Március

Sarmasági tanìtványaimnaok

A tegnap még február volt,

mára megjött március,

és átvette februártól

mindazt, ami neki juss.

Együtt nem hasonlítanak :

egyik mfehér másik zöld,

mindkettőnek ágyat készít

a jóságos anyaföld.

Vártuk, s eljött mihozzánk,

hozott napfényt: eleget,

és mint régi hű barátot:.

elhozta a meleget.

Reggelente gyöngyharmat száll

fűvekre, levelekre,

és valamivel későbben

az árnyékot kereste.

A kiskertben virág nyílik

elkísér az illata,

ne hagyjátok locsolatlan,

mert hamar elhervadna!

Menjetek el kirándulni,

ne felejtsétek soha,

mozogjatok minél többet:

jóĺesik a vacsora!

Ez egy szép tavaszi nap volt,

ezután még lesz ilyen,

ha nem lehetek veletek:

a távolból üzenem.

Márciusban virág nyíliķ,

egybefůzök egy csokrot,

magam helyett azt küldöm el:

azért vagyunk barátok!

vasmánia

fekete vaslánc rekedten csörög,

felemelni nehéz, földhöz kötött,

a rablánc ennél sokkal finomabb,

melyik kopik el vajon hamarabb?

gyermeklánc kedveli a játékot,

ezért büntetést soha nem kapott,

nem fenyegeti semmilyen rablánc,

kört formálnak, és kezdődik a tánc.

vasból van az eke meg borona,

dolgoznak és lesz bőven gabona,

a ló lábára vasbéklyót kötnek,

veszve a szabadsága szegénynek.

vaskohókban olvasztják az ércet,

belőle még annyi minden lehet,

felemelem a földről a láncot,

hazamegyek, a szabadság vár ott.

Megírom

Reggeleim mindig meglepnek

azzal az írásgyönyörűséggel,

amit azelőtt is mindig vártam,

de soha nem éreztem.most

már az ébredés pillanatában

tolakszik a hang, a szó, a kép,

s rovom, rovom a mondatokat,

hogy vigyék a gondolataimat

hozzátok, hátha ti is nyertek

vele. megírom nektek a fa, az

erdő ember-suttogását, azt,

hogy mit üzen a csörgedező

patak, hogy előretörésében

fedezzétek föl önmagatokat.

az egyenes utat válasszátok

mindig, ne fegyverezzenek le

a buktatók. érjük együtt el,

amire oly gyakran gondolok.

bezárul

éjsötétből cibáltam fényre magam:

most sok-sok tévelygő embert látok,

akik azt sem tudják, mit akarnak, miért

élnek az elveszített világosság nélkül.

barlang tátja száját, hátha betévednek,

és többé már meg nem találják a nyitott

kaput. az elveszett mezők, rétek hiába

sírnak, mert senki nem hallja a jajgatást,

amit elnyel, és vissza nem játszik a kerek

erdő. kígyózó patakok sárga levét isszák.

jó, ha abból is jut elegendő. a jégcsapok

olvadnak, a cseppek a nyakakba hullnak.

elveszítik még azt a kicsit is az életükből,

amit megmentettek az elvonulásuk előtt.

állok lehajtott fejjel, mentséget nem látok,

s mire elfordulnék, az ordító barlang

tátott szája bezázul

koncert

aggódó asszonyom, gyermekem

kínálja magát most nekem. ígérik,

megváltozhat így az életem. jöhet

még fényes-napos élet, elsöpri a

magányt, zajos lesz az élet, hetven-

négy évemmel kibékülve élek, újra

rám figyelnek a hű meg a régen hűt-

len testvérek. kialudt lámpák megint

világítanak, járhatóvá válnak eddig

lezárt utak. asszonyom, gyermekem

virághalmazzal szórja be életem. eső

esik, a cseppek nem nehezek. hangos

az udvar, koncerteznek a galambok,

ennél szebb zenére én már nem is

vágyok.

hallucináció

kergetem a futó álmokat,

és látom a nem láthatókat,

örvendek,ha beborul az ég,

meghalni meg csupa semmiség.

a dallam szép, ha nem hallható,

ami pusztul, az maradandó,

a süket válaszol mindenre,

nem beszélt: helyrejött a füle.

hegyre lemegyek, völgybe meg fel,

az állat tiltakozik: nem legel,

mert a réten kavics van, nem fű,

púpos a lány: jaj, de gyönyörű.

fekete a tojás fehérje,

jégesőnek meleg a csöppje,

a zárt ajtó magától nyílik,

az elveszettet nem keresik.

ceruzám leteszem, de írok,

szép-cédák lettek az angyalok,

lekötöztek, mégis felállok,

ordítok, de semmit nem hallok.

