KEGYELET

Ő volt életem oka, célja és értelme, ha Ő nincs, akkor én sem vagyok, és ha mégis...ha idő előtt eltűnik az életemből - akkor miért is éltem volna? Én már megbocsátottam neki, csak nekem nem tud megbocsátani senki, mert nekem hallgatni kell mindenről, hadd őrizze emlékét kegyelettel az utókor. Ez az én keresztem, Neki is megvolt a magáé: el kellett viselnie az én gyűlöletemet, mert úgy gyűlöltem, ahogy még fiú nem gyűlölt apát! Volt olyan idő, amikor semmi más indulatot, érzelmet nem ismertem, csak a gyűlöletet s Ő ezt tudta és viselte, mert mégiscsak én voltam az egyetlen élőlény mellette. Nem, mintha szüksége lett volna rám, nem volt Neki szüksége senkire se, de mégiscsak elbeszélgethetett velem néha, volt kinek elmondania azt, hogy Őt az emberek nem értik meg, hogy csak az utókor fogja elismerni a zsenialitását és én ilyenkor nevettem a legjóízűbben, nem fojtottam vissza, hahotázva kacagtam, elismerem, valóban tenyérbemászó képem lehetett ilyenkor s bármilyen lehetetlennek tűnt, még jól esett, ha megütött, mert minden pofon újabb ok volt arra, hogy gyűlöljem, s ezt az indulatot csak fokozta az a tény, hogy Tőle függtem, hogy Ő tartott el engem. Gyűlöltem és irigyeltem, nem azért, mert egészséges volt - a vásznait irigyeltem, a festékes tubusait, az ecsetjét, a munkát, ami tökéletesen lekötötte, ami számára az életet jelentette, a mámort, mely hatalmába kerítette festés közben, azt a csodálatos izgalmat, amely ilyenkor kiült az arcára.

Később rájöttem arra, hogy igaza van, ez volt a legszörnyűbb, hogy igaza volt! Merem állítani hogy én voltam az egyetlen ember, aki még életében rájöttem arra, hogy tényleg zseni volt! Most már ki merem mondani, mert mindenki tudja, de ha én nem vagyok, akkor azokat a vásznakat már rég megették volna az egerek - a padlásszoba tele volt egerekkel, ha volt elég ennivalónk, nekik is adtunk, ha mi éheztünk, ők a vásznakat ették, és talán ezek voltak az egyetlen élőlények, amelyekhez ragaszkodott. Mennyit kilincseltem, míg végül sikerült elérnem, hogy először csak egyetlenegy vásznát kiállították egy kiállításon, örvendtem minden rosszul megkötött vásárnak, örvendtem, ha nevetséges összegekért eladhattam a vásznait - s aztán jött az első önálló kiállítás, a második, a harmadik, a negyedik, szerte az országban és külföldön s aztán egyszercsak feleslegessé váltam, a hírnév terjedt nélkülem is és én befejeztem hivatásomat, újból értelmetlen és hiábavaló lett az életem, s akkor újból felébredt bennem a gyűlölet.

De gyűlöltem akkor is, amikor még semmit sem tudtam Róla, nem tudtam, miért halt meg anyám, és miért születtem én nyomoréknak, mégis gyűlöltem, pedig arról az októbereleji napról, arról a végzetes jelenetről, amikor Ő kezet emelt az anyámra, még most sem tudok semmit, az egyetlen lehetséges magyarázat az, hogy az anyám végre fellázadt, sokévi hallgatás után megszólalt. Nem tudom, mit mondhatott, csak azt tudom, hogy Ő székkel támadt neki és másnap megszülettem én, idő előtt, héthónapra, nyomoréknak - de lehet, hogy enélkül is nyomorék lettem volna, egy ilyen embernek csakis nyomorék gyermeke lehet! Gyűlöltem akkor is, amikor nem tudtam, hogy Ő a hibás az anyám haláláért s az én nyomorékságomért is és mégsem öltem meg kamaszkoromban, pedig gyakran szorongattam bicskát a zsebemben, csak egy mozdulatnyi elhatározás kellett volna, egy végső dühkitörés, és minden másképp alakul - de valami mindig visszatartott.

