A macsók nem sírnak

az orosz yuppie

Kerekes Tamás

A macsók nem sírnak

OROSZ YUPPI

Szentpétervárrott a lúzer Pall Mallt szív

Ha ön volt valaha olyan másnapos, hogy úgy érezte, az már az örökkévalóság, és kijózanodni lehetetlen, hovatovább értelmetlen, érteni fogja a fiatal orosz irodalom kortárs regényét, melynek szerzője Ilja Sztogoff.

Jóllehet az orosz alkoholizmus evangéliumát már megírták, ez az egészséges, tradicionális, már-már Jeszenyinre emlékeztető harsány önpusztítás frivol hangvételével megidézi az egyszerű, de misztikus orosz lélek nagy utazását, mely alkalmasint végzetébe rohan. Az orosz Nemzetközi Józansági Akadémia szervezőbizottsága szerint az évente egymillió embert vesztő Oroszország Anyácska, mint nemzet, a század végére kihal.

Valaha a szegénységük miatt a disznaikkal alvó írekről hittem, hogy nagy ivók, hisz náluk Szent Patrik napja után egy derék írnek hét nap és hét éjszaka kell italoznia. De nem véletlenül Oroszország a világelső az alkoholfogyasztásban.

Az ötszáz éves orosz vodka története átível a szlavofilek és nyugatosok vitáján: először 1502-ben főztek vodkát Moszkvában, igazi "orosz vizecskét", ám készítése és feldolgozása rögtön rámutat az orosz társadalom patriarchális, nemi szerepeken nyugvó munkamegosztására. Hiszen míg a vodka készítése asszonymunka, mert a feladat pontosságot és türelmet igényel, addig az italkóstolás igazi férfimunka. Indoklás nélkül.

Bevezetés

Péterváron a tavasz jégcsap-falloszokkal kezdődik. Az időjárás olyan szűzlányra emlékeztet, amelyik magában már mindent eldöntött, csak még egyszerűen nem tudja, hogy kivel feküdjön le. A sörök címkéjén Baltika, Sztyepan Razin felirat. (A szakállas alak egy pajzzsal takarja ágyékát.)

A másnapos reggelek nem is nagyon különböznek a mindennaposoktól. Közel a Jalta és a Semiramis bár. Olcsó a taxi. És az ember napokig egyfolytában iszik a barátaival. A klubokba az ember nem vihet be italt, ezért azt leadja a ruhatárba, és sűrűn kijár.

Ha elfogy a sör, jöhet a tiszta szesszel feljavított bor. Ha az is elfogy, jöhet a buzibár, ahol pénzért vetkőzik az ember. A klub nagy kirakatában izmos, sapkás tengerészek posztere függ, de annak, ami a nadrágjuk alól kidudorodik, nem az ember anatómiájához van köze, hanem Hyeronimus Bosch hallucinációihoz. Egy utcai igazoltatás letartóztatásba torkollik, az meg orrcsonttörésbe. Csak öt dollár az óvadék.

Nagy a hőség,

a meleg Péterváron olyan, hogy a szoptatós anyák melléből rögtön aludttej folyik, a biztonsági őrök olyan arcot vágnak rock-klubok bejárata előtt, mint a B kategóriás bérgyilkosok a jobb amerikai filmekben.

Szentpétervárott a lúzer Pall Mall Light-ot szív, a menő viszont ezüstdobozos Malborót. A Nyevszkij (emlékszünk Gogol Nyevszkij Proszpekt-jére?) legjobb kávézója a Szever. Előtte általában egy csapat görkoris tolvaj ül, noha tíz éve csak a valutaspekulánsok és az ország vezető bérgyilkosai járhattak ide.

A zölddel tetovált Borman péniszében plexi implantátum van. Az unalomtól és az onanizálástól bekattanva (Nagy-Oroszországban), az elítéltek alumíniumkanalak nyelével kilyukasztják a farkukat és pálcikákat, gömböcskéket illesztenek bele. Az álmodozás ideje jön előbb, majd az implantátumok kilökődnek.

Az amfetamint nem keverik alkohollal, csak a benzodolt. A sarki palancsintázóban friss a haska. A Láda c. bárban a vécében a kagyló felett lista lóg olyan személyekről, kiknek nem kell használniuk az ülőkét. A nyolcas számú a milói Vénusz.

A nő a regényben : "– Az iskolában erős négyes voltam anatómiából. De hogy Félix hogyan ügyeskedte ki, hogy így elcsavarja a lány lábait, nem értettem. Félix hátán volt néhány ellenszenves ránc. A háta váratlanul horpadt fenékben végződött. Vékony női kezek támaszkodtak a csúszós falnak. Az egész egy működő buldózerre emlékeztetett, vagy például egy orrszarvú összecsapására a csatornával". (72. old)

Tárgyalás

A sör a lételem, a vodka extra, a tequila rituálé, és ha semmi nincs, akkor jöhet a bor. Kocsmák, klubok, névtelen lányok – a főhős és barátai múlatják így az időt nap mint nap Szentpétervárott. Újságírók, zenészek, vállalkozók: a peresztrojka-generáció, mely a történelmi változásokat ahhoz köti, hogy akkor éppen milyen márkájú farmert viselt, és milyen zenét hallgatott.

(...) A szex szerelembe torkollik, az alkohol heroinba, az élet pedig halálba. Egy regény a harmincon aluli orosz korosztályról. Egy art-terápia van, van, aki felismeri, hogy minden hiábavaló volt és felvágja az ereit, van, aki kolostorba vonul, Ilja Sztogoff pedig írt egy könyvet. (A Gabo Kiadó fülszövege)

Befejezés

Ilja Sztogoff 1970-ben született, a diploma megszerzése után árult biciklit, volt tanár, dolgozott a televíziónál, élt Berlinben. 1997-ben elnyerte a zenei újságírásért díjat Szentpétervárott. A Macsók nem sírnak az első műve.

A mű, ha hasonlít Kerouac beatnik-regényére, de ez csak véletlen. Mindössze annyi a hasonlóság, hogy mindkét mű hősei fiatalok. Ne felejtsük, hogy az Úton hősei valamit kerestek, az öreg bádogost, Dean Moriartyt, aztán meglátták Istent Micimackó formájában. Sztogoff műve maga a fekete nihil, ám ebből láthatjuk, hogy a pokolnak is vannak bugyrai.

A mű nem a szentpétervári macsókról szól, és nem is az alkoholról. Inkább arról a keserűségről, ami akkor fogja el az embert, amikor rájön, hogy a szomszéd tizenéves fia többet keres drogdealerként, mint más több diplomával, húszéves munkaviszony után.

Mikor rájön, hogy nem jut soha a fővárosban lakáshoz, mikor tudomásul veszi, hogy tisztességes munkával csak nyomorogni lehet – tehát azokról a mindennapi jelenségekről, amelyek méltán alapozzák meg egy kelet-europeer alkoholista monoton taposómalmát.

Kerekes Tamás

Ilja Sztogoff: A macsók nem írnak

Huxley a megfigyelőben

Irodalmi zárójelentés

Aldous Huxley a megfigyelőben

A meszkalin megnyitja azt az utat, amelyen Mária már végigment ,de bezárja azt ,amelyen Márta jár

Tiszarézvári Alkaloida Addiktológiai is Toxikológiai Osztály

Dr. Bodler /Bor és Hasis Szekció/ adjunktus

Dr.Quincey/Ópiumevés / egyetemi tanársegéd a Pszicotropbarát Társaság tiszteletbeli tagja

Anamnesis: Első alkalommal gyógykezeljük osztályunkon. Familiáris anamnesise lényegében negatív. Egyéni anamnesiseében szerepel A lángész és az istennő és A szép új világ elkövetése. Felvételére beutaló alapján került sor Az észlelés kapui c. művének megírása kapcsán /Gönczöl Kiadó,, 1997/

A beutaló szerint két hete vizionárius- acusticus hallucinációi alakultak ki , melynek hatására vonatkoztatásos doxasmak jelentkeztek. Nagyfokú dekoncentráltság, ritabilitás alakult ki. A felvételkor a környezet ingereit illuzorikusan meghamisítja.

A felvételi status rögzítésénél –annak ellenére, hogy az egyén betegségbelátással nem rendelkezett-nevezett Huxley által elmondottakra támaszkodtunk.

Az ambulancián elmondva Huxley közölte, hogy egy szép májusi nap bevett egy fél pohár vízben feloldva négytized gramm meszkalint ,majd leült és várta az eredményt. Elmondása szerint problémát okozott számára ,hogy valaha is el tud-e látogatni olyan világokba ,ahol Swedenborg vagy Johann Sebastian Bach otthon voltak, mint az is ,hogy sohasem fogja megtudni , milyen érzés Sir John Falstaffnak vagy Joe Louisnak lenni.

Beszámolója szerint a drog bevétele után fél órával arany fények lassú táncára lett figyelmes. Kevéssel később fényes ,folytonosan változó ,vibráló mintájú energia-csomópontokból pazar ,vöröslő felületek kezdtek hömpölyögni és terjeszkedni. A látomások sem antropomorfak, sem ijesztőek,sem erotikusak nem A meszkalin megnyitja az utat. Elmondása szerint azt látta, amit Ádám látott teremtésének hajnalán, a puszta lét pillanatról pillanatra változó csodáját. Eltekintve attól, hogy mindez egy rózsacsokor láttán bontakozott ki benne/a rózsa, az rózsa, az rózsa/e. cummings/ , a páciens beszámolója valahol Heidegger létfelejtése után, de Wittgenstein Filozófiai vizsgálódásának analitikus episztemológiája előtt helyezkedett el, önmagában alacsony flustratios tolerantiára valamint maniace depressíív talajon kifejlődött megalomán doxasmára utal. Szintén a wittgensteini nyelvfilozófia pszichiátriai kórképeket megelőző hatására utal a páciens ama kijelentése ,hogy első ízben értette meg nem verbális módon az Üdvözítő Látomást. További abúzusra utal a páciensnek az a közlése miszerint :látta a könyveket ,de térbeli elhelyezkedésük nem érdekelte,amit észrevett,hogy mindegyik élő fénnyel izzott és néhányból a dicsfény jobban sugárzott ,mint a többiből ,ami alapján dr.Plotinosz /jelenleg nem praktizál/ terapeuta kísérlete

következtethető ki. A realitás érzésének elvesztésére utal a páciens követzkező megjegyzése is:”Azon jelzők alapján ítélve , amelyeket Homérosz adott a trójai háború hőseinek szájába , az derül ki , hogy annak idején a színek megkülönböztetése terén alig múlták felül a méheket. Az emberiség fejlődése –legalábbis ebből a szempontból-bámulatos.”-holott Homérosz köztudomásúlag vak volt. Esztétikai abberrációit leginkább a Vermeer-ről elmondottakkal tudnánk megvilágítani: ”Igen,Vermeer. Ez a titokzatos művész háromszorosan is tehetséges volt- rendelkezett azzal a látásmóddal , amely a kert végében lévő kerítést dharma testként érzékeli , azzal a tehetséggel , hogy annyit adjon át ebből a látomásból , amennyit még az emberi korlátok lehetővé tesznek , valamint azzal a körültekintéssel ,hogy a festményeiben a valóság ábrázolható aspektusaira korlátozza magát , mert bár embereket ábrázolt , mindig is csendéletfestő volt. S ezt azzal bizonyítaná, hogy Vermeer soha nem kérte a modellt álló lányokat , hogy úgy nézze

nek ki ,mint egy alma.

Kórlefolyás: Osztályunkon per os neurolepticus és polyvitamin therápiában részesült.Fenti therapia hatására pszychomotoros nyugtalansága ,vizionárius beállítódása megszünt. Adaptátiókat sikeresen absolvált.

Mai napon részlegesen kiegyensúlyozottan otthonába emittáljuk.

Kezelési javaslat:Szigorú meszkalintilalom!

3X1 tbl. Stazephine

Pszychiatriai szempontból potestalható.

Ideggondozói controll.dr. Havelock Ellis és Timothy Leary osztályán

Tiszarézvári,2OO3,jan.3

Párizsi bohémvilág

A frank király hajviseletét utánzó Marcel Proust a minap száz frankot kért este a Ritz portásától, majd kedvesen hozzátette: „Tartsa meg, magának kértem….”

