Csonka Veronika:

Altató

A szikrázó nap ébreszt fel reggel.

Ma megint üres és háborgó szívem.

Elmúlt a csend,

már örvények vernek fel.

Neved a múltba ágyazva;

én csak…

Szeretnélek két karomba venni,

ha fázol,

szeretném megsimít’ni fejed,

ha félsz.

Halkan becsukni az ajtót,

s egy új világot járni hajnalig.

De csak, amíg újra fel nem sírsz.

Vigyázva föléd hajolni,

szeretnék ott lenni, ha hívsz,

álmaidat lesni, szeretnélek elringatni,

hogy láss száz csodát.

Tiéd lesz a csillaghad,

ha azt kéred,

minden sóhajod, minden óhajod

szívemen hullámzik át.

Álmodat én örökké őrzöm;

ám nappal, ó, a nappal

egész más világ…

Örökké – Egyedül

Te bújsz meg minden hangulatban,

énekben, versben vagy dallamban.

S ott vagy minden örök csodában:

éjféli napban, áradásban.

Hiszlek, mint hívő sohasem hitt;

Te hajózol a hajnal hullámain.

Az éjjeli homályban Te pihensz meg,

s benne vagy minden esőcseppben.

Kristályon lebegsz át, ha befátyoloz a hó.

Téged idéz a mélyhangú tó.

Belőled lélegzik az alkonyi csend,

s Te tűnsz el, s hagysz mindig özvegyen.

Csonka Veronika:

Szabadvers

Ősszel a fákon élnek a fények:

röpködő, pajkos tündérlények.

S megannyi levél sietve rohan,

hogy még utoljára táncoljon az út közepén.

Én is levélként élek a szélben,

még egyszer ragyogó színekbe törten.

S bár a mélység övezze tündöklő utam,

arra szállok,

merre magányos, bús szívem hajt.

Csonka Veronika:

Idézet gyermekkoromból

A csendbe hatolva

érkezem újra,

mint pendülnek

lelkem kristályhúrjai.

Újabb lélegzet

a múlt felé vezet;

az Álmok fátyolán

ébrednek valóra.

Száll a perc, de kísértetei

ott élnek az Idő szívén mindig;

s onnan fényre kelt

Emlékezet vezet,

mint megannyi pattanó

álomhadsereg.

Így jutok körbe

az Időhöz rögzülve,

a Semmibe fagyva

a Végtelenségbe.

Árnyain látom

- varázsát csodálom -,

hogy Holdja ezüstje

reám csillog.

Lelkembe ég a szó,

agyamban visszhangzik,

s öröklét az:

a sok szikra áramlik

egy mélyebb folyóba,

s rejti az óra

titkos tükrén át

a Lét álomfodrait.

(Újra gyermekké válok,

s leszek saját gyermekem,

ki az Idő fátyolán

Álomban terem;

csillámként születik,

s csillagként él,

s vele lebeg szívemben

az örök, végtelen fény.)

Csonka Veronika:

Válaszok

Hova is születünk

s hova szállunk tova?

Hisz lelkünk szikrája már hisz és alkot.

Fellángol egy szikra,

szelíd lángocska,

s megérti lassan a múlt fényeit…

Árnyakat, mik tűntek,

lángként éledtek,

s ugyanúgy részét képezik a Létnek:

ha ők súgnak, már érted,

s belőled úgyszint álomlény lesz;

így végtelenné borít a létezés.

Ketten mennek

a végtelenségben,

időtlen fátylán a Szépnek.

S ők ketten még hisznek,

csendet remélnek;

az Igazat hívják,

szívük végtelen.

Mert bárhol is járok,

mindig Rád vigyázok,

s szívemben gyökeret bont a fény.

Két szikra, mi egy volt

a Végtelenben egykor;

bárhol egymásra talál

akaratlanul.

Tudom, hogy légzel,

ha nem is élsz: létezel,

minden képzetem Rólad szól,

minden álmom Tiéd.

Lelkemmel egy vagy,

mégis más, és létező:

a sokezredik világ,

mi birtokol.

Külön láng…

Otthonom felé hívsz,

s én álmokra szomjazom.

Veled szállok tovább,

s visszaérkezem…

Körbe-körbe karol,

egy pont, mi felé nyúl.

Úgyis arra visz,

bármerre is indulj:

hazatalál szemedben

a Végtelen.

