Rég volt, majd’ harminc éve, de mindmáig kitörölhetetlen az emlék. A főiskola utolsó évében számomra a legrémesebb gyakorlati tárgy a gépírás volt.

Aki egyszer rátapadva a betűkre, két újjal sebesen csapkodva megtanul gépelni, annak utóbb, szinte lehetetlen már a „vakon írás”.

Tanárunk, Magda néni, egy alacsony, gömbölyű, amolyan bogárforma idős hölgy volt, aki láthatóan igen kitüntetve érezte magát attól, hogy főiskolai oktatónak lépett elő. Kissé túl is játszotta a szerepét.

Ha a katedrán állva valamelyikünket azon kapta, hogy a másoláskor oda-oda pislant a nehéz villanyírógép billentyűzetére, tollával az asztal lapját kopogtatva, vad rikácsolásba kezdett.

Eleinte rettenetesen bosszantott bennünket, de később már csak viccelődtünk, nevetgéltünk rajta.

Magda néni állandóan rám szólt. Én ugyanis azon kevesek közé tartoztam, aki egyszerűen képtelen volt a követelményeknek megfelelni. Nem akartam én ujjat húzni vele, vagy felbosszantani, sőt, a ronda szemüvegemen át, nagy igyekezettel hunyorogva követtem a szöveget, de sajnos, önkéntelenül is a billentyűkre sandítottam.

Egyik alkalommal, mikor ismét az előírásokkal ellentétesen buzgólkodtam, a tanárnő rettentő szigorral csapott le rám.

Társaim szorgos gépcsattogatását ijesztő hangja némította el.

- Hát ez nem igaz! Ágnes, vakon, vakon tessék már gépelni! - korholt megint.

Félénken húztam be a nyakam, mire a mögöttem ülő csoporttársam, Csaba, megbökött.

- Ági, vedd már le kérlek a szemüveged!

Gárdon Ágnes:

Az uszoda

A nyár nélküle kezdődött el, s nem hívta társául ez évben sem.

Víg gyermekzsivaj nem szűrődik ki a kerítésen túlra, nem fújja messzire a szél a medencék vízének finom illatát, s a szomszédságában lévő kerthelyiség is immár csendesebbnek tűnik.

Nem kavarja fel semmi a nyugalmát.

A bejárati forgóajtót lassacskán a rozsda eszi, a pénztár zárt üvegablaka mögött az asztalon még néhány ott felejtett jegytömb, egy naptár, s egy unatkozó toll hever.

A kékre festett padokon néha egy-egy katicabogár és hangya egyensúlyozik, az öreg tölgyek és gesztenyefák is már csak a madaraknak adnak árnyat, melyek csicseregve reppentek le a sárga bogyós bokrokra, s a gondozatlanul hagyott fűre.

Immár övék a tér.

A medencék, mint üres hasú halóriások, úgy terülnek el, a festék vastagon pereg le róluk, s lustán keveredik össze a porral és a lehullott falevelekkel.

Siralmas látvány.

Jobbra a zuhanyozók kiszáradt torokkal meghajolva állnak, - oldalt a kabinok sárga ajtói sorra bezárultak.

Mintha valami nagy titkot rejtene mindegyikőjük, - vagy most is, csakúgy mint régen, a levetett ruhák, órák, személyes tárgyak biztonságát adnák.

Néhány arra járó városlakó időnként megáll a kerítés mellett, s láthatóan pár pillanatra visszaálmodja a múltat.

A múltat, - s a múltban egy uszodát, amely sokunk számára jelentett valamit.

Van, aki itt tanult meg úszni, itt sportolt, itt töltötte a nyarat,- fiatalok, akik itt lettek szerelmesek, - családok, melyeknek ez volt a „ Balaton „, - nyugdíjasok, akiknek az itt eltelt órák jelentették az igazi pihenést.

A nagymedencébe néha, révedezve beleálmodjuk még a zöldeskék vizet, az úszókat, fülünkbe zúg a vízipólós meccsek izgatott lármája, látjuk a vad karcsapásokat, a repülő labdát, a nézőket, amint fürdőruhában ott topognak a parton, és kezükből tölcsért formálva hangosan bíztatják a csapatukat.

