L. Varga Éva:

§ Álomvilág §

A tájat a felkelő nap sugarai vöröses fénnyel vonták be. A tisztás harmatos növényzete üdén ragyogott a napfényben. Az éjszaka ismert zajai fokozatosan szűntek meg, és a tájon másfajta hangok váltak uralkodóvá. Az erdő fokozatosan megelevenedett. Hűvös hajnali szellő zizegtette a fák leveleit, s a felemelkedő nap hamarosan felszárította a nedvességet.

Már delelőre járt az idő, amikor a fák között húzódó csapáson kis társaság jelent meg. A természet ölén kissé felszabadultabban viselkedő csoport vidám hangorkánnal adott hangot elismerésének, amikor rátalált a szinte tökéletes harmóniát sugárzó, kerek tisztásra. A csoport hangadó emberei úgy ítélték meg, hogy a hely tökéletes arra a célra, hogy a magukba fojtott érzéseknek és tapasztalatoknak szabad áramlást engedjenek. Hamarosan letelepedtek a selymes, dús pázsitra, amely mintha titkos kezek gondos munkáját hordozta volna magán. Néhány perc múlva megjelentek a bokrok mögött felszerelésekkel terhelt társaik is, akik rejtélyesen mosolyogva telepedtek le körükben. A titokzatosság pillanatokra fenséges csöndet varázsolt köréjük, melyben újra hallhatóvá váltak az erdő titokzatos zajai.

Egy szőke, göndör hajú fiúcska törte meg e különös hangulatot, felfedezve az egyik dobozból kilógó, mesefigurákkal díszített széles nyakkendőt. Szinte repült a színekben pompázó, sejtelmes ládák felé. A figyelem teljes mértékben felé irányult, s a szempárok kíváncsian meredeztek a tisztásnak e bizonyos pontja felé. A gyermek megrántotta a nyakkendőt, de a láda zárja nem engedett. Ekkor hisztériásan legörbülő szájjal hátrafordulva, keresni kezdte a tekintetével édesanyját. De a közeledő idegen arcok tömegében még véletlenül sem sikerült felfedeznie. Kezében még mindig a nyakkendőt markolászva, patakzó könnyekkel szemében ijedten tekintett a fölé hajoló lány felé. A lány aranyszőke haja lágyan omlott fedetlen vállaira, s a búzakék szemekből sugárzó gyöngédség elapasztotta az előtoluló könnyek áradatát. Az elefántcsont-fehér kéz felpattintotta a zárat, a láda előtárta elrejtett kincseinek világát. A gyermek vidáman felkacagott, és két kezével alaposan belemarkolt a láda tartalmába. A két piciny kéz hirtelen rándult vissza, s rózsaszínű ujjacskákon bíborszínű vércsík jelent meg. A fiúcska ismét feljajdult, kezét fehér ingének vászonredőibe rejtette, s szakadozottan felzokogott. A sírás ismét csak rövid ideig tartott, hiszen a riadalom felett úrrá lett a kíváncsiság. A másodperc töredéke alatt nyúlt vissza a ládába, és kirántotta a szemtelenkedő, szúrós tárgyat. Ruhatű csillant ujjai között, mely selyemkendőt húzott magával. A kendő sarkába varrt díszes aranyhímzés azonban már a felnőttek figyelmét keltette fel. Egy régi vers sorai tündöklöttek a ragyogó, lassan egyre perzselőbben sütő nap fényében. Pattant a többi láda zárja is, és ódivatú ruhák, kiegészítő eszközök láttak újra napvilágot. Kissé dohosnak mondható szaguk régi korok emlékét idézte, felborzolva a kis csoport kedélyvilágát. Az elszabadult fantázia végtelen tere kiterjesztette óriási szárnyait, és csak röpke perc kellett ahhoz, hogy letűnt korok emléke újra valósággá váljon.

A kisfiú finom, fekete legyezőre talált a sok fölösleges kacat között, és lelkesen nyújtotta az égszínkék, tüllfodros ruhában pompázó leány felé. Fejét édesen félrehajtva csodálta a szépséges idegent, aki jutalmul gyengéden simogatta meg kócos fürtjeit. A gyermek letelepedett a fűbe, kíváncsian figyelve a körülötte zajló eseményeket. Gondolatai fokozatosan eltávolították a valóságtól, s lassan mély, mézízű álomba szenderült. Fürtjeire harangvirág borult, arcát enyhe szellő hűsítette. A tisztáson pedig egy élet-ízű, régi kor eseményei elevenedtek meg, a jelenlévők beleélő képességének , fantáziájának teljes mértékű igénybevételével.Hórihorgas, fekete ruhás férfiú jelent meg a kökénybokrok mögött, fekete bajsza és csillogó cilindere között egy lorgnon villant meg. Ha a ragyogó napfény nem aranyozza be a keretét, talán nem is látszott volna, hogy az úr mélyen ülő, sötétbarna szemekkel is rendelkezik. Szinte félrehúzott szájával szorította szemére lorgnonját, mintha szemgolyóját erőszakkal igyekezett volna a helyén tartani. Esetlennek tűnő mozdulatai mégis valamilyen különös bájt sugároztak a társaság többi tagja felé. Hosszú lábai minduntalan összeakadtak, s amerre járt, önkéntelenül is nevetést támasztott megjelenésével. A mozgások lassan harmonikusabbá rendeződtek, s a zajban halkan felcsendült egy verkli hangja. A zenekart igyekezett pótolni felcsendülő melódiáival. A férfiak különös öltözetükben megindultak választott párjuk felé, s az ismerkedéssel kezdetét vette a táncrend kialakítása is.

