Szente B. Levente

(csöndes tévelygések marakodás előtt)

1

így száműzetésben

évekig élt az emberek között

eltekintve ettől – írta egyik levelében

amit az egyetlen képzeletbeli gyermekéhez címzett

lett volna és lenne más

mit szívesebben csinálna

mondjuk verset írna

s hogy erről immár – azt kérdezi – ki tehet

vagy másként megélni

a teljes ösztönösséget

miszerint csak szeretni és

szeretve lenni – úgy élni

szavakká fogdosni azt amit nem lehet

2

semmivel nem törődni csak ellenni

talpig szerelemben

ebből megélni nem élni nem tudna

mindenki ezt gondolja van ki ki is mondja

Catullus óta már csak Nietzsche kérdőjelezné meg

magam ura nem vagyok

én arcomban büszke pírral

akkor miért nem

3

égő szemekkel mint ama csipkebokor is

ahogy az isten akaratában akkoriban megtehette

a világ mely sarkában űzne finom lehelete

ha szerelmem egyszer is csak átölelne

képzeletedben a nagybetűs lány

egy bibliás emberrel összeállt

4

és úgy tett mint amikor valaki beszél

úgy tudja ez sohasem késő

még ha

és hogyha

csak azért is leges legutoljára

a legteljesebb értelemben

csupa odaadással ahogy még soha senki

a többit az igazit a valót sajnálat nélkül elképzelheted

5

ha önmaga volna

kizárhatna minden értelmetlenséget

nem gondolod kérdezgette mindegyre

mielőtt igazán megéhezne

mert attól tart most

főként akik kicsit jobban ismerik

a végén nekimegy még azoknak a falaknak

a láthatatlanoknak például

s nem érdekli végképp

ki engedte szabadjára a tabukat

akár a szél úgy folyik át rajtuk

ahogy különös tekintettel az agarak –

Szente B. Levente

Egy római katona levele, ki Amburus Tiberiusnak nevezi magát

Címzett ismeretlen (nyírfakéreg levéltöredék)

Én aki régi nevén Amburus Tiberiusnak mondatik,

aki kezdetben szabad, később rabszolga volt,

majd ismét szabad, aki Pannóniában a II. Adiutrix légió

katonája vagyok, ki láttam égni és sokadszor is elbukni Rómát,

és Pannónia egybefüggő, hatalmas erdejét

ahogy sebtiben, éjt nappallá téve kivágták,

elmondom néktek mit láttam:

Azon a napon kék volt az ég, este sötét ült fejünk felett,

nem néztek le ránk a csillagok sem, erre mindörökké

emlékezni fogok, mint ahogyan a vén Küküllők közötti

dús legelőkre és erdőkre, hol házam állt. De most itt,

e hasonló vidék alatt, a bércek árnyékában, hol

a magasságban lakozó istenek átláthatnak e vad folyón,

kora este van, midőn még tűz égett a lapos partokon,

az imént csak a kondérek koccantak össze,

az emberek maguk elé meredtek,

mert a sötét égben megjelent két tűztől lobogó, fényes kereszt.

Beteges félelem, furcsa áhítat lett úrrá minden emberen,

előbb a csönd jött, majd mindenki összevissza beszélt,

de én éreztem, nagy a feszültség, a fejekben lassan

felélednek a hitek, ama régi istenek így üzennek,

egy közülük ha ritkán is, de ember közelibb,

és úgy szól, mint a lelkiismeret.

Magyarázatot nem találtam rá, okosabb hallgatni tehát.

Nincsen sebesült, sebzett ló,

horkanás, pisszenés sehol, csak a merő fáradtság

az úr. Az égi jelek zavart keltettek.

Így telt el az első hét. Ellenállás sehol.

Nekünk, azt mondták,

a falvakat elhagyták, az enyéimet nem láttam sehol.

Az itt lakók messzi elmenekültek, lám,

milyen a barbárság, gyáva mind, hallottam, mondták közülünk

sokan, de szívemben hiszem, ennek oka egészen más.

Félnek a rómaiak, mert azok a halmok, amelyek

hasonlatosan azokhoz, amelyeket egyesek

régebben láttak, amott távol a vad keleten,

vagy az azokra felállított metszett, számukra ismeretlen jelekkel

kifaragott és álló kopjafák, meg a fűzfaháncs kötelekkel

1

durván rögzített levágott római előőrs fejek, a szétvert,

eltorzított, kifestett koponyák dülledt disznó szemekkel

kibélelve, azok, és az alvadt vérszagú szélben lobogó

lófarkak, azok enyhe idegességre adtak az edzett katonák

között félelemre okot. Mi több, a faragott rovátkák,

sokak szerint egy ősi átkot jelenített meg,

de én Amburus Tiberius, erről bölcsen hallgatok,

tudtom amit tudni kell, de másoknak erről nem beszélhetek,

rég elfeledték ki vagyok, honnan veszejtettek engemet,

sem önmagam, sem népemet el nem árulom. Csendem, titkom

legyen mind el képzelet, e valós látomás, míg az én időm

el nem jön, másik létemhez önmagam fel nem fedem.

Emlékeszem én: hogy

egykor, szabad és büszke nép fia voltam, innen,

a nem messzi hegyvonulat karéjt formáló

tája között éltem, de népem nevének egyetlen hangját,

sem jelét törzsemnek, régi és új királyoknak, vezetőknek

míg nem jön el az ideje, nevét, jelentését, ki nem ejthettem.