Néha a szél visszahozza pár pillanatra az úszómesteri síp hangját, az egytízesben virgonckodó fiatalok gyöngyöző kacaját, a kacsaúsztató vizének csobbanását, s képzeletünk megajándékoz a színes úszóöveken kapálózó, nevető, sikongató kicsinyek látványával.

Kirajzolódnak a melegvizesben a padkán üldögélő, beszélgető úszósapkás fejek, fenn a napozókon nyugalmat és álmokat kereső napimádók alakjai, a büfé előtt kígyózó sorok, no és az elmaradhatatlan fagylalt,- kukorica és vattacukor árus.

Aztán ráébredünk a valóságra, s látjuk az uszodát, így, ebben az állapotban.

Rossz érzés fog el.

Hiába tudjuk, hogy elmúlásra van ítélve, hogy se jelene, se jövője nincs már, mégis a látvány kétségbeejtő.

Nehéz elképzelni a várost nélküle, - azt, hogy a hídra fel és lemenet szemünkkel hiába keressük majd, - hogy a Tisza-parton sétálva többé nem látunk be a kerítésén túlra, s hogy nem halljuk azt a jellegzetes strand-morajt.

Hiányozni fog, hisz sokunk számára ő nemcsak uszoda volt, hanem az életünk része, - élmény és emléktár is egyben.

Egy Uszoda, melyet mindenki kicsit magának tudhatott.

Gárdon Ágnes:

Játékszenvedély

A vasútállomás félreeső zugában volt a játékterem. A füstös italszagú helységben négy, öt asztalnál ültek.

Délelőtt tíz se volt még.

Ki újságot olvasott, ki sörözött, ki meg csak bámult kifelé az ablakon a semmibe és cigarettázott.

A gép előtt egy vékony, magas, szabadidőruhát viselő férfi állt, mellette a felesége és egy szöszi kislány színes hajgumival a hajában. A nő láthatóan várandós volt ismét.

A férj játszott, izgatottan feszült a gépnek, keze vad rántásokat végzett a karon. A gép sikongott, felnyögött, majd röhögve adta tudtára, hogy megint Ő nyert!

A férfi idegesen vakarta meg a fejét, lábaival előbb nagyot dobbantott, majd keresztbe vetette őket és kezeivel dühödten szorította meg kétoldalt a műanyagot.

A kislány egy ideig nézte a fényeket, a villódzó színek sokaságát, majd az apja bő nadrágjának a szárát húzogatni kezdte jelezvén, hogy elunta már a nézelődést.

-Ne idegesítsél má’! - mordult rá és lerázta magáról a vékony kis kezeket.

A kicsi megszeppenve az ujját a szájába kapta és az anyja felé fordult, de

az csak állt szótlanul a képernyőre meredve. Látszott rajta, hogy nem először vannak már itt.

A férj a következő gombnyomás eredménytelensége után odaszólt neki.

- Adjál még!

Nem is kellett mondania, hogy mit, a nő máris izgatottan nyúlt a pénztárcája után és készségesen adta át a pénzt.

A gép mohón kapta el tőle, aztán nekilendült, hogy újra kacskaringós szerencselabirintusába csalja az álmodozót.

Az asztaloknál ülők, mint egy mozifilmre, úgy tapadtak a jelenetre. Várták, hogy nyerni, vagy veszteni fog majd.

A férfi egy kávét kért a fancsali képű bögyös pultos nőtől. A kávé meleg volt a műanyagpohárban. Idegesen fújni kezdte, miközben a géppel farkasszemet nézett.

Megitta, majd újult erővel nyomta és nyomta tovább a gombokat, -húzta a kart, ütögette az üveget, káromkodott, nekidőlt, visszalépett, dobbantott, a haját túrta, -de nyerni nem nyert semmit.

A kislány csendben maradt, elfoglalta magát egy földről felszedett papírdarabka hajtogatásával, az anya meg ide-oda forgatta a fejét, de egy árva kukkot sem szólt. Tudta ilyenkor tanácsosabb a csendben maradás.

Tálán szégyellte, hogy itt vannak és titkon remélte, hogy nem lesz még egy kör, ki tudja.