Csak azt a mozdulatot ne látnám magam előtt, melynek látszólag semmi köze nem volt az egészhez, csak azt az ismeretlen öregembert ne látnám, aki a szemem láttára halt meg az utcán s mielőtt összeesett volna, balkezével a szíve fölé kapott, csak ezt a mozdulatot ne látnám! De állandóan előttem van s ez még nem volna furcsa, hisz pár év múlva Ő is ugyanígy kapott a szívéhez egy kibírhatatlanul meleg nyári napon, s ettől kezdve gyakran előfordult, hogy lélegzet után kapkodva szorította kezét a mellére s nem is az a furcsa, hogy ennek a mozdulatnak az emlékétől most már nem tudok szabadulni, hanem az, hogy sohasem Őt látom, hanem azt az öregembert az utcán, akit nem ismertem!

Az utolsó évben már egyáltalán nem dolgozott, csak ivott és aludt, józanul többé nem is láttam, ahogy felébredt, rögtön az üveg után nyúlt és azt mondta, hogy elkeseredésében iszik, mert nem tud dolgozni, de lehet, hogy csak a lelkiismeretét altatta ezzel a magyarázattal, lehet, hogy fordítva volt: azért nem tudott dolgozni, mert az alkohol már teljesen tönkretette. Régebben gyakran mondta, hogy Ő csak akkor tud festeni, ha részeg, hogy benne egy állandó tűz ég, s hogy az ilyen tűz hamar elalszik, mint a gyufa lángja, de akkor már az alkohol sem segített rajta, csak állt a vászon előtt imbolyogva, néha kétségbeesett gyorsasággal elkezdett mázolni valamit, s aztán, amilyen gyorsan kezdte, olyan hirtelen abba is hagyta, leült az ágyra és tehetetlenül zokogott, de nem úgy, mintahogy a felnőtt férfiak szoktak, hanem szipákolva, levegő után kapkodva, mint a gyerekek, s néha fuldokolva tapogatta a mellét a szíve felett és azt mondta, hogy neki már semmi keresnivalója nincs ezen a világon - pedig még csak ötven éves volt, de legalább nyolcvannak nézett ki, kopasz feje mintha megnyúlt volna az utóbbi években s teljesen rászáradt a bőr.

