Varga Éva - Az Újvilág felfedezése 1492-93 I. rész B változat

Az újvilág felfedezése

I. rész (B változat)

Az éj sötétje páraként ereszkedett le a tájra, védő szárnyai puhán takarták be a szunnyadó világot. Az éj csöndjében a csillagok mohón szórták ezernyi fényüket. A felbukkanó telehold sugaraival aranyozta be az Odiel- és Tinto folyó torkolatvidékét, játszadozva szaladgált az ezüst víztükör felszínén. Mintha a spanyol táj hangulata elkomorult volna. Az égitestek szikrázó lámpácskaként, kíváncsian tekintettek le a föld felszínére. Az sem zavarta őket, hogy fénycsóvájuk valahol a pálmafák között elenyészett, és egy ponton hirtelen megtörve, irányt változtatott a az égbolt felé. A sík terepből zömök torony emelkedett ki, kereszttel a tetején. A ferencesrendi kolostor tornya.

Sejtelmes árnyak tűntek fel a közeli útkanyarulat keménylombú fáinak tövében, és lassan közeledtek a klastrom felé, míg végül lépéseik zaja elhalt. Megérkeztek.

Szürke árnyék bontakozott ki a többiek közül, és nesztelenül a bejárathoz lépett. Titokzatos csönd övezete mozdulatait. Meghúzta a kapu melletti bojtos zsinórt. A csengő hangja rikoltva futott végig a fehér falak között, majd lassan elhalkult. Távolról léptek zaja hangzott föl, csoszogása lassan felerősödött, míg végül hangos csikordulással kinyílt a félköríves fakapu, melyen fémpántok húzódtak. Inkább védelemül, mint díszítésül szolgáltak.

- Már vártalak benneteket. - szólt egy reszketeg hang, mely a kilépő szerzetes alakjához leginkább hasonlított. Meggörnyedt testén durva csuha lógott, derekán fonott zsinór fogta össze. Lábán hanyagul összetákolt saru volt, vékony bokája kilátszott a durva posztó alól. Kezében vastag gyertyát tartott, melynek lángja megvilágította a kapu közelében álló ember-alakot. A jó kötésű férfi termete a közepesnél magasabb volt, kalapja eltakarta a szemét. Hosszúkás arcának járomcsontjai kissé kiálltak. Pirospozsgás bőrén barázdák húzódtak, melyek megtörtséget , rengeteg szenvedést, bosszúságot tükröztek. Lassan, méltóságteljesen emelte le kalapját – mely még az előbb titokzatosan rejtegette szeme kékesszürke, nyughatatlan világát. Barátságosan nyújtotta kezét az öregnek, ki eleddig mindig segítette, ahogy tudta. Intett társainak, majd maga elé engedve a csuhás szerzetest, belépett a klastrom kapuján, melynek négyzetes udvarát kerengő vette körül. Északról csatlakozott hozzá a templom, arrafelé igyekeztek.

Nemsokára felhangzott a ferencesek miséje, valamennyien meghallgatták. Nehogy bűn terhelje szívüket a hosszú út alatt, meggyóntak és megáldoztak. A csoport tagjai között szegények és jómódúak egyaránt akadtak. Körülbelül 90-en lehettek, s többnyire kapcsolatban állottak a tengerrel. Az idő azonban nagyon haladt. Az áldozás után valamennyien elhagyták a Rábida-kolostor épületét, s nyugovóra tértek.

Azaz mégsem mindenki lépett ki a klastrom fémpántos kapuján. A templom gyéren kivilágított oltáránál összekulcsolt kézzel, elmélyülve imádkozott az a sasorrú férfi, ki kis expedíciójának tagjait a Palos közelében lévő kolostorba vezette. Az óceán-tenger admirálisa: Cristoforo Colombo.

Az egész éjszakát imádkozással töltötte. Szíve megtelt örömmel és kíváncsisággal. A sok kilincselés végre meghozta az eredményét. És az, hogy milyen gyümölcsöt terem, talán főként rajta áll. Az éj sötét órái hamar elrepültek. Lassan pirkadni kezdett. A horizonton megjelentek a nap vérvörös sugarai, ragyogva koszorúzták az ég boltját, mint égi festők borították be a folyók torkolatvidékét. Az admirális szíve egyre izgatottabban dobogott.

Juan Pérez prior lépett be a templomba, megzavarva az admirális átszellemült imáját és gondolkozását. Intett neki, s aztán elkísérte a klastrom kapujáig. Ott érzékeny búcsút vett barátjától a meggörnyedt hátú szerzetes, jókívánságait fejezte ki, majd visszavonult egyhangú világába.

Colombót meghatotta a búcsúzás, s beléje nyilallt a felismerés. Talán most látta utoljára...Szívét keserűség öntötte el. Rosszabb volt a legszörnyűbb orvosságnál is. De csak pár pillanatig tartott. Most vette észre: még mindig egy helyen toporog. Eszébe jutott célja, az elkövetkezendő utazás rejtélyes lehetőségei. Pillanatok alatt megváltozott. Arca sugárzott, akár a legtökéletesebb csillag. S mivel fiát biztonságban tudhatta, bizakodva tette meg az első lépését az ismeretlen jövő felé.

Varga Éva: Az Újvilág felfedezése 1492-93 / II. rész B változat

II. rész (B változat)

Végre elérkezett az indulás napja! A naptár augusztus 3-át mutatott az 1492-es esztendőben. Kora reggelre befejeződött a rakodás. A nap első sugarai áttörtek az ég felhői között. A flottila három hajója lágyan himbálózott a tenger hullámain. A „Santa María” ez az impozáns zászlóshajó, középen helyezkedett el. Ez a hajó szállítja a legnagyobb terhet, ezen a hajón sürögnek-forognak majd a matrózok a parancsnok körül. Két karavella vette közre a keresztvitorlarudakkal, négyszögletű vitorlával felszerelt kerek nao típusú vitorlást. Az összetett főárbocon leszerelhető rúdra függesztették a derékvitorlát, a törzsvitorla fölé. Az alapvetően fontos vitorlákon kívül „Niná”-t és a „Pintá”-t kiegészítő ferde vitorlákkal is ellátták. Ezeket alul kötözték a főárbochoz.

A nap már ontotta melegét, amikorra minden elkészült. A hajókon sózott hús, kétszersült mellett élőállatok, ketrecekben tyúk, s más élelmiszer ládákba csomagolva nyugodott. Az ismeretlenbe utazókat a kapitány harsány hangja figyelmeztette: eljött az indulás pillanata. A tengerészek elbúcsúzva családjuktól, hajóra szálltak. Nem kísérte őket embertömeg, úgy indultak útnak, mintha a megszokott irányba vitorláznának. Egy szempillantás múlva felvonták a vitorlákat, az árbocvégekre pedig zászlók kerültek. Lázas munka folyt a hajókon. Nemsokára a vasmacskák is levegőhöz jutottak, s a spanyol vitorlások elhagyták a Saltés-homokzátonyt.