Montaigne mindig rúzsos ajka alatt vártak. A Dupont-Latin kávéház mögött a kis kertben, a nagy gondolkodó szobrát a diákok mindennap kifestették. A Bourbon-palotától jöttek gyalog, a Szajnával párhuzamosan kanyaró Szent Domonkos utcából, ahol Mazarin és Richelieu rokonai laktak, majd két évig az a Lucien Bonaparte, aki valóban írt két regényt. Útba esett a Szent Klotild bazilika, ahol César Franck hallgatta Liszt Ferencet, a rue du Sommerard sarki vendéglőbe tartottak, ami a boulevard Saint Germain és a rue des Écoles közt húzódik, a rue Velachasse után haladtak el a Szép Vadászat utca 27/b előtt, ahol Alphonse Daudet utolsó éveit töltötte. Gyertyaszentelő napja volt, az Írországból érkező George Moore-t várták, aki még nem döntötte el, hogy festő lesz-e, vagy író? Mestere volt annak, hogy kell csukott szemmel, anélkül, hogy a kezét felemelné a papírról, egy vonallal malacot rajzolni. Jó jelnek tartották. A galagonyabokrok közt megbúvó fogatok közül béreltek egyet, cilinderjeiket térdükre fektetve várni kezdtek. Chavenal, túl volt már néhány önműködő csendéleten, ám igazából az átlátszó kép megteremtésén dolgozott. A pénzre fájt a foguk. Hétfőre virradóan (hétfőn a Louvre szünnapot tartott) a Giuoconda eltűnt a falról, csak a keretet és az üveget hagyták a lépcsőházban. Még az Amerikába induló hajókat is átkutatták, 50 000 frank jutalmat ajánlottak fel arra az esetre, ha valaki „alvajárva, spiritizmussal vagy egyéb okkult módon sikeresen felfedi a tolvaj kilétét”. Majd később-egy házkutatás után-Apollinaire-t vádolják a Mona Lisa ellopásával, holott az igazi tolvaj a titkára volt, ám őt később soha nem találják meg. A művészet a mindennapjaikban gyökerezett, tisztelték, de bíztak abban a tanácsban, amit Ingres adott Degas-nak:” Csak húzzon vonalakat és vonalakat, természet után vagy emlékezetből és jó művész lesz magából. ”Bibesco román herceg (őt nevezte Proust a legértelmesebb franciának) igazolta hétfőre az alibijét. Gaguin plakátragasztásból élt, napi öt frank volt a keresete, ezzel szemben Marcel Proust, ha 300 frank borravalót adott, szégyenkezett. George Moore, aki néhány évet távol volt Párizstól, egy Seurat képet szerette volna megnézni, a vászonról azt hallotta, hogy csupa kék és fő attrakciója egy méteres farkú majom. Ebben az évben Lautrec Gin Coctail címmel rajzot közölt-a Courrier Francais-ról van szó-mely az 1809-ben feltűnt coctail két válfajának: stone fence és sherry cobbler -képi ábrázolása. Moore egy Boulanger audenciáról jött. A hadügyminiszter rendkívül népszerűvolt, igazi republikánus tábornoknak tartották és, ha a mulatókban felhangzott neve, állva tapsolták meg, s még egy dalban is megörökítették a nevét, a Vissza a parádéról c. műről van szó, de a pletyka túlzás, hogy ő írta volna a Szomorú vasárnap -ot. Ez azonban tévedés volt. Esteledett, egy estélyre voltak hivatalosak, ám mindenki el akarta mesélni George számára a nehéz éveket, melyeken Párizs keresztülment. Antoine, aki a Hachette -féle könyvkereskedésben dolgozott átmutatott az utcán egy férfira, aki mankókkal közlekedett: Az ott Haan! Meyer de Haanról volt szó, aki holland volt, a Cafe Volpini-ben látta meg először Gaguin műveit, volt pénze és több mint fél éven át ő fizette a festő költségeit. Télen, amikor Gaguin egy elhagyatott helyen dolgozott, megszólította egy járőrszolgálatot teljesítő csendőr: akkoriban úgy tudták, hogy Boulanger tábornok Jersey szigetén tartózkodik, féltek, hogy államcsínyt követ el, és óvintézkedéseket tettek, hogy partra ne szálljon. A csendőr elkezdte vallatni a festőt, és annyira felidegesítette, hogy az kifakadt.-„Azt hiszi, hogy én vagyok Boulanger tábornok?” -Ennél valószínűtlenebb dolgok is megtörténtek már -felelte a csendőr. -Van róla személyleírása? -kérdezte Gaguin. „Személyleírás? -mondta a csendőr. -Fütyülök rá. Világos, hogy maga kötözködik. Le van tartóztatva. Kövessen.” Gaugin tehát bement a csendőrrel a quimperléi csendőrségre, ahol közölték vele, hogy mivel nem ő Boulanger tábornok, nem volt joga magát tábornoknak kiadni és kötelessége teljesítése közben sértegetni a csendőrt. Mikor Gaguin tiltakozni próbált: De én nem adtam ki magam tábornoknak-, ezt a választ kapta: -Nyilvánvaló volt, hogy tábornoknak adta ki magát, ha csendőr összetévesztette Boulanger tábornokkal. -Végül is megúszta a dolgot dorgálással, de eltartott egy ideig, amíg szabadon engedték. Moore a kávéházak miatt járt Párizsba, amikre még Ruskin hívta fel a figyelmet, Angliában ugyanis nem voltak hasonló helyek. Chavenal kalauzolta. Párizs alighogy túljutott a Világkiállításon, elszenvedte a magát Lautremont grófnak nevező Isadore Ducasse hátborzongató lidércnyomását, a Maldoror énekeit, majd ugyanez a kiadó Zolától rendelt meg egy realista regényciklust. Zola évi egy könyvet vállalt 500 frank előleg ellenében. És összeomlóban volt a császári rendszer, Chavenal állítása szerint Duret és Zola leplezetlenül republikánus hangnemben írnak, Rochefort híres vezércikkét így kezdte: „Franciaországnak a Császári Almanach szerint harminchat millió honpolgára van, nem számítva az elégedetlenség okait.”. A császár regénnyel akart válaszolni, aztán inkább hatvannégy újságot betiltott. Az államhatalom és a művészet viszonya kiéleződött. Alfred Jarry, miután az éjszakát a Les Halles környékén töltötte, a korahajnali órákban lakására tartott festőbarátaival és modelljével. Átkeltek a Ponts de Arts-on, Jarry meglátott egy embert, aki fel-alá sétált a rakparton; megkérdezte tőle, hogy mit csinál. -Vámos vagyok. -felelte a megkérdezett –a munkámat végzem. Jarry merően ránézett, majd így szólt: -Külsején látom, hogy művésznek született. A művészi zseni gyakran látható az arcon. Meggyőződésem, hogy kár vámosként elfecsérelnie idejét. Képeket kellene festenie, ahogy a barátom is fest, akit itt lát modelljével. Rossueau tiltakozott, de Jarry felállította a festőállványt, míg a modell kibújt ruhájából. –Fesse le Évát a földi Paradicsomban! -parancsolta Jarry. Jarry meggyőzte a Vámost, s a vásznon egy fára emlékeztető alakzat mellett megjelent valami, ami egy nőre hasonlított. A különös csoportmagára vonta egy körútját végző rendőr figyelmét. Vámost nem lehetett realizmussal vádolni, így a bíróság ügyét szemérem elleni vétségként tárgyalta. A bíró figyelmeztetéssel zárta le az ügyet, Vámos pedig megígérte a bírónak, hogy újévi ajándék gyanánt megfesti a bíró nejének arcképét.

Párizs nehéz évei: Verlaine-t letartóztatják, mert egy kávéházban, illetve a Cafe de Madrid teraszán, azt kiáltja: Éljen a köztársaság! Rimbaud is letartóztatásba került, mert noteszében a rendőrség érthetetlen fragmentumokat talált, amelyet a rendőrség sifrírozott üzenetnek vélt. Ekkor történt, hogy a miniszterelnök, Gambetta léggömbön a német támadás ellen Tours-ba menekült, élelmiszerhiány lépett fel, a hentesek macskát és kutyát árultak. Victor Hugó feljegyzi naplójában: ”Ma patkányt ettem.” Nem voltak konflisok, mert a lovakat is megették. A Kommün alatt Velaine azt mondta Goncourt-nak, hogy elutasított egy javaslatot, mely a Notre Dame felgyújtását szorgalmazta. Ám, ez valószínűleg tréfa volt. Izgalomban nem volt hiány, őszre tervezték a royalista államcsínyt, várták Chambord gróf októberi visszatérését Fröhsdorfból. Az összeesküvés azonban meghiúsult, mert a gróf nem volt hajlandó a nemzetiszínű lobogót használni a francia királyok régi fehér zászlaja helyett. A német katonák 1873-ra elhagyták Franciaországot.

Chavenal és Grevy (redingot és fehér inggallér!) egy fiakeren elindultak az estélyre. Amikor Laure Hayman megtudta, hogy Paul Burget róla mintázta meg a Glady Harvey hősnőjét, Laura virágmintákkal szőtt alsószoknyája selymébe kötetett egy példányt és Chavenalnak ajándékozta. Ezt szánták George Moore-nak. Cilinderjeiket kilógatták a Bindertől bérelt landauerből, ami lassan hajtott Madame Arman de Caillavethez, Anatol France múzsájához.

Grevy szobrász volt, elkészítette Vercingetorix gall hadvezér szobrát, amelyről kiderült, hogy nem más, mint az egyik megmerevedett….cimbora. A Sacre Cour bazilikában gyónta meg. Chavenal -háború tartamára jelentkezett külföldi-katonakönyvében a Hongrie szót az istápolyi beutaló helyére írták és menetlevélként a kolera szerepel a legfontosabb hadicikkely helyén. Degas, kinek tájképei szintén műteremben készültek, várta őket az estélyen. Madame Caillaveth estélye tulajdonképpen Zolának szólt.A Patkányfogó színpadi változata ugyanis 300 előadást ért meg, ennek tiszteletére rendeztek díszvacsorát . A két fiatalember meg is érkezett. Alighogy körülnéztek a teremben, megpillantották Gerge Moore-t. Különös alak volt. Feléjük tartott. Manet Abszintivójának öltözve jelent meg, mint egy részeg hajó, mely teljesen felborult, ugyanis két láb látszott ki belőle, mely fölfelé fűzős cipőben folytatódott.

A művelődéstörténeti háttér Wilenski Modern francia festők c. munkájából való

A regény rabjai

már eddig is túl sok ember halt bele abba, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamást

Pynchon:

Európa elrablása(1)

Penguin Books

A jelenben per pillanat csak hipertextuálisan létező és elérhető regényfolyó a víz emelkedésére és süllyedésére hasonlatos módon alakította ki a szerteágazó cselekmény metaforikus nyelvezetét. Pynchon, meglovagolva eddigi sikereit a lét és az elmúlás, a tapasztalás és tudás nagy kérdéseit boncolgatja és állítja identitásregényének fókuszába. A Mindentudó Narrátor példája beszédes, a cselekmény lassú előrehaladtával ugyanis újabb és újabb testrészeit veszti el, így például nyelvének elhagyása után Jon Locke empirizmusával gazdagszik. Állkapcsának a Missisipi-be hullása után ismerkedik meg az amerikai pragmatizmus, jelesül Dewey eszméivel, ezzel izgalmas villódzást hoz létre a test és lélek eddig totálisan félreértett dualizmusában. Az elágazó, szétindázó regény alapja egy valódi fikció, a New Statesman az 1979. májusában megjelent cikke, amit később a Guardian is lehozott. A főszereplők: A Dekonstrukció, és a Paradigmaváltás mellékszereplőknek tekinthetők ugyan, ám, mivel gyakran ellentétes véleményen vannak Dos Passos montázstechnikájáról, az olvasó öröme részben abból a felfedezésből fakad, hogy a különbségek csak elmélyítik a kapcsolatukat. Lovagregényekre emlékeztető az a regénysík, melyben minden fő és mellékszereplő heurisztikus módon keresi az elveszett GRÁF-ot, aminek az eredménye lényegében hat különböző tudatfolyamra épített zenei kompozíció. A mű egységét, folyamatát kontrasztjuk és változásuk ritmusa teremti meg, illetve az összefoglaló metafora, amely megjelenik a váltakozó monológokban, a nagyobb részekre tagolt leírásokban, amelyek az írás nullfokát jelképezik, de mivel áthatják a szöveg egészét, az idő és az élet múlásának felidézésével objektív keretbe foglalja a tudattartalmak szólamainak szövedékét. Pynchon felfogásában az individuum benyomások összessége (gyakran a sóskáé, és néha a tökkrémlevesé), melyek a szerző saját tudatát érik, és azok, melyeket ő kelt másokban. A képek kontrasztja döbbenti rá az olvasót az egyén valódi mivoltára. De a szereplők nem csupán jellegzetes szűrői a világ benyomástömkelegének. Mindegyikük egy-egy magányos erőfeszítés is: megtalálni a jelenést a jelentésben, az érvényes mintát az örökös hullámmozgásban. A vízben elrohadt, moszatos és büdös tengerészsapka, melybe nyüzsgő csigák százai költöztek be szép és egyben mély utalás Gadamer hermeneutikájára, mely minden bizonnyal szintén nagy befolyást gyakorolt Pynchon prózájára, mely az új évezred epikájának egy meghatározó mérföldköve. A mézbe esett Rilke az alakfelismerés hedonisztikája, melynél az alakfelismerés-a pattern recognition- szférájába tartozik, lényegében dramatikus mozzanat, de szépen simul be Pynchon lassú narrációs- technikájába. A cselekményvezetés gördülékeny, előbb utóbb nemcsak a szereplők, de a figyelmes olvasó is rájön, hogy a gondolkodás automatizálásától nem várható el, hogy Heraklész kitakarítsa Augiász istállóját, ami nem is lehet más, mint egy kombinatorikus robbanás, melyet a szerző nagy beleérző képességgel ábrázol. A műben expresszív módon láttatott heurisztikus gráfkereső algoritmusok elszabadulnak, de megjelenik Amundsen alteregója,és/vagy egy szőrős, melegen öltözött konvisztádor, és egy új földrész felfedezése beletorkollik a megértés újabb módozatába. A világ szélesebb, mint egy útkereszteződés, tanítja meg belünk Pynchon bravúrosan megírt munkájában, mely minden bizonnyal az olvasás és megértés egy új típusát fogja megteremteni. Engem különösen a kazah Bocsánatkérő Szolgálat mechanizmusa döbbentett rá, hogy mint minden nagy kalandregény, Pynchon műve is májusban kezdődik, a lovagregény hónapjában, amikor a szerző orgonaillatban húzza be maga mögött a kiskertajtót.

Kerekes Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

www.marlonbrandy.nolblog.hu

thomaskerekes@msn.com

Emberarcú nihilizmus (2)

Az eddig pusztán szamizdatban létező nagy művet Vaclav Havel(indián nevén Két Medve) nem pusztán azért írta meg, hogy bebizonyítsa, hogy az írás nem disszidálás, s a szöveg megjelenését úgy időzítette, hogy az még a pápa látogatását megelőzze. Ekkorra azonban Havel már kénytelen volt bevallani a cseh titkosszolgálatnak, hogy az anyja néger volt. Identitásregénnyel van tehát dolgunk, melynek centrális problémája, hogy Vaclav Havel Poprád menti nyaralójában, egy augusztusi reggelen, a rebarbarabokor mellett két fasz nőtt. Eközben az állandó letartóztatásoktól való félelmükben a cseh Repülő Egyetem tagjai, a letartóztatások miatti félelmükben nem hagyják el a lakásukat csomag cigaretta és fogkefe nélkül. Ez a két dolog aztán a narratívában szervesül. A műben kognitív folyamatok eredményeként feltűnik Cervantes, ez úttal Husz János képében, miközben a Morva szakadatlanul árad. Közben megérkezik Friedrich Eberhard Stiftung kitüntetése, amit Deutsch Tamás akar átvenni, ami mulatságos komplikációk forrása lesz. Havel kulcskisregényében döntő szerepet játszik a politikailag erősen megszűrt Károly Egyetem kitiltott hallgatóiból verbuválódott fiatalok csoportja, mely a Vencel tér környékén, a Krakovska utcában, Vladimir Pajzler építészhallgató műteremlakásában kommunát hoz létre, amely az underground előretolt helyőrségévé válik, megtestesítve a számtalan palack morva bor mellett az emberarcú nihilizmust. A csoport egyik főszereplője Svatopluk Karasek, a karizmatikus pap, aki annak idején a Plastic People-ban játszott, akárcsak Jan Kratochvil, zenész és filozófus, vagy Drozd professzor az orosz irodalom szakértője, aki Pelevintől tanulja a cselekményvezetést. A nagy mű központi mozzanata Jacuses Derrida prágai letartóztatása lesz, mely csak időben előzi meg az Allan Ginsberg körül (a prágai majális királya) kibontakozott atrocitásokat. Eközben minden eddiginél izgalmasabb dolog történik. Havel az elbeszélő szöveg rejtett technikájának kiaknázásával megmutatja, hogy milyen viszony alakul ki a szerző és olvasó közt, amit szimbolikusan egy csorba műfogsor testesít meg. Megérthetjük tehát, hogy minden szépprózai mű szükségképpen gyors, mint egy modern Bugatti, mert az általa épített világban számtalan esemény és szereplő zsúfolódik össze, így hát nem mondhat el mindent a világról. Jelzésekkel él, aztán az olvasó feladata lesz, hogy kitöltse a hiányokat, amire a köznapi nyelv metaforikus jellege egyértelműen felhatalmazza az olvasót. Végül is minden irodalmi szöveg lusta gépezet, mely az olvasóval végezteti el a feladat oroszlánrészét. A befejezésben felbukkan egy Herr Szerző Svájcból, aki odaadja Thomas Mann nagy művét Einsteinnek, aki azzal a megjegyzéssel adja vissza a Varázshegy-et, hogy az emberi gondolkodás „nem ilyen bonyolult”. Nyilván Einstein ekkor már túl volt azon, hogy visszautasítsa Izrael hivatalos felkérést, hogy köztársasági elnök legyen Jeruzsálemben, ami a modern képalkotó diagnosztika első megjelenése az irodalomban, mely később számos új toposz ismeretelméleti forrása lesz. Havel szövege olvastán megerősödhet az üldözéses skizofrén olvasó konkrét fenyegetettsége:a szöveg erdő, de vannak olyan erdők, ahol az ember nem Piroskával találkozik, hanem Molly Bloom-mal Dublinból. A narrátor itt elnémul egy szokatlanul innovatív tárgyas ige miatt, mely egyébként a szövegkohézió alapja egy generatív grammatikának hívott morfémahalmazban, de ha figyelmesen olvassuk Havelt, még az is megeshet, hogy az olvasó rájön, hogy nem Stanley ő a dzsungelben, hanem Livingstone, de mindkettőre egyformán süt az afrikai perzselő nap. Már csak az a lényeges kérdés marad, hogy Vaclav Havel erdejében valóban egy beszélő farkas lakik.