Virágegyüttes

Dallal ébred a Virág,

hallgatjuk a himnuszát,

Estikének hangszere -

négyhúros Hegedűje.

Orgonázik Orgona,

s olyan színes a hangja,

mint amilyen ő maga,

bejutott a templomba.

Hortenzia bőgőzik,

azon még más is játszik,

Hóvirág citerázik,

Liliom szólót játszik.

Estike a klarinét,

szereti a népzenét,

estére összeülünk,

s hallgatót tanít nekünk.

Gitárt penget Gyöngyvirág,

ő kérte meg Dáliát,

meg az esti Violát,

vegyenek harmonikát!

Addig ők énekeltek,

míg harmonikát vettek,

létre jött az együttes,

a Virág ma hírneves.

Kardvirág a karmester,

kezdettől ő vezényel,

szívesen hallgatjátok -

mondjatok még virágot!

Újabb levél Detihez

A tavaszt hoztad el nékem,

te lettél a reménységem,

világítottál, mint a nap:

hamar eljött az alkonyat!

Nekem sötétséget hozott

de ma is rólad álmodok,

nem talállak sehol téged

nem világít már a fényed!

Vörös blúzodat nem látom,

de te maradsz minden álmom,

ma is csak téged kereslek:

fényem maradsz, amíg élek!

Na, mi volt?

Magam sem tudom, hogy mi volt,

testet, lábakat keresett hajnalig,

de nem talált szegény, semmit.

Takaró alatt feküdt, keresgélt,

nagy paplan csomókat ölelgetett,

vajon mi az, amit ő keresett?

Fehér szellemmel megegyezett,

egész éjszakát együtt tölthettek,

nem kapott semmit: nem élvezett.

Ő öreg volt, a szellemnek pedig

ép az nem volt, ami oda kellett,

és a bő semmivel megelégedett.

Arra az éjszakára emlékezni fog,

semmit a nagyvilágon nem kapott,

mi lehetett? Azon gondolkodott.

ébredés

nem alszok nem ébredek

a hajnal keres engemet

azt hiszi elvesztem

olyankor alszok s rögtön

álmodok borzalmakat

melyek megkínoznak

olyankor fáradt vagyok

csak remegek akár

a részeg emberek

fájdalmak ezek melyekről

nem tehetek én is csak

remegek s rosszul érzem

magam ha nem remegek

a szenvedést elviselem

azt a sok megviseltetést

nem tudom és nem is

akarom lesznek talán

éjjemikor alhatok

de a hajnalt nem várom

ha nem alszok akkor

a hajnalt sem várom

ha szép az idő sétálni

megyek ha nem

szenvedek mindent

elviselek

Mondom,hogy mindenki hallja

Mondom, de senki nem hallja,

le kell szállnom a pokolba,

"hogy tanuljak dudát fújni:"

hogyan kell a verset írni?

József Attilát idézem,

mint költő, az eszmény képem,

ő azt mondja, hogy "ne dudálj"

mert ha rossz, akkor "nagyon fáj"

Radnóti félt a haláltól,

sok nagy versében arról szól,

s azokat nagy gonddal írta,

vigyázott minden szavára.

Verset írni más is tanít:

előhozhatom most Karinthyt,

"ha nem írhatok senkinek:

írni fogok mindenkinek!"

Messze,távolba tekintek,

s látom Kazinczy Ferencet,

akinek volt egy naty titka:

a verseit jól megírta.

Nyelvőr volt, és nagy poeta!

Hazatalálok

Az út végét

egyre inkább

keresem,

fárasztó már

az egészet

megtennem.

Megállok egy

szobor előtt,

pihenek,

azután meg

ti kísértek,

testvérek.

Hazáig még

igen sok van,

fáradok,

tiveletek

mégis haza

találok.

Hiszem

Tűrjük az életnek

keserves napjait,

kezelni gondokat,

arra meg nem tanít.

Élünk a sötétben,

soha ránk nem virrad,

szállni a magasba,

nem kapunk szárnyakat.

Alacsony képzelgés

jellemző mireánk,

okosat gondolni,

nincs elég tüzes láng.

