng oldalán

szárnyaló lovak viszik

hókirálynő álmait

fehér álom fehér szél

meseszép tündéri tél

ezer pihe kavarog

örvénylik száll és forog

az útszélen hóember

elindulna de nem mer

fél hogy elmúlik a tél

s elolvad míg visszaér

fehér az erdő a rét

fehér minden szerteszét

jegesek az ablakok

körül minden megfagyott

kis házakban tűz lobog

köd burkolja a napot

a dombháton sok gyerek

zsibong játszik hempereg

a mezőn a hó alatt

alszik a vetés a mag

másutt disznót perzselnek

esküvő van nagy ünnep

mulat öreg fiatal

szalad a gond és a baj

vidám a tél gyönyörű

tündöklő és egyszerű

fehér imát mond a szél

nincs szebb mint a fehér tél

fehér álom és csoda

hókirálynő otthona

Csendélet birkákkal (gyerekvers)

Hazajöttek mind a fecskék

a gólya is itt van már

Tarka rétek füvét tépi

a gondtalan birkanyáj

Virágok közt méhek lepkék

szürcsölgetik a mézet

Domboldalban öreg művész

festegeti a képet

Odafönt az ég mezőin

bárányfelhők legelnek

Bégetésük halk szavára

a lenti nyáj felelget

Finom pára száll az üstből

Ebéd – zengi egy torok

Körbeülik hamarjában

és esznek a pásztorok

Vén számadó odahívja

hű kutyáját s vet neki

Éhes az eb szeme csillog

nyála csorog úgy nyeli

Még a nap is megcsodálja

a juhászok ebédjét

Hallgatja a furulyaszót

s egyet-egyet odébb lép

Esthajnalig szól a nóta

Szaladgál a kis puli

neki kell az összes birkát

számon- s féken tartani

Éjszakára a karámba

fekszenek az állatok

A tűz mellett suba alatt

alszanak a pásztorok

Minden csendes se szó se nesz

csak a puli kódorog

Rábámul a fényes égre

s megugat egy csillagot

Szeged

Távoli tájakról vetődtem ide

a határszélre a világ végire

Kutattalak vizsgáltam házaid

nyitogattam kertjeid kapuit

Összefutottam karcsú hídjaiddal

együtt borongtam bús harangjaiddal

Kószáltam az ártéri réteken

lestelek nyáron s hideg teleken

Szürcsöltem utcáid gyáraid zaját

benned találtam új otthont és hazát

Nézem a Tisza gyöngyös habjait

hullámai arcomat tükrözik

Kimondom csendben ősrégi neved

szeretlek fényes gyönyörű Szeged

Beszívom fáid földjeid szagát

elbűvölnek a szomszédos tanyák

Lelkemben őrzöm sok féltett kincsedet

a Kárász utcát s a Dugonics teret

Végigböngészem könyvtáraidat

megcsodálom szép templomaidat

Meg-megállok a nyüzsgő piacon

s beszédedet ámulva hallgatom

Értem íróid költőid szavát

Mórát Tömörkényt és Juhász Gyulát

Bálint Sándort és számos hű fiadat

Gyakran keresem föl a sírjaikat

tűnődve járok fejfáik között

s el-eltöprengek a sorsuk fölött

Szeretem szerény dolgos népedet

a szenvedőket s a szegényeket

Kedvelem a vidám lakodalmakat

a szabadtérit s a színes bálokat

Szeretem lázas lüktető szíved

Mindenestől tied vagyok Szeged

Tanya

Állsz s nézel a rideg éjbe

Csillag-verítékes arcod

Repedt fallal dőlt kéménnyel

a beomló eget tartod

Tetőd roppan zsúpja hullik

Rég elhagytak a lakóid

Padlásodon süvít a szél

szobáidba jég csapódik

Nincsen ajtód se ablakod

