Örökké…

Ott voltam. Láttam. Hogy mit? Azt, ahogy Vége lett. Hogy minek? Annak a csodának, ami köztük volt. Emlékszem, mennyit mosolyogtam azon, ahogy a lány lábujjhegyre állt minden csóknál, és hogy kicsike kézfeje szinte eltűnt a fiúéban.

Folyton fogták egymás kezét, Timi a világ minden kincséért sem engedte volna el Dávidot, akkor sem, amikor a fiú nem tudta megvédeni őt, mellette maradt. Ott feküdtek az esőben a hideg betonon, egyikük vérző szájjal, másikjuk betört orral, és mindketten millió fájó ponttal. És mégis a lány nem szidott, és nem vádolt, csak megcsókolta azt, akit annyira szeretett.

Még elevenen élnek bennem azok a nagy bulik, amikor - ha úgy tartotta kedvük - a legpergősebb zenére is összeborulva lassúztak. Sokszor előfordult, hogy mindenki mondta nekik, hogy ne igyanak többet, de a vége mindig az volt, hogy aggódva figyeltük, hogyan utasítják vissza a segítséget, és támogatják egymást haza. Hogy hányszor láttuk ezt? Nem is tudom, talán ezerszer is. Aztán már nem volt elég nekik a pia. Valami új, valami izgalmasabb kellett. Dávid a legjobb barátom volt, mégsem hallgatott rám, amikor le akartam beszélni a füvezésről, és Timi ment utána a hülyeségbe. Már nem is bírtak ki egy bulit anélkül, hogy beszívtak volna, de nem hitték el senkinek, hogy ez nem egészséges. Folyton csak azt bizonygatták, hogy ők nem függők, pedig nagyon is azok voltak.

Egyszer, mikor az éjszakát az utcán töltöttük, egy talpalatnyi zöld helyen ütöttünk tábort, a Bécsi út mellett. Ők leültek a földre, és szertartásosan betéptek másik három emberrel együtt. Elfordultam, látni sem akartam, amit műveltek, inkább Bálinttal beszélgettem, akitől szintén távol állt a drog és az alkohol.

Dávid hangja ütötte meg a fülem, aztán Timié.

- Hová mész?

- Egy perc és jövök. – mindig ezt mondta, ha pisilni ment. Minthogy nem az én dolgom, hogy Timi hová végzi a dolgát, ezért csak beszéltem tovább. De amint levegőt vettem, hogy folytassam, gumik sikoltása fagyasztotta torkomra a szót, és egy csonttörő csattanás elnémított mindenkit. Meghűlt bennem a vér. Odafordultam, és láttam. Aztán oldalra pillantottam, és azt is láttam, hogy Dávid ugyan arrafelé nézett, de meg sem mozdult, sőt a szája sarkában bágyadt mosoly játszott. Csak ült ott, nézve az utat, és nem értett semmit.

Azt hiszi, hallucinál! – A gondolat egyszerre borzasztott, és sarkallt cselekvésre. Odafutottam hozzá, és erősen hátba vágtam.

- Dávid! – kiáltottam rá. – A Timit elcsapta egy kocsi!

Láttam, hogyan tisztult ki azonnal a tekintete, ahogy meghallotta a bűvös nevet. Vele együtt rohantam az autóhoz.

Timi ott feküdt a földön, mint egy rozzant porcelánbaba. Összetörve, vérezve, üveges szemekkel. A fiú mellétérdelt, élettelen arcát a két kezébe fogta. Megvallom, még sosem láttam tőle egy könnycseppet sem, de akkor a szívem összeszorult, amikor hallottam azt a keserves zokogást, és amikor láttam, ahogy a lányt simogatta, ahogy erőtlenül megrázta őt, hogy csak egyetlen pillanatra a szemébe nézhessen, hogy csak még egyszer láthasson egy halovány mosolyt átsuhanni az arcán. Mellétérdeltem, átöleltem, és ő is engem. Csak én hallottam azokat a szavakat.

