Gyönyörök éjszakája

.

Már ébred a Hold, ragyog az orcája,

Már kémlel az éjszaka, derűs az ég.

Felhő vonul! A hajnal messzi van még:

Földet terítve hull az est subája!

.

Csókra áll fényt látván árnyaknak szája.

Szellő futkos: hársak közt ő a vendég,

Illattal feltöltődik kényben a lég,

S örömkönnyben áll már a hárs virága!

.

Hajnalpír kering, nyújtózik az álom,

Felkelő Nap holdján a pírt még látom,

S az éjszaka sötét lelke messze fut!

.

Bájjal telt virradat- illat közeleg,

Már fény simogat, a kéj még bizsereg,

S a gyönyörök éjszakája múltba jut!

.

Reményi Tamás

2019.06.18.

A szív már nem zokog!

Kivirágzott szerelmünk meghitt tánca,

Bővült homlokunkon a sorsunk ránca.

Fénylő mosolyunk már réges rég tompult,

A szívünkből sok sóhajunk kicsordult.

Álmaink rózsája bimbóból épült,

Mára az Ő élete is megszépült.

Díszítette a virágos kertünket,

Megsokszorozta a szeretteinket.

Úgy szép az életünk, hogyha az zajlik,

A rózsánk is virít, bimbója nyílik,

Lelkünk az álmaink fényében boldog.

Szeretett Élet! A szív már nem zokog!

Reményi Tamás

2019.08.07.

Élj a jövőnek!

Vánkosom alá gyűröm a tegnapot,

Így az álmom vakúja csak félhomály,

Amott, a tengeren hízik a dagály,

Ébredni kell, elmossa a holnapot!

Gombák emelnek rám fényes kalapot,

Fatörzsén buzgón kalapál a harkály,

A víz fölött keringőzik sok sirály,

S csak lesem a csodás, kelő, új Napot.

Szívembe belebújt a nagy félelem,

Mit tehetünk Tiértetek gyermekek?

A lelketekből szeretet sugárzik?

A Nefelejcs, emléke a múltunknak,

A Hóvirág, már hír egy új tavasznak:

Ápolni kell, 'mi javatokra válik!

Reményi Tamás

2019.08.05.

Vonz egy új világ

Árnyék vagyok, bekerültem a fénybe,

Egy összegyúrt, életre keltett plazma,

Mosolyog a lelkem, ha úgy akarja,

Létem sugara leszállott a földre.

Bizalmat kaptam, köszönet jár érte.

Ködös út vezet a távoli múltba,

Az idő előre vonz: új világba,

Mert ott véd a fény örök szeretete.

Napfényben, virágos mezőkön járok,

Rügyfakadáskor a föld fölött állok,

S ott a szívem a gyönyörtől felizzik.

A szeretetsugár ragyog szememből,

A boldogság sóhaja száll lelkemből,

A fennkölt élet csak fényben virágzik.

Reményi Tamás: Mesterszonett

Úton a végtelenbe (mesterszonett)

Írta: Reményi Tamás

XV. szonett:

Mint a végtelenbe repülő álom...

Illatfelhővel bájol a rozmaring.

Kelyhed álomba távozik: ez dopping!

Szerelem fényeiben álmodozom.

Kristályfényben jő' szeretet s vágyálom,

Az lesz a világ eszményképe, fétis!

Víg mosollyal ragyog a Nap s felderít,

A fényekből a sötét elandalog.

Az álom visszatér, a szívben bujkál:

Sötétséget hajnal elküld világgá,

Lelkünkben akkor ébred a szerelem!

Fény lennék az égi tüzes korongban,

Szeretet-sugárként adnék életet:

Szívbe táplálnám a boldog lét titkát!

I. szonett:

Mint a végtelenbe repülő álom,

Szárnyal lelkem, csillog a csillagfény-út.

Forrásvíz csurran: feneketlen a kút.

Be szép! A virágos réteket látom!

Hol verőfényben úszik boldogságom,

Majd szellő ezüst árnyalattérbe fúj:

Sehol sem pillantok fájdalmas borút,

Csak szeretet, s ölelés neszét hallom.

Imádom a fények gyönyörű útját,

Vágyom a kények simogató bókját:

Bennem egy csodálatos érzés kering.

Velem álmodik az izzó szerelem,

Színes fáklyaként lobog az érzelem:

Illatfelhővel bájol a rozmaring.