Kerekes Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

www.marlonbrandy.nolblog.hu

thomaskerekes@msn.com

Romániát bekerítették a medvék (3)

A Cselekmény, magas, nyalka volt, de benga, épp a Gyilkosság, mint a szépművészet egyike c.veretes angol eszét olvasta, amikor fax érkezett, hogy Romániát bekerítették a medvék. Ez pont jókor jött, mert házassága halódóban volt, mint egy háromnapos egértetem a fogóban, s magát érezte rohadt szalonnának, de válásra sosem gondolt, de gyilkosságra annál inkább. A bajok korábban jelentkeztek. Egy héttel ezelőtt egy téli napon, a buszon állt, amikor a vezető (akiből később Rezonőr lesz) hevesen fékezett, beverte a fejét a jegylyukasztóban, kitört a metszőfoga, és két bordája megrepedt. Aztán a lottózóban tudta meg, hogy négyese lett, hazaérve megcsókolta a feleségét, futólag, és azt mondta: Átlagos nap volt, szívem. Szemmi szem történt

Dúdolni kezdett a konyhában a pirítósa mellett:” Edward király, görög király, léptet fakó lován”, a lánytojásnál felhangosította a refrént: „Te tetted ezt Kodály!”

A felség hallatásába burkolódzott és sziklaarccal kötögetett tovább a hallban. A Cselekmény benyúlt a zsebébe, talált egy kis maradék csillagport, s bedűtött bizonyos konyakokat. Elindult hát ugyan a Gellérthegy felé, a de a Jósistentől a Kosztolányi tér sarkán kapott két csárdás pofont, és rögtön tenorban kezdett énekelni. A Kapcarongy kocsmában kötött ki, ahol a fejetlenséget Keresztelő Szent János testesítette meg, a a narratíva ilyen megkurtítása(kaparj kurta) nem feküdt neki és átment a Három vidám farízeus-hoz címzett korcsmába. Itt az úri tárgyalás bevezetést kihagyva rögtön zárt tárgyalást (Jean Paul Sartre) tartott, függő beszédmódban, hogy a repülő kő szabadságtudata fennmaradjon. A tárgyalás eszköztelen volt, de szertelen, és felülírta a hedonikus imperatívuszt. Kifordulva a korcsmából, egy kereszteződésből egy közlekedési táblát látott, amire az volt felírva, hogy a „Különcök ábrázolásától a kritikai realizmusig”, (XXXII. Kerület). A kurta markú, de hattyú kúrta Léda allegóriája lebegett a tábla felett, mint sötétség szelleme a vizek felett. Eközben a Cselekmény elérte, hogy kihúzzák a NEMDEBAR listáról, személyi kölcsönt vett fel, és hozzá kezdett a mordvin medveének fordításáról, amit Halász Endre, aki Lukácsot fordított héberből vendre) hozott el neki a Bánatos Nép szerkesztőségéből. Ekkor már- sztem- az olvasónak is világos lett, hogy a Cselekmény- nek Korszakov szindrómája volt, ami az alkoholos demencia, feledékenység egy fajtája, amikor a páciens elfelejt inni, és ez ambulenter orvosolják metilalkohollal a sürgősségin. Ráadásul a fizetési felszólításon a félemelet kifejezést félelemnek olvasta, talán nem is annyira véletlenül, a játszi Narratíva csapodár természete mián.

Kerekes Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

www.marlonbrandy.nolblog.hu

thomaskerekes@msn.com

A Bonyodalom színre lép (4)

Sötét fürdőköpenyt viselt az ember, aki azért került kórházba, mert a felülvizsgálat alatt azt állította kezelőorvosának: érti az északír válságot.

Nincs is szomorúbb ennél. De nem nehéz az ír lélek megértése, aki tudja, a kicsi szigetország sokáig angol fennhatóság alatt élt. Anglia cigányai az írek voltak. Cromwell, a Nagy Protektor, első dolga volt ellenük a gyarmatosító háború. A magyar történelemre emlékeztető ír folyamat mélypontja a 19. századi krumplivész volt, melyben éhínségben elpusztult a lakosságnak csaknem a fele. A bátrabbak megpróbálkoztak tőzegevéssel, de az sem használt. A kivándoroltak-kitántorgott Amerikába... -közül aztán olyan nevek is felbukkantak, mint Kennedy, de az is hogy végezte. Az ír bevándorlókból verbuválódott gengszterklánok előbb a chicagói Al Capone miatt véreztek el, majd a texasi olajmaffia végzett velük, ráadásul a szicíliai partaszállás támogatásában sem szerezhettek olyan érdemeket az amerikai bűnüldöző szervek előtt, minta terepet bennfentesen ismerő olasz gengszerszindikátus. A szomorú történelemnek voltak fényes pillanata is. Collins nevéhez fűződött az az országossá válásával fenyegető terrormozgalom, mely tédre kényszerítette a Brit Birodalmat. Collins-mint minden lassan érő ember, kezdeti sikertelenséggel küszködött. Amikor hírét vette, hogy összeesküvőtársait elfogták és bebörtönözték, vállat vont és azt mondta: 'Nem baj,majd kirablunk néhány rendőrőrsöt.' Azt hiszem Macondóban éppen most harangoznak, miközben esik az eső. A Nobel-díjas, kolumbiai regényíró Gabriel Garcia Marquez Száz év magány c. regényében a fiatal José Aureliao Buendia, amikor közlik vele, hogy társait elfogták, von így vállat s mondja, 'Majd kirablunk egy laktanyát.' Pszeudoplágium lehet, vagy az a jelenség, hogy történelmi események azonos reakciót váltanak ki. A Brit Nemzetközösség területén országos elfogatóparancs ellenére Collins biciklivel érkezett a függetlenségi nyilatkozat aláírására. A magas rangú tábornok: díszőrség, lobogó zászlók, üdvlövés, a ceremónia ünnepélyessége miatt feszülten nézte az óráját és feddően tekintett a porlepte, kissé ziháló Collinsra, aki valóban késett. Ön nyolc percet késett-rótta meg a népvezért a tábornok. Önök pedig nyolc évszázadot. Az írek megértéséhez hozzátartozik, hogy angolellenességük oly nagy mértékű volt, hogy Hitler bunkerbeli öngyilkosságának hírére egyedül ők küldtek dísztáviratot Németországba. A magyar -ír kapcsolatok szép példája Tar Lőrinc pokoljárása Szent Patrik szigetén, ki az írek védőszentje. A Szent Patrik nap nemzetközi ünnep a világon a kelta érzelmű multikulturális emberek számára, amikor is ezt a napot országos és nemzetközi hagyomány azzal ünnepelni , hogy az ünneplők három napig isznak. Könnyű megtenni egy olyan országban, ahol mindenki egy kicsit költő, Írország címerében ott a hárfa, a költészet jelképe, és olyan söreik vannak, mint a Guiness/ melyről rekordkönyvet neveztek el/. Az írek eddig Oscar Wilde, A. Singe, James Joyce /Horthy nyelvtanára volt Fiumében. James Joyce /Ulysses/ ugyanis minden nyelven beszélt és a nemrégiben Nobel-díjat kapott Seamus Heamy révén szereztek világhírt az irodalomban.

Itt van Flann O'Brian!

Kezdetben a Fába szorult féreg c. regénye jelent meg magyarul. Képzeljük el a leírhatatlan nyomorban élő ír parasztok tömegét, ahogy nyers tőzeget esznek, és érleletlen whiskyvel öblítik le, fűtés híján disznaikkal alszanak az ólban, mert a tőzeget megeszik. A szívszorító nyomor képét azonban az előnytelen illatú sertések illata lengi be, ami szatirikus hangulatot ad a feneketlen nyomornak. Arról a nyomorról van szó, aminek a szakadatlan éhezés ad pátoszt, de fokozatai azért még lehetnek, mint ahogy a pokolnak is vannak bugyrai. Az ír születésű felesége révén /Jill Ireland/ a helyzetet pontosan ismerő Charles Bronson jegyzi meg erről önéletrajzában: 'Felemelkedés volt, amikor a család a nincstelenségből a szegénység állapotába jutott.'

Flann O'Brian 1911-ben született Írországban. Első regénye a Kétmadár gázlónál, 1939-ben jelent meg. A könyvet Graham Greene menedzselte, de Samuel Beckett és James Joyce is nagyra tartotta. A regényből jelent meg már magyarul egy részlet a Plisz c. folyóirat legutóbbi számában, Mihálycsa Erika fordította, aki az Erdélyben lévő Babes-Bolyai Tudományegyetemen az angol irodalom tanszéken tanít. Flann O'Brian második könyvét /A harmadik rendőr / maró szatirikus hangütése miatt Írországban a kiadók elutasították, és ez csak halála után jelent meg, -világsikerként. Még három regényt írt /Köztük a fába szorult féreg -Európa Kiadó/ .Humoros tárcáit külön kötetben adták ki. Írt még színdarabokat és tv-játékokat is. 1966-ban halt meg Dublinban. A 2O. századi angol nyelvű irodalom világirodalmi rangú képviselője. Flann O'Brian úgyszólván teljesen ismeretlen Magyarországon. A Google magyar nyelvű keresője egyetlen találattal jelzi létét. Ám a Jelenkor c. folyóiratban közölt recenzió Podamaniczky Szilárd tollából, jelzi, hogy vannak akik fölmérték, hogy miről is lehet szó. A harmadik rendőr detektívtörténetként új műfajt teremt: a megoldatlan rejtély regényének műfaját. Egy árva falusi ír fiú, aki egy De Selby nevű fantaszta életművéről akar könyvet írni, megöl és kirabol, társáaval együtt, egy nagyon gazdag öreget a faluban, hogy előteremtse a könyve kiadásához szükséges pénzt. Tettéért keservesen meglakol: el kell zarándokolnia a három rendőr varázslatos országába, ahol a legkülönbözőbb abszurd logikai játékokkal -melyek egyébként szoros kapcsolatban állnak a De Selby féle életmű gondolatiságával-bizonyítják rá tettét. A fordulatokban gazdag, izgalmas-a főhős, miközben a levegő kétszeresére ritkul, majd sűrűsödik, egyszerre rájön, hogy nincs saját neve -kitűnően megírt bűnügyi regényben a korabeli Írország szatirikus rajzát is kapjuk, sok humorral. A végtelenül találékony logikájú és fantáziadús könyv kritikusok egybehangzó véleménye serint egyedülálló az angol nyelvű irodalomban. A könyvet az angol nyelvű könyvismertetések /Sunday Times, The Times, Observer/ így határozzák meg: a szerző lírai nyelvhasználatát céljai szerint alkalmazza, akár szertelen megbotránkoztatás vagy magasrendű komikum a célja. Elbeszélése gyorsan pergő, a különleges nála természetes, a közhely pedig nevetséges, James Joyce is irigykedhetett. 194O Szent Bálint napján a szerző a következőket írta William Saroyannak: 'Ha végigolvassa a könyvet, rájön, hogy a hősöm, vagy a főszereplőm /egyébként gazfickó és gyilkos/ a könyv teljes folyamán halott volt ... Azt hiszem vadonatúj az ötlet, hogy egy szereplő egész idő alatt halott. Ha a holtak és az elátkozottak világáról ír az ember, melyben a törvények már nem érvényesek /még a gravitáció törvényei sem,/ akkor igenis helye van az éles nyelvű szókimondásnak '/194O. február 14 .Flann O'Brian/ A könyv belső borítóján a nagy gondolkodó egy idézete olvasható/akiről a halott főszereplő könyvet akart írni/: 'Minthogy az emberi lét hallucináció, amely tartalmazza a nap és az éjszaka másodlagos hallucinációit /ez utóbbi a nagy töemegű, fekete levegő egészségtelen légköri szennyeződése/ épelméjű ember számára a halál néven ismert legfőb hallucináció közeledése csak illuzórikus lehet.' /De Selby/

De Selby

Nem tévesztve szem elől, hogy az élet folyása csak amolyan illuzió, természetes, hogy Selby nem sok figyelmet szentelt az élet viszontagságainak, meg arra sem igen hederített, miképp is kellene elhárítani őket. Bartowni tartózkodása idején de Selby némi hírnévre tett szert 'márpedig annak a ténynek köszönhetően, hogy sohase olvasott újságot'. Egy városi fiatalember, aki egy hölgy miatt súlyos érzelmi válságba került, és úgy érezte, hogy beleőrül a viszonzatlan szerelembe, tanácsért kereste fel De Selbyt. A tudós, ahelyett, hogy igyekezett volna a fiatalember fejéből kiverni ezt az egy személyhez kötődő hóbortot, ahogy bárki más tette volna, felhívta figyelmét mintegy ötven áthághatatlan alapszabályra, amelyek közül a legegyszerűbb is olyan bonyolult lett volna, hogy egy örökkévalóság sem lett volna elég a magyarázatához, és mint ilyen, az ifjú hölgy rejtélyét a semmivel tette egyenlővé. Eképp a fiatalember, akit elfogott a félelem, hogy a legrosszabbtól kell tartania, elhagyta a házat, megkönnyebbülten vizsgálva az öngyilkosság lehetőségét. Csak a holdnak köszönhette, hogy a szokásos vacsoraidőben visszatért, mert a kikötő felé vette az útját, ugyanis a dagály már két mérföldnyire levonult. Fél évvel később hat hónapi kényszermunkára ítélték, a törvények tizennyolcrendbeli megsértéséért, amelyek közt a tolvajlás és a vonatkisiklatás is szerepelt. Ugyanennyit kapott a tudós is, akinek a tanácsait követte. Ám De Selby a szellem igazi támasza, föltéve, ha objektíven olvassuk /Főműve: A profán atlasz/. Explicit módon foglalkozik a gyásszal, öregkorral, szeretettel, bűnnel és halállal és a létezés egyéb kimagasló részeivel. Igaz ugyan, hogy hat sorral el is intézi őket, de ez annak a ténynek kösazönhető, hogy 'lesújtóan esetlegesnek 'nevezi őket. Csak most jutott eszembe, hogy halott szereplő szerepeltetése nem is olyan új ötlet a XX. században. Ezt tette egy Erzsébet kori színműíró, meghalt apjának szellemével, William Shakespeare a neve. Az eddig legnagyobb ír regény amerikai kritikusa szerint a mű egy világlátomás, amit a legszélső körben tapasztalásunk mítikus határai zárnak le. /Regény és tapasztalat- Modern amerikai irodalmi tanulmányok, Modern Könyvtár, Európa Kiadó, Bp. 32.old / Hogyan tovább? Megkezdődik O'Brian magyarországi olvasata. Másfelől emlékeztetnék egy történetre. Tenesse Williams amerikai drámaíró és Gore Vidal találkozott a Manhattan Plaza Hotel Tölgyfa bárjában. A jelenlévő kritikusok Tenesse Williams szakmai bukását jósolták. Gore Vidaltól kérdezték, hogy a prognózis mennyire pontos. Vidal válasza -a lábnál ülő fekete kutyát nézve-az volt, hogy -'Kérdezzék meg a kutyát!' /Gore Vidal: Gengszterek, írók, professzorok, Európa Kiadó, Modern Könyvtár , Bp. 154 old/

De Selby bizalmas megbeszélésre intette őket össze. A felszerelés egy laposféle kövön volt kiterítve.

