Apáti Kovács Béla

Csigaverseny

Akár hiszitek, akár nem, egy nap a csigák megirigyelték az embereket, és elhatározták, hogy futóversenyt rendeznek Csigafalván.

Aki csak élt és mozgott a faluban az mind lázasan készülődött a világra szóló versenyre. Éjjel - nappal csinosították a házaikat, mert a rengeteg vendéget vártak erre a nagy eseményre.

Csigaifjak már kora reggel edzettek, keresztül – kasul futkostak a falu utcáin. Olyan volt a környék, mint egy felbolydult méhkas. Mindenki szerette volna megnyerni a versenyt, mert a bíróuram szép medáliát készíttetett a győztesnek, és ezenkívül még egy nagy lapulevélből varrt zsáknyi pénz is üti a markát.

Kell ennél több, hogy valaki megnyerje a futóversenyt? – Gondolom nem. - Így vélekedtek a csigák is. Mindegyikőjük nagyon örült ennek a rangos eseménynek. Amikor pedig az Erdei Harsona is beszámolt a nem mindennapi készülődésről a csigák még boldogabbak lettek. Szinte semmi mást nem lehetett hallani Csigafalván, mint a hamarosan megrendezésre kerülő sporteseményt.

Nagyon szép lett a falu. Minden ragyogott és csillogott. Végül kijelölték a futópályát a falu melletti virágos réten, és lassan a meghívott vendégek is megérkeztek.

Kilencven kilenc csigaifjú jelentkezett a versenyre. Már előző este elindultak, hogy időbe kiérjenek a rajtcélhoz. Senki nem akart lemaradni.

Mielőtt a verseny elkezdődött volna bíróuram még egyszer megszámlálta a résztvevőket, és amikor a végére ért megvakarta a fejét, majd mondta:

-Kár, hogy csak kilencvenkilencen jelentkeztettek, mennyivel szebb lenne, ha kerek lenne a szám. Mit nem adnék, ha még valaki ide állna a rajtvonalra.

Alig, hogy ezt kimondta egy meztelen csiga csusszant elő valahonnan és jelentkezett a versenyre.

-Én szívesen beállok századiknak, ha bíróuram megengedi?

Bíróuram először nagyon megörült, amikor meglátta a meztelen csigát, de a következő pillanatban arca elkomorult.

-Nem tudom, mitévő legyek? Csigának csiga vagy, de nem olyan, mint az itteni csigák. Te nem cipeled házadat a hátadon. Így jókora előnyre tennél szert, még az is előfordulhatna, hogy megnyered a versenyt. Talán mégis lenne egy megoldás, ha a te hátadra is erősítenénk egy csigaházat, akkor teljes jogú versenyző lehetnél.

Ezzel mindenki egyetértett és támogatták a bíróuramat. A csigalegények mindjárt felkerekedtek, hogy a réten kerítsenek egy elhagyott csigaházat. Találtak is hamarosan egy jó nagyot, amit a meztelencsigára erősítettek. Jól rákötözték, hogy le ne essen. Végül bíróuram maga ellenőrizte, hogy minden a helyén van-e, és a csigák a startvonalhoz állhattak.

Mindenki igazgatottan várta a bíróuram vezényszavát. A nagyszámú nézőközönség is ott toporgott várva a nagy pillanatot, amikor a futók nekilódulnak szédületes csigatempóval. Erre a különös versenyre még egy közismert televízió is képviseltette magét a virágos réten, és az ország legismertebb sportriportere közvetítette az eseményt.

Messzi vidékről érkeztek nézők és érdeklődők, mert senki sem akart lemaradni a csigafalvai futóversenyről.

Igazából a kereskedőknek ment jól az üzlet. Az összesereglett publikum megszámlálatlanul szórta a pénzt. Ilyenkor a gyermekeiket szerető apukák és anyukák mindent megvesznek kicsi csemetéjüknek cukros fűszáltól kezdve a harmatcseppes ivóléig.

Az a hír járta, hogy este a falu főterén nagyszabású bált tartanak a győztes tiszteletére. Erre is mindenki nagyon készült, főleg a szépséges csigalányok. Némelyik még új ruhát is varratott Rák Manci varrónővel.

Egyszer csak felhangzott bíróuram vezényszava és a csigák elstartoltak. Olyan nagy volt az iram, hogy a nézők alig tudták követni őket. Volt, aki még bele is szédült a nézésükbe, mert ugye öt perc alatt tíz centit vágtázni világra szóló rekord. Ilyen szédületes gyorsaságot talán még sohasem jegyeztek fel a sportkönyvekben. Mindenki száját tátva figyelte a futókat. Legjobban bíróuram volt megelégedve. Boldogan simogatta szarvait, amint a páholyából gyönyörködött a versenyben.

Sokáig a verseny kiegyensúlyozott volt. A versenyzők együtt futottak, de egyszer csak a meztelen csiga iszonyatos tempóba kezdett, és mint a szélvész megindult a cél felé. Ez már nem tetszett a közönségnek, mert mindenki a helyi csigák győzelmére tippelt. Még csak elképzelni sem tudták, hogy egy idegen nyerje meg a versenyt.

A nézőközönség őrjöngött. Eleinte még harsányan biztatták a csigákat, de amikor látták, a meztelen csiga ér elsőnek a célba, még annak ellenére is, hogy hátára egy jókora csigaházat erősítettek, csalódottan fújogatni kezdek.

-Bunda! Bunda! Bíróuram eladta a meztelen csigának a futóversenyt. Ez hallatlan! Ilyen nagy szégyent még nem látott a világ.

Bíróuram eleinte megpróbált mentegetőzni, de népe nem hallgatott rá. Mindenki csak mondta a magáét.

Végül a nézőket már nem érdekelte a verseny. A csigák a bíróuram köré sereglettek, és ott kiabáltak torkukszakadtából. A nézők szidták bíróuramat, aki egy idő után jobbnak látta elmenekülni a helyszínről. Futott, ahogyan bírt, mert élete függött tőle. Talán még ma is fut, ha ki nem futott a világból.

Így ért végett az első futóverseny Csigafalván és soha többé nem rendeztek ilyet. Különben is, kit érdekel egy olyan verseny, ahol egy perc alatt a résztvevők alig tettek meg néhány centit.

Gyerekek, ha mégis hallanátok ilyenről, azonnal szóljatok nekem, mert van egy csiga a kiskertemben, aki állandóan arról álmodozik, hogy futóbajnok legyen.

( A kép az internetről való )

Valamikor nagyon régen, amikor még vándorlegények rótták az országutakat, egy ifjú érkezett a király legnagyobb városába, ahol éppen hetivásárt tartottak. Már nagyon megéhezett, és céltalanul őgyelgett a vásár forgatagába. Azt nézte hol tudna egy kis elemózsiát szerezni, mert tarisznyájában egy árva peták sem volt. Jól tudta pénz nélkül az itteni kereskedők nem adnak semmit. A városban fukar emberek éltek, és minden garast a fogukhoz vertek.

Többször próbálkozott, de mindig mérgesen elzavarták:

-Tűnj el innen, te mihaszna! – ordított rá a lacipecsenyét sütő árus – Mit szaglászol a sátram körül?

-Nagyon megéheztem az hosszú út alatt – mondta a vándorlegény – szívesen ennék a rostélyban sülő pecsenyéből.

-Ha van egy ezüst petákod, akkor ehetsz belőle, de ha nem akkor tágulj innen!

A legény kotorászni kezdett a zsebeiben, de sajnos egy ócska kabátgombon kívül semmit sem talált bennük. Ez bizony kevés, hogy megkóstolja a finom lacipecsenyét. Váratlanul egy kicsi kutya dörgölőzött a lábához, és a szájában elhasznált kalapot tartott, mintha csak azt mondta volna: „Vedd el tőlem!”

Elvette, de nem sokat nézett ki a kalapból. Ezért bizony a kereskedő még egy parányi húst sem ad, nem pedig annyit, hogy jól lakjon vele. A kereskedő gúnyolódva megjegyezte:

-Ezt az ócska kalapot még a molyok is elkerülik. Mit akarsz vele?

Már indulni akart tovább, de a kalapban valami megcsörrent. Kíváncsian belenézett, és majdnem leült a földre a meglepetéstől. A kalap alján aranypetákok csillogtak vakítóan.

Meglátván a kereskedő az aranypetákokat mindjárt nyájas lett és hízelegve mondta a vándorlegénynek:

-Mindjárt kiválasztom uraságodnak a legszebb sült húst – közben azon törte a fejét, hogyan tudná kicsalni a többi aranypetákot is a kalapból. Végül kiötlötte, hogy beveszi a vándorlegényt az üzletbe – Szívesen venném, ha betársulna az üzletembe. A kalapjában lévő aranypetákokat megsokszorozhatnánk, és mindketten gazdagok lehetnénk.

Ezen a vándorlegény is elgondolkodott, igaz még mindig nem értette miképpen termett a kalapban az öt aranypeták. A kicsi kutya hűségesen állt az újdonsült gazdája mellett, aki kérdően nézett rá:

-Mit tegyünk kutyuskám?

A kutya felnézett rá, és azt szemeivel azt sugallta, hogy fogadja el az ajánlatot. A vándorlegény egy kis gondolkodás után a kereskedő markába csapott megpecsételve az üzletet.

Amikor már szinte mindenben megegyeztek a kereskedő így szólt:

-A sátram környékén nem tűrök meg semmiféle állatot. A kutyád sem lehet itt, vagy szólok a sintérnek és az elviszi.