Az admirális sokáig nézett az eltűnő kontinens felé, majd lassan a hajó orrába sétált. A tenger az ég színét tükrözte, hullámain fürgén úsztak a hajók. Szívét melengető érzés járta át, a szeme elé táruló végtelent fürkészte. Elmélázva állt, szinte nem is hallotta a hullámok zaját. A tengerészek szavai, a hajókötelek rezgése a vitorlák surrogása egyáltalán nem hatolt el tudatáig. Kalapját szemére húzta, s jó pár percig a zsebében matatott. Ám nem találta amit keresett. Sietős léptekkel távozott a fedélzetről, kabinjába ment. Elővette egyszerű ládikáját, felpattintotta tetejét. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben leült a kabin egyik székére. Belelapozott a titkok kis könyvébe. Pierre d'Ailly „Imago Mundi”-ja mindig jó kedvre derítette.

Néhány sort olvasott, majd zsebre téve az értékes holmit, távozott a szűk, dohos kabinból. Amint kilépett, fiatal fiút pillantott meg.

-Mi a neved fiú? - kérdezte meg tőle.

-Luis. - felelte csöndesen, és kissé szomorkásan a 18 év körüli fiú.

-Miért vagy ilyen szomorú? Talán nem tetszik az utazás terve?

-De, de Uram! Ha nem tetszene, nem vállalkoztam volna rá!

-No, látod! Ez már beszéd! Mi a feladatod most?

-Éppen őrségben vagyok. Engem osztott be a fedélzetmester elsőként.

-Azt ugye tudod, mikor van váltás? Hogyne. Négy óránként.

-Ne lógasd már az orrod! Gondolj arra, hogy milyen lehetőségek adódhatnak az út során! Ég és víz vesz most körül minket. Az égből és a vízből is leselkedhetnek ránk veszedelmek. Légy szemfüles!

-Igen, Uram! - mondotta Luis.

-Ne ilyen vérszegényen! Több életkedvvel! Lelkesítsen a cél! - szólította fel a fiút Don Colombo.

-Várj csak! Ne légy ilyen bátortalan, mert mindenki téged fog ugratni. Ha szemtelenek veled, légy te is szemtelen! De most már nem tartalak fel. Menj, végezd a kijelölt feladatot!

-Igen, Uram! Úgy lesz, Uram! - kiáltotta Lu, már vidámabban. Arca ragyogott, miközben felmászott a hágcsón. Elfoglalta új helyét, a galyibát. A végtelen tenger tárult a szeme elé, fickándozó halakkal, és érdekes madarakkal együtt.

Cristoforo Colombo admirális lépéseit a maestre felé irányította. A hajókon ezek az emberek töltötték be a hajóvezetők tisztét, a közvetlen alárendeltjeik a kormányosok voltak. Éppen ezért is lépett Juan de la Cosa mellé az admirális. Megbeszélte vele az útirányt, majd továbbította a parancsot a másik két hajóra is.

Már elhagyták az Umbria-fokot, amikor Luis harsány kiáltásával közeledő hajókat jelzett. A Ferdinánd-Izabella lobogóival jelzett zászlóshajók Spanyolországból kitoloncolt deportáltakat szállítottak. Ez a reconquista befejezésére utaló nagy jelentőségű eset volt az, amely vetekedhetett az idegen vizekre navigáló flottilla hírével. Don Cristoforo megismertette a hajó legénységével a főbb útirányt. A „Santa María” megfigyelőhelyéről fényjelzésekkel tudatták :

-Lehajózunk a Kanári-szigetekig délre, majd onnan nyugat felé megyünk tovább! Ha tudomásul vették a parancsot, jelezzenek vissza! - villogott a lámpa fénye.

Kis idő múlva mindkét hajó visszajelzett.

A Kobil-öböl, az Atlanti-óceánnak ez a Pireneusi-félsziget délnyugati kiszögellése és a Kanári-szigetek közötti szakasza legismertebb része volt úgy az admirális, mint a palosi tengerészek számára. Így az út zavartalanul folyhatott volna...

Az első nap a mindennapok szintjén zajlott. Négyóránként kondult meg a hajó harangja, jelezve ezzel az őrségváltás idejét. Másnap napkeltekor a hajósinas dalocskája hangzott fel. Hangját kiengedve és szívhez szólóan énekelt. Az alvók fürgén keltek fel, megkezdődött az őrségváltás, a hajósszolgálat emberei cserélődtek. Azok, akik az éjszakát ébren töltötték, csöndes zugot kerestek maguknak, - már amennyire lehetett, - s elszunyókáltak. A hajókon alig lehetett járkálni, minden valamirevaló helyet felhasználtak.

Bár az admirális az égész éjszakát ébren töltötte, nem feküdt le pihenni. Kezét összefonva, büszkén osztogatta parancsait, mint a flottilla korlátlan jogkörrel rendelkező, legfelsőbb bírója. Egyedül ő felelt az útvonalért, az egész flottilla az ő parancsának engedelmeskedett. Elégtétellel töltötte el az a tény, hogy éveken át tartó huzavona, elkeseredés és csalódás után végre flottaparancsnok lett.

Szélvészként suhant a hajóorrba, onnan kémlelte a sós víz végtelenjét. A tenger az ismert Kanári-áramlással – mint minden tengerészt-, felszabadító érzéssel töltötte el. Tekintetét végigjáratta az előttük haladó gyors járású „Pintá-n. A karavella manőverezése csodálatos volt. A csonkarúdra kifeszített háromszög alakú vitorláit pattanásig feszítette a szél. Igen hatásos látvány volt végigpillantani rajta. Ám a másik két hajó sem maradt el mellette. A vízvonal fölött vörösvér színű volt az oldaluk, dagadó vitorlájukon címerfigurák és keresztek díszlettek. A vitorlákat kalandoroknak titulált zászlaja díszítette. A fehér háromszögű zászló - rajta zöld kereszt az aragóniai koronával-, vidáman csapkodott a szélben. A „Niná”-t hivatalosan „Santa Clará”-nak keresztelték, s neve fehér betűkkel ragyogott az oldalán. Révedezéséből kiáltások sora riasztotta fel a „Santa María” kapitányát. Így már csak egy pillanatra látta a duzzadó vitorlákon feszülő keresztet.

A „Pinta” egyik matróza a hajótatra rohant, s közben kiáltozott: -Admirális Úr! Admirális Úr! - próbálta felhívni magára a „Santa María” orrában álló főkapitány figyelmét. Sikerült. Az admirális megütközve meredt rá, majd izgatottan megkérdezte:

-Mi a baj? Mi történt?

-A kapitány beszélni szeretne Önnel, s kéri, hogy a két hajó húzódjon egymás mellé! Amennyire csak lehet!

