Lelkes Miklós: Levél a mából gróf Károlyi Mihályhoz

Neved a mában olykor említik még,

de bizonyos, hogy meg nem értenek.

Igaz magyart e nép oly ritkán értett!

S önmaga ellen gyakran vétkezett.

Jobb volna ezt kimondani, de nyíltan

nem beszél itt maholnap senkisem:

fent hazugok hazudnak régi-újat,

s lent az ismerős butaság terem.

Miért szeretne, Grófom, fent a tolvaj?

S elfelejt lent a tudatlan szegény.

A mocsok ott békében, háborúban,

ha nem is úgy, mint Utad elején...

Miért szeretné a földosztó grófot

fakult rózsaszín?! S háromszín-mese,

melynek - valljuk be! - kétszínű a vége,

s rejtetten bár, szintúgy az eleje?

Saját földed osztottad a szegénynek...

Nagylelkűségeden titkon nevet

az a csőcselék, amely a zsebéhez

mér ma hazát, követ önérdeket.

Ítélni tudtál, s mertél szólni akkor,

amikor népek bőrébe a szót:

"HÁBORÚ" égették be itt is, ott is

hataloméhes úri passziók.

S mi lett a vége? "Kutya Szerbiából"

harapott lábbal futott a magyar,

s elvesztett földön vér csíkja jelezte:

mily öntelt volt az a kezdeti dal!

Ma hol tartunk? Az igazságtól messze.

A józan észtől még messzebb, lehet.

Elbohóckodik Hebehurgya Jancsi,

s Média csókol hatalom-kezet.

A nép kell: olykor ágyútölteléknek,

máskor meg szavazógép-töltelék, -

de el sem jut a "mit?"-től a "miért?"-ig,

amíg éljenzi hamis ünnepét.

Grófom, ki méltó Példakép lehetnél

igaz magyarnak, - jönnek szebb napok

egyszer, talán? Most csüggedten legyintek,

s ez örök-vesztes tájon hallgatok, -

ha versben is. Könyved ott a kezemben:

fel-fellobban zászlós, gyönyörű hit,

hited, mely elért piros hit-csodáig,

s egyszer talán elér a szívekig.

Lelkes Miklós: Korunk erdejében

Magányomnak írom le: rosszul érzem

magam korunk elvesztő erdejében.

Éjjel-nappal megunt, s már utált holdak

keresztek árnyékára vigyorognak

hüllőszemekként, észből kivetetten,

s kacsintások gyűlnek rókazsebekben.

Igen... Új kor, de régi lényeg, nem más,

mint önérdek haszon-összekacsintás,

s tán meglepő: az erdő szürke, barna

sok fája bámul, mint istenke barma

a beszűrődő alkonykönnyre, vérre, -

ezt az Erdőt értelem el nem érte.

Becsület sem. Hajnala? Hát ez Hajnal?

Hamis játék kiforgatott szavakkal!

Forradalom? Haza? Nép? Nemzet? Béke?

Mennyi szó lett önmaga ellentéte!

Ó, holdszemek, rossz ma, még rosszabb holnap!

Ki kívánt égre ennyi hazug holdat,

ál-imát szenteskedő holnemvoltból,

s kalmárt, ki részeg pofátlan profittól?

Magányomnak írom le: rosszul érzem

magam korunk elvesztő erdejében.

Csak magányomnak írom: itt a fákra

sötétet önt régi korok világa.

Itt csak mélység. Ó, ha Magasság volna,

mint érintené Hajnal piros csókja!

Az a Hajnal, égi Eszme szülötte,

nem is tudom, hogy eljön-e a Földre...

Magányomnak írom le: rosszul érzem

magam korunk elvesztő erdejében.

Eltévedt fák, nyomasztó kőkeresztek.

Istent szavalók az Ördögért tesznek.

Nevet az Ördög: járhatnak a szájak, -

minden bűnt elfed bibliás bocsánat!

Az történik itt, ami annyi korban:

fanépség bámul elbambásodottan,

s korhadt erkölccsel, kidőlt bedőlt hitben,

Kalmár az Úr, s rabszolgája - az Isten.

(2011)

Lelkes Miklós: Bennünk a táj

(József Attila emlékének)

Bennünk a táj: sebzett, véreres alkony,

s keserűség köp piszkos utcasarkon

hajléktalanból, (s díszéből a Háznak

a gyűlölet, - rá bibliás bocsánat

máris siet, vagy három színnel mintás

magyarázat: cinkos összekacsintás).

Bennünk a táj, a házfalak, az esték

sötétjében tűnődő kert-melegség,

fent hold-csodálat, lent megbotló részeg

állástalan, a lemondott remények

kocsma-társa, kizsebelt, kinél álmok

hiánya már, s hiába-vágy világot

úgy megszokott…nem is néz jobbra, balra,

csak arra: legyen egy itóka-fajta,

akármilyen. Mindegy neki: gúny, bánat

miként hívja polgárnak, proletárnak…

Bennünk a táj: a kor. Ferdített emlék

lelkekre dönti konok kőkeresztjét,

mely sohasem volt szent könyv Kereszt-álma:

keresztútnál az az Ördög találta,

ki álarcos szót ötlik ki a tettnek,

s megtévedteken kedvére nevethet,

s gőg-koronásan oszt pénzt, glóriákat

a hízelgőknek, akik erre vágynak.