A leány harmonikus megjelenésével felkeltette a férfi figyelmét. Két szemsugár találkozott a megtört levegőben, s a lány lesütötte szemeit. A férfi botladozó lépteivel indult meg felé, keresztültörve a tisztáson keringő színes forgatagon. Egymáshoz ért a kezük, s élénk bizsergés járta át minden porcikájukat. Lassan összefonódva lejtettek a verkli dallamára. A férfi levetkőzte minden esetlenségét, vonásai kisimultak, elfelejtkezett minden borzongató gondolatáról. A dallamok egy felszabadult világba vonták őket magukkal.

Az idillt azonban váratlanul mély fájdalom járta át. Tekintetük a földön pihegő gyermekre esett, s szinte egyazon pillanatban jöttek rá arra, hogy mindez csak röpke perc az idő végtelenjén. A harmónia egy törékeny kristálygömbje, amely bármelyik pillanatban a földre zuhanhat. Még szorosabban ölelték át egymást…

Az erdő felől hirtelen zaj támadt. Egy fehér köpenyes alak rohant át a tisztáson, minden járható utat elkerülve. Köpenye szinte uszályosan vonult utána a levegőben, beleakadva a bokrok töviseibe. A társaság ijedten rebbent szét, s megrökönyödve tekintett a férfi után, aki kezében injekciós tűt tartva, félőrülten ordítozva veszett el az erdő sűrűjében. Hirtelen zuhant rájuk a valóság, s mire a férfi széttekintett, az „aranyhajú” lányt már nem látta sehol. A lábainál csupán egy törött ampullás üveg hevert, mely a rohanó férfi zsebéből hullott ki. A férfi pillantása az üvegről a gyermekre esett, aki riadtan törölgette óriási szemeit. Keresni kezdte édesanyját, de a zsibongásban sehol sem lelte kutató tekintetével. Kíváncsian fölpillantott a mellette álló férfire, majd lassan megindult felé. A férfi megfogta a gyermek kezét, és elindult véle a kitaposott ösvényen. Alakjukat lassan végleg eltakarták a falevelek...

Varga Éva

1998. április 29.

Megjegyzés: A történetből egy megadott elemet mellőztem... Szándékosan, mert megtörte volna az eseménysort.. De így is jelest kaptam rá. Köszönöm!

Köszönöm Zolinak, hogy benne élhet, és mindenkinek, aki már gyerekként segített, a színpadra állni...és merni...

Juhász István szemináriuma, hangjáték

Varga Éva:

A környezetünk „védelme”

Megjelent: a HBN 1995.január 5.csütörtöki számában a „Hajtás” rovatban;Arany Lajos és Erdei Sándor szerkesztése alatt, az eredetivel teljesen megegyező külalakban.

Manapság az emberiség „fontos problémái” közé tartozik a „környezetvédelem”. Naponta pusztul ki növény- és állatfajok sora, de ez, úgy látszik, mellékes, mert sokan közben zöld színű kártyácskákkal foglalkoznak, amelyek fogyasztják a természet büszkeségeit, a fákat, és egyáltalán nem akadályozzák meg az igazi szennyeződések terjedését. Nem is beszélve a költségekről, amelybe – mint szöget a deszkába – beleverik az ártatlan embereket, de nem az államot. Mert miért is ne kímélnénk szegényt attól az egyszeri, nagyméretű átalakítástól?! Hiszen majd az állampolgárok kifizetik a különböző orrcsavaró bírságokat. Vajon zöldebb lesz a természetük is?

Ha, ha ezt nevezik nálunk környezetvédelemnek?! Biztosan valami „kis” tévedésről van szó. Csupán olyan galaxisméretűről. Vagy talán valamiféle szócseréről… Ezt könnyen meg lehet magyarázni! Az emberek környezetvédelem címén elégetik a szemetet. Az égés során – mint tudjuk, – édes-kedves-bűzös gázok keletkeznek. Ezek a kis ártatlanságok általában mindig alaposan szétverik Földünk védőpajzsát. Hogy micsoda bunyó megy ott! Galaxisbeli mérkőzésnek is beillik. A gázok szuperszonikus sebességgel száguldanak a világűr felé. Nem kímélik a troposzférát, nem kímélik a sztratoszférát. Még kevésbé az ózonréteget. Körbeveszik ártatlan molekuláit, és addig püfölik, míg végül…- az erősebb győz. És nehogy azt higgyük, hogy az ózonmolekulák! És otthagyják szegény szerencsétleneket, akik megsérültek a kíméletlen küzdelem során.

De ez még hagyján. Ekkor jön a savas, ólmos, benzingőzös támadás…Míg végezetül a szratoszféra és a mezoszféra egybeolvad. Ja, bocsánat! Ne siessünk annyira! Először olyan 100 négyzetméteres lyukacskák jönnek létre. Ez az a tipikus „szitajelenség”. És ekkor az „éltető” magfúziós reaktor szeretetteljesen megajándékoz bennünket ibolyántúli sugaraival. Ezek a „kemény legények” roncshalmazt csinálnak minden élő anyagból…Egy kis hólyagocska, majd egy icipici lyuk. Aztán még nagyobb és még nagyobb. Hát kell ez nekünk? Vagy esetleg jobban szeretjük a sárga színt a zöld helyett? Nem az irigységre kell ám gondolni. Csupán az aprócska homokdombokra, amelyek a Baktérítő és a Ráktérítő mentén húzódnak végig Földünkön. Közben nem is védekezünk a támadássorozat ellen, mely a „lyukalkotás” kimondhatatlanul nagy mestere. Á, ne is törődjünk vele! Segítsük érvényesülni lehengerlő erejét, freonocskával töltött spray-kkel, a ragaszkodó CO-molekulácskákkal, frissen „készült” radioaktív anyagok elszabadításával!

