A disznyóvágás

Há tuggyák meg, akik még nem, hogy a disznyóvágás a széköly embörnél nem egy eccerű eset, hogy izé, csak megölnek egy állatot, osztán feldarabolják, s ahajt béteszik a kamarába, híjúba, s avval alászolgája.

Nem. A disznyóvágás a székölyöknél innap. Nagy innap. Abbiza, a zegész familliának, rókonyoknak es, s mindenkinek. Ojan, amiről osztán beszélnek, amire szívesön emléköznek. Viccös esetök es esnek meg ojankor, heccelik es egymást, a fehérnép a férfijakot, s fordittva es. Még a gyermök es elkérezködik a ziskolából annapra, s el es eresztik a tanyittók. Biza. Me, há ez így szokás nálunk, a.

A disznyóvágás ojan, mind egy kaláka. Dolgoznak esznek, isznak s jókedvik van, há mija. Hám é ne lenne, így élünk münk. Érzi a zembör, hogy esszetartozunk mind, osztán még a kutya száját se lehet béfogni, feszt ugat a bolongya, míg lát valakit a zudvaron. Valamit vetni kell neki mingegyre, me há tuggya meg ő es, disznyóvágás van.

·

Tél van, biza, csíp a hideg, má vége a bétakarodásnak, ahajt a pityóka a pincébe, a búza, árpa, rozs, zab a gabonásba, hámbárba, szuszékba.

A béfőttet, ízet, savanyóságot a zasszony bérakta a kamarába, ahajt, ahogy egy rendös asszontó illik, ott osztán lehet kotorászni közötte ahajt, amejik teccik, azt lehet elévenni nyalánkságnak, mongyuk, ha megkévánnya a zembör, de főleg a gyermök, me a férfiembör inkább a levit szereti a gyümőcsnek.

A bor kiforrval, pálinka kifőzvel, kossóba vagy évegbe jól bédugval. Há mi kell még?

A széna a csűrbe, szalma a kaszajba, a takarmányrépa a szekérszín melletti raktárba, a szacskáló mellett csomóba rakval ahajt. A téli tüzelő a fásszínbe felfűrészöve, felhasogatva, csak bé kell vinni, s bévetni tűzre.

Minden a hejjin van mán, csak egy valami héjányzik – a legfontosabb. Az utóssó, a bétakarítás hosszú sorába. Na, mi? Há izé, há a legöslegölegfontosabb, a kamarát, padlást kitőtő: a… disznyókőccség.

Csak a, de az se sokáig, me hónap disznyóvágás lesz Csűrösékni.

·

A gyermökök má este se bírnak magikkal. Pedég hol még a reggel? Mán napok óta számojják, hányat kell még alunni a disznyóvágásig. Hát egyet még muszáj. De nem jő álom a szemikre. Nagy a zizgalom a kicsi prücskök között. Há, meg es lehet érteni.

– Hónap disznyót vágunk – ússágojja az ajtón bélépő nagynénnyinek Sanyika.

– Az-e te? – mutassa a nagy meglepetésit huncutú Ilus néne, minha nem tudná.

– Abbiza – vágja reja Ibike, a nagy készülődési izgalomba a hónapi nagy-nagy esemény mián.

– Disnyót, Ijus néne, tudda med! – selypíti Küsmaris, a cseppség.

– Nahát – hüledözik Ilus nén, s főkapja Küsmarist ahajt, mind egy bubarongyot, s cuppant eggyet a kicsi kacagós képire.

Mind ott vannak, leskölődnek ésanyu mellett, fogják a szoknyáját ahajt, me az a hejjzet, nekik mindent látni, tudni kell, me há nem es vónának igazi gyermökök, ha nem lábatlankodnának a nagyok körül. Ésanyu eppeg a májasba való rizsöt főzi. Küsmaris tépi a szoknyáját:

– Ésanyu, emejj fe, há ke jássam.

S muszáj felemelni.

Osztán a zízesítőköt szedi elé, a bossot, paprikát, sót, fokhagymát, hagymát s igyebököt. A zedényököt es: tekenyőt, húsnak, szalonnának, nagy tálat a bélnek, a küsseb tálat a vérnek, s elészedi a késököt es.

– Hezza ne nyójjatok, me evvágja a kezetököt!

Közbe Ilus néne es odaáll segéjteni. Háncsa a tormát, s közbe a ház asszonya káposztalevet hoz fő a pincébő. S osztán botladozik ahajt a körülötte sürgölődő aprónép lábaiba, me azok mos mindenhol lennének, csak eppeg ágyba búni nem akarnak. Ésanyunak félbe kell hagyni a munkáját, s ágyba parancsolni őköt.

– Ó, édösanyám, na! – akadékoskodik Ferkó – csak még egy kicsit.

– Ó, ésanyá, na! – ismétli Küsmaris hízelgő hangon.

– Aki nem fogad szót, s nem feküszik le, ahhónap nem kap disznyófület, s nem menyen szánkózni! – mondja ésanyá, s főkapva a kis prücsköt, körbecsókolgassa a zarcocskáját.

Ez a szó osztán hat. Muszáj alkalmazkodni. Bémennek a szobába ahajt, levetköznek, de há eccé lassan nyílik a zajtó, s a kéváncsi, csillogó szemecskék egymás feje felett lesnek ki a konyhába. A legfelső Ferkó, alatta Ibike, alább Sanyika s legalól Küsmaris.

– Kukk! – ijeszt rejik az udvarról epp akkor bélépő ésapjik.

Erre aztán kitör a csilingölő kacagás, s újra felbátorodva osonnak ki lábatlankodni.

– Édösapám, má eléhoztaje a szalmát? – kérdi kéváncsian Ferkó.

– Elé há, ott a szekérszín alatt – mongya az apjik, mialatt a késököt veszi szemügyre, s a zsebiből eléhúzott fenőkővel kezdi élösitteni egyiköt.

– S a tekenyőt es? – kérdez rá Sanyika.

– Azt es. Ott van a disznyó feredőszobájába ahajt.

– Há hoj van a disnyónak fejedősobája, ésapá? Há ojan fejedő es van? – áll a zapja elé a kéváncsi kérdéssel Küsmaris.

– Má hogyne vóna… az udvaron – kacagja el magát ésapá.

– Hallám, lessük meg – mondja Sanyika, s a konyha háccsó ablakán leskölődnek ki a hátsó udvarra.

– Ha’ám jessük – mondja Küsmaris es, s odanyomja orrocskáját a hideg ablakhoz.

– Ott van! Én má látom!

– Ho te?

– Oda van támasztva a disznyópajta ódalához.

– Há, ájva hoty fejedik med a disnyó, ésapá? – kérdi Küsmaris álmélkodva.

– Úgy, hogy lefektetik a tekenyőt a fődre.

Anyu most osztán komolyan rejik szól, takarodót rendöve el.

– Ha nem búttok ágyba ebbe a hejdötös hejtös hejjbe, akkor béhozzuk a tekenyőt, s hideg vízbe megferesztünk mindegyiköt!

– Brrr! – rázkódnak meg, és iszkolnak es bé Küsmarissal a sor végin.

·

Reggel a disznyó visítására ebrednek. Eccére szökik ki a zálom a szemikből. Szedik magikra a hóbeleváncot, csak Küsmaris gubancolódik belé a gúnyacsomóba.

– Ésanyááá! – sírja el magát, látva, hogy ahajt a többi má majnem kész a „kirohanásra”.

Ám ésanyá künn a véröstálat fogja. Most nincs ideje véle foglalkozni. Szerencsére megérközik Ilus nénje, s ő gondjaiba veszi a zaprónépet, me há a nagyobbak se őtöztek fel rendösön, s megfáznának. Toporzékolnak es emmiá, mind a kicsi csitkók, me há azt Ilus nénje fel se tuggya fogni, hogy mijen fontos dolog nekik künn lenni most. Me há, nélkülik a disznóvágás nem es valóságos.

Osztán, mind a pezsgősüveg dugója, úgy robbannak ki a zudvarra, a décembör végi fagyos hidegbe. Bodri örömmel veszi tudomásul kicsigazdák megjelönésit, vakkant es nekik ahajt eggyet-kettőt, csóvájja a farkát igen-igen. Ő es toporzékol, me há túl rövid a lánc, de hejába minden, no.

A disznyó ekkorra mán aláírta a testámentomot, eppe teszik belé a tekenyőbe. Lábait széjjelterpesztve, a zorra pedig felemelve a tekenyő széjjire, békivel tűri sorsát. Ilus hozza a pálinkát, poharakot, kénájja a disznyófogókot, akik közül egyik eppe a ző ura, aki má korábban átaljött segéjteni.

– Hozhassátok a beretválkozó vizet, Ferus, me emmá nem fut el – mongya Pista bácsi, a disznyóvágó embör, miközben szórja a disznyóra a zapróra tört gyantát.

– A gyermökök jöttek-e? – kérdezi asszonyát János.

– Nem. Osztán később hozd átal, mikor jössz enni.

János felhajcsa a pálinkát, osztán menyen es, me otthon várják a zállatai. Jóska, a másik szomszéd es menyen véle, me neki es rendözni kell otthon a reggeli bajt.

– Na, segedelmet tovább es – köszönnek el.

– Még egy pohárral? – kérdözi Ilus.

Még elfogadnak egy pohár pálinkát, osztán mennek es.

Csűrös gazda közbe hozza a forró, kopasztó vizet, s lassan önti a disznyó hátára. A kicsiköt hátra kell parancsoni ahajt, nehogy a kifröcskölő lobogó forró víz leforrázza őköt. De ők nem bírják sokáig, ezt a hátrányos megkülönböztetést, s lassan araszolva, esmég visszafoglalják elébbi hejjet. A disznyó mán aggya le a gúnyát, marékszámra tépik le róla a sertét. Vakarják es, osztán hanyotág fordíccsák, s a hasát es kopasszák.

– Fázol-e Küsmaris? – kérdezi a küst az apja. – Bé kéne menni a házba.

Küsmaris ki van pirosodva a hidegtől, szipog, de nem aggya meg magát:

– Nem pázsom – mongya szipogva.

– Szipogsz – mondja Ferkó.

– Nem sipodot. Haddatok békén. Püjet atajot enni. – mongya, s bátran ájja tovább a hidegöt.

– Haggyátok Küsmarist. Disznyóvágáskor a gyermök s a kutya nagyot hall, s nehéz nekik parancsoni – szól oda Pista bácsi.

Osztán már ropog a tűz a disznyó hátán. Száll a pernye. A gyermökök élvezik erőst. Ésapá rejikszól:

– Jösztetöksze ehejré közelébb egy cseppet, hogy ne fázzatok!

Közelebb es húzódnak az égő tűzhöz, me há azé hideg van, s jól esik a szalmaláng melege. Ésapá se féjti má őköt a hidegtől. Pedig csak az egyik oldalikon van meleg, a másikon má nem. De a gyermököknek nem számít, ha valami ojant láthatnak, ami érdökli őköt. Orrik, arcik kipirosodva, szemik csillog. Küsmaris es ott totyog, s lesi a nagyok minden mozdulatát.

Közbe Pista bácsi lesepri a pernyét a disznyóról, megvakarja egy késsel, s szalmát tesz a disznyó kipeckelt szájába. Tesz az oldalához es, s újra meggyújcsa. Mikor kész a háta, akkor átalfordíccsák. Megperzselik a körmököt, leráncsák a bocskorát.