-De hát, mi történt? Mi ez a sietség?

-Nem tudom, Uram! - válaszolta a borostás arcú matróz.

-No, jó. -felelte tömören, de izgatottan, s intett a matróznak. Beszélt Juan de la Cosa-val.

Közben ismét felhangzott a hajó harangja, s a hajósinas rázendített:

„ Az őrséget hívjuk,

Felkelnek az órák.

Jó utunk lesz,

Ha Isten is úgy akarja.”

A tisztek parancsszava innen is, onnan is hallatszott. Megfeszültek a kötelek, és az izmok is. Perzselő nap égette, változó irányú szél szárította a tengerészek bőrét. Mindennek ellenére senki nem vette le az ingét még akkor sem, ha ruhájuk átnedvesedett. Jó keresztényekhez méltóan nem mutatkoztak meztelen felsőtesttel. Tűzhelyen főtt a tengerészek étele.

A hajókon három teljesen „hasznavehetetlen” ember is tartózkodott. Dölyfös viselkedésük gyakran bosszantotta a flottilla tagjait. Semmit nem értettek a hajózáshoz. Ezzel ellentétben Don Colombo szolgáját és apródját gyakran befogták kisebb munkára a szakácsok. Így történt ez most is. A főkapitány hiába próbálta elcsalni a két Pedrót, a szakácsok nem engedték őket. Ez megmosolyogtatta az admirálist. S mivel a két hajó még most sem érte el egymást, elment megkeresni a fedélzetmestert. Már nagyon szomjúhozott, hiszen ma még inni is elfelejtett. A nap pedig már régen delelőn járt.

Közben egymás mellé ért a „Santa María” és a „Pinta”. Ebben a pillanatban mindkét hajón egyszerre tűntek fel a kapitányok. A „Santa Maríá”-n Don Colombo, a „Pintá”-n pedig Martín Alonzo Pinzón, akinek egyik öccse a „Nina” kapitánya volt. Pinzón, a palosiak legnagyobb hírű, legtapasztaltabb tengerészkapitánya invitálta egy kis csevegésre az admirálist, aki kíváncsian lépdelt a hajó oldala felé. Szinte egymás tükörképeként álltak meg, s komoly tárgyalásba kezdtek. Az admirális arca elkomorult, vonásai ijesztővé váltak. Elmélyült beszélgetésükben észre sem vették, hogy témájuk avatatlan fülekre talált.

Az idő múlását az ampolettákban percegő homok mutatta. Eljött a következő őrségváltás ideje is. Felhangzott a hajósinas éneke, s a kapitányi beszélgetés hirtelen megszakadt. Az admirális sarkon fordult, s szélvészként feldúltan robogott végig a hajó fedélzetén. Matrózai riadtan tértek ki előle. Pinzón is gondterhelten hagyta el előbb birtokolt helyét, lassú léptekkel távozott. Gondolatai a kormányszerkezet körül forogtak.

Folyt. köv.

1992/93

Varga Éva: Az Újvilág felfedezése 1492-93 / III. rész B változat

Alig hajnalodott még, amikor egy matróz a “Pinta” kormányosához lopózott, s csöndben ezt súgta:

- A kapitány hivatja önt, uram! Már kormányoztam hajót, addig átveszem az irányítást! – mondta, miközben ferde szemmel sandított a kormányosra.

- Hol találom meg a kapitányt? - kérdezte Francesco Martín Pinzón halk szavakkal.

- Azt hiszem, visszavonult a kabinjába! – állította a tengerész, miközben jól tudta, hogy az idősebb Pinzón már elhagyta lakóhelyiségét. Francisco a hajószokások ellenére a kormánykereket átadta, de nem vette észre senki a kormányos - cserét. A matróz fürkészően, sandán körülpillantott. Rövid ideig matatott, bütykölt valamit a kormányszerkezeten, majd hanyagul s gondtalanul fütyörészni kezdett. Mintha nem történt volna semmi.

“Ha az ék szétfeszíti a kormány fogaskerekét, az egész kormány használhatatlanná válik! Remélem, ez az instabil idegzetű ember visszafordítja a hajómat! Óh, arra nem is gondoltam, hogy hosszabb ideig rostokolhatunk valamelyik szigeten! No, nem baj! Reménykedünk. Hátha fogjuk még látni szeretett városunk kikötőjét! Majd megsegít Szűz Mária!” – ilyen gondolatok gyötörték Gomez Rascont, a “Pinta” hajótulajdonosát, akit – ki tudja miért, talán a sötétség miatt, – a kormányos nem ismert föl. Egy követ fújt a fő elégedetlenkedővel, Cristobal Quinteróval. Már az indulás előtt, a kikötőben azon mesterkedtek, hogy megakadályozzák az indulást. Most, hogy megtudták a két kapitány beszélgetéséből, hogy milyen út vár rájuk, s hogy az adatokat meg fogják hamisítani, teljes erejükkel azon voltak, hogy a flottilát visszafordulásra kényszerítsék. De nem ismerték jól Don Colombót! Azt sem tudták, hogy Pinzón akkor is folytatná az utat, ha az admirális valamilyen szerencsétlenség következtében életét vesztené.

A “Santa María” fényjeleket továbbított a “Niná”-ra és a “Pintá”-ra. Közölték az admirális utasításait. Eközben ő maga a hajóorrban állva, parázsló tekintettel nézett a sötét tenger végtelenjébe.

Az admirális a “Pintá”-n készülő eseményekről mit sem tudhatott. Pihenésre vágyott, ruganyos léptekkel éppen megindult a toldilla felé. Az ajtó megcsikordult, s belépett, a szűk és dohos levegőjű kabinba. Az asztalon két gyertyacsonk égett, a csendet csak sercegésük törte meg. A fény megvilágította a repedezett asztalon lévő naplót, melyben az admirális szálkás betűi katonás sorrendben sorakoztak. Leült a székre, s a napló fölé görnyedve fáradhatatlanul rótta a sorokat. Bízva szerencséjében, a katolikus királyoknak tett fogadalma szerint mindent feljegyzett. Fáradhatatlanul, önmagát sem kímélve.

A “Niná”-n ezalatt nyugalom honolt. Tengerészek hortyogása hallatszott, s a víz csobogásának hangja keveredett a kötél és a vitorla súrlódásának zajával. Csak a kapitány járkált nyugtalanul a kabinjában. Talán megérezte a közelgő veszélyt, féltette bátyját. Tudta, Martín nagyon jó tengerész. Ismerte jól testvére heves vérmérsékletét, s most idegesen feltépte a kabin ajtaját. Kilépett a friss levegőre.