– Most jól figyeljenek. Ez az apparátus, amelyet fel fogok magukra szerelni, alkalmas a lélegeztetésre víz alatt és szárazon. A szelep automata, nem kell beállítani, nem is lehet. A levegő sűrített és fél órára elég a hagyományos értelemben vett idő szerint.

– Hála istennek, uram, hogy az időről szólő elméletei nem érintik a levegőkészletet – jegyezte meg Hackett.

– Az apparátus a hallást is lehetővé teszi. Az enyém kissé különböző. Minden eddigire alkalmas, de emellett tudok benne beszélni és engem is hallanak. Követnek?

– Elég világosnak látszik – értett egyet Mick.

– Amikor felkapcsolom a maszkokat a helyükre, a légzőkészülék máris működik – hangsúlyozta. – Szárazon és vízen lehet vele lélegezni.

– Még szép – mondta Hackett udvariasan.

– Most figyeljenek – folytatta De Selby -, én megyek elöl, mutatom az utat arra balra, a barlangnyíláshoz, amelyet most ellep a víz. Csak néhány méterről van szó, és nincs mélyen. A dagály már majdnem tetőzik. Kövessenek szorosan. Amikor odaérünk a sziklaüregbe, üljenek le, ahová tudnak, és maradjanak veszteg. Eleinte sötét lesz, de nem fognak fázni. Akkor megsemmisítem a földi légkört és az időillúziót azáltal, hogy aktiválok egy részecske DMP-t. Minden világos? Meg ne próbáljanak most marhaságokat mondani, vagy kérdezni.

Hackett és Mick némán jelezték, hogy minden világos.

– Odalent valószínűleg találkoznak egy személyiséggel, aki a mennyekben lakik, aki hallatlanul bölcs, minden nyelvet és nyelvjárást beszél, és tud, illetve hatalma van tudni mindent. Ilyen útra eddig még nem vittem magammal senkit, és remélem, az események nem fognak bonyolódni.

Mick hirtelen nagy izgalomba jött.

– Elnézést, hogy megkérdezem – buggyant ki belőle -, de ismét Keresztelő János lesz az?

– Nem. Legalábbis, remélem. Kérni kérhetek, de nem parancsolhatok.

– Lehet ... akárki? – kérdezte Hackett.

– Csak a halottak.

– Jóságos ég!

– Ez mégsem teljesen igaz. Azok is megjelenhetnek, akik még sohasem éltek.

Ez a kis beszélgetés hajmeresztő volt. Mintha a bakó csevegett volna kedélyesen az áldozatával fönt az emelvényen.

– Úgy érti, angyalok, Mr De Selby? – érdeklődött Mick.

– Deisztikus lények – kaffogta a másik. – Ne mozogjon, amíg ezt odakötöm.

Felvette a légzőmaszkot, hátára pedig a tartályt a szíjakkal.

– Én megyek ön után – motyogta Mick -, Hackett pedig hátul.

Meglepően rövid idő alatt teljes menetfelszerelésben voltak a tenger alatti utazáshoz a másvilág, vagy éppenséggel az előző világ felé. Búvárszemüvegén keresztül Mick látta, amint Teague McGettigan egy vasárnap reggeli újságot tanulmányoz, nyilvánvalóan az utolsó oldalt, ahol a lóversenyeredmények voltak. Nyugodt volt, csöppet sem érdekelték a természetfeletti dolgok. Talán irigylésre méltó. Hackett higgadtan állt, akár egy Apolló-űrhajós. De Selby utolsó igazításokat végzett a szíjain, majd intett a többieknek és elindult az alsó part felé.

Fejest ugrani a hideg vízbe korán reggel megrázó a leggyakorlottabbak számára is. Azonban Mick esetében ez az élmény a fejében kavargó gyanúköd, a csalódástól való félelem, ráadásul a levegőadagoló halk sziszegése miatt rövidnek, de elképesztőnek bizonyult. Bőséges fényben követte De Selby rugdaló sarkait, és a mögötte jól láthatóan felkavart víz azt jelezte, hogy Hackett a nyomában van. Ha átkozódik is, senki sem hallja.

A „terembe” való behatolás kezdőkhöz képest egész jól ment. Ha nem is túl ügyesen. De Selby azonnal megtalálta a nyílást, majd a többiek egyenként utánaindultak fölfelé, félig kalimpálva, félig úszva. Egyszercsak kiértek a vízből, és Mick arra ocsúdott, hogy egy üregben kuporog a kövekkel és néhány kagylóval teleszórt göröngyös padozaton. Minden sötét volt, és a távoli susogás bizonyára a tengerből hallatszott, amelyet az imént hagytak maguk mögött. A társaság a víz alatt volt, és bizonyára belélegezhető légkörben, bár már csak rövid ideig. Ideig? Igen, a szót talán érdemes megismételni.

De Selby maga után intette Micket, ő pedig Hackettet maga mögött. Azután megálltak. Mick lekuporodott, majd végül egy kerekded kőre telepedett le; De Selby volt tőle balra, így hárman valamiféle nyugalmi helyzetet vettek fel. Hackett oldalba bökte Micket, bár az utóbbi nem tudta, hogy ez együttérzést, bátorítást, vagy csipkelődést jelent.

Mozdulataiból a homályban is bizonyos volt, hogy De Selby valami technikai manipulációval volt elfoglalva. Mick nem látta, mit csinál, de kétségtelenül éppen egy morzsányi DMP-t detonált (vagy akármi is legyen az a szó).

Vizes volt, mégsem fázott, azonban nyugtalanságot, zavart, kíváncsiságot érzett. Hackett itt volt mellette, de nem mozdult.

Halvány fény kelt, távoli derengés. Fokozatosan erősödött, mígnem kivehetővé váltak a sötét barlang körvonalai, amely így váratlanul tágasnak és furcsán száraznak tűnt.

Azután Mick meglátott egy alakot, egy jelenést, messze magától. Mintha ült volna, és kissé lumineszkált. Lassanként egyre tisztábban kivehető volt, de továbbra is megmagyarázhatatlanul távoli maradt, és amiről azt gondolta, hogy egy jó hosszú áll profilból, szinte bizonyosan szakáll. A fantom valami sötét anyagból szőtt köpenyt viselt. Furcsa, de a szellem nem ijesztette meg, ám amikor De Selby ismerős hangja szinte felbömbölt mellette, azt hitte, hanyattesik.

– Fogadd köszönetemet, amiért eljöttél. Itt van velem két tanítványom.

A hang, amely válaszként érkezett, halk volt, távoli, de tökéletesen tiszta. Eltéveszthetetlen dublini akcentussal beszélt. A rendkívüli szózat itt csupán tipológiailag különböztethető meg.

– Á, nincs mit öregem.

– Jól vagy, mint általában, gondolom?

– Nem panaszkodhatom, hálistennek. És te hogy vagy, illetve szerinted hogy vagy?

– Tűrhetően, de a kor kezd meglátszani rajtam.

– Ha-ha. Nevetnem kell.

– Miért?

– Az, amit ti időnek neveztek, pusztán a bomlás zavaros mértékegysége. Emlékszel arra az ifjúkorodra, amit nem is ismertél?

– Igen. De én a te ifjúságodról akartam beszélgetni. Ha ifjúkori életed természetét összehasonlítjuk szentéletű öregségeddel, azok egész bizonyosan szöges ellentétben állnak egymással, az áhítatba való emelkedés hirtelen, sőt ijesztő.

– Agyoxigénhiányra célzol? Talán.

– Beismered, hogy fiatalemberként züllött voltál és aljas?

– Pogánynak nem voltam a legrosszabb. Egyébként talán az ír vér ütközött ki rajtam.

– Ír vér?

– Igen. Az apámat Patricknak hívták. És igazi szájhős volt.

– Beismered, hogy a nők kora vagy színe nem számított, ott, ahol a kérdéses tranzakció a koitusz volt?

– Nem ismerek be semmit. Ne feledd el, kérlek, hogy nagyon rövidlátó voltam.

– Minden párzási szertartásod heteroszexuális volt?

– Heterobaromság! Nincs ellenem más bizonyíték, csak amit magam írtam. Túl megbízhatatlan. Őrizkedj gondosan az ilyen fajta vicctől. Semmit csak feketén, vagy fehérben.

– Az én hivatásom a kutatásban és a tettben áll, nem az irodalomban.

– Szomorúan tapasztalatlan vagy. El sem képzelheted a kort, amelyben éltem, a szokásait, sem azt az afrikai napot nem tudod megítélni.

– A hőség, mi? Sokat olvastam az eszkimókról. A szerencsétlen nyomorultak egész életükben kínlódnak, tetőtől talpig fagydaganat meg jégcsap, de ha fókát fognak – á, az nekik a nagy nap! A bőréből meleg ruhát csinálnak, mohón belakmároznak a húsból, aztán az olajat hazaviszik az igluba, s ott a lámpában és a kályhában égetik. Akkor kezdődik a hajcihő. Nanuknak ott fönn északon bizony szíve csücske a Nanuk-luk.

– Elítélem a bujaságot akár véletlen, akár szándékos.

– Most már igen, te poszt-gnosztikus! Bizonyára elpirulsz, ha eszedbe jut fiatalkorod feslett bimbózása, tekintve hogy most meg egyházatya vagy.

– Rossebet. Brahiból találtam ki obszcén bravúrokat, nehogy ártatlannak, vagy gyávának higgyenek. Csőcselékkel jártam Babilon utcáit, arcomat a bujaság tüze izzasztotta. Amikor Karthágóban éltem, mindig cipeltem magammal egy üstnyi még megvalósítatlan züllöttséget. Isten magasztosságában kísértésnek tett ki. De Vallomásaim második könyve csupa megdöbbentő túlzás. Saját durva koromnak megfelelően éltem. És megtartottam hitemet, nem úgy, mint sokkal többen a népemből Algériában, akik most ütődött arabok, és az iszlám rabjai.

– Nézd csak, mennyi időt elkódorogtál szexuális fantáziád bugyrában, ahelyett, hogy azt az Írás tanulmányozásának szentelted volna. Fajtalan, förtelmes faragatlan fráter!

– Gyenge voltam akkoriban, de a leereszkedésed sértőnek találom. Az Atyákat említed. Mit szólsz ahhoz az anti-niceánus balfékhez, az alexandriai Órigenészhez? Ő mit csinált, amikor rájött, hogy a nők utáni sóvárgás elvonja a figyelmét a szentes firkászástól? Majd én megmondom. Felállt, kirohant a konyhába, fogott egy konyhakést és – sutty! – egy suhintással megfosztotta magát személyiségétől. Na?

– Igen. Nevezzük ezt hősies meggondolatlanságnak.

– Hogy lehet Órigenész Bárminek is az Atyja, ha nincs meg neki a fütyköse? Ezt mondd meg nekem.

– Fel kell tételeznünk, hogy a spirituális ivarmirigyei épen maradtak. Ismered?

– Nem mondhatnám, hogy egyszer is találkoztunk ideát.

– De a francba, ott van? Nem tudsz-e mindent?

– Nem. Tudhatnám, de a legfőbb bölcsesség az, hogy néha nem kell tudni. Gondolom, megkérdezhetem a Poliarchát.

– Ki a csuda az a Poliarcha?

– Nem csuda, és ismét csak nem tudom. Azt hiszem Krisztus Mennyei Helytartója.

– Vannak még más furcsa bentlakók?

– Túlságosan is sok, ha engem kérdezel. Nézd meg azt az okostojást, akit Xavéri Ferencnek hívnak. Ott tivornyázik, meg a lotyókat hajhássza Párizs sikátoraiban Kálvinnal, meg a Loyolai Ignáccal olyan kuplerájokban, amikben hemzseg a patkány, a féreg, a besúgók, meg a szifilisz. Xavéri Ferenc nagy világcsavargó volt, kavart Etiópiában, Japánban, kvaterkázott buddhista majmokkal, és azt tervezte, hogy egyedül téríti meg Kínát. És Loyola? Nekem beszélsz, mikor annak a szivarnak a fiatalkori szent élete majdhogynem inkább nemi élet volt? Alamizsnások szent serege tábornagyának kiáltotta ki magát, de talán uzsorások lett volna a megfelelő szó. Hát nem betiltotta XIV. Kelemen pápa a rendet, mert képtelenek voltak felhagyni a nyerészkedéssel és a politikai kártyák keverésével? A jezsuiták a legkörmönfontabb, legagyafúrtabb és leghamisabb csirkefogók, akik valaha is leselkedtek a mit sem sejtő keresztényekre. Az Inkvizíció már a nyomában volt Ignácnak. Tudtad ezt? Kár, hogy nem kapták el. De volt egyvalaki, aki hallani sem akart a pápa Betiltó Brévéjéről. A muszka cárnő. Hát erre mit lősz?

– Érdekes, hogy az apád neve Patrick. Szent ő?

– Erről jut eszembe. Van nálatok egy Binchy professzor a dublini egyetemi kócerájotokban, és az a szegény pára már gyerekkora óta arról ír és prédikál, hogy az egész Szent Patrik sztori hamis, és hogy igazából két Szent Patrik volt. Na, ennek a Binchynek is van baja.

– Miért?

– Két Szent Patrik? Négy ilyen szarházi van ideát, és hányingerem van a lóheréiktől, meg a svindlijeiktől, meg a süket hadovájuktól.

– És még ki? Mi van Szent Péterrel?

Ó, ő megvan épen és egészségben. Kicsit olyan pancserféle, az igazat megvallva. Gyakran testet ölt.

– Mit mondasz?

– Testet ölt magára, mint én most a te kedvedért. Hogy is tudna a magadfajta bármit is megkülönböztetni egy végtelen gáztömegben? Péter most is éppen elment valahova a kulcsaival villogni, hetvenkedni, és mindenkinek az agyára megy ezzel. Hát érkezett már egy-két panasz miatta a Poliarchához.