A legény elküldte a körülötte sündörgő állatot, pedig nagyon fájt érte a szíve. Nem csoda, hiszen segítsége nélkül nem jutott volna a kalaphoz, és a benne lévő öt aranypetákhoz.

-Ne haragudj kutyuskám, most el kell, hogy menjél! A kereskedő nem szereti, ha állatok ólálkodnak a sátra körül.

A kutya megértően csóválta a farkát, és végül ennyit mondott:

-Most elmegyek, ha valami baj van, akkor csak hívjál. Mielőtt elmennék innen, arra szeretnélek figyelmeztetni, a kalapot soha ki ne add a kezedből!

Meglepte a beszélő kutya, de nem volt sok ideje csodálkozásra, mert a kereskedő mérgesen ráripakodott, hogy dolgozzon, süsse a húst!

-Nem érünk rá ezzel a korccsal diskurálni. Azonnal zavard el a sátramtól, és állj neki húst sütni! Azt az ócska kalapot meg dobd el, adok helyette egy másikat, ami jobban illik a munkádhoz.

De a legény megfogadta az ember legjobb barátjának tanácsát, és semmi pénzért sem vált meg tőle. Inkább még jobban a fejébe húzta. A kereskedő egy ideig dunnyogott miatta, de kénytelen volt beletörődni, mert az emberek hosszú sorokban álltak a sátra előtt. Mindenki a sült húsukból akart venni. Ezért az alapanyag egy – kettőre elfogyott, és a kereskedő elküldte a legényt a henteshez húsért.

-Vegyél ki a kalapodból egy aranypetákot és hozzál húst a hentestől!

A sült húsárus társa szót fogadott, és elloholt a henteshez, de a hozott hús is csak ideig – óráig volt elég, mert a sátor előtt egyre csak nőtt a sor és mindenki a ő sült húsukból akart enni. Ilyen még sohasem fordult elő, amióta világ a világ. A legény nem győzött ingázni a sátor és a hentes között.

De egyszer csak elfogyott az öt aranypeták, és amikor a kereskedő hatodszorra is el akarta küldeni a legényt húsért, az sajnálkozva mondta:

-Mesteruram, elfogyott az aranypeták. Most már ideje lenne, ha a bevételből is adna nekem.

Erre a kereskedő éktelen haragra gerjedt, és hangosan rikácsolni kezdett:

-Méghogy a verejtékes munkámból összekuporgatott pénzecskémből adjak neked? Ez hallatlan, és felháborító. Ha azonnal nem adsz aranypetákot, ki vagy rúgva!

Az újdonsült üzlettárs nagyon elszomorodott. Most honnan szerezzen újabb aranypetákokat, amikor mindet befektette az üzletbe? Levette az ócska kalapját, hogy megvakarja a fejét, és lássatok csodát a kalapból hullani kezdett az aranypeták, mint a záporeső. De nem öt, hanem megszámlálhatatlanul potyogott belőle. Végül már a földön mindenhol csak azt lehetett látni. Kapkodta is a kereskedő, majdnem beleszakadt a hajlongásba.

Most már volt pénz a húsvásárlásra. Estig annyi sült húst adtak el, mint máskor egy évig. Mindketten elégedetten hajtották álomra a fejüket, de a kereskedő még mielőtt lefeküdt volna az összegyűjtött aranypetákokat elásta jó mélyre a kertjébe.

Reggel a vándorlegény ment a sátorhoz, hogy folytassa a munkát, de a kereskedő elállta az útját.

-Mindenféle csavargóval nem állok szóba. Ajánlom, azonnal vidd el innen az irhádat, mert zsandárt hívok! – mondta mérgesen.

-Mesteruram, hiszen üzlettársak vagyunk. Nem emlékszik, hogy tegnap mennyi aranypeták hullott ki a kalapból?

-Nem emlékszem semmiféle kalapra, és főleg nem az általad említett aranypetákra. De ha újabb aranypetákokat hullatsz ki abból az ócska kalapból, akkor hiszek neked, és tárgyalhatunk.

Na, ennél mi sem könnyebb – gondolta a legény és lekapta a fejéről a kalapot, és belenyúlt, hogy kivegyen belőle néhány aranypetákot. Sajnos azt a legény sem tudta, hogy a kalapban csak akkor volt pénz, ha az előző már elfogyott.

Hiába kotorászott benne, a kalap üres volt, még csak egy lyukas réz garas, annyi sem volt benne. A tegnapi aranypeták még mind megvolt mélyen elásva a kereskedő kertjében, egy csuporban.

Megszégyenülten elment a sátortól, és szomorúan bolyongott a faluban. Éhes is volt, meg főleg bántotta, hogy a kereskedő kiforgatta minden vagyonából. Elkeseredettségében még a kalapot is elhajította.

-Kicsi kutya, kicsi kutya – mondogatta az árokszélén üldögélve – eddig tartott a dicsőség. Újból földönfutó, nincstelen vándorlegény vagyok.

Alig, hogy ezt kimondta megjelent a kicsi kutya farkát csóválva.

-Bajban vagy gazdám? – kérdezte

Szép sorjában elmesélte, hogyan szedte rá a kereskedő. A kicsi kutya sajnálkozva vette tudomásul, hogy a vándorlegény még a kalapot is eldobta. Ez azt jelenti, hogy most már soha többé nem lehet az övé. Annyit azonban tud segíteni, hogy megleckézteti a kereskedőt, és visszaszerzi tőle az elrejtett aranypetákokat.

A kutyus elvakkantotta magát, amire legalább száz véreb bújt elő a földből, és azonnal elindultak a kereskedő sátra felé. Kedvükre való munka volt, mert az ínycsiklandózó sült hús illata mágnesként vonzotta oda az ebeket, és habozás nélkül nekiestek a finom portékának szétkergetve a sátor előtt várakozó embereket.

A kereskedő jajgatott, kiabált, könyörgött a kutyáknak, de azok nem hallgatták rá. Csak falták és falták szünet nélkül a nagy sült húsokat. Amikor már majdnem minden húst felfaltak, a kicsi kutya a kereskedő elé állt és megkérdezte:

-Hová rejtetted az aranypetákokat?

A szerencsétlen kereskedő kénytelen volt bevallani a rejtekhelyet, és előadni az elásott aranypetákot. Egy nagy csupor telis tele volt vele, amit a kicsi kutya átadott a vándorlegénynek.

-Itt ez a csupor aranypeták, ha nem dobtad volna el a kalapot, akkor az életed végéig ellátott volna pénzzel, de így most meg kell elégedned a visszaszerzett vagyonkával.

Ennek is nagyon örült, hiszen rengeteg aranypeták volt a csuporban, amiből a város egyik szép szegletében vett egy házat, majd megnősült. Magához vette hűséges négylábú barátját, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Apáti Kovács Béla

Öreganyó és madárkái

Egy távoli városkában élt az öreganyó. Nem volt senkije. Magában lakott egy ház második emeleti lakásában.

Egésznap csak a szobájában üldögélt, ábrándozva a régi, szép időkről. Egyetlen szórakozása volt, hogy reggelente kiballagott a közeli térre, ahol megetette az ott összegyűlt madarakat.

Amikor megjelent a madarak azonnal köréje repültek, várva a finom magokat.

Táskájából elővette a zacskót, amiben a magokat tartotta. Csillogó szemmel nézte a madárkákat, és csak szórta és szórta nekik az eledelt. A madarak hálásan csiviteltek körötte, mintha csak azt csipogták volna: „Köszönjük a finom magokat!”

Öreganyó, amikor végzett az etetéssel, még egy ideig a téren időzött, szárnyas barátaival, majd elindult haza.

- Holnap megint eljövök, és hozok finom magokat - mondta kedves hangján.

A madarak felröppentek a fák tetejére, és onnan nézték az öreganyót, míg el nem tűnik a házak rengetegében.

Következő nap minden kezdődött elölről. Nem telt el egy nap sem, hogy ne jött volna el a térre megetetni a madárkáit. Lehetett nyár, lehetett tél, öreganyó pontosan nyolc órakor megjelent a kicsi zacskójával, aminek látván a tér összes madara köréje sereglett.

Idővel öreganyó szinte minden madarat ismert. Még nevet is adott kicsi barátainak. Ha valamelyik madárkát nem látta, akkor mindig ijedten kérdezte a többiektől:

- Hol van a kicsi kékfejű cinege a Bugris? Tegnap ő volt a legerőszakosabb, ma meg sehol sem látom. Tán csak nem esett baja?

Csak akkor nyugodott meg, amikor a keresett madár valahonnan előkerült.

- Jaj, de jó, hogy látlak madárkám! – mondta örvendezve – Vigyázzatok kicsikéim, hogy az a átkozott macska meg ne fogjon bennetek.

A madarak vigyáztak is. Mindig jól elbújtak, vagy felrepültek a közeli fák legmagasabb ágaira, ahová már a macska őméltósága sem tudott felmászni, és csak sóvárogva nézte a fenséges madárpecsenyét. Amint elmúlt a veszély a madarak újból az öreganyó köré röpültek.

Így ment ez hónapokon, éveken keresztül. Reggel a kis tér elképzelhetetlen lett volna nélküle. Öreganyó hozzátartozott a térhez, mint a tér közepén a szökőkút, ahol nyáron a nagy melegben a madarak a szomjukat oltották.

De egyik kora őszi napon szörnyű dolog történt. Öreganyó nem jött a szokott időben. A madarak hiába várták.