A hajó változatlanul déli irányban haladtak. A közelben kb. 10 tagú delfincsapat tűnt föl. A “Pintá”-n azonban minden nyugalom ellenére két ember idegesen sugdalózott. Gomez Rascon és Cristobal Quintero. Már több órája történt az, hogy Gomez egy éket helyezett a kormánykerék fogaskerekei közé, s még mindig nem történt semmi… Ám hamarosan felbomlott a rend a vitorláson. A matrózok villámgyors mozgása, a kapitány sietős léptei messzebbre ellátszottak. Felkeltették a másik két hajón tartózkodók figyelmét is.

- Próbálja a hajót a “Santa María” mellé vinni! Csökkentsék a sebességet! Hangzott a tapasztalt Pinzón utasítása.

- Közölni kell az admirálissal a történteket! Mi ez a tolongás, emberek?! Mindenki végezze a dolgát! A hibát pillanatokon belül kijavítjuk! - utasította rendre matrózait.

-Te csak gondolod, kapitány úr! – hangzott halkan az egyik zugból. – Ha nem fordultok vissza önszántatokból, majd mi teszünk róla, hogy ne folytassuk ezt az értelmetlen utazást! – mormolta foga között egy másik hang is!

A zászlóshajón észlelték az egyre inkább kormányozhatatlanná vált kísérő hajót. A felriasztott admirális új parancsot adott ki a kormányosnak. – Húzódjon közelebb a “Pintá”-hoz! – rikkantotta. Mikor lecsökkent a távolság a két hajó között, Martín Pinzón jelent meg a “Pinta” oldalánál, átkiáltott Don Colombónak:

- Meghibásodott a kormánykerék!

- Ki tudják javítani a hibát? – kérdezte meg a főkapitány Pinzónt, aki pár másodpercig gondolkozott, majd hirtelen vágta rá: – Azt hiszem, igen! Találunk valami megoldást! Találnunk kell! Csak …

- Csak? – kérdezett vissza a főkapitány.

- Nem tudom, hogy mennyi időt vesz igénybe!

- Amíg megjavítják, megállunk! Bár mély a tenger, meg kell próbálnunk! Húzassa le a vitorlát, és próbálja a hajót helyben tartani! – mondta az admirális.

Szerencsére a kormánykerék megrongálást tervező Rascon próbálkozása eredménytelen maradt.

Néhány óra múlva a három hajó vígan szelte a hullámzó tengert. Helyreállt a rend és a fegyelem. A három vitorlásból álló flotta hamarosan elhagyta a Madeira-szigetet is. Kék ég, átlátszóan tiszta sós víz, forró levegő, csontig hatoló némaság vette körül a tengerészrajt. A Nap már lemenőben volt, s a hajósinasok az esti ájtatosságra készülődtek. Meggyújtották az iránytűtartó lámpáját, s mindhárom hajón egyszerre hangzott fel énekük. A “Santa Maríá”-n Lu hajósinas szívvel-lélekkel énekelte:

“Istenem, adj jó éjszakát,

Legyen jó útja hajónknak,

kapitány urunknak, kormányosunknak és a

legénységnek.”

A Miatyánkot a Hiszekegy és az Üdvözlégy követte. Az esti áhítatot a “Salve Regina” dallamai zárták. Már amennyire dallamoknak lehetett nevezni őket. A tengerészek (a legkülönbözőbb hangnemekben) reszelős hangjukon inkább ordították a méltóságteljes latin szöveget. A szertartást az őrségváltás követte, Ki-ki a maga elfoglaltsága után nézett. A hajók egymás mellett haladtak, duzzadó vitorlájuk szellemként lobogott a szélben. A flottilát az éj sötétje takarta be védő kezeivel. A csillagos égbolton ott őrködött az éj ura, a hold.

Az éjszaka leple újabb lehetőséget nyújtott Gomez Rascon és Cristobal Quintero fondorlatainak. Nem is hagyták ki az alkalmat! Így másnap reggel dühösen tapasztalta a “Pinta” kapitánya, hogy a kormány ismét elromlott, a hajótestben pedig rés nyílt. Miután közölték az admirálissal a történteket, közös elhatározással úgy döntöttek, hogy Gran-Canaria szigetére mennek, s otthagyják a karavellát. Hamarosan rájöttek, hogy a szabotázst kik vihették véghez. Martín Alonso figyelmeztette Gomez Rascont, milyen következményekkel járhat a felfedezőút további akadályozása. S annak ellenére, hogy Quinteróék tudtak a kettős könyvelésről, tovább folytatták a jóindulatú adathamisítást, - megegyezésük szerint.

A flotta augusztus 9-én érkezett meg a Kanári-szigetekre. A “Pinta” horgonyt vetett Gran-Canarián, de az erős ellenszél megakadályozta, hogy a “Nina” és a “Santa María” is kiköthessen.

Az admirális parancsának hangját a szél messzire sodorta. Így kénytelenek voltak a teendőkről szóló közleményt fényjelzésekkel leadni. Don Colombo a Gomera-szigetekhez vezette a két hajót. Három nap telt el, mire megérkeztek, s a vasmacskák ismét érinthették az élővilágban gazdag tenger aljzatát. Csak az őrség maradt a hajókon, a többiek csónakokon hagyták el a fedélzetet. Az árbocok üresen meredtek az ég felé, a vitorlavásznak a hajó padlózatán hevertek.

Másnap kora hajnalban az admirális és a kapitány elmerülten beszélgetett a sziget pálmafái között. Az admirális abban reménykedett, hogy a “Pinta”-t egy sevillai karavellával válthatja fel, amelyen éppen Dona Beatríz hajózott valahol. Ennek a véleményének hangot is adott:

- Ha Dona Beatríz tényleg erre hajózik, s ha időben érkezik, valóban felválthatnánk a karavellát. Ám az a kérdéses, hogy a Kanári-szigeteken kikötnek-e, vagy sem. Azt akarom ezzel mondani, hogy most aztán tengerészszerencse kell hozzá!

- Igaza van, Uram! – folytatta a beszélgetést az admirális. Minden valószínűség szerint az lesz a legjobb, ha várunk néhány napot. De az is biztos, ha nem érkezik megfelelő hajó, hosszabb ideig fogunk itt rostokolni. Mivel a “Pinta” javítása hosszabb ideig is eltarthat, az a javaslatom, frissítsük fel élelmiszer- és ivóvízkészletünket.

- Egyet értek a javaslatával, admirális! Igen erősen roncsolódott a kormányszerkezet. De vajon kinek állt érdekében, hogy annyira tönkretegye a legtökéletesebb, legfordulékonyabb hajónkat? – kérdezte Don Colombót Vincente Yanez Pinzón.

- Bátyjával már ejtettünk néhány keresetlen szót erről a felettébb kényelmetlen dologról. Azt hiszem, gyanakvásunk nem megalapozatlan. Arra gondoltunk – sőt, többen is azt feltételezik, - hogy talán Gomez Rascon …

- Óh, igen! Neki valóban érdeke lenne, ha az egész flotta visszafordulna. Vagy akár csak az ő hajója…

- Viselkedése nem a legtisztességesebb. Affektációja gyakran veszélybe sodorhat utunk során.