II. szonett:

Illatfelhővel bájol a rozmaring,

Lusta szellő bandukol a fák között,

Napsugár játszik a kies táj fölött...

Ősz hátán virító a sokszínű ing.

Madár röppen, vitorlázva szélben ring,

Árny libben a földön, ahol fényt űzött,

A Nap a Földre sugarakat küldött,

A bolygó az űrben súlytalan s kering.

Bájitalt permetez a hajnal lelke,

Vörösen izzik az égi kemence,

S láng, a pírja messzeségében elring.

Orca pirul, szaporábban ver a szív,

Szólít a hév, téged örömtáncba hív,

Kelyhed álomba távozik: ez dopping!

III. szonett:

Kelyhed álomba távozik: ez dopping!

Vörös rózsa virul szíved mélyében,

Illatos szellő suhan át testeden:

A csodás érzelmekben a lelked ring.

Már pattog a dió, hull róla az ing,

Mókus gyűjti télire. Finom étek.

Esővíz csordogál az ereszekben,

Őszi táj fázik, a szélnek ez tréning.

A szívünk melegébe bújt a lelkünk,

Ám télire megmarad rózsás kedvünk.

Fagyos lehelettől mindkettőt óvom!

Gondolatban a bércek fölé szállunk,

Napsugárral az égen bújócskázunk,

Szerelem fényeiben álmodozom.

IV. szonett:

Szerelem fényeiben álmodozom,

Kérdő sóhaj száll. Egy válasz érkezik:

A kért kívánságunk beteljesedik,

A boldogság fényeit neked adom.

Szirom fedi már a szép virágálmot,

Nap meleg hője gyengült. Az ősz fázik.

Az őszirózsa még most is virágzik,

Lelkünkre hatnak a szép varázslatok.

Szuszog a szél, bólogat a fenyőfa,

Közeleg zimankó, s vele a hava,

Őszidő eljárt, jön a téli álom.

Az ősz szépsége lebeg fenn a légben,

Lassan új gyönyör érkezik fehérben:

Kristályfényben jő' szeretet s vágyálom!

V. szonett:

Kristályfényben jő' szeretet s vágyálom,

Elkápráztat, havon csillog a sugár,

Örömpercek, fénykar ölelése vár.

A természet hárfája nekünk dalol.

Duruzsol a szellő, egy örömhírt mond:

Szól már az új időket jelző fanfár.

Ősz most véget ér, messze van már a nyár...

Hisszük! Jobb életet hoz egyszer a sors.

Minden, amiért szívünk nagyot sóhajt,

Mikor majd az életünk virágot hajt...

Szeretetfény az álmot teljesíti.

Az álom egyszer, talán, beteljesül,

Ha lelkünkbe végleg boldogság kerül,

Az lesz a világ eszményképe: fétis.

VI. szonett:

Az lesz a világ eszményképe: fétis:

Hol a tudomány békességben alkot,

Az élet az embert búba nem hajszol,

S az álomkép lesz valós és igazi.

Lelkekre simulnak Napnak fényei

Mikor szeretet védi a családot.

Ha létünk termeli a boldogságot,

Akkor teljesül már minden mennyei.

Új eszmények: kultúrák melegágya.

Virágok bölcsőjének szép hazája:

Lelkem már az anyaföldre kényszerít.

Megszűnik lelkek fájdalma a Földön,

Szép verseket írnak majdan a költők:

Víg mosollyal ragyog a Nap s felderít.

VII. szonett:

Víg mosollyal ragyog a Nap s felderít,

Sugaraiból szép szivárvány épül,

Örömteljes mosollyal lelkem szépül,

A természet varázsa elandalít.

Szellő simogatón arcodra kúszik,

Szemed csillogó, pillád most lehunyva,

Kedélyed örvend a vélt látványokra,

Napsugár rajtad a szellővel játszik.

Elül a csend, pirkadat fénye bujkál,

Már az esti táj varázsa itt sétál,

S a csillagok tündöklő fénye ragyog.

Vágyaink szaporodnak a lelkünkben,

Sugár húrja átkarol csillagfényben,

A fényekből a sötét elandalog.

VIII. szonet:

A fényekből a sötét elandalog.

Túlburjánzik a szeretet hulláma,

Vezúvként tör ki a lélek villáma,

S céljait elérve lesz nagyon boldog.

Friss levegő langy szobában jó dolog,

Közeleg a csillagos ég szép álma,

Szirmát nyitja már a Nap tűzvirága,

Hajnalpírban az álom elandalog.