Ja, és ne felejtsük ki az ártatlanságtól lelkibeteg vegyészeti és kozmetikai gyárakat, fodrász-bűzbarlangokat! Mind-mind segítenek gyártani az óriási szitát. Édes zöld ligetek! Ugyanúgy foltot jelentetek Földünkön, mint az apró ózonmolekulák. Mert a szitakészítés nagyon egyszerű. Lyuk-lyuk hátán.

Végül a Föld is belekerül egy végtelen „fekete lyukba”, ahonnan már nincs kiút, mert az maga a pusztulás.

Varga Éva

L. Varga Éva: Visszaváltozás

L. Varga Éva:

Visszaváltozás

(Franz Kafka Átváltozás c. novellájának "folytatása" - iskolai dolgozat)

A becsapódott ajtó ismét elzárta a külvilágtól, s a hivatalnokból lett bogár támolyogva vonaglott beljebb és beljebb a sötétségbe...Testét-lelkét sajgó fájdalom járta át, húga kegyetlen szavai szinte halálra sebezték.

Magába roskadtan mászott be a biztonságot nyújtó kanapé alá, s körbejáratta szemét a környezetén. Vastag portakaró lepte a szobába halmozott tárgyerdőt. A földön itt is, ott is ételmaradékok terjesztették romlottságuk elviselhetetlen bűzét, s a levegőben cérna- és porkavalkád cikázott az ajtó által keltett légáramlat hatására, majd lassan leülepedett. A csillagok halvány sugara megváltóként világított be az elhagyatott szobába.

Mégis, e megszokott, egyetlen barát a fény jelenléte elviselhetetlen szorongással töltötte el...

Hidegnek, távolinak érezte, s eddigi teljes létének mindig gyűlöletével fordult ellene.

Hivatalnokságának elfojtott érzései vad orkánként zúdultak rá, felsejlettek előtte monoton munkájának, gépies életének eltorzult képei. Hirtelen pergett le le előtte emberi élete valamennyi apró rezdülésével együtt, s az őt akkor még érzékletlenül hagyó dolgok minden bogár-ízét megremegtették. Az ízig hatoló tűz megújuló gondolatvilága elterelte a figyelmét a testét kínzó szüntelen fájdalomról és szinte önkívületben próbálta átgondolni helyzetét.

Végtelen időnek tűnt ez a pár pillanat, s lobogó dühe lassan csillapodni kezdett. Emberi szíve összeszorult, amint átlátta saját, és családja helyzetét. E lelkiállapota lehetővé tette számára, hogy önmagából kilépve, családtagjainak szempontjából nézze a történetet. (Undorodva fordult el önmagától, mint embertől, és mint állattól egyaránt). Felfogta rettenetes helyzetüket, átélte magára-maradottságuk valamennyi rezdülését, a minden apró mozdulatukba, gondolatukba beleremegett.

Ugyanaz a mérhetetlen szülői és testvéri fájdalom járta át a lelkét, ugyanaz a borzalom öntötte el testét. Látta maga előtt arcizmuk minden apró rándulását, az erőlködést, a küzdelmet, a látvány felfoghatatlanságát, a megrökönyödést tükröződő szempárokat.

Átélése tökéletessé vált, szaporán zihálva, légzési nehézségekkel küszködve tért vissza bogarasan emberies tragikumába. Szédületes beleélési képességére most jött rá, s kisszerű, nevetséges életét kívülről szemlélve teljesen meghasonlott emberi voltával.

Kívülről hirtelen beszéd hallatszott, s ez kizökkentette álmatag világából. Éberen figyelt minden egyes szóra, s megrázkódott a hallottak hatására. Igaz, hogy kívülről állat, de belülről érzelmi telítettséggel bíró ember! Szüksége van a szeretetre, ha nem is teljesre, de csupán egy hangyányira. Nem tud beszélni, de ugyanúgy gondolkozik, érez mint bárki az emberek közül... Felfogja e rendkívüli helyzetüket minden felfoghatatlanságával együtt, csak egy kis megértést tanúsítsanak az ő irányában is! Elvakult düh járta át, de hamarosan felemelő megbocsátás érzése uralkodott el tagjaiban. Szívéből patakzott a könny, önkívületi állapotba zuhant.

Grete undorral és gyűlölettel telt meg bogár testvére iránt. Érezte, ha most nem tör ki, idegei végleg felmondják a szolgálatot. A két szülő fájdalmas, elkínzott arccal meredt a félhomályba, időnként meg-megremegve. Grete éles, hideg szavai csak Gregor tudatáig jutottak el... Apa és anya egyaránt beleroppant az élet kegyetlenségeibe. Grete nem hiába vált a család támaszává. Érzelmi kitörését kontrollálva megnyugodva ereszkedett le két szülője közé, s megfáradt kezüket kezébe véve mérhetetlen biztonságot árasztott maga körül.

Hatalmas, végtelen csönd ereszkedett a házra, mintegy védelmül a további kínok sorozata ellen.