Ferkó közbe felfedezi a férretett parázst, s ahajt megpróbá ő es külön egy küssebb disznyóperzselést. Fújja, élesztgeti, szalmát rak reja. Sanyika es melléje kuporodik, s Ibike es. Küsmarist inkább a nagy tűz köti le, de mikor az alábbhagy, észreveszi, hogy egyedül maradt, s akkor ő es odatotyog a nagyokhoz. Ott tapicskol a felolvadt hólébe, cipője béázik, de nem érdököli, me há leköti a sok mindenféle érdökös dolog.

·

Má virjad ahajt a zégajja, mire megmossák a disznyót. Ott fekszik szép tisztán, s a sárgásbarna bőre ojan kévánatos, hogy a zembör beléharapna. Egy lajtorjára teszik, s béviszik a nyári konyhába. Ott boncsák fel, a zasztalon. E má megér egy pohár szilvapálinkát. Csűrösné hozza es. Közbe mustrájják a disznyót, lehetött száznyócvan kiló ejsze élősúlyba. Vajon milyen vastag a szalonnája? Mennyi kolbász lesz belőle?

A gyermökök mán nyugtalanu várják a disznyófület.

– Ki tud mondani egy versöt, akkap fület hamarébb?

– Küsmaris tud egyet. Mondd el azt, hogy: „Jertek lányok Ligetre” – bíztassa őt Ferkó.

Küsmaris nem ijedős, de azé haggya kéretni magát egy kicsit. Osztán eccé belékezd:

Jejtet jányot Jidetje, Jidetje,

Ott a vijád tözsepe, tözsepe.

Ott ájujját a józsát, a józsát,

Abból tötnet botjétát, botjétát.

Ast es tudom, ti töti, ti töti,

Vijád Ejzsi tötözsi, tötözsi,

Azs astajja jetesi, jetesi,

Tovács Pista fejvesi, fejvesi,

Tajapjába biddesti, biddesti.

Ésapától kap egy nagy cuppanóst, s Pista bácsi má aggya es a fület Küsmaris kezibe. Osztán sorba mindenki megkapja a részit. Majszolják, rágják a ropogós porcogót. A szemik csillog az örömtől. Szép fehér tél van, disznyóvágás, s ők boldogan ropogtatják a disznófület. Délután pedég mennek szánkózni. Mi kell még több egy falusi gyermöknek a bódogsághoz?

Közbe Pista bácsi elkezdi a boncolást. A hanytág fektetött disznyóról levágja a négy csülköt, megfordíccsák, felvágja a szájától a feje búbjáig a bőrt, s beléakassza a kést a hátszalonnába. Itt, ahol a legvastagabb a szalonna, hirtelen leáll. Még megpróbájja húzni, de nem menyen a.

– Elakadt a kés – mondja tanácstalan arccal.

Küsmaris meglepődve bámul hol Pista bácsira, hol az apjára.

– Ejatatt a tés. Most mi jess ésapá?

Ferkó má tuggya a dörgést.

– A tavaj es ott akatt el. Édösapám, tőccsön Pista bácsinak pálinkát, me attól osztán megerősödik, s vágja tovább.

Úgy es van, Pista bácsinak tőtnek egy pohár szilvapálinkát, attól osztán megerősödik s vágja es tovább ahajt a szalonnát, utána a hosszú karajt, rövid karajt, oldalost. A belekkel az asszonyok elmennek hátra, kiürítik, kimossák, húrolják, tisztíccsák. Ezalatt Pista bácsi elér a disznyó hasához.

– Pista, ügyelj, nehogy a nyula elfusson! – mongya Csűrös gazda.

Küsmaris má szól es:

– Hol nyusita, ésapá?

Ferkó próbájja magyarázni Küsmarisnak:

– Nincs nyuszi, Küsmaris, csak egy ojan rész van ott, mint a szekérágas, vagy a nyúlnak a két nagy füle, annak mongyák, hogy nyula.

Ezt Küsmaris nem akarja érteni, csak annyit tud, hogy nincs nyuszi. Pedig ammá Ibikét s Sanyikát es érdökölné. Küsmaris meg es haragszik ezé.

– Akko mé mongyátok? – kérdözi duzzogva, s beáll a szekrény mellé a sarokba, arccal a falnak. Próbájják kicsalni onnan, de nem jő.

– Ne puffadj, Küsmaris.

– Puppadok, azsét es, me asmontátok, van nyusita, s méd csincs.

– Akkor puffadj.

– Puppadok es, s ha megbosontotok, nem es esem!

Osztán méges megbékül, me Ferkó felfújja neki a hólyagot. Göngyölgeti ahogy nő. Küsmaris tapsikol, örül a gömböjű hójagnak.

– Vidázz Peekó, nehod elsójjon!

De nem szól el, nem pukkad ki, Ferkó béköti egy madzagga, s föakassza ahajt száradni. Abba tőtik osztán a fősajtot.

·

Mire végeznek, má kész a lesipecsönye, lehet asztal mellé ülni, éhös es mindenki má. Átaljő esmen János bácsi a gyermökökkel, Pistivel s Jucival. Józsi es, a szomszéd, a reggeli segíccség. Lejönnek mamáék es fesszegből. A gyermökserög egy külön kicsi asztalhoz ül. Egy jó családi lakoma kereködik. Egy ünnepi lakoma. Jóízűen falatoznak. Elbeszélgetnek, meghánnyák-vetik a világ baját, s közbe dicsérik a gabonán hizlalt disznyó finom, puhára sült húsát.

Evés után a gyermökök má nem bírják tovább benn, kimennek szánkózni. Magikra márcsák azt a kicsi havat es, ami az idén hullt. Osztán később méges béjönnek kipirosodva, megfázva. Küsmaris arca, mind a rózsa. Ilus nénje vetközteti ki a havas ruhájából, s forróra puszilja a hideg arcocskát. A gyermökök most mán esmen belékeverödnek a disznyóvágásba. Érdököli őköt a kolbásztőtés, élvezik, ahogy telik, egyre nő körös-körbe, s csavarodik. Közbe má fől a hurka es ahajt a fazékba.

Ferkó kimenyen édösapjával megtisztítani az udvart a szalmától, s hejjrerakni a feresztőtekenyőt. Ő a legnagyobb, ő a kicsigazda, s má segít az édösapjának küssebb dolgokba, ha ké. Feszt ott van a zapja körül.

Mire béjönnek, arra minden kész, megfől a tormásleves, megsül a hús. Asztalhoz ül a nagycsalád. A munka elvégezvel, meg lehet ülni a tort. Elékerül a pálinka, szépön csillog az évegbe, s a bor es.

Áldást monnak a zasztalra, osztán isznak egy-két pohárral. Elvégre innap van, disznyóvágás.

Evés közbe beszélgetnek az elmúlt esztendőről, arról, hogy miből mennyi lett, kell-e hezza venni még, vaj kihúzza újig. S a követköző disznyóról es szó esik. Gondolni kell jövőre, vajon mennyi lesz a malac ára a tavasszal. Pista bácsi ahajt elmond egy-két viccös vásári s más történetöt, ő sokat tud ijent, me sok hejt megfordút má, ahogy ő mongya, má sok küszöb megüté a seggit.

Este osztán, mikor má mindenki elment, Csűrösné elkészíti a rókonyoknak, szomszéccságnak a kűdenivaló kóstolót. Egy kicsi ezt-azt. Hónap osztán elkűdi a gyermököktő ahajt. Nekik es kűdtek, ők es kűdnek. Ez így van a székölyöknél. Ez a szokás. Kóstolja meg mindenki a friss kőccségöt.

·

Késő van, a gyermökserög má kidőlt a fáraccságtó. Egymásra támaszkodva bóbiskolnak ahajt a konyhai heverőn. Küsmaris félrebüllent fejjel aluszik Ferkó mellett. Ésanyu vetközteti, mosdassa, s ágyba dugja őköt.

A zsírolvasztás, kocsonyafőzés, fősajt készítés hónapra marad.

Lefekvés előtt még eccé végignezegetik, miből mennyi van. Úgy érzik, ejsze elég lesz. Újat ér a kőccség. Nem szorulnak a bóti – szójából, s még ki tuggya milyen, hústól idegön, ízetlen-bűzetlen anyagokból készült – hentesárura, amelyiköknek közik sincs a valódi házi ízekhöz.

Most mán dudorászhat a szél, jöhet akármijen kemény székölyfődi tél. Élelöm, takarmány elég vagyon, s biztos hejjön. A disznyóvágással a bétakarítás bé van fejezvel.

Jóccakát.

Kolumbán Sándor Székelyudvarhely, 2004.

A (s)tram(m)buli(n)

Kolumbán Sándor írása

Elszállt az esztendő. Vége van. Hurrá! Ezt is megúsztuk szárazon! Lezárult egy küzdelmes szakasza az életünknek. Kinek siker, kinek kudarc. Mindenki megvonja az ő egyéni teljesítménygörbéjét, elkészíti mérlegét, számba veszi nyereségeit, könnyet ejt veszteségei fölött, levonja következtetéseit, összegezi tapasztalatait, tanul a mások… de főleg a saját botlásaiból, és esküvel fogadja meg, hogy… aztán ezután… a következőkben… akkor majd megmutatja. Majd meglátja mindenki, hogy ő mire lesz képes, mert benne van, tudják meg, benne van, és a jövőben, a jövő évben…majd meglátják…

De igen tisztelt hölgyeim és uraim! Álljunk meg egy kis időre a két dolgos esztendő közti senki földjén. Álljunk meg végre egy buli erejéig.

Mert buli lesz. Évzáró buli! Buli a javából!!

Hogy nívós lesz, az már abból is sejthető, hogy a főtámogatói státust Doll Áron, a tele zsebű tőkespekuláns vállalta, a műsor művészi szintjéért Kult úr menedzser felel, a sajtót pedig a gyönyörű média… elnézést… a média gyönyörű reprezentánsa, Ripor Terike, a legbájosabb tudósító képviseli. S hogy még izgalmasabb legyen, a Maf fia is bejelentette részvételi szándékát.

Hetek óta ez a fő beszélgetési téma a Hinta és Kilengő Művekben. A hölgyek egymás közt suttogva duruzsolják: ki kivel jön, ki milyen ruhakölteménybe öltözik, kik lesznek a külföldi meghívottak. Felsejlő kapcsolatok kötésének, és új szerelmek szövődésének lehetőségei rajzolódnak ki, a már közelgő, de még ködös távolságban lévő esemény képzeletbeli kivetítőjén. Mert minden benne van abban a pakliban, amelyet év végi záró bulinak neveznek. A múltat zárja, de benne van a jövő ígérete.

·

És eljöve ama várva várt nagy nap!

A díszterem bejáratánál Üdvöz Lőrinc fogadta kedves mosollyal az érkező vendégeket, és mindenkinek adott egy műsorfüzetet, amellyel részt lehet majd venni a tombolajátékon is.

Az Emi Nens család magas rangú tagjai érkeztek.

Elsőként Csavar Anya két gyönyörű lányával: Vincs Eszterrel és a Kata lánnyal. Mentegetőzve kért elnézést, amiért kisebbik lánya, ETA nem tudott eljönni. Ő ugyanis baszk, és evégből nem jöhetett, ami érthető. Ám IRA egy üdvözlő lapot, amelyet tűzijáték levélbombával borítékolt, az esemény nívóját emelendő.

A nagy nőcsábász hírében álló Kand Úr, új barátnőjével, Cica Micával libegett be, puhán, nesztelenül, előrevetítve egy esti macskahangverseny lehetőségét. Őket Vak Ond követte tapogatózva, bár hűséges barátja, a messzire előrelátó bölcs Filozó fia segített neki az előrehaladáshoz szükséges tájékozódásban.