Bennünk a táj: az a hiány, az Eszme

hiánya, mely a szíveket kereste, -

Eszméd hiánya, a szemekbe néző

Vers-tekintet, Csillagodé, igéző

szépség-szülötte mindig csak várt Földnek,

ellenfele hazugságnak, közönynek,

butításnak. Hol most a Vers, az Eszme,

amelyik esküt tett a Becsületre?

Sajnos, sehol. A Való van, mely lódít,

lengetik ravasz rókalobogóit,

s mily éberek a konclesők a mában,

haszon-kegyekért milyen kapkodás van!

Bennünk a táj-kényszer: tönkretett ország,

hol a rabságot szabadságnak mondják.

Szobrod, Költő, a Duna-parton? Látszat.

Hozott e kor érdek-nosztalgiákat,

melyek tettekkel szolgálják a rosszat,

azokat, akik jog-köntösben lopnak

(köntös nélkül is, ha úgy tartják néha:

ami a közé, - nekik szabad préda!).

Egy-egy lélekben talán mégis Emlék

Verseidből tavasz-virágmelegség,

szív dobbantó szín pirosan, fehéren,

rügyek barnás zöld öröme a légben,

nyár, amely ígért csöppnyi hangya-honnak

addig megértnél, bajnál, búnál jobbat,

lobbanó zápor, táj-újítón tiszta,

fogoly madárnak kinyíló kalitka,

elképzelt munka egy munkás hazában,

oly törvény vágya, melyben igazság van,

ország, amelynek arcán barázdákat

nem szánt lemondó, terméketlen bánat…

Költő, e korban hány felfájó szemben

gyűjt könnyeket újra a Lehetetlen!

S hiába tudjuk: ha magyart magyarra

uszít a régi, bevált érdek-fajta…

(2011)

Lelkes Miklós: Királyi cirkusz

Királyi cirkusz, bűbáj-esküvő

a brit tojásból büszkén lép elő,

s London-dobozból ugrik új doboz.

A pálca int: - Figyelj, varázsolok!

Kate s William, csinos a lány, s legény,

s szívtükrük ott a bámész nép szemén.

Nem tehetnek róla: ilyen e nép.

A látványért eladja mindenét.

Előkelően fénylik fent a nap.

Hölgy fél fején szitakötős kalap

kékül, másik hölgy haján bíbor ül, -

s pimpós pompa nem marad egyedül.

Tévés bohóc nézőhadat vezet,

fecseg, röhög, - fizetett élvezet.

S oly népszerű koronás Böske Mam’!

Sárgarigós ruhája, mint arany

ragyog, s kincses ládája sem szegény

(s mennyi vér, könny nyoma a fedelén?).

Ó, Istenke, áldd meg hát Angliát,

s amit szerzett évszázadokon át

az a gőgös-hajós történelem, -

egyetlen tette sem volt becstelen!

(Mért tűnődnénk teáscsészénk felett

oly kérdésről: mi is a becsület?

Ó, nem! Ahol gondolat megterem, -

ott rebellis szót súghat a Jelen!)

Ó, boldog polgár, turistás tömeg, -

itt az időd! Érzelmes könnyeket

önts örömödben, - és még szebb lehet:

térdre omlón köszönts Fenségeket!

Ó, ne törődj azzal, hogy mit dalol

a Józan Ész, magában, valahol!

Ó, azzal ne! Biztathat, látva ládd:

nincs már csak térdre hullott walesi bárd!

Inkább siess, vásárolj poharat,

tálat, rajtuk mosolygósan marad

Kate, s William, - és még akkor se hidd:

giccs-álmod rossz valóhoz volt a híd,

ha szívednek csak bajt és bút terem

új tenger, új hajós történelem!

Messzi földről (ahol most rossz ügyek)

mutat tréfás-komoly szamárfület

e vers. Koronás-cirkuszos világ

míg eljátszik új s új komédiát,

s odaterelt birkaszem-nyáj mered

a londoni parádés jelenet

közepére, mondjátok, ki lát itt,

bégetők, - jövő tragédiákig?!

(2011)

Lelkes Miklós: KANADAI ERDŐK (Kaskötő Istvánnak)

Milyen lehet a kanadai erdő?

A magyarnál, úgy gondolom, sötétebb.

Benne fenyegetőbb a végtelenség,

s felette fényteltebb a csillagének?

Aki fáradt, ott is mesére vágyik:

házacskára szíves mézeskalácsból,

s a kályhaközel meleg duruzsára,

amit lángszoknyás remény átvilágol?

…és a vizek? A nagy tó-óriások

mint emelnek vállukra fényt és árnyat?

…és rajtuk más a piros nyugtalanság,

mint Balatonon alkonytánc-varázslat?

A lélek ott is álmodón magányos

mire megérik, s szomorú a Szépség?