– Felelj erre. A Megváltó így szólt: „Te vagy Péter, és erre a kősziklára alapítom én az Egyházamat.” Van-e igazság abban a gúnyban, hogy Jézus az egyházát egy szóviccre alapozta, csak mert a petrosz „kősziklát” jelent?

– Nem könnyű megmondani. A Petrosz mint név nem fordul elő a klasszikus, a mitológiai, sem a bibliai görögben, eltekintve az apostol barátunktól, az utódjától és későbbi névrokonoktól – kivéve Bereniké (Heródes Agrippa anyja) egy szabadosa, akit Josephus említ a Zsidók Története 18, 6, 3 bekezdésében, ahol Tiberius uralkodásának késői éveiről ír, azaz a Kr. u. harmincas évekről. Petro, mint római cognomen szerepel Suetonius Vespasianus történetének 1. könyvében, illetve Petra mint női név Tacitus Annalesében, 11, 4.

– És te nem is igen törődsz vele?

– A fiúk ideát, amikor ő valahol testet öltve kódorog és a kulcsait villogtatja, nem tudják megállni, hogy bosszantsák, és kakaskukorékolással mennek a nyomában.

– Értem. Ki még? Júdás ott van nálatok?

– Ez megint fejfájást okoz a Poliarchának. Péter megállított valamelyik nap és megpróbált megetetni valami süket sztorival, hogy ott kakaskodott Júdással a Kapuban. Kakaskodott, érted? Jó, mi?

– Nagyon vicces. Anyád, Mónika ott van?

– Várjunk csak! Ne próbálj innen alám vágni. Ne engem hibáztass. Ő itt volt már előttem.

– Hogy lehűtsd bujaságod és romlottságod rotyogó katlanát, elvettél, vagy ágyasoddál tettél egy tisztességes fiatal afrikai lányt, és a kisfiút, akit vele nemzettél, Adeodatusnak nevezted. De ezzel együtt sem tudja senki a feleséged nevét.

– Ez ma is az én titkom.

– Miért adtál ilyen nevet a fiadnak, mikor magad még züllött pogány voltál, sőt meg sem voltál keresztelve?

– Vegyük úgy, hogy ez a mama műve – Mónikáé.

– Később elűzted magadtól kis feleségedet, ő elvetődött a vadonba, gondolom vissza a szolgaságba, de megesküdött, hogy örökké hű marad hozzád. Nem száll vissza ennek a szégyene a fejedre?

– Te csak ne törődj azzal, mi száll vissza az én fejemre, én csak szót fogadtam a mamának, és mindenki – te is – szót kell, hogy fogadjon a mamának.

– És rögtön utána, ahogy elmeséled a Vallomásaid hatodik könyvében, vettél egy másik feleséget, így egyidőben követtél el bigámiát és házasságtörést. Végül pedig kirúgtad őt, a Tolle Lege ördögűző hókuszpókuszaid után, amikor megettél egypár lopott körtét. Még magát Évát sem vádolták több, mint egyetlen alma miatt. Mindeme gyalázatos viselkedés mögött ismét Mónika ujjait kell keresni?

– Kétségtelenül. És Istenét is.

– Mónika tud arról, hogy te ilyen példátlanul nyílt vagy velem?

– Tud-e? Valószínűleg itt van ő is testetlenül.

– Te elárultál és tönkretettél két tisztességes nőt, csúfot űztél Isten nevével, hogy egy fattyú nevébe keverted, és mindezt a gazságot anyádra kened. Nem helyénvaló lenne-e, ha téged érzéketlen szélhámosnak neveznélek?

– Nem. Nevezz szent szélhámosnak.

– Ki van még a birodalmatokban? Júdás ott van?

– Pál itt van nálunk, gyakran ölt testet és állandóan Lukács, az orvosa kezeli: dunsztkötéseket rak a rossz nyakára. Amikor Pál túlságosan el van telve magától, ez a nagy szószátyár a gyatra görögséggel írt leveleivel, ez a krónikus csaló, néha utánaordítom: „Most nem a damaszkuszi országúton vagy!” Ez helyreteszi. Mindegy, ez a Tolle Lege incidens nem szemfényvesztő trükk volt, hanem csoda. Az első könyv, ami kezembe került, Pálé volt, és abban ezek a sorok ütötték meg a szememet: „nem dorbézolásban és részegeskedésben, nem szeretkezésben és kicsapongásban, nem viszálykodásban és irigységben, hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust; a testet pedig ne úgy gondozzátok, hogy bűnös kívánságok ébredjenek benne.” (Róm. 13.13 – 14.). De tudja, mit, az egész brancsban a legnagyobb franc a Szent Vianney.

– Sosem hallottam róla.

– Dehogynem. Jean-Baptiste. Jobban eszébe jut úgy, hogy Ars plébánosa.

– Ja, igen. Egy francia szent ember.

– Szent iszonyat, talán. Gondol egyet fiatal korában, beáll papnak, buta, mint a kocsirúd, a latinról meg a számtanról azt sem tudja, eszik-e, vagy isszák, elblicceli a sorozást, amikor Napóleon francia legényeket keres levágatni az orosz fronton, és az üldözőkkel a sarkában napi tizenhat-tizennyolc órát gubbaszt a gyóntatófülkében – nem ő gyón, hanem gyóntat – és aztán elkezd csodát tenni, a semmiből is pénzt csinál, majd segédet vesz fel jövendőmondásra. Ne is mondjad. Ördögi egy boszorkánymester.

– A házad táján bőven akadnak furcsaságok.

– Még ideát is folytatja a csodatételeket. Álhullákba lehel életet, és meg sem kottyan neki, hogy feltámasszon halottaiból egy műmúmiát.

– Megismétlek egy kérdést, amelyet már korábban feltettem: Júdás házad táján lakozik?

– Szerintem a Poliarcha nem örülne, ha sokat beszélnék Júdásról.

– Ő különösen érdekel. Az evangélium a fellegekbe emeli a szeretetet és az igazságszolgáltatást. Péter gőgből, hiúságból és talán félelemből tagadta meg mesterét. Júdás valami hasonlót tett, de átlátható indokból. Azonban Péternek a haja szála sem görbült ezért. És Júdás?

– Júdás, mivel halott, örökkévaló.

– De hol van?

– A halottak nem rendelkeznek holléttel. Nekik állapotuk van.

– Elnyerte Júdás a Paradicsomot?

– Pulchritudo tam antiqua at tam nova sero amavit.

– Te csűrsz-csavarsz és köntörfalazol. Felelj igennel vagy nemmel erre: volt-e aranyered?

– Igen. Ez az egyik oka, hogy nem szívesen öltök testet.

– Volt Júdásnak valamilyen testi baja?

– Nem olvastad a munkáimat. Nem én építettem Isten Városát. Legföljebb is csupán szerény városi kerületi tanácsnok lehettem, sosem főjegyző. Hogy Júdás megboldogult-e az Úrban, olyan kérdés, amellyel kapcsolatban értesíteni kellene a Poliarchát.

– De Quincey azt tartotta, Júdás azért követte el az árulást, hogy így késztesse Mesterét istenségének hivatalos kinyilvánítására. Mit gondolsz erről?

– De Quincey is szedett narkotikumokat.

– Majd minden, amit tanítottál, vagy írtál, híjával van a Descartes-i precizitásnak.

– Descartes recitalista volt, vagy formulista, amiről azt hitte, gyakran tévesen, hogy igazi tudás. Ő maga semmi újat nem állított fel, még olyan rendszert sem, amely újfajta kutatásmódszertant alapoz meg. Nagyon szeretitek idézgetni tőle, hogy Cogito ergo sum. Olvasd el a munkáimat. Onnan lopta. Lásd dialógusomat Evodiussal a De Libero Arbitrio, azaz a Döntésszabadság kérdéséről. Descartes túl sok időt töltött ágyban annak az állandó képzelődésnek kitéve, hogy gondolkodik. Te sem vagy mentes egy hasonló kóros elváltozástól.

– Elolvastam az Egyházatyák összes filozófiai műveit Nicaea előtt és után: Krizosztómot, Ambrust, Atanázt.

– Ha olvastad is Atanázt, nem értetted meg. A tanulmányaid eredményét talán nevezhetjük patrisztikus süketológiai korpusznak.

– Köszönöm.

– Szívesen.

– Az elsődleges dolgok – létezés, idő, istenség, halál, paradicsom, a sátán pokla, ezek absztrakciók. A kijelentéseid ezekre vonatkozóan értelmetlenek, és az értelmetlenség magában nem áll össze.

– A diskurzus a szavakban létezik, és lehetséges nevet adni annak is, ami nem érthető, sem fel nem fogható az emberi értelem számára. Az a kötelességünk, hogy Isten felé törekedjünk gondolatban és szóban. De legvégső kötelességünk az, hogy higgyünk, hogy legyen hitünk és tápláljuk azt.

– Úgy veszem észre, néhány kijelentésed eretnek és gonosz. A bűnről azt mondtad, szükséges az univerzum tökéletességéhez, és a jótettek annál inkább fénylenek a sötét mellett. Azt mondod, nem Isten az oka gonosz cselekedeteinknek, hanem a szabad akarat az oka. Isten mindentudásából és előrelátásából következik, hogy tudja, az ember vétkezni fog. Hogyan létezhet hát szabad akarat?

– Istennek nincs előzetes tudomása. A tudás az övé, ő a tudás maga.

– Az ember tettei eleve elrendeltetettek, ezért nem lehet szabad akarata. Isten teremtette Júdást. Gondoskodott neveltetéséről, taníttatásáról, üzleti sikeréről. Azt is ő rendelte, hogy Júdás árulja el Isteni Fiát. Hogyan lehet akkor Júdás bűnös?

– Attól még, hogy ismerte a szabad akarat kimenetelét, Isten nem korlátozta, vagy irtotta ki azt.

– A fény-árnyékos úriember, akit valaha úgy tiszteltél, Mani azt állította, hogy Káin s Ábel nem Ádám és Éva gyermekei, hanem Éváéi és a Sátánéi. Akárhogy is legyen ez, az édenkerti bűn elképzelhetetlenül távoli korban történt, éonokkal ezelőtt az időszámítás világi rendszere szerint. Ugyane rendszer szerint a Megtestesülés és a Megváltás tana nincs egészen kétezer éves. Vajon a számlálatlan milliók és milliók, akik a Teremtés és a Megváltás között születtek, mind elveszettnek számítanak-e, hiszen bár személy szerint bűntelenek, az eredendő bűnben haltak meg, és eleve kárhozatra vannak ítélve?

– Ha ismernéd Istent, ismernéd az időt. Isten az idő. Isten az örökkévalóság szubsztanciája. Isten nem különbözik attól, amit mi évekként fogunk fel. Istennek nincs múltja, nincs jövője, nincs jelene az ember röpke életének mértéke szerint. A különbség, amelyről a Teremtés és a Megváltás között beszéltél, annyira nem létezett, hogy kifejezhetetlen.

– Ez az az okfejtés, amelyet én „porhintésnek” neveznék, de feltételezve, hogy az emberi lélek halhatatlan, a lélek geometriája bizonnyal körkörös, és, miként Istennek, ennek sem lehetett kezdete. Egyetértesz ezzel?

– Kegyelettanilag érvelhetünk így.

– Tehát a lelkeink léteztek, mielőtt a testünkbe kerültek volna?

– Mondhatjuk.

– Akkor hol voltak?

– Csakis a Poliarcha a megmondhatója.

– Fel kell tételeznünk, hogy létezik valahol egy végtelen tára a még testet nem öltött lelkeknek?

– Az idő nem avatkozik bele az isteni teremtésbe. Isten képes olyasmit teremteni, amely rendelkezik az öröktől fogva létezés tulajdonságával.

– Van értelme annak, ha kikérdezlek téged Plótinosz és Porfiriusz művei iránti egykori lelkesedésedről?

– Nincs. De a manicheus fény-sötétség, jó-gonosz dualizmusnál messze helytállóbb volt Plótinosz értelem-anyag dualizmusa. Emanációs tanában Plótinosz csak alig tévedett. Plótinosz jó fej volt.

– 372 körül, amikor te tizennyolc voltál, felvetted a manicheizmust, és nem vetetted el a furcsa hitvallást, csak tíz év múlva. Mit gondolsz most erről a babilóni kozmológia és buddhizmus kotyvalékáról, a fényről-sötétségről szóló kísérteties elméletekről, a Kiválasztottról és a Hallgatókról, meg azokról a parancsokról, hogy tartózkodj a vörös hústól, a kétkezi munkától és az asszonyokkal való érintkezéstől? Vagy Mani állításáról, hogy ő nem más, mint Paraklétosz?

– Miért most kérdezel, amikor már elolvashatod az eretnekség elleni traktátusomat, amit 394-ben írtam? Ami pedig magát Manit illeti, talán vesd össze az én álláspontomat a perzsa királyéval 376-ban. Elevenen megnyúzatta Manit és keresztre feszíttette.

– Hamarosan mennünk kell.

– Igen. A levegőtök már majdnem elfogyott.

– Akkor még egy kérdés egy olyan témáról, amely mindig is zavart engem és amelyről semmilyen forrás sem tőled, sem mástól nem ad felvilágosítást. Néger vagy?

– Római vagyok.

– Gyanítom, a római neved kérkedés, vagy álca. Berber családból vagy, Numídiában születtél. Azok az emberek nem fehérek voltak. Sokkal inkább van közöd Karthágóhoz, mint Rómához, és még a latinságodban is vannak pun korrupciók.

– Civis Romanus sum.

– A szülőfölded népét ma araboknak nevezik. Az arabok nem fehérek.

– A berberek szőke, fehér bőrű emberek voltak, gyönyörű kék szemekkel.

– Minden valódi afrikai, tekintet nélkül a kontinensen lévő rassz-egyvelegre bizonyos mértékben néger. Noé fiától, Hámtól származnak.

– Nem szabad figyelmen kívül hagyni az afrikai napsütést. Olyan ember voltam, aki könnyen lesült.

– Milyen érzés a mennyekben élni a teljes örökkévalóságig?

– Teljes örökkévalóság? Úgy gondolod tehát, hogy vannak töredékes, vagy átmeneti örökkévalóságok?

– Ha megkérlek, megjelensz nekem holnap?

– Számomra nincs holnap. Vagyok. Számomra csak a mostság létezik.

– Akkor majd várunk. Köszönöm és viszlát.

– Viszlát. Óvatosan a sziklákon. Isten veled.

Némi kapálózás után, Hackettel az élen, hamarosan rátaláltak a vízre és visszatértek a való világba.