Életem legkegyetlenebb emlékét is Neki köszönhetem: tél volt, s én éjfélig ültem a vendéglőben, nem ittam, hanem csak néztem a többieket, akik csupán csak azért tűrtek meg maguk között, mert részegek voltak és talán észre sem vettek. Írtóztam hazamenni, mert otthon hideg volt és sötét, már két hete kikapcsolták a gázt és a villanyt, de éjfél után kitettek bennünket a kocsmából éás én kénytelen voltam hazasántikálni, s otthon egy furcsa látvány fogadott: az ágyon egy nő feküdt és habár gyakran láttam az apám modelljeit, de sohasem tudtam megszokni ezt a látványt, egy kissé mindig émelyegtem tőlük, ízléstelennek találtam ezt a szemérmetlen gátlástalanságot, és úígy rendeztem, hogy ne legyek otthon olyankor, amikor apám aktot fest, de most nem is ez a nő volt furcsa, hanem Apám, aki pislákoló gyertyafényben állt a vászon előtt és észre sem vette, hogy beléptem. Csak nézte a vásznat, mint egy megszállott, a nőre egy pillantást se vetett, összevissza sávokat huzigált az ecsetjével s látszott rajta, hogy egyáltalán nem érdekli, mi lesz belőle. Neki már csak a festékszagra volt szüksége, s az ecsetre a kezében, aztán egyszercsak letette az ecsetet s imbolygó léptekkel, minden cél nélkül elindult a szobában, s mivel épp jobbra fordult s arra volt az ajtó, tétován kisétált rajta, mint egy alvajáró. Először azt hittem, hogy csak a folyosóra megy, pár perc múlva kinéztem, de sehol sem láttam, s amikor visszajöttem, a nő az ágyon ült. Látszott rajta, hogy részeg s rajtam újból erőt vett az émelygés, talán a cigarettafüsttől, a pálinkaszagtól, vagy ennek a gyűrött bőrű, öregedő nőnek a látványától, s amikor megkérdezte, “elment?”, azt feleltem, hogy nem tudom, a nő pedig nem zavartatta magát, egyszerűen visszadőlt az ágyamra és úgy látszott, esze ágában sincs távozni. Én akkor arra gondoltam, hogy ez talán életem egyetlen alkalma, az egyetlen lehetőség, amit kihasználhatok, de nem éreztem egyebet, csak írtózatot, undorodtam a padlásszobától, ahol harminc évet éltem le, undorodtam a nő pálinkaszagú leheletétől, s életemben először értettem meg azt, hogy mit érezhetnek az emberek akkor, amikor rám néznek és életemben először igazat adtam az embereknek, hisz ez a nő sokkal kevésbé volt undorító, mint én, és mégis undorodtam tőle! Köztünk csupán csak annyi különbség volt, hogy én nem tehetek arról, hogy ilyen vagyok, de ő tehet, s amióta megismertem ezt az undort, még nehezebben tudom elviselni a mások írtózatát. Tudtam, hogy ilyen alkalmam többé sohasem lesz, de az undor úgy elhatalamasodott felettem, hogy másra sem tudtam gondolni, s ez talán azért volt, mert Apám örökre megutáltatta velem az alkoholt, de Tőle mégsem undorodtam annyira, Őt csak gyűlölni tudtam, a Nőt azonban mindig tisztának, szépnek képzeltem, mert számomra elérhetetlen volt.

S akkor hirtelen megkívántam egy parkettes, függönyös, csipketerítős szobát, s a vágy egy egészséges, normális élet után olyan erős lett bennem, hogy bármilyen áldozatra képes lettem volna, hogy megszabaduljak mindazoktól a bűnöktől, amelyeket sohasem követtem el, s melyekért mégis bűnhődnöm kell.

Abban a pillanatban még anyámat is meggyűlöltem, anyámat, akit nem is ismertem, mert rádöbbentem arra, hogy milyen felelőtlenség volt tőle engem világra hozni, mégha az életével is fizetett érte, mert bűn volt Apámba szerelmesnek lenni. Apám ezt a szerelmet nem is akarta, Neki soha semmi sem volt fontos, csak a munka, s mennyivel tisztább lett volna az Ő lelkiismerete is, ha anyám nem erőszakolta volna rá magát. Neki nem volt szüksége gondoskodásra, se meleg ételre, se tiszta ingre, Neki nem volt szüksége az anyám áldozatára.

A nő közben elaludt s már világosodott kint, amikor eszembe jutott, hogy le kéne feküdni, akkor már nem is írtóztam a nőtől, csak rettenetesen sajnáltam, és szerettem volna felkölteni, de tudtam, hogy elkéstem, tudtam, hogy a nő józanul fog megébredni, és ha meglát, megijed tőlem. Arra is gondoltam, hogy elsötétítem az ablakot, de aztán erről is lemondtam, és csak néztem a nőt és váltakozott bennem a gyűlölet s a szeretet, ez a két ellentétes érzelem, mely nálam mindig oly közel állt egymáshoz. Gyűlöltem, mert egészséges volt, és szerettem, mert az embernek szeretnie kell élete egyetlen lehetőségét, mintahogy Ádámnak is szeretnie kellett Évát, mert más választása nem volt.