S ott is annyi saját-zsebéig-látó

tülekedő, ki önérdekkel néz szét?

Túl sok a kérdés? Talán igazad van

és, azt hiszem, úgyis tudom a választ:

a Szépség telt rejtőző félelemmel,

s mindenütt úr aranyborjú-imádat.

Amit kerestem, az nincsen sehol sem:

annyira vágyott, tisztaarcú Holnap,

amely közelt hoz át a végtelenből,

s minden búcsút szebb kezdettel ragyogtat.

Az erdők, persze, sötéten is szépek

és olykor tréfás hangok áthuhognak

félelmeinken, s majdnem elfelejtjük,

hogy sehol sincsen nyugodt álmú holnap,

mert tájain a felfordult világnak,

könnycseppesnek, sebeink mélyén láz van,

tele égő, fájó kérdőjelekkel,

magyar honban éppúgy, mint Kanadában…

Lelkes Miklós: A NAGY BÖRTÖNBEN

Arcok jönnek, szolgálnak, s múltba mennek.

Csúffá lesznek szépnek képzelt szerelmek.

Nézelődöm. Bilincses időm töltöm.

A Nagy Börtönben sok-sok kicsi börtön.

Az akác szép volt - dünnyögöm magamban -

mikor virágzott, s dús-kék pillanatban

fehére omlott remélő szemekbe.

Azt a reményt nincs-remény eltemette.

Ma minden fáj. Rengő csillagvilágok

idegmélyről riogatják az álmot.

S holnap is minden fáj majd, régi fénykép

a földre hull, legyőzött volt-merészség.

Az Anyag fáj. S hogy nem békül a Lélek

és az Anyag. Vagy végképp semmivé lett

a Lélek már, s csak Anyag, tehetetlen,

pusztul, s pusztít, egyre kegyetlenebben?

Kis bolondok előtt ajtóm bezárom,

én, Nagy Bolond, - egy Könnycsepp a világom.

Benne látok mindent, - de oly hiába!

A nagyvilág a börtönök világa.

Dalt dünnyögök. Bilincses időm töltöm.

Frisszöld akác szép volt fénysütött földön.

Fehér virágszín szárnyalt volt-szemekben.

S a volt-remény... ó, az felejthetetlen!

Lelkes Miklós: EGY-EGY FA...

Egy-egy fa teste, árnya: életed,

és világodról vall, ha kérdezed.

Most is. Augusztus bánata velem.

Búcsú rozsdál lankadt leveleken,

míg lent, a földben, ahol minden út

sötét, a sok-sok gyökér múltba fut.

Végtelenbe. Nem támad fel a holt,

ha jó is hinni: van-ná lesz a volt.

Mint lehetne? Égre néznek a fák,

de nem látnak egyetlenegy csodát,

amíg ti hány csodáról vallotok

jeléül, hogy értelmetek halott!

/S ha nem halott, - még halottabb nekem

hazuggá lett, számító értelem!/

Mindegy. Nyár sincs. Oly csüggedtek a fák!

Nincs-világban ijesztő némaság.

A zaj is némaság. Bomlott zene,

az is csak látszat-hangok erdeje,

az is csak kábít, az is nincs-et ad,

az is semmit villantó pillanat.

Mindegy. Közöny nem hullat könnyeket,

s e Némaságnál nincs nagyobb beteg.

Tört ágak, ágak. Hát ez a világ?

Ennek álmodtam istencsillagát,

szívpirosát? Jóságtól meleget?

Eszméje csak Nincs-ben melengetett?

...csak Hercegnőm volt Szép, - és szép, ha hű

tokból kiszáll aranyláng-hegedű,

és szólni kezd, és hangjára a könny

fényvisszacseng, melengető öröm,

majd Égen Csillag, szívpirosa még

elalvás előtt mond remény-mesét...

Ó, mindegy, dal! Minden fa: életem.

Mind haldokló békét: Nincset terem,

Anyagba ördögített látszatot, -

nincs az Öröknél halottabb halott!

...csak Hercegnőm Szép, és az Szép, ha ég

Ég lesz, s csillag Csillagként mond mesét,

de nincs Ég, melyen Csillag felragyog,

s remény, ha volt is, már az is halott,

s Nagy Kör forog örök-kegyetlenül,

haldokló béke a szíven belül,

és búcsút rozsdál nyárvégi levél,

lánghegedű alkonyaranyhoz ér,

dallam törik, elcsillog a Világ,

mely nincs, nem is volt, fáradtak a fák,

nem érzitek, tudom, más ég velem,

fájdalmatlanul fájó végtelen,

egy-egy fa félénk árnyat tart elém,

kopott madár egy szobor kézfején,

kőtükörszemben volt-ének honol,

csillagpiros tűnődik valahol.

Lelkes Miklós: AZT, HOGY MI FÁJ...

Azt, hogy mi fáj, elmondanám, de mégse

tudom. Ki tudná? Nézz kinyúló kézre,

mely tétova, tűnő, szegényke álom

lemondóan aranyló láthatáron!

Fáj, hogy a múlt tetteket súg hiába:

nincs szív, fogékony, s az agy hozzá kába.