széthordták a kapzsi népek

Kívül-belül fölver a gyom

s üres vagy akár az élet

Bagoly száll rád durva holló

Kísértetek riogatnak

Őrzöd a kopár mezőket

s balladás ködök takarnak

Csöndben állsz Érzed a veszted

Halál jár a pusztaságban

Mint nyomok a hóviharban

úgy tűnsz el az éjszakában

Távozó öregek

Kiülnek a házak elé

mint a fészküket őrző madarak

Hajlott háttal elcsoszognak

tejet kenyeret

orvosságot venni

Betérnek olykor

a templomba temetőbe

és félénken

elmormolnak egy-egy imát

vagy szárnyaszegetten

betegen hallgatnak

Nem bízhatnak

többé semmiben

megváltás nekik a vég

Sokat próbáltak

Dante poklain

vergődtek keresztül

Alig volt örömük

ma már reményük sincs

Becsülettel éltek

s koldusként mennek el

Nem törődik velük senki

faképnél hagyta őket a haza

Kopár tölgyként sötétlenek

a megtizedelt erdő közepén

Kinyújtóztatják fáradt tagjaikat

sütkéreznek még

az őszi fényben

Bámulja őket a lebukó nap

de nem ad vigasztalást

Búcsúznak a világtól

Hasadt szívvel várnak sorukra

félhalottak és tehetetlenek

Elrohannak fölöttük az évek

nincs célja értelme létüknek

nem hiányzanak senkinek

Csordultig telnek

bánattal keserűséggel

de nem lázadnak

nem is kiabálnak

Könnyű elbánni velük

Fölhasználták erejüket

kiszívták vérüket

s most elhajítják őket

mint megunt ócskaságot

Kár értük

sajnálom valamennyit

szegényebbek leszünk nélkülük

Eltűnik velük a dal

kiapadnak a mesék forrásai

megnémulnak a balladák

lesántul a tánc

Sírba száll velük egy kor

elnéptelenednek falvaink

pusztul a magyarság

halálba szédül az ország

Anyák szüljetek

Ki menti meg az életünket

ki lesz majd sorsunk folytatója

ha minden gyermeket születése előtt

megölnek

Ezer baj bánat les ránk úgyis

nem volt még veszélyesebb kor soha

Senki sem ura magának

senki se tudja mikor csap rá

a halál

Ha nem lesz utódunk

ki viszi tovább történelmünket

s a megkezdett szabadságharcokat

Hogy’ lesz bús népünk újra virágzó

ki ver bele lelket

ha nincs fiatalság

Szüljetek hát anyák

hadd kacagjon velünk

minél több kis csöppség

A gyermek az élet

a gyermek a jövő

és minden öröklét

Zakopane

Fehér óriások voltak a fák

és véres tányérból evett a nap

a hörgő szelek fejüket rázták

s felkorbácsolták az alvó havat

Másnap mosolygó meleg fűtött

belül mégis megfagyott a kedvem

mostoha sorsom messze űzött

világgá bujdosott árva lettem

Megtört a fény a hegyek csúcsán

fojtogattak a csendes kövek

sírva sírtam a lét határán

ahol az őrök halott szívek

Kövéren izzott szikrázott minden

gyémántos álmok futottak elém

Szaladt az idő röpült felettem

és tüzes nyilakat dobált felém

Hívott hogy én is suhanjak szálljak

legyek a társa végtelen útjain

de a semmiből nem nőnek szárnyak

zene se csendül tört hangszer húrjain

Illan az élet mint az árnyék

a vad sziklák közt torz halál nevet

Fennkölt kopár rémes a tájék

Valahol harang szól Engem temet

Böjti fohász

(Mindszenty bíborosnak odaátra)