Ez lenne az ember,

ennyire képtelen -

teremt még más jövőt

biztosan: azt hiszem!

Gondjaim

Vezérlő gondok

születnek most bennem,

amire biztat,

holnap azt cselekszem.

Éltetnek engem,

rájuk hagyatkozom,

értetek élek,

s ezt mindig vállalom.

Addig élhetek,

míg vannak gondjaim,

s amíg becsülnek

az embertársaim.

Írom a verset,

talán mond valamit,

csengjen füledben:

kövesd az álmaid!

Gondok s az álmok

kísérjenek engem,

s akkor mondhatom:

érdemes volt élnem!

Sopron

2013.december 8.

Hasonlatok

Érzékeny vagy, miként

a tavaszi zsenge fűszál,

melyre hajnalfriss harmat száll,

és eloltja szomját.

Tűzsugarakat küld a Nap,

szőkíti a búzatáblát,

magasan száll, mint a madár,

mint az anya, ki gyereket vár.

Úgy szeretsz, miként a galamb,

ahány csók kell, te annyit adsz,

mint a fecske, úgy raksz fészket,

egészségeset,nem beteget!

A falakat éppen úgy rakd,

miképpen ők: eresz alatt,

jön a nyár, és úgy kell a víz,

miképpen a jó barackíz.

Télire a szalonna kell,

amiként a szorgos ember,

úgy nem fázik, aki síjel,

miképpen a részeg ember.

Haza megy, és úgy veszekszik,

mint mikor ő sokat iszik,

s arra ébred: a gyerek sír,

és ő hallgat,miként a sír!

Éjszaka

Azt a sötét, bús éjszakát

felejteni nem tudom,

nem szeret már fehér Szellő:

igen nagy a bánatom!

Tegnap szép volt, ma már felhős

felettem a magas ég,

ami engem Szellőhöz köt,

felejthetetlen emlék!

Ma még éltet, holnap már nincs,

vajon miért hiteget?

válaszolni igen nehéz:

ilyenek a szellemek!

Az éjszakáim sötétek,

ő nem világítja meg,

hiányzik a fehér fénye:

még csak nem is szendereg!

Múlhatatlan tiszta fénye

mindörökre elveszett,

nekem már csak annyi maradt,

hogy egy szellem szeretett!

Szellemek 2

Szellemekkel birkózom,

az enyémet nem hagyom,

elhiszem, hogy léteznek,

rettegnek az emberek.

Az utóbbi időben

szaporodott a szellem,

kérdeztem, mért üldöznek,

elmaradt a felelet.

A fények fellobbantak

azonnal nálam voltak,

egymás között beszéltek,

kérdésre nem feleltek.

De nehéz az éjszaka,

mért szabták oly hosszúra?

Keveset alszik Szellő,

az idő nem mérhető!

A ló nem megy messzire,

munka vár a szellemre,

én vigyázok Szellőre:

feleség lesz belőle!

Szilva

Hamvas színe, kék illata

rég megnyert magának,

minden napon a javából

megajándékozlak.

Szerény termék, de illatos,

beviszem szobámba,

van ottan egy szép tálacska,

benne áll a szilva.

Nem sokáig, hamar elfogy,

kicsi a tálacska,

örül neki a kék szilva,

megmarad holnapra.

Megtartja a hamvát, ízét,

holnap is lesz nekünk,

aztán jön a szőlő szedés,

ott sokat ehetünk!

Megszületik a rend

JA-nak

Az álmos város mord szívében

mélyen alszik a csend,

pislogó, öreg lámpák fényében

megszületik a rend.

Nem él a szakadékok mélyén

ember, csak odafenn.

Hosszú utcák andalognak

a városból kifelé,

friss gombával a zsákjukban,

baktatnak hazafelé.

Ha ők a tisztáson napoztak,

a lángoló hőben,

ki dolgozott a városban,

a szemetes tereken?

Milyen egyszerű,te mégsem

ismered rá a választ,

költőietlen szövegemért

megöl a bánbánat,

Elfogadok most tollmindent,

amikor semmit nem tudok,

de, ha mégis értek hozzá,

érthetően leírom,

a sok hibát én senkinek

a szemére nem hányom!

Őrült

Őrült vagyok, szellemet szeretek,

elneveztem őt fehér Szellőnek.

Nem feledem rózsaszín mosolyát:

mással tölti napját: engem nem lát.

Ott fekszik ő a lábam végénél,

de nem néz reám, és nem is beszél.