Csonka Veronika:

Álomutakon

Árnyalakot ölt a hosszú mező,

rajta kristálygyöngyök fénylenek.

Új tavasz nyílik, szép hajnal jő,

s benne hasonmásod apró tagjai.

Alakod száz lehet,

de lényed csak egy,

mi általszáll a gyémántfolyókon,

s hangjait a Múltnak,

gyűjti hamvait,

hogy jól értse a jelen pillanatot.

S most e mezőn sétálsz végig,

tükrök mindenütt, s álomvarázs.

Tengermélyi halk lüktetés,

mi általjár.

Fáj a szikrázás;

éjjeli csend, mi kell,

sötétlő hallgatás –

az egyszerűség átölel.

Te most egy szóval írod le,

mire más eposzt pazarol.

Látomás – semmi más – egy pille most átkarol,

s végtelen lesz a pillanat,

s időtlen a tér:

álomfelleg, hullámhad,

istenközelség, Remény.

Te egy színt használsz,

s az sem vad,

másnál szúr és vakít a fény.

Te most csend, hangulat vagy,

halk hang, kristályos lebegés;

míg más csinnadratta, trombitahad,

száguldó, őrült repülés.

Kedves, fehér, kis virág –

vad burjánzó gyomnövény.

Ez a különbség megaláz,

mi felnevel: ez az ellentét.

Csonka Veronika:

Tündérnek ítélve

Átható csend járja fakón a tájat.

Meddő verem – hol madár, ha jár,

átrepül csak. Nem nézvén se rá, se utána,

s ő csak mosolyog árván, mint hűlt gyertyaláng.

Hazugság lenne, ha most nevetne,

de nem bántja semmi, bárhogyan fáj.

Ő felnéz csak, s rendre dalolja egyre

az öröm sóhaját, a holtak dalát.

Sötétlő tó mélyén visszhangzik hangja –

a némán elsúgott szavak, a suta magány.

S bárhogy is vérzik, könnye édesnek érzik:

nem tudja gyűlölni önnönmagát.

Mert bárhogy is vágyik egy messzi világba:

arra nem vezet út, csak a lelkeken át.

És eltöri újra, s ismét összeragasztja,

s csak szebb lesz a képen, mit tükröz: a báj.

Csonka Veronika:

Mikor a kör bezárul

Hangok forrását járom,

és színekbe zár.

Megfojt, elillan és elrejt az ár.

Sokszor lelkembe zárul és ölébe rejt,

máskor idegen, mégis híven követ.

Sokszor nem kellek, hiába szívem adom,

máskor, kit megvetek, fogódzik belém vakon.

Konokul kering köröttem a szó –

az Igaz, a Szív, a Rossz és a Jó.

Néhanapján a Csoda megállít,

a Véletlen cseppje felragyogni látszik.

Az unott valóságba bele-belejátszik

mint fény és felpezsgő nyugalom.

Nem találhatom ki, hol álljak a körben,

de szabad vagyok, ha meghagyom.

Újabb sziget a lét/szívem tengerében

Ezerszer lerajzolt álom –

rám zuhant a felismerés.

Hogy Téged látlak, vagy bárki mást:

csak idő kérdése, s a tér se tét.

Kinek volt már otthona mindenütt,

mégse egyesült szíve senkivel –

örökké tiltott, a félretolt:

neki nem számít, kivel kezdi el.

Mire nem vágysz, az nem fájhat sosem –

mondják keleten bölcs atyák.

Az én megvilágosodásos hitem:

olyanra vágyni, mit nem találsz.

Tükörbe nézek, és nem látok senkit –

vagy ők nem látnak… De egyre megy!

Néha nem értem, e tágas univerzum

hogy hagyhat hidegen szíveket.

Számtalan színben ismertelek már –

én mégis láthatatlan lény vagyok.

Hát úgy hiszem, jobb lesz, ha meg se látsz,

mint ha melletted távoli maradok.

Még mindig csodálom réveteg’,

mit nem hihet ráció,

de már nem várom, hogy a véletlenek

valóra váltsák az álmom.

Így Te maradtál: egy kockakép –

de benne tündérek tábora.

Most Te vagy az, aki megigéz,

s aki utat mutat a távolba.

Tudom, ez ösvény végtelen,

de bejárhatatlan az út.

Állni nem tudok, hajt szívem –

így vagyok ez ábrándos bolyongó.