A férfi a következő pillanatban iszonyút káromkodott, fogait összeszorította, s ökleivel eszelősen csapkodta a homlokát.

Az asztaloknál ülök lehajtották a fejüket, mintha nem is látták, nem is hallották volna. -Na gyerünk innét! - nyúlt a következő pillanatban erőszakosan a lánya keze után és már húzta is az ajtó felé.

A gyerek szótlanul kullogott utána. A nő bekattintotta a táskája kapocsát és megkönnyebbülten felsóhajtott.

A lépcső felé tartottak, valamelyik vonathoz.

Félúton a szöszi lány halkan nyüszögni kezdett.

- Mi bajod? - Mondd már normálisan! - parancsolt rá az anyja.

A gyermek halkan odasúgta:

- Pisilni kell!

- Biztos?

A kislány, szégyellősen tekergette magát a WC-s néni előtt.

Az apa az elmúlt óra kudarcélményének a hatása alatt volt még. Szigorúan összehúzta a szemeit és rágyújtott egy cigarettára.

- Azt mondja pisilnie kell - mondta az asszony.

- Bánom is én, csak csináljatok má’ valamit! - lendítette magasba a karját, és hátat fordított nekik.

A lány a durva hangra, mint a csiga nyomban visszahúzódott félénk gyermekvilágába.

Az anya lehajolt hozzá és rárivallt.

- Döntsd már el, hogy kell pisilned vagy nem, mert potyára nem fizetek, érted!

A lányka megigazította a szoknyácskáját és sírós hangon azt mondta:

- Már nem kell….

A szülök megindultak a lépcsőn.

Az apa lenn megállt az egyik kirakodó előtt. Az órákat nézegette. A feleség is odalépett mellé.

A kislány továbbment.

A játékárushoz asztalához érve felpipiskedett. Szótlanul csodálta a sok szép Barbie babát. Az egyiknek óvatosan megérintette dús szőke haját és elmosolyodott.

Ki tudja, mi járhatott a fejében….

Gárdon Ágnes:

Vicces délután

A rendelőben egy zömök férfi ül, vele szemben a doktornő elmélyülten nézi a leleteit.

Az orvos felnéz a papírokból.

- Vígh úr, ez a magas vérnyomás, meg a cukor, bizony kezelésre szorul.

A férfi elszomorodik.

- Na azért nem kell úgy megijedni, az orvostudomány ma már hihetetlen dolgokat tud. Néhány tabletta, kis odafigyelés, és ennyi.

Vígh Ödön megsimítja a homlokát. Látszik, hogy egy cseppet sem lett nyugodtabb.

- Az lehet kérem, hogy a tudomány sok mindenre képes, de ez mégiscsak betegség, és elkeserítő a számomra, hogy többé nem mondhatom egészségesnek magam, pedig vigyáztam az étkezéssel.

Az orvosnő feltolja a homlokára a szemüvegét.

- Na, azért van itt némi súlyfelesleg!- mutat a beteg hasára. Bár engem személy szerint a mackós alkat nem zavar...

Vígh Ödön elmosolyodik.

- Én sem vetem meg a galambba a töltöttet. - jegyzi meg.

A doktornő leteszi a tollat, hátradől a széken, és álmodozó szemekkel az ablak felé néz.

- Hát igen, a finom ételek, nagy ellenségek. Tudja, karácsonyra én is olyan töltött káposztát csináltam, hogy leült tőle a gyomor.

A férfi kicsit közelebb hajol.

- És jó fűszeresek, jó húsosak voltak azok a gombócok?

- Én ugyan nem spóroltam ki belőle semmit. - mondja, majd hirtelen elkomolyodik, és megköszörüli a torkát.

Bocsánat, kissé elkalandoztunk...

- Nos, visszatérve az ön esetére, szerencsés lenne, ha az étrendjéből elhagyná, amennyire csak lehet a cukrot, és a kenyeret, és persze nem ártana naponta egy két- órácskát sétálni sem.

Vígh Ödön felkapja a fejét.

- Jól hallottam?

- Mit?

- Hát, hogy megkordult a doktornő gyomra.