- Az Admirális Úr keményen megbüntethetné!

- Azt hiszem, elég egy figyelmeztetés is. Ilyen kis afférok általában mindenütt előfordulnak.

- De, Uram! Hogy nevezheti nézeteltérésnek – nem, nem -, kis kellemetlenségnek ezt a felháborító esetet! Ezek incidensek, mint az előbb már próbáltam kifejteni Önnek! Eltűri, hogy agitálja itt a matrózokat?!

- Elnézést, most már mennem kell! Intézkedjen a legénység ellátásáról, kapitány úr! – mondta az admirális, nagyon határozottan, sőt talán keményen. – Majd megkeresem, ha szükségem lesz magára! – s azzal döngő léptekkel elsietett.

“Mit mondhattam, ami ennyire megsértette a jó öreget?” – tűnődött magában az ifjú kapitány. S csak később jött rá, hogy a furcsa viselkedésű kapitány nem akarja parancsnoki hatalmát megosztani senkivel. Ezért utasította el javaslatát, s ezért volt furcsa fogadtatása mondatainak. “Úgy látszik, nem szereti, ha teendőibe valaki beleüti az orrát. Hááát, igen…” – zárta le gondolatait Vincente, és visszaindult a hajók felé.

Az admirális úgy érezte, sérelem érte. Idegei pattanásig feszültek, megpróbálta lecsillapítani magát. Automatikusan rakosgatta lábait egymás után, mikor a fák között megpillantotta Lut. Szemmel láthatóan megkedvelte az ifjú tengerészt. “Mintha csak az fiam lenne…Bár akadnak némi különbségek…” gondolt fiára, aki a királyi udvarban teljesítette apródi kötelességeit. Talán el is érzékenyült, de arra törekedett, hogy ez ne látsszon meg rajta. Ám igyekezete hiábavalónak bizonyult. Kemény arcvonásai ellágyultak, acélos tekintete elgondolkodóan pásztázta a lágyan omló napsugarak által megvilágított tájat.

- Kapitány Úr! Hamarosan indulunk tovább?

- Miből gondolod, Luis? –kérdezett vissza Don Colombo.

- Csak abból, hogy a “Niná”-n felfrissítik az ivóvízkészletet, és az élelmiszerkészletet is bővítik.

- Nem nagy a valószínűsége, hogy hamarosan indulunk. Négy napja már, hogy egy karavella sem került az utunkba, amellyel felcserélhetném a “Pintá”-t.

- Ha továbbra sem akad, kénytelenek leszünk a “Pintá”-val folytatni utunkat.

- Azért sózott húst és más élelmiszert nekünk is kellene magunkhoz venni. Az édesvízről nem is beszélve.

- Úgy gondolod? Természetesen… – mosolyodott el Don Colombo. - Hát akkor meg is kérlek, értesítsd a nevemben a contramaesteré-t, frissítsék fel készleteinket.

- Igen, Don Colombo! Örömmel teszem! – kiáltotta Lu.

- No, mi lesz? Nem mész? Nem te leszel a következő hajósinas? Nekem még van egy kis dolgom…

- De, én leszek! Viszontlátásra! – mondta, s azzal elviharzott.

- Ráér akkor, ha az őrségváltás kezdődik! És az árbocrúd tartalékokról se feledkezzetek meg! – kiáltotta utána az admirális.

Dona Beatríz azonban a következő napokban sem érkezett meg Gran Canariára. Így a “Pinta” továbbra is a flotta tagja maradt. Javítása igen-igen lassan haladt. A tengerészek ráérősen élvezhették a szárazföld minden kényelmét és szépségét. Egy matróz lépett az admirálishoz, s gúnyos vigyorral az arcán Fernando hajósinasra mutatott.

- Admirális Úr! Megérkezett a “Pinta” kapitányának “tájékoztatója”! - s azzal kitört belőle a nevetés.

- Á, gyere csak nyugodtan! – hűtötte le szigorú arckifejezésével a neveletlen tengerészt az admirális.

- Jó napot, Don Colombo! A kapitány úr üzeni, hogy a karavella javítása úgy 15-16 napot vehet igénybe. Kéri szíves elnézését, hiszen a munkálatok az erős roncsolódás miatt igen lassan folynak!

- Köszönöm, fiam! Mondd meg a kapitány úrnak, hogy nyugodtan javítsanak ki mindent alaposan. Nehogy ismét valamilyen incidens érjen bennünket. Mi addig – hogy időnket hasznosan töltsük, – kicseréljük a “Nina” vitorlázatát - mondta. A körülötte állók meglepődve néztek rá. Ezzel a beszélgetés lezárult, s az admirális hangja hamarosan a “Niná”-ról hangzott fel. Pinzónnal együtt irányította a munkálatokat, miközben Fernando már javában a “Pinta” felé tartott. Fejében az admirális szavai kavarogtak. Nem csoda, hiszen nagy mennyiségű információt bízott rá, az elmondottakon kívül is. Ezek pedig a másik két hajóra vonatkoztak.

A napok gyors egymásutánban peregtek, s tíz nap múlva a “Nina” teljesen átváltozott. Levetette latin vitorláit, hogy karcsú testét keresztvitorlák díszíthessék. Az admirális és az ifjabb Pinzón kapitány elégedetten szemlélte az összmunka eredményét. S annak ellenére, hogy ez alatt az idő alatt többször kerültek egymással konfliktusba, minden affront elvetésével kezdtek beszélgetésbe. A “Pintá”-ra még néhány napot kellett várni. Közben utánpótlásról gondoskodtak, felkészültek a hosszú útra, hogy most már nagyobb biztonságban vágjanak neki, mint előzőleg.

Varga Éva: Az Újvilág felfedezése 1492-93 / IV. rész B változat

Varga Éva: Az Újvilág felfedezése 1492-93

IV. rész B változat

A sorsdöntő nap szeptember 6-ára esett. A három hajó ismét együtt futott ki a nyílt tengerre. Vitorláikat kedvező szél dagasztotta, élvezték a meleg nap sugarainak simogatását. A másnap bosszantóan csöndes volt. A hajók mozdulatlanul álltak. Csak három nap múlva támadt fel újra a szél. Így hamarosan elfelejtették azt a három portugál karavellát, mely megpróbálta feltartóztatni őket. A hajók nagy sebességgel haladtak előre. Ezen a napon 15 league-t sikerült megtenni. Ennek ellenére este az admirális a kapitánynak kijelentette:

- Uraim! Továbbra is folytatnunk kell a kettős könyvelést! Remélem, értik miről is van szó

- Kezdem sejteni, de nem egészen értem. - felelte a fiatalabb Pinzón, s kérdőn tekintgetett hol az admirálisra, hol pedig bátyjára. Az admirális folytatta.