A hatalmas bogár sérült kitinpáncélja alatt meg-megvonaglott az égő, lázas test. Hatalmas zsibbadtsága már elmúlóban volt, s fájdalom uralkodott el idegein. Görcsös rángások futottak át lábainak ízén, és visszanyerte eszméletét. Szúró fájdalmat érzett a hasi oldalán, kezdte szűknek érezni a páncélját. Pillanatra átfutottak előtte az elmúlt nap képei, s szorogó bizonytalanságérzete teljes erővel tört rá.

Vágyakozás fogta el, elmondani gyötrődését, érezni a szűkebb közösség, a család melegét. Szeretett volna kisfiúként anyjához bújni, s őszinte, gyermeki szóval álmodozó tekintettel figyelni apja remegő, öreg kezét. Rádöbbent a valóságra, s megjelent előtte anyja és apja ráncos, fáradt, ősz fürtök övezte arca, meggyötört tekintete. Látta maga előtt saját, kifejezéstelen arcát, monoton élete egyhangúságát, a szürke hétköznapok irtóztató csöndjét, melybe csak húga kedvessége, mindenek fölött álló erőfeszítése vitt egy kis változást. Megbánása végtelen erővel tört rá, révedező tekintete hajóként úszott a fénysugár végtelen folyóján, s ismét az érzéketlen valóságba merült.

Jó néhány óra telt el így. Az ég alja szürkülni kezdett, s megjelentek az őszi nap első sugarai. A kanapé alól mocorgás hallatszott, majd koppanás. Gregor sajgó fejéhez kapott. Csodálkozva nyúlt ismét oda. Ismét bodor fürtök rengetege borította fejét. Határtalan öröm járta át. Igyekezete, hogy elhagyja szűk helyét azonban eleinte sikertelennek bizonyult. Sajgó teste eszébe juttatta helyzetét, és küszködve, undorodva próbálta elhagyni e kellemetlen helyet.

Grete zaklatottan, belső szorongásra ébredt. Elfojtott érzéseinek az álom határt engedett. Szíve összeszorult, a fájdalomtól bódultan meredt a homályos szoba zordon, titokzatos ajtajára. Hirtelen meglepett, örömteli kiáltás hagyta el ajkait...

Az ajtóban teljes, megváltozott valóságában Gregor állt.

(Debrecen, 1993-94)

http://kekrozsabiborvirag.blogspot.com/2011/04/l-varga-eva-visszavaltozas.html

L. Varga Éva : TANMESE

L. Varga Éva : TANMESE

(Bálint Alea néven elküldve a Magyar Nemzetnek)

A cikket a PPKE BTK egy előadása után írtam.. úgy látom, elég népszerű lett:-)Az eredeti címe -ha jól emlékszem,a Népszabadságban Az élet és a sör volt, Varga Lajos Márton kapta meg tőlem, Alea néven küldtem, és P. A. monogrammal talán. A kavarógépeket kérem, hogy tegyék el magukat 220 évre, mert perre viszem a dolgot,ha nem fejezik be!

- Egy filozófia professzor az előadását úgy kezdte, hogy

fogott egy befőttesüveget és feltöltötte kb. 5 cm átmérőjű kövekkel, majd rákérdezett, hogy tele van-e az üveg?

- Igen. - volt a válasz.

Ezután elővett egy dobozt, tele apró kavicsokkal, és elkezdte beleszórni azokat az üvegbe. Miután a kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint megállapították, hogy az üveg tele van. A professzor ezután elővett egy dobozt homokkal, és azt kezdte beletölteni az üvegbe. A homok természetesen minden kis rést kitöltött.

- És most, - mondta a professzor - vegyétek észre, hogy ez a

ti életetek. A kövek a fontos dolgok (a családod, a partnered, az

egészséged, a gyerekeid). Ha minden mást elveszítenél, az életed akkor is teljes maradna. A kavicsok azok a dolgok, amelyek még számítanak, mint a barátaid, a munkád, a kollégáid. A homok az összes többi: az apróságok.

Ha a homokot töltöd be először, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik azéleteddel. Ha minden idődet és energiádat az apróságokra fordítod, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amik igazán fontosak a boldogságodérdekében.

Játssz tehát a gyerekeiddel, szakíts időt orvosi vizsgálatokra, vidd el a párodat táncolni. Dolgozni, takarítani, vendégeket hívni mindig lesz időd.

Ezért először a kövekre figyelj, azokra a dolgokra, amik igazán számítanak. A többi csak homok. Az egyik diák megkérdezte:

- És most már valóban tele van-e az üveg?

Mire a prof azt válaszolta, hogy igen, tele van.

Erre a diák elővett egy dobozos sört, kinyitotta, s beletöltötte az üvegbe. A sört a homok elnyelte, és térfogatváltozás nem következett be. Azt mondta erre a diák:

- Nos, bármennyire is úgy érezzük, hogy az életünk teljes, a

fenti példából jól látszik: EGY SÖR AZÉRT MINDIG BELEFÉR!!!"

Ez úton köszönöm eltűnt barátomnak Cs. Endrének az ötletem kiteljesítéséhez tartozó vitát, és az éttermi meghívást..finom volt a baracklé..és remélem, hogy majd mégis előkerül majd a jövőben. Hiányzanak a beszélgetéseink! Meglehetősen sok ötletet adtak az alkotáshoz.

Szeretettel köszönöm Dr. Maróth Miklósnak az ötletet adó előadást, és az életre szóló tanításokat!