Alszik szunnyad szinte minden

halálos zord néma csöndben

Bár közeleg jön a húsvét

tombol a tél támad ismét

Erdő mező csonttá dermed

növény állat pusztul szenved

Hófúvásban jégben élünk

egyre fogyunk s hull a vérünk

Temetőben ifjúságunk

a szakadék szélén állunk

nyakunkon a hóhér bárdja

süllyedünk az éjszakába

Csak a zsarnok vasárnapol

s bennünket a sárba tipor

Ébredj ember virulj élet

rügyezz gyönyörű természet

Süss fel nap égj perzselj hétrét

tündököljön föl a húsvét

Engedd Isten hogy a néped

hittel zengje dicsőséged

Add vissza elrabolt álmunk

évezredes szabadságunk

Idegen ne bántson minket

ne fossza ki a földünket

ne alázzon ne védjen meg

ne szeressen s ne öljön meg

„Testvérre” nincs több szükségünk

söpörd ki az ellenségünk

sújts le tigrisre cápára

taposs rá a viperára

Elég volt a vereségből

gyalázatból rettegésből

Meguntuk a börtönt bitót

a sok férget rongy besúgót

Elég már a szolgaságból

rombolásból és romlásból

Esedezve kérve kérünk

engedj újra szépen élnünk

Adj hazánknak tisztességet

bort búzát és békességet

méltó népet és virágzót

förgetegben is megállót

Fordítsd felénk derűs orcád

Tavaszodj ki Magyarország

Márciusi tűz

Gyúlj ki pusztákon

hegyek gerincén

kicsi házakban

börtönök mélyén

romok virága hajnali tűz

Mérgezett szívünk

gyógyító álma

halottak mécse

bujdosók lángja

ragyogó csillag királyi tűz

Legázolt népünk

titkos reménye

kifosztott hazánk

megváltó fénye

tomboló harsány vulkáni tűz

Kapd el ruhánkat

csókolj hajunkba

forrald föl vérünk

égess húsunkba

naplángok sarja mennyei tűz

Tégy igazságot

kíméld a gyengét

pusztítsd a férgek

sátáni rendjét

hatalmas bíró rejtelmes tűz

Lázas kohódban

tisztítsd meg lelkünk

gyilkos csatákban

ne hagyj elvesznünk

örökké ifjú győzelmes tűz

Ébreszd a magyart

röpítsd a csúcsra

szabad országban

élhessünk újra

Lobogj föl bennünk isteni tűz

Magyar költősors Világos után

(Mindenkori üldözöttjeinknek)

Hontalanként sodródsz az időben

Ősi országunkban és

nyelvünk dzsungelében bujdosol

Száraz rongycsomó a szád

tüdődből vér szivárog

mégis énekelsz

Vesédet szétrugdosták

bordáid összetörték

te mégis dalolsz

Örökre bilincsbe vertek

és sárba tapostak

de onnan is beszélsz

Naponta megfojtanak

naponta megmérgeznek

ezerszer széjjeltépnek

ezerszer elvermelnek

Újra és újra fölkelsz

Fölényesen mosolyogsz rajtuk

szemük közé nézel

arcukba vágod dobogó szíved

Belső emigrációba vonulsz

a csillagok közt sétálsz

hóhéraidnak nem hajtasz fejet

Őseid csontján állsz

népedből építkezel

hiába tesznek bármit ellened

Nincsen már semmid

nem veszthetsz semmit

nincs miért megalkudnod

Még él a magyarság

együtt lélegzel vele

csak érte szólsz

Saját törvényed követed

magad vagy a törvény

Elnémítottak

Ha írsz is nem közölnek

Szemgödreiddel kiáltasz

fölmutatod megkötözött kezed

s egész testeddel üvöltesz

Túléled eltipróidat

és azok utódait

Fölzabáltatod magad

gyilkosaiddal

Nem remegsz nem félsz

ők rettegnek tőled

Nem árthatnak neked

Névtelen és láthatatlan

betyárként járod a pusztát

s megölhetetlen legendává magasodsz

Kiszámíthatatlanul törsz rájuk

rémálmukban vagy mámoros tivornyáikon

Egyedül is

te leszel mindig túlerőben

Hatalmas szabad úr vagy

zászlóvivő kürtös

csatáink legbátrabb bajnoka

Ők sunyi szolgák

gyáva idegenek csak

júdáspénzen tartott árulók

Bárhova kergetnek

örökké e tájon maradsz

A tiéd itt minden

szétosztod

magadat a versben

Büszke sasé a röptöd

Költő vagy

forradalmár

hazádnak

hűséges fia

Menj haza

(Édesapámnak 1986-ban, egy költői versenyünk emlékére)

40 éve vérünk iszod

aljas minden gondolatod

Betörtél az életünkbe

belegázoltál lelkünkbe

Csizmáiddal szánkba rúgtál

tankjaiddal letiportál

Jöttél hogy védj óvj bennünket

s megmérgezted a hitünket

Tönkretetted fiainkat

bemocskoltad lányainkat

Tépett szívünk sárban dobog

öntudatunk ronggyá kopott

40 éve fogyunk veszünk

pusztulásba menekülünk

Mindenünket elraboltad

sírunkat is fölforgattad

Bíránk és hóhérunk voltál

mindnyájunkra dögvészt hoztál

Mit akarsz itt mire vársz még

helyed otthon lenne már rég

Készülj pakolj szedd a sátrad

hagyd el végre a hazánkat

Érted zeng a Kreml harangja

sír a sztyeppe nyög a tajga

neked intenek a hegyek

jeges tundrák sebes vizek

Határtalan birodalmad

ne falja föl országunkat

Menj azonnal fuss el innen

ne képzeld hogy te vagy Isten

Menj rakétán repülővel

– egyenest vagy kerülővel –

ágyútalpon medveháton

csengős trojkán kerékpáron

Menj hajóval gyalogszerrel

tűnj el összes emlékeddel

Menj némán vagy trombitával

nyírfasíppal guzlicával

harmonika ritmusára

balalajka bús szavára

Menj aszfalton menj erdőben

víz alatt vagy levegőben

tűző napon s éjszakákon

Vissza se nézz a határon

Vidd el sarlód kalapácsod

bitófád és börtönrácsod

Vár otthonod vár a néped

gyermekeid feleséged

Nincs itt dolgod nem volt soha

Mit akarsz még Menj menj haza

Embertelen vad hatalmad

porig égett s összeroskad

Ne kezdd újra soha többször

Takarodj a magyar földről

Rendőrterror

(2006. okt. 23. fájó emlékére)