- Nem akarom, hogy a hajólegénység háborogjon a hosszú utazás miatt. Ezért megkövetelem Önöktől, hogy a hajónaplóba mindig kevesebb legue-t írjanak be, mint amennyit aznap megtettünk! Minden este közölni fogom, mennyit jelent ez az érték. Az utazás nem tudom, hogy meddig fog tartani. Várható, hogy az emberek türelmetlenek lesznek. Reménykedem, hogy ez az utazás nem nyúlik túl hosszúra, a bölcs előrelátásra azonban mindig szükség van. Megértettek?

- Igen, Uram! - hangzott egyszerre a felelet.

- Jó. Akkor a fentiekhez tartsák magukat! - fejezte be mondanivalóját Don Colombo. Lelkiismerete tiszta volt, hiszen a katolikus egyház is megengedi a „hazugságot az üdvösség érdekében”. Ám ez az alternatíva igazán csak a tengerészek magatartásától függött. Sarkon fordult, és a toldilla felé vette lépéseit.

Nemsokára a kabin repedésein át faggyúgyertya lángja látszott feltűnni. A tárgyak sötét árnyékot vetettek. Az admirális alakja is eltorzulva szürkéllett a kabin falán, amelynek egyetlen dísze egy ócska festmény volt. A megkopott kép két tengerészt ábrázolhatott valamikor. Sercegett a toll, a betűk rendíthetetlenül szaporodtak az utcanaplóban. Fogadalmához híven jegyezgetett. Azt, hogy az utazás megkezdésekor egész éjjeleket virrasztott át, az izgalmakkal lehetne magyarázni. Alighanem rendkívüli lelkierejének is köszönhette ez a zord, törekvő ember.

Már pitymallott, de az admirális még mindig naplója fölött görnyedt. Az újabb félóra múlását a felcsendülő halk énekszó jelezte:

„Imádkozzunk Istenünkhez,

Hogy jó utat adjon nekünk,

És szűzanyánk révén,

Aki szószólónk ott fenn,

Védjen meg bennünket az örvénytől

És ne küldjön ránk vihart.”

A flotta parancsnoka fáradtan emelkedett fel naplója mellől, megmozgatta elgémberedett tagjait, s kilépett a kapitányi kabin ajtaján. Lába alatt a padló üresen kongott, hiszen a hátsó fedélzet kétszintes építmény volt. Ennek alsó szintjét – a toldát - mint raktárhelyiséget használták. A hajó felszerelései tárgyain kívül azonban a matrózok is gyakran pihentek itt. Rongyos ruhájukba takarózva hortyogták végig az éjszakát, vagy éppen az egész napot. Az admirális reggeli sétáját azonban érdekes jelenség zavarta meg. Eközben már a két másik hajóról is fényjelek érkeztek a vezérhajóra. Ilyet még nem látott senki a tengerészek közül. Delfincsapat közeledett a hajók felé. Idegesen úsztak, s úszás közben gyakran felugrottak a levegőbe. Nemsokára egy hatalmas uszony is feltűnt a látóhatáron belül, mely egy vérszomjas cápa közeledtét jelezte. Sebesült áldozat közellétét érezhette, hiszen szélsebesen hasította a vizet. A delfincsapat egyenesen a három vitorláshajó felé tartott. Ezért érkeztek a fényjelek a parancsnoki hajóra. A delfinek szabályos alakzatba rendeződve követték vezérüket. Az ügyeletes matrózok jelentették a kapitányoknak, akik azonnal kiadták a parancsot: - Továbbítsanak fényjeleket a „Santa Maríá”-ra! - hangzott el a Ninán. Míg a „Pinta” kapitánya ezt mondta: - Azonnal jelezzék az admirálisnak! Ha összeütközünk a rajjal, beláthatatlanul nagy tragédia következik be.

Az admirális felismerve a nagy veszélyt, mindenképpen el akarta kerülni a nemkívánatos találkozást, mely nemcsak a továbbhaladásukat tette kockára, hanem maguk a delfinek is veszélybe kerültek volna. Már éppen azt fontolgatta, hogy megváltoztatja a hajók haladási irányát, amikor a cápa beérte a delfincsapatot. Már-már belemart kiszemelt áldozatába, amikor a delfinek alakzatot váltottak. Félkörívesen úsztak a cápa előtt, maguk után csalva. S közben egyre közelebb értek a hajóflottához. Mintha csak az emberektől várták volna a segítséget. Menteni akarták sebesült társukat, s ezért helycserés ugrásokat mutattak be. A cápa körül habzott a tenger. Tehetetlenül kapkodta fejét ide-oda, a fürge delfinek ijedten csalták maguk után, néha-néha lassítva a tempót. A beteg társ így egy kis előnyhöz jutott. A távolság jelentősen csökkent az állatok és a hajók között.

A fedélzet tele volt matrózokkal, mindenki a korlátnál tolongott. Volt, aki még a száját is eltátotta a különös esemény láttán. Mások ordítással jelezték, hogy mennyire beleélik magukat az eseményekbe. Amikor a cápa belemart az egyik delfin testébe, hirtelen egy nagy termetű matróz vágtatott hátra. Felkapott egy hatalmas szigonyt, s hangos ordítással, teljes erejéből a cápa felé hajította, miközben a többiek utat nyitottak neki. Mások is feleszméltek az ámulatból, s szigonyt ragadtak. 3-4 szigony röpült még a hajóról. Az egyik azonban egy felugró delfin testét súrolta. A tengerész megtörten fordította el a fejét. Zord külseje érző szívet takargatott. A felhangzó örömkiáltás térítette magához. Több szigony eltalálta célpontját. A delfinek felszabadultan ugrándozták körül a hajókat. S ez minden eddigi produkció-t felülmúlt. A matrózok sokáig néztek a távozó delfinek után, felfrissülve folytatták útjukat, melynek végcéljáról Zipanguról csak igen keveset tudtak.

Két nap eseménytelenül telt el, a harmadik nap azonban ismét váratlan pillanatokat tartogatott a spanyolok számára. Don Colombo a bitakor mellett elsétálva ismeretlen jelenségre lett figyelmes. Az iránytűk fél negyeddel kitértek északkeleti irányba. A másik két hajón is észlelték a furcsaságot, mely nagy riadalmat okozott. Az elégedetlenség másnap tovább fokozódott, mert az éj újabb negyeddel gyarapította az eltérést. A legnagyobb meghökkenést azonban a következő nap váltotta ki. 100 legue-re voltak az előző helyektől, s az iránytűk este egy egész negyeddel tértek el. S ami még nagyobb meglepetést okozott, reggelre ismét a Polaris felét mutattak. Don Cristoforo Colombo ettől kezdve összehasonlításokat végzett, figyelt minden eredményre, szorgalmasan jegyezgetett.