- Jaj, elnézést, rettenetesen szégyellem. - kap a hasához. Sajnos a hasam morog a fogyókúra miatt.

- Csak nem mondja, hogy fogyókúrázik?

- De, de, néha nekem is kell.

Vígh Ödön a fejét csóválja.

- Pedig én férfi szemmel nem látom szükségét annak, hogy így kínozza magát.

- Igen, a fogyókúra olykor valóban felér egy kínzással, de azért csak megéri, mert utána határozottan jobb a közérzetem.

- Biztos igaza van. Egyébként megjegyezném, hogy én ma még semmit sem ettem, de nem szándékosan, hanem azért, mert mára kellett leadnom egy tervet és egyszerűen képtelen voltam a kávén kívül bármit is magamhoz venni.

Az orvosnő arca elkomorul.

- Na ez a lehető legrosszabb, amit tehet. Inkább teát, vagy gyümölcslevet igyon, de éhgyomorra kávét, azt semmiképp!

Vígh Ödön ráteszi a kezeit az asztalra, mire az ott lévő csésze felborul. Ijedten kap utána.

- Jaj, elnézést, csak nem volt benne valami?

A doktornő zavartan elpirul.

- Már üres volt. A reggeli kávém volt benne... Tudja, ma még arra sem volt időm, hogy megreggelizzek.

A férfi elmosolyodik.

- Pedig nem jó a reggeli kávé, tudja, nem jó!

Összenevetnek.

- Egyébként megkérdezhetem, hogy ma mikor végez doktornő? Én ugyanis tudok itt a közelben egy hangulatos kis ételbárt, ahol diabetikus ételeket is felszolgálnak.

Az orvosnő elneveti magát.

- A "Töltött kacsára " gondol?

- Ismeri, netán járt is már ott?

- Igen, odavitt egyszer a kíváncsiság. - vallotta be.

- Ha nem veszi tolakodásnak, megkérdezném, hogy volna- e kedve még egyszer, csak úgy kíváncsiságból eljönni oda?

- Ezt tekintsem ebédmeghívásnak?

- Arra gondoltam, talán ebéd közben megbeszélhetnénk a betegségemre vonatkozó dolgokat is.

- Akkor ez amolyan munkaebéd lenne?

Vígh Ödön feláll és kihúzza magát.

- Bocsánat, helyesbítek. Egy szó sem esik majd betegségről, ezt megígérem. Inkább vicceket mesélek, vicceket, hogy felvidítsam. Sok viccet tudok ám.

A doktornő karba teszi a kezét, szemeiben nevetés bujkál.

- Maga sosem hallotta még, hogy a nevetés hizlal?

Vígh Ödön megdörzsöli az állát.

- Hát akkor majd favicceket mesélek. Ismeri például, azt hogy három pingvin megy a sivatagban?

Az orvosnő felnevet.

- Nem, de tudja mit, szívesen meghallgatnám.

Gárdon Ágnes:

Egon

Kinn szakad az eső.

Hallom.

A párkányon kopog.

Én itt vagyok, ez egy zárt világ. Felettem a műtőlámpa vallató szemei. Szikék, ollók finom összekoccanása. Tompa zajok. Csak a szívem ver hangosan.

Félek.

Fölém hajol egy kedves mosolyú nővér. Vígasztal.

- Minden rendben lesz - súgja halkan.

Olyan jó illata van, mint a tavaszi rétnek.

Szeretném megfogni a kezét.

Most látom, ő már fogja az enyémet.

Injekciót ad, megsimítja a homlokomat. Jólesik.

Belül reszketek. Tudom, ez a műtét dönt mindenről.

Élet, vagy lassú élettelen élet lesz majd a sorsom.

Reménykedek.

Hónapok óta először, újra reménykedek.

Behunyom a szemem. Ellazulok.

Visszapörög a naptár.

Nyár van, meleg. Veled vagyok, ott az autóban. Kanyarog az út, a rádió szól, a kedvenc dalod megy, te feljebb tekered. Fejed a vállamra hajtod, énekelsz. Nevetünk, terveket szövünk a nyaralásra, mellettünk suhannak a fák.