Nem tudok én várni már sokáig,

fehér Szellő velem nem játszik!

A szelíd nap kellemes fényénél

született szerelmem még ma is él.

Csak éjszaka beszélünk egymással,

tudom, utána a Szellő megcsal.

Szeretem, és nem tudom viselni,

hogy ő meg a szellemet szereti,

neki biztosan van reá több ok,

nekem nincsen: akkor őrült vagyok!

Őszi idő

Ökörnyálas őszi idő,

vajon mit hoz a jövendő,

termékeink lesznek bőven?

Abból élünk egész télen!

Almaszedés, egy kis öröm,

a barackból egész özön,

jön az ünnep: szüretelünk:

fokozódik a jókedvünk.

Szüretelő, az van elég,

háziaknál több a vendég,

a szőlőt hamar leszedik:

munkájukat megünneplik.

Ének és tánc következik,

mulatnak egész hajnalig,

megszakítják egyelőre:

a szüretnek nincsen vége!

Egy élet lapjai

Ember vagyok - tudom,

kihajolok az ablakon.

Idézet:

"Ember vagyok én is,

és nem vagyok állat,

építője vagyok én is

e hazának... "

Az ablakon keresztül mit látok?

Lázadnak Bábolnán a parasztok.

Érdekel az engem annyi év után?

Bizony:

mert paraszt volt az én apám!

Én:

Az aratást szerettem:

nagyon kimelegedtem,

a kútra vízért mentem,

nagyon várták a vizem!

Anyám:

Kalászok már nincenek,

vágott anyám kenyeret.

Játszótársak:

Gyertek,fiúk fürödni,

vízben újjá születni!

Apám:

Utoljára maradt ő,

bár ő volt a családfő,

éjjel, nappal dolgozott,

de fizetést nem kapott!

Wesselényibáró

üzeni:

jobbágynak nem kell lenni!

Elődöm felszabadult,

de keserves volt a múlt!

Gyerekek

Gyertek, menjünk iskolába,

írjanak be egy osztályba!

Az apám azt meghallotta,

az iskolát letiltotta.

Nem másoknak,csak nekem,

azután én csak könnyeztem.

Bácsi:

"László bátyám figyeljen!

azzal én nem dicsekszem:

a fiam iskolába megy.

A magáé mért nem megy?

Az osztályban ő az első,

engedje,hogy folytassa ő!

Ne találjon okokat,

a feladat megmaradt!

Iskolai kis harang

hívta a diákokat,

közöttük ott voltam én,

a falusi kis legény.

Azt mondta a tanár úr a diáknak,

jaj, de szép szeretője van magának...

Ezer kilencszáz ötven nyolc.

A politikában nagy folt:

a Bolyai már nem volt!

Kolozsváros olyan város,

a kapuja kilenc záros...

Ezer kilencszáz hatvan három:

A kinevezésem vártam.

Megkaptam, és rá volt írva:

Menjen csak ön Sarmaságra!

Sarmaságra két úton kell bemenni,

Áztam, fáztam, tanítottam,

az osztályban tanár voltam,

aközben szerelmes lettem:

egykettőre megnősültem,

és született két gyerekem.

Mindemellé duma kellett,

s úgy látszott, hogy rendelkezek,

s eljátszottam a szerepet.

Munkámat mérlegre tettem:

oktatás, nevelés volt

a fegyverem. Bús foltja

életemnek, a depresszió,

ha elhiszed, olyan nagy

szenvedés volt az,

hogy nem volt rá semmi

vigasz. Depresszió?

meghalni volna jó!

Az akarat adta vissza

az életem,és vidám

nyugdíjas lettem.

Az aszonykám vigyáz reám,

tőle mindent megkaphatok:

MIÉRT NE LEHETNÉK BOLDOG?

Rondó

Weöres írt jó rondót:

kicsit és kettőset,

soha nem merengett.

Rímet nem keresett,

mert maguktól jöttek,

Benne tiszutelem az ősömet,

nekem ő a mesterem lett!

Nem sajnáltam az időt,

gyakoroltam mind a kettőt:

kicsit és kettőset,

nem sajnáltam az időt:

és megírtam egy rondót.

Fény a szemedben

Ez még a mi esténk,

sem első, sem utolsó,

mert a mi szerelmünk

nem lehet múlandó!

Erről szól az este,

azért vagyunk ketten,

szerelmünk imáját

mondjuk el csendesen.