Nem tudták elképzelni mi történhetett? Hová lett a jóságos öreganyó? Zavartan röpködtek a tér fölött, és idegesen várták. De nem jött jótevőjük. A padja üresen maradt, ahol üldögélni szokott. Még a környékbeli embereknek is feltűnt távolléte, de volt, aki úgy gondolta, hogy öreganyó elköltözött a városból. Talán valamelyik gyermeke magához vette, és most velük él. Ha így is lenne, akkor miért nem búcsúzott el kicsi barátaitól. Itt valami más rosszabb dolognak kellett történnie.

Szegény madarak tanácstalanul röpködtek, meg-megpihenve valamelyik faágon, és ilyenkor szomorúan néztek abba az irányba ahonnan az öreganyó szokott jönni.

Órákig vártak reménykedve, de senki nem hozott nekik finom magokat. Éhség gyötörte szegény madárkákat. Máskor ilyenkor már mindig degeszre tömhették begyüket. Akkor váratlanul, valamilyen titkos jelre a madarak mind egyszerre felkerekedtek, és elrepültek. Senki nem tudta hová. Egyetlen madár sem maradt a téren. Bizonyára máshol keresnek ennivalót, mert itt már hibavaló a várakozás, öreganyó úgysem fog jönni.

Egy kis idő elteltével az öreganyó háza fölött kezdtek el körözni. Olyan sokan voltak, hogy valósággal testükkel elsötétítették az eget.

Talány volt, hogy honnan tudták melyik házban lakik öreganyó. Mi emberek még olyan keveset tudunk a madarakról. Szerintem a madarak sokkal többet tudnak rólunk, mint mi róluk. Talán valamilyen titokzatos érzék vezette a madarakat oda, amely összeköt bennünk velük, csak mi már elfeledtek ezt a tudományt.

Telt-múlt idő a madarak egyre közelebb repültek egy második emeleti ablakhoz. Sokuk a párkányra szállt, bekukucskáltak a szobába, és csőrükkel pedig idegesen kopogtattak az ablak üvegén.

Az utcán járó embereknek is feltűnt a sok madár, ahogyan röpköd a második emeleti ablak előtt.

- Mi történhetett a madarakkal? – kérdezgették egymástól – Mintha be akarnának menni a lakásba. Ki lakik ott?

Valaki a tömegből mondta:

- Egy öreg néni lakik, abban a lakásban. Tudják, aki minden reggel magot ad a madaraknak a téren, de már napok óta senki sem látta. Csak nem a szerencsétlen öregasszonnyal van valami baj?

- Menjünk, nézzük meg, mi van vele! – javasolta egy nő, és mindjárt el is indult a ház felé.

A többiek izgatottan követték. Alig várták, hogy felérjenek a második emeletre. Sokáig csöngettek, kopogtak, de senki nem nyitott ajtót. Egy fiatal fiú leszaladt a házmesterhez, és elkérte a pótkulcsot. Az emberek betódultak a lakásba. Bent meglepetve látták, hogy öreganyó alig lélegezve feküdt az ágyban. Arca sápadt volt, szemei beestek. Látszott rajta, hogy az élet éppen hogy csak pislákol benne.

- Azonnal mentőt kell hívni! – adta ki a parancsot az előbbi nő, aki az embereket öreganyó lakásához vezette.

Szerencsére a mentő még időben érkezett, és sikerült meggyógyítani. Igaz hetekig feküdt a kórházban, és sokáig még az orvosok sem hittek a gyógyulásban.

Mesélték a városban, hogy amíg öreganyó a kórházban volt a madarak mindennap a kórház közeli fákon tanyáztak, és várták segítőjük minél hamarabb meggyógyuljon. Nagy volt a boldogság, amikor öreganyó kilépett a kórház kapuján. Egészen hazáig kísérték, és vidáman csicseregtek közben, mert tudták öreganyó reggel megint kiballag a térre finom magokat adni nekik.

Így is lett. Másnap öreganyó legelső útja a térre vezetett, és az ottani madarak nagy örömére a kis zacskóból sok - sok mag került elő, hogy az Isten kicsi madárkái jól lakjanak. Hálásak voltak öreganyónak, az pedig a madaraknak, amiért megmentették életét

Apáti Kovács Béla

Bodri kutya pincérnek áll

Volt nekem egy kiskutyám. Bodrinak hívták. Mindenhová velem jött. Csaholva, farkát csóválva szaladt mellettem az utcán.

Egyik nap egy presszóba vezetett az utam. Bodrit nem akarták beengedni. A pincér azt mondta kutyákat tilos a presszóba behozni. De addig – addig könyörögtem neki, amíg az engedett, és Bodri bejöhetett velem a helyiségbe. A pincér megparancsolta, hogy kutyám szigorúan feküdjön az asztal alatt, és el ne merjen mozdulni onnan, mert akkor mindkettőnket kikergeti.

Megígértem a pincérnek, hogy nem lesz semmi baj. Bodri egy nyugodt, szófogadó állat, és mindig azt teszi, amit mondok neki.

Meg mertem volna esküdni, hogy Bodri most is követi az utasításaimat, és míg megiszom a kávémat türelmesen, megvár.

Eleinte így is volt. Lábamhoz feküdt, és az asztal alól szemlélte a presszó forgatagos világát. Emberek jöttek – mentek. A pincérek sürögtek – forogtak. Az asztaloknál a vendégek vidáman beszélgettek.

Egészen megfeledkeztem Bodriról. Az asztalon találtam egy érdekes újságot, és elkezdtem olvasni.

Bodri tűrte a mozdulatlan fekvést, de nem sokáig. Mégis csak kölyökkutya volt, és lételeme volt a mozgás. Szeretett volna egy jó nagyot szaladni a presszóban, benézni minden asztal alá, játszani egy jót a lelógó függöny rojtjaival, de legjobban az ide – oda szaladgáló pincérek munkája tetszett neki.

Amikor valamelyik pincér elhaladt az asztalunk mellett és zsonglőrködve vitte a tálcát a kezében, Bodri vágyat érzett, hogy ő is beálljon pincérnek. Lassan kilopózott az asztal alól, és óvatosan az egyik pincér után eredt. A pincér éppen egy újonnan érkezett fiatal pár asztalához lépett és felvette a rendelést.

„Milyen egyszerű dolga van egy pincérnek” – gondolta Bodri – „Ezt én is meg tudnám tenni. Belőlem is jó pincér válhatna”

Eleinte mindenhová követte a pincért, aztán egy kis idő elteltével elhatározta, hogy a legközelebbi vendéget ő fogja kiszolgálni.

Nem kellett sokáig várnia. Egy idős úr lépett be a presszóba, és mindjárt leült az ajtó melletti asztalhoz.

Bodri kicsit habozott majd egy váratlan pillanatban kerített valahonnan egy étlapot, és komótosan a szájával az idős úrhoz vitte, aki nagyon elcsodálkozott, mert nem várt ilyen kiszolgálásra. Bodri az étlapot letette az asztalra és türelmesen a székre támaszkodva állt, és várta, hogy a kedves vendég mit fog választani.

- Te vagy az új pincér? – kérdezte tőle az idős úr. Mivel Bodri nem tudott emberi nyelven beszélni, csak farka csóválásával jelezte, hogy igen – Akkor kérek egy tejes kávét kiflivel, de a kifli jó ropogós legyen, mert csak úgy szeretem.

Bodri biccentett egyet a fejével, mintha megértette volna, amit az idős úr mondott és elszaladt.

A pincérek kuncogva nézték, hogy Bodrit. Még a szigorú kinézetű főpincér is elmosolyodott.

A kutyus elindult, hogy teljesítse az idős úr kérését, de egyszer csak a főpincér lába előtt találta magát. Mint egy hatalmas fal állta el az útját.

- Hová? Hová, kutyuska? – kérdezte katonás hangon.

Bodri megtorpant, nem tudta mitévő legyen. Minden bátorsága az inába szállt. Tudta a főpincér elől nem lehet kitérni. Elszégyellte magát, és szemét lesütve elkezdett tolatni asztalom alá, ahol oltalmat remélt.

- Uram, - fordult hozzám a főpincér – kértem vigyázzon a kutyájára! Nem megengedett, hogy molesztálja a vendégeket. Ha nem tudja egy helyben tartani, kérem, legyen szíves kivezetni ezt az állatot a helyiségből. Különben sem tartózkodhatna kutya a presszóban.

Nagyon röstelltem a dolgot. Megértem bocsánatot kérni, és mentegetőzni, hogy belefeledkeztem az újságolvasásba. De látszólag ez nem nagyon hatotta meg a főpincért. Jobbnak láttam fizetni, és gyorsan elhagyni a presszót. Az ajtóban az idős úr megállított egy pillanatra:

- Pedig már azt hittem újfajta kiszolgálás van ebben a presszóban. Olyan ügyes kutyusa van, érdemes lenne egy kutyapresszót nyitnia, ahol hasonló, mókás kutyusok szolgálnak föl.

Megígértem, hogy elgondolkodom az ötletén, és majd értesítem újságok révén, ha megnyílik a kutyapresszóm.

Amint kértünk az utcára megsimogattam Bodri kobakját, és szomorúan mondtam neki:

- Látod, Bodri hiába igyekeztél nem lett belőled pincér.

Apáti Kovács Béla

Futóverseny

Egyik szép nap délutánján az állatok elhatározták, hogy futóversenyt rendeznek. Erdőn, mezőn kihirdették, hogy, aki szeretne részt venni a futóversenyen az jelenjen meg a bölcs bagolyapónál a nagy tölgyfa alatt az erdőszélén.