Buliba megyünk, Pest alá, Misiékhez. Kerti partira várnak. Tavaly is olyan jó volt náluk. Nagy társaság, hússütés, eszem-iszom, beszélgetés, ökörködés, ahogy kell, hajnalig.

Én az utat figyelem, s beszívom bőröd finom illatát. Megborzolod a hajam. Felnevetünk. Szaporodnak a kilométerek.

Kanyar, sötétség, alig vannak az úton társaink. Te ott vagy velem, s ez éppen elég.

Hirtelen feltűnik valami fény, valami óriási fény. Teljesen elvakít. Szemem elé kapom a jobb kezem.

Te megkapaszkodsz a műszerfalban. Hallom, ahogy körmeiddel karmolod a műanyagot.

Csak a fényt látom, az égető fényt. Rémülten tekerem ide-oda a kormányt.

Felüvöltesz.

Csattanás, pörgés, csattanás, sikoly.

Pörgés, borulás, csattanás, sikoly.

Szemem előtt sárga fényár, s a te ijedt arcod.

Ez az utolsó kép.

Azóta itt vagyok.

Fehér falak, ágy, mozdulatlanság, csövek, mintha azokon függenék.

Nem, én függök azoktól.

Hallom, ahogy közeledsz. A cipőd kopogását messziről megismerem.

Homlokodon még ott van néhány öltés nyoma.- Szerencsére semmi komolyabb.

Úgy féltettelek.

Ez volt az utolsó érzés azon a napon, amire visszaemlékezem.

Nem a fájdalom, hanem hogy féltelek.

Most is neked örülök. Olyan szép vagy.

Csak a szemedből hiányzik a régi ragyogás. Nem kérdezem az okát.

Tudom.

Jössz, megcsókolsz, leülsz az ágyam mellé. Olykor fáj, hogy hozzám tartozol.

Legszívesebben ellöknélek magamtól. De hogyan? Nem mozdul a kezem.

Mondanék valami durvát, hogy elfordulj, hogy kiábrándulj belőlem.- De nem tudom megtenni.

Jaj, ezek a csövek, ez a kínzó mozdulatlanság!

Plafonra mered a szemem.

Képzeld, nemrég észrevettem egy pókot a kórteremben fenn a bal sarokban! Úgy megörültem neki. Régen gond nélkül lecsaptam volna.

A kis fekete pók szőtte, foltozgatta a hálóját, én meg drukkoltam neki, hogy mihamarabb elkészüljön vele és nézhessem őt.

Most érte aggódom.

Egonnak neveztem el.

Nem akartam, hogy rajtam kívül másnak is feltűnjön.- Még neked sem szóltam róla, hisz tudom, mennyire irtózol a pókoktól. Tudtam, azonnal szólnál a takarítónak és leszedetnéd, félve, hogy megcsíp engem.

Megcsíp? Hát aztán, úgysem érzem…

Csak a fejem mozdul. A szemem lát, a fülem hall, az agyam gondolkodik, kattog, és a szívem dobog - érted.

Kapaszkodnék beléd, de a karom erőtlen, élettelen.

Nem akarlak magamhoz láncolni. Nem, nem akarlak.

Zakatol bennem a gondolat.

Nem bírom látni a szenvedésedet.

Kettőnk közül te szenvedsz most jobban.

Mi lesz veled és meddig bírod majd velem?

De hisz nem is mellettem vagy, hanem az ágyam mellett. Ez, akit látsz, nem én vagyok. Hónapok óta, mint egy sértődött szerelmes vissza sem ölellek. Pedig úgy szeretnélek megérinteni.

Már csak egy reményem van, ez a műtét. Talán segít. Talán visszahoz valamit belőlem.

Magamért küzdök, de csak miattad már. Furcsa érzés ez.

Jaj, olyan hideg ez a merevség.

Eleinte tébolyító volt, de lassan megszokom. Ezt is meg lehet.

Vétlen, szenvedő, áldozat vagyok és te szintúgy kedvesem itt az ágyam mellett.

Minden jövőbeli tervünk ott, akkor szétesett…

Ne haragudj, nem rajtam múlott.

Érzem, ellazulok.

Hallom az orvosok hangját.

Egyre érthetetlenebb a moraj.

