Kedves Barátaim és Harcostársaim!

Ismét a teljes címlistámnak küldöm idei utolsó körlevelemet, melyben egy jelentős eredményemről szeretnék beszámolni.

A Keresztény Kulturális Akadémia (KKA) hirdetett egy összmagyar szépirodalmi pályázatot nyár végén, melyre – hosszas töprengés után – én is beküldtem a csatolmányban olvasható verseimet és prózáimat. (Nagyon régen nem tettem már hasonlót, hiszen tapasztalataim szerint a tehetség és a valódi értékek manapság vajmi keveset számítanak. Annál inkább a „balliberális elkötelezettség” s az ideológiai szekértáborokhoz, klikkekhez való tartozás „szalonképessége” döntik el az érvényesülési lehetőségek, kitüntetések és jutalmak sorsát. Ennek dacára ezúttal magam is meglepődtem, és kellemesen csalódtam.) Elég sokan pályáztak az egész Kárpát-medencéből, de csupán 23 szerzőt méltattak közlésre végül. Így a vékonyka, 160 oldalas könyvben (címe: Forrás a rejtekből) átlagosan 7 oldal jutott fejenként. Én 23-at kaptam, ami messze a legtöbb az egész mezőnyben. Összesen 7 versemet és egy hosszú tanulmányomat publikálták (ezeket utólag mindenütt föl is tüntettem, a címek után apróbb betűkkel!), s az alkotóknak külön-külön járó rövid bevezető sorokban is rólam írtak a legelismerőbben, amit érdemes idézni.

„A Szegeden élő, sokáig mérnökként dolgozó szerző ma hét kötetes író, költő, lapszerkesztő és nemzetvédő szónok. Írásaiból valóban a mély kereszténység és a magyarság emelkedett lelkületű féltése szólal meg. Műveiből nehéz volt válogatni; nem azon tépelődtünk, hogy mi kerüljön a kötetbe, hanem, hogy mi maradjon ki belőle, mert igen bőséges és színvonalas anyagot kaptunk; de további írásai a világhálón könnyen elérhetők.”

Bár tényleges eredményhirdetés és díjazás nem volt, a föntiek miatt lényegében (nem hivatalosan) megnyertem a pályázatot, ami mindenképpen örvendetes, és karácsonyi ajándékként sem mellékes számomra.

Ismereteim szerint az antológia nem kerül könyvárusi forgalomba (a katolikus egyházon belül terjesztik), de akit érdekel, tőlem is megrendelheti 2000 Ft (1600 + 400 postaköltség) befizetése ellenében. (Elérhetőségeimet lásd a pályázatom végén!)

Még annyit, hogy a lenti pályázati anyagom (+ ez a körlevelem) szabadon közölhető, honlapokra, blogokra tehető, és tetszés szerint továbbítható, sokszorosítható. Örülnék, ha minél szélesebb körben terjedne, hiszen minden írónak ez az igazi álma és jutalma.

Úgy vélem, hogy helyénvaló, ha az elmondottak után, valamint a közelgő ünnepekre tekintettel most mellőzöm a közvetlen politikát, amiben sajnos egyébként sem rejlik számunkra semmi üdvözítő, sőt a feketeleves nyilván hátravan még. Egyelőre azonban ne gondoljunk erre, hanem töltse be szívünket a jézusi szeretet, lelkünket pedig az égi fényesség, hogy jövőre megújult erővel vághassunk neki a ránk váró küzdelmes hétköznapoknak.

A Magyarok Istene áldjon meg benneteket! Ennek szellemében kívánok mindnyájatoknak békés, meghitt karácsonyt, valamint egy boldog(abb), sikeres(ebb) új esztendőt; s valamennyiünk érdekében kívánom a hosszú ideje, hőn óhajtott, azonnali magyar föltámadást!

Honfitársi és keresztényi szeretettel Siklósi András

AMIÉRT ÉLNÜNK ÉRDEMES

Siklósi András kisprózái (14 db)

Biztatás megtört szívű, csüggedő bajtársaimnak

Barátaim, Magyar Hazafiak!

Vannak idők az ember életében, amikor reménytelennek látja saját és népe helyzetét, s ilyenkor jogos elkeseredésében hajlamos arra, hogy felhagyjon fölvilágosító, nemzetmentő tevékenységével. Én is sokszor éreztem már abszolút fölöslegesnek, hiábavalónak négy évtizedes munkálkodásomat; hiszen elismerést alig-alig kaptam érte, ütleget, fenyegetést, oktalan gyűlölködést annál inkább. (Ráadásul gyakran épp azok bizonyultak érdemtelennek jóindulatomra, akikért – elemi céljaimat, terveimet félredobva – a lehető legtöbbet elkövettem.) Azonban valahogy mindig meggyőztem magamat arról, hogy fölülemelkedjem elbutított honfitársaim kishitűségén és értetlenségén, s folytattam a harcot az ő érdekükben is, még ha a sikerre igen kevés volt a valódi esély, akkor is.

Ez egy roppant göröngyös, veszélyes és kockázatos ösvény, amin járunk, s minden józan érv amellett szól, hogy térjünk le róla; hiszen csupán magunknak árthatunk, használni viszont tán senkinek sem tudunk. Ezt a visszavonulást követeli személyes egzisztenciánk kiépítése, családi békénk megóvása s még ezer egyéb szempont. Ám, ha mélyebben eltöprengünk, rájövünk arra, hogy nincsen lényegesebb annál, minthogy kivéreztetett, szerencsétlen sorsú nemzetünkön próbáljunk segíteni, mert ezt helyettünk senki sem teheti meg. A Magyarok Istene sem botlásainkat, hibáinkat fogja számon kérni rajtunk elsősorban; hanem azt, hogy életünk hosszán minden tőlünk telhetőt megtettünk-e népünkért és hazánkért, avagy elfásulva, kiégve, meggörnyedve a hordozott kereszt terhe s a lesújtó kudarcok alatt, föladtuk a küzdelmet.

Ez a hitem szerinti szakrális küldetés egész földi pályafutásunkra érvényes, s ha valaki tisztességgel meg akar felelni neki, akkor nincs kiszállás. Nem érdekes, ha olykor elfáradunk, ha le kell mondanunk az összes jóról, szépről és kényelemről, ha pénz, pozíció és hírnév messze elkerül bennünket, sőt az sem, ha belehalunk a végén; mert semmi sem lehet fontosabb számunkra, mint a nemzet túlélése és boldogulása. Ha mi letesszük a kardot (tollat), nem lesz, aki újra fölvegye. Ha megalkuszunk, könnyelműen lemondunk az igazságról és a szabadságról, nem juthatunk derék őseink mellé a túlvilágon; hanem beteljesedik rajtunk a pusztulásunkra törő, gonosz ellenségeink átka: az egész magyarsággal együtt hullunk a feneketlen semmibe.

Ilyen sötét, elaljasult korban egy pillanatig sem lehetünk közömbösek; teljes elszántsággal szembe kell szállnunk vérszívóinkkal s a pokol zsarnoki helytartóival, bármi is lesz a következménye! Ezt kívánja a magyar virtus és becsület, ezt kell cselekednünk, hogy méltóvá váljunk sok évezredes történelmünkhöz, hagyományainkhoz és dicső hőseinkhez, mártírjainkhoz! Nem hagyhatunk veszni semmit, föl kell készülnünk a legváratlanabb akadályokra, s a legvakmerőbb áldozatokat is meg kell hoznunk föltámadásunkért, megmaradásunkért és élhetőbb jövőnkért!

Gondoljátok ezt meg alaposan, s pihenjetek, lazítsatok, töltekezzetek valamennyit, ha zsákutcába tévedtek, s lelkileg elbizonytalanodtok. Majd ismét vállvetve, friss erővel fújjátok riadó kürtjeinket, lobogtassátok nemes zászlóinkat, és ragadjátok meg győztes fegyvereinket, mert minden ifjabb és vénebb (köz)katonára szükségünk van ebben a szent önvédelmi háborúban!

Ehhez kívánok nektek (is) további bölcsességet, bátorságot, egészséget és kitartást!

Büszke nemzettestvéri szeretettel: Siklósi András

Születés és halál

Csodálatos lehet odakint. Pedig itt sem rossz: átjár a csend és egyfajta kellemes meleg. De valahogy sötét van. Igaz, egyébként sem látnék, hisz alig öt hónapja élek. Napról napra érzem a fejlődésemet. Ma legalább egy centit nőttem. Mondjuk… felet. Bizony, mozogni is tudok. Néha akkorákat rúgok, hogy felszisszen anyám. Oh, bolond világ! Dehogyis akarok fájdalmat okozni neki. Csak közölni akarom az emberiséggel: miattam ne aggódjanak, minden a legnagyobb rendben. Azazhogy mégsem egészen. Anyukám ma elszívott egy cigarettát, meg valami erős szeszt ivott. Igazán nem szép tőle. Egész éjszaka nem tudtam aludni. Ha beszélhetnék, meg is szidnám érte. Csak egy kicsit. Alapjában meg sem érdemli. Érzem, hogy szeret és vigyáz rám, ahogy tőle telik. Még dolgozni is eljár, bizonyára értem. És folyton magában cipel. Nem lehetek valami könnyű. Gondolatok nélkül megőrülnék itt kilenc hónapig. Olyan ez, mint egy börtön, hiába a legnagyobb kényelem. Még a kaját is csőpostán kapom. Szeretném, ha egy ikertestvérem lenne legalább, akivel megoszthatom az egyedüllétet. Apu bizonyára elhibázta, mert nem így alakult. Hát nem furcsa?! Együtt dobog a szívem anyáméval, együtt kering a vérünk. Mi lenne velem, ha meghalna? Juj, micsoda marhaság! Mi nem halhatunk meg soha. Szeretnék örökké élni. Alig várom, hogy meglássam a napot. Biztos ő is kíváncsi rám. Milyen buták az emberek, még azt sem sejtik, hogy fiú vagyok. Bezzeg én mindent tudok róluk, anélkül, hogy látnám, hallanám őket.

Hat éves múltam. Karácsony van, esik a hó. Apám kiküld a szobából, és becsempészi a fát, sok-sok ajándékkal – a Jézuska helyett. A kis naiv. A világért sem szólok neki, nem rontom el a kedvét. Tulajdonképpen én is örülök. A kishúgom nevet. Legjobban a villanyvasút tetszik. Együtt a család. Anyuka sír a boldogságtól. Felkapom a búgócsigát, és iszonyú zajt csapok. Ma mindent szabad.

Már hat hónapos vagyok. Szeretek lubickolni a magzatvízben. Néha fene nagy terveim támadnak. Csinálni akarok valamit. Megbénít ez a tehetetlenség. Azt hiszem, nyár lehet, mert egyre melegebb a légkör. Mire megszületek, lehullik a falevél. Politizálni fogok. Becsapom a világot. Nem érdemes az elesetteket segíteni. Mért, hogy utána ők legyenek a gazdagok? A méhfal egyre jobban tágul. Pozícióm megváltozott. Fejjel lefelé lebegek, de nem tudok kinyújtózni. Miért nincs hosszabb hasa az embereknek? Ha kijutok innen, mindig egyenesen járok. Ez a görnyedés egészségtelen. Kit érdekel egy magzat lelkivilága? Tapintásom határozottan javult.

Huszonegy éves leszek. Kitüntetéssel érettségiztem, és felvettek az egyetemre. A menyasszonyom is az orvosin tanul. Gyönyörű nő, nagyon szeretem. Ma először boncolunk embert. Kicsit elfáradtam, mert egész éjszaka mulattunk. Majdnem sikerült berúgni. A prof engem kért fel asszisztálni, a térdem is remeg. Csak nehogy valami hülyeséget csináljak. Két hét múlva vizsga. Mindenki úgy néz rám, akár egy áldozatra. Egyszer még múzeumba visznek vagy rezervátumba, mint az egyetlen élő antiembert. Aki mellesleg diplomás is. Csak el ne kiabáljam. Hosszú az út a Fülöp-szigetekig. Tényleg, mennyi is?

Nyolc hónap telt el a fogamzás óta. Micsoda véletlen! Sok millió sejtből pont az enyém győzött. Pedig a többi is mind oda igyekezett. Koordinátáim: X és Y. Vércsoportom 0-s, Rh-pozitív. Különben kinek mi köze hozzá? Császárral talán már életben maradnék, de várjuk ki a végét. Apukám már mindent elrendezett a fogadásomra. Az egész család várja érkezésemet. Kaptam egy aranyos kis ágyat, zöld lécekkel. A zöld a kedvenc színem. Rájöttem, hogy az anyaméhben nem lehet karriert befutni. Valaki azt súgta, túl könnyen veszem az életet. Azt hiszem, sohasem fogok megkomolyodni. Az a sok balfék pszichológus azt gondolja, csak a költőknek van látomásuk. Pedig ha tudnák, hogy nekem is… Anyukám nagyon beteg. Régóta csak fekszik. Rengeteget szomorkodom miatta.

Ma ünnepeltem a negyvenkettedik születésnapomat. Számba vettem, hogy mit értem el. Jó közepes orvos lett belőlem. Megnősültem, egy másik lányt vettem el. Van három gyerekem, akiknek normális életkörülményeket biztosítok. Beutaztam Európát. Mindenütt akadnak barátaim. Letisztultam, megemberesedtem. Feladtam világmegváltó terveimet. Szeretem az embereket, ha tudok, segítek rajtuk. Szabadidőmet a kutatásnak és a családnak szentelem. Keveset olvasok. Egészségem kielégítő, káros szenvedélyeim nincsenek. Ha elmegyek valahova, mindig viszem a páromat is. Általában boldog, elégedett vagyok. Néha gyűlölöm magam.

Jelentkeztek az első szülési fájdalmak. Anyám csendesen szuszog, olykor hangosan felkiált. Legszívesebben kirepülnék innen. Mindenkinek jobb lenne így. Már csak pár óra. Ki kell bírnom, ha belepusztulok is! Aztán szabad leszek. Hát nem gyönyörű? Sírni, üvölteni akarok! Felszakadt a burok. Na, gyerünk mama, mindent bele! Nem leszek hálátlan. Jaj, mi van velem? Segítség! Rosszul… rosszul vagyok. Nem kapok levegőt, és a szívem is fáj. Meg kell nyugodnom. Nincs rosszabb, mintha valakit a célban ér el a halál. Talán a hirtelen öröm ártott meg. Az Élet levegője. Most már magam sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. Mégiscsak az okosok fogják eldönteni. Kicsúsztam a méhből. A fejem kibukott. No, még egyet! A vállam is. Sikerült! Üdvöz légy világ, köszöntlek drága fény! Micsoda ízek, színek, illatok, micsoda vásári hangzavar. Szinte megsüketülök. Milyen új minden. Mint egy újszülöttnek.

Hetvenhat éves vagyok. Közel a véghez. Régen nyugdíjba mentem. Feleségem öt éve itt hagyott. Hetente járok a temetőbe. Egyedül élek. Gyermekeim és unokáim gyakran meglátogatnak. Kissé szenilis lettem, a memóriám is kihagy. Papírsárkányokat ragasztok, s ha fúj a szél, kisétálok a dombra eregetni. Ahogy öregszem, egyre fiatalabb leszek. Egész életem elszállt, csak a gyerekkoromra tudok visszaemlékezni. Azt a karácsonyt soha nem felejtem el. Már csecsemő vagyok, újra egynapos újszülött. Itt megszakadt bennem valami. A nappalok fényét örökös sötétség váltotta fel…

– Doktor úr, ugye kisfiú? Bemehetek?

– Legyen erős uram. A kisfia meghalt. Általános szívgyöngeség. A feleségét az idegklinikán ápolják.

A (magyar) költészet feladata – ars poetica helyett

A költő (író és minden valamirevaló művész) népe lelkiismerete is egyben. Legalábbis hazánkban így volt ez mindig az évszázadok során. Sokszor a költők, írók végezték el (műveikben is!) azt a munkát, amire az ország „felkent” vezetői alkalmatlannak, vagy jellemtelennek bizonyultak. Aki hátat fordít a közéletnek (a politika klasszikus értelemben mindig közszolgálatot jelent!), aki nem vesz tudomást a nemzet gondjairól, bajairól, nyomorúságáról, az embernek is, magyarnak is hitvány, hát még költőnek! Szerencsésebb korokban, boldogabb sorsú népek fiai általában nem kényszerülnek aktívan politizálni, tehát bármiről szabadon dalolhatnak, s ettől még kiváló képviselői, példái lehetnek „szakmájuknak”, hivatásuknak. Igazi nagy magyar költőt viszont egyet sem ismerek, aki ne alkotott volna legalább néhány hazafias, politikai töltésű verset is. Az már persze emberi és művészi alkattól, vérmérséklettől is függ, hogy valaki pályájának mekkora hányadában foglalkozik efféle ügyekkel, s mennyi időt szán az élet egyéb dolgaira.

Rendkívül fontos azonban leszögezni, hogy a költészet sohasem válhat semmilyen hatalom és egyáltalán a politika „cselédjévé”, érdekeinek direkt szószólójává. Ennek dacára számos negatív mintát találhatunk a honi s a világirodalomban arra is, amikor a talpnyaló „plakátköltészet” virágzott, sőt néha ezt még kötelezővé is tették, gyomorforgató módon. Kvalitásos, gerinces, humanista értelmiségi sosem szolgálhat politikai és egyéb divatokat (pl. vallásfelekezetek, szekták, ideológiák, „izmusok”, avantgárd stb.), ám mindig az „Igazság, Szabadság, Örökkévalóság!” (ez egyéni írói-nemzetvédői jelmondatom) és népe boldogulása, megmaradása mellett kell állnia; s ebből persze az is következik, hogy nem dughatja homokba a fejét még akkor sem, ha a nyilvánosságot, a közlés lehetőségét olykor megvonják tőle, vagy éppenséggel – művei, szereplései miatt – komolyabb megtorlások is érik. A lényeg mindig az, hogy bármiről beszél a költő, azt magas színvonalon, töretlen hittel, félelem nélkül, teljes szellemi-érzelmi odaadással tegye. Önmagában a témaválasztás (a műfaj, a hangulat, a hangnem s a versforma) még nem jelent egzakt mércét, akármiről lehet jól és rosszul is írni.

Valódi magyar poétának lenni különlegesen nehéz küldetés, talán a legmagasabb rendű feladat, már-már isteni misszió. Tehetség és ihletettség nélkül biztosan nem megy; azonban a legremekebb adottság is kevés, ha a lírikus életét, gondolatait és érzéseit nem hatja át állandóan az őszinte ember- és nemzetszeretet, a szegények és elesettek sorsán való aggódás és jobbító szándék. A költő iránytűje sohasem külső elvárásokat követ, hanem mindig az egyetemes égi és földi értékekhez igazodik; vezérlő csillaga a saját lelkében-szívében lakozik, s fénye onnan világít a millióknak, ha megfelelőképpen tudja azt fölragyogtatni mások számára is.

Végül hadd említsek meg annyit, hogy személyes költői-írói utamon is mindig a föntieket tartottam szem előtt, noha ilyen tömören és lényegre törően még sohasem fogalmaztam meg ars poeticámat. Bizonyos értelemben magamat is megleptem ezzel a pár sorral; de ennél előbbre való az a reményem, hogy az olvasóknak is sikerült valami sajátosat és újszerűt mondanom. Hiszen végső soron minden teremtő tevékenységnek ez lenne az egyik legfőbb célja, létjogosultsága…

Megjegyzés: Költészet (és művészet) nélkül lehet élni, ám nem érdemes. Nélküle csak sivár biológiai (állati vagy növényi) szinten vegetálhatunk, vagyis üres konzum-idiótákká, barbár fogyasztókká, média-barmokká züllünk. Az életünk elértéktelenedik, kilúgozódik, ember alattivá deformálódik. Sajnos ma – kevés kivétellel – a művészetek is nagyjából erre a nívóra süllyedtek (no, nem véletlenül, hanem tervszerű pusztítás hatására!), azaz egyáltalán nem töltik be kiemelkedő tudat- és lélekformáló szerepüket, nem végzik el kultúrmissziós feladataikat; ezért is tartottam szükségesnek az iménti gondolataim lejegyzését.

Erdélyben a Csodaszarvassal

Jó néhányszor jártam már Erdélyben, a történelmi Magyarország egyik legszebb vidékén. Ezek közt akadt pár napos villámlátogatás, de több hetes körutazás is. Elég alaposan megismertem tehát a Trianonban meghagyott Csonkaországnál nagyobb Erdély városait, falvait, tájegységeit; persze azért léteznek jócskán fehér foltok is a térképen, ahova még nem sikerült eljutnom eddig. A mára össznemzeti szempontból is kultikus zarándoklattá vált csíksomlyói pünkösdi búcsúban egyszer voltam, 1998-ban, s azóta többször is készültem, hogy visszatérjek, de idő vagy anyagiak hiányában erre mostanáig nem kerülhetett sor. 2007 májusában kaptam egy kedvező ajánlatot a Magyar Csodaszarvas Egyesület egyik vezetőjétől, így azt elfogadván megvalósult régi tervem. Egy öreg Forddal négyen (Csaba László, Csaba Zoltán, Zétényi Zsolt és jómagam) vágtunk neki a 6 napos útnak, mely több volt egyszerű kirándulásnál, hiszen könyveket és egyéb adományokat is vittünk elszakított testvéreinknek, elsősorban Böjte Csaba árvaházainak, s akadt néhány félhivatalos programunk is. Általában nem szeretem a kötöttségeket vagy az alkalmazkodást utazás közben, de a baráti társaság s a kiváló szervezés hatására rövidesen beláttam, hogy annak is lehetnek előnyei, ha nem mindenről magamnak kell gondoskodnom, s viszonylagos kényelemben tölthetem az idő túlnyomó részét. (Fiatalabb koromban gyalogszerrel, ill. autóstoppal, hátizsákkal, szálegyedül barangoltam be egész Európát és Törökországot, de azóta eljárt fölöttem az idő, s ma már aligha vágnék neki ilyen embert próbáló, fizikailag roppant megterhelő kalandozásoknak. Ahogy öregszik az ember, úgy csökken a romantika varázsa a biztonság javára.)

A többiek Budapestről indultak, míg én Szegeden csatlakoztam hozzájuk. Nagylaknál keltünk át a határon, ahol a korábbiakban megszokott vámhatósági szőrözések ezúttal szerencsére elmaradtak. (Ennyi haszon tán minket is megillet Románia EU-s tagságából!) Az első megállónk Aradon volt, ahol megtekintettük Zala György páratlanul tökéletes Szabadság-emlékművét, melyet kínos huzavonák után néhány éve sikerült ismét felállítani a város egyik félreeső részén, egy rendkívül ízléstelen oláh diadalkapu társaságában. (Utóbbi jól tükrözi a megszállók erőszakosságát és primitívségét, ha úgy tetszik: a magyar kultúrfölényt. Csak megjegyzem, hogy később Gyulafehérvárott hasonló érzelmeket keltett bennem a gyönyörű, ősi katolikus székesegyházunk mellé odarittyentett 20. századi hagymakupolás ortodox „katedrális”.) A következő állomás Máriaradna híres kéttornyú zarándoktemploma volt, mely egy dombocskán épült érett barokk stílusban, a 18. század derekán. A hozzá tartozó egykori ferences kolostor ma aggok háza. Ezután néhány percig leróttuk tiszteletünket Bethlen Gábor marosillyei szülőházánál. A többször átépített reneszánsz várkastély oldalán feliratos kő hirdeti a nagy fejedelem emlékét. A romos, elhanyagolt állagú épületet a Böjte-féle alapítvány vásárolta meg, ahol a restaurálás befejezése után kultúrházat, ill. vendégszállást terveznek kialakítani. Sajnos a hozzá tartozó park is meglehetősen elvadult állapotba jutott a kommunizmus évtizedei alatt.

„Magos Déva vára” a Kőműves Kelemen balladából is ismert. Azt szimbolizálja, hogy komoly eredményeket gyakran csak véres áldozatok árán érhetünk el; s egyúttal megfontolásra is késztet, hogy a bizonytalan siker vajon megéri-e a ráfordított hatalmas energiát. Ha már itt jártunk, föltétlenül megnéztük a kb. 400 m magasan emelkedő falmaradványokat, annál is inkább, hogy kipróbáljuk a pár hónapos korszerű felvonót, ami gyorsaságával és olcsóságával kellemes meglepetést okozott. Föntről messzire ellátva élveztük a körpanorámát. Maga a város elég ronda, amolyan lepusztult ipartelep, elég siralmas blokkházakkal. A fő célunk Déván természetesen Csaba testvér központi árvaházának megtekintése volt, mely először a hajdani ferences kolostorban vetette meg a lábát, s később több panelház megvásárlásával bővült, míg mostanra egész Erdélyt behálózó intézményrendszerré fejlődött. Csodálatos az az embertől emberig ívelő önzetlen szeretet, ami a semmiből sok ezer rászorulónak meleg családi otthont teremtett, s a minden bizonnyal elzüllésre ítélt apróságokból értékes utódokat nevel a magyarságnak. A vállalkozás részére mindenünnen érkező bőkezű támogatások persze azt is mutatják, hogy létezik még összmagyar szolidaritás, segítőkészség, ha valóban nemes ügyről van szó. (Ezt a példát más vonalakon is követhetnénk, s megfelelő összefogással nagyot fordíthatnánk sorsunkon, még akkor is, ha a politika lépten-nyomon keresztbe tesz nekünk.) Körbejártuk az egyes létesítményeket, átadtuk ajándékainkat, megnéztük a templomot, s a gondozókkal és gondozottakkal folytatott rövid ismerkedés után tovább utaztunk első szálláshelyünkre, a közeli Szászvárosba.