Jöttek is a jelentkezők tömegesen, még a kiscsiga is kitöltötte a jelentkezési lapot, és befizette részvételi díjat. Nem csoda, hogy ilyen sokan voltak, mert a fődíj nem mindennapi volt. Aki megnyeri a futóversenyt az egy évig az állatok királya lesz.

Nyúl Fecó volt a legesélyesebb, ezért már úgy is állt a rajtvonalhoz, mintha csak ő lehetne az egyedüli nyertes.

Nevetett, amikor meglátta maga mellett a kicsi csigát.

- Mit akarsz itt csigabiga? Azt hiszed, meg tudsz előzni engem?

A kiscsiga ránézett Nyúl Fecóra, de nem mondott semmit.

A versenyzők izgatottan várták a startpisztoly dörrenését. Amikor ez megtörtént az állatok minden érőjüket összeszedve nekilódultak, hogy lefussák a távot.

Nem kellett eltelnie sok időnek, mindenki láthatta Nyúl Fecó került az élre, és meg is nyeri azt, ha csak nem történik valami. De mi történhetne, hiszen már a távolban a cél is feltűnt. Még egy-két nyúlugrás, és megérkezik.

Nyúl Fecó hátranézett, de sehol sem látta a többieket. Gondolta, megpihen egy kicsit, és leült az útmelletti kőre. Azon ábrándozott, hogy majd ő lesz az állatok királya. Elképzelte, amikor fején lesz a korona, minden állat előtte hajbókol, dicséri nagyságát. Mindenki a kegyét fogja keresni. Olyan boldog volt, hogy majd kiugrott a bőréből.

Közben, ahogyan így álmodozott véletlenül elaludt. Senki nem ébresztette fel, amikor elhaladtak mellette, hiszen tudták, ha felébresztik Nyúl Fecót, akkor ő nyeri meg a versenyt.

Esteledett már, és a kiscsiga is közeledett a célhoz. Szegényke nagyon megizzadt a hosszú távon, és nagyon várta, hogy ő is a célba érjen. Nagyon meglepődött, amikor meglátta Nyúl Fecót a kövön szundikálni.

- Mi történt nyúl koma? Tán csak nem aludtál el?

Szegény tapsifüles riadtan kapta fel a fejét, és ijedten kérdezte:

- Csigabiga, te ilyen gyorsan tudsz futni? Hol vannak a többiek? Ideje elindulni, hogy elsőnek érjek a célba.

- Barátom, már mindenki célba ért. Elaludtál. A futóverseny régen véget ért. Gyere, menjünk, hogy legalább az esti díjkiosztó gálára odaérjünk!

A nyúl szomorúan döbbent rá, hogy elbízta magát. Ha a kis csiga nem ébreszti fel, akkor talán még ő is előbb célba ér. De ez a kicsi házát cipelő állat volt annyira becsületes, hogy felébresztette, nem hagyta magára. Szólt neki, hogy le ne maradjon az esti díjkiosztó gáláról. Nyúl Fecó hátára vette a kiscsigát és együtt beszaladtak a célba, mindenki nagy éljenzésére. Amikor a bölcs bagolyapó meglátta őket így szól:

- Nyúl Fecó megérdemled a különdíjat, amiért segítettél kicsi csigának.

- Bocsánat, bölcs bagolyapó, de én egyáltalán nem érdemlem meg a különdíjat, mert elbíztam magam, nagyképű voltam, és a cél előtt elaludtam. Ha csigabiga barátom nem ébreszt fel, akkor talán még most az útszélen szundikálok. Tulajdonképpen én csak szívességet tettem neki, amiért felébresztett. Segítettem csigabigának célba érni Kérlek, neki add a különdíjat, amiért ilyen becsületes volt, és nem hagyott ott magamra.

- Az is díjat érdemel, ha valaki belátja hibáit, ezért úgy döntöttem, hogy mindketten különdíjat kaptok.

A jelenlevők mind boldogan megtapsolták bagolyapó bölcs döntését, és elkezdődött a reggelig tartó vígasság, amit ilyenkor minden futóverseny után tartottak az állatok az erdőben.

Apáti Kovács Béla

Varázskalap

Valamikor nagyon régen, talán még öregapám sem emlékezik, hogy mikor, volt egy kicsi falu, és abban lakott egy szegény ember. Olyan szegény volt, hogy olyat a föld nem hordott a hátán. A faluban, hol itt, hol ott húzta meg magát. Szerencsére szerették az emberek, és adtak neki enni. Párja nem akadt hetedhét határban. Ha kellett reggeltől estig dolgozott megállás nélkül. Szinte alig pihent valamit. Kapkodtak is utána a gazdák, főleg a nyári munkák ideje alatt. Még sokszor össze is vesztek miatta. Mindegyik azt szerette volna, ha csak nála dolgozik.

Egyik nap felfogadta a falu legmódosabb gazdája, hogy kora hajnalban már menjen ki a gabonaföldre aratni, és estig vágja le a búzát, amit három napig sem lehetett körbejárni, mert olyan hatalmas területen terült el.

Szegény ember vakargatta is a fejét. Nem tudta, hogyan végez vele napestig. Az egyezség úgy szólt, ha levágja a búzát, akkor kap egy véka aranyat, de ha nem, oda a napszám. Megint éhesen kell majd álomra hajtania a fejét.

Nem sok ideje volt morfondírozni, törni a fejét, hogy mit tegyen. Estére, ha törik, ha szakad, le kell aratni a búzát. Ezért fog-ta a kaszát, jól megfente, és nekilátott a kaszálásnak. Olyan sebesen dolgozott, hogy aki látta, az beleszédült a nézésébe. De még így sem volt remény, hogy elvégez a hatalmas búzatáblával. A gazda jól kifundálta, milyen egyezséget kössön a szegény emberrel.

Már régen elmúlt a dél, és szinte meg sem látszott a munkája. Izzadt a forró napsütésben, csak úgy ömlött róla a veríték. Más arató a déli órákban szundít picit egy árnyas fa alatt, és csak akkor folytatja a munkát, ha már kicsit a hőség alább hagyott. Most ő ezt sem tehette meg, mert akkor soha nem végezne el.

Az este egyre közeledett. A Nap készült alábukni a közeli dombok mögött, amikor egy öreg vándor ember jelent meg a búzatábla melletti úton.

- Adj isten, szegény ember! – köszöntötte illően.

- Hozta Isten, apó! – kiáltotta ki az aranyló búzakalászok közül, de még erre az egy pillanatra se tette le a kaszát – Mi járatban van erre fele? Tán csak nem segíteni akar nekem?

- De bizony éppen ezért jöttem, fiam. Látom, igen csak szaporázod, de estig mégsem végzel el az aratással, ha csak nem segítek neked.

A szegény ember hangosan elnevette magát, de olyan hangosan, hogy a nagy forróságtól kókadozó madarak a közeli fákon ijedten rebbentek széjjel.

- Ugyan apó, hiszen még a kaszát sem bírja el, olyan öreg kend. Nagyon kérem, hagyjon engem békén, van elég gondom!

- Nem úgy van ám, fiam! – mondta az öreg kissé szúrós hangon – ha már itt vagyok, akkor segítek. Meglásd, öregember nem vénember!

- Hiszen még kaszája sincs. Mivel vágja le a kalászt, tán a kezével?

Nem volt kedve sokat diskurálni az öreggel. Inkább nekilódult, hogy végezzen az aratással. Hátra sem nézett, hogy segítője mit művel. Nem érdekelte, mert úgy gondolta, egy kótyagos vénember került az útjába, és csak a szája jár.

Legalább egy fertály óráig suhogtatta a kaszát, amikor megállt, hogy megfenje. Hirtelen háta mögött ember hangra lett figyelmes. Megfordult, és csodálkozva látta, hogy majdnem egy regimentre való, jól megtermett legény kaszál körülötte. Olyan gyorsan dolgoztak, hogy egy szempillanat alatt végeztek a táblával, és türelmetlenül várták, hogy az öregember kiadja az újabb parancsot. De az csak intett a kezével, és a legények bemasíroztak a kalapba, amit leállított a búzaföld szélére. Amikor valamennyi eltűnt, az öreg a fejére csapta, és mosolyogva a szegény emberhez bandukolt.

- No, szegény ember, elégedett vagy? – kérdezte – Ugye, hogy tudtam segíteni.

Ha tetszett, ha nem, el kellett ismernie, hogy az öregember igen nagy szívességet tett számára. Boldogan ment a módos gazdához, és jelentette, végzett a munkával. A gazda nagyon elcsodálkozott és kénytelen volt kifizetni a napszámot.

Másnapra is felfogatta a szegény embert, de most még nagyobb táblát nézett ki, amit napszámosának le kell aratnia, ha pénzhez akar jutni. Azt gondolta, erre úgysem lesz képes, és megspórolhat egy kis pénzt, amit előző nap elveszített.

Reggel, amikor a szegény ember meglátta mi vár rá, majdnem visszafordult. Olyan messze volt a tábla vége, hogy még távcsővel sem látott el odáig.

Nem sok ideje maradt gondolkodni, ha estig végezni akart a munkával. Nagyot sóhajtott, és aratni kezdett. Egész idő alatt azon rimánkodott, bárcsak megint eljönne az öreg, és kisegítené. De nem nagyon hitte, hogy most is ilyen nagy szerencséje lesz. Ki tudja, hogy már hol jár? Talán a tizedik határon is túl.