Senki nem azonos itt önmagával: az elbeszélő és elbeszélésének a szereplői folyvást egymásba csúsznak, illetve új és új módokon különülnek el egymástól, hogy a végén kiderüljön: az elbeszélő, aki nem tudja a saját nevét, halott személy, kísértet. A regényben megjelenő fizikai világ is képtelenségek halmaza: itt a fényből hangot lehet mángorolni, a tárgyak önmaguk egyre kisebbedő másainak végtelen sorát tartalmazzák, a tükörképek újabb és újabb tükörképeket mutatnak a végtelenségig, az emberek - kölcsönös atomcsere révén - fokozatosan biciklikké, a biciklik hasonlóképpen emberekké válnak, van ember, aki hatvanhárom százalékban már bicikli, s van bicikli, amely negyven százalékban már ember. A regény - legalábbis nekünk - hazabeszél: mintha Karinthyt olvasnánk

A második fejezet ugyanis a nagyszerű De Selby egy kivált elgondolkodtató – máshol lábjegyzetekben taglalt – eszme-futtatásával indul, amely szerint többnyire azért tartózkodnak az emberek egyre többet a négy fal között, mert fokozott értéket tulajdonítanak az olvasásnak, a sakkozásnak, az italozásnak, a családi életnek stb. E házakat két részre bontja: tetőnélküliekre és oldalnélküliekre. Ám nem is sokkal arrébb már a különböző szelek különböző színéről olvashatunk, az alszelekről, amelyek meghatározzák a születés pillanatában a gyermek további életét...

Van benne rendszer, szokták mondani. Ugyanakkor akár azt is, hogy nincs, inkább szép, abszurdan szép. Hogy mindaz a halált megvető unalom, amely az életünkről való tudásból sugárzik, egyszeriben ilyen szép őrülettel is elmondható, rendszerbe állítható, mintegy visszamutat bizonyos nyelvi alkímiák szellemvilágába.

Talán nem állítom túl messze a kakast a szemétdombtól, ha azt mondom, az emberi agy szellemének mozgása leginkább az abszurdnak, ironikusnak nevezhető szövegféleségeken érezhető és élvezhető, tapintható és látható a legelementárisabban.

Flann O’Brien szelleme jön-megy a regény lapjain, abszolút érezhetően lesz jelen, feldob, majd megold dolgokat, vagy ha nem megold, akkor leráspolyozza a feltűnően odatett durva kitüremkedést. Ritka izgalmas szellem pulzál a könyvben, annyi bizonyos. Már annak, akinek van ehhez antennája.

Kvázi magyarázat nélkül tudunk meg ilyeneket, hogy az igen és a nem közül általában jobb válasz a NEM, és be is mutatja, hogyan működik egy párbeszéd, ha az egyik ember a „nemes" stratégiát követi: szimbolikus ugyan, de hiteles. Vagy: a világban a rossz és a jó emberek aránya három az egyhez.

A regényt egyes szám első személyű narrátor meséli el, aki e különös világban megpróbál kiigazodni, előbb hangot ad értetlenségének, de mert látszik, értetlensége ellenére ez a világ működik, esetleg őbenne lehet a műszaki hiba, gondolja, ám az az utolsó oldalakig fel sem merül benne, hogy talán azért látja olyan furcsának a világot, mert halott. Bumm!

És akkor a könyv nagyobb részéről még szó sem esett: a rendőrökről, például.(Podmaniczky Szilárd)

Kerekes Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

www.marlonbrandy.nolblog.hu

thomaskerekes@msn.com

De Selby szétesik, ez maga a Cselekmény

(5)

32 nevük volt

Mintha emlékeznék egy Gulyás Pál által szerkesztett munkára, a Magyar Írói Álnevekből szerkesztett monumentális munkára. Eszembe is jutott, hogy Arany János is publikált Akakíj Akakijevics álnéven. Magam is közzétettem 36 dramolettet William Shakespeare álnéven, de, hogy ki volt Traven, arra még soha nem jött rá senki, s a Lady. L. c. munka szerzőjét is csak gyanították, hogy Roman Gary. Messze vezet az út, hogy rájöjjünk, hogy ki, miért választ írói, illetve művésznevet. Meggyőződésem, hogy a magyar nyelvterület jelentős hányada-velem együtt nem tudja, hogy Rodolfo művészneve mögött ki is állt valóságosan. Art Lover Oprpheusz Kiadónál most megjelent kötete (Art Lover:a.k.a.) a problémahalmaz egy elemét emeli ki, olvasmányosan. „Legalább negyven nevet viseltem, És volt vagy hét útlevelem is" -idézi az előszó Viszockíjt,a magyar kultúrkör is ismer olyan közéleti személyiséget, aki elmondhatta magáról, hog y „32 nevem volt", és az ősbaloldaliak is beláthatják, hogy Lenint inkább álnevén ismerte meg az emigráció és a művelt világ.

A kötet Jakobson, a híres nyelvész, álnevén, Krucsonih, Gondűzés c. alkalmi költeményével indít. A mai magyar posztmodern próza és költészet kedvelőinek számára idézek egy keveset e sokat sejtető poémából:

„udusa janki arkan kankan armjank dusajanki kitajanki kit y tak i nikaja armjak etiketka tihaja tkantik tkanija kantim" -ami engem Németh Gábor, Nagy Gergely, Garaczi László és Belehegy Szabolcs és Kukorelly Endre legmívesebb szépprózájára emlékeztet. Igaz, ez a vers jobb. A kötet álnevek tömkelegéből szemelget, a csapásirány az avantgarde, a lajstromot bő illusztrációk egészítik ki, vizuális illusztrációkkal. A kötetet ismert nemzetközi színpadi művészek, sportolók, politikusok valamint a frankofon kultúra neves álnévhasználóinak listája teszi teljesebbé.

Azt azért megjegyezném, hogy a „ atraziskiju namek umen tamja" tartalmazza Szélkelep Gyula Lírai Összesét, csak valamivel szebben hangzik.

A bevezető banánfilozófia után egy olyan alakra bukkantam, ahol a név szinte teljesen mindegy volt, az álnevek mögé bújó alak pedig fantasztikus entitás. Ez a cikk, ennek a férfinak az életútja miatt íródott.

Arthur Cravan /Fabian Lloyd (1887, Lausanne- 1918, Csendes-óceán)

Már megjelenése is valamiféle áhítatot keltett. Ez a Cravan(eredeti nevén Fabian Llyod, költő és bokszoló felváltva) több mint hat láb magas, rendkívül súlyos, kivételes méreteinek megfelelően csodálatos arányos teste felett megdöbbentően szabályos, s valahogy mégis leírhatatlan olimposzi fejet viselt. Anyai ágon Oscar Wilde unokaöccse volt, s ezzel a ténnyel szívesen dicsekedett, még olyan körülmények között is, ahol a bejelentés csak meghökkenést válthatott ki: például amikor bokszmeccsek előtt elsorolta címeit és rangjait. Tökéletesen beszélt angolul és franciául és németül, a legjobb angol neveltetésben részesült, és egyformán otthonosan mozgott a Montparnasse, a Montmarte és a szerteágazó bulvárok világában. Párizsban költők és festők körében élt, s maga is megjelentetett verseket, amelyek kétségbevonhatatlan költői tehetségről árulkodnak.

Ezekben az olykor meglehetősen megindító versekben, a ritmikus argóban felszabadulnak mértéktelen és alapjában véve elég ifjonti vágyak. De ugyanilyen közvetlen viszonyban volt a boksz világával, amelyet saját állítása szerint jobban kedvelt és sportsikereire büszkébb volt, mint irodalmi műveire. Három évig Párizsban ő volt a Maintenant c. provokatív magazin főszerkesztője. Gyakran jutott meglepő következtetésekre. Egyedül Van Dongennek kegyelmezett. De nem mindig tévedett. Andre Gide munkáit éles elméjűen ítélte meg. A Függetlenek Galériája előtt újságárusként maga hordta ki kiadványait. A találkozás a rendőrőrsön végződött, s nem Cravan előnyére, mert Apollinaire imádott párbajozni. 1914-ben francia állampolgársága ellenére Barcelonában találjuk, mint svájci állampolgárt. Négy, egymással hadban álló ország határőr éberségét játszotta ki.. Példátlan kalandok sorozatáról számolhatott volna be, de ő az izgalmakat megtartotta magának.

Viselkedése rendkívül visszafogott és udvarias volt, amikor nem ivott. Az alkohol rémületes hatást váltott ki belőle. Kihívta az akkor boksz ászát, Jack Johnsont és a mérkőzésre eleve részegen érkezett. Eljutott az USA területére, a sakk 391 támadását dolgozta ki, mivel szabadságos katonának nézett ki, autóstoppal eljutott Kanadába is. Mexikóban feleségül vett egy brit költőnőt, akivel Buenso Airesbe készült, ahová Cravannak tengeren kellett volna követnie. Kis vitorlását maga állította össze és szerelte fel, de egy nap nem tért vissza.

Munkássága főleg „vágóhídi review-ekből áll, de legendája messze röpíti. Ő volt a beugatrix-tengerész a Csendes óceánon, kaliforniai narancsszedő, öszvérhajcsár, kígyóbűvölő, Franciaország ex-bajnoka, erdőírtó lumbernyák, a királyné kancellárjának unokája, berlini sofőr, s sokszor hencegett azzal, hogy tökéletes rablást hajtott végre egy svájci ékszerüzletben. Hitelességéből sziporkák maradtak. Beutazta a világot hamis útlevelekkel, megmérkőzött a bokszvilágbajnokkal, .Meghívták előadást tartani a Független Festők kiállítására New York-ban, ahová részegen érkezett, szidta a közönségét, lehányta ruháit is bilincsben vitték el. „Mely csodás előadás"- kommentálta.

Most pedig térjenek vissza, kérem, ha van kedvük a mai magyar posztmodern próza kiválóságaihoz. Kösz.

Kerekes Tamás

Art Lover:a.k.a.

Orpheusz kiadó

kiegészítés : spanyolnatha.hu

Oly korban élünk itt e földön, mikor az ember (akár elaljasult, akár nem) a net virtuális világában kezdi a napot, és sokszor ott is fejezi be. Így esett, hogy a latinos-franciás recenzens, aki elfelejtette Art Lover új könyvének a hátlapját is megnézni - nem felületességéből, hanem valószínűleg abból adódhatott, hogy a címlapon szereplő, kitűnő Krista Goddess fotó (Puppet Government 1996-os felvétele) teljes mértékben lekötötte figyelmét - a cím megfejtését (a.k.a.) rögtön a világháló segítségével kezdte. Találatai szerint AKA: Alföld Koncessziós Autópálya Zrt.; Aka: település, rangja: község, lakóinak száma: 310, telefon-körzetszám: 34, irányítószám: 2862; AKA: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága - Anyanyelvi Konferencia; a.k.a.: also known as.

A közismert latin alias (magyarul: másképpen, más néven) angol rövidítéséről van tehát szó (miképpen egyébként mindez a mű hátlapján is olvasható), jelen esetben pedig az Art Lover néven is dolgozó Szombathy Bálint (vajdasági származású művészeti író, esztéta, multimediális művész, az egykori Új Symposion és jelenleg a Magyar Műhely folyóirat szerkesztője, számos kitűnő folyóirat rendszeres szerzője) új könyvéről, melyet az álnevekről írt (Art Lover: a.k.a. - Álneves művészek, művészi álnevek, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2006, 136 old.).

Hálás, ugyanakkor hálátlan dolog könyvet írni az álnevekről, mivel feltérképezésük óriási, szívós kitartást igényel, és sohasem lehet teljes: lehetetlen egy adott pillanatban minden álnevet felderíteni, és ahogyan haladunk az időben előre (tessék csak utána olvasni Billy Pilgrim utazásainak a 64. oldalon!), újabb és újabb álnevek születnek. Emellett óhatatlanul szelektálnunk kell, ha célunk nem valamiféle, teljességre törekvő lexikon létrehozása, és nem akarunk túl terjengősek lenni. A válogatás, történjen bár „objektivitásra" törekvő szubjektivitással, mindig kiemel egyeseket és mellőz másokat. Art Lover tehát nem törekedhetett a teljességre. A kiadói előszóban is megfogalmazódik, hogy „a kötetet bárki tovább írhatja, a maga igényeinek megfelelően" (5. old.).

A szerző „mindössze" egybefoglalja azokat a - hosszú esztendők, sőt évtizedek alatt szerzett - ismereteket, amelyeket a témában relevánsnak tart a művészettörténet és a művészet peremterületén, s amelynek egy része már régen beemelődött az elfogadott, centrálisnak minősíthető művészettörténetbe (persze itt is el lehetne filozofálni, hogy hol, mikor, miért és minek az alapján). Gondolok itt a huszadik század elején jelentkező dada, avantgárd művészetre. Másik része pedig a század második felének, pontosabban a hetvenes-nyolcvanas éveknek az underground művészete, amelynek szintén komoly esélye van a „bekerülésre". Számos esemény mutat ebbe az irányba: tavaly például az uruguayi Clemente Padin (nem álnév, saját nevén működik, ezért a könyvben hiába keresnénk), aki underground, vagy ha jobban tetszik alternatív művészként korábban sok viszontagságon, politikai meghurcoláson esett át, 2005 végén megkapta hazájának legjelentősebb képzőművészeti elismerését, a Pedro Figari-díjat.

A mű kis terjedelmű, mindössze 136 oldal. Tartalma azonban rengeteg ismeretet fog egybe az álnéven alkotók világáról. A magyar irodalom álneveiről Gulyás Pál, majd ezt kiegészítendő Debreceni Kornélia gyűjtötte egybe az álneveket. Art Lover munkáját az említettektől az különbözteti meg, hogy a magyar könyvpiacon először jelenik meg vele olyan mű, amely az 1900-as évek avantgárd művészete mellett a huszadik s

A regény rabjai

Art Lover:a.k.a.

Orpheusz kiadó

kiegészítés : spanyolnatha.hu

Oly korban élünk itt e földön, mikor az ember (akár elaljasult, akár nem) a net virtuális világában kezdi a napot, és sokszor ott is fejezi be. Így esett, hogy a latinos-franciás recenzens, aki elfelejtette Art Lover új könyvének a hátlapját is megnézni - nem felületességéből, hanem valószínűleg abból adódhatott, hogy a címlapon szereplő, kitűnő Krista Goddess fotó (Puppet Government 1996-os felvétele) teljes mértékben lekötötte figyelmét - a cím megfejtését (a.k.a.) rögtön a világháló segítségével kezdte. Találatai szerint AKA: Alföld Koncessziós Autópálya Zrt.; Aka: település, rangja: község, lakóinak száma: 310, telefon-körzetszám: 34, irányítószám: 2862; AKA: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága - Anyanyelvi Konferencia; a.k.a.: also known as.

A közismert latin alias (magyarul: másképpen, más néven) angol rövidítéséről van tehát szó (miképpen egyébként mindez a mű hátlapján is olvasható), jelen esetben pedig az Art Lover néven is dolgozó Szombathy Bálint (vajdasági származású művészeti író, esztéta, multimediális művész, az egykori Új Symposion és jelenleg a Magyar Műhely folyóirat szerkesztője, számos kitűnő folyóirat rendszeres szerzője) új könyvéről, melyet az álnevekről írt ( Art Lover: a.k.a. - Álneves művészek, művészi álnevek, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2006, 136 old.)