Az itteni templom melletti kolostorban is egy kisebb létszámú árvamenhelyet rendeztek be (Szent Erzsébet Otthon), ill. néhány vendégszobát is kialakítottak, ahol mi is helyet kaptunk. Lepakoltunk, megvacsoráztunk, aztán a lemenő nap fényében megtekintettük (nem túlzás!) az édenkertet. Hát ilyen csodát nem minden nap élvezhet az ember. Egy pompás veteményeskert, zöldségekkel, gyümölcsökkel, mesterséges halastóval, kerti pihenővel stb. Csupa haszonnövény, sehol egy gaz vagy gyom, s mindez a gyerekek munkája nyomán, egy örökifjú szerzetes, a 95 éves Bíró Antal irányító felügyeletével. Szegény már menni is alig tud, fogni még kevésbé, de naponta kapát, sarlót, kaszát ragad, s a körötte csicsergő kicsinyekkel együtt műveli Isten virágoskertjét. Hosszan elbeszélgettünk az öreggel lefekvés előtt. Mesélt nagy időket átívelő, megpróbáltatásokban bővelkedő életpályájáról, mindvégig derűs hangon, teljes szellemi frissességgel és naprakész tájékozottsággal. Jó volt hallgatni őt; erős hitéből, emberi helytállásából, nemzeti elkötelezettségéből és sajátos értékrendjéből mi is példát meríthettünk. Másnap reggeli után még megnéztük a néhány utcányira levő óvodát, majd elindultunk Gyulafehérvár felé.

A régebben püspöki és fejedelmi, mostanában érseki székhely Erdély egyik legpatinásabb városa, sajnos egyre fogyó magyar lakossággal. Legkiemelkedőbb műemléke a csillag alakú erődítményben (a néhai középkori vár területén), szobrokkal, domborművekkel díszített barokk kapukon át megközelíthető 13. századi román, ill. gótikus stílusú, háromhajós, kereszthajós, egytornyú (a másik tornya elpusztult!) székesegyház, későbbi reneszánsz és barokk kiegészítésekkel. Belső berendezése a fosztogatások és gyújtogatások következtében többször megsemmisült, de pillérei, boltozatai, kőfaragványai, szarkofágjai ma is lenyűgözik a látogatókat. Nagy történelmi személyiségek, egyházi méltóságok nyugszanak falai közt, pl. Hunyadi János és László, János Zsigmond, Martinuzzi Fráter György, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, Márton Áron, hogy csak hirtelen néhányat említsek (a román ősiség nagyobb dicsőségére!). Közel hozzá áll az érseki palota, mely elég szerény épület, középkori magját többször átépítették. Kertjében római emlékek találhatók. Csak úgy mellesleg: 1918-ban a gyülevész oláhok e városban „mondták ki” Erdély egyesítését a Regáttal, amit aztán el is raboltak tőlünk, remélhetőleg nem véglegesen!

Innen Balázsfalva, Medgyes, Segesvár, Székelyudvarhely érintésével (Fehéregyháza és Héjjasfalva közt megálltunk a Petőfi-kútnál) jutottunk Székelylengyelfalvára. (Ez nem volt egyszerű, mert öreg autónk többször megmakacsolta magát, s utóbb szerelőt is kellett fogadnunk a javításához.) Itteni vendéglátónk Hajdó István nyugalmazott főesperes volt, aki hosszú ideig szolgált Gyergyószentmiklósban, majd súlyos szívbetegsége után kérte magát ebbe a csöndes, nyugalmas székely falucskába. A plébános úr híre már hozzám is eljutott, elsősorban remek, bátor hangú 2005-ös somlyói beszéde kapcsán, ami messze kiemelkedett az utóbbi évek hasonló prédikációi közül. Az élő ember se cáfolt rá várakozásunkra. Nagy szeretettel fogadott bennünket, s noha sokan keresték ügyes-bajos dolgaikkal, igyekezett minél több időt velünk tölteni. A templom egész jó állapotban van, egyébként éppen 200 éves, s ennek örömére egy ünnepi szentmise is volt, melyet a távoli vidékekre elszármazott testvérek is fölkerestek a helybélieken kívül. Utána minket is meghívtak a kultúrházban rendezett finom lakomára, ahol ételben-italban nem szenvedtünk hiányt. A falut szelíd dombok ölelik körbe, s Orbán Balázsnak, a legnagyobb székelynek – aki itt született – is van egy takaros emlékműve (kopjafás, székelykapus sírja néhány kilométerre található Szejkefürdőn, de ez most nem esett útba).

Tovább haladva megálltunk még Szentegyházasfaluban, mely valamikor bányásztelepülés volt, ebből fejlődött üdülőcentrummá, falusi panziókkal, kocsmákkal és éttermekkel. Gyógyfürdő is van a közelben, valamint túrázni lehet a Tolvajos tetőre s a Hargita távolabbi pontjaira. Már besötétedett, mire ideértünk, így nem sokat láttunk, de azért betértünk a Múzeum Fogadóba, mely onnan kapta nevét, hogy folyosóin, szobáiban és termeiben gazdag néprajzi anyag van kiállítva, miközben folyamatosan ellátják benne az étkező és szállóvendégeket is. Mi csupán szétnézni jöttünk be, hiszen már vacsoráztunk. Meg kell még említeni, hogy van itt egy messze földön híres székely gyermekkórus (a 140 fős Gyermekfilharmónia), mely rendszerint kirobbanó sikerrel, eredeti viseletekben énekli komolyzenei repertoárját. (Bár a másnapi hangversenyükre meghívtak bennünket, erre sajnos nem sikerült visszajönnünk, de most egy-két tagjukkal s a vezetőjükkel szóba elegyedtünk.) Innen már csak egy bakugrásnyira volt Csíkszereda, de így is éjfél körül járt már az idő, mire ágyba kerültünk a Sapientia Egyetem kollégiumában. (A búcsú idején nem könnyű helyet szerezni, még előzetes foglalással sem, ám a Csodaszarvas ezt a terhet is levette a vállunkról!)

Mielőtt átsétáltunk a csíksomlyói nyeregbe, reggel még megnéztük Makovecz Imre pár éve felszentelt templomát, mely igazán szemet-lelket gyönyörködtető alkotás. Itt egy rövid elmélkedéssel ráhangolódtunk a továbbiakra, hiszen ilyenkor a Kegytemplomba bejutni szinte lehetetlen, mert rengeteg zarándok törekszik a segítő Máriához, hogy áldást kérjen tőle magának és szeretteinek. Egyébként a monumentális kéttornyú, késő barokk ferences templom a 19. század elején épült az eredeti gótikus helyén. Művészileg nem kiemelkedően értékes, de orgonája mestermű, s a főoltárt uraló Szűz Mária (a Napbaöltözött Asszony) 16. századi faszobra is finom, érzékeny alkotás. A tőle balra és jobbra álló, későbbi készítésű, rusztikus Szent István és Szent László szobrokról ugyanez nem állítható. A templom kriptájában szerzetesek és jeles közéleti személyek vannak eltemetve. A kolostor ma is működik, de kevesebb az állandó lakója, mint fénykorában. Érdemes megemlíteni még a közeli Csobotfalva barokk templomát is, ahol a csángó miséket tartják a búcsú délutánján. (Ide is készültünk, de a vihar áthúzta tervünket.) A Kissomlyó oldalában van egy meredek Kálvária, a tetején pedig több régi kápolna, melyek közül a Salvator a legfontosabb, festett kazettás deszkamennyezetével, gótikus szentélyével, régi képeivel és érdekes külső felirataival. Leereszkedve, már a nyeregben áll a szintén Makovecz-féle Hármas oltár, mely az ősi címerbéli hármas halmot és kettős keresztet jelképezi; színpadán egyházi szertartásokat és világi előadásokat (néptánc, rockopera stb.) egyaránt tartanak. Szemben magasodik a Nagysomlyó, melynek tetejére minden évben – nagyon helyesen – kitűzik valakik a magyar zászlót.

Már régi probléma, hogy Szeredából Somlyóra csupán egy keskeny földút vezet, ami a vásári árusok révén még tovább szűkül, s áteresztőképessége oly csekély, hogy gyakorta bedugul rajta a gyalogos forgalom, ill. esőben sártengerré válik. Már rég le kellett volna aszfaltozni, s még vagy két párhuzamos utat nyitni mellette, hogy ez az óriási sokaság könnyebben célhoz érjen, oda és vissza egyaránt. (Ám 9 esztendő alatt sem változott e téren semmi, s bizonnyal így marad a következő évtizedben is. Pedig nem öröm, ha egymás sarkát tapossa ennyi ember.)

Meglehetős melegben, lépésben haladtunk csak a tömegben, s jó másfél órába tellett, mire a nyeregbe értünk. Alig jutott már hely, minden talpalatnyi földet betöltöttek a keresztalják, s a távolabbi vidékekről, valamint külföldről érkező zarándokok. Azért valahogy sikerült elvegyülnünk, s a följutás kellemetlenségét hamarosan feledtette a ránk váró élmény. Közel 300 ezresre becsültem a tömeget (mások szerint félmilliónyian is voltunk, de ez szerintem túlzás), s nem győztem kapkodni a fejemet a sok szebbnél szebb zászló és népviselet láttán. A szentmisét Jakubinyi György érsek celebrálta, a prédikációt pedig Borbély Gábor pápai prelátus, ny. főesperes mondta. Főleg a nők, az édesanyák szerepét emelte ki a nemzet megmaradásában, de szólt az elhívatás, a becsületes munka, a segítőkészség, a szolidaritás s a hit fontosságáról is. Szentjeink és a szentként tiszteltek közül Árpád-házi Szent Imrét, Szent Erzsébetet, Mindszenty Józsefet, Apor Vilmost és Márton Áront nevezte meg példaként az erények hősi fokon történő gyakorlására. Nem volt rossz beszéd, de valahogy hiányoltam belőle a nemzetnek szóló direkt üzenetet, a kissé „politikusabb” hangütést, ami igencsak ránk fért volna jelenlegi siralmas állapotunkban. A mise közben több egyházi énekünk mellett elhangzott a Boldogasszony Anyánk is, majd a végén a pápai, a magyar és a székely Himnusz. Ezután szép rendben megkezdődött a levonulás. Mi még eltöltöttünk ott egy órácskát, ismerősöket, barátokat keresve (találtunk is bőven!), aztán elindultunk. Már majdnem leértünk, mikor hirtelen kitört az égiháború. Dörgött, villámlott, ömlött az eső, majd a diónyi méretű jég. Szinte beszakadt az ernyőm, akkorákat koppant. Próbáltunk a fák alá állni, de nem sokat használt, egészen bőrig áztunk. Haladni sem lehetett, mert bedugult az egyetlen út. Ráadásul a tömegbe szekerek ékelődtek, s ha a lovak megvadulnak, bizony komoly baleseteket okozhattak volna. Csak remélem, hogy sehol se történt efféle baj. Mi volt ez? Istenítélet, utolsó égi figyelmeztetés, vagy a megkínzott természet halálhörgése?! Annyi biztos, hogy nem véletlenül történt mindez, s búcsú ide vagy oda, ennek jelzésértéke volt. (Eb, aki nem így gondolja!)

Csuromvizesen, nyakig sárosan jutottunk el a ránk váró székely családhoz, ahol végre rendbe szedhettük magunkat, s egy finom ebéddel, meg némi pálinkával kúráltuk ki a nagy ijedelmet. A nap hátralevő részében szabad programunk volt. Én Csíkszeredában tettem egy nagy sétát, a Mikó-kastélyt is útba ejtve (ahol éppen egy Munkácsy-kiállítást hirdettek a plakátok, de ezt Pesten is láttam, ezért itt nem szántam rá időt). Sajnos a város áldozatul esett a Ceausescu-féle barbárságnak, így az egyetlen sétálóutca kivételével szinte mindent leromboltak, s helyette modern szörnyeket emeltek, szóval alig maradt említésre méltó műemléke. (Székelyudvarhely pl. sokkal kellemesebb városka, legalábbis régi emlékeim szerint, mert most nem álltunk meg benne.) Jó idő esetén a szocreál főtérre hirdettek egy esti szabadtéri zenés programot – jótékonysági céllal – a helybéli Role együttes közreműködésével. Gondoltam, egy életem, egy halálom, megnézem, legföljebb otthagyom, ha nagyon gyengék. Vihar már nem volt, de végig lógott az eső lába, ezért óvatosságból bevitték a rendezvényt a szakszervezeti székház színháztermébe, ami zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel. Igazán kellemesen csalódtam. Főként csángó népdalokat és balladákat játszottak rockos feldolgozásban, mozgással is fűszerezve, egészen magas színvonalon. Később megtudtam valakitől, hogy elég régen együtt vannak már, s nemcsak Erdélyben népszerűek, hanem külföldön is gyakran szerepelnek. Mindent összevetve, kár lett volna elszalasztanom őket. Egy eseményben dús nap után ismét a Sapientián aludtunk. (Az éjszakai virrasztást s a somlyói napfelkeltét ki kellett hagynunk, ha bírni akartuk a holnapi fáradalmakat is.)

Reggeli után máris indultunk Gyimesfelsőlokra, hogy megnézzük a „kicsengetést” (nálunk ballagás) a Szent Erzsébet Gimnáziumban, ill. átadjuk az iskolának hozott ajándékokat. Ez az intézmény maga a csoda itt, hiszen székely-csángó vegyes lakosság él errefelé, s az oláhok nem veszik jó néven, ha magyar nyelven folyik a tanítás, pláne egy gimnáziumban. (Moldvában ezt egyáltalán nem is engedik, így onnan is szép számmal járnak át a csángó gyerekek, hiszen ez a legközelebbi magyar középiskola, persze nem állami, hanem egyházi kezelésben.) Egyébként egészen szép, modern, jól felszerelt épületről van szó, melyet főként alapítványi pénzekből, ill. adományokból és külföldi karitatív támogatásokból tartanak fönn, no meg az oktatók jólelkű áldozataiból. A gimnázium talán legfőbb harcosa és elnyűhetetlen mindenese (korábban igazgatója is) Berszán Lajos atya, aki még az ünnepség alatt is folyton sürgölődött, tárgyalt, intézkedett. Bensőséges hangulatú búcsúztatás volt, s aki itt végezhet, valószínűleg jobban megbecsüli magát az életben, mint könnyebb sorsú diáktársai. Egy jóízű ebéd elfogyasztása után a Tatros folyócska völgyében indultunk tovább az „ezer éves határra”, ahol fölmásztunk a Rákóczi-vár romjaihoz, s onnan néztünk át Moldvába, de a csángókhoz ezúttal nem volt módunk elmenni. Visszafelé Gyimesbükkön még beugrottunk vitéz Deáky András csárdájába egy kézszorítás s egy kis szemlélődés erejéig (igazán tetszett, amit láttunk!), s aztán Felcsíkon áthaladva Gyergyószentmiklós felé kanyarodtunk. Már sötétedett, mikor beérkeztünk, s ezúttal egy német segélyszervezet vendégházában (+ irodák) kaptunk szállást (Hajdó István segedelmével). Akkora nagy urak lettünk, hogy éjszaka mindnyájan külön szobában aludtunk!

Reggel Hajdó esperes utódjánál reggeliztünk a plébánián, majd megtekintettük a kívül-belül egyaránt szép, fallal körülvett barokk katolikus templomot és a belváros néhány patinás épületét. Elbúcsúztunk házigazdáinktól, s megindultunk Gyergyószárhegy felé, pontosabban a falu fölötti dombon épült templomokat, a temetőt, valamint a kolostorban kialakított és vonzó egyszerűséggel berendezett vendégfogadót, ill. az itteni Böjte-féle gyermekmenhelyet céloztuk meg. A temetőben leróttuk tiszteletünket az egy éve elhunyt kiváló költö-hazafi, Bartis Ferenc sírjánál, aki elüldöztetése miatt az anyaországban töltött évtizedei után holtában visszatért imádott szülőföldjébe. Az itteni templom inkább csak temetőkápolna, de azért bekukkantottunk egy pillanatra; a dombtetőről nyíló kilátás miatt pedig kívülről is érdemes volt körbejárni. A másik, a szárhegyi főtemplom egyébként kezdetben gótikus stílusú volt, de később többször is átalakították, míg a ferences kolostor a barokk korban épült. Itt élt a híres szerzetes, Kájoni János, aki az ősi székely vallásos énekek, zsoltárok összegyűjtésével és kinyomtatásával elévülhetetlen érdemeket szerzett (később Domokos Pál Péter, az ismert zenetudós és néprajzkutató, a csángók nagy barátja dolgozta fel művét, s egészítette ki a dallamok közlésével). Kájoninak mellszobra van a kolostor falában, s itt is temették el. Ezután megtekintettük az egykori klastromot, melynek megváltozott funkciója is illik eredetéhez. Celláiban kényelmes és ízléses, 2-4 ágyas vendégszobákat alakítottak ki, faragott vagy festett bútorokkal, hímzett terítőkkel és függönyökkel, ill. szépen rakott cserépkályhákkal. A zegzugos folyosókat is festmények, grafikák, fafaragások és kerámiák díszítik. Aligha bánja meg, aki eltölt itt pár napot. A gyermekotthon éppen üres volt, mert ünnepeken és hétvégeken elviszik a kicsiket, de azért távollétükben is megszemléltük „rezidenciájukat”, s nekik is hagytunk néhány meséskönyvet. Lett volna még egy helyi érdekesség, Lázár István főkirálybíró reneszánsz kastélya (még csak egy töredékét restaurálták, e részben helytörténeti múzeum van), azonban belső földerítésére sajnos nem jutott időnk.

Gyergyóalfalu főterén is megálltunk egy lélegzetvételnyire, ahol 13. századi alapokon hatalmas barokk templom áll, mely belülről sem utolsó. Előtte van István pap szobra; állítólag ő vezette a protestánsok ellen győzedelmeskedő katolikus sereget, s ezért – a hagyomány szerint – az alfalusiak örökös joga, hogy a somlyói búcsúkon az első keresztaljában meneteljenek. Következett Gyegyócsomafalva, ahol szintén megnéztük a templomot, majd Kossuth Lajos míves, egész alakos szobrát, azután pedig Borsos Miklós emlékházát, melyben az úttörő 20. századi szobrászművész könyvei, egyes kisplasztikái és grafikái vannak kiállítva (fő művei a budai Nemzeti Galériában találhatók). Megint „lóra pattantunk”, s a vadregényes Bucsin-hágón, majd Parajdon keresztül jutottunk el Korondra. Ez a község elsősorban fazekas műhelyeiről híres (nekem leginkább a régibb típusú fekete cserép tetszik), de gazdagon berendezett tájháza is figyelemre méltó. Az üzleti szellem ide is betört már, hiszen az egész fő utca csupa boltokból áll, ahol a fafaragásoktól, báránybőröktől kezdve a hímzett ingekig, vasárukig, szaruig és fazekakig szinte minden kapható, sajnos jelentős százalékban kevéssé értékes kontármunkák is. Ki kell hangsúlyoznom, hogy Korondon volt egész utunk gasztronómiai csúcsa. Egy solymári ismerősünk vett ugyanis egy takaros parasztházat, nyaraló gyanánt, s a portáján hamisítatlan székely ebéddel kedveskedett nekünk. Itt ettem először csorbalevest, tárkonyos csirkemellet, valamint igazán jóízű puliszkát is. Fenséges illat- és zamatharmóniában volt részünk az egyes fogások kóstolgatása közben! (Isten éltesse sokáig a szakácsunkat!) A lucullusi lakoma után újfent fölkerekedtünk, s Szovátán meg a Nyárád mentén átvágva, némi bolyongás után estére megérkeztünk utolsó szálláshelyünkre, Erdőcsinádra.

A térképen sem jelölt isten háta mögötti kisközségben Lukácsy Szilamér református tiszteletes és felesége vártak bennünket nagy-nagy szeretettel és finom töltött káposztával. Sajnos úgy tele voltunk már, hogy alig bírtunk lenyelni pár falatot, pedig máskor bizony „becsókoltuk” volna az egészet. Ezért inkább a pálinkás butykost s a boroskancsót emelgettük helyette. A tiszteletes úr ízig-vérig magyar ember, sokat mesélt küzdelmeiről és megpróbáltatásairól, de persze az itteni s az otthoni nemzetrészeink sorsát, baljóslatú jövőjét is alaposan meghánytuk-vetettük, meg hát arról is beszámoltunk egymásnak, hogy a magunk szűkös lehetőségei közt mit próbálunk cselekedni azért, hogy legalább megfékezzük a rontásunkra fölhorgadó legsötétebb hatalmakat. Ő pl. külső segítséggel, de zömmel önerőből (és góbés furfanggal) megszerezte azokat a szomszéd telken álló faházakat, melyekben minden évben gyermekeket nyaraltat, s persze közben nevelgeti is őket a magyaros viselkedés elsajátítására. Későre járt már, kifogytunk a pünkösd hétfőjéből is, mikor asztalt bontottunk, s végre lepihentünk. Reggeli után még kisurrantam, s belülről is megnéztem a templomot. Egészen szép lenne egyébként, bár a tatarozás miatti sűrű állványerdőtől mindez alig volt élvezhető; leginkább a faragott, barokkos mintájú padozat ragadott meg.

Elindultunk immár hazafelé, azzal a szándékkal, hogy néhány helyen megállunk még útközben, de Váradon föltétlenül. Először a dimbes-dombos Mezőségen haladtunk keresztül, mely sok remekírót adott literatúránknak, gondoljunk csak Kemény Zsigmond, Wass Albert vagy Sütő András műveire. Kolozsvárt elhagyva máris Kalotaszegen jártunk, mely népművészetünk egyik legszebben virágzó tájegysége ma is. Központi városa Bánffyhunyad, ahol mindenképpen érdemes legalább az Árpád-kori eredetű, erődszerű, fiatornyos, festett kazettás famennyezetű, faragott szószékű református templomot megnézni, melyet kezdetben Szent Erzsébetnek szenteltek, s azután többször átépítettek. Pechünkre az eső pont akkor szakadni kezdett, mikor leparkoltunk, ráadásul a kapu is zárva volt, így nem láttuk értelmét annak, hogy a bejutás végett nyomozni kezdjünk. Megelégedtünk hát a kívül is fenséges épület látványával, s némi csalódással elhagytuk a helyszínt. Hamarosan megszűnt az eső, s utána végig sütött a nap, mintha csak bennünket akart volna bosszantani a szeszélyes időjárás. Rövidesen fölértünk a Királyhágóra, ahol megpihentünk egy kicsit, s miközben ettünk, gyönyörködtünk a vidék pompájában. (Hihetetlen, milyen varázslatos országot szaggattak széjjel Trianonban!) Innen már folyamatosan lefelé ereszkedtünk, s nemsokára befutottunk Bihar megye székhelyére, a Körös parti Nagyváradra. A jelenleg kb. 200 ezres várost a püspökséggel együtt Szent László királyunk alapította, s fénykorát a reneszánsz alatt élte, Vitéz János, majd Janus Pannonius idejében. Később a törökök földúlták és lerombolták, csupán a 19. század második felében tért újra magához, s pár évtized múlva már „Körösparti Párizs”-nak becézték, de a román blokkosítás és iparosítás megint csak rontott rajta. Mi most csak a székesegyházat, a püspöki palotát s az egykori Kanonok-sor barokk épületeit (ma magánlakások) akartuk megtekinteni, mielőtt átkelünk a határon. A kéttornyú, monumentális barokk templom 1780-ban készült el, olasz és német mesterek tervei alapján. Külső, bejárati homlokzata ívelt, belső tere fenséges, bazilika jellegű, hajója 70 m hosszú és 30-40 m széles, falait carrarai márvány borítja, s pompás freskók, oltárképek díszítik, az orgonája Mária Terézia adománya. Remek sírkövek (pl. Thurzó Zsigmond, Ipolyi Arnold püspökök), valamint I. László (egykori sírjából származó) szekercéje és ereklyéje gazdagítják még a káprázatos kínálatot. A templom előtt magasodik László király szobra, s egy kőhajításnyira tőle a fenséges barokk püspöki palota, mely egyúttal múzeum is. Sajnos belső termeit, ragyogó freskóit zárás után már nem tudtuk szemügyre venni. Tempfli József püspök úrnál is meghiúsult az audienciánk, mert éppen egy vatikáni küldöttséget fogadott, s a bizonytalanra várakozni nekünk sem állt módunkban.