Bármennyire is bírta munkát egy idő elfáradt, és leült a közelbe lévő terebélyes fa alá hűsölni. Amint közeledett a fához egyszer csak a fűben megpillantotta az öregember kalapját. Nézett jobbra, nézett balra, de a gazdáját sehol sem látta. Nem értette a dolgot. Jól emlékezett, hogy tegnap magával vitte. Fogta, és el akarta tenni a tarisznyájába, hogy megőrizze, és alkalomadtán visszaadja a tulajdonosának, amikor a kalap megszólalt:

- Kedves gazdám, mit parancsolsz? Miben legyek a segítsé-gedre?

Ijedtében majdnem elhajította a kalapot, mert még soha nem hallott ilyet, hogy egy tárgy beszélni tudna. Még egyszer jól körülnézett, hogy véletlenül az öregember nem bújt-e el valahová, ahonnan bolondját járatja vele. De hiába ácsingózott, senki sem volt a mezőn rajta kívül. Ez nem tréfa: a kalap beszélt hozzá, és ha már megszólította, akkor válaszolni is illik.

- Le kellene vágni ezt a nagy búzatáblát napnyugtáig, ha tudsz, akkor segítsél ebben!

A kalap kiugrott a kezéből, és újból legények bújtak ki belőle, éles kaszával a kezükben. Úgy suhogott a kasza munkájuk alatt, hogy szinte az ember majdnem megsüketült bele. Még dél sem volt, de már a búzát learatták, és a szegény ember mehetett a gazdához a napszámért, amiért megdolgozott.

Meghallván a hírt a gazda először nem akarta elhinni. Azt hitte a napszámosa, csak ugratja.

- Jöjjön ki a mezőre gazdauram – mondta neki a szegény ember -, és győződjön meg róla saját szemével!

- Nem megyek én sehová – válaszolta mérgesen – akkor fizetem ki a béredet, ha estig learatod a mellette levő táblát is.

Tudni kell, hogy ez a búzatábla olyan nagy volt, mint tizenhárom falu határa egybevéve. Ha valaki körbe akarta járni, akkor bizony háromnapi élelmet kellett vinnie magával, hogy éhen ne vesszen. A gazda úgy okoskodott, hogy ezt úgysem tudja learatni, legyen akármilyen ügyes is. Már előre örült, hogy most sikerült jól rászedni a szegény embert. Azonban nagyon kíváncsi természetű volt, és elhatározta, meglesi, hogyan dolgozik a napszámosa. Titokban utána osont, és egy közeli bokorból leskelődött.

Amikor a szegény ember kiért a búzatáblához, levette a fejéről a kalapot, és csak ennyit mondott:

- Elkelne egy kis segítség!

Abban a pillanatban a legények megint kibújtak a kalapból, és serényen nekiálltak az aratásnak. Mivel a szegény ember sem volt lusta, és nem szeretett tétlenkedni, fogta a kaszáját, és beállt a legények közé. De télidőben igen nagy volt a meleg, ezért a kalapot letette a fa alá a tarisznyája mellé.

Csak erre várt a gazda. Villámgyorsan előugrott a gazda és megkaparintotta a kalapot gondolván, hogy ezentúl a legények csak neki fognak dolgozni.

Természetesen most is ripsz – ropsz, végeztek az aratással, talán még előbb is, mint máskor. Mentek a fához, hogy visszabújjanak, de sehol nem találták otthonukat. Iszonyatos haragra gerjedtek, és hangosan kiabálni kezdtek. Erre a gazda megjelent, és magyarázni kezdte, hogy ettől a perctől kezdve ő a gazdájuk. Csakis neki engedelmeskedhetnek. De azt nem tudta mohó gazda, hogy a legények annak engedelmeskednek, aki kihívta őket a kalapból. Addig követik a parancsait, amíg az át nem ruházza a parancsoló jogát valaki másra. Valószínűleg az öreg a szegény emberre hagyta, és így most csak neki engedelmeskednek.

A gazda nagyon elcsodálkozott, amikor a legények mind a szegény ember köré sereglettek, és tőle várták a parancsot. Hiába ordibálta, hogy a kalap az ő kezébe van, a legények rá sem hederítettek. Ellenben türelmetlenül kérdezgették, mi legyen a lopó gazdá-val?

A szegény ember nem volt rosszindulatú. Ne akart senkinek se rosszat, de még a gazdának se, aki be akarta csapni. Gondolta azért jól megleckézteti, és ezt mondta a legényeknek:

- Legények, fogadjátok be magatok közé gazdauramat, és ha legközelebb aratni mentek valahová vigyétek magatokkal, hogy tanulja meg mi a munka!

Ez nagyon tetszett mindenkinek, és elkapták a kapálózó gazdát, majd betuszkolták a kalapba. Még messzi volt az aratás vége, és még sok szegény ember nem aratott le, így volt mit tanulni a gazdauramnak a legényektől. Nyár végére meg is tanulta, mi a munka, és többé senkitől sem kívánt olyat, amit maga sem tudott volna elvégezni.

Apáti Kovács Béla

A tó tündére

Nagyon régen, amikor még az égen sárkányok repkedtek, és a hegyek gyomrában törpék és manók laktak, volt egy csodás tó a hegyek között. Ebben a tóban lakott a tündérkirály. Volt neki egy meseszép leánykája Tavirózsika. Olyan gyönyörű volt, hogy párja nem akadt a vidéken.

Holdfényes éjszakákon, amikor a táj ezüstszínben fürdött, a tündérkirály leánykája kiült a tópartra, egy sziklára és ott ábrándozva nézte a Holdat. Beszélgetett a csillagokkal. Szeretett itt időzni, mert olyan szép volt az emberek világa. Öregapja sokat mesélt róla, és szerette vol-na ő is egyszer megismerni az embereket.

Erről a vágyáról említést tett a csillagoknak is, akik így biztatgatták:

- Meglásd, kicsi Tavirózsika, hamarosan találkozol egy ifjúval, akibe halálosan szerelmes leszel. Csak vigyázz, nehogy rossz vége legyen!

Amikor ezt meghallotta a tündérlány, hangosan felnevetett:

- Ugyan, ki lesz az a ifjú? A víz alatti világban ismerek én mindenkit.

A csillagok elhallgattak, és csak sejtelmesen pislogtak. Talán maguk sem tudták, ki lehet az a ifjú, ezért gyorsan el is bújtak egy nagy felhő mögé.

A tündérkirály lány meg is feledkezett, amit a csillagok mondtak neki. Vidáman élte a tündérek mindennapi életét, de egyetlen holdfényes éjszakán sem felejtett el felúszni a felszínre. Szülei nem örültek, hogy éjjelenként a tóparton üldögél, és ábrándozik. Jobban szerették volna, ha velük marad, és tótündéreként viselkedik. De nem lehetett otthon tartani. Ha eljött az éjszaka és a Hold is fényesen ragyogott, fel kellett úsznia a felszínre, ahol leült a sziklára, és nézte a csillagokat.

Egyik éjszaka már éppen menni készült vissza a szüleihez, amikor fáradt vándorok érkeztek a tópartra. Látszott rajtuk, hogy egész éjjel koptatták a lábukat, és még nagyon sokat kell megtenniük, hogy célba érjenek.

Tábort vertek, közel a sziklához. A tündérlány elbújt a nádasba, és onnan leste a jövevényeket.

Négyen - öten lehettek. Volt közöttük egy ifjú, akinek szeme egy csillagra hasonlított. Amint a tündérlány ránézett nem tudott szabadulni tőle. Mindjárt rabjává vált, és állandóan reá kellett gondolnia. Ha csak eszébe jutott, szíve mindig hevesen dobogni kezdett, és arca kipirult.

A vándorok nem sokat időztek a tóparton. Kicsit pihentek és indultak tovább. Amilyen váratlanul érkeztek, olyan gyorsan tovább is álltak Tavirózsika nagy bánatára. Egy darabig követte őket, de jól tudta egy vízi tündér hosszasan nem hagyhatja el a lakóhelyét, mert az egyelő a halállal. Így kénytelen volt visszafordulni, és hazamenni apjához.

Otthon nem szólt egy árva szót sem kalandjáról, mert tudta apja ezért nagyon megszidná, és többé nem engedné fel a tópartra. Vízitündéreknek tilos volt földi halandóba beleszeretni, ha mégis ez megtörténne, iszonyatos sors vár a földi halandóra. A tündérek tanácsa kővé változtatja, és időtlen időkig azon a helyen kell maradnia, ahol a varázslat elérte.

Tavirózsika magában búslakodott, és egyre többször ment fel a sziklához, azt remélve, hogy megint viszontláthatja kedvesét. Sajnos az ifjú nem jött vissza. Ki tudja, merrefelé vitte az útja.

- Csillagok, ott fent az égen – szólította meg Tavirózsika a csillagokat – Azt mondtátok, találkozok egy ifjúval, akibe szerelmes leszek. Jóslatotok bevált, de most áruljátok el, találkozok-e még vele? Nem tudom, hogyan találjam meg, akit annyira szeretek. Kérlek, segítsetek!

- Láttunk bennetek, sőt azt is tudjuk, mennyire szerelmes vagy abba a fiúba. Tudd meg, ő az akit a sors néked szánt, de áldozatot kell hoznod érte. Lehet, hogy még tündérségedről le kell mondanod. Képes lennél rá?