Ünnepélyes pillanat volt Polit úr bevonulása, aki élettársával, az olasz származású Szar Díniával érkezett, elegánsan, kényesen lépkedve, akár egy páva. Szar Dínia oly feszes és lapos-karcsú volt, mintha épp akkor húzták volna elő egy dobozból. Éhes férfiszemek csemegéztek rajta. Polit úr – nevével ellentétben – egy teljesen politikamentes életet élő vállalkozó, aki cégünk legjelentősebb fényesség beszállítója, és esküszik a liberalizmusra.

Aztán jöttek a külföldi meghívottak.

Elsőnek Fa Bula E mese és Fa Po Fa, a világhírű Fa kozmetikai cég kelet-európai, illetve távol-keleti megbízottjai, modelljeik kíséretében. Az est folyamán bemutatót is tartanak a neves cég termékeiből. Ripor Terike azon kérdésére, hogy mennyire igazak a kozmetikai hírverésekben, hirdetésekben elhangzó álomszép ígéretek, Fa Bula E Mese így nyilatkozott:

– Erre feleletként, fogadják el a nevemet, amely tökéletesen fedi a valót.

Vasco, a jóvágású, híres, harcias dél-amerikai macsó, két barátnője: Argen Tina és Bo Lívia, valamint Szántó Domingó, közép-amerikai agrárszakember társaságában érkezett. Első látásra lerítt róla, hogy egy vaskos gyerek, tehát találó neve van. Ő egyébként valódi, tőrőlmetszett déli őslakosok sarja. Édesapja Mórahalmon született, Vaskó Dániel, ’56-ban vándorolt ki. Édesanyja is igazi déli lány. Ő Harkányban látta meg a békés napvilágot, egy háborúvégi nyári éjszakán.

Jelcin Boriska és Orosz lány – szokásukhoz híven – nem kettesben, hanem enyhe lépt(ék)ű Delirium Tremens és a luxemburgi Isiász kíséretében jöttek. Üdvözlésként, nekiesve csókolták a jelenlevőket, széles mozdulatokkal gesztikulálva, némi kecses pofozkodás kíséretében. A csók után mindenki mosakodni ment.

A sejtelmes görög szépség Szalo Niki és barátja Niko szia üdvözléssel suhantak be. Őket Náj Robi követte, akit neve alapján akár budakeszi sváb gyereknek is gondolhatnánk, ám ez oly fekete volt, mintha odaégették volna a serpenyőben.

Misztikum és bűvölet légkörében és teljes főpapi díszben jelent meg Ken guru, Dabas Sári, magyar vallásügyi referens társaságában. A sort egyelőre a két híres tengerszakértő és világutazó, Dardan Ellák és Bosz Porusz zárta, akik épp az Isztam buliról érkeztek hozzánk.

Ár papa lányával, a gyönyörű szemű Kukor Icával érkezett a bulira. A huncutul mosolygó Kukor Ica mindenkivel szemezett.

A törvényesség, emberi jogi külsőség látszatáról is gondoskodtak. E juss Szar gentit illette meg, mivel igazolni tudta, hogy ártatlan a szakterületen.

Az este hidegnek ígérkezett. Kint már átvette uralmát a tél, de bent a teremben kellemes volt a levegő. A kandalló vígan duruzsolt. Tűz Előd dobott egy-két megemelt tarifát, vagy jogtalanul visszaigényelt áfát a tűzre, melytől aztán rögtön melegük lett az érintetteknek, ami épp elég volt (A)pe(c)hnek, amely szintén erre navigált ezen az estén.

Közben megérkezett minden meghívott, kivéve azokat, akik késtek. Megkezdődött a műsor.

Szó fia, a kiváló műsorvezető, melegen üdvözölte a megjelent elv… bocs … hölgyeket, urakat, indulásként Pál Inkát ajánlva figyelmükbe. Ez a Pál Inka, egy igazi tűzről pattant, huncut kis teremtés, sokan kerültek a hatása alá, már az elején. Aláfestésként Bala Lajka játszott néhány vidám zeneszámot. A kellemes dallamok felhangolták a közönséget. E tunning hatása alatt, Dobbant Ottó úgy érezte, elérkezett az idő – az ő ideje – hogy az est folyamán, végre valahára már az ugródeszka kilengő végére kerülhessen, régtől dédelgetett álmának beteljesítése végett. Tudniillik, hogy egy igazi előkelő, nagyérdemű közönség előtt dobbantva, ráállhasson, a saját maga által megrajzolandó, rögtönzött, nagy ívű röppályájára. Mivel azonban még nem érezte eléggé belőve magát, egyelőre a háttérbe húzódva, érdeklődéssel figyelte az eseményeket.

Vezér Vazul igazgató úr méltatta az elmúlt esztendő eredményeit, kiemelve a hintázás és hintáztatás felettébb szükséges és eredményes voltát napjaink hivatali ügyviteleinek lebonyolításában, majd egy perc néma csenddel adóztunk mérhetetlen veszteségeink emlékének. Ezután – post mortem – a legmagasabb kitüntetésben részesítették a világ utolsó becsületes üzletemberét.

Néhányan az élők közül is kaptak elismerést. „Legeredményesebb Hintázó” érdemérmet kapott például Finánci Náci, a cég pénzügyeinek utolérhetetlen bűvölője, a csodaszámba menően sikeres ügyviteli hitázásért a bérezés, adóhivatal, szakminisztérium és egyéb elöljáró hatóság között. A „Legszexisebb Hintázó”-nak, Micike, az igazgató úr bájos, kecses, kígyótestű, mandulaszemű, titkárnője bizonyult, a „Legszélesebb Kilengő”-nek pedig Isz Ákos a kovácsműhelyből. A „Hintázás Nagymestere” címet megkapta minden olyan volt elvtárs, aki bizonyíthatóan átvedlett úrrá, és átmentette vagyonát, valamint hivatali tisztségét, rangját az átkosból. A díjátadások után nagy örömujjongások közepette emeltük poharainkat az ünnepeltekre, ám voltak olyanok, akik e megható kézmozdulat lebonyolításában már segítségre szorultak.

A finomnál finomabb ételekkel megrakott svédasztalok roskadoztak az ízletes tehertől. A felvonultatásért Ele Mózsiát illette dicséret. Danon Peti és Tra Pista kínálgatták a vendégeket, de az asztalhoz csalogatásban Gyulai, Debreceni és Csabai is kivették részüket. A konyha ízeiért Major Anna és Kori Ander feleltek, a jobbnál jobb italokat pedig a Kata pultnál szolgálták fel. Az est különlegessége egy afrikai száraz ital, az Etió pia volt. Közben Rom Antika, az érzelmes szívű cigányprímás játszott hegedűjén néhány számot. Vidám hangulatú evés-csevegés folyt. A kávé felszolgálása közben érkezett meg a híres amerikai üzletember Jakobs a Roma.

A táncparketten Demjén Rozália szárnyaló dalaira lejtettek a párok. Mindenki Jelcin Boriskát figyelte, akit annyira elbűvölt Pál Inka, hogy csak vele kettesben volt hajlandó táncolni. Egyébként, már azt sem tudta, hogy fiú vagy lány. Bármilyen dalt énekeltek, ő csak a hagyományos orosz táncot, a kalamajkát járta, a tűréshatárig való kilengésben.

Majdnem elfelejtettem, hogy Demjén Rozáliával együtt érkezett a bulira a gyönyörű Meló Dia, aki ezen az estélyen a munkásosztályt képviselte.

Ultra Ibolya, láthatóan, nagyon jól érezte magát Tomi Sztárral, bár Tomi Sztárt Ibolyán túli sugarak is érték a többi hölgy részéről, amely sugarak észrevehetően bántották Ultra Ibolyát, aki azzal vigasztalódott, hogy ez már a sztársággal járó szakmai ártalom, amely kihat a partnerre is.

Az egyik sarokban Fizi Miska fülig mosollyal suttogott Nut Ella fülébe, ízlelgetve annak édes ajkait. A kissé savanykás hangulatú Re Barbara kedélyét Iro Nikus, a már teljesen az iroda lomból élő kritikus próbálta semlegesíteni, láthatóan kevés sikerrel.

Dobbant Ottó – aki az időközben megejtett szemléje kiértékeléséből adódóan – még nem látta elég melegnek a helyzetet, a kandalló felé nyomult, ahol a hosszú évek óta Egyiptomban élő Krokod Ilussal próbált eszmecserét folytatni a mélyvízbe jutás legeredményesebb módozatairól. Krokod Ilus – elmondása szerint – még nem hallott a dobbantásos indulásról. Szerinte a mai világban a csúszó-mászó kifejezésmód a legcélravezetőbb. Közben – mivel fázott – ő is dobott a tűzre egy-két, otthonról hozott, jól kiszáradt óegyiptomi hierogli fát.

Az otthonos, kandalló közeli, meleg hangulatban Novel Lajos, irodalomtörténésszel elegyedtem szóba, aki – elmondása szerint – Karinthyvel érkezett az estélyre. Ezt én első szóra nehezen hittem el, ám ő bizonygatta, hogy ma Karinthyvel bárki utazhat, de az is igaz, hogy az utak szélén álló, csinos, szép, jó alakú, lányok előnyben vannak. Ez szöget ütött a fejembe, mert tudtam ugyan, hogy Karinthy rajongott a szép nőkért, ám azokat nem az utak széléről szedte föl. De gyanús volt számomra az is, hogy én más raggal olvastam a Karinthy nevét: -val, Karinthyval. Végül kiderült, hogy ez egy szójáték: kar inti le a járművet, tehát az autóstoppal utazást jelenti. Jót derültünk rajta.

Mindenki megtalálta magának a legmegfelelőbb szórakozási formát. Egyesek biliárdoztak, mások a kártyaasztalnál vágták az ultit. Itt volt egy kis gubanc. Rájöttek ugyanis, hogy csal a Finta. Volt nála még egy ötödik ász is, az Ili ász.

A díszterem melletti oldalszobákban is zajlott az élet. Egyikben Monte videó volt üzemben, a másikban pedig a No kia? nevű kvízjátékot játszották. A kisteremben Dübör Gergő és az O+A nevű együttese zenélt. Be akartam menni az egyik oldalszobába, arra gondolva, hogy ott is valamilyen rendezvény van, ám az ajtó előtt álló úr eltanácsolt:

– Van ott már valaki… Mag Ellán.

Nos, a földi gömbölyűségek felfedezésében itt már megelőztek.

Kimentem az udvarra, friss levegőt venni. Kifelé menet, az előcsarnok egyik zugában láttam a gyönyörű kreolbőrű Karam Ellát, amint kedvetlenül duzzogva állt egy fiú mellett. Mikor mellettük haladtam el, hallottam, ahogyan odaszólt a fiúhoz:

– Túró vagy Rudi!

Úgy tettem, mintha semmit nem hallottam volna, tovább haladtam kifelé. Kint az udvaron, hátul, ahová csak gyér fény világít, egy alak állt a falnak fordulva.

– És ön?

– Víz Elek – mondta mintegy bemutatkozva.

– Micsoda véletlen – szóltam a meglepetés hangján – én is. Nahát!

Végül aztán tisztáztuk: egyikünk kijelentése tulajdonnevet is takar a cselekvés mellett. Nagyon érdekes. Nem?

Beinvitáltam a terembe, ahol nagy megrökönyödésünkre elmondta: tudomására jutott egy szenzációs hír, ami nem kacsa, mert ő vizes ügyekben nagyon otthon van. Tudniillik, hogy a Maros többé már nem folyó.

– Hanem? – kérdeztük többen egyszerre a döbbenet hangján.

– Már a Maros sziget.