L. Varga Éva: Töredék - pár sorban (cím nélkül, a középiskolai évekből)

L. Varga Éva: Töredék - pár sorban

(cím nélkül, a középiskolai évekből)

Zöld tisztás nyílt az erdő mélyén, meleg sugaraival óvatosan ragyogta be a Nap. A fűszálak egymásra hajló tömegében vígan hajladoztak a mező virágai, köztük tücsök ciripelt.

Lassan lopta be a csöndbe magát a távoli zeneszó. A zörgő, döcögő kerekek mellett lépdelő lány halványkék muszlinruháját vígan lobogtatta a szél.. Mellette színes szalagkavalkád mögé rejtőzve, szétszóródva haladt a mulatozó társaság. A kocsin óriási láda éktelenkedett, és lezárhatatlan fedele hamisan pislogott a mögötte haladókra. Őz szökkent rejtekéből, és tűnt el a fák mohlepte törzsei között. A kék ruhás lány le-lemaradozva a kocsitól, fáradtan rogyott össze az illatos fűben. A kocsis hátrapillantva megállt, és a hirtelen csöndben a lány mély álomba zuhant. A letelepedő társaságból valaki odalépett, és puha kendővel takarta be pihegő testét.

(Azt hiszem, ez épült bele később a Juhász István szemináriumára írandó műbe..)

L. Varga Éva:

Kosztolányi Dezső - Az utolsó fölolvasás

(KLTE, Dr. Dobos István szemináriuma 1995/96)

/Megj. : Odaadom, aki akar, tanuljon belőle, ha tud... Szó szerint átvenni nem lehet!/

Esti Kornél Kosztolányi jelképes figurája. Kettős alteregó. Részben maga Kosztolányi, részben pedig történeteinek elbeszélője. Ezzel talán az emberi személyiség sokszínűségét és kiismerhetetlenségét próbálta meg ábrázolni, hiszen az ember saját maga sem tudja, mi rejlik benne, mire képes. Jelképes történetei háttérszövegükkel rengeteg értelmezési lehetőséget nyújtanak az élet és a másik ember énje felé is.

"Az utolsó fölolvasás"-ban mintegy összefoglalóan szól teremtett alakjáról. Jellegzetes vonásait kidomborítva logikusan vezet el a tragédiáig, mely egy bonyolult művészlélek zaklatott, kiismerhetetlen életének tragikus önpusztítása. A megszokott, monoton létezésben az sem jelent igazi örömöt, ha új és ismeretlen világ tárul föl előtte, ezernyi új arccal. A beletörődöttség illúziótlanságával "repül tovább" kötelezettségszerűen, s a történést csak álomként fogja fel. Az indulások és az utazás is kényszert jelent számára, mely csak felindultságot vált ki. Ennek a következménye a szinte ösztönössé váló cigarettázás. Az utazás azonban nem igazi elfoglaltság. Lehetőséget teremt az önelemzésre, az élet, a létezés végiggondolására. A képek egymás után tűnnek fel. Vegetatív emberi "értékeken" túl feltűnnek a "társak". Ám ez is csak illúziónak tűnik, hiszen a barátok elkallódtak, az osztálytársak pedig leértékelődtek, egy másik világszintre kerültek. Az igazi kapcsolatteremtés lehetetlenné vált, feszélyezett. A kiszolgálás és kiszolgáltatottság jellemzi. A művészi felsőbbrendűség tudatával gondol vissza tisztelőire, a közönségre; és a büszkeségét is jelképezheti a füle hallatára végbemenő, értékelő pincér-vita. A két világ - a lelki és a reális, - ütközési területét jelentik a látogatások, kötelességszerű "nevezetesség-.megtekintések". de az elhatárolt művészvilágba betör az élet is.

Az álomvilágból visszazuhan a jelenbe, felsejlenek teendői, és ezzel újra visszakerül kiindulási lelkiállapotába.

A megérkezés szintén egy általános újra és újra ismétlődő folyamat, szokásos formulák sorozata. Ám az egyhangúságból meglepetések sora zökkenti ki. Szinte belehalt már az eseménytelenségbe, de érzékenysége révén képes felismerni a szokatlant, az "elütőt".

"Fordul a kocka". Az eddig kiszolgált művész hamarosan kiszolgáltatottá válik. Elveszti tájékozódási képességét. Kosztolányi azt sugallja, hogy a monotonitásba való belenyugvás nem jelent megoldást semmire... Ahogy a világ tárgyiassága egyformába vált, úgy veszlik el a személyiség is. A céltalan, kitörni képtelen ember eleve halálra van ítélve, és ha a világ kegyetlensége nem pusztítja el, önmaga gyilkosává válik.

Az épületben való bolyongás a labirintus-képzetet vetíti elénk, felelevenítve ezzel a halál gondolatkörét is. Mintha ott lenne az eleve elrendeltség is Esti Kornél sorsában. Gondos készülődése az előadás előtt - ütközik művészi hanyagságával. A tükör fontos motívumként jelenik meg a novellában. A bolyongása során indig tükörbe ütközik. Ezek mutatják meg az ő külsejét, de ezek azok a tárgyak, melyek mintha szándékosan félrevezetnék: eltévelyedésének okai lennének. Nem csupán konkrét, tárgyi valóságában, hanem ennél sokkal mélyebb, lelki útjain is. Idealizált állapotot vetítenek elő, s nem engedik meg a valódi szembesülést. Az életrésszé vált utazás, bolyongás okozza vesztét. Az idegesség, az elkésettség lehetőségének gondolata, a precizitás rendjének felbomlása kizökkentik elkülönül világából. Visszatérve szobájába rádöbben a valóságra. A számra ismeretlen világ rendje örökké kiismerhetetlen marad. Átértékelődik egész élete. Látja az eddigiek értelmetlenségét. Nem tudja átlépni a küszöböt csak úgy, hogy kilép a világból.