Zsibbadok, már a gondolataim is súlytalanok…

- Egon! Hozz szerencsét nekem!

Gárdon Ágnes:

Nagycsalád öröme

A repülőtéri vámvizsgálatra egy hatgyermekes család várakozik. A gyerekek lármásak, igen elevenek.

Az apa megelégeli a rendetlenkedésüket, és odaszól a feleségének.

- Szívem, csinálj már valamit, mert ha ezek Párizsban is így viselkednek, én esküszöm, beugrom a Szajnába.

A feleség felhördül.

- Ja, azt a legkönnyebb! Én egész héten őket hallgatom,- de most végre neked is kijut a jóból!

A férfi idegességében a jegyekkel csapkodja a lábát. Látszik rajta, hogy fogytán a türelme.

Nézi az ide-oda futkosó gyerekeit, majd a feleségének ismét odaszól.

- Egy éve erre a koncertre készülök, meg arra, hogy magammal vihesselek benneteket, és hogy végre a gyerekeink is lássák az apjukat, ahogy zongorázik. Én mindössze egy kis csendet szeretnék, legalább addig, amíg átesünk ezen a kurva vámvizsgálaton.

- De Botond, az ég szerelmére, ne használj ilyen szavakat, még Zsófi eltanulja!- suttogja.

Zsófi a két és féléves, az anyja szoknyájába kapaszkodik és onnan néz az apjára.

- Kujva, vámvizsga, kujva vámvizsga!- ismételgeti.

- Hagyod abba!- csap a szájára az anyja, mire a kicsi elfut és az oszlop mögé bújik.

A testvérei utána erednek, futkosnak, sikongatnak.

Az apa dühödten néz a nejére.

- Zsuzsa, csapj már szét köztük, mert én ezt nem bírom idegekkel! Mindenki minket figyel.

Én nem állhatok ki most a sorból.

Az anya megkerüli a bőröndöket és odasiet a gyermekekhez.

A kilencéves Gabi nekiszalad a padnak, és csúnyán beüti a lábát, erre az ikertestvére a Peti, rázendít.

- Lenke, ügyetlenke! A többi gyerek is utána mondja. Az emberek a fejüket csóválják, és megjegyzéseket tesznek.

- Gyertek már, mi következünk!- kiált hátra az apa, mire a gyerekek vadul lökdösődve rohannak felé. A hétéves Ferike nagy erővel elkapja az apja nadrágszárát. Az apa majdnem hanyatt esik. Az ötéves Ildikó futás közben elejti a babáját, az öccse Gézuka, röhögve rálép. Ildikó felsikolt és meglöki.

- Te kis hülye szaros, agyontapostad Betty babát!- kapja fel és öleli magához a rongybabáját.

Gézu a fenekére esik, sír és az anyját hívja.

- Anyu, elestem ellökött az Ildi., fáj. - simogatja sajgó fenekét.

Ildikó sziszegve mondja:

- Úgy kellett, káposztába hús kellett!

Gézuka kinyújtja rá a nyelvét.

Az apa csitteg, egyre idegesebb.

A vámtiszt mosolyt erőltet az arcára, átnézi a papírokat, majd a családfőhöz fordul.

- Uram, van önöknél szúró, vágóeszköz, vagy netán lőfegyver?

Az apa fáradt, elgyötört arccal néz rá.

- Higgye el kérem, ha lenne, már használtam volna…..

Gárdon Ágnes :

Nyári képeslap

Az a nyár egészen más volt, mint a többi. Talán Te is emlékszel még rá, ahogy az a nagy, féktelen hullám a pöttyös labdánkat egyre beljebb és beljebb vitte a Balatonban.

Nyolcadikosak voltunk, vagy hetedikesek? Azt hiszem én nyolc, te meg ötödikes.

Látod, ahogy telnek az évek a részletek, hogy elmosódnak.

De Te nem.

Te bennem élsz, azzal a piros pöttyös labdával, abban a kék fürdő nadrágodban. Ma is látom, ahogy szöszi hajad vizesen a fejedre tapad, s azt is, ahogy nevettél.