Ezen a hihetetlen átalakuláson aztán elrágódtunk egy ideig, megpróbálván megállapítani, kinek a felelőtlen magatartása okozhatta ezt a rendkívüli természeti átalakulást. Végül, rákentük az egészet a környezetvédőkre. Nesze nektek, ebből mosakodjatok ki, koszos zöld békák.

Közben elkezdődtek a termékbemutatók, és mindenki visszajött a díszterembe, mert óriási volt az érdeklődés a bemutatandó termékek iránt.

Ezt a műsorszámot Prózai Róza színművésznő, a nagy tragikomika konferálta be… versben. Gyönyörű frizurakölteményét erre az alkalomra készítette a hajszobrász, Hajmeresztő Áron, akinek műremekeit elsőként mutatták be oly fejeken, amelyeket főleg nők viseltek. Ezután következett a Fa testápolók bemutatója: Fa villa, Fa husáng, Fa kanál, sodró Fa. Ezek bemutatóját csak gumibábukon engedélyezte a rendezőség. Utána megcsodálhattuk Mancs Eszter kézügyességét, majd Ordi Bátor, a neves énekes hangja ébresztette föl azokat, akik már szunyókáltak. Harcsa Marcsa bemutatta az est hölgyvendégeinek, mily módon foghatnak pecázót a vízparton sajátosan különleges fogyasztásra, vacsora utáni csemegeként, majd a Csülök táncegyüttes szórakoztatta a közönséget. Végül Tőgy Debella és Cubók Lujza pankrációs előadása alatt, megcsodálhattuk a két hölgyet minden nézetből. A műsoruk címe: Hogyan védekezzünk az agresszív málészájúak ellen? E műsorral a jövő évi Popsi szigeti fesztiválon kívánnak részt venni.

Éjfél után, kissé megkésve futott be Vám Piri. Elmondása szerint, azért késett, mert hivatalos volt egy kanni bálba, utána meg fente a fogát egy ügyes fiatalemberre. Erre a kijelentésre néhányan rosszul lettek, de Anti patikusnál épp kéznél voltak az ilyen alkalmakra kikészített gyógyszerek.

Éjfél után szebbek a lányok,

Férfiszívben égnek a lángok…

Szólt a dal, ami ebben az esetben nagyon találó volt, mert sztriptíz műsor következett, Tanga Nyika és csodálatosan szép lányokból álló tánckarának előadásában. E látványosság és a bódító italok hatásának következtében egyesek kezdték elveszíteni józan ítélőképességüket. A férfiak egy része indítványozta, hogy folytassuk tovább Bugyiban, ám ebbe a hölgyek nem egyeztek bele, azon okból, hogy túl messzire kellene elmenni. Az idős villamosmérnök, Volterő Szilárd, azzal az ötlettel állt elő, hogy a jelenlevő hölgykoszorúval avassuk föl, a nem kis nehézségek közepette felállított Letűnt Férfierő emlékművét, de ez sem talált osztatlan elismerésre, sőt voltak olyanok, akik félreérthetetlen megjegyzéseket tettek az öregúr elmebeli állapotára, pedig szegénynél csak egy rövidzárlat állt be a bioelektromos áramkörében. Ezzel azonban nem volt egyedül.

Kukor Ica társaságát annyian igényelték, hogy kénytelen volt mindenki felé hullatni gyönyörű szemeit. Tűz Előd is háborgott, hogy fogytán a tüzelőanyag, és oly mértékben hiányolta a tűzifát, hogy a törökországi ügyfelünk ittlevő fiát, Muszta fát is be akarta rakni a kandallóba. Végül is mindegy, csak fa legyen. A vendégek látva, hogy tényleg valós a fűtőanyaghiány, bedobtak egy-két vaskos, szaftos, sikamlós, pikáns tré fát, melytől aztán felforrósodott a hangulat.

Ettől azonban még nem oldódtak meg a nézeteltérések. A hölgyek Tanga Nyika utánzásába fogtak, és kezdtek megszabadulni fölöslegesnek ítélt ruhadarabjaiktól.

Ennek következményeként, az egymáshoz tartozóknak vélt hölgyek és urak véleménykülönbsé­gei kihangsúlyozódtak, és úgy nézett ki, hogy néhány esetben alkalmazást nyernek az est folyamán bemutatott Fa testápolók. A dolog végül megoldódott, mert az elhalványuló emlékezőtehetség végett, a felek már nem voltak biztosak, az egymáshoz tartozás hiteles megállapíthatóságában.

Közben, egy meghibásodás következtében, kialudt a fény, és az urak nem titkolt örömére, sötétség borult a teremre. Mély sóhajok, halk cuppanások, sikolyok hallatszottak. A csodálatos, édeni perceknek azonban hamar vége szakadt, mivel Mc Abel, a skót származású kiváló villamossági műszerész, túl gyorsan kijavította a hibát, és így a hölgyek rejtett bánatára, felgyúlt a fény. A felvillanó fény első sugarainál látni lehetett a tétova mozdulatokat, amint a feleségek megpróbálják leválasztani férjeiket azok női beosztottjairól. A delírium következményeiből eredően, voltak nagy melléfogások is. Például, Vezér Vazul igazgató úr, saját feleségére tévedt, aki forrón suttogta:

– Édes Józsikám… még… még… még…

Látni kellett az arcukat a felgyúló fény nyomán, a nagy tévedés megállapításakor. Napóleon derűsebb volt a Waterloo-i csatavesztés után, mint ők ekkor. Az igazgató úr meg is törülte a száját, és csak magas műveltségére vezethető vissza, hogy nem köpött ki.

Fa Po Fa, a szenvtelen arcú, távol-keleti Fa megbízott, tánc közben oly erővel forgatta ki sarkából – az egyébként mindig szilárd álláspontot képviselő – Rózsika nénit a bérelszámoló osztályról, hogy cipőjének sarka belefúródott a padlóba. Erre a látványra (és anyagi veszteségre), Rózsika néni férje – a különben nagyon toleráns, liberális nézetű, pártállami ősmaradvány – üldözőbe vette Fa Po Fa urat, aki érezvén „a sáfrány illatát”, a politikailag semleges 00 felirattal ellátott azilumba menekült, ahol egy erőteljes mozdulattal, belülről eltolta a reteszt. Innen, mobilján arra kérte cégtársát, Fa Bula E Mesét, vinne neki egy nagy hatóerejű Fa testápolót, azonnali alkalmazás céljából. Rózsika néni férje, látván a fejleményeket, a diplomáciai megoldás mellett döntött.

Később Kapuska bácsi, a portás jött be egy flintával és tétova léptekkel, a direktor urat keresve. Némi vizsgálódás után rátalált. Épp a skandináv nyelvekben gyakorolta magát a svédasztal alatt.

– Mi van baj? – kérdezte tört magyarsággal.

– Az előbb valaki kereste az igazgató urat telefonon. Egy női hang. Kérdezte, itt van-e, és ha itt van, egyedül van-e, vagy vannak mások is magán kívül?

– Mondja meg neki – hukk – hogy itt már mindenki magánkívül van. Hukk.

Ezt bizonyítandó mindenki tombolni kezdett. Épp idejében, mert így meg lehetett ejteni a tombolahúzást. A tombolán mindenki nyert… kivéve, akik nem. Azok voltak a szerencsések, akik rajta voltak a mázlistán. Ám azoknak sem volt okuk az elkeseredésre, akik nem nyertek, mivel Filozó fia mindenkit megnyugtatott: hosszú távon azok nyertek a legtöbbet, akik nem is nyertek semmit, mert – úgymond – boldogok azok, akiknek semmijük nincs, mert azok sosem veszítenek. Filozó fia szerint ez a tétel kimaradt a Hegyi Beszédből, és e hiányt ő szeretné pótolni. Ezt azonban Vak Ond nem így látta, azaz sehogy sem látta, és így végül belenyugodott. Filozó fia megpróbálta őt a svédasztalok felé terelni, hogy vigasztalásul kapjon egy kis végkielégítést a még megmaradt ételekből, de Vak Ond köszönte szépen… egyetlen skandináv nyelven sem tud étkezni.

A svédasztalok lepusztult állapota, és a vécék telítettségi foka előrevetítette – a buli hamarosan véget ér. A díszterem is nagyon vegyes érzelmeket kiváltó, dísztelen képet mutatott egy kívülálló számára:

Csavar Anya és két lánya már balmenetben spiráloztak, Vincs Eszter néha elengedett egy-egy sorozatot, a direktor úr folytatta a svéd nyelvleckét az asztal alatt. Isz Ákos újfent bizonyította, hogy rászolgált a kitüntetésre; egy piruettel egybekötött kilengő mutatvány után, a földön heverő kolbászos serpenyőben landolt. Jelcin Boriska non stop szerelmi vallomás mámorában ölelte magához Pál Inkát, Ripor Terike már nemcsak a kérdéseket tette fel, hanem meg is válaszolta azokat, Demjén Rozália pedig véget nem érően gubancolódott össze Meló Diával. Az idős villamosmérnök szomorúan szemlélte letűnt férfierejét, a Csülök táncosai meg, épp a dugóhúzóba csavarodott lábaikat egyengették a bárpult előtti székeken. Dobbant Ottó – bizonyítandó szakszerű felkészültségét – merészen megtámaszkodott egyik bal lábával, a másikkal meg akkorát dobbantott, mint egy baknyúl. Ezt Vak Ond kisebb földmozgásként értékelvén, a négy kerék meghajtás mellett döntött. Polit úr, fényét vesztve próbálta becsomagolni Szar Díniát egy dobozba sikertelenül. Kand úr és Cica Mica elkezdték az éjszakai macskahangversenyt a terem közepén, annak mindennemű velejárójával egyetemben, mellettük Víz Elek egy tócsában üldögélve, a saját nevét szajkózta.

Szó fia, kiértékelvén ezt a körképet, elérkezettnek látta az időt a finá lé felkínálására. Alig tette meg az erre vonatkozó indítványát, mikor egyszerre kivágódott az ajtó, és két feketeképű alak nyomult be rajta.

– Búj ki na faszó! – mondta az egyik vigyorogva.

– Basz utó lan! – így a másik

Olyan síri csend lett, hogy csak a firhang hallatszott. Mint szürkület után az utca fényei, oly egyszerre gyúlt fény az agyakban.

– Itt tenortámadás készül – mondta, az ijedtségtől sárgára és koloratúrszopránra váltva, az egyébként frissen borotvált, mélybariton főkönyvelőnő.

A vendégek – főleg a nők – rosszat sejtve, indulni készültek. Gyorsan felhajtották az utó piát, és percek alatt elhagyták a termet. Az igazgató úr – a nagy ijedtség kijózanító hatásának eredményeképpen – már újra választékos magyar nyelven szólva, gyűjtötte maga köré belső embereit, majd a vécé felé indultak, és – minekutána a kilökődött sárga anyagtól elnehezült alsónadrágjaiktól megszabadultak – a szellőztető nyílást vették igénybe a távozás útvonalaként.

Dobbant Ottó – aki egész este bízvást remélte mutatványának műsorra tűzését – még mindig fél lábbal a levegőben várta a kedvező csillagjárást. Dohogva tört ki belőle az elégedetlenség:

– Ez rendszerváltás?! Ez egy szar! Az egyszerű munkásembert épp úgy lenézik, elnyomják, mint régen. Nem engedik felszínre törni a benne szunnyadó értékeket! – mondta érthető haraggal, majd az elvtárs-urakra gondolva, undorral kiadta magából az egész vacsorát.

Az eredményt látva, megelégedetten nyugtázta:

– Végre sikerült! Ez kell nektek!