- Pedig én örökké szerettem volna…

Más állapot

Először egy évvel ezelőtt hallottam távoli kacagását. A nevemen szólított, és én megfordultam, hátha valaki utánam kiáltott, de mögöttem néme volt az utca, csak a szürke betontömbházak egyhangúsága nézett vissza rám. Nem is törődtem vele, egészen addig, amíg pár hónap elteltével újra meg nem szólalt. Hangja vidáman és mézes-mázosan csengett a matek óra csendjében. Kellemesen duruzsolt magáról a fülembe, arról, hogy ő én vagyok. Beszéde az idő teltével egyre közeledett, mintha lassan feltörne tudatom mélyének sötét tavából, és én csak hagytam, hogy megtegye, hisz történetei csupa csodáról daloltak, s imponált minden rólam mondott bókja. Egyre gyakrabban beszélgettem vele, de mindig csak titokban, hogy ne nézhessenek bolondnak. Aztán otthon egy napon, amikor a szobámban a nagy tükör elé álltam, ő nézett vissza rám. Halkan sikkantottam fel, s kezemet a számra tapasztottam, hogy Anya ne hallja meg. Hosszú, fekete haja előre lógott, sötét függönyként takarta el szinte az egész arcát, csupán a bal szemét láthattam. Olyan fénylő és mély fekete volt, hogy féltem pusztán belepillantani is. Nem viselt ruhát, teljesen meztelen volt. A teste lesoványodott volt, a bordái kilátszottak, a medencecsontja csaknem átszúrta a bőrét. Hamuszürke színe a halottakra emlékeztetett, mosolya groteszknek hatott, mégsem temettem vissza tudatom sötét zugának földjébe. Ekkor még tán megtehettem volna, ám kellemes hangja bizalmat gerjesztett a bizarr külső ellenére. Ültünk egymással szemben, ő a tükör egyik, én a másik felén. Sorra történeteket regéltünk félelemről, halálról, megvetésről és ridegségről. Olyan doglokat mesélt, amik arra késztettek, hogy ne bízzak többé a barátaimban. Elfordultam mindenkitől, csak a tükör démonalakja létezett számomra. Minden nap, amikor az iskolában ültem, rá gondoltam, és ő néha meglepett jelentlétével, de inkább a tükör másik oldalán maradt.

Egyszer, mikor addig ültem a tükör előtt vele beszélgetve, hogy az éjszaka lassan pirkadatba fordult, rám nézett, sötét tinceit elhúzta az arca elől, s fénylő fekete tekintete az enyémbe kapcsolódott.

- Eressz ki! - Suttogta olyan halkan, hogy kénytelen voltam a fülem a tükörre tapasztani. - Eressz ki a börtönömből! Kérlek, ne zárj vissza minden hajnalhasadáskor! - Hangja kétségbeesett volt, ahogy szeme a világosodó égre villant.

- Hogyan szabadíthatnálak ki? - kérdeztem tehetetlenül, mire ő a karját nyújtotta felém. Hitetlenül húzódtam távolabb, de aztán legyőzve maradék realizmusomat is, átnyúltam abba a másik világba, ahol ő lakozott. Mintha higanyba értem volna, olyan érzés volt, majd megragadtam a csuklóját, és minden erőmet beleadva magam felé rántottam. Könnyedén siklott át az én dimenziómba, a padlóra zuhant, és megütötte a térdét. Ott, a parkettán esetlennek és gyengének látszott törékeny teste.

- Fogadj magadba! - kért elhalóan, és én gondolkodás nélkül térdeltem mellé, felajánlva neki mindent, amim volt. Felkelt, a földről, megragadott, és szájon csókolt. Éreztem, ahogy eközben lénye belém szivárgott, mintha egy hordó málnaszörp megállíthatatlanul ömlött volna le a torkomon. Mire fuldokolni kezdtem volna, már belém költözött, teljességgel árasztva el immár kettőnk lakhelyét.

Hónapokon át duruzsolt a fülembe, minden nap egyre többet és többet, és minél többet beszélt hozzám, annál inkább magamba fordultam, bezárkóztam. Hiába ettem többet, egyre csak fogytam. A bennem lakó lény minden táplálékot felemésztett. Lassan nem volt olyan ruhám, amelyik ne lötygött volna rajtam. Ő folyamatosan erősödött bennem, míg én kezdtem azzá a csontkollekcióvá válni, ami a lidérc volt a higanyvilágban. Bárhányszor tükörbe néztem, ott trónolt az én arcom helyén. Tudtam, hogy nem én vagyok, mert valahányszor ránéztem, erőtől duzzadt, és hátborzongató vigyora akkor is a szája sarkában játszott, ha én nem mosolyogtam. Amikor Anya jónéhány hónappal ezelőtt szomorúan nézett, még jobban elfogott a keserűség.

- Aggódom miattad. - szólt, és átkarolt, de én nem öleltem vissza.