- Igen. Bármit megteszek – mondta bizakodva a tündérlány – nem érdekel, hogy a tündérek tanácsa miképpen vélekedik rólam. Ha kell még a víz alatti tündérvilágot is elhagyom érte, és földi emberré változom. Mindent megteszek, csak szíve enyém, legyen. Kérlek, segítsetek!

- Segíthetünk, csak meg ne bánd! – mondták hunyorogva fenn a sötét égen. – Holnap éjfélkor gyere ide! Ne szólj senkinek! Vigyázz, ha valaki nyomodba szegődik, akkor kedvesed kővé változik, soha nem lehettek egymásé, sőt te is örökké boldogtalan leszel!

A tündérlány megígérte, hogy mindent úgy tesz, ahogyan a csillagok mondanak neki.

Alig várta, hogy eljöjjön az éjfél. Egész nap izgatott volt. Apjának fel is tűnt, hogy lánya körül valami nincs rendben, de hiába kérdezgette, nem árult el semmit.

A tündérkirály nem nyugodott bele, és elhatározta, hogy meglesi lányát. Nem kellett sokáig várnia, mert amint közeledett az éjfél, lánya készülődni kezdett, és felúszott a tó felszínére. Azt hitte, senki sem követte, pedig apja megbújva a nád között, kíváncsian leste, hogy egyetlen leánykája mire készül. Mindenre gondolt, csak arra nem, hogy földi halandóval fog találkozni. Még a gonosz manókat is jobban elviselte volna, hogy harmatcseppet gyűjt nekik a réten. A fiú annyira meglepte, hogy hangosan felkiáltott:

- Kicsi lányom, ne! Tudod jól, hogy ezt nem szabad. Átkozott leszel, ha földi ember megérint. Fuss, menekülj, amíg nem késő!

Tavirózsika úgy megijedt, hogy valósággal moccanni sem tudott. Az ifjú szomorúan nyújtotta feléje a kezét, de már nem érhette el, mert egy szempillanat alatt, kővé változott, és a holdfényben reménytelenül állt a tóparton. A tündérlány hiába futott hozzá, és ölelte át, a hideg kőbe nem tudott életet lehelni. Soha többé nem adta ki az ifjút. A kő mélyen magába zárta.

- Jaj, apám, mit tettél! – sírta el magát Tavirózsika – Többé nem láthatom őt. Mindenem volt. Ezentúl, mit ér az életem?

Apja megpróbálta vigasztalni. Ígért neki mindent, de lányát nem lehetett jókedvre deríteni. Az csak állandóan az ifjút emlegette. Minden éjjel felúszott a kőszoborhoz, simogatta és becézgette. Könyörgött a csillagokhoz, hogy csak egy pillanatra változtassák vissza kedvesét emberré. Még egyszer nézhessen bele gyönyörűséges szemébe. De a csillagok nem segíthettek. A kő nem adta vissza a ifjút.

Az ott élő emberek mondták, ha két őszintén szerető ember sétál arra, akkor azok megláthatják a tündérlányt, amint könnyét hullatva öleli a kőbezárt ifjút.

Aki ezt nem hiszi, próbálja ki! Sétáljon el a tóhoz kedvesével és, ha igazán szeretik egymást, akkor megpillanthatják a szerelmeseket.

Apáti Kovács Béla

Süni és a súrlókefe

Történt egyszer hajdanában, a kicsi sündisznó betévedt egy családi ház udvarába és a tornácon megpillantott egy súrlókefét, amint éppen száradott a napon. Szépen odasomfordált hozzá és megkérdezte:

-Mi van kolléga, napozunk? Süttetjük a hasunkat?

Természetesen a súrlókefe nem válaszolt. Némán feküdt a kövön, ahová a gazdaasszony lerakta.

A sün még egypárszor megismételte a kérdést, de egyetlenegyszer sem kapott feleletet. Kicsit mérgesen megjegyezte:

-Milyen nagyképű őméltósága! Még csak szóba sem áll egy egyszerű erdei sünnel. Úgy látom kendnek itt igen, jól megy a sora, ezért ez a nagy felvágás. Bezzeg, ha erdőben élne kend, akkor ott megismerhetné milyen az élet. Nap, mint nap meg kell küzdeni a mindennapi betevőért. Állandóan veszély leselkedik szegény népségemre. Tegnapelőtt is majdnem felfalt egy róka. Még szerencse, hogy tüskéim jó szúrósak voltak, és sikerült összeszurkálnom az orrát. Mindjárt elment a kedves a ravaszdinak a sündisznóhústól. Gondolom most szívesebben, eszik csordáskörtét. Látom, jó dolga van kendnek ebben az ember, lakta házban. Etetik, itatják, kényeztetik minden jóval. Irigylem is kendedet, bárcsak nekem is megadná ezt a sors. Sajnos nekem, mint erdei sün nehéz az életem. Most is csak beugrottam ide a közeli faluba, mert a szomszédasszony azt mondta, hogy kendeknél érik a finom, nyári alma. Kicsinyeim imádják, és gondoltan viszek nekik a tüskéimre felszúrva. Ugye a gazda nem haragszik meg érte? Úgyis minden évben csak lehullik és kárba vész. Ha valóban olyan finom, mint a szomszédasszony mondja, akkor holnap eljövünk a famíliával és bespájzolunk télire. Hideg téli napokon nincs jobb, mint almát majszolni a vackunkban. Bizonyára egyetért velem. Persze itt kendnek ilyenre sem kell gondolnia, mert a háziak gondoskodnak önről. Szeretném látni a vackát, ahol álomra hajtja a fejét. Csupa puha selyemből lehet, amit a gazdaasszony készített. Talán még az ünnepi asztalhoz is hivatalos. De boldog lennék, ha egyszer láthatnám, hogyan zsongják körül kendedet. Mondják, hogy a gyereknépséggel vigyázni kell, mert túl hangosak, és szeretnek játszani kicsi állatokkal. Annyira szeretik őket, hogy halálra babusgatják őket. Én azt mondom, jobb elkerülni ezeket a kicsi emberkéket. De jó, hogy az erdőbe csak néhanapján jönnek. Ilyenkor én menekülök, mintha szélvihar jönne. Elbújok mélyen a farakás alá, ahol nem találnak meg egykönnyen. Kended, hová bújik előlük. Van itt olyan hely, amit ezek a kis zsiványok nem ismernek? Én az ön helyében lennék, itt hagynám ezt a házat. Mégis csak jobb erdőben, a jó levegőn élni, mint a zajongó emberek között. Mi erről kendnek a véleménye? Ugye, igazam van? Jaj de már mennem is kell, mert egy–kettőre este lesz, és kicsinyeim és férjem uram nem tudják elképzelni, hol lehetek. Még képesek lesznek miattam fellármázni az egész erdőt. Na, Isten áldja kendedet! Ha erdőben jár, akkor feltétlen keressen fel engemet. Tudja, hol lakom? Még eltéveszteni sem lehet. Erdőszélén egy nagy vadrózsabokor alatt vájt üregben. Ha megkérdi a szarkát az, útbaigazítja. Ne féljen, oda talál! Várni fogom a lurkókkal együtt. Akkor majd megint egy jót beszélgetünk egy jót, mint ma. További jó napozást!

A sün egyet szusszantott, majd gyors léptekkel elindult a gyümölcsöskert felé, hogy hátára szúrva vigyen egy szép, piros almát kicsinyeinek. Alig telt el néhány perc végképp eltűnt az udvarból magára hagyva a súrlókefét. Sokáig az sem henyélhetett a napon, mert egyszer csak megjelent a gazdaasszony, felkapta és elkezdte sikálni vele a veranda kövezetét.

Apáti Kovács Béla

Ingyen sütő kemence

Meseország közepén állt egy hatalmas kemence. Arról volt híres, hogyha szegény ember tévedt arra, adott neki egy cipót ingyen, és a kemence melletti forrásból ihatott friss vizet.

Egésznap ontotta magából a cipókat, mert sok volt a szegény ember. Legtöbbjük megelégedett egy szép, ropogósra sült cipóval, és tovább állt. A kemence nem firtatta, hogy a vándor valóban szegény-e? Legfeljebb csak ennyit kérdezett:

- Szegény vagy?

Ha a vándor azt válaszolta, hogy igen, akkor kinyílt a kemence ajtaja, és kilökött magából egy szép cipót.

Így ment ez hosszú éveken át. Mindenki hálás volt a kemencének, mert a fárasztó gya-loglás után jólesett a finom, meleg cipó, és a közelben lévő forrás vízéből kortyolni egyet.

Egyik nap egy gazdag emberérkezett a kemencéhez. Nagyon megtetszett neki, és elhatá-rozta, hogy jól megtömi a tarisznyáját cipóval, hogy otthon jó pénzért eladja.

A kemence szó nélkül telerakta a gazdag ember tarisznyáját cipóval, amit alig bírt haza-vinni. Majd megszakadt a súlyos tehertől. Annyira kifosztotta a kemencét, hogy a következő vándornak órákig kellett várni, amíg újból kisült a cipó, pedig már nagyon éhes volt, mert napok óta nem evett. Hiába kérte, hogy ne vigye el mindent, hagyjon legalább neki is egy picinke veknik. A gazdag ember nem hallgatott a kérésére, csak nevetett rajta. Mit érdekelte őt, hogy a vándor nagyon éhezik.

Amint elment a gazdag ember egy kis idő elteltével, megint minden a régi kerékvágás-ban ment tovább.