A vadállat csak szükségből öl

ti viszont kéjjel gyűlölködve

Vipera könnygáz páncélököl –

így jó a nép: félholtra verve

Talpig fegyverben állig pajzsban

rontottatok ránk ti rongy ebek

Hiába rítt a sok ártatlan

mert reccsent a csont s vérzett a seb

(A bűnözők szabadon járnak

ellenük egy lépést se tesztek

Könnyedén szétlopják hazánkat

míg velünk telnek meg a sittek)

Ávós csőcselék gaz pribékek

zsarnok szolgái korrupt zsaruk

Fajtánk helyett idegent védtek

ezért lelketek pokolra jut

Pöffeszkedtek sátáni gőggel –

inkább fussatok s reszkessetek

Ha a nemzet dühében fölkel

senki se óvhat benneteket

(Ezt a versemet testvéri szeretettel ajánlom

a szétvert és meghurcolt tüntetőknek.)

A 298-as és 301-es parcellákban

Szénfekete az éjszaka

öklét rázza száz kopjafa

Háborog a sok hős lélek

ma se talál békességet

Eltűnt a hold nincs egy csillag

áll az idő sose virrad

Véres könnyes néma gyász van

megfúlunk a hazugságban

Zúgó szélben nyirkos őszben

kószálok a temetőben

Fagyos a föld s az éjfélben

vadlúdcsapat húz az égen

Körülvesznek a bús árnyak

sorakozik a csont-század

Szemük lángol szívük dobog

úgy éneklik a Szózatot

Megindulnak rendületlen

lyukas zászló a kezükben

Jó őseink bölcsek bátrak

mentsétek meg dúlt hazánkat

Mert nincs jövőnk se otthonunk

menekülünk s egyre fogyunk

Javainkba ellenség ül

a mi fajtánk sírba szédül

Idegenek ócska férgek

habzsolják a dicsőséget

Tengernyi a tányérnyaló

áruló és magyarfaló

Gyengék vagyunk rongy rabszolgák

mindenünket elorozzák

Orcátlanul belénk kötnek

becsapnak és összetörnek

Bajainkkal nem törődnek

gúnyolják a szenvedőket

Öngyilkosságba hajszolnak

s hamvainkon mulatoznak

Kikaparják gyermekünket

eltapossák reményünket

Még múltunkat is ellopják

országunkat szétrombolják

Hova futunk miért félünk

meddig kell sötétben élnünk

Mért nem rázzuk le a terhet

mikor támad föl a nemzet

Így töprengek elmenőben

az éjféli temetőben

Ám a holtak nem felelnek

s fájó szívem jéggé dermed

De a lelkem most is lázad

Besorozom s harcba viszem

az érckemény kopjafákat

Két vers a Kárpát-medencéből

külföldre menekülő magyaroknak

1.) Ne menj el

Ne hagyd itt az országot

ne menj el

Itt születtél

ez a földed

itt tetted az első lépéseket

itt tanultál beszélni

itt voltál először szerelmes

itt tudsz csak élni

Ne menj el

Szükség van rád

veszélyben vagyunk

Elpusztulunk

elfogyunk ha elmész

Megromlik szép nyelvünk

eltörlik múltunkat

megrohad a jövőnk

Maradj itt

vállald a sorsod

Dolgozz és harcolj

gyilkosaink ellen

Állj őrhelyeden

szülj nemes utódokat

védd a rád bízottakat

Ne vidd tudásodat

messze idegenbe

Ott csak megvesznek

kihasználnak

s megvetnek mint egy szolgát

Sose lesz ott

hazád becsületed

Ide-oda hányódsz csak

mint hajó a parttalan vízen

Ne menj el

Sokezer éve lakunk

a Kárpátok alatt

Barátod itt erdő-mező

madárdal frissíti napjaid

veled búsulnak a falusi harangok

ide kötnek a folyók

szelíd ezüstszalagjukkal

téged mulattat a borpincék