Amit mi átélünk

soha nem lesz emlék,

mer együtt maradunk,

s fölöttünk a kék ég.

Fény a szemedben,

s amikor rám nézel,

égbe emelsz engem

a tekinteteddel!

Éhes nyomor

Éhes nyomor tátongott körülöttem,

sütött a nap, mint trópusi szigeten.

A nyomorral találkoztam máskor is,

koplaltam éppen eleget magam is!

Ott bujkált a szekrényekben, lábasban,

hogy enyhítsem az éhemet: kutattam.

Szőttes kendőből szólított egy morzsa,

nem tartott túl sokáig a lakoma.

Fáradtan érkezett haza az apám,

tarisznyájában hozta a vacsorám.

Vele jött a Pincsi kutya, s azt várta:

legyen neki bőséges a vacsora!!!

Mi a neve?

T G S Z E R

A S V Ö R Ö S N

R A A

J K H

Á A A

S K T

BÜSZKE , T JÁTSZOM VELE

I

K F

A P I R E

G Á L J

AZ UDVARON T

Z S

E E C É

N S N D Ü L T E K M E G

m i a n e v e

Rövid

Rövid volt a mai nap, sokat

dolgoztam,

sétáltam, s éreztem: szédül

az agyam!

De mikor hosszú a napom?

Ha nem dolgozom!

Nyugtalanul járok, kelek,

ne érezzem,hogy szenvedek!

Munkával szerzem kenyerem,

veríték

hullik barázdás arcomról,

engedjék,

hogy megszabaduljak tőle:

undok a szaga.

Attól dolgozni még lehet,

de kerülöm a könnyeket!

Csak rövid napokat kérek,

hadd küzdjek

sokat, és eredményesen,

veletek!

A dolgot mindig szerettem,

s el is végeztem.

Nem menekülök előle:

felrovom nevét az égre.

Szoktál mérges lenni,

akácként elégni?

Jobb tüzelő a szén,

nem füstöl a kémény.

Ha mégis eldugul,

megpiszkálom alul,

és a tüzem lángol,

a jó akácfából.

s mindaddig égni fog,

míg fiatal vagyok.

Addig lesz ereje,

tüzelhetek vele.

Az idősek gyengék,

és a tüzük nem ég.

Fáznak, és meghülnek

betegek lehetnek!

Nagy lánggal ég a tűz,

nincsen közöttük szűz.

Szüzek, tüzek, kérem,

bocsássák meg nékem,

akáccal tüzelek,

s magas fokon égek.

A fa megöregszik,

s a tüze kialszik.

Amíg lánggal égett,

keresték a szüzek,

jó volt fának lenni:

akácként elégni!

látszólag 3

már idős vagyok

nem sokáig élek

de ameddig élni fogok

a munkáról le nem mondok

úgy műköďök ahogy tudok

de a sorból ki nem hullok

akik látnak csodálkoznak

mit akarsz te vénember

a válaszból rámismer

nem is vagy te vénember

az ifjúság benned él

látszólag

Nyitott ajtó

Harmatcseppek szálltak a zöld levelekre,

ezüst tükör mindenik: magunk látjuk benne.

Hajnali fény világított, látták, hová mennek,

oda korán eljutottak, s le is telepedtek.

A kedvesem ablakánál én is megjelentem,

virágokból csokrot fűztem: neki azt elvittem.

Fürdött a nap fényében, még szebb akart lenni,

arra járt az idős király, el akarta venni.

Ne haragudj, király uram, én már választottam,

ha az nem lehet az enyém: másra nem gondoltam!

A harmat felszáradt hamar, elmentem utána,

a kedvesem nyitott ajtót: nem is volt bezárva!