A szomszédunkban laktál és szinte minden szabadidőnket együtt töltöttük. Bicikliztünk a ház körül, szemeteset játszottunk a rozsdás talicskával, órákon át róttuk a köröket az udvarban a kis háromkerekűvel, délutánonként a diófa alatt ettük az almát, a vakációt pedig a nagyiméknál a Balatonnál töltöttük.

A szüleink Szolnokon feltettek minket a vonatra, - csupa izgalom volt az utazás. Beültünk a legelső fülkébe, s én alighogy elindultunk, máris elővettem a szendvicseket. Te azt mondtad nem vagy éhes, én meg azt, hogy – „hosszú az út és megéhezel”,- erre rávágtad, - „akkor majd szólok”, - én meg azt, hogy,- „nem fogok minden percben felugrálni!”

Vitatkoztunk, de a végén mindig elnevettük magunkat.

Pesten a keresztapám, a púpos Imre bácsi várt bennünket. Emlékszem, hogy féltél tőle, pedig nagyon aranyos ember volt. Azt mondtad, olyan a háta, mintha féloldalt az inge alatt összegyűrődött volna az atlétája. Imre bácsi átkísért minket a metróval a Délihez, bár én úgy mondanám, hogy ő csak az utat mutatta, és mi kísértük őt. A púpja majdnem elhúzta szegényt a mozgólépcsőn, úgy kaptad el leszállás előtt. Mikor a vonat ablakából integettünk neki, felsóhajtottál.

- De jó, hogy nem jön velünk!

- Olivér, ilyet nem illik mondani!- szóltam rád, de te csak ingattad azt az okos kis fejed.

Nagyon ragaszkodtam hozzád, nélküled a nyaralás nem ért volna semmit. Elválaszthatatlanok voltunk, pedig tudom, nem voltam könnyű eset, hisz az idősebb jogán folyton dirigáltalak. Mikor leértünk Szemesre, nagyapa kijött elénk, elvette a csomagjainkat, mi meg szaladtunk a vízparti házba mamához. Mama kerekarcú, nevetős, gömbölyű asszony volt, állandóan sütött, főzött. Amint meglátott téged szörnyülködve csapta össze a tenyerét.

- Olika, hogy Te milyen sovány vagy! - De majd én kézbe veszlek és úgy felhízlallak, hogy apád, anyád sem ismer rád!

Nagyon zavarba jöttél, szégyellősen hozzám bújtál, mint a kistestvér a nagyobbhoz.

Sokszor gondoltam később is erre a meleg érzésre.

A nagyi asztalt terített, volt ott minden, csigatésztás tyúkhúsleves, kedvenced a mákos tészta, az enyém a túrós csusza, na és zamatos körte, meggy, dinnye. Majd szétpukkadt a hasunk evés után. Nagyapa rögvest be is parancsolt minket a szobába, mondván, hogy „teli hassal pihen egyet a magyar.”

Emlékszem annak a fehérre meszelt szobának az illatára, a sötét bútorokra, melyek éjjelente percegtek, a falon azokra a színes tányérokra, és arra a nagy, puha dunyhára, amivel még nyári estéken is betakart minket nagyapa. Mindig úgy aludtunk, hogy egymás kezét fogtuk, mint a mesebeli jó testvérkék. A délutáni szendergésből mama ébresztett.

- Most, hogy lejjebb csúszott a pocak, kapjátok magatokat, irány a strand! - Nagyapa előkészítette nektek a kék napszítta matracot, meg a pöttyös labdát, aztán a színeteket se lássam estig!- csapott jókedvűen a hátsónkra, mi pedig nevetve futottunk ki az udvarra.

Nagyapó a tornácon állt, szatyrában ott lapultak a törölközök. Mama még az ajtóból visszakiáltott, hogy estére fánkot csinál, de mi ezt már nem is igen hallottuk

A víz emlékszem lágy volt és nagyon kellemes, csak később, jóval később lett haragos és kemény. Te szaladtál egészen a partig, kezedben a labdával, én meg alig értelek utol a nagy matraccal.