És akkor bekövetkezett az, amitől rettegtem: a nő reggelfelé mozgolódni kezdett, s én először arra gondoltam, hogy kiugrom az ágyból és felöltözöm, de attól féltem, hogy nem lesz rá időm, mert a nő bármely pillanatban kinyithatja a szemét. Mást nem tehettem: állig betakaróztam, és vártam. Talán egy óra is eltelt a várakozásban, és addig szídtam magam a gyávaságomért, amíg végül elegendő erőt gyűjtöttem magamban az elhatározáshoz: felkelek és felöltözöm - de abban a pillanatban, amikor leléptem az ágyról, a nő felébredt a zajra és látszott rajta, hogy nem tudja alszik-e, vagy ébren van, becsukta a szemét és újra kinyitotta, s én, ahelyett, hogy elugrottam volna, csak álltam megdermedve, s a nő is csak nézett, pillanatok teltek el, míg végül magához tért. Sohasem fogom elfelejteni azt a rémült sikolyt és a szavait: “- Nehogy hozzám érjen!” Meg tudtam volna ölni ezekért a szavakért, ezért a kétségbeesett kiáltásért - s miközben a nadrágot ráncigáltam magamra, gyűlöletem újra Apám fel fordult. Engem hagyott Ő az “utókorra”, engem a szörnyszülöttet - s száz zseniális festményt! Mi lett volna, ha fordítva történik, ha én normálisnak születek s a festményei lesznek szörnyszülöttek? Talán többet ér száz zseniális festmény, mint egy emberélet? Lehet, hogy igaza van Apámnak, aki nem akarta, de én mégis megszülettem, s az embereknek is, akik írtóznak tőlem, és nekem is igazam van, de mit érek én a magam igazával?

Miután a nő elment, segélytkérően fordultam a vásznak felé, tőlük vártam a megnyugtatást, hogy mégiscsak megbocsátható bűne vagyok én Apámnak, mert ha nem, akkor semmiféle elfogaható magyarázata nincs az életemnek, ezektől a vásznaktól függött minden, ezekben volt minden reményem, hinni akartam, hogy többet ér száz zseniális festmény, mint az én életem, hinni akartam, hogy alkohol nélkül Apám nem tudott volna alkotni, mert ha nem hiszem, akkor nincs miben hinnem, és ha Neki semmi más nem fontos, csak a munka, akkor mi szükség van Rá ezen a világon, hisz már évek óta nem dolgozik! És miért viseli ez az én gyűlöletemet, - innen látszik, hogy talán mégsem biztos, hogy mindenhez joga van, mert másképp már rég kirúgott ebből a padlásszobából, de ha igazat adok Neki, akkor sem tudok megbocsátani addig, amíg él, pedig szeretnék megbocsátani Neki, soha semmit sem szerettem volna ennyire! Zúgott a fejem az átvirrasztott éjszakától, megkívántam egy jó erős feketét s már épp leültem az asztalhoz, amikor meghallottam lépteit a lépcsőkön. Vártam, hogy kinyíljon az ajtó, de mintha tétovázott volna, hogy belépjen-e, s aztán hirtelen lenyomta a kilincset, s valósággal beesett az ajtón. Az utóbbi időben már állandóan részeg volt, de ilyennek még sohasem láttam: az arca falfehér volt s azzal a jellegzetes mozdulattal kapkodott a szíve felé, melyet már annyiszor láttam Nála az utóbbi időben s eszembe jutott az öregember, aki összeesett az utcán, magam előtt láttam az összeverődött tömeget, s miközben Apám végigvágódott az ágyon, s valamit motyogott arról, hogy már nem bírja az emeleteket, én arra gondoltam, hogy végre itt az alkalom! Megfogtam a csésze feketét és odavittem hozzá. Ő pedig felemelkedett és ülve nyúlt a csésze után, s akkor egy pillanatra felébredt bennem a kétely: vajon mi fog történni, vajon tényleg az fog történni? Apám közben szürcsölve itta a kávét s egyszercsak a melléhez kapott a balkezével, amelyikkel a csészét tartotta s a kávé végigfolyt az ingén, s a következő pillanatban élettelenül végigesett az ágyon, beverte fejét a falban és többé nem mozdult.

Boér Mária