- Én is... egyre jobban. - válaszoltam alig hallhatóan, majd kibontakoztam a karjaiból, és a szobámba zárkóztam. Ekkor éreztem először azt a feszítő, belső nyomást, amit az okozott, hogy a lény ki akartt törni belőlem. Túl gyenge voltam hozzá képest, hát kilépett a testemből, s míg én a kimerültségtől és a döbbenettől a földön feküdtem, ő megszemlélte a dolgaimat, beleszagolt a parfümjeimbe, végigpörgette az asztalomon lévő könyv lapjait.

Alig tudtam ülő helyzetbe tornázni magam, és mielőtt sikerült volna, előbb a falhoz kellett kúsznom, hogy utána neki tudjak dőlni. Leült velem szemben a sarkára. Hiába volt erősebb, hamuszín bőre még mindig láttatni engedte bordáit. Mellei viszont feszesek és tltek voltak. Ó, mennyit álmodoztam olyan alakról, de úgy, hogy ott ült előttem, elérhető közelségben, tudva, hogy bennem lakott, hányingerem támadt tőle. Édes, csicsergő hangján szólalt meg, s beszédének kellemes dallamával ellentétben szörnyű szavak szálltak ki a száján.

- Undorítóan nézel ki.... csontsovány vagy, kedvesem. Bár kiszabadulhatnék belőled. Itt hagynálak meghalni a szobád padlóján, de nem tehetem, még nem vagyok elég erős. No, nem baj - csiripelte, és egészen közel hajolt hozzám. Jobb mutatóujjának hosszú karmát végighúzta az arcomon -, már csak pár hónap, és megszabadulhatunk egymástól.

Visszabújt a testembe, s mint fuldokló, buktam újra a tudat felszínére. Szaporán szedtem a levegőt, a szívem száguldott. Felszálló buborékokként, egyesével jutottak el tudatomig a lény szavai: meg fog ölni.

Az utolsó három hónapom rettegéssel és küzdelmekkel telt el. Napközben féltem a közeledő sötétségtől, s a vele megjelenő démontól, éjjel pedig megpróbáltam a testem börtönébe zárni. Eleinte még sikerült, minden éjszaka párbajt vívtam az életemért, mind vakmerőbben, mintha nem lett volna holnap, de a kialavatlanság legyőzött. Egyre gyakrabban szabadult el, és ilyenkor mély öntudatlanságba zuhantam. Minél többször estem ebbe a sötét transzba, annál több ismeretlen eredetű seb és vágás jelent meg a testemen. Ahogy szaporodtak a vörös csíkok, úgy lógtam egyre többet az iskolából. Elhagyott helyeket látogattam, ahol senki sem talált rám. Csak egy valaki keresett ott. A lidérc így már nem csak éjszaka tört ki, hanem nappal is, ráadásul egyre töbször. Képtelen voltam uralkodni rajta, hiába is próbáltam. Minél erősebb lett, annál kegyetlenebbül bánt velem: végigkarmolta a combom, arcon csapott, a hasamba öklözött.

Ezek után nem mentem többet haza. Képtelen voltam rá, kimerültem, és elfáradtam. Harcoltam volna ellene, de ha a lény nem töltött ki belülről, csak feküdtem a földön, mint egy marionette-bábu, amit elhagyott a bábmester. Gondolkodtam, és éreztem, miközben kínzott, de se megmozdulni, se megszólalni nem tudtam.

Amikor utoljára eljött a vég előtt, emlékszem, fölém hajolt, rám vigyorgott - görcsösen, mint mindig -, kivillantotta tépőfogait.

- Ha legközelebb eljövök, már nem lesz szükségem rád. Fuss, ha kedves a nyomorult kis életed! - Éles karmaival az arcomba, és közben visszabújt a mellkasomba. Jóslatától a vér is megfagyott az ereimben, folyton az ájulás kerülgetett, az ajkam remegett, a fogaim össze-összekoccantak. Minden mozdulatra összerezzentem, mint egy riadt őz, holott éreztem, hogy a lény még bennem motoszkált.

Amikor a nap elérte a horizontot, akkor éreztem az első lökést. Hihettem volna, hogy csak szívdobbanás volt, de tudtam, ezt ő csinálta. A következő kísérlete a földre zúdított, a hátamra fordultam. Görcs kerített hatalmába, a démon kitörése ívbe húzta a testem. Korábban nem is sejtettem, milyen találó ez az elnevezés. Az a lény, ami eddig bennem lakott, most ott térdelt előttem, hátából két szárny szakadt ki, a csontok bözt bőr helyett vastagon szőtt pókháló feszült. Sebeiből vékony patakokban vér csordogált.