Leveleiben, amelyeket kanyargós-kalandos úton évente egyszer

haza siettetek, felemlegettem, mert erőt így, innen meríthetek.

Két napja, hogy csak keveset eszünk,

ne terheljük a gyomrot - mondják az öregek, ha készültség van,

úgy küzdjünk meg, ahogy rómaihoz illik.

Valami hallatszik, neszez a sötét, de szemünk nem fogja fel,

mi lehet az, néha az istenek játszanak velünk, máskor

megmagyarázhatatlan dolgok történnek, olyanok kedvesem,

miről jobb az élő embernek nem tudni semmit sem.

Harcedzett emberek vagyunk, de vannak dolgok

földön-égen, hogy megbotránkoztatnak, bevallom.

Hogy Homerusnak, vagy mint Demosthenesnek, esetleg a bátor

Euripides, vagy Sophocles, számomra ugyanolyan erővel telít fel,

mint Lysiasé, nekem természetes, ugyanúgy ahogy táborunkban

Cicero dicsőségét ócsárolják, azok kik nem ismerik a betűvetés

fenséges tudományát, hát nem sokat adnak egy Vergiliusért,

miközben én Amburus Tiberius, hát Messallának irományait

örömmel forgatom.

Most úgy hiszitek, eladtam magam, megmásítottam tán ama

ősi hitem, de nem én! A forrás, a mélyből feltörő víz tanúm rá!

Mily furcsa, szinte képzelem, miként utalnak halálom után

engem a régi időkbe, ahogyan mi is máskülönben, tesszük Homérusszal,

holott, igaz szavamra esküszöm,

mind egy időben vagyunk, s ez köztudott.

A legszebb történeti beszédnek is szüksége van védőre,

hanem kétkedve fogadják, vagy elvész mindörökre.

Lassan lejár az időm, s ha szabadon, még élve elmehetek,

1

parancsolok lábaimnak, haza vigyenek.

Vajon, él-e még valaki, ki egykor engem gyermekként ismert?

Otthonomban, népem között, mit remélhetek?

Addig is, jól tudom, sorsom az én kezemben, de

lelkem fölött sorsot húznak az istenek.

És azok az égi jelek, azok az üzenetek, azok

kinek szóltak, mit jelentenek?

*****

Szente B. Levente

(miért)

tíz évesen a fiam

megkérdezte

ha annyi rosszat élt az ember

miért nem teszünk érte

hogy minden jobb legyen

mint az a paradicsomi vagy édeni

amikor volt egyszer egy jó világ

mert el kéne valamit kezdeni végre

legyen már béke

a világon túl és innen

Szente B. Levente

Ha érteni vélsz engem

(látomásaim között, a Sárgaházban eltévedtem)

ha érteni vélsz engem

félárnyék vagy

tavasszal beleszimatolsz a levegőbe

fakéreg zöld illatát érzed még

bomló ígéretek a levegőben

szálló halott lepke-pernye leng

az égben fent lent

pálcát ne törj felettem

bármit hiszel hogy az lennék

tudnod kell olvashattad régtől fogva

fájdalom és fájdalom között különbség

a lételem

sokáig úgy hitted

éjjel ha látsz minket

regény-fiak lettünk

szomszédok

barátom akkoriban a kilencek én voltam

ideálok pusztulása

egy fa-álom

ha érteni vélsz engem

jól gondold meg minden kérdésed

javaslatod kövekkel beszélem meg

magamban hordozok mindent

mindet mi a szent őrület

viszem tovább az összeseteket

angyalokat démonokat

a bennem lakozókat válaszokkal etetem

azokat kiknek neve Tamás volt egykoron

Platón Szókratész nemkülönben –

a kimondhatatlan varjúszemű vegyület neve

befejezetlenül

nem tudom kilátszom-e magam alól

mikor anya és apa fogja két-

két kezem

tudsz-e rólam

mikor szájam mozog szűntelen

Szente B. Levente

Tanulj meg tömegül

(hetes napesti zárójelentés tőlem, magamnak)

1.

nem hittem volna

mások miatt

szégyellenem kell magam

emberként már a huszonegyedik század elején

őrült lesz minden uralkodó

kik irányítani parancsolni vágynak

mi önként hódolunk be rabszolgának

2.

elmúlik mind

mi nem történt meg

az is –

kiváltképpen

ez a mérhetetlen

közöny

3.

és azon a napon

felkelek még

segítenek fejemben a szárnyas

igék

4.

ki nem mondják

sugallják egyre adagolják

tanulj meg tömegül –

szétszóródok a szélben

szívbemarkolóan

5.

keresztem közepén eltévedtem

a többi zsákutca volt

körbe-körbe

6.

szélsőségem

virág vagyok

fejfád leszek

7.

bennem is

egyszer elfáradnak a csillagok

mint isten szemében régen

hát nem

és nem és csak azért sem –

Szente B. Levente

(lekopogó)

vannak még nyomok,

tüzek, jelek, kiengesztelések,

égbe - fejbe nézők,

sötétet, fényt lekopogó mindentudók,

hogy a fa, a fához,

és kő, a kőhöz legyen mérve -

itt vannak még,

akik mindig is velünk lesznek,

a szépen szólók,

élő formák, színek, ritmust teremtő,

másként gondolkodók,

hol kör, a karikában, egyenest keresztben,

fel és alá jár, mennyekbe ki, vagy száll alá,

konok, zord kövek titkai közé.