S ha volna tett, tűnődöm, mondd, mit érne?

Idő éget mindent feketeségbe.

Csak a Percen ülünk, e rozzant széken,

s minden vágyunkra ő felel: a Mégsem.

Fáj gyermekkorom, melyben sárga almák

illatával illant a gondtalanság.

Fáj, hogy a Szépben és Nemesben hittem,

s elbukott, nem lett Isten az az isten.

Ám mint lehetne? Az Örök Nincs foglya.

Látszat-létét velünk együtt zokogja.

Ó, nem az fáj, hogy tudom: nem szerettek!

Más jajdul itt: önmagát vesztett gyermek, -

futott volna glóriás csendbe, kékbe,

míg nyár piroslott, málna édessége,

ki, gyermekként, új messzeségbe látott,

s akit felnőtt annyiszor megalázott,

annyiszor bántott. Ülök rozzant széken,

a Percen, és szólnék, de az a Mégsem

nem engedi, ijesztget fehér holdnak

szeme, gúnnyal olykor fölém hajolgat.

Ó, jó volna a Fájdalmat kitépni

szívből, agyból, s egykor-gyermekként nézni,

látni, elvágyni, s hinni, hogy az árnyak

félelmein túl csillagok bevárnak,

hinni, bolondul: végül az a Csillag

mindenkinek örömet hozó színt ad.

Ó, álommúlt, hitetlen hittel itt benn!

Hol vagy, Csillag, isten helyett az Isten?!

Percen ülök, rozzant, szúette széken,

s gyűlöllek bár, gonosz, vigyorgó Mégsem,

Értelmetlen, érzem most, árnyak Árnya:

a te Törvényed vetül a Világra,

te vagy Örök, tőled pusztul a Szépség,

káros csírádtól beteg az Egészség,

feléd tárul ki hús, vér, minden Ablak

neked fénylik, - de én, lásd, megtagadlak,

épp úgy, mint régen bennem az a gyermek

megtagadta hamis aranyszerelmed, -

akkor már inkább halálomig fájjon

e tagadás, - gyönyörű boldogságom,

Hűségem Hozzád, Csillag, kiben hittem,

Te, istenek közt az Egyetlen Isten!

Lelkes Miklós: KUTATNI SEM MEREM

Kutatni sem merem: hová lettek az évek,

alagútjai madárhangú fénynek,

ágbújócskái kéknek, míg az árnyak

futó fehérre néztek egy vasárnap,

az a diószem - még zöld volt a burka,

s a lég arany pontokkal telefújta,

s úgy ragyogott, mint égi álomékszer,

mellyel földi kincs talán sohasem ér fel.

Kutatni sem merem azt, hogy a volt-virágok

színe hová lett, múlttá miként lángolt,

mint égett el volt-öröm, s újra-újra

miért figyelmeztet bánatok ujja

az elmúlásra, út az úttalanra,

mosolyra nimfák üdén csábos ajka,

faóriáshad csöpp egynyári létre,

a Végtelenség a Kezdet Kezdetére.

Kutatni sem merem: hová lettek az utcák,

viszem gondjaim kopott, barna búját,

régi névvel rám néz idegen utca,

idegen világ párája befutja,

vagy régi télből medvék öblös hangja

dörmögi át egy barlangos hangtalanba.

Kutatni sem merem hová lett, ami szép volt:

ígérő hit, bíztató csillagégbolt,

Csillagpiros, csillagok istenéke,

s csendben értünk tűnődő Messzesége,

az a Közös, amiért sokan tettek,

hogy szebb legyen a szíveknek, szemeknek.

Kutatni sem merem azt, hogy az eltűnt évek

miként hozták elénk e vesztes véget,

Látszat-országot, magát meg sem látót,

e hitvány eszmét, mégis tapsra várót,

zászlókat, bennük nincs igazság-Holnap, -

mást hirdetnek, de az önkénynek lobognak.

Kutatni sem merem, de, jaj, csak látom mégis:

miért beteg a Lélek, s miért vérzik,

hamisan hőst miért mímel a szolga,

s illeszt Kéz díszt Önérdek Lovagokra,

Nagy Cirkuszban miért rosszízű tréfák

fedik el ki és miként markol prédát,

Tolvaj miért szónokol, s szem se rebben,

s az ország miért szennyben, Reménytelenben.

Lelkes Miklós: Hársfák

Bogárszárnyat villantott át -, meg át

a bánaton ezüstcsengős világ.

Sírtam volna, de tudtam, nem szabad:

égő könnycsepp szívemen ottmarad.

Nyár volt. Hársfákkal. Árnyékos meleg.

Ezüst csengő hangtalan csengetett.

Hársfák alatt a Kék Álom leült:

másik szívből szívemhez menekült.

Távol az erdő állt, a légbe fel

nem kúszott még. Várta, hogy érje el

a felhőláng, s akkor majd könnyedén

magasba jut felfénylő könny-zenén.

Igen, a Kék ott álmodott velem,

utazott át múlton, kétségeken.