Napok multával újból megjelent a gazdag ember a fogdmegjeivel. A kemencénél levő vándoroknak megtiltották, hogy elvigyék a cipót, mert a mai naptól fogva a kemence az ő tulajdona. Még csak egy morzsát sem vihettek el ingyen. A fogdmegek bontani kezdték a ke-mencét, hogy elvigyék, és a gazdag ember kertjébe állítsák fel. Ezentúl csak neki süsse a szebbnél szebb cipókat, hogy aztán azokat eladja drága pénzért a rászorulóknak.

Szomorkodtak is a vándorok, mert nem lelték a kemencét a szokott helyen, és korgó gyomorral kellett tovább menniük. Többé a kemence nem adott nekik finom, meleg kenyeret.

Amint a gazdagember hazavitette a kemencét, mindjárt felállítatta a kertjébe. Jól befűtötték, és várták, hogy megsüljön az első cipó. A háza kapujára kiírta hatalmas betűkkel:

FRISS CIPÓ KAPHATÓ, EGY ARANY AZ ÁRA.

Jöttek is a vevők, megpróbáltak alkudni az árból, mert sokallták az egy aranyat. Máshol a cipó csak egy garasba került.

Jaj, azt elfelejtettem mondani, a gazdagember elzavarta a pékeket a környékről, hogy csak az ő cipóját vegyék, ha enni akarnak.

Kénytelenek voltak drágán megvenni a cipót.

Szegény embernek legalább friss kenyér legyen az asztalfiába, ha másra nem is telik. Úgy vigyáztak rá, mintha aranyból lett volna. Még a morzsáját is összeszedték, nehogy kárba vesszen.

Otthon, amikor megszegték, és enni akartak belőle, mindenegyes alkalommal két arany esett ki belőle. Hamar híre futott a csoda cipónak. Természetesen a gazdagember is értesült róla, és a düh majdnem szétvetette a szívét. Azt szerette volna, ha azok az aranyak az ő va-gyonát gyarapítanák. Elhatározta, minden cipót kettévág, mielőtt eladná.

Reggel jött is az első vevő, de most nem hullott ki belőle semmi, néhány szem morzsán kívül. Elszomorodott, amiért nem lett gazdagabb két arannyal. A vevő hazavitte a kettévágott cipót, és otthon tört belőle egy darabot a fiának, és képzeljétek, a darabka kenyérből most meg négy arany gurult elő. Másoknál is hasonló volt a helyzet, csak a gazdagember nem tudott aranyat előcsalni belőle. Nála mindig üres volt. Nem értette, mi lehet az oka. Akármilyen apró darabokra szedte szét a cipót, az aranyokat nem lelte meg benne. Ellenben, akik hazavitték, azok mind gazdagabbak lettek. Minél kisebb darabokra vágták a cipót, annál több arany hullott ki belőle.

Ez igen feldühítette a gazdagembert. Mérgében összetörte a kemencét. Ordibált, toporzékolt, és elátkozta a kemence minden kövét. Amikor az utolsó követ is szétrúgta, annak a helyén egy hatalmas lyuk keletkezett, és kinyílt a gazdagember kincses kamrájának az ajtaja. A kincsek, a sok–sok drágakő, arany ékszer és pénz, mindenféle összerabolt vagyon elindult a lyuk fele, hogy ott végképpen eltűnjön a szeme elől. Nem lehetett megakadályozni, hogy valamennyit el ne nyelje a lyuk. Pedig mindent megpróbált. Végül maga ült rá, és kétségbeesve kapkodta a feléje repülő kincseket, de egyet sem tudott elkapni. Mindegyik a különös lyuk fogja lett. Amikor az utolsó aranya is beleesett, a lyuk egy nagyot szippantott, és eltűnt a gazdagemberrel együtt.

Senki sem tudja, hogy volt lehetséges, de másnap a kemence a szokott helyén állt. Kéményén békésen szállt felfelé a fűst, hírül adva, hogy hamarosan elkészül a friss, ropogós cipó. Csupán annyi változás történt, hogy a kemence a cipó mellé adott egy aranyat is a szegény odatévedt vándornak. Hosszú évekig osztogatta a kemence az aranyat, mert a gazdagember hatalmas vagyon harácsolt össze mások rovására.

Talán még ma is működik az a kemence. Ha gondoljátok, keressétek meg, és kérjetek tőle egy finom, ropogósra sült cipót. De vigyázzatok, nehogy mohók legyetek, mert a kemence megégeti kezetek.

Apáti Kovács Béla

Fázós kutya

Ismertem egy idős nénit, aki egymaga lakott kicsi házacskájában. Férje régen meghalt, és fia külföldön élt. Csak nagyon ritkán utazott haza édesanyjához, de ilyenkor sem maradt sokáig. Egy–két nap után beleült autójába, és elviharzott messzi idegenbe.

Nem sok öröme volt az életben. Még csak reményét sem látta, hogy fia visszaköltözik, és újból együtt lesznek.

Szerencsére évekkel ezelőtt egy kis kutya szegődött nyomába, amikor a boltból hazafelé tartott. Eleinte megpróbálta elkergetni, de a kis ágrólszakadt állat nem tágított. Hűen kísérte az öregasszonyt. Amikor hazaértek, leült az ajtó elé, és mintha vár volna valamit. Szemével szomorkásan a nénire nézett.

- Tán csak nem a béredet kéred, amiért hazakísértél?

Erre a kutyus megcsóválta a farkát, ami talán ezt jelentette: „Fogadjál be! Árva, kivert eb vagyok. Régi gazdim elkergetett. Olyan rossz egyedül lenni.”

- Nem bánom, maradj, ha akarsz! Majd csak megleszünk valahogyan. Legalább lesz egy társam – paskolta meg a kutya sovány hátát. Látszott, hogy már régen lakott jól – Elég girhes vagy. A régi gazdád nem adott enni. Ha jól viselkedsz, akkor nálam jó sorod lesz.

Mintha csak értette volna az öregasszonyt, mert felbátorodva vakkantott egyet. Szemei boldogan csillogtak, jelezve, hogy mindenben egyetért.

A finom ebéd után a néni megmutatta neki a helyét. A konyhában volt egy nagy faláda. Ebbe tett némi rongyot, sőt még egy ósdi párnát is, majd mondta a kutyusnak:

- Kiskirálynak nem lesz ilyen jó helye, mint neked. Csak nehogy rosszkutya váljon belőled.

A kis jövevény mindjárt elfoglalta a helyét. Alig, hogy elkészült belefeküdt, és elégedetten elaludt. Sokáig heverészett a faládában, úgy tett, mintha ott született volna.

Nem tellett bele néhány nap, nagyon megszerették egymást és igazi barátok lettek. Ettől a naptól kezdve a szomszéd néni nem volt magányos. Egy aranyos, négylábú társa akadt, aki mindenhová elkísérte, éjjel ébren figyel, hogy betörő ne zavarja meg gazdaasszonya nyugal-mát.

Lehet, hogy hihetetlen, de még beszélgetni is tudtak. Igaz többnyire a néni beszélt, kutyusa csak a farkát csóválta, azzal kommunikált, hogy érti, amit mondanak neki.

- Ma finom húsos káposztát készítek ebédre. Meglásd, nagyon finom lesz. Úgy kigyúrunk vele, mint a duda.

Másnap fiától kapott egy rövidke levelet. Kiült a tornácra, és ott felolvasta azt a kutyájának. Eleinte figyelmesen hallgatta a levél tartalmát, de egy idő után szemei leragadtak. Látszott rajta, hogy most szívesebben szundítana egy kicsit.

- Szegénykémnek rengeteg a dolga, ezért nem tud gyakrabban jönni. Meglásd, mihelyt rendeződnek dolgai, meglátogat minket. Bizonyára neked is tetszeni fog, mert egy nagyon rendes, jóravaló fiú. Tudod kutyuskám, a munka, az szakít minket ketté. De az a fontos, hogy jól keres. Látnád csak, milyen autója van. Itt még a miniszter sem jár ilyen szép autóval dolgozni, mint az övé.

Teltek–múltak a napok, a hetek, sőt a hónapok. Meleg nyárból hideg télre változott az idő. Fagyos szelek tekergették a kertben a fákat. Jó volt bebújni a jó meleg szobába, és onnan nézegetni kifelé. A kicsi szobát befűtötték, a néni kötögetett, kutyája a kályha elé heveredett, és az igazak álmát aludta.

Nagyon jól megvoltak, csak akkor volt baj, ha valamiért ki kellett menni a hidegbe. Ilyenkor a kutya majdnem megfagyott. Még a farka vége is remegett. Sajnálta is ezért a néni, és szeretett volna segíteni a kutyáján. Neki volt meleg ruhája, cipője, de szegény eb kénytelen volt csizma nélkül kapkodni a lábait, ha nem akart megfagyni, amikor a boltba mentek.

Egyik nap olyan hideg volt, hogy a verebek majd lefordultak a fák ágairól, de el kellett menni a közeli boltba, mert már híján voltak a kenyérrel. Nem várhattak holnapig, mert állítólag nagy havazást jósoltak a rádióban. Ilyenkor még ez is előfordulhat, hogy nem érkezik meg a kenyér. Ilyen cudar időkben, erre már többször volt példa.

- Sajnálom kutyuskám, de el kell mennünk a boltba. Nincs kenyér a házban.

