H.Kohut Katalin:

Nyár 2018

Hömpölyög az ember áradat az úton,

kezükben hűs flakon, az elme is folyékony,

gyorsan hull alá az izzadtság az arcon,

kell az esőfelhő, hogy árnyékot adjon.

Gondolat, visszatérsz, mondd mindörökre hozzám,

rögzíthetek mindent, a tudást átnyújtanám,

igazi tudományt igényel a szívem,

a jogosságot végre karomra feszítem.

Kell egy jel, mely mutat elég tisztaságot,

közös nevezője békés, szép világot,

az arcon diadal a szépség erénye,

soha nem múlik el boldogság reménye.

Mert míg az embernek éhség a jutalma,

vagy ha fázik, izzad, fájás a hatalma,

megtartja magának tanító szavait,

lebontani végül siralom-falait.

Hömpölyög a gyászos áradat az úton,

sötét lélek virul, az értés múlékony,

néha feldereng egy arc, lerázza magáról,

tombol a tömeg, a kezdet már távol.

2018. július 29.

H.Kohut Katalin: Új haza

Egyszer majd jóvá tesz a szeretet mindent,

hű barát és jólét-biztonság átölel,

nem kell majd keresni az igaz, nagy Istent,

szívünkben az egység örökké ünnepel.

Egyszer majd eggyé forr a közös akarat,

amire gondolunk csak szépet nyújt nekünk,

nem omlik többé ránk a széttört vakolat,

új hazánk békesség, amelyben majd élünk.

Otthonunk nagy család keblének közepén,

testvérünk megváltó közösség, szelídség,

s annyi sok érzelem költözik énbelém,

napjaink múlását áthatja meghittség.

Amilyen a rózsa égi kulcs-lakatja,

olyan a tisztaság, téren túli világ,

a könnyünk ég-nektár harmatját hullajtja,

szentséges lesz Minden, aki ilyet meglát.

Egyszer majd nem lázong a miért miatt szó,

felejti az elme a gonosz tetteket,

már nem is vagyok én állandó búcsúzó,

éveim száma már az Időn vesztegel.

Egyszer majd tengernek kék vízét meglelem,

habjaiban mosom meg orcám, s testemet,

kék mosollyal szólok, a hangom fényjelem,

új hazánk őrzi a rejtelmes csendemet.

2018. március 21.

H.Kohut Katalin: Igaz törvény kívánsága

Éjszaka repkednek vérvörös madarak,

vészjelző álmokat, zaklatottat adnak.

Az ember józanul szemléli a mindent,

ellenkezik az agy, észleli az Istent,

kit szeret oly’ nagyon, tisztelete szerény,

tiszta-szív élteti, a hajléka szegény,

lelke szabadság, dicséri a törvényt,

megfejti a múltat, mutatja az ösvényt,

melyen jár az igaz embernek jövője,

barátság, szeretet, békesség szövője,

ki nem ád rossz álmot, rettegő éjszakát,

de tiszta a lélek, s mindent előrelát,

azt hiszi, gyomra telt, vagy talán éhkoppos,

mert a szív esténként hűs vízzel kezet mos,

nem ismer sötétet, a rosszat semmiképp,

örvendez napestig, jóságos fölöttébb.

Vészjósló álmokkal elfedő madarak,

ha jönnek, bánat, félelem-könny marad.

Nincsen itt segítség gonoszságok ellen,

s hogy ember-csaliba ártatlan ne essen,

törvényünk szív-jogar és tisztaság legyen,

igazság-szomjazó élhessen e kegyen.

Kívánjuk a törvényt, gonosznak elestét,

így hozzunk naponta magunknak jó estét,

mert ahol szép a szó, az igaz feltámad,

boldogság kezet fog, elbujdos a bánat.

2017. április 18.

H.Kohut Katalin: Költő vagyok

„Költő vagyok – mit érdekelne

engem a költészet maga?”

Szívemet írom, énekelne

szépet, s ha jő az éjszaka,

áhítattal ring pennám hegyén,

megformázom a szavakat,

szomjazok életet, a zeném,

ujjaimmal akkordokat

pengetek, dúrokon, mollokon

szólítlak meg, te nagyvilág,

hangverseny a nyelvi játékom,

örömben nincsenek viták.

Óhajtok, kívánok, akarok,

felkiáltójel jóbarát,

nem kutatom a szótakarót,

melegít-e, mint a kabát,

borzongat, mint szél a tereket,

égő arcomon langy eső,

hogyan ér minket a szeretet,

sivatagban víz-eredő.

Válaszaim szavakban leled,

kérdéseim világosak,

a megoldást szívedből veszed,

az ágyúk is virágosak.

Szórom a szépséget, a békét,

erős bástyám a gitárom,

eldalolom rossz legyőzését,

költősorsom én kitárom.

Költészet, ki fennen hirdeti

nagyságát a csillagoknak,

háromszín-öröm, mert nemzeti

a nyelve a magyaroknak.

2017. április 4.

(Az idézőjelbe tett mondat József Attila Ars poetica című versének két első sora)

H..Kohut Katalin: Kékség

A kékség gyászruhát öltött,

míg bírta, szárnyát emelte,

a kék vászna összeöltött,

halott lett az anyaszülte.

A köd sűrült, az óra megállt,

kegyetlen lett a kék Idő,

ifjú még nem viselt szakállt,

barázdás-lét lett eljövő.

Régen a kék angyal munka

hőseként, példaként meredt,

míg az éhbér volt soványka,

a lelkes szív kettérepedt.

Megkékült mára mindenség,

az ember halad dúdolva,

szárnyaiban rejlő fenség

kékségét magába vonta.

2017. április 10.