Egy Képtelen Föld csábított, s szabad

égig emelt zászlókat, szárnyakat.

Hársfák alatt, a fényben fénytelen

pillanatban kigyúlt a végtelen,

s érteni kellett, akkor is, ha fáj:

nincs semmi más csak hársfákkal a nyár,

csak látszat-erdő, mely mélyzölden áll,

csak halk ezüsthang: semmi-kis madár,

csak daltalan dal: semmi-lét-magunk,

látszat-kékségben élünk s meghalunk,

s a perc-mesének ha majd vége lett,

csenget a csengő s ezüst cseppeket

szór szerteszét és visszahull a fény

és lélek száll kigyúló könny-zenén.

Megértem, de el nem fogadhatom

az Időt, mely teremtőm s gyilkosom.

Az én Időm egy más álmú Idő:

kék álmú Kék, szívig menekülő.

Lelkes Miklós: Borsószem Királykisasszony

/Szegedi Katalin képeihez/

Ha elgurult minden más pillanat,

a kedves-kerek borsószem marad:

egy borsószem, gömbölyű semmiség,

egyedül őriz múlthoz hű mesét.

Zápor zuhog, eláll. Gyors facsigák

perdülnek tisztult kéken, zöldön át,

s a táj reményt, fényt gyűjt és rejteget,

s estét várnak földi csillagszemek.

A Borsószem, sok-sok párna alatt,

érezhetően mindig ottmarad.

Titkát kilesni hold hajolgat át:

fehér mosoly, örök kíváncsiság.

Ó, bábucskák, lépcsősor-kanyarok, -

Nagy Sietéstől hány öröm halott!

Miért nem Őt keresitek, kezek,

a van-nincs-tréfás csöpp Borsószemet?

Miért nem Őt, a Kicsit, aki itt

mesélhetné kereklő álmait,

s az Álommesét, melyből megterem

Végtelenre nevető végtelen?

S miért nem Őt, szívek, az Égi Lányt,

a Borsószemet megérző Talányt,

az Égit, mely úgy szól, mint szerelem,

s szívet szív felé fordít kedvesen?

A választ tudom, - s hiába tudom

lépcsősorokkal meghajszolt úton,

de verseimben itt maradsz velem,

Végtelenre nevető végtelen.

Lelkes Miklós: A VÉGPONTON

A végponton sincs más, mint végtelen, de

ott egybeolvad már fény és sötét.

Megértheted a hulló részletet, de

érthetetlen marad a Messzeség.

Mit mondhatnék a sok-sok kis hazugnak?

A tudás, joggal bár, hiten nevet, -

de nem tudás már, mikor abbahagyja

a nevetést, csak álomgépezet.

Gépezet, melyben álmot gyárt a vegyszer,

forgó láncon rohanó pillanat, -

s a végponton sem látod az Egészet:

Te vagy-e te, Magad-e vélt magad?

Rossz álom jön. Jó álom. Jó a Rosszban,

rossz a Jóban. Mit sem tesz a halott?

Vagy mégis Ő épít fel Múltból Álmot,

Anyagtalant, - örökölt anyagod?

Ő is, te is. A végpontot nem értő

pusztít, sőt, Hite gyilkol, ha lehet.

A Becsület: megértett Nemtudásod,

szívjóság-telten bölcs Hitetlened.

A végponton az is lehet: megérted

a keveset, mi Létből érthető.

Mily kincset érne ELŐBBI megértés,

az Édenkert-Szív, Édenkert-Idő!

Kis szolga-koncért hazudj önmagadnak?

Döntsd el. Én verset írok: hallgatok.

Nem-kell verssel, - de benne Végtelen van,

most-jelennel nem békélő halott.

Lelkes Miklós: AZ ÖRDÖG KORBÁCSA

Nincs furcsább tárgy, mint ez a hosszú-hosszú,

sokszínű csík, amely, mikor lecsap,

fel-felvillan aranyfogsor-ígéret,

selyemgyönyörrel befont pillanat

kéje kacsint kéken, bűvös-pazarlón

test árasztja csábító melegét,

de más helyen, az árnyaktól sötétlő

korbácstest-részen hold jajong zenét ,

fehéren izzót, s meggörnyed a lélek,

s ha meggörnyed - halálig úgy marad,

s lecsap a korbács, feljajong a lélek

futó, kínszikrás csillagok alatt,

lecsap a korbács, felsikolt a lélek,

roncsolt erekből szivárog a vér,

majd ömlik, ömlik, mindig, mindig, mindig,

fehér holdtesten már a vér zenél,

testvérek vére, meglendül a korbács,

sújt és nevet: az ember birka csak,

mohón legeljen mérgezett füvekből,

s csapja be látszat-selymes pillanat!

Nevet a korbács: ostoba az ember,

oly ostoba, hogy - minek a Pokol?

Pokol a Föld is. Sújt hatalom-korbács,

hazugság-korbács. Itt. Ott. Valahol

mindig lesújt. Ó, tanul-e a birka?!

Sátánkézben korbácsgúny felnevet:

- Tüzes aklunkban mennyi, mennyi birka!