tüzes bora

érted aggódnak porladó őseink

a roskatag temetőkben

Felelős vagy

Nincs jogod eldobni

amiért milliók vére hullott

Ha meghalsz se adhatod

ordas népek kezére

Ott légy magyar ahol vagy

bárhogy ütnek ne fuss el

Ne menekülj

ne hagyd el a hazát

Itt kell maradnod

Ne menj el

2.) Ne csüggedj

Föl a fejjel

ne félj a jövőtől

Ne szomorkodj ne sírj

ne bánkódj

ne hagyd el magad

Mióta küzdünk már

a megmaradásért

micsoda vérzivatarokon

ment át nemzetünk

Hány csatát háborút vesztettünk

hány árulás viszály

bomlasztott morzsolt

hány ellenség akart

elpusztítani végleg

Hányan szeretnék ma is

elvenni kis földünket

s megölni népünk

szétszabdalt maradékát

Csüggedt vagy

oda a reményed

erős hited meggyöngült

elbátortalanodtál

Mindenről lemondasz

nem érdekel semmi

Pont ezt szeretnék

akik életünkre törnek

Vértelenül akarnak győzni

elvárják hogy magunk

csomózzuk nyakunkra a kötelet

sírunkat is megásatják velünk

Összemosolyognak fölöttünk

vállukat veregetik

s leköpik haló porunk

Előbb rabszolgává tesznek

majd letörölnek a föld színéről

ha hagyjuk

Ne add meg magad

légy szívós és ravasz

Verj vissza minden támadást

védd ki a rágalmakat

Fogj össze véreiddel

bárhol is élsz

Szülőfölded véded

múltad anyanyelved

Igazságos a harcod

győznöd kell

nem bukhatsz el

Ne félj

ne keseredj el

Ne csüggedj soha

Kiáltás szilveszter éjszakáján

Csodát remélve ebsorsunk ketrecében

igyunk egy kortyot a bátorság borából

Őrködj ne aludj elárult beteg népem

és ne rettegj soha a halál csókjától

Otthonunk hazánk maholnap összeroskad

s bitangmód éhbérért robotolunk magunk

Vérünk és jövőnk áldozzuk gyilkosoknak

s míg ők tobzódnak mi bénultan hallgatunk

Millió szív dobol riadót testvérek

Lobogjon a zászlónk Áldás a magyarra

Daliás lelkünkben szülessen új ének:

váltson meg a világ legszebb forradalma

Elég a rabságból Vár egy méltóbb élet

Nagy Isten segíts hogy rátaláljunk végre

Győzzünk le űzzünk el minden ellenséget

s keressünk gyógyulást a sok szenvedésre

Jöjj el szabadság lázadók üdvössége

Imádság ünnepért

(A 70 éves Zas Lórántnak a régi barátsággal)

Asztalunkra kenyeret

– kiváltképp ha nincsen –

s kupánkba bort eleget

adjál Uramisten

Ne szipolyozzon senki

s ne dolgozzunk ingyen

A hazánkból ne űzz ki

minket Uramisten

Országodba fogadj be

mert bár bűnben élünk

megbocsátunk s bocsáss meg

Uramisten nékünk

A ránk váró halállal

birkózzunk meg könnyen

kórral bajjal viszállyal

ne sújts Uramisten

Szereteted áraszd ki

sugározd ránk fényed

hogy zenghesse mindenki

örök dicsőséged

Ne fordulj el légy velünk

erősíts a hitben

Aki bántja nemzetünk

üssed Uramisten

Szülessen sok gyermekünk

Kárpáton túl s innen

Öntudatlan elvesznünk

ne hagyj Uramisten

S mit remélünk oly nagyon

– melynél szebb kincs nincsen –

végre éljünk szabadon

add meg Uramisten

Karold föl népünk ügyét

virágozzon minden

A magyarok ünnepét

hozd el s áldd meg Isten

Győzni fogunk

(Harci induló 1956 ötvenedik évfordulójára)