Az emberi segítség azonban már hiábavaló ott, ahol eldöntött és kilátástalan a sors. A novella a tükör-motívummal záródik. A művész ember felsőbbrendűség-tudatát hangsúlyozó ítélettel.

Debrecen, 1995/96 tanév

L. Varga Éva: Egy ódon Debrecen

Ezernyi hópehely hullik az égből, egymással versenyezve, igyekeznek földet érni. Nem tudják, mi lesz további sorsuk, nem is sejthetik - mint az emberek. Egymásra borulva puha takaróként fedik be a tájat, leplezve kegyetlenségét, elrejtve szomorú realizmusát, körvonalait.

Mintha az egész rohanó világ nyugalmasabbá válna. A város a hótakarón megcsillanó fényben szikrázik.

A fehér hab mélyen magába szívja a csöndet, melyet csak egy-egy vidám gyermekkacagás hangja tör meg.

Bámulom a keringőző hópelyheket, s közben Strauss híres keringőjének dallamai csengenek fülemben, gondolataim messze kalandoznak. Minden hópehely egy-egy arc a város forgatagában. Egyéni, senkihez és semmihez nem fogható. Ismerős, s mégis ismeretlen. Közeli, s mégis oly távol van. Szeretnék világgá kiáltani mindent, de egyedül vagyok emberek ezrei között. Rovom a város utcáit, s csak későn veszem észre, hogy besötétedett.

A város esti fényárban úszik. Hideg fénysugarak törnek meg a szikrázó habon, s én szaporázom lépteimet.

Fázom, az amúgy is dermesztő világban.

(Vitéz Ferenc, Erdei Sándor és Nagy Lajos által tartott újságíró tanfolyam a HBN-nél 1994-95.)

L. Varga Éva: Az élet és a sör (eredeti változat!!! )

- Bálint Alea néven a Népszabadság küldve

Egy filozófiaprofesszor úgy kezdte az előadását, hogy fogott egy befőttesüveget, és teletöltötte ötcentis kövekkel. Rákérdezett, hogy ugye tele van az üveg?

-Igen! - hangzott a felelet.

Ezután elővett egy doboz kavicsot, és beleszórta az üvegbe. Miután a kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres teret, megint megállapították, hogy az üveg tele van.

A professzor ezután elővett egy doboz homokot, és azt kezdte betölteni az üvegbe.

Természetesen a homok minden kis rést kitöltött. És most, - mondta a prof,- vegyék észre, hogy ez az önök élete. A kövek a fontos dolgok - a család, a partner, az egészség, a gyerek, ha minden mást elveszítenének, az életük akkor is teljes maradna. A kavicsok azok a dolgok, amik még számítanak, mint a munka, a lakás, az autó. A homok, az összes többi. Az apróságok. Ha a homokot töltik be először, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik az életben. Ha minden energiájukat az apróságokra fordítják, nem marad hely a fontos dolgoknak. Mindig marad idő dolgozni, vendégeket hívni, rendet rakni. Először a kövekre figyeljenek - azokra amik igazán számítanak. A többi csak homok!

Később azonban az egyik hallgató fogta az üveget, amelyről a prof és a többiek megállapították, hogy tele van, és beleöntött egy üveg sört. Természetesn a sör kitöltötte a homokszemcsék közötti hézagokat, így az üveg tényleg tele lett.

A hallgató így szűrte le a tanulságot:

Bármilyen legyen is az életed, egy sörnek mindig jusson benne hely!

******

Saját grafika (két egymásra rajzolt grafika mobil képe)

Dr. Maróth Miklós fotója alapján kb. 1996 ?

Az írás 1996-ban született, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Görög filozófia kurzusán Maróth Miklóstól hallott előadás alapján, amelyet Cseh Endre barátommal egészítettünk ki, miután az előadás filozófilájának fizikailag és kémiailag megkérdőjelezhető értelmén összevitatkoztunk a Liszt Ferenc téren, egy nekem fizetett baracklé és egy a száján lecsorgó sör társaságában.. :) Az írást a Népszabadságba álnéven küldtem, és nem engedtem, hogy kiírják a nevemet, soha nem is fizették ki.. Viszont remélem, hogy nem másnak fizetett érte Varga Lajos Márton és Vöröst T. Károly! Köszönöm a felejthetetlen előadást a professzornak, és a kellemes vitát, Endrének! Remélem, valahol még felbukkan, hiszen évek óta keresem...

Lövey-Varga Éva: Primus inter pares. A 90 éves Szávai Márton tiszteletére

Gondolatok, emlékezések és történések - részletek

Erdély…A híres Transsilvania, mindenki álma… Amelyet még csodásabb álom és valóság végig utazni…

Esőben és napsütésben, csöndben és beszélgetés közben…

(…)

(…)

×××

(…)

„Tudod, ahol a Királyhágónál állt fegyverben a dédpapa… s ahol a dédszülők, a rokonok felnőttek… Tudod, mikor azt a szép katonanótát énekelted! Hogy is van a szövege? Sehol nem lehet megtalálni… A dallamát sem tudom már…. Ha még egyszer elénekelhetnéd!”