Felkészülve a nagy dobbantásra, az elképzelt trambulin kilengő végén, mindkét bal lábát egyszerre emelte a levegőbe:

– Most megmutatom! – szólt, és nagyot dobbantva kiugrott az ablakon.

Mázlija volt. Megúszta egy bokaficammal.

·

Utólag derült ki, hogy a két feketeképű alak, nem gonosztevő volt, hanem nálunk tanuló külföldi diákok, és azért jöttek, hogy a buli befejeztével kitakarítsák a termet. Egyikük Baszutoland, a másik meg Burkina Faso szülötte. Amikor megtudták, miért távozott oly hirtelen a vendégsereg az ő megjelenésükkor, jót derültek rajta, majd egymás tenyerébe csapván, nevetve mondták:

– Ez aztán volt egy stramm buli igazán!

Pesthidegkút, 1999.

A szépség varázsa

A kisgyerekben az első rögzülő kép anyukája szép arca, akit a szoptatás egész időszaka alatt néz, csodál, gyönyörködik benne, és szép vonásai, illata, hangszíne mélyen beleivódnak tudatába.

Mikor már eszmél a körülötte levő világra, kezdi észre­venni a többi körülötte élőt is, és ösztönösen osztályozza az arcokat. Akad olyan is, akitől fél, ilyenkor az anyukához menekül. De azok­hoz, aki­ket állan­dóan maga körül lát, bizalommal van, megszokja őket, és tőlük csak jót vár el.

Nem mindegy, kik veszik körül, milyen arcokkal kell szembenéz­nie, mert ezek az első képek a legmélyebben rajzolódnak, rögzülnek az ő tudatának hófehér tiszta lapjára. A kisgyerek nagyon szereti a szépet, mind színekben, mind formák­ban. A szépségérzet, a széphez való von­zódás ösztöne vele születik, mint alap, és ő arra építi föl, osztályozza a továbbiakban szerzett be­nyomásait, bár a fizikai mellett a lelki szép­ségnek, gyöngédségnek, a babusgató, simogató szeretet­nek is nagy hatása van az ő érzelmeire.

Anyám mondta el, hogy egész kicsi korom óta, mindig megfigyel­hető volt rajtam a szép nők különleges hatása. Úgyszólván már ak­kor különbséget éreztem a szép, a kevésbé szép és a kifeje­zetten csú­nya nők között. Gondolom, nem én vagyok ezzel egyedül a világon.

Mindig rendkívül megilletődtem kiskoromban is, ha egy szép lány vagy asszony szólított meg, foglalkozott velem, ilyenkor nehezen szólaltam meg, csak távolról bámultam arcát, aztán szégyenlősen el­fordultam, s ha volt lehetősé­gem, elbújtam, de úgy, hogy azért lássam őt. Ha az a nő egy hideg szépség volt, ak­kor nem is tu­dott előcsalo­gatni, megnyitni, föloldani. De ha olyan egyéniség volt, akiben ösztö­nösen fölismertem a meleg rokonszen­vet, az olyan nagyon tet­szett, tudott vonzani. Akkor titokban kilestem rá, és ő cinkos, játékos, ked­ves mosolyával föl tudta oldani a megnyilatkozási gátként bennem feltüremlő meg­illetődöttséget.

Felnőtt férfiakkal, akikkel kisgyerekként összehozott a sors, egész más volt a helyzet. Ott két élesen elhatárolódó csoport volt szá­momra: volt, akiktől féltem, és volt, akiket nagyon szerettem, bá­multam. Ez az álláspont már első látáskor kialakult bennem, és bár voltak félreisme­réseim de elég nehezen fogadtam szívembe azt, aki az első látáskor rossz benyomást keltett bennem.

A nők már teljesen más fogalomkör volt, szélesebb skála. A női szépség átlagfeletti tisztelete elkísért kiskoromtól az iskolai éveken át, mind a mai napig. Az attól való mély megilletődésem vi­szont az évek alatt részben kimaradt, de a szépség csodálata, az érte való rajongás azért még ma is változatlanul él bennem.

Amikor évekkel ezelőtt Az igazi nő című írásommal foglalkoztam, talán a zsenge gyermekkoromtól engem ért, összes nőkkel kap­csolatos, jó értelemben vett pozitív élmény behatásának lelkemben raktáron levő kikristá­lyosodott készletéből merült föl az írásra sar­kalló ihlet.

Sosem voltam hidegen számító, szívtipró, skalpgyűjtő, Don Juan féle hódító, macsós nagylegény. Annál sokkal jobban tiszteltem, bá­multam a nőket. A nők mindig elvarázsoltak. Látványuk belső iz­zást idézett elő, valami különleges, megmagyarázhatatlan, lenyűgöző ér­zést, és tetőtől talpig beindult bennem minden. Csodáltam, minden értéken felüli drá­gakő gyanánt, kincsként, ékszerként méltattam őket. Az a ház, ahol egy szép nő lakott, számomra mesebeli titkok bűvös rejtekének, gyönyörök fész­kének, mesék szépséges királykisasszonya elvará­zsolt kastélyának számított. És mi mindent hozzáadott ehhez még a fantáziáló férfi­képzelet?!

A mély megilletődés főleg a húszas éveim elején mutatkozott.

Ha egy nő nagyon megtetszett, akkor képletesen szinte egészen lebénultam közelségében. Tekintete elbűvölt, s megejtő bájai láttán felgyúlt bennem a perzselő láng. A szépség magas fokú értékelésé­nek szótlan döbbenete lett úrrá rajtam, s minden belőlem hiányzó: sely­mes, bársonyos, könnyed, kecses, üde, hamvas, gyöngéd, áttet­szően finom, hófehér, törékeny légiességet véltem felfedezni benne, moz­dulataiban, egész lényében. S ez a megfoghatatlan nőiség engem kö­rüllengő bűvköre, annak varázsa, mágnesként vonzó és vonzáskör­ében megtartó ereje, delejes felhője ölelt körül. Ettől beindult a képzelet, és akárcsak a fák harmatos leveleit simogatóan borzoló kellemes hajnali szellő – az egészséges férfi­fantá­zia minden szépet fölforgatott, a férfilélek rejtekeiben, s onnan elő­csalt, felszínre hozott minden érzést, ami nővel kapcsolatosan él egy férfiban. Csodálatos, elragadó érzés, egy semmi máshoz nem mérhető szépség meglelésének öröme fogott el, oly szépségé, mely­hez a többi földi szépségeket csak viszonyítani lehet, de a férfi sze­mében egyik sem érhet föl értékben vele, és én szinte féltem, hogy véget ér a láto­más, eltűnik előlem a testet öltött gyönyörűség. Egy általam addig ismeretlen különleges valami hatott át, egy ben­nem addig szunnyadó parány valaminek a léte, mely hirtelen oly naggyá lesz, hogy betölteni képes a lelki-érzelmi valóm­ban létező gyötrő űrt, s felkelti a végtelen mindenség érzetét, mely vákuumként magába szív.

Elképzelhető, hogy volt, és mai napig van bennem va­lami kifinomult pluszmegérzés a bűvös lelki-fizikai nőiség teljessége iránt, valami olyan, ami a rejtett, a színfal mögötti láthatatlan női kisugárzást is észleli? S ami megrohanhat egy illatingerre, egy hang hallatára, egy gyönyörű látvány emlékére. Hatására szinte éreztem a nőiség engem körüllengő szellemét, mintha egészen körülölelne, belém olvadna, és magába olvasztana, magam körül éreztem a bűvösen édes nőiség teljes varázsát. Ez lehet az, amire talán nem minden férfi érez rá, bár nem hiszem, hogy ezzel csak én egyedül volnék így. Ilyenkor legbelső énem rejtekéből tört fel gondolatban a női szépség iránti érzelmi, ösztöni csodálat, ujjongó, elismerő hangja:

– Micsoda gyönyörű nő! Talán ez nem is valóság!

Ez a felkiáltás végigvisszhangzott a lélek belső folyosóin, bűvö­sen csilingelt, oly bűvösen, hogy beleremegett az egész test, felcsapott az emésztő tűzláng, kitört a fiatal férfiszívben a megoldásra váró po­zitív katasztrófahelyzet, és belülről a hiányérzet betölthető­sége le­hetőségének erős kényszere sarkallt tettre:

– Ott a gyönyörű nő, mire vársz!?

De hirtelen, mint egy felvágódó csapóajtó, feltornyosult előttem gátként a megvalósítás mikéntjének óriási kérdőjele is.

Talán ez lehetett az oka, hogy sok szép lány, szép nő nagyképű­nek, esetleg gyávának gondolt, holott épp a szépség határtalan, túlzott tiszteletéből fakadó megilletődöttségemben, annak magas mércéjé­hez való megfelelés bizonytalanságának érzése, önmagam alulérté­kelése miatt csak visszahúzódtam. És hát nem volt meg minden nő­nek a megfelelő, számomra kódolt „lelki oldószere”. Ám mindig akadt egy olyan, akinek ez megvolt, aki kedves nőiségével gondjaiba vett, és az mindig a legjob­bat tudta kihozni belőlem.

Alig csak egy bátorító kislépésre volt szükség a nő részéről, mert valószínű, hogy volt bennem kudarctól, visszautasítástól való féle­lem is. Egy leheletfinom cinkos, pajzán kis mosoly, egy alig észre­vehető, csak nekem szánt huncut, kihívó, kacér pillantás is elég volt. Erre azonnal elröppent a görcs, csak a lenyűgöző szépség csodálata ma­radt, és már a bénító hatás nélkül indult az érzelmek minden mást háttérbe szorító, gördülő lavinája.

A fent említett tünet csak a bennem rendkívüli tetszést kiváltó nők esetében jött elő. Olyanok esetében, akiket magammal teljesen egylé­nye­gűnek éreztem. Meglehet ez volt az a fennkölt érzés, mely a csontomból való csont, testemből való test, lelkemből való lélek költői megfogalmazással fejezhető ki. Ezek a hölgyek – különböző időszakokban – rendkívüli vonzást gyakoroltak rám, s majd mindannyian érettebbek, pár évvel idősebbek voltak nálam, vala­mennyien a legvirágzóbb, nőiségüknek férfira nézve leg­veszélyesebb korában.

Talán ezért is volt a mély megilletődöttség, és meglehet ez védett meg húszas éveimben néhány nemkívánatos kimenetelű kalandtól is, mely szá­momra kellemetlen következménnyel járhatott volna.

Kívülállónak valószínűleg föl sem tűnt ez a bennem dúló harc, legfeljebb szégyenlős­nek, rosszabb esetben málészájúnak gondoltak.

Hölgyek, föl tudják fogni, mi megy végbe egy fiatal férfilélek­ben, mikor egy neki szívbomlasztóan tet­sző gyönyörű nő megjelenik előtte szemtől szemben, nemi vonzereje teljében, női­sége teljes pom­pájá­ban?

Nincs a Földön, a szívben-lélekben oly elsöprő érzelmi vihart kavaró, lenyű­göző szépségű természeti tünemény, művészi látvány, átélhető él­mény, mely hatásaiban fölvehetné azzal a versenyt. Semmi.

Semmi!...

Amikor egy szépre érzékeny férfi hirtelen szembetalálja magát egy neki rendkívülien tetsző gyö­nyörű nővel, mint megri­asztott verebek röppennek szét összes addigi gondolatai, s abban a pillanatban szá­mára leáll a Föld forgása, a vi­lág kereke, megáll az idő, megáll az ész, és nincs semmi más a vilá­gon, mely el tudná vonni tekintetét róla. Semmi nincs, ami fontosságban fölérne a gyönyörű, kecses, lé­gies tü­nemény látványával, gyönyörű szemeinek csillogásával!