a meszes

apró falu

a teremtés eldugta

nem jár senki arra

csak én csodálom

a kicsiségét meg se látom

nekem ő a hegy

volt fiatal mára öreg

magához szorítja zöld takaróját

szakadozott foltjaival

fázik reszket

mérgét nem leplezi lássák

nem pihente ki magát

most is a völgyre tekint

rendben minden

magában háborog

a bükköt tölgyet

letarolták róla

és most mit tehet

hagyja hogy elégjenek

beteljesedik fekete végzete

a pusztító fergeteg

nem cibálja meg

látszólag

lobog a láng

messzirõl mutatja magát

mogorva szelek kapaszkodnak bele

apró játékos hajnali szellő menekül

maró mosollyal tekint vissza

befejezi dolgát

helyreáll a rend

látszólag

tüzet rakok

gyermekségem hideg napjait

égetem el

lobogni fog az égre törő láng

nem marad belőle semmi

csak fekete üszök

finom szürke hamu

elégetem a tarisznyát

száraz kenyérhéj van benne

annyit kaphattam talán ebédre

ég a vászonnadrág

s a töviskerítés

nem állítom oda apámat

nem lesz új gyepű

nem választ el az uraktól

az emlék keserű

lángol az üres istálló

hallom az ártatlan bőgéseket

nem viszem vásárra

lángol majd az erdő

fát akkor sem adott

amikor fogam jeget harapott

a láng melegétől elolvad a hó

olyan de olyan hőség lesz

éjszaka is fölösleges a takaró

és ha már minden porrá lett

marad a hamu nekem

hogy senki hozzá ne férjen

az elhamvadt tarisznyába teszem

Üt még egyet

Amit tettem, az vagyok én,

a mérlegem igen szerény,

amatőrnek sem vagyok jó:

sekély vízen nem fut hajó.

Evezni még ma sem tudok,

úszni soha nem is fogok.

Mit akarok?- kérdem akkor:

írni sem vagyok már bátor!

Amit eddig elkövettem,

lassan, csendben összeszedem:

rábízom az olvasókra.

S üt még egyet a vén óra.

Levél egy húgomhoz

Emlékezetem mondja:

régen találkoztunk,

fájdalmas az énnekem:

egymásról nem tudunk.

Járunk erre, arra,

barátot keresünk

de a testvér

nem kell nekünk.

A sok csillag között

te vagy a Nap,

s eljössz hozzám,

hogy lássalak.

Betűkben, szavakban

küldöd a lelked nekem,

bűnhődjön az enyém,

ha én nem azt teszem!

A Napod világítson

neked még sokáig,

ne sajnálja tőled a fényt,

mert ő avval tartozik.

Fent, lent

Nem tudom, hogy merre jártam,

sok helyen megfordultam,

Üres maradt a tarisznyám,

Mikor haza indultam.

Megegyeztem önmagammal,

Hogy nem megyek még haza!

Be kell járnom azt a helyet,

Ahol jól megy a munka!

Tanulok, és szórakozok,

Mind a kettő szép munk,

Először az elsőt végzem,

Magam szórakoztatva.

Ha tanulok, hasznát veszem,

S mindig felül maradok,

De amikor lentebb jutok,

Akkor csak szórakozok.

ajkak

duzzadt ajkakra figyelek

felébresztik a szerelmet

duzzadt ajkak csókot kapnak

amire ők válaszolnak

vékony ajkak szerelmesek

azok fogtak meg engemet

a te ajkad lett az enyém

szerelmesen csókoltam én

az ajkadat megharapom

a vért róla lecsókolom

ajkaidból csorog a vér

büntetlek mert nem szerettél

az én ajkam milyen neked

sajnálom hogy elfeledted

megcsókolom a tiedet

érezze hogy még szeretlek

az ajkadat nyitva hagyod

azt jelenti mély az álmod

egymásnak megbocsáthatunk

érintsük össze az ajkunk

lágy kenyér

megfelezett

életemből

hiányzott az erő

nem nyafogtam

nem könnyeztem

megöregedett az

idő arattam és

kalászt szedtem

meg gyűjtöttem a

kévéket én kötöttem

az elfekvő kévéket

keresztekbe tettem

az juttatta eszembe

bűneimet valljam be

a friss lisztből sütött

anyám kenyeret

eljött az ďő hogy a

boltból vettem meg

de az anyám sütötte

ízletesebb volt

a többinél.

KUI JÁNOS:

FÉNYBEN LÁTLAK

Elvonult fölöttem a nap,

fényében téged láttalak.

Kék-selyem függöny szürte

a fényt, nem tűrted a nap

melegét.

Goromba felhő járt arra,

sűrű sötét lett a házba,

s az arcodat betakarta.

De lesz még fény; van

rá remény.

Tudom, téged nem bánt se

fény, se sötét, se felhő,

se vad vihar,

te nekem születtél; s én

vigyázok rád, bántódás ne érjen!

Csendesül a vihar, tisztul az ég,

lágy szellő simogat, szükség van rá.

Az égen csak te vagy, meg a nap,

megmutatom, hol a tanyám,

és ha tetszik, jöjj el hozzám!