Hálás, ugyanakkor hálátlan dolog könyvet írni az álnevekről, mivel feltérképezésük óriási, szívós kitartást igényel, és sohasem lehet teljes: lehetetlen egy adott pillanatban minden álnevet felderíteni, és ahogyan haladunk az időben előre (tessék csak utána olvasni Billy Pilgrim utazásainak a 64. oldalon!), újabb és újabb álnevek születnek. Emellett óhatatlanul szelektálnunk kell, ha célunk nem valamiféle, teljességre törekvő lexikon létrehozása, és nem akarunk túl terjengősek lenni. A válogatás, történjen bár „objektivitásra" törekvő szubjektivitással, mindig kiemel egyeseket és mellőz másokat. Art Lover tehát nem törekedhetett a teljességre. A kiadói előszóban is megfogalmazódik, hogy „a kötetet bárki tovább írhatja, a maga igényeinek megfelelően" (5. old.).

A szerző „mindössze" egybefoglalja azokat a - hosszú esztendők, sőt évtizedek alatt szerzett - ismereteket, amelyeket a témában relevánsnak tart a művészettörténet és a művészet peremterületén, s amelynek egy része már régen beemelődött az elfogadott, centrálisnak minősíthető művészettörténetbe (persze itt is el lehetne filozofálni, hogy hol, mikor, miért és minek az alapján). Gondolok itt a huszadik század elején jelentkező dada, avantgárd művészetre. Másik része pedig a század második felének, pontosabban a hetvenes-nyolcvanas éveknek az underground művészete, amelynek szintén komoly esélye van a „bekerülésre". Számos esemény mutat ebbe az irányba: tavaly például az uruguayi Clemente Padin (nem álnév, saját nevén működik, ezért a könyvben hiába keresnénk), aki underground, vagy ha jobban tetszik alternatív művészként korábban sok viszontagságon, politikai meghurcoláson esett át, 2005 végén megkapta hazájának legjelentősebb képzőművészeti elismerését, a Pedro Figari-díjat.

A mű kis terjedelmű, mindössze 136 oldal. Tartalma azonban rengeteg ismeretet fog egybe az álnéven alkotók világáról. A magyar irodalom álneveiről Gulyás Pál, majd ezt kiegészítendő Debreceni Kornélia gyűjtötte egybe az álneveket. Art Lover munkáját az említettektől az különbözteti meg, hogy a magyar könyvpiacon először jelenik meg vele olyan mű, amely az 1900-as évek avantgárd művészete mellett a huszadik század második felének szubkultúrájában és mail art művészetében ismertté vált alkotók álneveire irányul, ráadásul nemzetközi színtéren

Izgalmas lehetne annak a kutatása is, hogy a művészek miért használnak álneve(ke)t. Kardos Péter Ignotus: Emma asszony levelei - Egy nőimitátor a nőemancipációért (Budapest, Magvető Kiadó, 1985) c. kötetének bevezető tanulmányában például a következő kérdést teszi fel ezzel kapcsolatban: „...vajon egy férfi miért mint nő talál magára? Miért lesz önmaga a teljes másságban? Miért érezheti azt, hogy tulajdonmagát akkor teljesíti ki, ha elveszíti, ha átfordítja saját ellentétébe?" A választ is megfogalmazza, ekképpen: „Túlságosan is kézenfekvő - bizonyos szempontból: leegyszerűsítő - volna itt arra a maszkos bújócskára emlékeztetnünk, amelyet a kor sajtójának csaknem valamennyi ismert munkatársa űzött. Hiszen még a kimondottan sok álnevet használó Ignotus gyakorlatát is megmagyarázhatjuk egyéb szempontokkal: az álnév nyújtotta relatív védettséggel, az álnevek váltogatása folytán lehetővé vált tematikus sokszínűséggel, az olvasói érdeklődést csigázó rejtőzködéssel stb. Persze azért így is tünetszerű az álnevek túlzó, ideges hajszolása, láthatjuk benne az azonosságát kereső s nem lelő személyiség megnyilatkozását is." Kardos Péter szerint ez az Osztrák-Magyar Monarchia fin de si-cle azonosságzavarát is kifejezi, azaz a liberális személyiség identitásválságát.

Álnévhasználat nagyon régóta létezik. A régi francia irodalomból szemelgetve megemlíthetjük a tizenkettedik század legnagyobb francia költőjét, Chrétien de Troyes-t (eredeti neve ismeretlen), vagy a középkor legismertebb és napjainkban is népszerű költőjét, Villont (akinek születési neve szintén bizonytalan: árvaként nevelőapja nevét használta művei aláírására, s eredeti neve talán Françoys de Montcorbier, legalábbis ahogy párizsi egyetemi tanulmányainak dokumentumai alapján feltételezhető). A tizenhetedik századi Moli-re eredeti neve Jean-Baptiste Poquelin, a tizenkilencedik századi George Sand eredetileg Amandine-Lucie-Aurore Dupin, baronne Dudevan, Anatole France-ot polgári nevén Anatole François Thibault-nak, a huszadik századi Guillaume Apollinaire-t Wilhelm Apollinaris de Kostrowitzkynak hívták.

Art Lover a hetvenes években kezdett foglalkozni a művészek álneveivel, amelyeket a korszak küldeményművészetéből és a szubkultúrából gyűjtött be (több tanulmányt is megjelentetett a témakörben, különböző folyóiratokban). Az álnevek használatának szerinte több oka van. A képzőművészek más okból vesznek fel álnevet, mint például a filmsztárok. „A filmsztárok álnévmechanizmusa sekélyesebb, pragmatikusabb", mondja, hiszen legtöbbször azért választanak álnevet, mert eredeti nevük túl gyakori, nehézkes, vagy éppen nem elég hangzatos. „És míg a színészek többsége a befutás mértékétől függően végleg lemond becsületes polgári nevéről, művészek ezt csak kivételes esetben teszik. Az alkotók álnevei ilyképp másik énjük belső tartalmát vetítik ki, az egyéni álnévmechanizmus viszont szoros kapcsolatban van az individuális mitológiával, azzal a mitológiával, amit az egyén önmagában táplál és ápol önmaga iránt" (71. old.). Bizonyítja ezt Lion Lazer avagy Lézeroroszlán esete is, de ezt majd a könyvből tessék elolvasni.

„Az ál- vagy más-nevek mögé húzódó alkotók névválasztási motivációja általában a munkásságuk középpontjában, fókuszában elhelyezkedő alkotói problémákhoz fűződik, esetleg művészeti szerepük és küldetésük sajátos felismeréséből ered: Banana Queen, Texas Postal Art King, Art Tart stb. A meghökkentő, szokatlan szójátékok, szóösszetételek sem ritkák: Chrome Bone, Cooperative Nihilist, Lynn Oleum, de olyan névkombinációra is rábukkantam, amely a rendes, polgári név és az ál- vagy ragadványnév ötvözetéből áll: Rob ,,The Wanderer" Newcomb" - mondja a 76. oldalon.

Al Ackerman szerint (akinek mintegy harminc álneve közül bizonytalan, hogy melyik az igazi) a különböző nevek lehetővé teszik, hogy egynél több életet élhessünk. De - ahogyan ő mondja - létfontosságú számára „a gondosan megalapozott életszerűség, az illúzió, a titokzatosság és a megtévesztés" (49. old.). Art Lover „diagnózisa" szerint van, aki az idő síkján utazik (Billy Pilgrin bement egy ajtón 1953-ban és kiment egy másikon 1941-ben, és így utazgatott az időben, egyszer 1963-ban volt, majd hamarosan 1958-ban), „ugyanaz az ember éli át ugyanazokat a kalandokat, személyisége és tudata osztatlan marad" (64. old.). „Monty Cantsin vagy például dr. Ackerman esetében azonban inkább az egy időben történő személyiségfelbomlásról, multiskizofréniáról lehet beszélni, mert a mi időnk emberei ők, csak egyszerre több létező vagy kitalált személlyel azonosulnak, s így fokozottan élik át világunk zajló eseményeit" (64. old.). A magam részéről azonban nem illetném személyiségfelbomlás vagy multiskizofrénia bélyeggel a fenti művészeket, mert ez az olvasó számára valamiféle elmezavart fog jelenteni, ám Monty Cantsin (alias Kántor István) vagy dr. Ackerman levelei épp Art Lover könyvében nagyon is egészséges elméről tesznek bizonyságot. A dolog az én olvasatomban bonyolultabb: ezek a művészek (és persze nemcsak ők) egyszerre filozófusok is, a játékot mindennél előbbre tartó gyermekek is, a világban eligazodni akaró, azt féltő, azt megvált(ozt)a(t)ni akaró alkotók, és főleg kutató elmék.

A kötet különösen azért tarthat az érdeklődésre számot, mert nemcsak azt tudjuk meg belőle, hogy kik és milyen álnevet viselnek, hanem a szerző hetvenes évekbeli levelezéséből, általa és mások által készített interjúkból is találunk részleteket, amelyek révén közelebb kerül az olvasóhoz az egyes művészek gondolkodásmódja, önmagukról és a világról alkotott képe, helykeresése, a művészi önkifejezés és önmeghatározás fontossága. Több tucat művésszel találkozhatunk benne Anna Bananától kezdve Monty Cantsinig (akinek levelein keresztül az időszerű művészet és a szubkultúra kerülhet közelebb hozzánk), hogy némileg önkényesen, de súlyukat tekintve jelentős személyeket emeljek ki. És nem mellékes az sem, hogy rengeteg jó, humoros, meghökkentő dadaista, neoista, „cantsinista" történetet is találunk e levelekben, egyszóval, ha az ember belemerül, nehezen tudja letenni

Megyek éppen Debrecenből Buda

Kiegészítés:

Érdekes dolog ötlött az eszembe. Persze, ez nem egy különleges alkalom volt, hiszen szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy nap mint nap ilyesmik merülnek fel feneketlen kútfőmből... Csakhogy ezúttal leírásra is kerül a dolog, és ezzel máris egy magasabb fejlettségi fokozatra emelkedik a gondolat, merthogy muszáj olyan formába öntenem, hogy az mások számára is közérthető, mi több, érdekes legyen.

Tehát a kérdés, mi megfogalmazódott bennem, a következő. Miért használnak bizonyos írók írói álneveket? Nem semmi gondolat, mi? Hiszen ki tudna erre megfelelő válasszal szolgálni? Valószínűleg csak egy képzett pszichológus, ki az elfojtott indulatokból, esetleg a rejtett személyiségekből doktorált, én meg... hát szóval maradjunk annyiban, hogy a pszichológiához annyi közöm van, mint mondjuk a hamuba sült pogácsának a mikrohullámú sütőhöz. De sebaj, ha már van klaviatúrám, kedvem, meg ráérő időm, hát miért ne írjam le a gondolataimat? Legfeljebb a végén egy jó hosszú Delete, aztán meg egy Escape...hehehe.

No lássuk. Az első lehetséges változat a félénk. Túlságosan kicsi az önbizalma ahhoz, hogy a saját nevén jelentessen meg valami szösszenetet, és függetlenül attól, hogy az említett mű olvasható-e, vagy csak a "felhatalmazva emberölésre" -helységben kerülhet felhasználásra, egyszerűen biztos benne, hogy ha ismerősei az ő ne vét látják meg, mint alkotóét, hát minimum kiröhögik, vagy jobb esetben egyszerűen nem veszik a fáradtságot, hogy elolvassák. Az effajta fiatalokból meglehetősen frusztrált felnőtt válhat, és beteges rajongása álnevéhez később akár még veszélyessé is válhat, midőn különálló, szuverén személyként kezdi kezelni a nevet, vagy magának tulajdonít olyan tulajdonságokat, melyeket korábban az írói álnévvel azonosított.

Ennek a típusnak úgymond egy durvább verziója az ún. osztott személyiség. Ez az egyed már gyerekkorában sem volt önmaga, hanem több különálló "karakter"-ként tengette mindennapjait, s a környezete mindössze annyit vett észre, hogy erősen hangulatember. S mivel egy ilyennek kevés barátja van, a pszichózis csak tovább fokozódik, ahogy felnő. Szerencsés esetben a tudathasadásos idegállapotot le tudja győzni azzal, hogy különböző írói álneveket használva írásokat jelentet meg a legkülönfélébb fórumokon, ám ez is veszélyes, hiszen egyetlen negatív kritika dühöngést válthat ki belőle...

Újabb példa a pszichózisra; a paranoia. Az ebbe a kategóriába tartozó szerencsétlenek olyannyira félnek a világtól, hogy meggyőződésükké vált, ha valakinek nem tetszik valamely írásuk, úgy a nevük alapján megtalálhatóakká, és ebből kifolyólag kinyírhatóvá válnak. Ezt a típust nem is igen lehet nyomon követni, hiszen műről műre változtatja a nevét. Bár már magában az is csoda, hogy egyáltalán megjelentet valamit, hiszen minden ilyetén megnyilatkozása az ő szemében legalábbis olyan, mintha belehajolna egy elsütés alatt álló ágyú torkolatába...dehát vannak emberek, akik szeretnek veszélyesen élni.

Aztán vannak az úgynevezett széplelkűek. Ennek a csoportnak nincs az égadta világon semmi oka arra, hogy álneveket használjon, ám meggyőződésük, hogy egy a mű hangulatához kapcsolódó alkotói név nagyban emelheti az írás élvezeti értékét. És természetesen az a név minél giccsesebb, minél kacifántosabb, annál jobb. Csak csöpögjön a nyál, ha lehet már a borítóról, avagy a monitorról! Az a jó, ha nem csak az ujjai, de a gondolatai is ragacsossá válnak az olvasónak!

Ehhez kapcsolódik az egyik kedvencem, a fantaszta. Oka az írói álnévre semmi, viszont szereti megcsillogtatni hihetetlen szókincsét, mely mindössze abban nyilvánul meg, hogy milyen elképesztően jól hangzó neveket tud kitalálni, s hogy mily' rengeteg szótagot képes úgy egymás mellé írni, hogy az egyrészt megdöntse a "világ leghosszabb szava" rekordját, másrészt tökéletesen értelmetlen legyen.

A félénk egyik leszálló ága a kishitű. Egyszerűen nincs megelégedve a saját nevével. Átkozza a sorsot, amiért nem adott neki csak két egy szótagos nevet, vagy legalább egy L.-betűt középre, vagy hogy az a nyavalyás "Kovács" miért nem íródik Smith-ként... Köztünk szólva, az ilyen fazonoknak soha semmi se jó. Hívhatnák akár Csanádaröcsögházavatói Alsórétmelléki Boldizsárnak is, az sem volna elég jó. Hosszútávon frusztráció, vagy akár impotencia is felléphet, s csak remélhetjük, hogy írásművei nem okoznak komolyabb fejfájást nekünk, mint neki okozott az írói álnevének kiagyalása...

A következő típusba tartozó alkotóknak általában valamilyen nyelvből megvan a felsőfokú vizsgája. Az ilyen egyedek által generált nevekre mondhatjuk, hogy beszédes név. Valószínűleg erősen kötődnek a természeti népekhez, kik mindent a környezetükről neveznek el, és minden tárgyban isteneket, szellemeket látnak. Ezek az írók különleges lelkesedéssel járnak utána, hogy vajon az ő nevük mit is jelenthet pontosan, a világ összes nyelvén, aztán hajlamosak maguknak olyan képességeket tulajdonítani, melyek az imigyen kiderült névjelentésükből adódhatnak. Egy angliai statisztika során kiderült, hogy azok az írók, kiknek a neve Hawk, vagy Crow, vagy valami hasonló, sokkal nagyobb valószínűségben lesznek úgy öngyilkosok, hogy leugranak valamilyen magas épület tetejéről, mint azok, akiknek például a neve Bear, vagy mondjuk Fox . Ugye milyen érdekes? Bár arra azért kíváncsi lennék, pontosan hogyan is készült ez a statisztika?