Rossz pásztorok a gőgös istenek…

Lelkes Miklós: H A L Á L (Apámnak)

Te nem érted. Én még inkább nem értem.

Nincs szakadék két nem értés között,

vagy ha van is: a függőhíd, a lengő,

a sötétben bennünket összeköt.

Lehet: a Halál csendes, szelíd jóság,

- de nem hiszem. Aki sötétet ad:

maga is sötét, s ki, lopva bár, fényt hoz, -

annak kezében igaz pillanat.

Fény kellene, igazi! Csapdamélyen,

sötétben élünk mind, s ami ragyog

az nem fény, csupán csak csaló varázslat:

valónak hitet napot, csillagot.

Az igazi Nap, Csillag másik égen.

Hány ég-burkot fejthetne fel a kéz ,

míg eljuthatnánk az igazi Égig,

melynek Fénye van, s az szemünkbe néz?!

Lehet: a Halál bölcs, tanító orvos ,

- de nem hiszem, mivel ha Nincset ad ,

akkor kezéből mégis fájdalom kél ,

szemben és szívben sötét pillanat.

Ha gyógyítana: minket átkarolna.

Fényig fordítna arcot és mesét,

s a szemekből a könny elpárologna,

szívet nyugtatna értő messzeség.

A Halál is felelős, hogy az élet

nem Élet, - nem csak az Ember maga!

Ha isten ő, hát akkor szinte Ember,

olyan hideg-kegyetlen csillaga.

Anyám elvitte és egy szót se mondott

miért s hová. Nem mondta a valót.

Csupán parancsolt odavetett gőggel:

- Sírjatok csapdamélyen hallgatók!

Én nem könnyezem, mert bennem már kristály

a könny, s kéken szikráztat bánatot,

mélyre rejtettet, s nem csupán csak Érte:

mindannyiunkban hallgató halott.

Érted sem sírnék, mert nem kell a Színház,

akkor sem ha őszinte a színész,

s önmagát játssza botladozó lábbal,

ha szíve búsfekete színre néz.

Más lesz a baj, ha meghalsz. Fájdalommal

éppúgy kereslek majd, mint önmagam

madárszárny vitte kóbor pillanatban,

őszben, ha fáknak félénk árnya van,

télben, mikor fent tűnődik egy csillag,

s tavaszban, ha öcsémnek és nekem

verset olvasol, mert visszahoz múltból

volt madárhangú égbolt-szerelem.

Ha én halok meg /mert minden megeshet!/

- nehogy sirass! Titkot súgok, nagyot:

e csapdamélyen éltem merő látszat, -

így e nincsből meg miként halhatok?!

Verseim vannak, ámde fura fickók,

s hidd el nekem, hogy könnyet egy se kér!

Halálra is gúnyosan ránevetnek,

ha közelít a csapdamélyi éj.

Valamit tudnak amit nem tudok még,

mert az Anyagban legbelül ragyog,

s amit maholnap talán meglát bennem

nyíló szemmel egy hallgató halott.

Lelkes Miklós: A D O N - K A N Y A R

Az a Puszta ma is temet, temet,

s igazságért nyúlnak ki holt kezek.

A Folyó kanyarog, szíveken át,

s minden cseppjében könny, vér, némaság.

...mentek, mentek az Örök Hómezőn,

botló lábbal csillagba ütközőn.

Szél ölelte át őket, vad idő, -

rongyos éhesnek gyilkos szerető.

Ki küldte őket oda? Az a Bűn,

mely ott zengett sátáni hegedűn,

gőg-hatalom, fosztogató világ, -

most is hallod ijesztő dallamát.

Minden Emlékmű részekre törött:

oly más-lelkű hajcsár és üldözött,

még akkor is, ha a végsorsuk egy,

s varjúhad száll látszat-béke felett!

Ha igazság nem kell, - hallgassatok!

Az a Folyó szívekben kanyarog.

Beszennyezik reklám-zászlós imák, -

elég lehajtott fej és némaság.

Lelkes Miklós: M E Z Ő (Böszörményi Zoltánnak)

A mezőn olykor nyúl fut el.

Hátán lovagló pillanat,

s picikét elcsodálkozunk,

hogy a táj mégis ottmarad.

Marad az eltört végtelen,

füvek, virágok erdeje,

bólogató nap-bóbiták

kísérte kékcsengős mese.

Mindenben rejtett óra van.

Járnak, járnak a mutatók.

Szárnyalnak széltánc-illatok,

tetteket múlttá altatók.

A mezőn olykor nyúl fut el.

Az életem is elfutott.

Minden jelenből árny kinéz:

kíváncsi szemmel egy halott.

Mező, nyúl, vágyak, elfutók...

s kapunk e semmi-életért

oly furcsa bért: felismerést,

hogy senki semmit meg nem ért.

Nem értjük a mezőt, nyulat,

undorgyönyör verőeret,

mely gonoszul visz szívbe vért,

halálba látszat-életet.

Örök szomj, Lélek-képzelet,

melyen mindig győz az Anyag!

Csupán istenített Pokol

mi imák mélyén megmarad.

Életem bánat-egyszerű.