Biharkeresztes felé jöttünk át, majd Püspökladányt és Szolnokot érintve éjszaka érkeztünk Budapestre. Mindent összevetve: nagy élményekkel gazdagodtunk, s a somlyói jégesőt, ill. a kalotaszegi záport leszámítva az időjárás is végig kedvezően alakult. Egész utunk szerencsésnek mondható, s bár néhány apróbb tüske maradhatott bennünk (pl. az elszalasztott programok, látnivalók miatt), mindez eltörpül a művészeti és természeti szépségek, a sikeres kapcsolatépítések fényében. Nemes kaland, emlékezetes zarándoklat volt ez a néhány nap. Megérdemli a Csodaszarvas Egyesület, hogy hálás köszönetet mondjunk neki érte, s persze a csíksomlyói Babba Máriának is, hogy az első perctől az utolsóig gondoskodott rólunk, és védelmezett bennünket.

Busó télbúcsúztató

Mohácson és környékén emberemlékezet óta a busójárással köszönnek el a téltől s a farsangi mulatságoktól is, hiszen ilyenkor már küszöbön áll a tavasz s a húsvétot megelőző nagyböjt időszaka. Mielőtt az idei – általam is közvetlenül s egyben először átélt – események taglalásába kezdenék, talán nem árt röviden feleleveníteni ezt a messze földön elhíresült pogányos középkori hagyományt.

A mohácsi sokácok (egy katolikus, főképp baranyai, részben bácskai délszláv népcsoport) busójárásának idejét a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte határozza meg, tehát a keresztény húsvéthoz és a pünkösdhöz hasonlóan ez is „mozgó ünnep” a naptárban. Általában nem egy napra korlátozódik, hanem 4-5 napon át tart (rendszerint a farsang utolsó szombatjától húshagyó keddig), de a fő eseményei mindig vasárnap történnek. A Kárpát-medence más vidékein is bőven akadnak hasonló télbúcsúztató, tavaszköszöntő, termékenységet varázsló, bőséget és jólétet óhajtó népszokások, de távolabbra tekintve a velencei, riói karneválokkal, sőt egyes afrikai népcsoportok maskarás alakoskodásaival is rokoníthatók.

Mohácson a busójárás eredetét a törökűzés mondájához kapcsolják, azonban ezt semmilyen megbízható történelmi dokumentum sem igazolja, hiszen a város csak 1687-ben szabadult fel a török iga alól, a sokácok nagyszámú betelepítése pedig 10 évvel ezután kezdődött, azaz jóval később. Így valószínű, hogy a horvátok (szlávok) közös balkáni őshazájából hozták magukkal ezt a legendát, ill. népszokást, mely azután Mohácson, a XVIII. század végétől formálódott tovább, s nyerte el mai arculatát. Lényege, hogy a Mohács-szigeti mocsárvilágba menekült lakosság megelégelte a törökök garázdálkodását, ezért a bátrabb férfiak az éj leple alatt csónakokkal átkeltek a Dunán, s ijesztő álarcokba, maskarákba bújva, hangos kereplőkkel, dobolással, dudaszóval elkergették a megrémült „ebhitű” megszállókat. Erre a (képzelt) hőstettre emlékeznek azóta is minden évben, az események látványos felidézésével.

Az autentikus (bevált, korhű) busó öltözet kelléktára nagyjából a következő: fűzfából faragott, állatvérrel festett, birkabőr-csuklyás álarc, szalmával kitömött fehér gatya, szőrével kifordított rövid bunda, övvel vagy kötéllel összefogva, valamint színes gyapjúból kötött bütykös, cifra harisnya és bőrbocskor. A derekukra marhakolompokat akasztanak, a kezükbe soktollú buzogányt, vagy vasvillát és kereplőt fognak. Bizony, ha nem számít rá az ember, könnyen megriadhat e „félelmetes” alakoktól és fegyverzetüktől. Ma már a menetben csúcsos süvegű, fekete köpenybe burkolódzó boszorkányok, s a csúfolódó gyermekhadat, a tolakodó utcanépet távol tartó jankelék is kísérik a vonuló busókat, s hamuval, liszttel vagy fűrészporral kitömött zsákjukkal „püfölik” az óvatlanabbakat. Régebben a regölőkhöz, betlehemesekhez hasonlóan házról házra is jártak a busók, hogy kifejezzék jókívánságaikat a gazdának és családjának, valamint elvégezzék „varázsoló” szertartásaikat, s természetesen, hogy mindezekért étel-ital adományokban is részesüljenek. Persze mostanság az eredeti hagyomány jórészt idegenforgalmi kuriózummá, pénzbevételi forrássá vált, azonban az etnográfiai veszteségek mellett bizonyos értelemben igazi látványossággá, turisták és érdeklődők tömegeit vonzó rendezvénnyé is fejlődött. Még annyit, hogy a beöltözött busók jelentős része ma már tősgyökeres magyar, hiszen a sokác kisebbségnél is kevés a fiatal, alacsony a születések száma; ez azonban nem okoz a felek közt nemzetiségi villongást, és senki sem vitatja e farsangi népszokás valódi eredetét.

Kegyes volt hozzánk az ég, amikor (2009. február 22-én) vasárnap korán reggel egy autóbusszal s egy mikróbusszal Makóról, valamint Szegedről elindultunk a tetthelyre, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szervezésében. Csípős hideg, ámde száraz, gyönyörű napsütéses idő volt, aminél kívánni sem lehetett ideálisabbat. Sima utazást követően még délelőtt megérkeztünk, éppen akkor, amikor kezdetét vette az egész napos vásári forgatag, így semmiről sem maradtunk le. A városközpont főutcája egyetlen nagy bazárrá alakult, az út mindkét oldalán végestelen végig sorakoztak az árusok sátrai: a népművészek, mesteremberek szebbnél szebb portékáit kínáló asztalokkal, a lacikonyhák és kürtőskalács-sütő vendégvárók, a pálinkát, forralt bort és egyéb italokat kínáló ideiglenes kocsmák, valamint a cukorka- és édességárusok tömkelege. Persze minket főként a busójárás borsos áron vesztegetett maszkjai és egyéb velejárói érdekeltek, amelyek megvásárlását bizony kevesek engedhetik meg maguknak ilyen mélyre süllyedt, mostoha gazdasági és szociális állapotban. Azért bóvli, kommersz áru is akadt bőven, de ez ma már elkerülhetetlenül hozzá tartozik minden hasonló mulatsághoz, itthon és külföldön egyaránt.

A főbb események a Városháza s az inkább törökös dzsámihoz hasonlító, új keletű katolikus templom által határolt főtéren zajlottak, ahol a színpadot s a később szerepet kapó gigantikus máglyát is fölállították. (Itt most nem térnék ki arra, hogy Mohács nem túl gazdag értékes, tetszetős műemlékekben, sőt néhány épületet és szobrot leszámítva az egész városkép felejthető; a kőből, fémből s még ki tudja milyen anyagokból összetákolt posztmodern szörnyszülöttek pedig kifejezett merényletek a jóizlés ellen!) Délelőtt néhány néptánccsoport nyújtott ízelítőt tudásából, de a kíváncsibbak beavatást nyerhettek a busómaszk-faragás műhelytitkaiba is. Utána sokác táncház volt, pódiumra került egypár népi zenészbanda is, majd megtekinthettük a busók csónakos átkelését a Dunán.

A nap legnagyobb érdeklődéssel várt fénypontja, a jelmezes busó-felvonulás, a tulajdonképpeni farsangi karnevál délután 3 körül kezdődött. Ekkor már lépni sem lehetett a belvárosban az általam mintegy 40-50 ezresre becsült tömegben. Épp csak annyi hely volt, hogy a beöltözött szekeres, traktoros, trabantos („busómobil”!), ördögkerekes és gyalogos csoportok magukat megmutatva elhaladhattak előttünk a főtér irányába. A sípok, dudák, kereplők, dobok, kürtök s az időnként elsütött vén elöltöltős ágyú iszonyú zajt, hangzavart keltettek, ám ezt senki se bánta. A maszkok, ruhák hihetetlen változatosságot és ötletességet tükröztek, s néhány dévajabb busó a csinosabb hölgyeket is megkergette, megölelgette, azok sikoltozása s a közönség derültsége közepette. Üdítő volt látni ennyi vidám, mosolygós, felhőtlen arcot, a hétköznapok zárkózott, rosszkedvű, sanyarú ábrázatai helyett. Itt valóban eltemettük nyomasztó gondjainkat, s legalább néhány órán át jókedvűen, fölszabadultan viselkedhettünk. Már ezért érdemes volt ide eljönni!

A közbeeső időt a busókkal való személyes ismerkedéssel, barátkozással, valamint intenzív kocsmalátogatással töltöttük (az éttermek, borozók, sörözők, presszók ekkorra zsúfolásig megteltek!); utóbbira bizony erős szükségünk is támadt, mivel a kinti hideg ellen a legjobb orvosság ilyenkor a belsőnket melengető tüzes nedű bármilyen formája. Lassan szürkülni kezdett, amikor vízre bocsájtották a kompról a farsangi koporsót, hogy általa végleg elvigye a telet a Duna; s immár – reményeink szerint – beköszönthessen egy enyhébb, kellemesebb évszak, a mindeneket megújító tavasz. A nap utolsó hivatalos aktusaként egy hatalmas szalmabábut helyeztek a legalább 4 méter magas máglya tetejére, majd körben, több ponton meggyújtották a tüzet. Lassan, feketén füstölögve kaptak lángra a nedves venyigék, rőzsenyalábok (no meg a rádobált sok szemét!), s előbb csak fel-felszikrázott a negyedik őselem, de azután hirtelen föllobogott az ég felé, megnyaldosva, majd végleg elemésztve a kitárt karokkal álló, néma szalmabábut. E javában pattogó, messze világító, pogány időket megidéző, varázslatos tűz és a busók mágikus körtáncának látványával búcsúztunk Mohácstól, s lelkiekben megizmosodva indultunk hazafelé, Szegedre. (Az éjszakai sokácbál sajnos már nélkülünk zajlott.)

Ajánlom magamat…

(Vízválasztó – avagy szatirikus kortesbeszéd tetszőleges szórólapra és kampánygyűlésre, továbbá más népkijózanító ütőhangszerekre, pl. karikás ostorra, furkósbotra és vasdorongra)

Kedves Választópolgárok, tisztelt agyhalott Honfitársaim!

Az őszödi „gyűlöletbeszéd” után immár botorság összevissza hazudozni, bár tudom, hogy Önök sokadszorra is hajlamosak bedőlni a könnyelmű ígérgetéseknek és a gátlástalan szómágiának. Ilyenkor, (országgyűlési és helyhatósági) választások idején, minden jelölt – eltekintve attól, hogy éppen melyik párt színeiben (avagy „függetlenként”) indul – igyekszik előnyös képet festegetni magáról, s rendszerint az lesz a győztes, aki a legfondorlatosabban képes eladni – a semmit.

Épp ezért határoztam el, hogy szakítok az eddigi ocsmány „hagyományokkal”, a megtévesztő köntörfalazással, s kendőzetlenül feltárom a meztelen igazságot. (Inkább ettől kábuljanak el a tömegek, mint az ellenkezőjétől!)

Nem tagadom, alig várom már, hogy végre én is a húsosfazék közelébe férkőzhessek. Jelenleg éppen munkanélküli vagyok, s rendkívül súlyos gondokat okoz népes családom eltartása. 4 kiskorú gyermekemet kell fölnevelnem, ráadásul feleségem igényei is átlagon felüliek (mondhatnám: kielégíthetetlenek), a magam féktelen vágyait most nem is említve. Bizony nagy-nagy szükségem lenne a képviselőségből fakadó busás jövedelemre, valamint a pozícióval együtt járó egyéb félhivatalos juttatásokra, kenőpénzekre és korrupciós szerzeményekre. Mi az hogy, nagyon is!

Legutóbb sajnos kissé melléfogtam, és rossz lóra tettem, mert a pártom 3 kacskaringós, „érdemekben gazdag” ciklus után kihullott a rostán, így én is hoppon maradtam. Dolgozni pedig egyáltalán nem volt kedvem, hiszen semmihez sem értek, noha a házi gyűjteményemben akad néhány használhatatlan, gyorstalpaló diploma, tánciskolai és faiskolai elismerő oklevél. Most ügyesen helyezkedtem, azaz sikerült idejében pártot váltanom. Úgy néz ki, hogy biztos befutók leszünk, sőt kis szerencsével (ez az Önök áldott naivitásán is múlik!) még a választásokat is megnyerhetjük. Lényegében mindegy, hogy kormányon vagy ellenzékben szélhámoskodunk-e a következő 4 évben, hiszen felelősséget úgysem viselünk kártevéseinkért, s ha elég elvtelenül kiszolgáljuk külső és belső „láthatatlan megbízóinkat” (ezek korántsem Önök!), akkor a hajunk szála sem görbülhet, bármennyire is áthágjuk a saját kaotikus, alvilági „törvényeinket” és „alkotmányunkat”.

A föntiekből világosan kitetszik, hogy mi lesz az én személyes hasznom, ha az Önök jóvoltából a Parlamentbe (városi/megyei önkormányzatba) kerülök, akár listán, akár egyéni jelöltként. De vajon mit profitálhat ebből az ország és szűkebb pátriám? Bátran leszögezhetem, hogy az égvilágon semmit! Eszemben sincs szembemenni az uralkodó áramlatokkal, pláne „forradalmat” vagy „rendszerváltást” fontolgatni, hiszen nem vagyok a magam ellensége. De azt is régen beláttam már, hogy legjobb csöndesen meghúzódni a háttérben, s arctalanul (azonosítószám nélkül!) elvegyülni a langyos, zavaros iszapban, mert különben rókalelkű ellenfeleim még megpróbálnának befeketíteni és megzsarolni, ami ugye – tekintélyes mennyiségű piszkos ügyemet megbolygatva – pofonegyszerűen megvalósítható részükről. Hát hiányzik nekem ennyi idegborzoló kalamajka?

Programom eleve nincsen, miként pártomnak (s az összes többi pártnak és jelöltnek) sem. S ha akadna is efféle „falrengető” irományunk, később úgysem tartanánk be semmit belőle, tehát akkor abszolút értelmetlen ilyen meddő dolgokkal foglalkozni. Csupán az számít, hogy nekünk jó legyen, s könnyedén megkapjunk mindent, ami elérhető, sőt még azon is túl. Hogy Önök maholnap éhen vesznek, hogy nincs munkájuk, se pénzük, sem elfogadható lakásuk és egészségügyi ellátásuk, hogy totálisan kiszolgáltatottak minden gyülevész élősködőnek, fehérgalléros és etnikai bűnözőnek, hogy jogot és igazságtételt sehonnan se várhatnak – nekünk tök mindegy. (Ahogy részegen is bölcs kisgazda ismerősöm állította: „Akinek nincs földje, az magára vessen!”) Tulajdonképpen Önök és mi is tehetetlen rabszolgák vagyunk egy barbár módon hódító, minden értéket szétziláló és elpusztító birodalomban, de mi legalább dúskálhatunk az anyagi javakban. Hiába, mindenkinek nem adatik meg a Kánaán, kizárólag nekünk, boldog „kiválasztottaknak”. Hovatovább huszadrangú kérdés, hogy kit (kiket) juttatnak hatalomra, az Önök nyomorúságos sorsa semmit sem javulhat ebben a sátáni zsarnokságban; csak akkor, ha véletlenül (vagy kellő törtetéssel) fölkerülnek a „vezető elit” érinthetetlen kasztjába.

Fölösleges tovább szaporítanom a szót. Ebből is mindnyájan megérthetik, hogy kár a gőzért, mert itt Önöknek nem terem babér. A többi jelölttársam most nyilván megpróbál hangzatos jelszavakat, frázisokat puffogtatni, és betegre hazudozza magát, hogy elnyerje az Önök kegyeit. Én már túlléptem ezen, s amint jeleztem, a végletekig őszinte voltam (most is, mint mindig!). Ha bánatomra nem engem választanak, akkor nyilván még nálam is hitványabb képviselőjük lesz, akiben ráadásul csalódni is fognak. Kérem, hogy kerüljék el a „kései lelepleződés” olcsó kárörömét, s nyugodtan szavazzanak rám, mert én legalább semmi jót sem ígérek Önöknek.

Ne higgyék, hogy cserbenhagyott a maradék józanságom, bár elismerem, hogy velejéig romlott közéletünkben szokatlan az ilyen provokáló kitárulkozás. Szerintem inkább az nyilvánítható sültbolondnak, aki ennyi csalás, sunyi átverés után még részt vesz bármilyen „választáson” és „népszavazáson”. Ez alól csak azok a derék állampolgárok tekinthetők kivételnek, akik rám és pártomra voksolnak. Ebben bizakodva hívom Önöket (a legkiválóbbakat!) is az urnákhoz. Kérem, föltétlenül karoljanak fel, hogy legalább az én jövőm felhőtlen legyen, ha már Önöknek nem juthat hasonló vigasz. Mivel a jelenkorinál még sokkal viharosabb idők is sújthatnak bennünket, nemzetgazdasági és népjóléti szempontból óriási szükség lenne rá, hogy további gondtalan életet biztosítsanak nekem és szeretett családomnak.

Egyébként pedig segítsenek magukon és egymáson, ahol és amiben csak tudnak, mivel ezt tőlem (tőlünk) aligha remélhetik. Mindezek dacára készséggel ajánlom magamat szíves figyelmükbe és kitüntető jóindulatukba!

Az Önök leendő passzív és szürke (vagy inkább óvatosan harácsoló?) képviselője: X. Y. Z.

Bessenyei a színészóriás

Nem tudok elfogulatlanul írni erről a nagyszerű művészről, hiszen személyesen is módom nyílt megismerni és szívembe zárni. Fiatalabb korában többször szavalta boldogult Édesapám verseit (önálló estek keretében is!), akivel kölcsönösen nagyra tartották egymást, s mondhatom, mindvégig bensőséges viszonyban álltak. Legelőször 3 évesen (1956-ban!) láttam őt, Szörényi Évával együtt, nagykanizsai otthonunkban. Később (már nagyobb gyermekként) főként Budapesten találkoztam vele apám társaságában, színházi előadások vagy egyéb fellépések kapcsán. (Utoljára 2003-ban, az Ünnepi Könyvhéten váltottam vele pár szót, ahol a róla írt könyvet dedikálta.) Mindig lenyűgözött tökéletes játéka, megnyerő egyénisége, feszültségeket oldó közvetlensége, eget-földet átható hangorgánuma. Egyedülálló jelenség volt a maga nemében, abszolút tekintély, ízig-vérig színész, a szó legnemesebb értelmében. Abban a korban, amikor olyan tehetségek uralták a színpadokat, mint Jávor Pál, Páger Antal, Pécsi Sándor, Mensáros László, Zenthe Ferenc, Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán, Bitskei Tibor, Huszti Péter, Szabó Gyula stb., ő még közülük is toronymagasan kiemelkedett, s valószínűleg minden idők legnagyobb magyar „komédiása” volt (saját magát nevezte így!). (Utóbbit persze nem állíthatom bizonyosan, hiszen a letűnt századok kiválóságairól nem maradt fenn semmilyen kép- vagy hanganyag.) De világviszonylatban is az elsők közé sorolható, legföljebb Jean Gabin vagy Lawrence Olivier mérhető hozzá a 20. században. Külföldön sajnos alig ismerték, noha más nép fiaként minden dicsőséget learathatott volna. Ezt azonban csöppet sem bánta; ellenkezőleg: büszke volt származására, s haláláig nem feledte kötelességeit nemzetével szemben. Egy kivételes, hosszú pályafutás végén (közel 86 évet élt) megelégedéssel tölthette el a tudat, hogy maradandót alkotott, s a lehetőségekhez képest maximálisan kihasználta rendkívüli adottságait.

Bessenyei Ferenc 1919-ben született Hódmezővásárhelyen, egy (akkor még) poros alföldi mezővároskában. Itt járta iskoláit, itt tanulta meg szeretni szülőföldjét és embertársait. Szépen csengő énekhangja volt, ezért először operaénekesnek készült, majd mégis a színészi mesterség mellett döntött. 1940-től játszott a szegedi Városi Színházban, majd Miskolcon s a Budai Színházban, azután a fővárosi Nemzeti Színházban (több alkalommal), a Vígszínházban, utána Egerben és Pécsett, később a Katona József Színházban, a Madách Színházban, a Fővárosi Operettszínházban s a Várszínházban, valamint tucatnyi szabadtéri színpadon is. A leghosszabb időt a Nemzetiben, ill. a Madáchban töltötte. A viszonylag sok helyszín is jelzi, hogy nem könnyű útján rengeteg gáncsoskodó kiskirállyal, torz szemléletű rendezővel, keményvonalas pártbasával kellett megbirkóznia. A buktatók, akadályok dacára is remek figurákat alakított, úgyszólván a magyar s a világirodalom legfontosabb szerepeit játszhatta el. Többek közt elénk varázsolta Gül Baba, Peer Gynt, Bánk bán, Cyrano, Tartuffe, Szakhmári Zoltán (Úri muri), Kossuth Lajos (Fáklyaláng), Othello, Ádám, ill. az Úr hangja (Az ember tragédiája), Dózsa György, Galilei, Falstaff (A windsori víg nők), Antonius (és Kleopátra), Danton (halála), Görgey (Az áruló), Széchenyi, Háry János, Lear király, IV. Henrik, Higgins (My fair lady), Tevje (Hegedűs a háztetőn), Zorba és Dávid Ferenc (Vendégség) alakját, de számos nótaestet és önálló irodalmi műsort is tartott. Emlékezetes filmszerepei: Dúvad, Egy magyar nábob, A fekete város, Légy jó mindhalálig, Egri csillagok, Pacsirta, Aranysárkány stb. A TV-játékok közül kiemelkedőek: Eklézsia megkövetés, Iphigénia Auliszban, Beszterce ostroma, A helység kalapácsa, Különös házasság stb. S hogy teljes legyen a statisztika, munkásságát az alábbi kitüntetésekkel ismerték el: 2 db Kossuth-díj, Érdemes és Kiváló Művész, a Nemzeti Színház örökös tagja, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, végül a Nemzet Színésze. Le kell szögeznem azonban, hogy a fenti imponáló listák csak művészetének felszínét tükrözik, ám annak tényleges mélységeiből vajmi keveset mutatnak meg.

Bessenyei felfogásáról, értékrendjéről, színpad iránti elkötelezettségéről jóval többet árulnak el a következő, ars poeticának is beillő gondolatai:

„Minden én vagyok, minden eljátszott szerep, sors én vagyok.”

„A színház az ember legmagasabb rendű igényei közé tartozik. A színház az emberi méltóságra nevel. Színházat csak örömmel lehet csinálni. Szeretni kell a közönséget!”

„Egy pillanatra sem követtem el szellemi árulást. A színpaddal szemben hűséges, tiszta maradtam.”

„Színházat csak akkor érdemes csinálni, csak akkor érdemes rá pénzt és energiát költeni, ha nem önmagát, hanem az emberek javát szolgálja. Ha egy színész egy néptanító erkölcsi szintjére felküzdi magát, már nem élt hiába. A gonoszság felmutatása még senkit nem riaszt el annak megtételétől; de a tiszta történet felkeltheti az emberben az önbecsülésnek, az emberi méltóságnak, az önbizalomnak azt az érzését, amelyre szüksége van neki és a társadalomnak is.”

Gyakran emlegette, hogy hatalmas kegyelemben volt része, mert egész életét örök érvényű klasszikusok közelében tölthette, akiktől sohasem szégyellt tanulni. Különösen büszke volt Németh László és Illyés Gyula barátságára, akiknek tartást, emberséget, tudatos szellemi ellenállást sugalló műhelyébe nem csak szerepein keresztül nyerhetett betekintést. Bessenyei pályája szerintem két részre osztható: az 1970-es évek elejéig tartott – ha nem is töretlenül (1956 után 6 évre eltiltották) – a felívelő szakasz, majd utána kb. 2000-ig a leszálló ág (hanyatlásról semmiképpen sem beszélhetünk). Az utóbbit, bár elviselte, nem a saját hibája okozta, hanem irigyei és a politikai rezsim nyomása, valamint az általános értékválság. Noha a szennyes közélettől mindig távol tartotta magát, s közvetlenül sohasem politizált (1998-ban Torgyánék ugyan jelölték képviselőnek, de szerencséjére nem jutott be), egyes szerepeinek mégis olyan aktualitása, nyílt áthallása volt, hogy a hatalom kopói rögtön szimatot fogtak, s kezdettől tisztán érezték, hányadán áll a művész úr a „létező szocializmussal”. Kicsinyes ellenségei sose bocsátották meg neki, hogy az ’56-os forradalom kitörésekor elszavalta a Szózatot a Bem-szobornál, s a nemzet jogos szabadságharcát a leverése után sem tagadta meg. Egyik nyilatkozatában az alábbiakat mondta: „Akármilyen jelzőkkel is illették később a forradalmat, gyönyörű volt! Gyönyörű! Olyan, mint mikor kinyitnak egy ablakot. Beáramlik a friss levegő, és mindenki fölsóhajt.” Kebelbarátjával és kollégájával, Sinkovits Imrével együtt évekig teherautó-kísérőként dolgozott, ami hasonló „boldogságot” indukálhatott benne, mint amikor Michelangelo-t a Falanszterben széklábak faragására kényszerítették. A hosszú szilencium után, 1963-ban visszatérhetett a színpadra, ahol robusztus alkata, elementáris tehetsége, sugárzó energiája áttörte a sehonnai bitang törpék nyomorító korlátait, s felszabadult szárnyalása feledhetetlen élményeket nyújtott az arra fogékonyaknak.