Zord vihar dúl remeg a föld

jég veri a magyar mezőt

Az aranyló búzaszemek

érett gyöngye sárba pereg

Kertünkben a liliomot

megfojtják a hitvány gyomok

Termőfáink elsorvadnak

gyümölcseink megrohadnak

Megmérgezve folyónk tavunk

a kíntól majd’ megfulladunk

Hős nemzetünk megtört beteg

ki szól érte ki menti meg

Virágzik a lopás csalás

a hazugság és besúgás

Gyermekeink nem születnek

falvaink kiüresednek

Tengődünk csak nem is élünk

félő hogy végleg elvérzünk

Mért kellene sírba mennünk

s miért békében elvesznünk

Nem tűrhetjük a rombolást

állítsuk meg a pusztulást

Kiáltsunk egy szörnyű nagyot

söpörjük el a zsarnokot

Tépjük szét a rabláncokat

döntsük le a bálványokat

Kötözzük be népünk sebét

s tegyük jobbá az életét

Ma még kivert senkik vagyunk

de nő erőnk s akaratunk

Égig lobog bennünk a láng

fényes hajnal virrad reánk

Kitárjuk mind karunk szívünk

állj közénk és harcolj velünk

Jöhet bármi veszedelem

csak a hazánk szabad legyen

Vegyük vissza ősi jussunk

ellenségtől meg ne fussunk

Ha vállaljuk a küzdelmet

az Isten is megvéd minket

Mindenképpen győzni fogunk

s holtunkból is föltámadunk

Kárpátország árva népe

jogot nyert az üdvösségre

Könyörgés Babba Máriához

(Márton Áron emlékének)

Anyánk édes Boldogasszony

áldó kezed oltalmazzon

szemed fölöttünk virrasszon

szíved szívünkhöz hajoljon

Erősíts meg minket kérünk

ne folyjon ki drága vérünk

Bízunk benned csak rád nézünk

vigasztald könnyező népünk

Ne hagyd hogy a gonosz sorba’

elragadjon a pokolba

Testünk-lelkünk így is csonka

szétmarta a héber rozsda

Mindenünket elorozták

nem miénk már Magyarország

Semmik vagyunk gyáva szolgák

otthonunk rablók tiporják

Idegenek nyúznak tépnek

mi haldoklunk csak ők élnek

Micsoda kegyetlen végzet:

elpusztítanak a férgek

Se hitünk se egészségünk

már nincs miért mégis félünk

Csöppnyi jóban sincsen részünk

porba fulladt a reményünk

Mivé leszünk hova menjünk

talán új földet keressünk?

Kihunyt a szeretet bennünk

rideg koporsóban fekszünk

Fájdalmunk az eget veri

a fél világ vesztünk lesi

jövőnk keresztre szegezi

maradékunk szétkergeti

Hű Patrónánk jöjj el hozzánk

irgalmazz és tekints reánk

mentsd meg szegény beteg hazánk

szabadíts föl szép Szűzanyánk

Lángod érettünk lobogjon

imád üdvösséget hozzon

Szent balzsamod gyógyítgasson

csíksomlyói Boldogasszony

(Szeged, 2009 húsvétján)

Akkor is mondd

(Nagy Lászlónak)

mondd a költőnek: ne írjon

anya fiáért ne sírjon

szólj a gitárnak: ne pengjen

kovácsüllőnek: ne csengjen

kivágott fának: ne dőljön

büszke szarvasnak: ne bőgjön

mondd a madárnak: ne szálljon

lándzsának kardnak: ne vágjon

virágos rétnek: ne nyíljon

pöffeszkedőnek: ne bízzon

bőszült tengernek: ne rengjen

tüzes vulkánnak: ne zengjen

jeges árvíznek: apadjon

bukott komcsinak: szaladjon

kiáltsd a napnak: ne süssön

verőlegénynek: ne üssön

mennykőcsapásnak: ne ártson

eltipródat kérd: ne bántson

mondd az árvának: nevessen

sarki ringyónak: szeressen

papnak és szentnek: ne higgyen

mondd a zsidónak: adj ingyen

vedd rá a foglyot: ne szökjön

súgd a gyilkosnak: ne öljön

mondd a pestisnek: ne sújtson

atombombának: ne gyújtson

mondd a halottnak: ébredjen

biztasd a halált: tévedjen

mondd a némáknak: szóljanak

nézz a vakokra: lássanak

üzend a pártnak: itt a vég

nincs több türelem haladék

mondd a zsarnoknak: sápadjon

beteg népednek: lázadjon

csonka hazádnak: reméljen

ellenségek közt se féljen

mondd ha gúnyolnak leráznak

küzdj bár megvernek bezárnak

bármi lesz sorsod ne csüggedj

álmos közönybe ne süppedj

ne kérdezd hol hogyan minek

akkor is mondd ha nincs kinek

ha a világ embertelen

te légy a fény a lelkeken

röptesd a zászlót magasra

költözz az örök tavaszba

költő vagy vágyad a minden

bölcsen szólj akár az Isten