Még egyszerűbb varázslatom:

másik Mezőn másik Nyulat,

Más Semmi-létet álmodom.

Ott semmit sem kell érteni,

mert Lélekké lesz az Anyag,

s más az Idő, el- s visszaszáll

pirospillangós pillanat.

Ott Út az út, mert visz tovább:

másokhoz elvisz csillagot,

s vele más álmú Végtelent,

mindig a Szívre hallgatót.

Való mezőn, ha nyúl fut el,

később búsak a bóbiták,

s csak elmúlás mi ottmarad, -

az cseng tovább, kéken tovább.

Lelkes Miklós: NYÁR, AFRIKA

Afrika volt az a nyár, földet éghez

egyre varrt a sok szorgos szöcske-tű.

Fellángolt a fű oroszlánsörénye,

s ezüst hangot dajkált egy hegedű.

Vesztesekkel ültem Napszítta Ország

csendjében és csüggedt kékbarna fák

tudat-mélyén már keselyűk cibálták

a Nagy Tetem gőzölgő mellkasát.

Lengő színekből volt-mézeskalácsra

gyűlt a darázs, s az illat illanó

légsóhajában lehullt a virágfej:

bárdot villantott egy lila bakó.

Afrika volt a nyár, minek tagadjam,

s Nagy Varázsló játszott veled, velem :

az érthetetlen gúnyolta az értőt,

s önérdek gázolt át közérdeken.

Nyár, Afrika, kiszikkadt fű, szegénység

von feketét rád fehércsontú hold.

Karmok, csőrök fosztják a van-t, a voltat,

s fosztanák ami itt se, ott se volt.

S ha jön az este hazugok az árnyak,

s még nagyobbak. Sötétlő ég velem,

s veled eljátszik. Játékos Varázsló !

Fogy az idő, nyár, szépség, érzelem...

Látszat-hazák, Vérszítta Látszatország !

Te is tudod, és én is jól tudom,

hogy itt ülünk most iszonyú muszájból,

de lelkünk már egy másik csillagon.

S bár messze még, de tudjuk: háború lesz.

Fent fekete ég, fehércsontú hold.

Lent egy álszent had papol becsületről,

úgy ahogy régen egy másik papolt.

Lelkes Miklós: ÜNNEPEK MÉLYÉN (L. Csépányi Katalinnak)

Végül, sajnos, mit sem tehet az ember,

bár sakktábláján ezt-azt megtehet -

a matt előtt. Van úgy: ugrik a lóval,

s királynője kecsesen integet.

Ha hirtelen meglát is új világot,

mit elrejtettek csendes csillagok, -

elérheti útvesztő végtelenben?

Élő nem tudja, s hallgat a halott.

A gondolkodó mindig nagyon távol

mindenkitől. Nem kell a gondolat!

A tömeg csak megy, megcsalt múlt-idővel,

görbült gerincű holnapok alatt.

Nézzünk az ünnepmélyre, - önmagunknak!

Nézzük mint szökik tavaszban az ég

elképzelt kékje vágyott messzeségig,

amely a szívnek örök messzeség!

Nézzünk a nyárra, fényjáték-mesékre,

melyekben zsongás-dús darázsdalok,

míg az árnyékok arany koronája

hit-hiteget, csillogtat látszatot!

Nézzünk az őszre! Álom-háztetőkön

eső kopog, ónszürkén altató,

s tűnődjünk el kis lélek-csigaházban:

mi a való, ha semmi sem való?

Nézzünk a télre, könnyes gyertyalángra!

A Nagy Fenyőre, mely nincs, csak szemek

egy pillanatra elhiszik, szokásból,

s cseng üveggömbön piros szeretet.

Csak egy határ van, csengi jel, pirosan,

és nincs hetedhét, nincsen végtelen.

Számunkra nincs. Csak büszkén vesztes ének,

mint végső ének, földi végeken.

Ünnep mélyén kóborlunk, - önmagunkban,

s egy igaz múltban, s a szívben, ami fáj, -

de felettünk mind csendfényű a csillag,

s miénk egy képzelt hetedhéthatár.

Lelkes Miklós: BÍZTATÓ KORTESDALOCSKA

Szavazz reá! Ez az ember

szerény és derék.

Sikkasztott? Csak hétmilliót..

Néki ez elég!

..azaz: nem is sikkasztott ám!

Túl kemény e szó.

Csupán mivel el nem számolt -

az hétmillió.

Most már, kérem, azzal számol

megbántottan ő:

múlt számokkal el sem számol, -

nos, ez érthető!

Szavazz reá! Ezt a földet

ő úgy szereti!

Arra gondol: másokkal is

megkedvelteti.

Hazafiként zeng és közben

kezében a sár.

Áldott sárral: szülőfölddel

sokat eltalál.

Tele zsebbel, álszent képpel

végül hazamegy.

Áll leesik: ez ám példás

hazaszeretet!

Szavazz reá! ez az ember

sohsem hazudik

ha ágyában álom nélkül

horkol, aluszik.

I betűtlen igazságnak

nagy lovagja Ő!