Nem rajta múlt, hogy évtizedekkel később nem a csúcspontról vonulhatott vissza, hanem a baljós csillagállásnak, a körülmények végzetes összefonódásának köszönhető, hogy karrierje megroppant. Egyre kevesebb főszerepet osztottak rá, vagy olyan szörnyszülött „rendezői koncepcióknak” kellett volna megfelelnie, melyeket meghasonlás nélkül nem vállalhatott. (Legnagyobb bukása a felújított Othello címszerepe volt, ahol a gonosz Jágó jelentette a pozitív hőst!) Rendkívüli szakmai alázattal az epizódszerepeket is remekül megformálta, de ez a „takaréklángon égés” aligha elégítette ki ambícióit. A régi konzervatív, színész-centrikus rendezők sorra kiöregedtek vagy kikoptak a pályáról, s az őket fölváltó posztmodernkedő, kultúrbugris direktorok önkényes „kísérletezés” ürügyén tönkretették a drámák zömét, fütyülve a szerzők szándékára, s meghamisítva a darabok tartalmát, erkölcsiségét, ill. a szereplők karakterét. Szegény Bessenyei tűrt, amíg tűrhetett, azonban hiába váltogatta az egyes színházakat, kisvártatva mindenütt eluralkodott a destruktív szellem, majd a totális nihil. (Ma már odáig fajultak a dolgok, hogy valamirevaló régi vagy kortárs, pláne nemzeti irányultságú darabot műsorra sem tűznek; csupán a silány középszer tobzódik mindenütt, mondván, hogy „ki kell elégíteni a közönség igényét”. Mintha nem a színház nevelne, s formálná a közízlést, hanem az agymosott, elhülyült emberroncsok fölböffenő „véleménye” lenne a mérvadó.) Mivel már sehol sem találta a helyét, Bessenyei 1981-ben (62 évesen!) nyugdíjba ment. Színházhoz többé nem, de egyes szerepekre még elszerződött, melyek egyre ritkábban követték egymást, egészen 2000-ig. Milyen hitványság, micsoda barbár romlottság fertőzi ott a légkört, ahol egy ekkora formátumú művész fölöslegessé válik?!

Talán a külvilág csábításai miatt, talán az elszenvedett kudarcok és mellőzések következtében, esetleg vérbő természetéből fakadóan Bessenyei magánélete meglehetősen zaklatott és csapongó volt. Házasságai romba dőltek, s futó kalandjai sem elégítették ki féktelen étvágyát. Egyetlen igaz szerelme a hivatása maradt, ehhez képest a barátok és a nők csak halvány árnyékot jelentettek. Végül mégis talált egy olyan feleséget (dr. Élthes Eszter), aki megértéssel, türelemmel, szeretettel bánt vele, s aki mellett lassacskán lehiggadt. Asszonya még könyvet is írt, ill. szerkesztett róla („Férjem, a Komédiás”), melyben megkapó őszinteséggel szól kapcsolatukról s párja emberi-művészi vonásairól. Miután a munkától nagyjából visszavonult Bessenyei, Lajosmizse környékén vásárolt egy csendes tanyát, ahol a város zajától elhúzódva éltek kedvteléseiknek, pl. az állattartásnak és a lovaglásnak. Immár nézőként újra „felfedezték” a színházat; hajlékukból gyakran tettek kirándulásokat Budapestre, vagy a vonzáskörzetükbe tartozó vidéki előadásokra. Utolsó éveiben még adott néhány interjút, s a rádiókba, tévékbe is meghívták egy-egy beszélgetésre, olykor filmjeit is ismét levetítették, ez azonban már csekély vigasz lehetett számára. Bár nyilvánosan soha nem panaszkodott, sőt elégedett, megbékélt ember benyomását keltette (abból viszont nem csinált titkot, hogy elege volt már, s jobb lenne „odaát”), azért valószínű, hogy sok keserűség és harag halmozódott föl benne. Otthonában hunyt el 2004. december 27-én, 86 évesen.

Valahol olvastam egyszer, hogy zseni (géniusz) csak az a tudós, író, festő, zeneszerző stb. lehet, aki eredetit alkot; tehát pl. egy színész (vagy operaénekes, karmester stb.) nem, mivel ő mások műveit dolgozza fel, jeleníti meg, mások utasításainak, elképzeléseinek megfelelve, azaz mozgástere erősen behatárolt. Persze e véleménnyel is vitatkozhatunk, mégis hajlok arra, hogy elfogadjam; azon megszorítással, hogy az előadóművész a saját érzékenységét, tapasztalatait, képességeit felhasználva újrateremti a szöveget (dallamot), vagyis mintegy „fogyaszthatóvá” teszi. A fenti értelemben Bessenyei Ferenc nem volt zseni, viszont azt bátran állíthatom róla, hogy mindazt elérte, ami műfajában elérhető, s a színészet Himalájának legmagasabb csúcsait ostromolta. Akármit játszott, azt tökélyre vitte, a grandiózus hősöktől a legkisebb figurákig. Páratlan eszköztárát, széles hangskáláját, jellemábrázoló erejét, gesztuskincsét, szenvedélyeit, humorát mozgósítva kirobbanó sikereket aratott bármilyen darabban, bármelyik színpadon. Egyaránt kiemelkedőt nyújtott a tragédiákban, a vígjátékokban, a zenés komédiákban, a szavalataiban s a nótaesteken. Roppant népszerű volt mind a közönség, mind idősebb és fiatalabb pályatársai körében. Mindenkit segített, bátorított, tanított, soha nem használt alantas fegyvereket, nem akart senkit háttérbe szorítani vagy ellehetetleníteni. Bízott önmagában, de értékelte mások ügyességét, jó tulajdonságait, tehetségét is.

A színházat egyfajta profetikus igehirdetésnek, vallási és hazafias missziónak is tartotta, ahol a legkiválóbb írók gondolatainak, érzéseinek tolmácsolásával az egész magyarságot lehet gerincességre, erkölcsösségre, a szépség és tisztaság megbecsülésére, a nemzet szeretetére s a szabadságért, függetlenségért vívandó küzdelemre nevelni, még a legocsmányabb bolsevizmus karmaiban is. Hitt abban, hogy céljait megvalósította, hogy szolgálata, alázata nem volt hiábavaló, mert feleletet adott életünk nagy kérdéseire, s katartikus erővel fölmutatta egy jobb sorsra érdemes nemzet méltóságát.

Mostanában aligha születik hozzá fogható színész-egyéniség. De ha támadna is hasonló, vajon mire jutna egy ilyen reménytelen, gyalázatos korban, egy ennyire kultúra-ellenes, elanyagiasodott, lélektelen világban? Éppen ezért holtában is tiszteljük és szeressük Bessenyei Ferencet, aki pompázatos, illatos virágként nyílott a sivatag közepén, s talán ő volt a honi színjátszás legfényesebb csillaga.

Halottak napjára

Mindenszentek és Halottak napja szerves része népi életünknek. Ilyenkor már mélyen bent járunk az őszben. A sűrű felhők mögül ritkán bújik elő a nap, hamarabb sötétedik, hűvösebbek, nyirkosabbak a nappalok és az éjszakák, gyakran szemerkél az eső, s a tájat borongós köd lepi. A völgyekben, szélmentes lapályokon hajnalonta olykor talaj menti fagyok is előfordulhatnak. Az erdők, ligetek elszórják színes lombkoronájukat, bokáig merülhetünk a frissen hullt avarba. A természet az elmúlásra, a téli álomra készül, hogy aztán kipihenve magát, tavasszal ismét megújuljon.

Őseink még sejtették, hogy a halállal nem ér véget minden, hanem csak a földi létünk fejeződik be; de életünk egy másik dimenzióban tovább folytatódik, ahol már nincs többé nyomorúság, fizikai fájdalom és szenvedés. Ők még ösztönösen hittek a mennyben és a pokolban; próbáltak mindig úgy viselkedni, hogy megmeneküljenek az örök kárhozattól, s eljussanak Isten, vagyis a megtestesült Szeretet ölelő karjaiba. Nem a haláltól féltek, hanem a bűnös, becstelen élettől; mert érezték, hogy a mindent látó, Igazságos Bírót nem lehet becsapni, s valamennyiünket szándékaink, tetteink fényében ítél majd meg. Tudták, hogy nincs értelme a kapzsi harácsolásnak, az anyagi javak mértéktelen fölhalmozásának, mert a másvilágra úgysem vihetnek magukkal semmit, kivéve a lelkükben összegyűjtött jóságot és bölcsességet. Alaposan fölkészültek a halálra, oly formában is, hogy számot vetettek egész életükkel, s igyekeztek megbánni vétkeiket, kiengesztelni mindazokat, akiket megbántottak, ill. kiegyenlíteni összes tartozásukat. Sokat imádkoztak, gyakrabban jártak templomba, tapasztalataikat megosztották a fiatalabb nemzedékekkel, s a korábbiaknál megértőbben, filozofikusabban szemlélték a világot.

Ma valahogy ez is másképp van. Elfajult, önzővé vált, elállatiasodott az ember. Önmagán, a saját vágyain, valós és vélt szükségletein kívül ritkán érdekli más, s mivel a lelke kiüresedett, elsivatagosodott, többnyire retteg a magánytól, majd a rá váró méltatlan, kegyetlen végtől. Elviselhetetlennek érzi a csendet, az öregedés stációit, haszontalan pótcselekvésekbe menekül, s körbe-körbe rohangál, mint a mérgezett egér. Mivel korunkban a társadalom alapsejtjei, a családok is atomjaira szakadtak, a létbiztonság s a közbiztonság minimálisra csökkent, az egészség (a teljesség!) pedig végzetesen leromlott, de a vallások sem nyújtanak már érdemi kapaszkodót, s a hajdani nagy eszmék (pl. hazaszeretet, tisztesség, bátorság, önfeláldozás, szolidaritás, állhatatosság, hit, boldogság stb.) is mind-mind a porban hevernek; ezért az egyén talaját vesztette, s nem találja a helyét sehol, semerre. Nem bír mit kezdeni sem az életével, sem a halálával.

Őseink még ápolták évezredes hagyományaikat, s ennél fogva azok is erősítették, megtartották őket. Így például törődtek másokkal, segítettek a szegényeken, a bajba jutott szerencsétleneken, megülték ünnepeiket, harmóniában éltek szűkebb és tágabb környezetükkel, az Univerzum csillagaival s az évszakokkal. Tisztelték, szerették, szívükben őrizték felmenőiket, sőt, állandó kapcsolatban álltak eltemetett halottaikkal. Egész csokor népszokásunk kötődik az őszi napéjegyenlőséghez, Mindenszentekhez és Halottak napjához szerte a Kárpát-medencében. (Ezeknek bárki utánanézhet avatott néprajzi könyvekben, helytörténeti monográfiákban és egyházi krónikákban, ismertetésükre ezért nem térek ki.) E régebben élénk, sokrétű szokások sajnos annyira megkoptak már (mondhatnám, tervszerűen kiölték belőlünk!), hogy jószerivel csupán a temetőjárás s a gyertyagyújtás maradt meg belőlük (no meg angolszász mintára újabban nálunk is kezd lábra kapni egy gyökértelen, otromba, horrorisztikus Halloween-komédia), ami eléggé elszomorító.

Gondoljunk arra, hogy akik ma kiterítve, elhantolva vagy elhamvasztva nyugszanak, egykor mind elevenek voltak; s akik most jól-rosszul múlatják drága perceiket, előbb-utóbb mind ugyanoda jutnak. Nem az számít, hány évet töltünk a földön, hanem az, hogy a rendelkezésünkre álló idővel miként sáfárkodunk, s képességeinket mennyire hasznosítjuk embertársaink, nemzetünk, magyar hazánk javára. Ne reszkessünk tehát a haláltól, ám próbáljunk meg minél okosabban, tartalmasabban élni. Ezen a kettős ünnepen dobjuk félre szorító gondjainkat, s ne szégyelljük, ha könny fut a szemünkbe, amikor emlékezünk. Beszélgessünk elhunyt hozzátartozóink szellemével, s a sírhalmuk fölött töprengjünk el az élet és a halál csodáján, megismételhetetlenül egyedi voltán. Szálljunk kissé magunkba, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, s törekedjünk arra, hogy hátralevő életünket minél tökéletesebbre formáljuk. Az eltávozottak sorsán már nem javíthatunk, de a magunkén és szeretteinkén annál inkább. Úgy örüljünk minden napunknak, mintha ez lenne a legutolsó.

Ne felejtsük: mindig az itt maradóknak nehezebb, a gyász átható kínja kizárólag őket sújtja. Ám, ha szilárd a hitünk, a vigasztalás sem késhet sokáig. Mindnyájan Isten kezében vagyunk, s amíg Ő vigyáz ránk, addig nincs okunk a reménytelen elkeseredésre. A jézusi örök Világosság ragyogjon lelkünkben!

II. Rákóczi Ferenc, a leghívebb magyar

Nagy emberek életére visszagondolni mindig hálás feladat, a nemzet óriásaira emlékezni pedig kitüntető megtiszteltetés.

A magyarok több ezer éves históriája szerencsére jócskán bővelkedik kiemelkedő, európai mércével mérve is meghatározó egyéniségekben. Nimród, Atilla, Árpád, Szent László, Hunyadi János és Mátyás, a költő Zrínyi Miklós, Bethlen Gábor, Széchenyi, Kossuth, Petőfi, Mindszenty bíboros tetteire és művére a világ bármely nemzete büszke lehetne. Velük teljesen egyenrangú, örökké vonzó, serkentő példánk Rákóczi fejedelem is. Ha elfogadjuk, hogy Széchenyi István a legnagyobb, akkor Rákóczi Ferencet joggal nevezhetjük a leghívebb, leghűségesebb magyarnak; bár ilyen kiválóságok közt értelmetlen, s koruk, hivatásuk, küldetésük különbözősége miatt lehetetlen is a patikamérlegen történő összehasonlítás.

Természetesen most nem vállalkozom rá, hogy Rákóczi útját részletesen bemutassam és elemezzem. Csupán arra teszek kísérletet, hogy írói arcélét felvillantsam, népünk életében játszott sorsdöntő szerepét megrajzoljam, jellemét, bátorságát, erkölcsi tisztaságát, lelki jóságát, haza- és nemzetszeretetét kiemeljem, a kortársaimnak szóló szellemi üzenetét közvetítsem – a bőven csordogáló források alapján.

Petőfi Sándor a róla költött (Rákóczi című) remek versében így szólítja meg:

„Hazánk szentje, szabadság vezére,

Sötét éjben fényes csillagunk,

Oh Rákóczi, kinek emlékére

Lángolunk és sírva fakadunk!”

Jeles népi írónk, Féja Géza, többek közt a következőket írja: „Elsőrangú ítélőképességét és széles látókörét mindvégig megőrizte. Mindig csúcsról nézte az életet és az eseményeket, nem akadt meg érzelmek kátyúiban, széles tér volt neki az élet, s a maga természetes helyére tett mindent. Nem hevítették elfogultságok, indulatok, szellemi elsőbbsége fensőbbségében, tántoríthatatlan igazságszeretetben s tárgyilagosságban nyilatkozott meg. A magyarországi háborúról írt emlékirata tökéletes mű; még egyszer feltámadt benne szellemének ősrétege, a vezérlő fejedelem öntudata, vallomásaiban azonban már egészen elszakadt a földtől…”

Rezik János, eperjesi tanár patetikus fohászában ekképp lelkendezik: „Élj, Ferenc fejedelem, hazánk gyöngyszeme! Élj, égi küldött! Ragyogj, mint Hajnalcsillag, a nap s a dél előfutáraként. Annyi forró küzdelem után hozd vissza, felséges fejedelem, a béke és nyugalom napfényes delét!”

II. Rákóczi Ferenc 1676. március 27-én született Borsiban, Felső-Magyarországban, vagy másképpen a Felvidéken. Igen előnyös családfáról származott, ereiben a Zrínyik és Rákóczik vére keveredett. Férfiágon ükapja Rákóczi Zsigmond, dédapja I. Rákóczi György, nagyapja II. Rákóczi György, édesapja I. Rákóczi Ferenc volt (aki fia világra jötte után pár hónappal meghalt), valamennyien erdélyi fejedelmek. Nőágon nagyapja a császár elleni összeesküvésért lefejezett Zrínyi Péter, a költő Zrínyi öccse, édesanyja pedig Zrínyi Ilona, a bátor amazon, akinek második házassága révén Thököly Imre, a kuruc felkelő lett a gyermek Rákóczi mostohaapja. A kis Ferencet 12 éves koráig anyja neveltette; korán részt vett a vitézi portyákon, elkísérte Thökölyt a hadjáratokba, végigélte Munkács várának közel 3 éves osztrák ostromát, szóval a megpróbáltatások, nélkülözések során alaposan megedződött, és elleste a hadi mesterség fortélyait, amit később Zrínyi elméleti munkáiból is tovább tökéletesített. A Porta befolyása ekkorra már jelentősen meggyengült, s területeink java mentesült a török iga alól, de nemsokára a még elvetemültebb Habsburgok megszállása alá került. Ahogy Thököly mondta: „Rabságba veti országunkat a német, mihelyt felszabadítja!”. Azaz tovább folytatódott hazánk „két pogány közti” őrlődése. Kapzsi, telhetetlen idegenek grasszáltak mindenütt, gátlástalanul fosztogatták, sarcolták a népet, aki elképesztő nyomora ellen lázadásokkal, alkalmi felkelésekkel tiltakozott. De az általános, össznemzeti szabadságharcra néhány évet még várni kellett.

A serdülő, kamaszodó Ferenc a császár foglyaként 1688-ban átmenetileg a bécsi udvar „védőszárnyai” alá került, s többféle iskolában szigorú, garantáltan magyarellenes, lélektelen papok nevelték, azzal a nem titkolt céllal, hogy írmagostul kiirtsák belőle a hazafiságot, a rebellis szellemet, s engedelmes alattvalót, császári hivatalnokot faragjanak belőle. Legfőbb ellensége Kollonich bíboros volt, azaz kijelölt gyámja, vagyonának „kezelője”. Egyik elfogulatlan jezsuita tanára az alábbiakat jegyezte fel naplójába: „A fiatal Rákóczi 3-4 évvel látszik idősebbnek koránál. Arca barnáspiros, sötét a haja is, melyet nem rövidre nyírva, hanem hosszan, vállaira omló fürtökben visel. Egész valójában semmi középszerű nincs. Szavai, járása, magatartása mind méltóságteljesek, fejedelemhez méltóak, minden kevélység nélkül; amilyen nemes, olyan emberséges, jóllehet tekintélyét mindig megőrzi.” Egy másik tanítója szerint: „Ez a kis hős méltó a részvétre és szeretetre.”

Családjától, Julianna húgától, édesanyjától teljesen elszakították, csupán levelezéssel tarthatta velük a kapcsolatot. Jó úton járt afelé, hogy végleg elvesszen a magyarság számára. A dolognak mégis volt annyi értelme, hogy tudásban, műveltségben, nyelvismeretben gyarapodott, horizontja tágult, s ezt később is mindig hasznosította. Zsenge ifjúkorában nagy utazást tett Itáliában: Bécsújhelyből indulva felkereste Velencét, Ferrarát, Bolognát, Firenzét, Genovát, Torinót, Milánót, Nápolyt, Rómát, s XII. Ince pápát is meglátogatta. 1694-ben nagykorúsították, majd visszatért Magyarországra, ahol Sáros megye örökös főispánja lett. Feleségül vette a 15 éves Sarolta Amália hessen-rheinfelsi hercegnőt, akitől 3 fia született: az első pár év múlva meghalt, a második József s a harmadik György azonban szerencsésen felnőtt. Birtokain tartózkodva összebarátkozott Bercsényi Miklós ungi főispánnal, később Aspremont tábornaggyal (a sógorával) és Batthyány Ádámmal.

1697-ben kitört a hegyaljai jobbágyfelkelés, ezt azonban Rákóczi még ellenezte, sőt a látszatát is el akarta kerülni a gyanúsíthatóságnak. Ám környezete nem hagyta nyugodni, kezdett öntudatra ébredni, s levelet küldött XIV. Lajosnak, a francia Napkirálynak. Azonban elárulták, ezért 1701-ben „összeesküvés” vádjával letartóztatták, s a bécsújhelyi börtönbe hurcolták. Fél év után külső segítséggel sikerült megszöknie és Lengyelországba menekülnie. Podolinban, Krakkóban és Varsóban múlatta az időt, megismerkedett Helena Sieniawska hercegnővel, kivel hosszú évekig rejtett szerelmi viszonyba bonyolódott. Közben itthon elfogatóparancsot adtak ki ellene, s a fejére tízezer forint vérdíjat tűztek. Rákócziban egyre inkább érlelődött a terv, hogy változtasson hazája nyomorúságán.

1703-ban Törökországban meghalt Zrínyi Ilona. Esze Tamás a tiszaháti kuruc talpasok élén felkereste Rákóczit, hogy jöjjön haza, mert valamennyien őt óhajtják vezérüknek. Az ország legelőkelőbb, leggazdagabb embere rövidesen az önként hozzásereglő legszegényebbek mozgalmának élére állt, kibontotta a „Cum Deo pro Patria et Libertate” (Istennel a hazáért és a szabadságért!) jelszóval ékesített zászlót, és átlépte a határt, mint Caesar a Rubicont… „Bátorított és erősített az a szándék, hogy megérdemeljem a nép bizalmát és szeretetét.” – mondta. A híres Brezáni kiáltványban az egész országot fegyverbe, felkelésre szólította a képtelenül adóztató, hatalmaskodó idegen birodalom ellen, s egyúttal felszabadítást ígért a harcban részt vevő jobbágyoknak. De tömegesen csatlakoztak hozzá középnemesek, sőt főurak is, valamint ukránok, tótok, ruszinok; hamarosan egész Felső-Magyarország kuruc kézre került, egymást érték a lelkesítő győzelmek. Vele küzdöttek olyan kiválóságok, mint Ocskay László, Vay Ádám, Károlyi Sándor, Vak Bottyán, Forgács Simon, Béri Balogh Ádám, Radics András, Bezerédj Imre, Ráday Pál (ő volt a titkára és gyakorta társszerzője) stb.

A politikai-katonai teendők mellett kezdett kibontakozni Rákóczi irodalmi tehetsége is. Ekkortájt írta Buzgó ének-ét és Alázatos imádság-át, majd 1704-ben latinul és franciául kibocsátotta, a külföld meggyőzése végett, a Recrudescunt című kiáltványát („Megújulnak a dicsőséges magyar nemzet régi sebei.”), melyben cáfolhatatlan, alapos indoklását adta a szabadságharc szükségességének. (A törvényeket megszegő hatalommal szemben az ellenállás nem lázadás, hanem jog. „Az Isteni Gondviselés elküldött engem puszta hazámba fegyverért, szabadságért kiáltó szózatnak. Meghallotta ezt a kiáltást mindenki, a szabadság neve megmozgatta a nemes szíveket, sereglettek és fegyvert fogtak a szabadság visszanyerésére. De ez a szózat nem volt abban a helyzetben, hogy a katonáknak zsoldot, ruhát, fegyvert és lovakat adjon. A néptől kellett tehát kérnünk, hogy adni tudjunk neki. De ugyanez a nép volt katona is, mégis adókkal kellett terhelni, kényszeríteni kellett, hogy eleséget szállítson, ne hagyja abba a föld művelését, és ugyanakkor elviselje a háború fáradalmait.”)

A gyulafehérvári országgyűlésen a székely, magyar és szász rendek Erdély (utolsó) fejedelmévé választották (beiktatására csak 1707-ben került sor Marosvásárhelyt), majd a lengyel trónt is felajánlották neki; ezt azonban többször is szerényen elutasította; mert „…sem célszerűnek, sem becsületemmel megegyezőnek nem tartottam idegen ország koronájáért és önhasznomért hazám ügyét cserben hagyni, kitévén azt a legnagyobb veszélynek, tudniillik a németek jármának, hogy szabadságának még amaz árnyékát is elveszítse, amely addig megmaradt.”

1705-ben tartotta Rákóczi a Gyömrői beszéd-ét („Nincs veszedelmesebb egy szabad nép kormányzásában, mint a titkolózás, amely sok gyanúra és bizalmatlanságra ad lehetőséget… – Nem kívánok birodalmat, nem kincset tűletek, s nem egyebet: az igaz, bátor magyar szívet, hogy az magaméval összekapcsolván, veletek éljek és haljak! – Megteszek minden tőlem telhetőt, ha a nemzetnek nyugalmat szerezhetek vele. De ha ez nem sikerül, eljött az ideje annak, hogy üdvünket inkább nagylelkű halálban keressük, mintsem hogy magunkra vegyük a németek igáját. – Mert arra szövetkeztünk és esküdtünk, hogy nem tesszük le a fegyvert, amíg a szabadságunkat vissza nem szereztük.”), majd a szécsényi országgyűlésen vezérlő fejedelemmé választották. Ekkor született A szegénylegény éneke (1706) és a Responsio-ja, melyet a vallási békétlenség, főként a jezsuita túlkapások ellen írt. („Nem tűrhetők az országban olyanok, akik hazai kenyeret esznek, és az ellenség parancsát követik!”)