A naptár szeptember 16-át mutatott. A tengerészek üde, zöld fűszálakat, fűcsomókat pillantottak meg a hajókról. Az admirális a hajóorr gabiya nevű részébe hívatta a „Nina” és a „Pinta” kapitányát.

Néhány perc múlva elkezdődött a beszélgetés.

Uraim, azt hiszem, önök arra a gondolatra jutottak, hogy valamely sziget közelében lehetünk. Az a a javaslatom, hogy tegyenek le erről a feltevésükről, mert úgy gondolom, hogy az úticél, a kontinens még messze van. Ne izgassák feleslegesen az emberek nyugalmát, mert még bajba kerülünk. Ebben az esetben kénytelen leszek más eszközökhöz folyamodni!

Admirális úr! Ön azt állítja, illetve azt akarja ezzel mondani, hogy eddigi terveink szerint folytassuk az utat?

- Pontosan erre gondoltam. - válaszolt az admirális.

-De hát ez azt jelenti, hogy félrevezetjük az embereket!

- Igen. De ez az egyetlen lehetőségünk van arra, hogy elérjük célunkat! Higgye el, uram, nekem is nehéz elviselnem ezt a kettősséget! Bár, mint tengerész élvezem a helyzetet. Türelmetlenül várom, hogy megpillantsuk a kontinens körvonalait, melnyek gazdagsága felmérhetetlen, s számunkra kimondhatatlanul fontos! Legyenek türelmesek, gondoljanak királyunk hálájára! - fejezte be közlését az óceán-tenger admirálisa.

Szeptember 16-án a tengerben nagy területű fűszőnyeget pillantottak meg a hajókról. Az embereket állandó csalódások érték. Valahányszor a tenger vizébe mártották mélységmérőjüket, soha nem érte el a tengerfenéket. A délutáni órákban a „Santa Maríá”-n ismét elhangzott Don Colombo parancsa:

- Bocsássák le a mélységmérő ónt! Talán már csökkent valamelyest a mélység! - hangzott el. De a feltevés nem igazolódott be, s néhány perc múlva csalódott válasz érkezett.

- Uraim! Még mindig nagyobb a mélység, mint amennyit mérni tudnánk! Talán el sem érünk egy szárazföldet sem! Mindnyájan itt fogunk elpusztulni!

- Tengerész maga, vagy nem? - kérdezte hirtelen az admirális. Hangja ércesen ijesztő volt.

- Iigen. Az vagyok, uram...

- Hát, akkor bízzon a védőszentünkben! Szűz Mária el fog vezetni végcélunkhoz! Legalább reménykedjen benne! Ne mondjon le ilyen könnyen a saját életéről! - enyhült meg a zord hang. Na, menjen a dolgára!

Az úszó mezők megörvendeztették a tengerészeket. S a jókedv csak fokozódott, amikor az elől lévő „Pintá”-ról szeptember 18 -án szárazföldet jeleztek. A gabiyában örködő matróz örömkiáltását szárnyaira vette a szél, sa visszhang továbbította.

- Föld! Földet láttam! - pattant fel, s fürgén kúszott le a hágcsón. Közben pedig kiabálta:

-Kapitány úr, kapitány úr! Szárazföldet láttam! A távolban tűnt fel abban az irányban! - mutatott egy pont felé.

És, és....

- Jó, de akkor miért hagyta el az őrhelyét?! Nem tudja a tengerészeti rendszabályokat? Azonnal menjen vissza! Majd mi értesítjük az admirálist! - hangzott Pinzón parancoló hangja.

A hír folyamatosan terjedt, s megelőzte a hivatalos közlést. Hamarosan a „Santa Maríá”-n és a „Niná”-n is megtudták. A Pinzón által közölt hírek már térdre borulva érték a „Santa María” legénységét.

Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd nevében parancsolom, hogy mindenki mondjon hálaimát patrónusainkhoz, amiért lehetővé tették, hogy elérjük a magunk elé kitűzött célt! - így beszélt az admirális, miközben térdre borult, jó keresztényhez illően. A többi tengerész is lelkesen követte. Mormolásukat alig lehetett hallani.

Csak az admirális tudta, hogy a nap folyamán 220 leaugét tettek meg. A tenger egész idő alatt csendes volt. Hiába várták a megpillantott szárazföld feltűnését, az hamarosan fehér felhőcskévé alakult, és elenyészett a forró napsugarak között. A tenger felszínén úszó zöld fű most már félelmet keltett emberekben. Soha nem tudhatták, mikor ütközik neki a hajó alattomosan megbúvó szirtnek. Még hat nap múlva is a zöld növényeket szelte a három vitorlás. A matrózok gyűlölködve nézték a tengert, melynek felszínét csak egy-egy pillanatra láthatták.

Az admirális naplóját lapozgatta. Átfutotta 22-i bejegyzését.

Nagy felzúdulás volt a hajóm emberi körében, mert azt hitték, hogy az ég e szakasza alatt nincsenek olyan szelek, amelyek lehetővé tennék a hazatérést Spanyolországba.” Visszagondolt a tegnapi napra, mely csöppnyi reménységgel kecsegtetett a hazatérés lehetősége felől. A hajnalban támadt ellenszél lelket öntött az emberekbe. A hangulatok ugyanolyan változékonyak voltak, mint a szelek. A mai szélcsend bosszantotta már a kapitányokat is. Az emberek zúgolódtak, azt állították, hogy „sohasem fújnak olyan szelek, amelyek segítenének nekik visszatérni Spanyolországba”. A mindenütt felhangzó elkeseredett sóhajok kizökkentették az admirálist gondolataiból.

Minek is vállalkoztam erre a kellemetlen útra! Legalább még egyszer láthatnám a spanyol partvidéket!

Mondom nektek, ez az „admirális” megőrült! A halálba kerget valamennyiünket!

Inkább bújdostam volna egész életemben! Miért nem tört ki a nyakam, amikor másra hallgattam?

Mesés kincs, arany, fűszerek! Mind csak valószínűtlen álom. Csupán ennek a bolondnak a képzeletvilágában létezik! Láttátok, éjszakánként hogy áll a hajó orrában?

Én már láttam, amikor a szeme szikrákat szórt! Csak úgy világított a sötétben! Kire bíztuk magunkat? Szűz Mária képtelen egyedül megvédeni bennünket!

Don Colombo gondterhelten nézett maga elé. Felállt, és kilépett a kabinból. Szúrós tekintetek vették körül. Ám ő is metszően rideg arckifejezéssel válaszolt. A hajó korlátjához lépett. Milyen gondolatok fogalmazódtak meg a dühös tengerészek fejében! Könnyű elképzelni. De ekkor váratlanul hullámzani kezdett a tenger. Bár szélcsend volt, az ember számára megnyugvást jelentett.