Kint fagyos a föld, álmos a lehelet,

A jégvirág az ablakon szendereg,

Hajnal fénye ablakon át kukucskál.

Nyújtózik a meleg dunna, lelke hűl,

Napba kémlel hű gazdája és lehűl,

Az álom visszatér, a szívben bujkál.

IX. szonet:

Az álom visszatér, a szívben bujkál,

Szerelmes perceket hosszan felidéz,

Lelkét, mikor majd este keresi, s néz

Félénken: álomvilágból előáll.

Az álom egy gyönyörű színes madár,

Ahol él, ott boldogságnak ő jelkép,

A napsugár neki hiteles térkép,

A fénysugarak védik az otthonát.

Hol minden nap a szív vacog,

Hol nincs álomvilág, sötétség kuncog:

Ott az élet álandóan oly sivár.

Áldást kínál borús égből is a hit,

Nem létezik álomvilágban tévhit,

Sötétséget, hajnal elküld világgá.

X. szonett:

Sötétséget hajnal elküld világgá.

Az égi fényvarázsló sötétet űz,

A lelkekre forró szeretetet fűz:

Az álmodásban is lehet orvosság.

Azt mondják: rossz tanácsadó a magány,

Társra könnyen lel: sok a kiégett tűz!

Az ő lelkük sohasem fűt, mindig hűt.

Felszaporodik így rengeteg talány.

A fényeket kell a szívbe gyűjteni,

Az árnyakat is el lehet kerülni:

A simogató álomfényt szeretem.

Ha rózsaszínben látjuk a világot,

Ha csokorba szedünk vörös virágot:

Lelkünkben akkor ébred a szerelem.

XI. szonet:

Lelkünkben akkor ébred a szerelem:

Ha fénysugár karol, ég könnye csurran,

Lágy szellő futkos, virágok közt surran:

Az ábránd édes bájával kecsegtet.

Szemed tükrében ragyog a szeretet,

Sugárzik, mint fényei a tavasznak,

Álmaid kergetőznek pillád alatt,

Mint a légben kikeletkor a szelek.

Csermely csobog, csörgedez, csendben csacsog,

Kis patak lesz, hullámaival locsog,

Boldogan kacarászik a vadonban.

Pajkos nyulak futkároznak szanaszét,

Őzek sétálnak erdő-mező szélén.

Fény lennék az égi tüzes korongban.

XII. szonett:

Fény lennék az égi tüzes korongban,

Bevilágítanám az új holnapot,

Másféle kiteljesedett világot,

Hol teljesülhet a vágyó akarat.

Vaddisznók csörtetnek a tisztásokra,

Nagyon várják már, hogy makk hulljon fáról,

Emlékeik ébrednek dagonyáról...

A sok kis csíkos: ide-oda szalad.

Szellő futkos, fénysugarakat vibrál,

Madarak csicseregnek a lombos fán,

Új jövő biztosíthatna új létet.

Hegyek egekbe nyúló kék bércei,

A tavasz lágy zsongásának hangjai:

Szeretet-sugárként adnék új éltet.

XIII. szonett:

Szeretet-sugárként adnék új éltet,

Ha szívben nyíló virág reményt adna.

A csend egy simogató érzés volna:

Egy boldog szerelemből állna minden.

Pirul a hajnal, csodálatos kép lett.

Álomszép az életünk virulása.

Felemelő báj kisgyermek világa,

A boldog életünk mámoros szépe.

Magányosan áll dűnéken a citrus,

Nincs társa, nincs aki őhozzá simul:

Pár nélkül nem lehet teljes boldogság!

Árnyék a fényét sietve követi,

Érzelmeket a szeretet élteti:

Szívbe táplálnám a boldog lét titkát!

XIV. szonett:

Szívbe táplálnám a boldog lét titkát

A szerelem és szeretet benne él,

Kéz kézben, gyönyörű új világot kér:

Boldoggá teszik a sors édes álmát!

Lelkek repdesnek, átszelik a rónát,

Ők is látják a természet szépségét,

Virágos kertben fények ölelését.

A szeretlek szót, halkan elsuttogják.

A földön kötött szerelem simogat,

Tavasz zsongása vágyaimra kihat:

Virággal beültetném a világot.

Elfelejtett korok, tervezett jövő,

Változó jelen, rohanó rőt felhő,

Mint a végtelenbe repülő álom.