A kutyát először érdekelte a dolog, mert ha boltba mentek, akkor mindig kapott valami finomságot. De most, amint kidugta az orrát az ajtón, azonnal vissza is húzta. Mintha csak azt mondta volna:

- Ilyen időben még a kóbor ebet sem verik ki, nem pedig engem, aki hozzászokott a meleg kályha közelségéhez – tolatott hátrafelé, vissza a szobába.

- Muszáj elmennünk a boltba kutyuskám. Majd sietünk, és gyorsan visszaérünk.

Nagy nehezen rábeszélte a kutyát, hogy kimozduljon. Érdekes mód, máskor a kutya vidáman szaladgált gazdája mellett. Most pedig behúzta fülét és farkát. Látszott rajta, hogy majdnem megveszi az Isten hidege. Ha így megy tovább, megfagy. Valamit ki kell találni. Sokáig gondolkodott, hogy mi lenne a jó megoldás. Végül kisütötte, hogy köt számára egy meleg, téli ruhát. Alig várta, hogy hazaérjenek. Mindjárt levette a kutya méreteit, és nekiállt a kötésnek. Ha iparkodik, akkor egy–két nap alatt elkészülhet a téli ruha. Szerencsére az öreg szekrény mélyén talált fonalat, igaz több színűt, de jók lesznek kutyájának kötött ruhának. Hogy fog benne pompázni – gondolta boldogan, és még szaporábbra vette a dolgot.

A kutya talán sejtette, mi készül, mert fél szemmel állandóan a nénit leste. Néha felállt, és hozzásomfordált, mintha csak szemrevételezte volna a leendő ruháját. Ilyenkor elégedetten csóválta a farkát. Szinte már alig várta, hogy felpróbálja, és vidáman szaladgáljon az udvaron megmutatva a baromfiknak, mit készített számára a néni.

Nem hiába várakozott, reggelre elkészült a téli ruha, és már ebben mehetett gazdájával a boltba. Mindenki megcsodálta, mondott valamit, amikor találkoztak velük az utcán.

- Milyen szép ruhája van a kutyusnak – mondta egy kislány, aki éppen az iskolába sietett – Biztosan jó meleg.

Az volt bizony, mert nem fázott többé. Nem kellett vacognia. Lehetett akármilyen hideg, vagy fújhatott a fagyos, északi szél. Ettől a naptól kezdve mindig türelmetlenül várta, hogy kimehessen az udvarra. Ha már kint volt, akkor meg alig lehetett beimádkozni, annyira szeretett hancúrozni a hóban. A meleg ruha megvédte a hideg ellen. Nem győzött hálálkodni a né-ninek. Minden este lefeküdt a lába elé, és hogy megköszönje a gondoskodást. Még a néni történeteit is szívesen hallgatta, pedig némelyiket már kívülről tudta.

Így élt a néni a kutyuskával, akinek szép ruhája volt, és többé nem kellett félnie a hideg téltől.

Apáti Kovács Béla

Két csavargó paci

Egy embernek volt két fiatal csikója. Nap, mint nap büszkélkedett velük. Még akkor is befogta őket a kocsi elé, ha nem volt semmi dolga a faluban, csakúgy végig parádézott a falu főutcáján, hogy a falusiak irigykedjenek. Vidáman csattogtatta ostorát, és nézte az emberek arcát. Szívét melegség öntötte el, amikor valaki szájtátva bámulta a két gyönyörű csikót.

Semmi pénzért el nem adta volna őket. Pedig sokan meg akarták venni. Ajánlottak is neki rengeteg pénzt, de mindig csak a fejét rázta, és makacsul mondogatta: „Nem és nem”

Vigyázott is a két állatra, mint szeme világára. Mindeneste gondosan bezárta az istálló ajtaját. Másnap felébredve, mindjárt az istállóba sietett. Csak akkor nyugodott meg, ha lovait a helyükön látta. Jóltartotta, finom zabbal etette őket. Mindennap cirógatta, becézgette az állatokat.

De egyik reggel megtörtént a tragédia. Az istállóból eltűntek a csikók. Csak a hűlt helyüket találta a jászol mellett.

Futott fűhöz–fához, de sehol sem találta drágaságait. Sírva panaszolta el a feleségének:

- Asszony, a két gyönyörűséges csikó eltűnt. Nyomuk veszett.

- Azonnal rohanj rendőrért, és tegyél feljelentést, hogy elvesztek! Az is lehet, hogy éjjel ellopták a rablók.

Az ember megfogadta felesége tanácsát és elment a rendőrhöz. Most már ketten keresték a csikókat, de sehol sem találták őket. Pedig felforgattak mindent. A rendőr még a rablók tanyájára is elment, de a rablók is csak értetlenül álltak, és nem tudtak semmiről, sőt megígérték, hogy segítik megkeresni az állatokat.

Biztosan már ti is kíváncsiak vagytok mi történt a két pacival?

Egyszerű a válasz. A két kis mihaszna elhatározta, hogy elmegy világot látni. Éjjel, amikor mindenki mélyen aludt kilopóztak az istállóból, és elindultak az orruk után. Valójában maguk sem tudták, hová mennek. Szerettek volna eljutni a lovak országába. Öregapjuktól annyit hallottak erről az országról, ahol hatalmas zöld mezők vannak, amelyeken végtelenül lehet szaladgálni, vágtázni. Minden ló erről az országról ábrándozik egész életébe, de csak keveseknek adódik meg, hogy eljussanak ide. Legtöbb ló beletörődik sorsába, és reggeltől estig verejtékezve dolgozik, szolgálva hűen a gazdáját.

Minden gond nélkül kiértek a faluból. Nem csoda, hiszen a földművelő ember éjjel az igazak álmát alussza. Kicsit hideg volt, de hajtotta őket a vágy, hogy eljussanak a lovak országába.

Reggelig mentek pihenés nélkül. Akkora már jó messzire kerültek a falutól. Úgy gondolták, jobb lesz, ha nappalra meghúzzák magukat egy vízmosásban, és csak sötétedés után folytatják útjukat. Így talán senki sem veszi észre őket, és minden gond nélkül eljuthatnak a lovak meseszép országába.

Nappal aludtak, éjjel folytatták útjukat hegyen, völgyön át. Ki tudja hány napja mentek már, amikor egy széles folyóhoz értek. A folyó olyan széles volt, hogy alig látták a túlsó partot. Hosszasan tanakodtak, hogy mitévők legyenek? Nem tudták, hogyan tudnának átjutni a másik partra. Ha ez sikerül, akkor már nem lehetnek messze a lovak országától.

Amint a folyóparton tanakodtak, egyszer csak megjelent előttük egy hatalmas hal, és mondta a paciknak:

- Tudom hová tartatok? Ha akarjátok, átviszlek bennetek a túlsó partra.

Az ajánlat nagyon megtetszett a két világlátónak, és azonnal felpattantak a hatalmas halhátára. Egy–kettőre a folyó túlpartján találták magukat, és amikor indulni akartak tovább, a hal mérgesen rájuk förmedt:

- Kérem fizetésem, amiért átszállítottalak benneteket.

A két paci nagyon meglepődött, mert azt hitték a fuvarért, nem kell fizetni. Különben is egy árva petákjuk sem volt. Üres zsebbel indultak el a lovak országába. Idegesen toporogtak a folyóparton, és várták a csodát. De a nagy hal nem tágított. Várta a jussát.

- Na, fizettek, vagy nem? Elő a pénzt! Ingyért senki sem dolgozik! A fuvarért két aranyat kérek.

- De nekünk nincs pénzünk – pityeregték el magukat a pacik, – üres zsebbel indultunk el a lovak országába!

- Ez nagy baj –gondolkodott el a hal, – igen nagy baj. Ingyen senkit sem fuvarozok. Ti sem vagytok kivételek. Ha nincs pénzetek, akkor dolgozzátok le a fuvardíjat!

- Dolgozzuk le?

- Igen?

- De hogyan? Mit kell tenni? Mit dolgozzunk?

- Gyertek velem! Lemegyünk a víz alatti világba, és a halak királya megmondja, mi lesz a dolgotok.

Két kis csavargó még sohasem volt víz alatt, mert a lovak általában jobban szeretik a szép zöld rétet, ahol kedvük szerint legelészhetnek. Víz alatt legfeljebb csak hínár található, ami köztudott nem lónak való eledel. De kénytelenek voltak engedelmeskedni, mert valahogyan meg kellett fizetni a tartozást.

Egy mély lélegzetet vettek, és alábuktak a víznek követve a halat. Ők sem értették miképpen, de egészen jól érezték magukat. Nem hiányzott a levegő, akármeddig lent tudtak maradni.

Hosszas úszkálás után megérkeztek a halkirály palotájába.

- Fenséges királyom – kezdte a hal, és részletesen elmesélt mindent, mire a király kicsit gondolkodott, majd mondta:

- Jó, hogy jöttetek. Éppen két ügyes csikót kerestem a rubintkővel kirakott hintómhoz. Nosza, mindjárt induljatok, hogy lovászom befogjon bennetek. Ti lesztek az új csikóhalaim, akik a hintómat húzzák.

Eleinte a két csavargó paci furcsálta a feladatot, mert úgy gondolták ez nem méltó hozzájuk, de végül úgy megszerették ezt a munkát, hogy még arról is megfeledkeztek, hogy a lovak országába menjenek.

A víz alatti világban gyorsan megismerkedtek hallányokkal, akik közül feleséget választottak maguknak. A halkirály áldását adta frigyükre, és hamarosan sok–sok csikóhal gyerkőc ficánkolt amerre csak a szem ellátott.