24 nap telt el az indulástól, amikor 4 phaeton jelent meg a „Santa María” felett. Az admirális tenyerét napellenzőként a szeméhez emelte. Ekkor a háta mögött megszólalt valaki:

-Mit lát, admirális úr?

-Á, fedélzetmester! Látja ezeket a madarakat? Most már minden bizonnyal elmondhatjuk, hogy szárazföld közelébe érkeztünk.

-És miből gondolja? - hangzott el az admirálisnak szegezett hitetlenkedő kérdés.

-„Amikor egy fajhoz tartozó több madár jelenik meg egyszerre, biztosan elmondható, hogy ezek nem a seregtől elmaradt és útjukat tévesztett madarak.”

Föltevése azonban tévesnek bizonyult. A legközelebbi szárazföld 800 mérföldre volt tőlük. Az admirális abba a hibába esett, hogy elhamarkodottan ítélte meg helyzetüket. Nem szabad lett volna ilyen következtetést levonnia, hiszen a phaetonok nagyon jól, és sokáig bírják a repülést.

- Admirális úr! Most tehát mégis jó eredménnyel zárul majd utunk? Lehet, hogy híresek leszünk?

- Fedélzetmester! Lehet, hogy tényleg elértük úti célunkat, de fel kell készülnünk a különböző lehetőségekre. Nem szabad, hogy felkavarjuk embertársaink érzelmeit...

Ezzel befejeződött a beszélgetés. A kapitányi kabin tátongó üressége elnyelte az admirálist, a fedélzetmester pedig folytatta munkáját. Közben visszaemlékezett Don Colombo lelkes magyarázatára, s bár nem a legjobb viszonyban voltak, mégis elismerte, hogy az admirális beszédével nagyon el tudja kápráztatni hallgatóságát. Eszébe jutott mindaz, melyet a nagy tengerész mint természettudós magyarázott, amidőn Tenerife -sziget és a nagy Pico de Teide tűzhányó mellett haladtak el, s amikor Don Colombo az Etnának és más hasonló hegyeknek a leírásával támasztotta alá szavait. Emlékképei között kutatva utazott vissza szülőhazája, otthona vidékeire.

Az elkövetkező 5 nap hangulata rendkívül statikussá vált, s az egyhangúság csak akkor kezdett oldódni, amikor a flotta elhagyta a Sargasso - tengert. Bár szárazföldnek semmi jele nem mutatkozott, az emberek kedélyállapota felfokozódott. Eddig mindenki feltétlenül engedelmeskedett az admirális parancsainak, ám az éjszaka más állapotokat rejtegetett sötét leple alatt. Martín Alonzó Pinzón megváltozott álláspontjának előterjesztésével hozakodott elő az admirális előtt. Tárgyalásba kezdtek:

- Don Colombo! - kezdte Pinzón.

- Igen, kapitány!

- Szeretném, ha meghallgatna! Remélem, ráér egy kis eszmecserére.

- Rendelkezésére állok, uram!

Hosszú csend következett, s majd Pinzón szilárd elhatározással folytatta:

- Szeretném, ha tudná, hogy a haladási irányról alkotott véleményem mennyire megváltozott. Úgy gondolom, semmi értelme annak, hogy továbbra is a nyugati irányt tartsuk. Sokkal jobb lenne, ha nyugat, negyed délnyugat felé hajóznánk tovább.

Nem folytathatta, mert az óceán-tenger admirálisa hirtelen sarkon fordult, és faképnél hagyta. Minden reagálási módra felkészült, erre azonban egyáltalán nem számított. Megütközve nézett az admirális után, aki feldúltan hagyta el az események színhelyét. A másnap azonban mégis változásokkal állt elő. Észak felől madárrajok tűntek fel a látóhatáron. Az ügyeletes tengerész - mivel nem volt más dolga, - harsányan hívta fel rá az emberek figyelmét. Az admirális és észrevette mindezt, s mint tehetséges természetismerő vonta le belőle következtetését:

Feltételezhető, e madarak azért repülnek így, hogy a szárazföldön éjszakázhassanak. Lehetséges az is, hogy a tél elől menekülnek , mely azokon a vidékeken már beállhatott! - mondatait rövid szünet után erőteljesebben folytatta

Változtassák meg az irányt! Térjenek el a nyugati iránytól egy mellékvilágtájnyival! - hangoztatta. Rikkantások sora jelezte a parancs terjedését, mely a másik hajóra is hamarosan eljutott. Pinzón lenézően könyvelte el állítólagos győzelmét az admirális fölött.

Mivel a madárrajok a következő napokban is a délnyugati irányban repültek, az admirális is így folytatta a hajózást, remélve, hogy hamarosan szárazföldet pillantanak meg. A hajók észrevétlenül tértek el déli irányban, de a „szárazföld tollas hírnökei” megcsalták várakozásaiban Don Colombót. Még négy nap múlva sem tűnt fel semmilyen jele annak, hogy megközelítették volna valamelyik szárazföldet.

Négy nap múlva a néma, rejtett nyugtalanság lázongássá nőtte ki magát. A matrózok éppen úgy beszéltek az admirális előtt, mint egymás között. Don Colombo megpróbálta visszaállítani a bizakodóbb hangulatot, de kísérlete sikertelen volt. Hiába emlegette a királyi jutalmat, a hírnevet, minden szava levegőként tűnt el az emberek között.

Ne higgyetek neki! Minden egyes szava hazugság! Csak etet bennünket, hogy jóllakjunk, s aztán tele hassal nyugalmasan várjuk a ránk háruló veszélyt! -ordította bele a szórengetegbe egy igen magas tengerész. Don Colombo megfordult, s nagy lelki nyugalommal – bár némi belső tűz már javában égette-, folytatta:

-Uram! Céltalan efölött vitázni! Eltökéltem, hogy mindenáron eljutok Indiába! Mindaddig folytatom utamat, míg meg nem érkeztem... Remélem, Isten pártfogásába vesz! A lázadást viszont nem szeretem, s figyelmeztetem, mennyire jogomban áll egy esetleges megtorlás lehetősége! Továbbá közlöm önnel azt is, hogy nem vagyok a szavak embere! - fejezte be az admirális.

Lassan fordult meg, s erős léptekkel hagyta el az összeverődött társaságot. Szavait óriási csend követte, de a matrózok még egy ideig lázadoztak. Végül is kompromisszumot kötöttek az admirálissal: ha az elkövetkezendő 3-4 nap alatt sem érnek szárazföldet, a kapitányok kötelesek visszafordítani a hajókat. A robbanás elkerülhetetlen lett volna, ha az admirális fennhéjázón viselkedik, s ahelyett, hogy meggyőzte volna az embereket, szigorú megtorlással fenyegetőzik, melyhez mellesleg meg lett volna a joga. A lázadásra nem került sor, részben Don Colombo vakmerősége és taktikája, részben pedig más ok miatt. Ez a különleges ok október 11-én jelentkezett a flotta történetében.