Menekülj! - villant az eszembe, de képtelen voltam megmozdulni, csak feküdtem, kiterülve a földön, néztem, ahogy feje vontatottan, meg-megtörve fordult felém. Fekete szeme kivillant a sötét hajzuhatag alól.

- Te még itt vagy? - suttogta nevetve. Felkelt a földről, és megindult felém. - Akkor megdöglesz.

Éreztem az arcomon végigcsorgó könnyeket. Nem csak az elkeseredéstől, az erőlködéstől is sírtam. Kétségbeesetten próbáltam felkelni, vagy legalább csak arrébb csúszni, kitérni az útjából, és mindeközben olyan hangosan akartam sikoltani, hogy elszakadtak volna a hangszálaim, de egyik vágyamat sem sikerült megvalósítanom. Olyan mélyen bódult állapotba kerültem, hogy azt sem tudtam, ki vagyok, és hol vagyok.

Először az oldalamba mart bele, aztán a hasamba. Nyüszítettem volna, mint egy ketrecbe zárt, kínzott állat. Kellemes meleg folyt végig az oldalamon. A lidérc lovagló ülésben fogta közre a csípőm, és a markában termett acélt magasra lendítve belém mártotta egyszer, kétszer, háromszor. Ekkor éreztem, hogy a torkomat fogva tartó zár felpattant, velőt rázó sikoly szakadt ki belőlem, és ez térített magamhoz. A démon eltűnt, egyre sötétülő tekintetem sehol sem találta, csak saját, vértől csöpögő kezemet láttam, s benne a kést. Oldalra billent a fejem, ott feküdt mellettem a valós gyilkos, az én démonom, egy üres fecskendő.

Ő és Én

- vallomás a világnak –

„Ugyanabból a világból voltunk, Ő és Én. Ugyanazok voltak a gondolataink, azonosak voltak az álmaink. Örökké szerettem volna”*

Ott volt velem, bármi történt. Nem nevetett ki, amikor féltem - pedig már tizenhat évesek voltunk -, csak megszorította a kezem, erőt öntve belém. Nem futott el, amikor meg akartak verni, és nem tudtam Őt megvédeni. Emlékszem, ott feküdtünk az esőben, a hideg betonon, Ő vérző szájjal, Én betört orral, és mindketten millió fájó ponttal. Nem vádolt, nem szidott, csak fölém hajolt, és megcsókolt. Éreztem a számban édes vérének fémes ízét. Életem legjobb íze volt. Emlékszem arra is, hogy mennyire nevettünk akkor, amikor leszakadt alattunk a kollégium ágya, pedig eltörtem a karom. És emlékszem a rengeteg együtt töltött bulira is. Nem gondoltunk semmire, csak ittuk az alkoholt, mintha víz lenne. Hányszor támolyogtunk együtt haza ezekben a borgőzös pillanatokban? Nem tudom, talán ezerszer is. Aztán már nem volt elég a pia. Valami új, valami izgalmasabb, valami tiltottabb kellett. Először csak egy-két slukkot szívtunk a fűből, aztán ebből egyre több kellett. Egy este egy talpalatnyi zöld területen ütöttünk tábort, egy meglehetősen forgalmas út mellett. Már eléggé „benne voltunk a dolgokban”, amikor felállt mellőlem.

- Hová mész? – kérdeztem csak úgy, érdeklődésképpen.

- Egy perc és jövök – válaszolta Ő. Mindig ezt mondta, ha pisilni ment. Figyeltem, ahogy lépdel, aztán hirtelen hangosan kürtöl egy autó, csikorog, sikolt a fék, és egy hatalmas, csonttörő csattanás, ami véget vetett mindennek. Csak ültem ott, nézve az utat, hogy most mi történt, nem értettem az egészet.

- Te, Dávid, menj már! – szólt rám az egyik srác, és a hátamra ütött. A hangja rémült és döbbent volt. – A Nikit elcsapta egy kocsi!

Csak az Ő neve hatolt el a tudatomig, de ennyi elég volt. Abban a pillanatban kiszállt belőlem minden, tökéletesen józannak éreztem magam.

Ott feküdt a földön, mint egy kidobott porcelánbaba. Összetörve, vérezve, üveges szemekkel. Mellétérdeltem, élettelen arcát a két kezembe fogtam. Próbáltam életet lehelni belé, hogy csak még egyszer láthassam azoknak a barna szemeknek a villanását, csak még egyszer suhanna át az arcán egy halovány mosoly, bárcsak élne, bárcsak haragudna rám, bárcsak gyűlölne, amiért nem állítottam meg.

Hiába, elment. Pedig én örökké szerettem volna.