Félúton leáll a mozdulat…, eláll a lélegzet…, elhal a hang...

Csak a szépség fenségének néma csodálata, félénk zavarodottság, a káprázat okozta szívbeli rövidzárlat és az elragadó döbbenet mély­sé­ges lelki csöndje van abban a pillanatban.

Abban a pillanatban!

Aztán utána egyszerre fölcsap a szívet-lelket elborító, vörösben izzó lángoszlop…

Ez ama pillanat mása…, amikor Ádám először látta meg Évát!

Higgyék el ezt nekem. Átéltem néhányszor az életben, és hiszem, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

De annak ellenére, hogy én nem voltam egy igazán szépfiú, azért akadt az életem kü­lönböző időszakában néhány olyan lány, de főleg életvidám, érett nő, akik egy hullámhosszon voltak ve­lem lelkiekben, s akik ösztönö­sen, másodpercek alatt fölis­merték lángoló arcomon a szépségük okozta bűvölet s nőiségük engem megejtő varázsa által kiváltott, bennem örvénylő, kavargó érzelmi vihart, s alig titkolhatóan, szívük­ben-lelkükben kép­letesen han­cúrozva tom­boltak elért sikerük örö­métől. Rendkívü­lien élvezték a megilletődött, félénk­nek tűnő fiatal férfibájt, és tudatosan, él­veteg, csiklandós paj­kosság­gal, csintalanul csacsogó, fantáziaélénkítő, ér­zékborzoló, két­értelmű suttogó szójátékokkal fű­szerezetten, bűbájos nőiségük egész érzéki fegyvertá­rát felvonultatva, ön­zetlenül „jöt­tek félúton elém” feloldva a helyzetet. S hogy még szenvedélye­sebb, izgatóbb legyen – apró, csalogató lép­tekkel vezet­tek rá jóra, szépre, csaltak a mézédes lépre, kiélvezve minden lé­pés izgalmát, minden pillanat va­rázsát, annak rám és rájuk való hatását. Férfiszívet felizzító nőiségük teljes valósá­gát, leplezetlen mindenségét önzetle­nül odaadó varázs­latos, elragadó szerelmi játék volt szá­mukra és számomra is! Ne le­gyenek ennél gyönyörűbb pilla­natok senki életé­ben.

A többi már jött magától. Talán többet is kaptam így tőlük, sokkal, de sokkal többet, mintha lehengerlően hódító nagy Casanovaként, Don Juanként arattam volna babérokat.

Az első? Nagyon szép volt, és sokkal többet tudott, mint én. Én zöldfülű voltam, mint egy kis csacsi, mint egy kis tacskó.

Az első együttlét vele – gyönyörök gyönyöre. Odaadó volt, anyásan kedves, forrón simuló és selymesen simogató. Ajkai, mint édes méz, ínye sikamlós akár az olaj. Számomra megállt az idő, eltűnt a külvilág, semmi nem létezett rám tapadó ajkain, érzéki illatú bőrén kívül, csak piruló mosolya és gyönyörű szemei, melyek csillogtak a félhomályban a boldogság mámorától, mint az esthajnalcsillag. Úgy olvadtam bele forró bársonyos ölébe, mint egy hópehely.

Az érzelmek érzelme, az érzések érzése, a legandalítóbb dallamok dallama volt. Virágos mezők buja illatfelhői fölött szárnyaltam lebegve. A legek, a leges legek leges­legtetejére röpített a szél, és úgy éreztem magam, mint aki meghódí­tott egy világot. Nemcsak a mámortól remegő, vonagló testünk, de lelkünk is összeforrt a körülöttünk izzó, szikrázó légben, és ebből a tűzből újjáéledtünk, mint a főnixmadár. Érez­tem, hogy minden eddigi semmi volt, ami ezután jön, csak az lehet a minden. Hogy ez teszi teljessé az életet, mert ez a csöppnyi parány és a mérhetetlen, befoghatatlan mindenség rejtélye–titokzatossága felfedezésének első elragadó él­ménye, egy oly lenyűgöző, bűvös valami, ami kitölti a bennünk levő, titokzatos, állandó testi-lelki-érzelmi szomjúságot okozó hiányérzetet.

Éreztem, hogy e beteljesüléssel lett számomra kerek a világ.

Ma már tudom – addig teljes, csodálatos, tartalmas, felemelően szép az élet, ameddig szívünkben lobogva lángol a perzselő, emésztő tűz, és a tikkasztó testi-lelki-érzelmi szomjúságot okozó hiányérzet ismétel­ten, minduntalan visszatér. Addig élünk, amíg égünk.

Apropó, bénító megilletődéseim. Volt eset, hogy kimaradt. Ha története­sen nem érdekelt annyira a nő, vagy tudtam, hogy esélyem sincs, mert másé, már foglalt, nem lehet az én esetem, s látszólag a nő sem muta­tott különösebb érdeklődést irántam, s nem is tartozott a számomra veszélyes szépségek közé, ez a megilletődöttség nem jött elő. Olyankor felszabadultan, könnye­dén, lazán, szinte csak úgy udvarias kívülál­lóként társalogtam, nem volt megfelelési kényszerérzetem, és ilyen esetekben – későbbi val­lomá­sokból tudom – rendszerint nagyon imponáltam, biztos siker övezte volna a közeledésemet, de amit olyankor nem használtam ki, mivel ez esetben a férfi iránti vagy az ők kettőjük kapcsolata iránti tiszte­let emelt gátat. Csak ha valami okból meglazult, meg­szakadt köztük a kapcsolat, akkor közeledtem, de ekkor már ki­ma­radt a bénító megilletődöttség.

És még egy tapasztalat, ami nyomot hagyott, ami meghatározó lehet egy életre. Ez is nőkhöz tartozó, bár ettől lehetnek kivételek, de az talán csak a szabályt erősíti. S melyből az is levezethető, hogy – a férfiak inkább idealisták, a nők viszont realisták. A tények érdeklik. Igaz, hogy ahány emberpár, annyiféle eset. Fordítva is lehet igaz. Tehát vitatható.

Két nő volt, akit feleségnek néztem ki magam­nak. Egy életre akartam elkötelezni ma­gam velük. Nem próbáltam intim kapcsolatot kialakítani házasság előtt, mert rendkívüli tisztelettel voltam irántuk. Visszafogtam ma­gam. Gondoltam, elég arra a hátralevő egész élet.

S mi volt a reagálás? Mindkettő ellökött magától, és máshoz csapódott! Valószínű, akkor még túl naiv, buta, tudatlan és tapasztalatlan voltam nők tekintetében. Érintetleneknek hittem őket, és nem mértem föl a valós mindennapi igényeiket.

Csak egy kivételt találtam… később.

A nők iránt ma is nagy tisztelettel vagyok, mert nem tudok más­ként. Ha nem így volna, akkor nem tudnék oly szenvedéllyel írni ró­luk, ahogyan írok. Számomra a nők csodálatos lelki-fizikai kincs, a nőket szé­peknek, tiszták­nak akarom tudni, látni. Talán túlontúl idealista va­gyok ebben. Olyanok szememben akár egy mesterien kicsiszolt, tisztán, áttetszően csillogó, gyönyörű gyé­mántkris­tály. Ilyenként él bennem az eszményi nőideál képe.

A tisztaság, a tiszta kéz fontos! Nincs annál fonto­sabb! Még a pilla­natnyi rendnél is fontosabb. Ennek sokan nem fe­lelnek meg, vagy nem is akarnak. Főleg, amióta a „modern” ember lakása eggyé vált a kutyaóllal, lakásában összeköltözött, akár az őskori, primitív barlang­lakó ember a mindent összemászkáló, szaglászó, benyálazó, besző­röző, bepiszkító, betegségek forrásaként kórokozókat hordozó, szel­lentgető, bűzös kutyájával.

A nő tisztasága értéknövelő, s éppúgy vonzó, mint a szépsége! Minden nőben van valami szép, még akkor is, ha a természet nem áldotta meg gazdagon szép vonalakkal. Erről ő nem tehet. De hogy tiszta is legyen, arról már csak ő tehet. A hanyag, tisztaságra igény­te­len nő – még ha bármily gyönyörű is – olyan, mint a bepiszkított, sá­ros, koszos drágakő.

A nő a fehérszemély. A fehéren minden makula jobban szembe­ötlő. Egy nő igényessége a tisztaság iránt a jövő nemzedék tisztasá­gának s e szempontból való igényességének és főleg egészségének zá­loga. Az ilyen nőnek van számomra varázsa, ez vonz, az ilyen nő jelent szá­momra felbecsülhetetlen értéket.

És nem csak számomra!

A szeretetnélkülieket, az érzéketlen, rosszmájú, testükben, lelkük­ben mocskos boszorkánytípusokat, a politikában résztvevő magyar­ta­lan némbereket nem bírom. És szívemből utálok minden természetestől eltérőt, természetellenest, köztük a ferde hajlamú, degenerált, aberrált, magamutogató leszbikus fajtalanokat.

De azoknak egyike sem igazi nő!

Angéla rózsái

Angéla gyönyörű lány volt.

Szemöldökének íve és kékeszöldben játszó, csillogó, néha álmo­dozó, alkalmanként perzselő tekintetű szemei együttesen adták igé­zően szép tekintetét, melyet még fokoztak sűrű szemöldöke, ernyős szempillái, homlokára hulló hajának férfiakat megbabo­názó, rakon­cátlan, fodros fürtjei. Hamvas bőre, játékosan ívelő fitos kis orrocs­kája, mindig kedves, nyílt, meleg és néha csintalan mosolya fo­kozta a hatást, s még inkább kiemelte szép vonásait. Megejtően szép, ará­nyos alakja volt, mellette az antik görög női szobrok répaderekú piaci kofák­nak tűntek, mert kar­csúbb volt, mint ama­zok. Táncos lábainak moz­dulatai az erdőből előme­részkedő szarvas­ünő lépteihez hasonlítottak.

Gyönyörű volt, és ezt tudta ő is, de a virág szerénységével viselte szépségét. Olyan csodálnivaló arányos alakja volt, hogy bármilyen ruha jól állt rajta, akár rongyokban is mutatott volna. Úgyszólván, bármilyen ruhába öltözött volna, az a ruha az ő testén felértékelődött. Ám mégis meg­válogatta, mibe öltözik, bár nem kirívóan. Így mindig olyannak tűnt, mint egy feje­delmi pompát pillanatnyilag nélkülözni kénysze­rülő mesebeli el­va­rázsolt kis hercegnő.

A járása, mozgása utánozhatatlanul sajátos varázzsal bírt. Ezt nem lehet megtanulni, ez vele született adottság, zsigereiben, génjeiben, sejtjeiben volt. Nem volt mesterkélten riszálós, mégis mindene mozgott, hullámzón, ke­csesen, könnyedén, de úgy, hogy a férfit csak járásával tűzbe hozta. Őt nézve érvényesnek tűnt az a valaki által megalkotott vélemény, miszerint: Isten jókedvében teremtette a nőt.

Lakása, fészke szerényen, ízlésesen rendezett. Ruháit, fehérne­mű­jét nem szórta szét, mint a szép nők általában. Rendet tartott, mintha minden pillanatban vendé­get várna. Lakását szerette díszíteni, szerette maga körül a szépet, íz­léseset, ám asztalán soha nem volt vágott virág, mert saj­nálta azokat levágni, inkább kint a kertben, természetes környeze­tükben gyö­nyör­ködött bennük.