Amit hirdet: közéletnek

tiszta levegő.

Amit tesz: az hellyel-közzel

eléggé büdös.

Kényes orrnak ily közélet,

lehet, különös.

Magas lóról szól hozzátok?

Lovas nemzetem!

Ilyen érvet Őellene

ne hozz fel nekem!

Igaz magyar, lóra termett,

s nagyon ügyes ám:

egyszer a ló egyik, másszor

másik oldalán!

Egy-két fura filozófus

szól csak itt vagy ott:

két oldalon de kétféle

amit ordított!

Szavazz reá! Ő az ember,

aki kell neked!

Ma Ő sikkaszt, holnap majd te,

vagy a gyereked..

Ma zsebedben az Ő keze,

no de kell a hit:

nagy házban, mint Rókamester,

lopni megtanít!

Előttünk az európás

nagy csilicsali,

aki ott még nagyobbat csal,

• az lesz Valaki!

Lelkes Miklós: Ó P E R E N C I Á S

Az a tenger, az Óperenciás,

egyszer hullámhegyekkel óriás,

máskor meg csend szikrázik rajta fel,

s a végtelenbe csillagot terel.

Tükrös szeme száz égen átragyog,

majd ijesztően vaksötét, halott.

Hal népe úszik, úszik, s múltba hal,

úgy mint minden: a vágy, dal, diadal.

Partjáig értem s értem: életem

lényege az, hogy mind lényegtelen -

a vágy, a dal, vereség, diadal,

s a fény is, mely sötét lesz oly hamar,

a kérdés, mely oly fontos volna, de

a válasz rá rejtély, titok, mese,

s bár tükrös szem száz égen átragyog,

marad a vég: a vaksötét, halott,

s minket lenéző gúnyos hallgatás,

a gőgös-mesés Óperenciás.

Lelkes Miklós: A M E R I K A Á L M A

(Az USÁ-ban 2001 szeptember 11-én történt terrorcselekmények emlékére)

Piros szörnyvirág gyúlt és Bűnbe vájta

karmát a bűn. Amerika világa

sokféle, mégis egy lesz, ha önérdek,

vagy látszata vezeti ott a népet.

Ha szól a fanfár, - butaságban akkor

egymást öleli az öntelt professzor,

s az utcát seprő. Mind gőggel kiáltja:

- Amerika: ártatlanok világa!

Ítélni fog most a Becsület népe,

a Szent Szabadság keresztesvitéze!

A két torony leomlott. Nos, ha hagyják,

ily tornyokban a világot eladják.

Ezt jól tudom, de fájdalmas a mélység

mikor pusztuló hullásra ítélték

a bűnössel a sok kisember-szolgát,

ki éppen nyomta komputere gombját

vagy fáradt szemmel a képernyőn nézte:

a Nagy Fogásból mi gazdája része,

s feleség, gyermek, ki miben sem vétkes,

jajszót sikolt mélységnek, messzeségnek.

Milyen lehet most Amerika álma?

Olyan álom, mely önmagát belátja?

Én nem hiszem. Álma még gőgös álom,

mely túllép tornyokon, tragédiákon,

s kezét eldugja, volt-kezét, mely egyre,

megannyi most-gyilkosát fegyverezte.

Afgán afgánt irtott, s mosollyal nézte

szakállas Samu Bácsi cowboy népe…

Az Álomban mégis sokféle álom

lángja lobban izzó lélekparázson:

rohamkés villan, vad, kegyetlen kedve

testekbe vág, vietnami gyerekbe,

asszonyba is, és bombák robbanása

elmúlt valóság álombeli mása

…de másnap ébred Amerika Hőse

és nem hiszem, hogy sokáig időzne

a Gondolatnál, s elrontaná napját:

ő tényleg hős, - vagy csak annak hazudják?

Ó, sok-sok álom! Szép Los Angelesben

fekete bőrben jár-kél mennyi ember!

“Feketévé” négerből avanzsáltak

/négert mondani nem illő, vigyázat!/ ,

de piros szín fut a fekete bőrre

mikor gazdáját verik agyba-főbe

fehér rendőrök, - s olykor jön utána

az, ami jött… Ó, Amerika Álma,

e rémképet nem mutatod! Belátom,

nem ilyen kép kell, képmutató Álom…

S talán az is itt-ott magányos álom

része ami távoli láthatáron,

ahol vakít szentnek hitt gyilkos vakság,

s tanktalpak alatt vérzik az Igazság:

Justicia mérlegét újra, s újra

lenyomja titkon Amerika ujja…

Piros tűzszörny, omló tornyok? Egészen

más kell, több kell , hogy önmagába nézzen

az a Nagy Álom: Amerika álma,

sávok, csillagok pénz-parancsvilága,

mely toronyomlás füstjében-tüzében

a saját hasznát keresgeti éppen,

s kisember-jajtól is profitját várja

tornyai Tornyán Amerika Álma.

“Isten áldja Amerikát!” - az ének

e sorával magam is egyetértek,

s hozzáteszem /őszinteség a tisztem/:

ne csupán áldja és - egy bölcsebb isten…

(2001)