Papírok, álmok… Előkerülnek fényképek, könyvek és faragások, jegyzetek és imakönyvek. Katonák, honvédek, huszárok. Kézimunkák, kis faragott székely kapuk, és egyéb csecsebecsék, melyek a gyermekszívnek oly kedvesek. „Mama, mutasd azt a szép fényképet! Tudod, amelyen…” És csak ömlik a szó, a kérdés…. És nagymama…. régen özvegy már, mesél…

„Nagyapa, mehetek veled az erdőbe? Mesélj!” Hangzik itt is, ott is. Csak foszlányok, emlékképek… De édesek, mint a méz! Aztán mesélt… Mesélt Nagymagyarországról, mesélt László királyról, és a legendáról, táltosokról és uradalomról, munkáról és szeretetről.

Mennyi minden fér bele pár órába, percbe, rövid találkozásba és csöndbe… Egy egész nemzedék,, egy egész nép története… A munkába, a tanításba, a kis székely házba, amely annyi embert látott vendégül, a gazdájával együtt… Hegyek és romok, folyók és erdők, legelők és utak… s már el is repül az a pár óra… Csodálatos templomok, emlékhelyek… S a föld, mely mindenkit nyugtat és felkavar a templomok körül.

„Apa! Merre vagy? Itt a jegyzet, megtaláltam… Tudod, az egyetemi könyvtárban… Senki nem tudta… Apa! Tudod, amit meséltél, az igaz, csak a történészek, a tanáraim összekeverték! És tudják, hogy meg tudom csinálni…Mit is csináljak? Apa, hol vagy? Repül az idő! Oly kevés időm van rád, úgy szeretném, ha mesélnél, mint régen… de indulni kell! Vigyázz anyukára, amíg én távol leszek! Olvasd el ezt is… Apuka.. igen, indulnom kell...!”

(….)

S zúg az autó motorja, mint régen…

„Valaki más visz…Idegen, és mégis a részed, a részem…Apa! Ez a bordópiros autó csak gurul, gurul… és meg nem áll… Szerettem volna veletek jönni ide… Nem mondtam elégszer?”

Úgy tűnik, mintha hazai földeken járnék, ismerem minden hegyét és vizét, barázdáit és fáit… és mégis… Elfelejtem…De, hiszen felejthetetlen!

„Tudod, amikor vittél… az öledben és oda ültettél a volánhoz…. Tudod, amikor kigyulladt a busz, és s neked hátra kellett menni, eloltani a tüzet… s még alig ért le a lábam a pedálhoz… De, … MI megcsináltuk, ketten… Tudod…én úgy féltem… Féltettelek! Téged, nem magam. Már 6 éves nagylány voltam… És tudtam, én meg tudom csinálni, csak … te meg ne égj, fel ne robbanjon a busz, mint a tévében!...Vajon ki csinálta? Örök titok maradt…Apa…Ez már csak egy emlék…”

S az autó száguld vagy óvatosan döcög… Futnak a fák, a bokrok, Forog a világ. Úgy szeretnék énekelni, a hegyre kiállva, és hatalmasat kiáltani… Hogy mindenki tudja, mit rejtenek a gének, mit véstek bele a múlt regényeiből…népek kavalkádján át. Romok itt, romok ott… Történelem, az egész vidék, az egész táj emlékezik. S én is, én is: emlékezem. Nézem fákat, ahogyan a szél fújja a leveleket… Kastély, romok, székely és szász házak, templomok surrannak el zöld szemeim előtt, s mintha, én is könnyeznék, mint az ég felettünk. Igen, régészeti leletek, mindenütt. A táj megmutatja annak, aki kedves neki, mit is rejtett évszázadokon át. S mégis, nyugodt vagyok, biztos kezek visznek, a legszebb utakon, amire csak eddig vágytam. Vissza a gyökerekhez, … hányan mesélték és hányan tanítottak…

Az idő mintha megállna, és sosem mozdulna tovább. Egy percben van benne a múlt, a jelen és jövendő, és minden szeretet és béke, amelyet ember adhat és kaphat a végtelen peremén.

(…)

(…)

„Bárcsak, bárcsak itt leheténél, és látnád, amire vágytál! Apa… nem tudtam teljesíteni, amit ígértem…Apa… tudom, te megérted…sosem hozhattalak el ide... Az álmaim, az álmaid földjére… Erdély minden virágát hiába vinném már a sírodra. Azt akartam, hogy élj!”

„ Édesanya… tudod, egész idő alatt érted aggódtam! Hogy elveszítelek… a daganat… tudod… S mégis ott voltam. Kerestem az életet, a megoldásokat, a jövőt, a múltat… A múltat, a jövőért, a megoldásért.”

Az autó szalad az úton. Rohannak mellette mások is, a táj változik. A sík egekig érő magasságokba vált át. A gép zörög, zökken egyet és megáll. Van mobil, azzal is lehet fotózni. Na, ez a gép is tönkrement, pedig kölcsöngép volt. Rohan az idő. Tudod, az Égig érő fa… a magyar monda zuhataga hull rám. S minden korábbi út, munka és rezdülés, beszélgetés emléke.

„Apa, tudod, igazad volt. Nincs jobb fényképezőgép, mint az emlékezet… Baleset, rossz orvos, rosszindulat soha nem tudja törölni… De soha… Apa…Merre vagy?”