Az egész háború csúcspontja az 1707-es ónodi országgyűlés, ahol megtörtént a Habsburg-ház trónfosztása („Eb ura fakó! József nékünk nem királyunk!”), ill. az általános adózás (köztereh) bevezetése. Néhány képviselő ugyanitt durván megsértette becsületében, s a közpénzek elsikkasztásával vádolta. Rákóczi könnyekkel küszködve, ám önérzetesen válaszolt: „Édes nemzetem! Ezt érdemlettem tőled bujdosásim után? Életemet, véremet, mindenemet éretted felszentöltem, feleségemet, gyermekimet, szerencsémet megvetettem, sőt ami több, az édes eleim is a virágzó előbbi szabadságodnak helyrehozásáért mindeneket kockára vetvén, véröket, hitüket feláldozták. Nem tűröm, nem szenvedem, magammal koporsómba viszem: mert te tudod, Istenem, hogy igaz szívű vagyok, és privát javat nem kívánok! Ne szenvedd, édes hazám, rajtam ezt a gyalázatot!” (Ezzel a többséget sikerült meggyőznie, s a renitenseket helyben felkoncolták.) Ugyanakkor figyelmeztette az urakat is az egyszerű nép őszintébb megbecsülésére: „Vigyázzunk nagyon, mert ahogyan mi fellobbantottuk a tüzet az ellenség ellen, ugyanúgy ellenünk is támadhat ugyanaz a tűz!”

A kuruc had hiányosan felszerelt, képzetlen, alultáplált volt, s bizony önmagában a fogyatkozó lelkesedés nem óvhatta meg mindig a vereségektől (pl. Nagyszombat, Trencsén stb.). Ezért írta meg Rákóczi 1708-ban a Hadakozó embernek tanító scholája című traktátusát, és katonái előtt számos beszédet is mondott (pl. a huszti gyűlésen s a kállói hadiszemlén). A sárospataki országgyűlésen elhatározták a harc rendületlen folytatását, a megalkuvás és a felemás béke elutasítását. A nehézségek viszont egyre szaporodtak; sem a franciáktól, sem az oroszoktól (Nagy Péter cár), sem a törököktől nem kaptak mást hitegetésen kívül, így esélyeik egyre romlottak, s az 1710-es romhányvadkerti csatavesztés már a végső bukást vetítette előre. Rákóczi ekkor írta meg Egy igaz magyarnak hazája dolgai felől való elmélkedése című politikai művét, majd ismét Lengyelországba indult támogatást szerezni. Azonban 1711-ben a teljhatalommal megbízott Károlyi Szatmárban békét kötött a labancokkal, majd a majtényi síkon letette a fegyvert (pontosabban a zászlókat), mert nem vállalta a további kilátástalan véráldozatokat. (Áruló volt-e vagy reálpolitikus? – ebben ma is megoszlanak a vélemények. Nem tisztem most ezt a vitát eldönteni. Csupán megjegyzem, hogy 1849-ben kísértetiesen megismétlődött mindez Görgeyvel Világosnál.) Ezzel véget ért a magyar história leghosszabb (8 esztendős) szabadságharca. Csekély eredménnyel, hisz elmaradt a jobbágyfelszabadítás, veszendőbe ment a belső megújulás s a gazdasági fejlődés, azaz lényegében minden maradt a régiben. Megkezdődött a kurucok életfogytig tartó keserű bujdosása.

Rákóczi 1713-ban Franciaországba ment, csatlakozott hozzá Zay Zsigmond s Mikes Kelemen, a tehetséges íródeák, jóval később pedig Bercsényi is. Az általános európai rendezésből (ez volt az 1714-es rastatti béke) hazánkat egyszerűen kihagyták, mint azóta is annyiszor! 1715-ben, III. Károly nyomására, a pozsonyi országgyűlés Rákóczit és a hűségesküt megtagadó híveit hazaárulónak nyilvánította, fő- és jószágvesztésre ítélte. Párizs is megalázta, felszínességével taszította a fejedelmet, ezért egy vidéki kolostorba vonult vissza, ahol szinte szerzetesként élt, és hozzákezdett a Confessio (Vallomások) latin nyelvű lejegyzéséhez. Ebben az 1716-19 közt készült 3 részes szubjektív vallásfilozófiai, önéletrajzi „versprózában” Szent Ágoston-i magasságokba szárnyalt. Az 1717-ben franciául írt Memoires-jaival (Emlékiratok) együtt ez a barokk utáni, felvilágosodás előtti irodalmi munkásságának vitathatatlan fő műve, a saját idealizmusának s egyben szabadságharcának megkerülhetetlen, európai rangú tükörképe. Ilyen sorok találhatók benne: „Ki a világ előtt fejedelem, a te színed előtt por és féreg vagyok…– Mert ki lehet ellenem, ha te velem vagy, és ki lehet mellettem, ha te elhagysz?”

1717-ben a szultán hívására kíséretével egyetemben Törökországba utazott; előbb Gallipoliban, majd Drinápolyban, Jeniköjben, végül 1720-ban Rodostóban telepedett meg. (Bercsényi szójátéka szerint: „Rodostó – ostorod”.) A Porta is csak ámítgatta, tapasztalatait, szolgálatait elfogadta, de még a maga és társai megélhetését is alig biztosította. Nem sok reménysége, bizodalma maradt: „… szinte már azt sem tudom, élek-e még, vagy csak azért vagyok a világon, mert elfelejtettek eltemetni. Ugyanis az a szomorú tapasztalatom, hogy a lelki és testi halálon kívül van politikai halál is. Már semmi, de semmi nem köt ehhez a világhoz. Senki nem veszi hasznomat, és amikor magam sem látom hasznát személyemnek, kétszeresen szerencsétlen vagyok.” A zágoni Mikes szerint: „A bujdosásban is bujdosnunk kell.” Szekfű Gyula, a neves történész írta a számkivetett fejedelemről: „A száműzetés keserűsége csak a földi vándorlás legvégén, a halál kapujában vált meg tőle. Szomorúság volt osztályrésze, nagyobb szomorúság, mint amit a sors egyéb száműzöttekre szokott kimérni. Nem elég, hogy a hazától, a nemzet közösségétől elszakadt, utolsó évtizedeiben a keresztény világ vigasztalását, a nyugati műveltség áldását (??! – S. A.) is nélkülöznie kellett. Végtelen egyedülvalóság feküdte meg lelkét embertelen súllyal, senkitől tanácsot, senkitől útmutatást nem remélhetett. Mindent saját magából, saját gondolat- és érzésvilágából kellett merítenie.”

1721-ben Meditáció-i sorozatát vetette papírra, majd 1725-ig befejezte állambölcseleti munkáit, közben szorgalmasan levelezett sokakkal. Mindkét fiának sikerült megszöknie a bécsi fogságból, s közülük György több hónapig nála vendégeskedett; de valójában fiaiban is csalódott, akik nem örökölték sem képességeit, sem áldozatkészségét és kitartását. 1732-ben elkészült II. Rákóczi Ferenc politikai és erkölcsi végrendelete, melyben egyéb intelmei mellett leszögezte: „A fejedelmeknek törvényes hatalmuk van, amelyet a nép szabad és egyhangú beleegyezése adott nekik és tart fenn.” 1735. április 8-án, 59 éves korában halt meg a „szegénység édesura”. Szívét a francia Grosbois-ba küldték kézirataival együtt, testét pedig Rodostóban temették el, majd átvitték Konstantinápolyba (Szent Benoit templom), Zrínyi Ilona hamvai mellé, végül 1906-ban nagy pompával mindkettőjük földi maradványait a kassai Dómba szállították.

Rákóczi egész életével a Habsburg-birodalomtól különváló, önálló, független, központosított új Magyarország felépítésén fáradozott, mind diplomáciai és katonai, mind pedig gazdasági-társadalmi és kulturális téren. Tollal és karddal harcolt a szabadságért, a nemzeti összefogásért és egységért. Államférfi, hadvezér, művelődéspolitikus, diplomata, író, társadalmi és vallási bölcselő volt egyszemélyben. Már kortársai is nagy tisztelettel övezték a „haza atyjának” karizmatikus egyéniségét, valóságos Rákóczi-kultuszt teremtve ezzel. Nála a személyes sors s a nemzeti ügy tökéletes összhangban volt; kizárólag népe fölemelkedésével együtt akart boldogulni, s nemes küldetésének bukása okozta önnön tragédiáját is. Mindvégig vallási toleranciára, a felekezeti viszályok kiegyenlítésére törekedett, kerülte a zsarnokságot, a fölösleges erőszakot; ha szükséges volt, büntetett ugyan, de kegyes és igazságos volt, mértékletes és méltóságos. Mélységes hit, törhetetlen hazafiság, vitézi morál, továbbá emberszeretet, hűség, bölcsesség, kötelességtudás és önzetlenség jellemezte. Ugyanakkor elemző, önfeltáró, vívódó és szenvedélyes alkat volt. Messze előre látta, hogy az egyes társadalmi osztályok közti éles ellentéteket fel kell oldani, sőt azt is, hogy a közép-európai (ha úgy tetszik: kárpát-medencei) népek csupán együtt vihetik valamire, mert a gyűlölködés és marakodás csak a pusztulásukhoz, elsöprésükhöz vezethet. (Bizony nem ártana megszívlelni ezt azoknak a vaksi, hazug és barbár „demokratáknak” sem, akik azt hiszik, hogy szabadok és boldogok lehetnek olyan áron, ha egy másik nemzet torkát szorongatják, vagy életterét fondorlattal összezsugorítják.)

A kuruc világnak Rákóczi volt az éltető magja, fáradhatatlan motorja. Tüneményes alakja ő a magyar történelemnek. Szabadságharca, hagyatéka feltüzelte, megtermékenyítette a lelkeket, melyekből pompás mesék, mondák, dalok és művészeti alkotások fakadtak. Diadalok öröme, kudarcok bánata, remény és lemondás árad belőlük, az igaz ügyért küzdők iránti rajongó szeretet s a szabadságunkat eltipró ellenség dühös megvetése tör föl századok óta. Riadó kürt és kesergő tárogató dobban meg szívünkben, egy daliás kor gyönyöre és gyásza vibrál idegszálainkon. Rákóczi fejedelem emléke állócsillagként tündököl a Hadak Útján, örök világosságot és példát sugároz minden árva, szenvedő, sötétben botorkáló magyarnak. Csak fel kell emelni csüggedő fejünket, hogy szembenézzünk vele!

Szellemi, lelki, erkölcsi és hitbeli adalékok a magyarság megmentéséhez

(Elhangzott Bösztörpusztán, a Magyarok Országos Gyűlésén, 2011-08-13-án.)

Egykor a magyari fajta is a krisztusi tökéletességet közelítő, istenarcú, kultúrmissziót betöltő és legyőzhetetlen nép volt. Nem meglepő, hogy az alvilág romboló erői ellene támadtak, hogy maga a Sátán és démoni szövetségesei próbálják országát megkaparintani, őt pedig szétszórni, beolvasztani vagy megsemmisíteni. Ma már ez a küzdelem végkifejletéhez érkezett. A nemzet keresztre szögezve, tehetetlenül és hitetlenül várja a csodát, miközben rettenetes haláltusáját vívja. Csakhogy Jézus feltámadt, s ebben külön-külön mindnyájunknak része lehet, de arra nincs példa a világtörténelemben, hogy egy elvérzett, kiirtott nép valaha életre kelt a semmiből. Nekünk tehát minden fájdalmunk dacára, még élve, s önerőnkre támaszkodva le kell szállnunk a keresztről, ha a Magyarok Istene is úgy akarja. Mert széthordott javakat, kiüresedett hagyományt, betiltott anyanyelvet, elrabolt országrészeket némi fáradsággal és áldozattal vissza lehet még szerezni; de a nemzethalál után már megmaradásról vagy újjászületésről többé nem beszélhetünk.

Nem kétséges, hogy ma is van feladatunk és küldetésünk, de biztosan nem az, hogy föláldozzuk magunkat másokért, hogy életünk árán is galambokká szelídítsük a húsunkat szaggató keselyűket. A mi dolgunk éppen az – mint a fény s a tudás legősibb népének –, hogy megőrizzük (s minden jó szándékú nációval ingyen megosszuk) a ránk bízott isteni talentumokat, továbbadjuk az életet, s fönnmaradjunk a világ végéig, hogy a természeti és égi törvényekkel összhangban, boldogan s békességben építhessük lelkünket, otthonunkat, hazánkat. S ha ettől bárki erőszakkal el kíván téríteni, vagy eredményeinktől, alkotásainktól meg próbál fosztani, vagy bármi okból kardot ránt ellenünk, bizony kapja meg, amit megérdemel! Sajnos az amerikanizálódó világban uralkodó multinacionális, globalizációs elnemzetlenítő folyamatok sem kedveznek a magyar törekvések elfogadtatásának; de mi mégsem mondhatunk le igazunk minél teljesebb érvényesítéséről, szabadságunk, semlegességünk, nemzeti önrendelkezésünk és egységünk megteremtéséről, zsivány módra elbirtokolt területeink visszaszerzéséről.

Kulcsszavaink a következők legyenek: önvizsgálat, önellátás, önvédelem. Ezek vonzásában próbáljunk tömörülni, kisebb-nagyobb közösségekké szerveződni, majd elindulni a kitűzött célok, a nemzet valódi emelkedése felé. Szögezzük le, hogy egy nemes ügy elgáncsolása, egy ember pályájának kerékbe törése, egy nemzet keresztre feszítése még nem föltétlenül a halált s a véget jelenti, hanem csupán a gonoszság ideiglenes térnyerését. A föltámadás reménye, a magasabb rendű értékek választása mindig üdvösebb, mint a csupasz porhüvely megmentése, ill. a tűrhetetlen megaláztatások lenyelése. A bátor nemzetszolgálat – legyen bármi a bére – mindenkor áldásos, gyümölcsöző életet jelent; míg a meddő, könnyelműen elherdált, pláne a nemzet kárára fordított élet, átkot. Könnyekből, búskomorságból, „sírva vigadásból”, dühből és gyűlölködésből építkezni nem lehet. Lelkünkből, nemzettudatunkból tehát sürgősen száműzzük az efféle gátló koloncokat, s kölcsönös türelemmel, megértéssel, szeretettel kíséreljük meg az önmagunkra találást, majd mozduljunk el egy fundamentálisabb, hasznosabb létezés irányába. Ne verjük féltéglával a mellünket, hogy milyen kiváló hazafiak, remek próféták vagyunk, hiszen selejtes vagy értékes voltunkat úgyis eldönti majd a könyörtelen idő. Ugyanakkor legyen tartásunk és méltóságunk bármilyen helyzetben; ne keressük a hatalom kegyeit, s ne bénítson bennünket kisebbrendűségi érzés. Jogainkért, érdekeinkért, anyagi és szellemi javainkért álljunk ki határozottan; ne hagyjuk magunkat elkábítani és sarokba szorítani; továbbá tartsuk számon sérelmeinket, s támogassuk bajba jutott vagy nélkülöző testvéreinket.

Úgy gondolom, az istenhit és a hazaszeretet minden magyarnak rendkívül fontos, s igen harmonikusan kiegészítik egymást. Csak akkor élhetek önmagammal s a világgal teljes szellemi-lelki összhangban, ha nem állítom szembe őket, hanem mindkettőhöz egyformán ragaszkodom, s jó testvérként megférnek a szívemben. Megtapasztaltam azt, hogy akik kizárólag a transzcendens dolgokba csimpaszkodnak, azok előbb-utóbb bigottá válnak, s szájtátva reménykednek az isteni beavatkozásban, miközben saját kötelességeiket elhanyagolják honfitársaikkal és hazájukkal szemben. Akik viszont kikapcsolják, megtagadják a rejtett misztériumokat, amolyan „sült-realistaként” az önzetlen, egészséges hazafiságra is képtelenek, mert beléjük fészkel a gyűlölködő sovinizmus, s a legkisebb kudarcok is porig sújtják őket. Mindkét oldal elrugaszkodik a valóságtól, s vallási fanatizmusában, ill. politikai elvakultságában hajlamos a rossz döntésekre, a küzdelem korai feladására, vagy éppenséggel önnön képességeinek, hatósugarának fölülbecslésével mások bajba sodrására. Aligha kell részleteznem, milyen szörnyű lehet mindkettő a nemzet szempontjából. Nem könnyű tehát megtalálni a helyes egyensúlyt istenhit és hazaszeretet között, azonban ez elengedhetetlen feltétel ahhoz, hogy – a ránk törő külső és belső ellenségekkel szemben – önvédelmi élethalálharcunkat elődeinkhez méltóan megvívjuk. Mert bárki bármit állít, ezt a háborút nem kerülhetjük el, nem úszhatjuk meg, s a siker nem fog mennyei mannaként az ölünkbe hullni.

Bár korunk sötétebb és rémisztőbb minden előzőnél, mi mégsem vagyunk hitványabbak elődeinknél, ezért indokolatlan lenne fajtánk „temetése”, vagy bármiféle önmarcangolás. Persze a tárgyilagos erőfelmérést, leltározást a saját táborunkban is meg kell ejtenünk. Bíztató jövőképet csak akkor vázolhatunk fel, ha behatóan megismerjük történelmünket, páratlan kultúrkincseinket, sok évezredes hagyományainkat, s eltéphetetlen szálakkal kötődünk ősi gyökereinkhez. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a múltunk nem mögöttünk botorkál, valami távoli, ködös homályba veszve; hanem közvetlenül alattunk van, amelyen rajta állunk, s belőle merítünk példát, energiát és nyersanyagot az országépítéshez.

A ránk váró feladatokkal akkor is meg kell birkóznunk, ha pillanatnyilag nem hoznak eredményt, s látszólag céltalanul telik el az életünk. Lehet, hogy egész nemzedékünk elbukik, előfordulhat, hogy együttesen se bírjuk megfékezni mélyrepülésünket. Számunkra ez föltétlenül tragédiát jelent, azonban semmiképp sem menthet föl kötelességeink teljesítése alól. Felelősséggel tartozunk utódainknak, az egész nemzetnek (s persze lelkiismeretünknek is) abban, hogy betöltöttük-e hivatásunkat, örök magyar küldetésünket. Egyszer el kell számolnunk arról, hogy megőriztük-e a ránk bízott értékeket, hogy tovább adtuk-e a világító lángot s magát az életet. Jaj lesz azoknak, akik kibújtak a rájuk rótt sors alól, s a munka könnyebbik végét választották, pláne önös érdekből a nemzetrontók pártjára álltak, vagy elárulták drága hazánkat!

Lehet, hogy minden törekvésünk, lelkesedésünk, alázatos és áldozatos nemzetszolgálatunk csupán egy csepp a tengerben, viszont milliónyi ilyen csepp már szinte tenger. Ha mindenki megteszi a maga dolgát, elképesztő hajtóerőket sorakoztathatunk fel a magyarság mellett! Ne felejtsük: Isten mindenek fölött, s a Haza mindenek előtt!

Szomorúan látom, hogy a posztkommunista „köpönyegváltás” korszakában szinte minden tisztességes népi kezdeményezés, a magyarság helyzetének javításáért indított valamennyi mozgalom előbb-utóbb zátonyra fut, vagy csírájában elhal. Ember legyen a talpán, aki ennyi kudarc után még reménykedni mer, s valami új, nagy fába vágja a fejszéjét, avagy folytatja korábbi küzdelmeit eltiprásunk ellen, ill. a magyar igazság, szabadság és kultúrfölény érvényesítéséért. Mivel a politikában, a gazdaságban, netán a nyílt csatamezőn egyelőre nem sok babér teremhet számunkra, ezért az elkerülhetetlen hazamentő harcokat legelőször szellemi-lelki síkon kell megvívnunk. Helyre kell állítanunk szétroncsolt történelmi és nemzettudatunkat, önbecsülésünket, ellopott bátorságunkat és nemességünket, sárba döngölt hitünket és életkedvünket. Vissza kell térnünk eurázsiai örökségünkhöz, lappangó hagyományainkhoz, feledésbe merült értékeinkhez. Csupán e szilárd, biztos alapokra támaszkodva lehet esélyünk, hogy más dimenziókban is legyőzzük esküdt ellenségeinket; s minden téren egy szerves, értelmes, örömteli életet, ill. egy fejlett, gondoskodó, vonzó országot teremtsünk magunknak.

Sokat töprengek azon, melyik utat válasszuk, miképpen cselekedjünk, hogy garantáltan előbbre jussunk. Szerintem kizárólagos, egyedül üdvözítő recept nincs, s még ha létezne is ilyen, ugyan ki lenne képes elfogadtatni az összes hazafias táborral vagy csoportocskával, ilyen széthúzás és megosztottság mellett. Nem vitás, hogy roppant kegyetlen, mohó háttérerők szorításában vergődünk, melyek a végső pusztulásunkra törnek; azonban általános romlásunkban igen jelentősek a saját vétkeink is. A gyávaság, a közöny, a becstelen önzés, az önfeladás, a szolidaritás hiánya, az elvtelen megalkuvás, a műveletlenség, az agymosás és kisemmizés eltűrése, a materiális fogyasztói szemlélet, a pénzközpontúság stb. sajnos egyre intenzívebben áthatja népünket. Tehát nem elég, ha hódítóink, lakájaink gaztetteit nyilvánosságra hozzuk és megtoroljuk, hanem tulajdon portánkon is szigorú, elfogulatlan önvizsgálatot kell végeznünk. Hibáinkat, mulasztásainkat számba kell vennünk, és sürgősen változtatnunk kell eddigi magatartásunkon, világnézetünkön. E nélkül zuhanásunk megállíthatatlan, fuldoklásunk kezelhetetlen.

Nem tagadom, olykor közel kerülök ahhoz a határhoz, melyen túl minden további küszködés és áldozat fölösleges, hiszen ha megfeszülök, akkor sem érhetek el semmit. (Bajtársaim közül is egyre többen visszavonulnak, s magukba fojtják meddő keserűségüket.) De hiszen megrontóink pont ezt akarják, hogy minden hazafi feladja őrhelyét, és minden hű szív megszűnjön dobogni! Pusztán ezért is folytatnunk kell a munkát, legalább dacból! S még inkább azért, mert ez egy életre szóló hivatás, egy Istentől kapott küldetés, melyről egyedül neki tartozunk számadással. Nem az a fontos tehát, hogy sikerrel járjunk (bár ez sem mellékes!), hanem hogy teljes energiánkkal, rendíthetetlenül mindent elkövessünk az ügy érdekében. A szüntelen küzdés és nemzetszolgálat sohasem értelmetlen! Az égi és földi teljesség – mint legfőbb iránytűnk – vezéreljen bennünket mindig, hogy legalább megközelíthessük az elérhetetlent.

Az utolsó 100 évben a magyarság hajdan dicsőséges, később kudarcokkal, vereségekkel is terhelt, de mindenkor viharok tépte, sok ezer éves történelmének olyan mélypontjára jutott, ahol már a puszta léte, fönnmaradása is veszélybe került, nemhogy megújulása és fölemelkedése. A hivatalos politika sajnos ritkán teljesítette alapvető kötelességeit népünkkel szemben, sőt nemegyszer önnön vezetőink váltak legádázabb sírásóinkká, kerékkötőinkké, a fejlődés és értékőrzés elmozdíthatatlan gátjaivá. Úgy vélem, bármilyen hatalom is regnáljon Magyarország élén, a jelenlegi avult, ördögi demokratúrában nem lehet képes feladatainak maradéktalan végrehajtására, ill. a nemzeti akarat érvényesítésére. Ezért totális fordulatra, radikális rendszer-, államforma- és paradigmaváltásra van szükség; amely azonban csak a civil lakosság összefogásával és szervezett, elszánt közreműködésével érhető el. A politikai elit sohasem működhet hatékony ellenőrzés nélkül, s nem engedhető meg, hogy az iránta támasztott széles körű elvárásokat figyelmen kívül hagyja, vagy éppen az össznemzeti érdekek, célok ellen cselekedjen, felelőtlenül és büntetlenül.

Mivel nem kevesebbet szeretnénk, mint az egyetemes magyarság mostoha helyzetén javítani, ezért tevékenységünket távlatos és magas rendű hivatástudatnak kell vezérelnie; mely nem kötődhet egyetlen párthoz, önjelölt klikkhez, ideológiai szekértáborhoz sem. Mindenkor azokat a fő stratégiai gondolatokat kell megfogalmaznunk, melyek nélkül lehetetlen bármiféle változás kiharcolása. Sürgősen vissza kell szereznünk eltékozolt jussunkat, mások által lezüllesztett erkölcsi tartásunkat és becsületünket. Beteg társadalmunk gyógyításakor nem elégedhetünk meg felemás „reformokkal”, „megszorító csomagokkal”; vagyis nem a másodlagos okozatokat, hanem az elsődleges, kiváltó okokat kell kiküszöbölnünk; s az életünkbe haladéktalanul integrálnunk kell azokat a vezérlő eszméket, amik a magyarságot mindmáig megtartották ennyi vérzivatar dacára is.