A végére hagytam a legártalmatlanabbnak tűnőt, a szerényt. Ő úgy gondolja, nem az a fontos, hogy az emberek megtudják, ki is írta az adott karcolatot, hanem az, hogy elolvassák, s hogy Ő közölhesse véleményét a világgal. De hát ez a legkönnyebb, nem? Ha nem vállaljuk fel véleményünket, úgy alkotásunk nem lesz több, mint egy grafiti, amit egy kicsit másfajta falra firkáltak...

Végezetül még annyit, hogy egyrészt, ez a lista korántsem teljes, de azért véleményem szerint elég széles skálát mutat be, másrészt a fentebbi típusok tetszés szerint variálhatók, sőt variálandók. Valójában minden valószínűség szerint több a "keverék" egyed, mint az ún. "fajtiszta". Ez beteges, nem?

Summa Summárum; elmondhatjuk tehát, hogy minden olyan író, ki írói álnevet használ, legalábbis klinikai eset, s a pszichózis ékes példája. Persze mindez csak az én véleményem. Lehet, hogy tévedek, de...

Az az igazság, hogy mindegyikőjüknek igaza van. Én könnyen beszélek, hiszen a gumiszobám biztonságából mindenkit lefikázhatok!!!

Ne, nővérke, ne menjen még! Szeretném még lediktálni az Írói álnevemet! Köszönöm...

Maradok tisztelettel:

Anonymus Chynewa alias Kaiser Rudolf alias Worf Athor alias Wahro Frot alias Rud

Kerekes Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

www.marlonbrandy.nolblog.hu

thomaskerekes@msn.com

marlonbrandy

Ivástudók árulása (6)

Minden, ami létezik, kaphat nevet valamilyen formában

A vizuális és elsődleges hallucinációk is. De Selbynek igaza volt, a Poincare-sejtés bizonyított dolog. A halhatatlanság vágyának egyik formája, az a fajta eponímia, amely olyan valamire utal, amiről alaposabb vizsgálat tán kiderül, hogy nem is létezik. Ilyen pl., a „Schiaparelli-csatornák”, amelyeket Giovanni Schiaparelli milánói csillagász vélt észlelni a Marson 1877-ben. Aztán a halhatatlanság fakulni kezd. Aki ma becsavar egy villanykörtét, az már nemigen gondol James Wattra.

Amikor az Idő még gyermek volt, és Posztmodern Péter feltalálta az ikes igéket a Narrátor felesége annyi hypót ivott, hogy kifehéredett a mája, emiatt a Narrátor olyan időzavarba került, mint féllábú a seggberúgó-versenyen. Úgy nézett ki, mint egy alaposan feltunningolt, balkezesek számára dizájnolt kancs. Hiába kereste megszokott alkoholmentes vodkáját és zacskós, akciós sörét. Helyét nem lelé a hazában.

Elindul tehát, hogy elcserélje a fejét, néha RPG-kódra, néha meggyvízre, koldusdióra, déneskoronára, topolyavesszőre, tüdőbeteg szarácsira, hímzett pruszlikra, jófajta liktáriumra, vontatott Cselekményre. Aztán cifra dolmányra, ráncos viganóra, és új, kőkemény potentátra, Brandenburgi Katalin szép iniciáléira, elveszett Saul királyra, halovány pártára, csalhatatlan verdiktre, hat lat kálmosgyökérre, négy lat korianderre, mogyorónyi indigóra, tárkonyecetágyra, ritka gyolcsvászonra, madárszínpadra, és még ritkább zsiványecetre. Vele tartott régi szerelme Bőrkerág Királykisasszony a vállfaárus. A Nagy Téli Szóleértékelésen talált egy Ferrari típusú szövegkohéziót (Made in China), vadonatújan koppintott metaforkákat(no nayme), és vízhatlan prédikátumokat, aztán csak választott egy többször is átírható szóképes dvd-t, eh. szintagmákat farrésszel. Akciósan. De Selby didergett, de már látszott rajta, hogy túl van az első ijedtségen, azaz meg tudja különböztetni a toklyót a báránytól, és megtalálja a farzsebében a retúr Mars-jegyet, ha utoléri a fehér rum. Már ha időben érkezik a 20010-es halogén Nagy Farzsebkalauz. Addig csak zsezsgett színtelen. Mert A Nyájas Olvasó most elárulja, hogy de Selby elsődleges hallucinációinak elsődleges oka az volt, hogy hetente a fejében forrt ki három akó nohabor, még a filoxéra előtti időkből. Elkezdték keresni a 142. percet a befejezetlen mondatból, amivel nem az volt a baj, hogy Déry Tibor nem fejezte be, hanem, hogy elkezdte. Végül is pézsmakacsa helyett szilveszteri pecsenyemalac került a sütőbe. A két barát, de Selby és a Narrátor, a konyháéban fröccsözött. Korai Balassi prózában vizsgálták a TLM kódok használatát, szandzsák nyelvjárásban. A malacot kivették hűlni a sütőből. De Selby újratöltött.

Az emse kiköpte a kredencen a citromot, és azt röfögte karcosan:

„ÉN tisztán kérem.”

Kerekes Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

www.marlonbrandy.nolblog.hu

thomaskerekes@msn.com

Szerkesztői megjegyzés: Bende Liza néven Kerekes Tamás küldte be

Az irodalmi siker titka

Abban az évben, amikor Carter visszaadta a magyar királyi koronát a magyar nemzetnek, Rajkó Félix elhatározta, hogy író lesz. Három recenziót, két novellát és egy kisregényt írt egy fél év leforgása alatt, sovány háta belehajlott a nagy munkába, szeme eszelősen lobogott. Látszott, hogy írás közben eksztázisban van, úgy nézett ki, mint egy angyalcsináló egy megkergült Goya rézkarcon. Vagyonőri megbízatását felmondta, kirázta a haját a homlokából, a kérdezőre nézett és közölte: "Innentől kezdve csak az írásnak élek". Dodonai módon fűzte hozzá, hogy a szerkesztők majd élni-halni fognak érte.

Műveit először a közeli kisvárosban működő Kultúrkör szerkesztőségének küldte el. A főszerkesztő helyett a prózai rovat vezetője, Lénárd Menyhárt, az ötvenes, megfontolt, strapabíró entellektüel váltotta ki a postán az ajánlott küldeményt. Felmutatta iratait, visszaballagott a szerkesztőségbe, ollóval elvágta a csomagot összetartó barna madzagot. Kibontotta a paksamétát, még nem ért el csak az első idősík-váltásig, még a második nagy hatású metafora előtt összeesett és meghalt. A csomag a dunántúli, neves fővárosi akadémikusokat is összegyűjtő laphoz került, melynek ritka ambíciókkal megáldott vezetője páratlan szemmel fedezett fel fiatal tehetségeket. Az irodalmi vezér elsősorban a széthullás és a túlélés súlyos kérdéseit boncolgatta lélektani nagy munkájában, mely egy olyan emberről szól, aki mintegy beköltözik tulajdon lelkiismeretének kísértetkastélyába. Nagy Kázmér, a főszerkesztő, még nem élvezhette az első kisregény szatirikus-pikareszk hangulatát a befejezésben, még nem is foghatta fel teljesen, hogy a szerző milyen találóan oldotta el alakjait tipológiailag a regényben adott szituációtól, amikor egy régi, ma már nem aktív kór tüneteit, a flekktífuszét mutatta.

Láza felszökött, ágynak esett, szája kicserepesedett, az infúziós-tű kifordult a karjából. Családja még nem is ért be a kórházba a pizsamájával, amikor állapota válságosra fordult. Estére - a gondos orvosi ápolás ellenére - meghalt. "Haláli egy pasas" - tette hozzá Félix. Az ország készülődött a Nagyon Nagyon Nagy Októberi Forradalom évfordulójának irodalmi pályázatára. A szerkesztőségekben komor csend honolt. A posta felbontatlanul hevert, a munka haladt, megválaszolatlan dolgok tornyosultak, az emberek kérdőn néztek egymásra. Óriási volt a tanácstalanság. Fejtő Béla, egy esztergomi kritikus, aki elsőként tette magáévá Barthelme szemételméletét, elhatározta, hogy válaszol a kihívásra. Lapja kicsi volt, de ismert. Nemcsak szépirodalmat közölt, de szociográfiát is. Barthelme az USA hatvanas-hetvenes évekbeli szemét-termeléséből indult ki, amikor is évente 4%-os ütemben emelkedett az évi szeméttermelés. Fejtő szerint nem nehéz megjósolni, hogy nemsokára, azaz hamarosan 100 %-ról beszélhetünk, amikor is a szemét átveszi a valóság szerepét, hogy kivirágozzék rajta a jövő. Fejtő nemcsak a kukákba ürített szemétre gondolt, hanem arra is, amit az emberi fejek kukáiba ürít a mai világ. Döntését tehát ehhez mérten hozta meg.

Elhatározta, hogy pályázati kiírását a neves évforduló alkalmából, minden irodalmi orgánumba eljuttatja. A memorandum nem tett ki többet, mint húsz sor. Fejtő alapos munkát végzett. A minimalista stílusra is igényt tartó pályázati kiírás 20 flekkben szabta meg a beküldendő pályamunkák hosszát. Társadalmi zsűrit és magas pénzjutalmat ígért. Félix egy péntek délután bontotta ki a levelet. A nagy betűs címnek - pályázati felhívás - nagyon örült.

Gondosan tanulmányozta a feltételeket, még nem jutott el odáig, hogy a pályázatokat két példányban, másfeles sorközzel, jeligésen kell beküldeni, amikor furcsa, enyhe kis szédülést érzett. A levelet lerakta, megfordult, kinézett az ablakon, még látta a sarkon beforduló fagylaltos kocsit, még volt ideje megérteni, hogy mit jelent a pályázati feltételek között, hogy minden eddig nyomtatásban nem szereplő irodalmi mű nevezhető elgondolkodott, és az átlátszó képre összpontosítva megírta pályamunkáját, a rendesen megszokott sorközzel. Eszképista kisregénye-előrelátó módon- egy túlélés krónikája fedőnevet kapta, s Félix gyorspostával küldte el.

Az esztergomi posta lassúdad tempójában egy hétig tartott, mire a küldemény Fejtő Béla asztalán landolt. A zöld szemellenzőt, és filc könyökvédőt hordó szerkesztő először messziről szemlélte az iratot, mintha fehér port küldtek el neki. A minimalista próza maximális foka meglepte a tapasztalt szerkesztőt, elgondolkodott a flauberti műgondon, de amikor megértette, hogy a narrátornak nincs hatása az eseményekre, rángógörcsöt kapott és másnap délben meghalt. A pályázat kiértékelése még tart. A zsűri nem várt kéziratokat nem küld vissza és nem tart meg

Bende Liza

Le style c'est l'homme." - mondta egykor Buffon (Georges-Louis, francia, Akadémia), aki nem keverendő össze Buffonnal (Gianluigi, olasz, Juventus). És így kerül a képbe Kahn (Oliver, német, Bayern) is, aki szintén kapus, és a Google-ban pontosan a két Buffon közé ékelődve található meg. Úrinőtől kapott tripper nehezebben gyógyul c. kötetről

Tehát a stílus maga az ember, láttuk kapussal és akadémikussal bizonyítva. S itt következik Kerekes Tamás, akinek szintén van kötődése az említett mondathoz. Mármint hozzávetőlegesen. Mert az olvasó ugye olvas, s ennek során - szerencséjére-szerencsétlenségére - rengeteg stílussal találkozik, mintegy futólag (mint az egyszeri kocogó a drogosokkal a Central Parkban), és néha felsóhajt: miért versz engem Uram! Néha meg elvigyorodik, hogy: .. de ... jó ez! Kerekes Tamás esetében mindkét reakció teljesen érthető, és várható. Én a másodikra szavaznék, de mint tudjuk, egy szavazat nem szavazat, a tömegnek meg úgyis más a véleménye, gondoljunk akármit.

Azt viszont ki merem jelenteni, hogy Kerekes Tamást olvasni érdemes. Miért? Mert érdekes. Mert nem megszokott. Mert határozott reakciót vált ki az emberből, legyen szó akár az első, akár a második idézett mondatról. És gondoljunk csak bele: mennyivel izgalmasabb egy csúnya, csapzott mániás beteg, mint egy jólfésült kómás az intenzíven.

Nem nagy kötet, picike. Összesen 101 oldal, abból körülbelül harmincat foglal el a design, és a huszonöt számozott irodalmi tárca előtt az egy-egy lapnyi kihagyott hely, sokat mondó fehérség egy számmal a tetején. Mindegyik írás külön életet él. Ott virgonckodik a két-három képernyőnyi virtuális papíron, aztán amint az olvasó megemésztette, tovább csámcsog a gyomrában, de jó hangosan, hogy ne lehessen tőle nyugta az embernek (és közben csak váltja és váltja ki a már említett reakciókat).

Kerekes Tamást érdemes olvasni, mert ha voltunk olyan szerencsések-szerencsétlenek, hogy kimaradt az Ulysses és a Finnigan's wake, akkor pótlékként ez is megteszi. A csapongó, intellektuális stílus egyszerre gyötör és egyszerre gyönyör, s mindeközben erőteljesen fáraszt. Becsületére válik annak, aki egy szuszra elolvassa, bár én nem érteném meg az illetőt. Csak szépen lassan, nem kell sietni, a karácsonyfa alatt is egymás után bontjuk föl az ajándékokat, nem egyszerre az összeset. A túladagolás veszélyes lehet, pláne ha tömény anyagról van szó.

Jézus lejön a földre körülnézni. Elsőre belebotlik az öreg hippibe, aki természetesen meginvitálja magához. Előkerül a bor, a sör, a spangli, mígnem Krisztus urunk az emberi jóságtól és a tudatmódosító szerektől megrészegülve bevallja:

- Én vagyok Jézus!

- Jó anyag mi? - vigyorodik el a hippi.

Tehát csak szépen, lassan. Bánjunk csínján a dolgokkal, nehogy megjárjuk. Kóstolgassuk, de ne együk meg egy falásra. Ha nem akarjuk, ne kezdjük az első írással, mert abban még - ó de szörnyű! - az istentelen meszkalinról is szó esik. Ettől szép a fogyókúra: folyamatosan rosszul érezzük magunkat, hogy utána egyszer talán majd jobb legyen. Esetünkben természetesen nem erről van szó: közben is érezhetjük jól magunkat, de ne engedjünk ki. Ha mégis kezdenénk, akkor gondoljunk csak Heideggerre, akit a szerző többször is említ. Wittgenstein határeset.

Egyszóval olvassuk. Suttyomban, nyíltan, akárhogy. Ez is a neten terjed, mint a gmailes email cím, nehéz hozzájutni, de ha sikerült, akkor örülünk. Örülhetünk, hogy megjelent és mégsem kell az Ulysses. Azért az már rázós volna.

Szakál Pál