„Édesanya… Itt vagyok… Minden rendben! Csak légy nyugodt! Akkor sem árulnám el, ha baj van… Gyógyulj meg, vigyáznak rátok ott fenn, és rám is…” – az idő pereg… A valóságban is. biztos kezekben vagyok, és végre, újra utazok.

Fotó készül, fotó után, szalad az autó. Szaladnak az emlékek. Védekezés talán, a megélt rossz után. Vajon mire számít az ember? Ez is egy táj. Egy táj, mint a hazai, vagy végig az iskolából az otthon, a szülők felé. Vagy akár a vizsgák, a munkahely felé. Teleírta a tájat a történelem. Fiatal és vén fejekbe vájta üzenetét, öreg kezek ráncaiba írta történetét.

A táj gyönyörű, beragyogja a Napfény, a szeretet fénye.., az emlékek. Nem baj, ha rossz, épít, a szívedben hordod, és jóvá teszed. Jóvá teszed a múltat, amelyet más talán elrontott, vagy nem is érett. A kártyavárak kőből épültek itt, s már nem csak álmok.

Évre-év következett, egy pillanat csak, amíg elolvasod a könyvet, majd a következőt, következőt. Vagy fogod a levágott fűzfaágat, és íjnak meghajlítod. „Tudod, nagyapa, te nagyon ügyes vagy! Mennyi mindenhez értesz!” „A gazda, a fejedelem- mindig tanított! Átadta családjának, fiainak, lányainak, s a népnek… Ott állt a házunk a falu határában, az erdő közepén… Az a mienk volt?”

Megy a történelem szekere, az autó döcög. Rossz, kátyús utakon is biztonságosan, mint a kanyargós meredeken… És én csak emlékezem.

„Apa, ott álltam a hátad mögött… Tudod! Engem mindenki ismert… én senkit…A Laci lánya vagyok… a mai napig... Az idő elment, és te is elmentél…Tudod, még keringőztem a fényben veled, mikor végleg eltűntél a végtelenben… Tudod…? Nem hal meg senki soha, aki a szívünkben él… Tudod?!”

(…)

Kattog a fényképező, egész úton. Alig beszélünk. Néhány emlék, már másfél évtized.

Elhúzódom, beszélnék, de nem merek. Túl sok mindent tudok. Belém égett a történelem ás ez a művészet… Gyökerek, öreg gyökerek. Nézem a fákat, a szántóföldeket, a vadvizet és falvakat. A térkép más… Ez itt, végre él! S lassan megtelik érzéssel, lélekkel, élettel: s megérkezek… Megérkezek a valóságba és az álmok földjére… Tamási Áron és oly sok híres költő, régész és író regényes világába.

(…)

„Apa, tudod, hány régész fogta a kezemet? Apa, emlékszel? Ma már nem talállak.” Akkor éltél, és a szívemben magammal vittelek, s nem ismertem, nem ismertem az édesapádat…akit elvettek tőled, tőlem…rossz, gonosz kezek… Most másként élsz… a szívemben, s örökké ott leszel az édesanyám mellett: nincs ki kitörölje valaha is a képedet, lelkedet és a szívedet”

(…)

„Óh, a tanító bácsi…ahogy fogta a kezemet, veled együtt!”- emlékezek…

(…)

Egy tündéri kis idős tanítóbácsi - mint Nagyapa, - Mindenki álma… Kedves, határozott. Nem beszél sokat, pedig ténylegesen tud, ha kérdezik és van, aki kérdezi! Órákig tud mesélni, mint amikor kisgyermek voltál, és kíváncsian, csöndben és riadtan, vagy lelkesen csillogó szemekkel ott ültél a kezei alatt…

(…)

Az autó lassan bedöcög a poros földúton. Egy-két utasítás… és tudom, ha egyszer visszatérek, az asszony tényleg magyarul fog beszélni és szólani hozzánk. Mosolygok, csöndben, szótlanul, szeretettel és büszkén… Szavak nélkül is értem, megértem.

(…)

Csillogó szemekkel ül előttem. Kortalan kis kedves öreg. Aki tudja, hogy miről szedd a gyümölcsödet, ha már beérett a munkád, s ha nem.

Kaptam tananyagot, gépelem. Dolgozok. S örök emléket állítok. Várok, és remélek, adok. Beszélek, vádolok és vádlott vagyok. Ez a géntörténelem. Emlékezik. A génekbe írt múlt és a jelen. Egy nép, sok emlék.

(…)

Ott áll a tornácon, és vár, várja a vendéget. Mindig és mindenkor. Mesél. Fogad, magyaráz.

S fogad akkor, ha elzavarnak, ha nincs hová menned, s ha odavágysz.

Sír a temető. A templom falai omladoznak, ... elkísér. Ajjaj, mikor a fából ácsolt vécén a medve kaparász… S lőnek, elriasztják.

(…)

Az építész kísér, emlékezik, s mutatja az iskolát. Elhagyták már, lassan kihal a falu. Ott fogta mindenki kezét, és vezette a tanulást.

A konferencián beszél, megszelídít professzort, kutatót és diákot és mesél. Táncol, és magyaráz. Hajnalban már rója a munka megszokott útvonalát. És nesztelen oson, nehogy a tiszta szobában felriasszon. Kedves vendég! Aludj, őrizzük álmodat…

(…)

És a csillagok írják a történelmet… A bolygó táltos a tiszteletére a csillagok útján végre lélekben újra visszatért!

https://www.academia.edu/40073020/Lövey-Varga_Éva_Primus_inter_pares._A_90_éves_Szávai_Márton_tiszteletére