A jövőben szükséges általános nemzetmentést csak olyképpen vázolhatjuk föl és valósíthatjuk meg, ha kizárólag önérdekünkre vagyunk tekintettel; az eddigi megalázó, önfeladó megfelelési kényszerek helyett. Nyilván nem rugaszkodhatunk el teljesen a nemzetközi erőviszonyoktól, a sokat emlegetett „politikai realitásoktól”; azonban világosan ki kell mondanunk, hogy csak azokkal működhetünk együtt bármiben, akik nem akarnak leigázni, kifosztani, gyarmati sorba zülleszteni, vagy éppenséggel likvidálni bennünket. Jobb, ha tudjuk, hogy mindazok, akik emberszámba se vesznek minket, akik csalárdsággal vagy erőszakkal közelednek hozzánk, akik csak mesés profitot remélnek tőlünk, bizony azok ellenségeink, éljenek bármelyik kontinensen! Magyarországon valódi áttörés a nemzet megkerülésével nem hajtható végre (senki sem váltható meg, ha nem kívánja!), beleértve az elcsatolt nemzetrészeket és az emigrációt is. Mindenre kiterjedő jobbító csatáinkat egyszerre kell megvívnunk materiális (fizikai) és szakrális (metafizikai) síkon is; mert egyik sem nélkülözheti a másikat, külön-külön egyik oldal sikere sem vezethet végleges győzelemre. Ezek után lássuk konkrétan azt a „tízparancsolatot” (nemzeti minimumot), amely szükséges ahhoz, hogy a Kárpát-medence magyarsága elmozdulhasson a mostani (v)álságos, csőd-közeli holtpontról egy biztatóbb irányba.

I. GAZDASÁGI-ANYAGI FÖLEMELKEDÉSÜNK ESZKÖZEI

1.) A közrend, a közbiztonság s a törvény előtti egyenlőség mielőbbi megteremtése. A „megélhetési” és a „fehérgalléros”, valamint a monetáris bűnözés, ill. a korrupció fölszámolása. A visszaesők és közszolgálatot ellátók „félrelépéseinek” fokozott elmarasztalása. A belső rendvédelmi szervek (rendőrség, ügyészségek, bíróságok) megtisztítása és megerősítése, az ismét kötelezően sorozott honvédő hadsereg ütőképességének biztosítása. Közhatalmi tisztséget csak átvilágított, becsületes, arra alkalmas s a nemzetnek elkötelezett személyek tölthetnek be.

2.) Virtuális külföldi hitel- és kamattartozásunk további törlesztésének megtagadása, vagy zömének eltöröltetése. Szabadulás az IMF és a Világbank, valamint a többi globalizáló, cionista mamutvállalat és pénzintézet karmaiból. Nemzetérdekű gazdaság és kereskedelem kiépítése; a hazai kis- és közepes vállalkozások, mezőgazdasági kistermelők támogatása, piacaink bővítése. Munkahelyek teremtése, progresszív és családközpontú adózás, a minimálbérek emelése, a nyugdíjak értékállóvá tétele, a segélyek szigorú feltételekhez kötése. A feketegazdaság s a „kiskapuk” megszüntetése, a lehető legoptimálisabb foglalkoztatottság, anyagi gyarapodás és létbiztonság elérése. A kilakoltatások s a teljes egzisztenciális ellehetetlenítés megakadályozása.

3.) A termőföldek, az ország természeti kincsei, műemlékei, stratégiai ágazatai, közművei nem idegeníthetők el, vagy ha ezek elkótyavetyélése („privatizációja”) már megtörtént, vissza kell őket államosítani. A magyarság végzetes fogyását, elszomorító demográfiai mutatóit abortusztilalommal és megfelelő intézkedésekkel sürgősen meg kell fordítani; az idegen etnikumok esztelen betelepítését azonnal meg kell állítani, a jogcím nélkül itt tartózkodókat ki kell toloncolni.

4.) Kórosan egyoldalú szövetségesi kapcsolataink felülbírálata. Az összeomlás szélére jutott, vérünket szívó NATO-ban és EU-ban elfoglalt hátrányos helyzetünk föltárása, elkapkodott csatlakoztatásunk nyomorító szabályainak újratárgyalása, ill. a kilépésünk megfontolása. Kölcsönös előnyökön nyugvó, egyenrangú nyitás turáni rokonnépeink s a Kelet felé.

5.) Igazságot Magyarországnak! Az aljas trianoni és párizsi békediktátumok revíziója; a szétdarabolt Kárpát-medence, a csonkaországi s az utódállamokhoz került őshonos magyarság összetartozásának kinyilvánítása; elrabolt szabadságunk, függetlenségünk és önrendelkezésünk visszaszerzése. Hivatásos csendőrség felállítása, valamint önkéntes (fegyverviselési joggal bíró) nemzetőrség, rendvédelmi gárdák és polgárőrségek szervezése.

II. MORÁLIS ÉS SZELLEMI-LELKI MEGÚJULÁSUNK FELTÉTELEI

6.) A Szent Korona értékrendjén alapuló ősi Alkotmányunk megszakított jogfolytonosságának helyreállítása, s a vele harmonizáló alaptörvény, ill. sarkalatos törvények hatályba léptetése; a valódi, népbarát jogállam megteremtése. A mostani torz választási törvény fölülírása (pl. a kopogtató cédulák eltörlése, a bejutási küszöb 2-3 %-ra mérséklése, a kampánypénzek maximálása, a médiában egyforma szereplési lehetőség biztosítása stb.); a kétkamarás parlamenti struktúra ismételt bevezetése, ill. az enyhén szólva is fölösleges Alkotmánybíróság föloszlatása.

7.). Az utóbbi 65 év bűnöseinek elszámoltatása és börtönbe zárása, sanda kapzsisággal összeharácsolt vagyonának elkobzása. Az ártatlanul szenvedők és kisemmizettek rehabilitálása, ill. méltányos kárpótlása. Az ország vezetői, a közélet résztvevői mindenkor teljes felelősséggel tartozzanak tevékenységükért; aki ettől megriad, ne vállaljon semmilyen fontosabb tisztséget. Tilos a mindnyájunkat érintő adatok és információk eltitkolása; ellenben biztosítani kell a közszereplők folyamatos átvilágítását és ellenőrzését, mert senkiben sem bízhatunk meg korlátlanul.

8.) Az önhibájukon kívül munkanélkülivé, szegénnyé és elesetté vált rétegeket föl kell emelni, a súlyos társadalmi különbségeket valamelyest ki kell egyenlíteni. Gondoskodni kell az anyák, a magzatok, a gyermekek s a családok védelméről; a kielégítő egészségügyi ellátásról, az alapvető élelmiszerek, vitaminok és ásványi sók s a tiszta ivóvíz biztosításáról; ugyanakkor törekedni kell a káros, deviáns szenvedélyek visszaszorítására is (pl. alkoholizmus, drogfüggőség, prostitúció, homoszexualitás, destruktív szekták stb.). Csak ép testben lakozhat ép lélek!

9.) A közoktatást valóban ingyenessé kell tenni az óvodáktól az egyetemekig, s az elemi iskola befejezéséig kötelezővé is. A kártékony „liberális” dogmákat ki kell takarítani, s vissza kell térni a jól bevált szellemiséghez és módszerekhez. Meg kell szüntetni a további hamisításokat, s tényfeltáró (ős)történelmet, értékhordozó irodalmat kell tanítani mindenütt. Az azonos fajsúlyú intézmények legyenek átjárhatóak, a tanterv s a számonkérés pedig egységes. Be kell vezetni a hit- és erkölcstani oktatást, valamint a hazafias nevelést; fel kell karolni a kiemelkedő tehetségeket. Minden diáknak el kell sajátítania ősi rovásírásunkat is. Az egyházi iskolákat a világiakkal azonos elbánás illesse meg.

10.) A közszolgálati sajtó valamennyi ágában uralkodóvá kell tenni a korrekt tájékoztatást s a jó értelemben vett nacionalizmust. A kereskedelmi médiumokban is tilos a hazudozás, a rágalmazás; valamint hőseink, értékeink, jelképeink gyalázása, ill. a tudat- és erkölcsromboló kultúrmoslék közvetítése. A könyvkiadásban hasonlóképpen tartózkodni kell a silány, zavaros, amorális eszmék terjesztésétől; viszont el kell érni, hogy a magyar és a világirodalom, a történelem, a filozófia, a képzőművészetek, a zene s a természettudományok összes maradandó eredménye olcsón és nagy példányszámban hozzáférhető legyen. Azon kell lennünk, hogy a magyarság öntudatára, méltóságára ébredjen, lelkileg és hitében megerősödjön; helyesen használja anyanyelvét, s mindenkor felismerje és betöltse helyét, szerepét a világban.

Jottányit sem szabad hátrálnunk, vagy elképzeléseinkből bármit is föladnunk. Mivel a hatalomból teljesen ki vagyunk szorítva, anyagi eszközeink és egyéb lehetőségeink minimálisak, pillanatnyilag a sokoldalú felvilágosítást ítéljük a legfontosabbnak. Az itthoni és határon túli magyarság széles tömegeivel kell kapcsolatot teremtenünk, s őket a népszolgálatra megnyernünk. A Kárpát-medence a mi eredendő őshazánk, sok évezredes életterünk, ezért nem kerülhet idegen kézre; az államalapító magyarság pedig soha nem válhat bennszülötté és idegen megszállók jobbágyává! Addig nem nyughatunk meg, amíg nemzetünket bárhonnan veszély fenyegeti, amíg megmaradásunk, fölemelkedésünk nincs visszavonhatatlanul biztosítva. E célért minden nélkülözést és nehézséget vállalnunk kell, beleértve életünk kockáztatását is. A gyávákat, haszonlesőket, kollaboránsokat elsöpri az idő. Csak a dicsőséges elődeink cselekedeteit követő, gránitkemény mai vitézek kitartó és vakmerő harca vezethet győzelemre. Aki magyar, velünk tart! Aki ellenünk van, az hazaáruló, s nem méltó a magyar névre!

A Kárpát-medence csak azon népek otthona, élettere lehet, melyek képesek az államalapító magyarsággal testvéri közösségben dolgozni, a Szent Korona és Boldogasszony Anyánk segítő oltalma alatt. Bárhogy alakuljon a sorsunk, megfellebbezhetetlenül kijelentem, hogy a magyarság vagy lesz, vagy a világ sem lesz! Bolygónk sorsa, jövője Magyarországon múlik! Isten nekünk szánta azt a feladatot, hogy aktívan részt vegyünk teremtő művében és a Sátán letaszításában. A Kárpát-medence egésze históriai jelentőségű korforduló előtt áll, melynek tétje nem csekélyebb, mint nemzetünk eltűnése, vagy újjászületése. Az egybehangzó jóslatok, égi üzenetek szerint az Európában s a világban hamarosan esedékes, kozmikus méretű változás kiindulópontja, spirituális centruma is édes hazánk lesz; melyre szorgalmasan és körültekintően föl kell készülnünk, hogy átvészelhessük a barbár apokalipszist.

Búcsú Totth Jenőtől, egy távoli baráttól

Nem láttam őt személyesen soha, nem is beszéltem vele még telefonon sem. Talán kéttucatnyi levél jelentette köztünk a kapcsolatot, amit kölcsönösen nagy szeretettel és megbecsüléssel írtunk a hosszú, vészterhes évek során. Leginkább a verseinken, könyveinken keresztül érintkeztünk csak, mégis azt hiszem, minden fontosat ismertünk egymás gondolatairól, lelki rezdüléseiről. Mindig örömmel küldte alkotásait (szellemi gyermekeit) lapomnak, a Tárogatónak, s én boldogan közöltem őket, szinte kivétel nélkül.

Noha tisztában volt képességeivel, poétai tehetségével, ugyanakkor számkivetettségével, rangjához, értékeihez méltatlan mellőzöttségével is, megkapóan szerény, türelmes, megértő maradt mindvégig. Határtalanul szerette népünket, hazánkat, folyton szülőföldje s a magyarság sorsának jobbra fordulásáért fohászkodott. Sok csalódása, keserűsége ellenére szilárd hittel kapaszkodott Istenbe, s megingathatatlanul bizakodott saját és nemzete föltámadásában. Látta, hogy tévúton halad az emberiség, hogy a tengernyi bűn és gonoszság tönkreteszi életünket, kárhozatba sodorja a Teremtő jónak és szépnek megálmodott világát. A maga módján küzdött is az alvilági módszerek, a hazugság és pusztítás erői ellen. Nem hörgött, nem gyűlölködött, nem itatták át gyilkos indulatok, de a váteszi öntömjénezést, a farizeusi „igehirdetést” is kínos gonddal kerülte. Esendő, kíváncsi emberként próbált tájékozódni, holtáig kereste az igazságot, s csöndes, megfontolt, ám határozott hangon mutatta föl a szabadságot, a becsületet, valamint más humán értékek tömény párlatait.

Kiváló költő volt, az emigráció egyik óriása. Tragikusan jellemző mostoha, álszent irodalmi és közéleti viszonyainkra, hogy itthon a kutya sem hallott felőle, de idegenbe sodródott honfitársaink is alig-alig találkozhattak írásaival. (S vajon még hány hozzá hasonló magyar művész kallódik szerte az országban s a többi kontinensen?!) Mégis ő nem törődve ezzel, minden akadályoztatás, irigykedés vagy leminősítés ellenére tette a dolgát, s az égre tekintvén a maga örömére, valamint az Örök Bírónak alkotott. Szívből kívánom neki, hogy erőfeszítése ne merüljön feledésbe, s ha ő már nem lehet köztünk, legalább fáradozásának gyümölcsei jussanak el az olvasókhoz. Talán eljön még az idő, amikor az üres, talmi kincsek hajszolása helyett sokan a valódi értékek, a természet és a Lélek magasabb rendű példái felé fordulnak, s akkor tán őt is fölfedezi ismét valaki…

Szólnom kell még kajári nemes Totth Jenő (1923. dec. 6. Budapest – 2007. jún. 10. Canberra) pályafutásáról, műveiről is. Első benyomásra kissé avultnak, túl „egyszerűnek” tűnhetnek. Ámbár alaposan tisztában volt mestersége törvényeivel, szabályaival, kétségkívül nem sorolható az avantgárd formabontók, az öncélú útkeresők, a mindent fölrúgó „nagy nyelvújítók”, forradalmárok közé. Viszont a maga választotta klasszikus eszközökkel kitűnően gazdálkodott, verseiben a „belbecs és a külcsín” mindig összhangban áll. Tudta, ösztönösen fölismerte, hogy a gondolat s az érzés a lényeg, a forma csupán a testre szabott ruha, de sohasem válhat elsődlegessé. Opusai változatosak, magasan szárnyalók és mélybe hatolók, szépen zengőek és veretesek; átjárják a lelkünk legbensőbb tájait, s rabul ejtik érzékeinket. Sokoldalúan hatnak ránk, olykor a könnyeinket is előcsalják; úgy győznek le bennünket, hogy mégis szabadabbak, gazdagabbak leszünk általuk. Tematikailag szinte mindent felölelnek Totth Jenő elégikus tónusú, lágy hangolású lírájának darabjai, ami egy ember s egy hazafi életében szóba jöhet: a szeretetről, a szerelemről, a hűségről, a tisztességről, a hitről, a természetről, a történelemről, a lét örömeiről, a nemzeti sorsfordulókról, az egyetemes boldogságvágyról, s persze mindezek ellentétjeiről, a negatívumokról, a sötétség és a fény kibékíthetetlen harcáról is dalolnak. A költő fensőbbséges bölcsességgel, szelíd derűvel tűrte megpróbáltatásait, így hosszú ideig tartó súlyos betegségét is. Úgy is mondhatnám: követésre méltó önfegyelemmel és reménykedéssel lépett az árnyékvilágba.

Fiatalabb koráról, itthoni körülményeiről, „disszidálásának” okairól, ausztráliai újrakezdéséről nem sokat tudok. (Ezekről nyilván megemlékeznek majd a nálam hivatottabbak.) Föllelhető nyúlfarknyi biográfiájából annyit megemlítek, hogy régi kálvinista lelkész-tanár család gyermekeként a Lónyay utcai Református Főgimnáziumban érettségizett, majd a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi fakultásán végzett 1947-ben, de doktorátusa megszerzése előtt 1949-ben kénytelen volt külföldre menekülni. Ausztráliában a magániparban helyezkedett el, közben további egyetemi képesítéseket abszolvált, majd a mediterrán kultúra szakértőjeként maga is tanított a canberrai Ausztrál Nemzeti Egyetemen ókori történelmet. Ezzel párhuzamosan bekapcsolódott a kinti cserkészmozgalomba, ill. a hagyományőrző, anyanyelvvédő és egyéb magyar tevékenységek lelkes támogatója, önzetlen, aktív résztvevője volt, különösen 1987-es nyugdíjazása óta. Történelmi tanulmányokat, színdarabot is írt, de leginkább verseket publikált a nyugati magyar lapokban, továbbá a helyi rádió irodalmi szerkesztője volt, s gyakorta tartott szerzői esteket is. Ha nem tévedek, összesen 6-7 könyve jelent meg, melyek közül cím szerint is kiemelném az utolsó kettőt („A Lélek szavakat keres” + „Évezredek mezsgyéjén”), bár hozzájutni egyikhez sem lehet.

Mi ketten csupán 8-10 éve kerültünk kapcsolatba az irodalom, a politika s a magyarságért való aggódásunk révén, de rögtön megtaláltuk a közös hangot, s az első pillanattól baráttá fogadtuk, félmondatokból is értettük egymást. (Ma is őrzöm ritkán küldött, szűkszavú leveleit, dedikált köteteit és nekem ajánlott versét.) Hadd idézzek tőle néhány gondolatot válogatott versgyűjteményének előszavából: „Az itt következő oldalakon egy, a zsarnokság elől elmenekült és lélekben mégis itthon maradt ember szólal meg – Magyarországon könyv-alakban először –, hogy szívének leírt dobbanásait felkínálja az édes anyanyelvünkön olvasó közönségnek. A bujdosás hosszú, külföldön töltött ideje vagy olyan embereket termelt, akik könnyedén vagy nehezen, de hajlandók beleolvadni a menedéket nyújtó ország társadalmába, vagy olyanokat, akik bár alkalmazkodnak változott környezetükhöz, csak lakhelyet cseréltek menekülésük után, de hazát és szívet nem. Úgy érzem, hogy én az utóbbi csoportba tartozom. Mert a testet elcsábítani, elűzni, bebörtönözni vagy megölni lehet ugyan, de a szellemet, amikor mögötte hívő lélek áll, megtörni lehetetlen. Mert bármi történjék is, az szabad és erős marad. Verseimben ez a lélek keresett szavakat. Szavakat és ütemet, hogy érzéseimet, gondolataimat, istenkeresésemet és népem iránti végtelen szerelmemet kifejezze.”… „Őszintén kívánom, hogy az új évezred során teljesüljenek törekvéseink, céljaink és vágyaink, és kérem Istent, hogy mindnyájan ne csak merjünk szebb jövőről álmodni, de merjünk tenni is érte, s hogy tetteinkből összefogás, a nemzetünkért érzett felelősségtudat, áldozat és országépítő, a magyar nép szeretetét tanúsító munka váljék.”

Kedves feleségének, Magda asszonynak, fiának, unokáinak és tisztelőinek gyászához magam is csatlakozom. Drága Jenő bátyám, búcsúzom tőled. Megtetted, amit lehetett, s nem élt hiába, aki „küzdött, bízott, nagyon szeretett”. A halálhíredet közlő értesítéshez csatolt 4 soroddal köszönök el tőled:

„Amint a megtört testanyag kihűlt,

s benne a lélek fénnyé nemesült,

azt hirdeti, hogy nincs többé halál,

csak változás – bár lelkünk tovaszáll.”

Nyugodj békében a távoli földben, s míves dalaid muzsikája találjon értő fülekre.

A „gyomor szocializmusa”

A demokrácia sohasem cél, legföljebb eszköz, hogy elérjünk vele valamit. Önmagában nem érték, csak ha általa megvalósul a megosztott hatalom s a többségi jólét. Nálunk (mint mostanában a világon mindenütt) sajnos nem tényleges, hanem csupán áldemokrácia működik. Itt nincs igazi választási lehetőség; bárkire szavazunk, ugyanaz a róka bújik elő, legföljebb más-más kotorékból. Úgy is mondhatnám, hogy ez egy formális, tervutasításos, globalista (de)mocsokrácia, ám leginkább ócska paródia.

Itt a választási törvényt, a pártokat, a képviselők zömét, a politika szerkezetét az állampárti nómenklatúra találta ki és etette meg a néppel. Ez a demokrácia csak egy álca, egy kiüresedett diktatúra továbbélése, legjobb esetben is egy demokratúrának nevezhető hibrid, ahol mindennek az ellenkezője érvényes. A normál demokrácia (pl. az ókori Athén, vagy a mai Svájc) egyfajta hatalomgyakorlási technika, csak jóléti államokban működhet valamilyen fokon, azaz ha vannak elosztható javak. Ha nincs elég kenyér, csupán cirkusz juthat a népnek, osztogatás helyett pedig fosztogatás.

Nálunk kultuszt, már-már vallást csinálnak a demokráciából a helyettünk is zabálók, míg nekünk minden kisemmizést, megaláztatást, jövőtlenséget el kell viselnünk miatta. Nekünk a létező demokrácia körülbelül olyan, mint a létező szocializmus: a nómenklatúra bűvészmutatványa; a vörös bolsiból liberális demokratává, a párttitkárból menedzserré, a marxistából kozmopolitává formálódás művészete. Mivel elmulasztottuk a kommunizmus gyökeres kitépését, a pálfordulás után megint ránk köszöntött a pártállamot csődbe vivő „szakértők” paradicsoma.

Egy olyan rendszernek, ahol a népnek csak alárendelt joga van a vezetőkkel s az idegenekkel szemben, semmi köze a demokráciához; ez tán még sátánibb, mint a sztálinizmus. Az erőszak mindenkor fokozódik, ha csökken az ellenállás: ma szavazatot kényszerít ki, holnap fenyeget, holnapután megsemmisülésbe taszít (mert szétdúlja a családot, a humán kapcsolatokat, az erkölcsi normákat, állandó rettegésbe kerget, fölébreszti az állatot az emberben, és elszabadítja a poklot).

Ebben a furcsa, kényes egyensúlyban, ebben a groteszk szabadságban a vezetés egyik vagy másik csoportja bírálható és támadható ugyan, de tilos a rendszer, a „parlamentáris” demokrácia, a paktumozás s a korrupció megkérdőjelezése, mert rögtön „szélsőségessé, antidemokratikussá”, tehát üldözhetővé, kitaszíthatóvá válunk. A korlátolt demokráciának (állami terrorizmusnak?) nem lehet valódi ellenzéke, ezért egyenes folytatása a régi látszatnak; csak most államosítás helyett privatizáció (szabad rablás!), tervgazdálkodás helyett piacgazdaság, köztulajdon helyett magántulajdon van. A választásokon bármi történhet, hiszen az irányító hatalmat mindig ugyanaz a monolit banda birtokolja; s e szűk körbe kívülálló nem juthat be, csak ha alkalmazkodik és befogadják. A nómenklatúra fölfalta a megalkuvó értelmiséget, az áruló írástudókat is. A zsarnokság réme már a lelkünkbe égett.

Az „elitnek” semmi köze a társadalomhoz; a politika csupán az egyes érdekcsoportok belső harca egymás ellen s az egész nemzettel szemben. A korábbi egypárt néhány kisebb állampárttá bomlott, s alulról építkezés nélkül, fölülről szervezett hűbéri klientúrával működik. Az állam elzárkózik a néptől, annak ellenségévé, kifosztójává, eltiprójává válik. A tömeg csak a kormányra kerülésig érdekli a pártokat, céljuk a minél eredményesebb harácsolás s a meglévő állapotok konzerválása. Nincs kiút, nincsenek igazi gazdasági és szociális programok, csupán porhintés, hazug propaganda, kettős színjáték, csak zavarosban halászás, törvényszegés és „médiaháború”. Mindenki mást mond, de egyformán gondolkodik és cselekszik. A reális problémák föl sem vetődnek, a társadalom egészséges mozgása megbénult, a valóságot abszurd modellek helyettesítik. Az áldemokrácia kiábrándító és gyűlöletes, mégis a hullamerev rendszer szinte megdönthetetlen (legalábbis „békés, alkotmányos” eszközökkel!).

Az eszmék kora lejárt: a dialektikus történelmi materializmus, az ateista proletár-internacionalizmus után sajnos a keresztény szellemiség (jórészt az egyházak közömbössége s a „politikából való kivonulása” miatt!), a hazafiság, a népi-nemzeti gondolat is megtört. Fölváltotta egy zárt kasztrendszer: a szűk körű „élcsapat”, az önkiválasztottak dőzsölő demokráciája; míg velük szemben áll a rosszkedvű, nyomorgó magyar többség tompa fájdalmú, lélektelen biológiai vegetációja – a gyomor szocializmusa.