Vidám volt, tele életkedvvel, arcán a szerelem pírja lángolt, csi­csergő szájából szárnyalt a dal, lel­kében mindig ünnepelt, és arca, ajkai ettől oly gyönyörűen pirosak voltak, mint a legszebben nyíló rózsa­bimbó a virágba boruló gyönyörű rózsalu­gasában, mely az udvar melletti kertjében pompázott.

Rózsakert, és milyen gyönyörű rózsakert.

Viruló rózsák minden színben, il­latban, szebbnél szebbek, gyönyörűnél gyönyörűbbek. Még Gül Baba is megirigyelte volna ezt az elbódító illatözönben úszó rózsa­kertet, bár ez méreteiben jóval kisebb volt az övénél.

Különben nemcsak a lugasban virultak a rózsák, hanem a ház homlokzata előtti kiskertben, az udvar felőli lépcsőfeljárat két olda­lán, a tornác oszlopait beborító futórózsa ágain és az udvar minden kis zugában, ahol elfért egy rózsabokor. Még a csűrön hátul a gyü­möl­csösben is, ha volt egy kis hely. A veteményes sarkait is egy-egy metszett rózsatő jelölte. Minden kis hely rózsával volt tele, melyek dús és illatos virágaikkal adták tudtára a világnak úrnőjük lángoló szívének életvidám szépségszeretetét.

Más virágai is voltak, azokat is szerette, ápolta, gondozta, azok is nyíltak, virítottak, de az ő szí­vében a rózsákkal egyik virág sem tu­dott versenybe szállni. Rózsáit valósággal imádta, és azok talán érezték is, mert senki­nek nem pom­páztak oly gyönyörűen a rózsái, mint az Angéláéi. Volt valami plusz itt nála, valami megmagyarázhatatlan elemi, ösztönös erő, amit ésszel felérni nem lehetett, amire nem adhatott senki, semmi magya­rázatot. Talán a benne rejlő kü­lönleges érzelmi töltet, mely lényéből kisugárzott, mely őt körül­vette, körüllengte, és rózsáira is hatott.

Mert Angéla rózsatövei magas szárral voltak metszve, arcmagas­ság­ban bokroztak, virágoztak. Ő meg köztük sétált, mindegyiknek külön nevet adott, simogatta, dédelgette, dalolt nekik, játszott velük. Vérében volt a szépség iránti nőies alá­zat, génjeibe kódolva annak szeretete, és éppúgy nem tudott rózsái nélkül élni, mint éltető levegő vagy friss forrásvíz nélkül.

Vagy mint lángoló szerelem nél­kül.

Mondják, hogy a virág megérzi az ember közelségét, és ha szere­tik, akkor felfokozott gyönyörűséggel virágba borulva viszontszeret. A vi­rágzás a növény szerelmi, megtermékenyítő ciklusa, és talán ezért van a szoros érzelmi kötődés a nők és a virágok közt. Angéla, aki mindig szerelmes volt, oly sze­retettel gondozta örökké szerelmesen illatozó rózsáit, mint amilyen nőies odaadás­sal csüngött szerelmén. Érzelmei túltengők, de őszinték voltak, könnyen gyullad­tak föl, szíve mindig tűzben égett. Egyszerűen nem tudott sze­relem nélkül élni. Életeleme volt a lángoló szerelem.

Pedig nem volt fehérmájú, mint ahogyan néhányan gondolták. Bár gyönge nő volt, s minden mozdulatá­ban, megnyilvánulásában férfi­fantáziát felborzoló, ízig-vérig igazi nő, de nem feltétlenül a testiség vonzotta, hanem inkább szívében–lelké­ben égett örökösen és kiolt­hatatlanul a társ, a szeretet, a megértés utáni vágy. Simogatásra, gyöngédségre vágyott, és arra, hogy állandóan becézve, kényeztetve le­gyen. A testiség csak a szeretetteljes oda­adása nyomán felizzó ke­mény férfierőnek az ő gyönge női szívére ható, tes­tében remegő el­lá­gyulást előidéző természetes következmény volt, mely, ha beindul, nincs megállás, megállíthatatlan folyamat.

Angéla álmai hercegét várta. Vágyva vágyott az igaz szerelemre. Szépre szomjas szíve szerelmes volt egy ideálba, kit szüntelenül ke­resett. Rózsáinak dúdolta el vágyait, állandó ünnepélyes készenlét­ben élt, s úgy érezte, hogy ez a gondolataiban mindig jelen levő eszményi férfi bármikor jöhet. Álmaiban kereste arcát, és ébren is álmodta, mint minden szerelemre vágyó nő. Álmodta, hogy a várva várt nagy Ő egyszer megérkezik, becézve, ké­nyeztetve szól, áthatón szemébe néz, átka­rolja derekát, simogatja, csókolja, szereti egy életen át.

Ilyenkor arca égővörös lett a vágytól, a túlfű­tött érze­lem­től, és ha környezetében megjelent egy férfi, aki meg­tetszett neki, ak­kor hirtelen elemi erővel gyúlt fel szívében az egész lényét tűzbe­hozó, perzselő láng, s bár visszafogta magát, hogy ne legyen ízléste­lenül önfelkínáló, mégis nőiségének minden természet adta, férfira vonzóan ható kelleme, ke­cse, varázsa, bűbája ösztöni erővel, mester­kéltség nélkül, szinte bőre alól bújt elő. Mosolyában ott volt a belső láztól fűtött érzéki varázsának minden árnyalata, arcvonásain bájainak vágytól felfokozott összessége. S ha a nő akkor a legszebb, amikor mosolyog, ez nála még igazabb volt, mert az ő arcán ilyenkor ott virult az előre megérzett beteljesülés bizonyosságának gyönyörű pírja. Ajkai még égővörös­ebbé váltak, arcát a belülről jövő érzelemtől áthatott, megil­letődött bíbor öntötte el, mintegy a belső lángolás kivetítődéseként, mely cso­dálatos, ünnepélyes kifejezést kölcsönzött neki. A haja is fénye­sebb lett, és testét sen­kiéhez nem hasonlítható, érzékborzoló sajátos nőies il­lat lengte körül. Moz­dulatai a szellőben lágyan hajló-lengő zsenge liliomként hatottak, tartása igéző, járása, csípőjének mozgása könnyedén ringó, oly ér­zéki ha­tás­sal, melytől a férfiagyat elborítja a vér. Csillogó szemeiből ellen­állha­tatla­n vonzó-csalogató fény sugárzott, és hangja a párját szerelmesen hí­vogató, tur­bé­kolni vágyó gerlice búgásaként hatott. S mindez oly természe­tes­ség­gel, hogy csak annak elmúlása után döbbent rá, mily ellenáll­ha­tatlan szenvedélyes erő sodorta magával.

Mert minden ilyen lángolást utóbb keserű valóságra ébredés kö­vetett. Angéla egy idő után minden fergeteges szerelem után magára maradt. Talán túlzott őszintesége és ebből táplálkozó igényessége miatt! Azért, mert nem tűrte a félszívű szerelmet. Ő az egész lelkét-lényét, szíve minden tüzét-hevét adta bele minden igazinak vélt kapcsolatba, és ezt is várta el, de azok a szerelmei inkább csak érzékiségét, testét akarták. Ezt ő megérezte, mert belelátott a férfiszívbe, de csak mindig az első mámor elmúltá­val. Ez okból szakította meg minden, látszólag ígéretesnek induló kapcsolatát, melyet örökérvényűnek, életre szólónak szeretett volna.

Mégis, mindezek után sem tűnt megalázottnak. Tartása megma­radt. Nem siránkozott mások előtt, fájdalmát magába zárta, csendben, méltósággal szenvedte át, ki­felé semmit sem mutatott. Talán, mert úgy érezte, nem ő, hanem amazok veszítettek. Ilyenkor a kö­rülötte élőkre összpontosította fi­gyelmét, szeretetét. Így vezette le, így enyhítette szívében a csalódás okozta fájdalmat. Érdekes módon a körülötte élők sokadik kapcso­lata után sem ítélkeztek fölötte. Talán csak néhány kaján, kicsinyes kár­örvendő, rosszmájú. Inkább sajnálták, amiért nem talál egy hoz­zá­való, igényei szerinti férjet. Sajnálták, mert ismerték jó szívét, hisz a körülötte élőkkel is törődött, segített, ha segít­hetett. Nem tudtak olyant kérni tőle, amit tehetsége, lehetőségei függvényében ne telje­sített volna, mivel szerette az embereket.

Csalódásai után azonban leginkább szeretett gyönyörű rózsáival, virágaival vigasztalódott. Azoknak dúdolta el fájdalmát, becézte, simogatta, kérdezgette őket, s azok mindig hűek, hálásak voltak, sosem hagyták cserben, átsegítették csalódá­sain, érzelmi hullámvölgyein, míglen újból beleörvénylett egy újabb kapcsolatba, és amely szintén fájdalmas véget ért. De jött később újabb szerelem, és Angéla menthetetlenül, önkéntelenül, visszafog­hatatlanul, ellenállhatatlan ösztöni kényszertől vezérelve ugyanúgy borult virágba a vérpezsdítő, felajzó érzelemözön hatására, akár a színorgiában virító, illatfelhőben pom­pázó kedvenc rózsái.

Angéla a maga természetes őszinteségéből eredően inkább az igazi, eszményi, megalkuvást nem tűrő szere­lembe, a minden mást hát­térbe szorító, elsöprő elemi erővel ható, el­ragadó, felemelő érzelem szépségébe volt szerelmes. Mert olyankor lélekben szárnyalt, röpült, és oly könnyűnek, boldognak érezte ma­gát, akár egy kismadár. Csa­lódá­sai sem tudták kiábrándítani belőle.

Mert szerelmesnek lenni, valakiért égni, lángolni – valakit értünk égni, lángolni tudni, a legfelemelőbb, legcsodálatosabb érzés! Nincs a világon semmilyen ahhoz fogható, szívet betöltő érzelem.

Semmi, semmi nincs a földön, ami azzal fölérne!

Angéla gyönyörű nő volt. Szemöldökének enyhén hajló íve s ké­keszöldes árnyalatú, szelíden, néha játékosan, máskor szomorúan csil­logó szemei együttesen adták a csak rá jellemző, igézően szép tekintetét. Homlo­kára hulló hajának rakoncátlanul fodros, játékos fürtjei, fitosan ívelő orra, nyílt, ked­ves, meleg mosolya – melybe azért egy idő után alig észrevehető kis árnyék is vegyült – még fo­kozta a ha­tást. Lelkének belső nagyszerű értékei kivetítődtek arcára, s ez ki­emelte szép vonásait még akkor is, amikor az idő már néhány rajzolattal megtörte azokat. Alakja arányos maradt, lépteinek, csípőjé­nek ringó mozgása korát meghazudtolóan megőrizte kecsességét. Fejedelmi alakja bármilyen ruhában muta­tott.

Nagy szíve volt, szerette az embereket, de mindenekfelett, min­denkinél és mindennél jobban szerette a világot mozgató, azt csodá­latosan színessé tevő, az életnek értelmet adó, minden egyebet hát­térbe szorító, elsöprő erejű nagyszerű érzelmet – a szerelmet. Egész életében várta, kereste az igazit. Ebben a reményében minden kap­csolatába egész önmagát adta bele önzetlenül, mert úgy érezte – ez az igazi nagy Ő, ezt szánta neki a sors. Nem az ő hibája volt talán, hogy minden esetben csalódott.