Istenem, hogy haragudtam rád, ám benn a tóban elszállt minden mérgem. Önfeledten ugráltunk, sikongattunk, ahogy a többi gyerek is. Igazi nyár volt, igazi kikapcsolódás. Aztán feltámadt a szél és felkorbácsolta vizet, de mi nem féltünk. A hullámok nagy cethalként dobálták a gyenge matracot, s vele minket. Ahogy nőttek a víz fodrai, a pöttyös labda úgy került egyre távolabb tőlünk. Te utána úsztál, de egy óriási hullám visszalökött hozzám.

- Oli, hagyd, én már félek, menjünk ki a partra!

Könnyes szemmel néztél a vígan pattogó labda után, de szót fogadtál nekem.

Belekapaszkodtunk a matracba és toltuk, toltuk a part felé. Nehezen evickéltünk ki. Kinn nagyapó megtörölgetett minket, aztán elindultunk haza.

- Na most aztán gyertek irgum- burgum, mert ha nagyanyátok jön értünk, abban nem lesz köszönet! Bár ha nem jöttök az sem baj,- fordult meg,- majd én megeszem mind a baracklekváros fánkot. – mondta mosolyogva, s már ment is tovább.

- Várjon Gyurka bácsi, mi is megyünk! – kiáltottál utána és otthagytál kínlódva azzal az átkozott matraccal.

- Kuksi,- mert nagyapa sokszor csak így nevezett téged, - hát férfi létedre segítség nélkül hagyod Katicát?

Te elszégyellted magad és visszafutottál hozzám. Vissza ám, csakhogy a nagy lendülettől, egy kőbe elbotlottál, s a térded szörnyen vérezni kezdett. Felüvöltöttél, erre Gitta néni a kocsmából pálinkás poharával a kezében nyomban kirohant. Üveges tekintettel, elszörnyedve nézett a sebedre, aztán megfordult, visszaszaladt a kocsmába, hozott egy ecetes vizes rongyot, s azt a sajgó sebedre nyomta. Olyat üvöltöttél, hogy összeszaladtak a parton az emberek, én meg sajnálkozva guggoltam melletted és szorítottam a kezed. Nagyapa valahonnan kerített gézt, bekötözte a sebed, aztán talpra állított és te belékapaszkodva sántikáltál hazáig.

Az ajtóban már várt bennünket mama. Mikor meglátott, ijedtében még a fakanalat is eldobta.

- Gyurka!- szólt nagyapához,- olyanok vagytok, mint a frontról érkező sebesült katonák! Mi történt, miért sántít Olika?

- Kuksi elesett, de ne félj, a fánk majd rendbe hozza, igazi orvosság lesz neki!

A fánk hallatán mindkettőnk arca felderült. Bekísértünk a konyhába, mama megnézte a sérülésedet, megállapította, hogy helyesen látta el a pityókos Gitta néni, majd a fánkkal teli vajdlingot lerakta elénk.

- Egyetek a nagy ijedtségre! Itt a lekvár, a porcukor, egyetek kedveseim!

Még az udvarról Rézi, a kis fekete tacsink is beszaladt és sunyin a padunk alá bújt. Mikor a nagyszüleim nem látták, Olival lecsippentettünk neki egy- egy darabot a fánkból, amit kényes morgások közepette falt fel.

A vacsora végeztével mama vizet engedett az udvari dézsába és ott, a csillagos ég alatt lefürdetett bennünket, nagyapa meg a lócán ülve, mélázva pipázott, és halkan dudorászott.

A fürdést követően odaültünk mellé, kétoldalt nagymama ölébe hajtottuk a fejünket és hallgattuk, amint nagyapa mesélt. Te sokszor meg sem tudtad várni a mese végét, úgy elnyomott az álom, mire nagyapa óvatosan felemelt és bevitt a szobába.

Gondolatban sokszor visszatérek ezekhez a nyarakhoz, melyek édes, játékos, vidámságukkal nemcsak színesebbé tették a gyermekkoromat, de meg is alapozták, el is mélyítették a barátságot veled.

A múltkorában egy képeslap jött Szemesről, s a következő üzenet volt rajta:

„Gyermekkorom legkedvesebb nyaralóhelyén folyvást Rád gondolok!”

Ha nem írtad volna alá, én akkor is tudtam volna, hogy Te vagy.