Sürgősen el kell tehát gondolkoznunk tisztelt felebarátaim, hogy akarjuk-e és hagyjuk-e tovább ezt a gyalázatos állapotot, vagy létrehozunk végre – külföldi minták szolgai másolása helyett – egy gyökeresen eltérő rendszert, egy olyan államformát (a Szent Korona értékrendjén alapuló királyságot!), ami minden tekintetben megfelel történelmi hagyományainknak s a nemzet sajátos érdekeinek.

Egy mai Tiborc panaszai

Mottó: „Ő cifra és márványos házakat építtet; és mi csaknem megfagyunk kunyhónk sövényfalai közt. – Aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített. – Tűrj békességgel, ezt papolja az apáturunk is sokszor… de tömve volt magának a gyomra. – Ha szorongat a szegénység, a poklot nem féljük; a mennyország sem jön oly szép színben a szemünk elébe. – A természet a szegényt arra szánta, hogy szülessen, éljen, dolgozzon, éhezzen, sanyarogjon és meghaljon. Esmérni kell az élhetetlenek sorsát, minekelőtte meg tudhassuk szánni is. – Él még Bánk atyánk, fogom kiáltani.”

(Katona József: Bánk bán)

Teremtő Istenem, hol van ma Bánk, hol akad bárki – egy jó király, egy miniszter, egy igazgató, egy hivatalnok, akármilyen vezető –, ki meghallgatja népem panaszát; s ha a fülén be is engedi, vajon adhat-e gyógyírt, nyújt-e orvoslást súlyos bánatunkra? Ki hitte volna néhány százada, hogy napjainkban keservesen visszasírjuk a jó merániakat, kik valóságos angyalok voltak, s szinte szeretettel fosztogattak bennünket a gyűlölködő galíciai söpredékhez képest. Derék ősöm Tiborc, pipafüst volt a te szenvedésed az én kínjaimhoz mérve. Hiszen te is sokak nevében szóltál, ám nekem egy egész nemzetet kell elkísérnem a sírba, s emlékét gyászolnom utolsó földi pillanatomig. Te még bízhattál, hihettél egy távoli szebb jövőben, én egy keresztre feszített ország betömött szájú dalnokaként szállok a hideg űrben, ahol nincs élet, se szabadság, hol a legparányibb reménységet is megfojtja a végtelen sötétség, a leírhatatlan, ördögi gonoszság.

Ez a förtelmes, globális világ mintha elvesztette volna igazságérzetét. Fütyül a fájdalmunkra, nem látja, hogy népünkkel valami szörnyű igazságtalanság történik. 40 évnyi barbár kommunizmus után megint a gazemberek kerültek hatalomra, ismét a szennyes múltú bűnözők uralkodnak rajtunk, s gyötrik, tiporják a becsületes, dolgos embereket. Minden korábbinál ravaszabb és alattomosabb módon rabolnak, mérgeznek, irtanak bennünket, egészen a végső elfogyásig. Semmi tisztesség, mákszemnyi könyörület és mértékletesség nincs bennük; még azzal se törődnek, ha tulajdon rabszolgáikat, jobbágyaikat megölik, akkor maguk is fölfordulnak.

Nem tanultak a történelemből. Arra csábítanak, hogy fogadjuk el ránk rótt sorsunkat, kegyetlen törvényeiket, teljes kisemmizettségünket; arra nevelnek, hogy vessük el saját érdekeinket, ősi kultúránkat, hagyományainkat, hogy önmagunkról, boldogulásunkról és nemzeti összefogásunkról lemondva kizárólag őket, az idegeneket, a másságos szívűeket szolgáljuk, és minden tőlünk telhetőt kövessünk el beteges világuralmuk beteljesedéséért. El kívánják hitetni velünk, hogy a rabság fölszabadulás, az erőszak demokrácia, az álcázott önkény jogállam, az átejtés tömegtájékoztatás, és sorvadásunk tulajdonképpen virágzás. Azt sugallják, hogy az adósságcsapda, a nyomasztó adóterhek, az anyagi megszorítások, az infláció és a munkanélküliség valójában a javunkra válik. Mit akarunk mi utolsó csatlósok, rebellis lázadók, antiszemita fasiszták; hát sose nyugszunk bele, hogy legyőzőink méltók az előkelő tisztségekre, s mi arra születtünk, hogy leborulva imádjuk nagyságukat? Noha mi százezreik életét mentettük meg, ők „hálából” példátlan bosszút állnak rajtunk, s azóta is őrlik, szaggatják, rombolják nemzetünket.

Börtönrácsok közt, akasztófákon lógva élünk, rettenetes veszélyben, s még azt sem lehet elkiáltanunk, hogy megöl minket a nyomorúság, hogy elég volt minden értelmetlen áldozatból, hogy ne nézzenek többé palimadárnak, s ne tartsanak ócska kísérleti nyúlnak. Már az is baj, ha levegőt veszünk, s fölsóhajtunk, hogy magyarok vagyunk, és meg akarunk maradni, lehetőleg önállóan cselekvő, független nemzetnek. Régi és új „testvéreink” nem értik meg, hogy ez a nyakunkba sózott „euróbéke”, ez az „amerikai álom”, ez az „ószövetségi humanizmus” százszor inkább kivérezteti fajtánkat, mint az összes eddigi háború.

Jaj nekünk szerencsétlen gúzsba kötötteknek, mert képmutatók, csalók, tolvajok, rablók, bérgyilkosok s élősdiek járnak csűrdöngölőt rajtunk, s egyben ellopják életterünket, elkergetik leghűségesebb fiainkat, letagadják múltunkat, szétzilálják jelenünket és fölfalják jövőnket. Jaj nekünk ártatlan veszteseknek, mert farkasmosolyban, hiénakacagásban, keselyűvijjogásban és patkánybűzben tengetjük céltalan napjainkat. Ellenségeinket, szadista hajcsárainkat legtöbbször nem is látjuk, mert a háttérbe húzódnak, álarcok, álruhák, ál-eszmék mögé bújnak; s a piszkos munkát, a közvetlen gaztetteket rendszerint ügynökeikkel, zsoldosaikkal, szekértolóikkal végeztetik el, némi konc, júdáspénz vagy pozíció fejében.

Feneketlen szakadékba zuhantunk, szénfekete éjszakába, hol étlen-szomjan, bilincsbe verve robotolunk, s mindenfelől ömlik ránk a hazugság, a kultúrmocsok, meg az agymosó propaganda. Csoda-e hát, ha lassan mi is magunk ellen fordulunk; öngyilkosságba, abortuszba, olcsó élvezetekbe, perverzitásokba, alkoholba, kábítószerekbe, szerencsejátékokba vagy lélekroncsoló szekták karmaiba menekülünk. Mocsárlakók lettünk, lápi árnyékok, hajléktalan és hazátlan koldusok, családból s nemzetből kitaszított bujdosók, egymást marcangoló, egymást eláruló, hitetlen bitangok.

Eladják mindenünket, kihúzzák alólunk a földet, kifordítanak önmagunkból, elszívják életerőnket, fölszürcsölik utolsó csepp vérünket. Birtokunkon idegenek dőzsölnek, pénzünkön luxusvillák, paloták épülnek, verejtékünk árán összekuporgatott filléreinket gondtalanul elmulatják, elutazgatják a huszadrangú „kiválasztottak”, a tehetségtelen, munkakerülő aszfaltbetyárok. S ahelyett, hogy leráznánk testünkről a férgeket, dicsérjük, magasztaljuk, kitüntetjük, s a tenyerünkön hordozzuk őket, mintha vak végzetünk örökre fölénk helyezte volna e cápafogú, tigrisbajszú vámpírokat.

Hajdan dicsőséges, nagyra hivatott, erős, egészséges népünket mindenütt kisebbségbe szorították, bennszülötté alázták, kaszásverembe lökték a saját gyönyörű földjén. S mi zokszó nélkül, gyáván tűrjük ezt; vigyázunk, nehogy megsértsük a banditák méltóságát, a mészárosok emberi jogait, a rovásunkra hont foglaló hódítók kifinomult érzékenységét. Inkább lemondunk mindenről, föláldozzuk magunkat másokért, hozsannázva keblünkre öleljük mohó zsarnokainkat; inkább sárba taposva hörgünk, s a csizmájuk talpát nyalogatjuk, mintsem gerincesen fölegyenesedve átharapnánk a torkukat. Vesszen hát igazság, szabadság, alkotmányos rend, elemi jólét, hazaszeretet, magyar virtus; csak nehogy gyűlölködő megszállóink kiközösítsenek Európából, vagy ránk süssék dögunalmas bélyegeiket: azaz, hogy nacionalista, rasszista, irredenta, nyilas és terrorista nép vagyunk. Na és, hát miért szorongunk, meddig fojtjuk még el háborgó dühünket, mikor sújtunk le végre erre a kozmopolita csürhére?!

Ki van ez találva: az árulók itt hősök, a besúgók ellenállók, a szürkék ragyogó csillagok, az üldözők üldözöttek, a jöttmentek őshonosak, a hamisak hitelesek, a bűnözők ártatlanok. Csupa vezetőnek termett kiválóság, csupa feddhetetlen római jellem, csupa világhíresség, csupa „szentté avatandó” félisten. De kár, hogy egy sem a mi fajtánkból származik. Szégyelld magad magyarság, ám tiszteld és becsüld őket, s igyekezz mindenben hozzájuk hasonulni egy fordított asszimilációval! Mert ők a szeretetet hirdetik, de senkit se kedvelnek; a jóságról fecsegnek, ám tetőtől-talpig gonoszok; megbocsátásról prédikálnak, bár sohase irgalmaznak; a szegénységet ajánlják, míg ők folyton gazdagodnak; a tisztaságot dicsérik, noha ganéjban hemperegnek; a becsületről papolnak, pedig ízig-vérig becstelenek; alázatra biztatnak, miközben dölyfösen a mellüket döngetik; minden kirívó „másságot” üdvözölnek, viszont a többség józan másságát elvetik. Lám ilyenek ők, az elénk tárt újkori példaképek, azonban húzzuk csak le róluk a leplet, s rögtön szemünkbe tűnik rusnya meztelenségük.

Téboly és halál dúl föl mindent, nemes szándék itt semmit sem tehet; az érző szíveket mind eltemetik, a hazafiak itt mind, mind rabok, a szennyes ár minden értéket tovavisz. Nincs nép, mely ennyi orcátlanságot, veszteséget szenvedett volna el. S tragédiánkról szólni sem lehet; a legtöbb tényt, adatot elferdítik, történelmünket elhallgatják vagy meghamisítják az ügyeletes „akadémikusok”, s minden ellenünk elkövetett gazságért, összes vereségünkért, meggyalázásunkért bennünket kárhoztatnak. 60 éve magukat gyászünneplik, a mi halottainkat siratni sem szabad. Ők utcákat neveznek el magukról, valahány fajankójukról díjakat, alapítványokat kreálnak, dicsőítik az aljasságot, istenítik az árulást, falitáblákat s szobrokat avatnak; de a mi legszentebb őseinket, legkiválóbb fiainkat rendre bemocskolják, hitünket, jelképeinket, szokásainkat kigúnyolják, önbecsülésünket, öntudatunkat, tündöklő anyanyelvünket megrohasztják.

Őrjöngő haláltáncba keveredtünk, iszonyatos rémálomban élünk. Egy-két emberöltő alatt, békeidőben megtizedelnek, megharmadolnak, körmönfontan leradíroznak egy nagy múltú, jóravaló nemzetet, s nekünk önvédelemre se jogunk, se eszközünk nincsen. Mindezt oly titokban, oly néma csöndben teszik, hogy népünknek fogalma sincs, mi történik vele. Őrtüzeinket kioltják, látó művészeinket, éber kürtöseinket elnémítják, vagy kinyírják, mert a magyar fájdalomról harangozni, a magyar szellemet éltetni s magyarnak lenni Sírkert-Magyarországon szigorúan tilos. Mi vagyunk az alsóbbrendű faj; a kiváltságosok talpa alá születtünk, hogy a fejünkön járjanak, a szánkba vizeljenek, a bőrünket nyúzzák s csontig lerágják húsunkat. Szünet nélkül kioktatnak, pocskondiáznak és becsmérelnek bennünket, s cserébe mi éljenezhetjük őket, hajbókolhatunk előttük, hízeleghetünk és hálálkodhatunk nekik. Mert mi jelentéktelen senkik vagyunk, csak ők, csak ők, csak ők a fontosak.

Heródes, Néró, Haynau, ti hétpróbás hentesek, ti rettegett viperák! Nem voltatok éppen a világ jámborai, de itt és most semmire sem mennétek elavult, megfakult módszereitekkel. Nálunk köznevetség tárgyává válnátok, a legszerényebb pribékünk sem állna szóba veletek; kifutófiúk, kötélhordozók sem lehetnétek ebben a maffia-paradicsomban. Hírhedt nevetek, ordas emléketek lassan elhomályosul; ilyen cudar időkben nincs esélyetek, nem vagytok többé versenyképesek. Akkor vitathatatlanul ti voltatok a legelvetemültebbek, de ez a kor immár a hóhérok kora: bizony, csapatokban hemzsegnek a nálatok fölkészültebb, szakképzettebb hóhérok. Egyre rafináltabb, okosabb, gátlástalanabb gyilkosok jönnek, az emberölés ma már tökélyre fejlesztett tudomány, valóságos szolgáltató-ipar. Csak az igazán kegyetlenek és irgalmatlanok rúghatnak labdába, csupán a legpofátlanabb vérivóké a jövő. Lám, tönkre lehet tenni, ki lehet irtani egy népet teljesen észrevétlenül; úgy, hogy örömmel, vidáman fogadja a halált, és senki se döbbenjen rá, miféle sátáni játékot űznek vele.

Föltámadunk-e, lesz-e még erőnk kitörni a sírból, s kezünkbe venni végre a sorsunkat? A mi hazánk ez, nem betolakodó, idegen törpéké! Forduljunk velük szembe, verjük szét őket, söpörjük el a ragadozók hatalmát! Tettekre van szükség, nincs idő pepecselésre, nincs több haladék! Ki kell lépnünk a romlás vermeiből, ki a leprások barlangjaiból, ki a fullasztó, fénytelen éjfélből! Vége a félelemnek és alázatnak, óvatosságnak itt már nincs helye! Félre a türelemmel, a megértéssel és szeretettel! Nincs megbocsátás, sem sajnálkozás, nincs többé szánalom! Rúgjuk orrba a gyilkost, rántsuk porba a hóhért, rontsunk puszta kézzel a szuronyokra! Felelniük kell, bűnhődniük kell, börtönbe velük akkor is, ha 150 éves nyomorékok! Mi nem állunk bosszút, nem akarunk kínzást, lincselést, csak valódi igazságot; mert enélkül elzüllik minden, enélkül törvénytelen és értelmetlen az életünk, s a halálunk is fölösleges.

Óh Istenem, legalább Te hallgasd meg egy mai Tiborc panaszát, s add, hogy mások is hasznosítsák! Itt minden emberszívet kések szúrnak át, itt minden szempilla alatt megölt csecsemők alusznak, itt minden lélekben békétlen holtak kísértete kavarog. Fáj minden porcikám. Szinte felrobbanok a bútól, elhamvadok a láztól. Jéghegyek fagya dermeszt, vulkánok lávája éget, pokoli örvények készülnek elnyelni. Mégse csüggedek, nem reszketek és nem is hátrálok. Szeretnék gátat vetni a féktelen pusztulásnak. Őrzöm, ébresztem elárvult népemet, s emelt fővel várok a virradatra.

Amiért élnünk érdemes (antológiában közölve)

(Gondolatok a magyarságról, a hazafiságról és a nemzetről)

Turulmadár száll a Kárpátok fölött. Körbejárja a magyarok ősi földjét. Hívják az elesett hősök és a százados temetők. Csendesen, szinte szárnycsapás nélkül siklik. Gyönyörködik a tájban. Fentről még sokkal szebb, fentről minden békésnek tűnik. De csontjaiban érzi a tragédiát. Éles szeme észreveszi a határsorompókat, látja a szörnyű romlást és pusztulást. Elhatol hozzá az emberek sírása, hallja a nép jajkiáltásait. S figyeli a tigrisek marakodását, nézi a vérben gázoló hiénákat. Megremeg egész testében, s a magasból egy könnycseppet hullat a mélybe. Talán még nem késő. Talán még kizöldülnek az erdők, és virágba borulnak a rétek. Talán még lesz magyar újjászületés.

* * *

Európa legszebb országa, legtökéletesebb földrajzi, gazdasági, hadászati egysége a Kárpát-medence. Nincs ehhez fogható természetes és állandó határ, mint a Kárpátok koszorúja. Ezt a Paradicsomot foglalták el őseink (más kutatók szerint ide gyökereztek már az idők kezdete óta!), s szívós munkával, rengeteg véráldozattal meg is tartották. Páratlan kulturális, politikai és történelmi viszonyokat hoztak létre itt. Nem csoda, hogy annyi ellenségünk támadt. Csöppet sem meglepő, hogy más gyülevész hordák az életünkre törtek. Pedig mi mindig békében éltünk másokkal. Nem fájt a fogunk földjeikre, de a magunkét se hagytuk. Befogadtunk minden menekültet, megvédtünk minden idegent. Más népek fiai is otthonra találtak nálunk. Sokszor több jogot élveztek, mint véreink, de véletlenül se kevesebbet.

Erősek voltunk, büszkék, bátrak. Sohase kegyetlenek, mindig megbocsátók. Nyíltszívű lovagok, igazi jó barátok. Kivívtuk Európa tiszteletét (irigységét?), de a kis népeknek se kellett soha reszketni előttünk. Ha akkor másképp alakulnak a dolgok, ma a világ egyik vezető hatalma lehetnénk. 50-60 milliós nemzet dolgozhatna, szerethetne, álmodozhatna itt Lengyelországtól az Adriáig, Ausztriától egész Ukrajnáig. De nem volt szerencsénk, állandó élethalálharcra kényszerítettek bennünket. Először a tatár, majd a török dúlta, perzselte fel otthonainkat, tizedelte meg népünket. Majd 300 éven át az osztrák igát nyögtük. A török-Habsburg hódoltság alatt – pozitív vezérlőeszme híján – kezdődött nemzettudatunk sorvadása és népünk fogyása, széthullása. Később német, végül orosz tankok csörtettek hazánkba és lelkünk templomába. Legázoltak, kifosztottak bennünket. Föltépték sebeinket, s ránk szakították az eget. Sötét börtönbe, feneketlen pokolba jutottunk.

Még Szent István alatt fölvettük a nyugati (római) kereszténységet, de szívünk mélyén legalább ennyire „pogányok” (valójában magyar nemzeti vallásúak!) is maradtunk. Mert bárhogy is vágytunk a nyugatiak kegyére, sohasem feledtük keleti kapcsolatainkat. A sumér-kaldeus-szabir-pártus-türk-szittya-hun-avar-magyar összetartozás és folytonosság révén az alig 2000 éves keresztény műveltség mellett mi egy másféle, sokkal régibb kultúrát, világnézetet, szellemet, gazdasági-társadalmi irányvonalat is képviselünk Európa közepén. Századokon át – mint lassan ölő mérget – csepegtették belénk, hogy egyedül vagyunk, s csak bizonyos finnugor töredéknépek (pl. lappok, vogulok, osztjákok) a rokonaink. Így jóformán elsorvadtak ősi gyökereink. Pedig most is testvérként tisztelnek bennünket a koreaiak, a japánok, a mandzsuk s Északnyugat-Kína, Nepál és India hegyi népei (az ujgurok, tibetiek, szikhek, kasmíriak, magharok, hunzák), továbbá a perzsák, az irakiak, az afgánok, a szírek, a mongolok, a kazahok (madzsarok), a kirgizek, az üzbégek, a türkmének, a kaukázusiak (csecsenek, ingusok, örmények, grúzok, azeriek, dagesztáni avarok), a törökök, Óceánia néhány etnikuma és Amerika egyes indián törzseinek maradékai stb. De a közös sors, a múlt históriája is sokakat mellénk állíthat. Mindig barátaink voltak a finnek, az észtek, a lengyelek, a bolgárok, az albánok, az írek, a baszkok; de megnyerhetjük a hollandok, a belgák, a dánok, a portugálok, a görögök, az olaszok és mások rokonszenvét is. Ideje, hogy kinyújtsuk ölelő karunkat minden jó szándékú nép felé.

* * *

Ki a magyar, mi(lyen) a magyar? A kérdés első részére lényegesen könnyebb a válasz. A Millennium idején a magyarsághoz tartozás alapvető jegyei az állampolgárság, a magyar-nyelvűség, a nemzeti eszmével való egyetértés voltak. Trianon után ezekhez társult még a revízió gondolata és követelése. A két háború közötti eszmei zűrzavarban jól megfért egymással Ady vádló, tragikus magyarsága, Móricz elemző, felelősségteljes magyarsága, Szabó Dezső népből táplálkozó, mély faji magyarsága és Prohászka Ottokár diadalmas keresztény magyarsága. Később Kodály és Bartók, Németh László, Illyés, valamint a népi írók a magyar lélek legrejtettebb kincseit hozták a felszínre. Munkáikból tanulságként leszűrhető, hogy a magyarság egy sajátos életforma, önszemlélet, történelmi szellemiség és erkölcsi parancs. Az igaz magyarság azonos a tökéletes emberséggel; aki embernek hitvány, magyarnak is az! Régebben az volt a magyar, aki annak vallotta magát. Sokan ma is így vélekednek; ám 91 év tudatos fertőzései, „agyműtétjei” után, a hazugság és zsiványság szikes pusztáinak közepén ez már édeskevés. Nem elég az egyszerű állítás, nem elég a hamis esküvés sem! Szerintünk az a magyar, aki bizonyítja. Aki teljes szívéből, összes idegszálával vállalja e nép sorsát; osztozik örömében, fájdalmában, szól érte és védi mindenütt, aki harcol is, ha kell, aki neki szenteli egész életét, s habozás nélkül vérét ontja, ha ezzel segíthet. Ám aki népünket s földünket gyalázza, egyetlen göröngyét elárulja, egyetlen lakóját kifosztja, aki bármiben ártalmunkra van, vagy a vesztünkre tör, bizony az nem magyar. Az számunkra ellenség, legjobb esetben közömbös idegen, legyen bár főrabbi, vagy Árpád korcs maradéka.

* * *

Az a kérdés, hogy mi a magyar, már sokkal bonyolultabb – a lélek és test, faj és etnikum, az öröklött és szerzett tulajdonságok összességét, kapcsolatát és kölcsönhatását jelenti. Figyeljük meg Kodály Zoltánnak a néptől elszakadó, lezüllő elithez intézett féltő és dorgáló szavait: „Értelmiségünk kultúrája nem a népkultúrából eredő szerves, homogén magaskultúra, hanem innen-onnan összekapkodott mozaik, a magyar és idegen elemek kellő egyensúlya nélkül… Addig él a magyar, amíg falu és város, magyarság és európaiság szintézisét meg tudja oldani, amíg a keleti hagyomány és a nyugati kultúra örök harcát békévé tudja szelídíteni. Feladatnak elég volna újabb ezer évre.”

A kurucok vagy a hon(vissza)foglalók soha nem kérdezték, mi a magyar. Létük egy volt magyarságukkal, s tudták azt is, hogy velük a magyarságot pusztítanák el. Ma azonban a puszta lét (a túlélés) és a magyarság nincs ilyen egységben, sokszor ellentétbe kerül egymással. A dilemma ilyenkor úgy vetődik fel, hogy kell-e a létért a magyarságot, vagy megfordítva, lehet-e a magyarságért a létet feláldozni. Ez a töprengés azonban értelmetlen, mert zsákutcába visz. A helyes álláspont csak az lehet, hogy nemzetünk fennmaradása egy erős, öntudatos magyarság kialakulásától függ, ezt kell tehát bármi áron és minden eszközzel megteremteni.

A magyarság természeti és szellemi dolgok összessége: földrajzi tényezők (a Kárpát-medence változatos tájai s éghajlata), embertani és fajtajellegek (sokféle elem egybeolvadása), kulturális örökség, hagyományok, észjárás, jellem, sors, történelem (népek keresztútja!) stb. alkotják. A magyarság az idők múltán elszakadt testvéreitől, rokonaitól, s lényegében egyedül maradt Európában. Folyton az élet és halál, a lét és nemlét problémáival viaskodott, talán ezért bírt ki minden tragikus csapást. Ha kivirágzott, hamarosan elbukott, viszont a legszörnyűbb helyzetből is rövidesen talpra állott. Mi hát a magyar? A népdal szerint: „Se nem szőke, se nem barna, az az igaz magyar fajta.” – meglehetősen semmitmondó válasz. Megpróbálom hát a magam eszére, tapasztalatára hagyatkozva megfejteni.

A magyar ritkán panaszkodik, jajgat, ábrándozik. Komótosan, szemlélődve teszi a dolgát; általában konzervatív, becsületes, reális és józan. Tud alkalmazkodni, elfogad és megért másokat, nem akar senkit meghódítani, bekebelezni, elpusztítani. Sokáig hajlandó tűrni és nyelni, ám ha méltóságát, nyugalmát megsértik, felbőszítik, s a vesztére törnek („Ne bántsd a magyart!”), vagy ősi jussát kobozzák, bátran nekimegy bárkinek. A magyar nem bonyolult, nem filozofikus, nem pesszimista, nem is primitív. Célszerű, érzelmes, komoly, kevés szóval is beszédes, költői lelkületű, szemérmes, büszke, lovagias, férfias, szabadságszerető, törvénytisztelő és politikus nép. Ha belső feszültségei fölhalmozódnak, vagy tépi a balsors, olykor hajlamos a sírva vigadásra, a bujdosásra, a fölösleges virtuskodásra és szájhősködésre, a csodavárásra, az oktalan ellenzékiségre és összeesküvésre. Manapság sajnos a tehetetlen beletörődésre, az önpusztító mozdulatlanságra is.

A magyarság hatalmas érték, ám egyben hivatás és küldetés is. Épp annyi joga van élni, mint bármely más nemzetnek. Semmivel sem pótolható vagy helyettesíthető, nélküle szegényebbé válna a világ s az emberi szellem. A magyarság legfőbb célja, feladata, hogy legyen, mert lennie kell! Tehát csak olyan politikát tudunk támogatni, ami a nemzetet mennyiségben és minőségben növeli, fizikai, anyagi, szellemi és erkölcsi téren erősíti. Szeretnünk kell földünket és fajtánkat, mert a miénk. Szeretnünk kell magyarságunkat, mert ez a sorsunk. Szeretnünk kell múltunkat, javainkat, nyelvünket („Nyelvében él a nemzet.”), hagyományainkat és művészetünket; mindazt, amit népünk alkotott: mert nincs más kincsünk ezen a világon! Kötelességünk, hogy minél jobb magyarok legyünk! Meg kell védenünk a magyarságot ellenségeivel, s ha szükséges, önmagával szemben is! Bármily kicsi, jelentéktelen valaki, ha képes megszabadulni bűneitől, gyarlóságaitól, ha le tudja győzni hibáit, és teljes szívéből-lelkéből szereti a magyarságot, nyeresége lehet a nemzetnek. Hazánk romlása, a nemzethalál réme egyre fenyegetőbb. Ám ha ez a tiszta tűz, ez a nemes szenvedély, ez az önfeláldozás lobog bennünk, a magyarság élni fog akkor is, ha mi már nem leszünk!

* * *

Egészen bizonyos, hogy a magyarságnak föltétlen köze van az emberiség első magaskultúrájához és annak szétterjedéséhez a földgolyón. Az újkőkortól kezdve a magyarok voltak Európa főnépe, jóval a görög-római világ előtt. Minimum 30-40000 éve a magyarság folyamatosan jelen van a Kárpát-medencében, de ha ez a valódi őshazánk (ez egyre bizonyosabb!), akkor még régebben is. Az ősmagyarság páratlan kultúrával rendelkezett. Nem volt eredendően „pogány” (ami valójában vidékit jelent, csak jóval később nyerte el mai pejoratív – hitetlen, panteista, barbár – vonzatát!) és nomád (utóbbi is csupán a sztyeppei vándorlásai során); hanem házakban lakó, letelepedett, földművelő és egyistenhívő, vallásos nép volt. A kazárok, germánok, latinok, szlávok és egyéb populációk tanultak tőlünk, s vették át a magyarság fejlettebb kultúráját és életmódját, nem pedig fordítva.

A világ talán egyedül megmaradt ősnyelve a magyar! Nem mi integráltuk a közös szavakat és neveket másoktól, hanem azok megváltozott nyelve őrizte meg az ősmagyar nyelv töredékeit. Tehát a magyar nem lehet származék nyelv. A sumérok, szkíták és a hunok (nyelvi alapon is) magyarok voltak.

Kitűnően alátámasztja a föntieket a híres angol nyelvész, Sir John Bowring véleménye: „A magyar nyelv messze áll magában. Egészen sajátos módon fejlődött, és szerkezetének kialakulása olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Önmagában következetesen és szilárdan fejlődött nyelv, amelyben logika van, sőt matézis, az erő, a hangzatok minden hajlékonyságával és alakíthatóságával. A magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskő, amelyen az idők viharai karcolást sem ejtettek. Nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem alkudozik, nem ad és nem vesz senkitől. E nyelv a nemzeti önállóság, a szellemi függetlenség legrégibb és legfényesebb emléke. Aki megfejti, az isteni titkot boncolgat.” (De idézhetném még G. Mezzofanti, J. Grimm, G. B. Shaw, G. S. Krantz és mások rendkívül hízelgő nyilatkozatait is.)

* * *

Talán nem fölösleges kitekinteni egy kicsit más országokra sem. Néhány szemelvény erejéig vizsgáljuk meg, hogyan látnak bennünket az ellenséges, vagy éppenséggel a tárgyilagosabb krónikások. Meglehet, ez is gyarapítja ismeretünket. Íme így vélekedik a „keresztény” Nyugat (németek, franciák stb.) az ősmagyarokról: „A barbár, hódító magyarok nem emberek, de vadállatok módjára élnek, mert nyers húst esznek, vért isznak és az ellenség szívét kitépik.” Másutt ezt írják: „Néhányan a földet művelik, mások olyan szörnyűek és iszonyatosak, hogy emberhúst esznek, és embervért isznak. Semmiféle irgalom nem hajlítja meg őket, semmi kegyesség nem indítja meg bensőjüket. Ördögi fajzat, a Sátán szövetségese.” Egy harmadik így rémüldözik: „Levágták az ellenség fejét, a koponyájából kupát készítettek, és ebből ittak.” A negyedik szerint: „Testalkatuk zömök, fejük nagy, szemük kicsiny, orruk tömpe, karjuk lelógó, mint a majmoké. Mindig lovon ülnek, rövid görbe kardot viselnek, és úgy ordítoznak, mint a vadállatok.” Lám, ilyen az egész világot bejáró szittya-vérvád. Ettől a gyűlöletes képtől máig sem szabadult meg a magyarság. Most is így festenek le minket a történelmi művekben és a tankönyvekben.

Az elfogult, becsmérlő hangot csak ritkán színezik dicséretek, vagy reális jellemzések. Jobbára csak akkor, ha egyes népek védelmi érdekei megkívánják a magyar segítséget, ha szükségük van a magyarok vitézségére, harciasságára. A bizánci Bajazid szultán véleménye szinte kivételnek számít: a magyarokat „a földkerekség népei közt a legderekabb” nemzetnek tartja. Más írástudók szerint: a magyar nép szereti a függetlenséget, és érzéke van a szellemi és lelki kiválóságok iránt; továbbá elismerik vendégszeretetét, szíves és barátságos modorát. A török hódítás idején a vad, félelmetes magyarok hirtelen a kereszténység nemes védői, Krisztus atlétái, a hit pajzsai lettek. (Jóval később a pángermánizmus, pánszlávizmus, majd a bolsevizmus gátjai.) Ám a „kegyes” Nyugat hamar felejtett: egyes források szerint Európát nem a magyarok, hanem a németek mentették meg. A magyar csak hadakozni tud, műveltségre képtelen, továbbá gőgös, önző, lusta, szűklátókörű, kétszínű, zsarnok és népnyúzó; csekély kultúrája, tudománya, művészete, ipara és kereskedelme csak külső (német, szláv) hatás eredménye; a magyar városi életre képtelen, igazi otthona a puszta stb. Talán még a németeknél s a franciáknál is jobban gyűlöltek a csehek, tótok, rácok és oláhok: öntudatra ébredésük után elterjesztették rólunk a turáni féktelenséggel elnyomók mítoszát; akik kóbor-cigány életet élnek, s Ázsiából előtört rabló nomádok. Ebben a nyomasztó légkörben üde szigetként a lengyelek jóindulattal néznek minket: testvérüknek tudnak, felismerik nemzeti karakterünk, természetünk, szokásaink hasonlóságát („…egy néppel sem egyezünk annyira, mint a magyarral...”). A „kultúrnépeknél” a cigány képe szorosan összeforr a magyaréval, sőt olykor azonosítják a cigány és a magyar jellemet (ez persze jórészt saját idegenforgalmi propagandánk és filmjeink hibája!). 1848-49-ben végre olyannak látta Európa a magyart, amilyen a valóságban: diadalmas harcaiban a szabadság bajnokának, tragikus bukásában szerencsétlen áldozatnak; a hősi nemzet képe Petőfi eltűnése, majd Kossuth emigrációja nyomán csak erősödik. („Lovagok, hősök és költők népe a magyar.”) Talán még 1956 után él rólunk hasonlóan kedvező kép a világban.

Általában tehát negatív, olykor elismerő, de legtöbbször hamis, irreális véleményt alkotnak fajtánkról: azaz lóra termett és lovagias, nemes arcélű úri nép, mely örömmel harcol, mulatozik és cigányozik; mindamellett barbár ázsiai jövevény, vad szittya-hun őseire emlékeztet, ezért idegen test a nagy indogermán Európában. S hogy megítélésünk ma se legyen kedvezőbb és hitelesebb, arról gondoskodnak „pártfogóink”. Elsősorban a hazai és nemzetközi zsidóság (ki-ki ismeretei szerint sorolhatja a neveket!) szüntelen össztüze rendkívül ártalmas: bűnös nép, nyilasok, németbérencek, utolsó csatlósok, följelentgetők, bosszúszomjasak, szélsőségesek, rasszisták, antiszemiták, primitívek, bőgatyások – ilyesmiket terjesztenek rólunk.

* * *

Az arénák és katakombák ókeresztényeinek hitével és bátorságával, az igazság szigonyával kell küzdenünk a sátáni indulatok s az apokalipszis ellen. A saját köreinkből származó vezetőkkel kívánjuk az országot irányítani; olyanokkal, akik a mi életmódunkat gyakorolják, a mi lelkünkkel éreznek, s a mi nyelvünket beszélik. Egy olyan társadalmat szeretnénk, melynek törvényei és szokásai a mi értékeinket, hagyományainkat tükrözik. Ezt a kozmopoliták törzsi széthúzásnak, mi pedig alapvető életjognak, valódi szabadságnak, függetlenségnek, avagy Szentkorona-eszmerendszernek nevezzük. Hazánk évezredek óta európai és magyar; utódaink számára is így kell megőriznünk. Nem mondunk le ősi területeinkről és nemzeti javainkról egyetlen jöttment kisebbség érdekében sem, amely holnap talán többség akar lenni. Páratlan szellemi kincseinket és műveltségünket nem adjuk el egy tál szuperliberális moslékért. Ha az önvédelemtől bármi okból elállnánk, úgy utat nyitunk a totális pusztulásnak, mely kívülről és belülről egyaránt fenyeget. Majd ha Izrael beengedi a nem-zsidókat, Finnország és Japán a különféle menekülteket, akkor mi is fogadhatjuk a nem-magyarokat – azaz sohanapján. Akkor majd megnyithatjuk határainkat, de csak akkor. Mert egyébként feloldódunk az idegen bevándorlók tengerében. Bármit ígérnek a pajeszos szirének, hazánk, nemzetünk és anyanyelvünk nem lehet piaci árverések vagy tőzsdespekulációk tárgya!

A hazafiság nem elvont gondolat, nem üres szólam, hanem valóságos kötelesség és élethivatás. A hazafiság nem melldöngetés, nem jelszó és frázis. Nem gyalázkodás, nem kirekesztés és nem gyűlölködés. A hazafiság nem elhaló nyöszörgés vagy reménytelen sóhajtozás, és nem önpusztító ábrándozás. A hazafiság nem ugródeszka, nem üzlet és nem szélhámosság. A hazafiság éber nemzeti öntudattal végzett őrködés. A hazafiság a nemzeti értékek ismerete, megbecsülése és szeretete. A hazafiság a legpozitívabb érzelem, a leghasznosabb magatartás, a legnemesebb cselekvés. A hazafiság szent feladat: Istentől rendelt munka és áldozat!

* * *

Csak egy egyetemesen megszervezett társadalom alkothat nemzetet. Csak azok a nemzetek juthatnak magasra, amelyek valami nemes célt tűznek maguk elé, s tisztességes módon afelé törekednek. Ez megmaradásuk alapja, s ezzel egyúttal az egész emberiséget is szolgálják. A lusta, öntudatlan, szervezetlen nemzet viszont meghal. A magyarság már annyit tett Európáért, hogy évezredekre megváltotta jogát az érvényesüléshez. Egy barátom mondta nemrég: „A magyarságot a széthúzás tartja össze!”. Aligha igaz ez a kissé morbid elképzelés, mégis elgondolkoztató. Mert nemigen van más nemzet a világon, amelyik ennyi belső torzsalkodás után – nem beszélve az állandó külső nyomásról – is fenn tudott maradni.

A nemzet szellemi (emberi) közösség, egy közös gondolat („közös ihlet”). Nem lehet beleszületni, el kell sajátítani. Hosszú fejlődés során az emberi szellem szervezi fokról-fokra, s tagjai ebbe az eszmébe vetett hitükben kovácsolódnak nemzetté. Történelmi képződmény is tehát, ezért nemzetenként és koronként változhatnak ismérvei. Egy közösséget, népet az tesz nemzetté, hogy annak tartja magát. Követendő eszmét állít, s nem puszta ösztönei, szükségletei szerint cselekszik. Maga az eszme változatlan, egyetemes és örök, ezért igen nehezen közelíthető meg. Egy nemzet történetének sűrítménye: a nemzeteszme történelme. (Alkotmánynak is hívhatjuk, mely épp ezért nem szövegezhető meg, tehát „leírhatatlan”, mégis a legélőbb valóság!) A nemzetet alkotó tényezők: a közös származás, nyelv, haza, állam, kultúra és sors.

A nemzet több és más, mint a nép vagy a faj(ta). Az utóbbi egy biológiai fogalom, vagyis természeti kategória. Az erős keveredés miatt különben sincs ma már egységes, fajilag tiszta közösség, legföljebb bizonyos vérségi homogenitás. (De jobb is így, mert a belterjes tenyészet mindig korcsosuláshoz vezet.) A nép pedig bizonyos azonos lényegi vonásokkal, szellemiséggel, kultúrával rendelkező, viszonylag zárt embercsoport (etnikai egység), de még nem nemzet (nem eszmei közösség!). A kettő elsősorban az öntudatosság fokában különbözik.

A nyelv, a kultúra, a vallás, az állampolgárság, a haza és a sorsközösség csak egyes megnyilvánulásai a nemzeti lényegnek. Fontosak, de nem perdöntőek, hisz mind csak másodlagos képződmények: a már élő nemzet alkotásai. A nemzet elvileg valamennyiük nélkül meglehet (lásd a határon túli vagy emigráns magyarok, a mohamedán vagy buddhista hitre térők esetét, az idegen származású aradi vértanúink magyarrá válását stb.). Így maga a sovinizmus (nem tévesztendő össze az egészséges nacionalizmussal!) is fölösleges és esztelen emberi düh, hiszen pont a fenti külsőségeken alapul. Tipikus példája annak, ha az eszméről alkotott fogalom erősebb a valóságnál. Ebből következnek: a nemzeti imperializmus, a kisebbségi politika, az asszimiláció, a kitelepítés stb.

Magyarországon a köznép sokáig nem tartozott a nemzetbe, csak az uralkodó és hűbéresei (vagyis a nemesek). Ezért nálunk sohasem volt nemzetállam vagy népnemzet. Ősi örökség szerint minden népet a maga szokásainak, törvényeinek megfelelően kormányoztak a többnyelvű birodalomban, tehát messzemenően megőrizhették sajátságaikat. Ez a toleráns, mellérendelő szemlélet egyedülálló volt egész Eurázsiában. S ez a bölcsesség és emberség ma legfeljebb nevetség, vagy inkább megvetés tárgya „nemzetietlensége” miatt. Ha mi a szomszédainkhoz (azaz ellenségünkké váló befogadottjainkhoz) hasonló nemzetiségi politikát folytattunk volna, akkor ma a Kárpát-medencében nem lenne semmilyen nemzetiség, hazánk egynyelvű, színmagyar állam volna. A világ összes nemzete közt a magyarság (ez a szittya-keresztény nemzet) maradt legtovább hű a keresztény egyetemesség (univerzalizmus) középkori eszméjéhez, ezért védte – hősi önfeláldozással – egész Európát a mohó és gyilkos agresszorok ellen. A magyar sovinizmus (türelmetlenség, idegengyűlölet) – ha volt is ilyen – mindig más sovinizmusok létünk bástyáit ostromló támadásaira felelt, tehát inkább nevezhető önvédelemnek. Bármennyire is idegen tőlünk, úgy tűnik, jövőnk és megmaradásunk érdekében legfőbb ideje, hogy „alkalmazkodjunk” a körülöttünk élő népek körében mindenütt használatos „nemzeti” politikához.

A magyarság nem boldogság, nem előny, hanem örök szorongás a létért, a szabadságért, s egy letűnt múlt keserű önérzete. Nem elég magyarnak születni, azzá kell válni, s a magyarságot minden ízében szüntelen vállalni és bizonyítani kell! Nem lehetünk egyszerre hűségesek nemzetünkhöz és idegen hatalmakhoz! A magyarság hivatás, küldetés: sajátságainknak (hagyomány, kultúra stb.) a humánum, a tiszta, örök és egyetemes emberi felé tágítása. A nemzetiesülés és magyarosodás (nem elmagyarosodás értelemben!) tehát szellemi emelkedés! A magyar lélek lényege – a szabadság! Ezért nem süllyedhetünk állati sorba, s nem olvadhatunk be a hódítók közé. Meg kell maradnunk nemzetnek! Ezt az áldozatot várják tőlünk őseink és Európa becsületesebb része. Ezt parancsolja az emberi és az isteni törvény!

Csak a tehetséges, előrelátó, gerinces politikusoknak szabadna irányítani, hiszen fő feladatunk az állam és a nemzet összes anyagi, szellemi és morális erőinek egységbe szervezése lenne, az átlagember szükségleteinek megfelelően. Az állam lényege a hatalom. Célja a társadalom organizációja, békéjének és rendjének biztosítása, megvédése. Az állam lehet a népé vagy a nemzeté, de szembe is kerülhet velük (lásd kommunizmus, vagy napjaink „parlamentáris demokráciája”!). A tiszta államiság (a világnézet, vallás és egyebek társadalomra hagyása, a be nem avatkozás) megvalósítása szinte lehetetlen (sőt olykor kifejezetten káros, álliberális) törekvés.

A néphez, nemzethez tartozás nem hatalmi, hanem érzelmi úton jön létre; védelmet, előnyt nem nyújthat, csak etikai értékeket, szellemi-lelki kincseket, tartalmasabb életet. Aki nem képes elképzelni, hogy más néphez, nemzethez is tartozhatna, az az igazi hazafi! Erőink és gyengeségeink feltárásával, valósághű helyzetelemzéssel, a lehetőségek és érdekek ismeretében kell meghatározni feladatainkat. El kell érni, hogy minden magyar felelősnek érezze magát minden magyarért, s boldogulását – önzetlenül – csak a közösségen belül keresse. Nem hazaszeretet és nemzeti érzés az, ha akár a legcsekélyebb értékeket is eltapossuk. A magyarság bátor, öntudatos megvallása, a magyar értékek (nyelv, irodalom, képzőművészet, zene, haditettek, találmányok, sportsikerek, hősök, jelképek, hit, hűség, stb.) föltétlen tisztelete a legmagasabb szellemi és erkölcsi cél legyen!

Ma már kevesen mondják nyíltan, hogy fasiszta, alja nép vagyunk, de továbbra is ócsárolnak, s kishitűséget, bűntudatot csepegtetnek belénk, hogy akaratunkat, cselekvőképességünket teljesen megbénítsák. Idegen elnyomóinkkal, a hazugságokkal, sértésekkel, bántalmazásokkal szemben mi mindig „megértést” tanúsítottunk, ahelyett, hogy visszaütöttünk volna mindenért. A világ is ellenségeink rágalmainak ad igazat, ha védekezni se próbálunk, s a tényeket is elhallgatjuk. Nem beszélve arról, hogy újra vérszemet kaphatnak, ami egy általános magyarverésbe és mészárlásba, szülőföldünkről való elűzésünkbe torkollhat. Nem kell, hogy mi támadjunk, de némán tűrni az ütéseket – öngyilkosság! Csak akkor remélhetjük, hogy eltipróink békén hagynak, ha minden esetben visszavágunk. A sajtótól, a pártoktól, az országgyűléstől és a kormánytól nem sokat várhatunk. A választ nekünk, kárpát-medenceieknek és a magyar emigrációnak kell megadni!

A tömbökben, szigetekben, szórványokban (ám őseink honában!) élő magyarság, ha már a politikai nemzethez nem tartozhat, legalább autonóm kulturális nemzet(rész) és szellemi haza lehessen („haza a magasban”). Mivel a fajtánk zöme súlyos helyzetben van, égetően fontos a mindenre kiterjedő önvédelem, a segítőkészség és szolidaritás fokozása, aktivizálása. Az összmagyarság legfőbb érdeke, hogy idegen zsarnokoktól és hazai lakájaiktól független, szabad, önmagának tetsző életet élhessen, s létszámában, öntudatában, gazdasági és szociális téren is gyarapodhasson. Mindig élesen el kell különíteni a magyar nép, a magyar felemelkedés szükségleteit az uralkodó hatalmak és politikák „szükségleteitől”. Az előbbieket feltétel nélkül támogatni kell, míg az utóbbiakat csak megfontolt fenntartásokkal, a magyar érdekekhez pozitívan vagy negatívan viszonyuló tevékenységüktől függően.

A legmagasabb rendű tisztesség és becsület, ha vállaljuk népünk sorsát. Azok leszünk a világban, amit magunkból kisugározni, ingyen megosztani tudunk, mások javára és épülésére. Elcsatolt (megszállt) magyar véreinknek kell az anyagi és erkölcsi támogatás, de a legfontosabb, hogy a biztonság, a rend s az egész nemzet életbizalma visszatérjen. Megmaradásunk alapja, hogy érdemes legyen magyarnak lenni. A kisebbségi helyzetből is sorsot, hivatást kell kovácsolnunk; nyomorúságunkból pedig rendíthetetlen elszántságot és hatékony fegyvereket. A magyarság, a nemzet fogalmába sokféle ember belefér: jó magyar és rossz magyar egyaránt. De mindig több mint egyedi hordozója, mert túléli, átörökíti azt. Viszont a legkiválóbb vezér se halhatatlan, ha nemzete elvész. Ezért a leglényegesebb számunkra, hogy fölmutassuk és továbbadjuk a magyarság értékeit, s elkerüljük a pusztulását. Ehhez ápolni, bővíteni kell kapcsolatainkat minél szélesebb körben. Aki magyar létére elszakad nemzetétől, szélfútta levéllé, gyökértelen fává válik.

Azon kell lennünk, hogy valahány felelősséget érző, értünk tenni óhajtó honfitársunk mindenütt olvashassa az anyanyelvünkön megszólaló folyóiratokat, újságokat, könyveket; megnézhessen, meghallgathasson minden magyar költőt, papot, művészt és tudóst, akit csak akar; s bárki bármit bárhol szabadon elmondhasson és leírhasson. Akármelyik ideológiai-politikai hatalom, amely a magyarság közé éket próbál verni, tehát jogainkból kisemmiz bennünket, nemzeti öntudatunkat mételyezi, hagyományainkat zülleszti, az mindnyájunkat sért emberségünkben és magyarságunkban. Érjük el, hogy Hungária frissen születő és felnövekvő generációi büszkén, szabadon, tiszta történelmi- és magyarságtudattal fölvértezve, nemzetükért áldozatra készen léphessenek az élet színpadára.

* * *

Az ítéletmondás a história, majd végül Isten dolga… Ám aki földi pályafutása során folyton a közjóra, önmagával és nemzetével szembeni kötelességei következetes teljesítésére törekedett, annak nincs félnivalója. „Aki a szegények és elnyomottak útját figyeli, nem tévedhet el az eszmék bábeli zűrzavarában.” A visszaszerzett s örökre megőrzendő ősi szellemiség és lelkület ne eldugott kincs, hanem célszerűen használható eszköz legyen küldetésünk – a jézusi parancs – megvalósításához; vagyis az összmagyarság s az egész emberiség felvilágosításáért, sorsának javításáért, bajainak orvoslásáért kifejtendő teremtő küzdelemhez. Ez nem könnyű szórakozás, hanem kemény, kitartó munka és szolgálat. Kevés csak a magunk boldogulását keresni, a saját érvényesülésünket hajszolni nyakra-főre. Embertestvéreink, népünk, nemzetünk szebb jövőjéért harcolni, közös ügyeit képviselni, és égető gondjait megoldani mindenütt – ez az a többlet, amiért élnünk érdemes!

* * *

Megjegyzés: Írásomat jó szívvel ajánlom sokszorosításra és széles körű terjesztésre minden korosztálynak.

Siklósi András elérhetőségei

Telefon: 0662-890-564; mobil: 0620-443-1830

E-mail: vsiklosia@gmail.com

Néhány tudnivaló a szerzőről: https://profiles.google.com/105677884752793923572/about

Erkölcsi, filozófiai, kulturális, történelmi és politikai nézeteimet jól tükrözi az alábbi 3 órás televíziós beszélgetés:

http://karpatiharsona.info/index.php?option=com_content&view=article&id=1442:siklosiandras&catid=71:politika&Itemid=95 (sajnos a honlap azóta megszűnt!)