Vágyva vágyott az igaz szerelemre, de betöltetlen álmai miatt szíve mindörökre szomjazó maradt, s lefojtott tűzből eredő, de lelke mélyén parázsló érzelmeitől ihletődött pír ült arcán, mely csodálatos kifejezést kölcsönzött neki. Ajkai megőrizték a leg­szebben nyíló ró­zsái bimbóinak üde színét. Kellemes, fülbemászó, régi, szép – néha vi­dám, máskor búsongó – dallamokat dúdolt, énekelt szeretett rózsáinak, mint akinek lel­kében még így is örökön örökké ün­nep van. Dédelgetett, hozzá hű rózsái virágba borulva virítottak az elbódító illatözönben úszó gyö­nyörű lu­gasban. A ház pompázott a felfutó rózsaözönben, akár egy állandóan nászünnepre készülő szerelmi lak. Úrnőjének lelki szép­sége virult vi­rágaiban, gyönyörű rózsáiban.

Angéla szépsége, nőisége örök maradt, s mindvégig, elmúlásáig volt benne valami tiszteletet parancsoló méltóság, fenség, akárcsak egy inkognitóban élő, fejedelmi pompát nélkülözni kénysze­rülő, me­sebeli, elvarázsolt úrnőben.

Sosem találta meg eszményi párját, örök menyasszony maradt, és mégsem tört meg. Kései éveiben is rózsái közt élt, lelkében, szívé­ben hordozta virágba borult rózsakertjének minden gyönyörűségét és nemes szívének értékeit. S e nemes szívnek túlcsorduló szeretetét megosztva, jószívűséggel nyújtotta teljes egészében azoknak, akik körülötte éltek, s akikhez ragasz­kodott.

Neki minden bűne megbocsáttatott, mind ezen, mind a másvilágon, mert ő igaz, tiszta szívből és nagyon-nagyon szeretett.

Az édesanya

Törékeny, gyenge, esendő lény, aki érzelmi terhének súlya alatt ros­kadozik, de mégis hatalmas erő.

Oly erő, mely legyőzhetetlen.

Mint valami magaslaton álló fenséges lény lebeg felettünk, és mégis oly közel szívünkhöz, minden mozdulatunkra, rezzenésünkre figyelve. Semmi nem kerüli el figyelmét, ami gyermekét érintheti. Érte lemond akármi földi jóról, fárad, törtet, küzd, verejtéket és könnyet hullat.

Gyermekéért minden áldozatra kész. Önmagát is adná érte.

Ő az édesanya.

Beteg lett kisfia, nem volt gyógyszer a környéken. A legközelebbi a negyvenöt kilométerre levő városban…, talán. Elutazik, megtalálja a gyógyszertárat, aggódva kérdezi: van-e ez a gyógyszer? Van, de el kell készíteni, ám mire kikavarják, összeállítják, elmegy a busz. Az utolsó azon a napon. Mit tegyen? Kétségbeesetten gondol arra, mi lesz, ha nem érkezik meg idejében a gyógyszer, melyet az orvos sürgetett a beteg gyermek részére. Különben…!

Gyorsan dönt, nem várhat, el kell indulnia gyalog. Akkor a háború után még nem jártak autók oly sűrűn az utakon, mint ma. Gyalogol falvakon, mezőn, erdőn át. Nincs, nem lehet akadály! Nem lát más célt maga előtt, csak édes kisfiát, aki betegen fekszik. Nagybetegen.

Csak őt látja maga előtt, és rója az utat, egyik kilométert a másik után, kanyarog az út vonalán, maga mögött hagy egy falut, majd kettőt, hármat, már nem is szá­molja, csak megy.

A kisfiú beteg, lázálomban beszél. Mintha a kis vézna Nemecsek fe­küdne ott. Nagymama vigyázza, borogatja hideg vizes ruhával, re­ménykedik.

– Megjött a busz, kell érkeznie anyukádnak!

Nem jött. Mi lesz? Mi lesz veled, drága gyermek? A láz emelkedik!

Az anyuka meg csak gyalogol rendületlenül, már érzi a fáradtságot, de nem ügyel rá. Semmi más nem érdekli – haza kell érnie. Kisfiát látja maga előtt. Istenem, még harminc kilométer van hátra!

– Édes kisfiam! Jön anyuka. Tarts ki, drága gyermekem!

Aztán huszonöt …

Megy, tapos, és csak a cél lebeg szemei előtt. Az otthon betegen fekvő kisfia.

Még húsz kilométer…

Hegyre föl, völgybe le, göröngyös, köves az út, néha a boka megbi­csaklik. De megy, talpal, ha néha botlik is.

Még tizenöt …

Beteg gyermeke várja.

A falvakban nézik az emberek az elhaladó asszonyt, poros cipőjén látszik, messziről jöhet. Nem kérdezi senki: honnan, hová? Akkor ez nem volt rendkívüli. Csak ő tudja, hogy rendkívüli. Gyermeke életéért talpal.

Még tíz kilométer!

Néha rövidít, megáll, pihenne is, de nem mer sokáig vesztegelni. Talpal, gyalogol tovább rendületlenül. Kimegy a faluból, és az elága­zásnál balra kanyarodva indul neki az utolsó nehéz szakasznak.

Öt kilométer erdő!

Nem fél, s ha félne is, nem gondol a veszél­lyel. Megy, hajt előre. A kisfia élete van most sokkal nagyobb veszélyben! Kisfiáé, akit anyai szívé­nek minden melegével szeret, aki egyetlen kicsiny kincse, reménye. Maga elé idézi az ágyban lázasan fekvő kicsinyét, könny önti el sze­meit, mely lefolyik arcán. Le sem törüli, úgysem látja senki, csak az erdő fái. Aztán mégis a keze fejével, úgy menet közben, nem áll meg, nincs idő állva sírdogálni, menni kell tovább.

És megy szipogva…

Már kint van a tetőn. Megáll, érzi, hogy lábai zsibbadnak. Nem pi­henhet, mert akkor beledagad lábfeje a cipőbe.

– Drága kisfiam, tarts ki, jön anyuka! Istenem, segíts!

És megy, hajt. Előre tovább!

Már lejt a falu felé. A csorgónál csak annyi időre áll meg, hogy oltsa szomját, aztán indul le a falu irányába. Nem mer megállni, mert akkor nehéz lesz újra elindulni. Menni kell, kisfia … talán ...

– Tarts ki, drága kisfiam! Istenem, adj még erőt!

Beér a szomszédos faluba. A következő az ő faluja. Addig ki kell tartania. Még hat kilométer … még há­rom … kettő … egy.

Beér a falujukba. A sötét utcán megy fölfelé. A hídról megpillantja az ablakon kiszűrődő fényt.

Hazaért!

Szinte bebukik a küszöbön. Sírva borul pihegő gyermeke fölé:

– Édes kisfiam.

A gyerek a láztól kipirult arccal, s égő szemekkel néz rá. Alig észrevehetően mintha mosoly villanna arcán.

– Mivel jöttél, leányom? – kérdezi nagymama.

– Gyalog, édesanyám.

– Olyan hosszú úton? Fáradt vagy?

– Nem tudom. Most semmi sem fontos, csak az, hogy itt vagyok.

Aztán hívják az orvost, szerinte biztató az állapot. Beadják a gyógy­szert. Egy másikkal be kell dörzsölni.

És dörzsöli, borogatja, vigyázza aggódóan, mellette ül, fi­gyeli léleg­zetvételét…, míglen a megtett hosszú út fáradtsága miatt ott gyermeke mellett ruhástól elnyomja az álom.

A kisfiú mellett a nagymama virrasztott reggelig.

A gyógyszer ha­tott. A gyerek állapota megfordult, lélegzetvétele könnyebbé vált, lassan gyógyulásnak indult.

Az anyukának napokig izomláza volt. A negyvenöt kilométeren való nyolc és félórás gyaloglás után másnap alig tudott lábra állni.

De nem panaszkodott.

Csak nézte a betegségtől lesoványodott, de most már könnyebben pihegő gyermekét, és sírt az örömtől. Azért, hogy kibírta. Hogy idejében érkezett a gyógyszerrel. Hogy már nincs az a sípoló hang, könnyebb a lélegzetvétele kisfiának, hogy az orvos szerint most már remény van arra, hogy felgyógyul!

És felgyógyult.

A kisfiú én voltam, az asszony az én édesanyám.

.

A szomszédunkban, velünk szemben élt a Dimény család, ahol két lány és két fiú volt. A fiúk közül a nagyobbik mozgás­sérült, a kisebbik – Nándika – teljesen magatehetetlen. Nándika velem egyidős volt.

Nándikát nyáron jó időben egy heverőn mindig kitették az udvarra, néha a kapu elé, hogy legyen a szabadban, legyen köztünk, a gyerekek közt. Nem tudott beszélgetni, de mindent értett, és óhajait gesztikulálással adta tudtára környezetének.

Ezt a magatehetetlen gyereket, annak minden gondját, minden napon, az etetéstől a fürdetésen, öltöztetésen át a székeltetésig mindent vállalni kellett harminc éven át, reggeltől estig, estétől reggelig. És harminc évkezdettől harminc év végéig – haláláig tü­relemmel gondozta az édesanyja. Minden napon át, a rehabilitáció legcsekélyebb reménye nélkül, tudva azt, hogy nem tud változtatni, csak elviselhetővé tenni tudja gyermeke állapotát!

Hogy mit érezhetett annyi esztendőn át a mindennapok taposómal­mában őrlődve, kötelességét végezve, a gyermeke helyzetén változtatni nem tudó édesanya? Nem tudhatom, mit érzett, nem volt panaszkodó természet, magába zárta, szíve mélyén tartotta érzelmeit, de gondolom, tudatában állandóan jelen volt a mély fájdalom, amit gyermeke iránt érzett.

Nincs az a hőstett, amely az ő hosszú ideig való zokszó nélküli sorsvállalásával egyenlő tud lenni! Nincs az a gesztus, ami kifejezhetné eléggé a tiszteletet, elismerést, amit meg lehetne, kellene adni, és amit ki ne érdemelne egy ilyen anya.

És ő vitte emellett sorsának mindennapi robotszerű nehézségeit, pana­sz nélkül: mezőre járt, háztartását vezette, sütött-főzött, font-szőtt, varrt, foltozott, állatokat gondozott. S közben félszemmel vigyázta ágyban fekvő fiát.

Ezt csak egy szerető édesanya tudja megtenni. Most – érett korban – visszatekintve azokra az évekre, úgy érzem, úgy értékelem, hogy ez az asszony, Olga néni, egy hős asszony volt. Igazi hősanya! Bár csodálnivaló kitartó gondoskodásáért sosem ka­pott érdemrendet.

Legfeljebb gyermeke, Nándika mosolyát.

.

Ők édesanyáink.

Akik gyöngék, esendőek, érzelmeik által vezéreltek.

Értünk aggódnak, sokszor késő éjszakáig szorongva, ébren maradva hazavárnak. Akik kérlelnek szép szóval, de ha kell, parancsolnak, fenyítenek. Akik betegségünkben gondoznak, nyugtalan szívvel fölöttünk virrasztanak. Nehéz helyzetekben önmagukat emésztve könnyeznek, sírnak, és bármilyen áldozatra hajlandóak gyermekeikért.

Értünk élnek Csak értünk.

Akik bármily gyöngék, törékenyek, esendőek, mégis erősek, magzataikért küzdeni, meghalni is készek.

És érzelmeikben legyőzhetetlenek.

Ha férfi nem volna…

Egyedül nem megy

Minden nő tetszeni akar a férfiaknak, de legalább egynek közü­lük. Ez biztos. Ezzel a tudattal él, ez tölti ki mindennapjait.

És mivel tűnhet föl legjobban?

Arcának, alakjának, hajának szépségével, s mely szépségek hatá­sát fokozhatja sminkkel, hajának bodorításával, öltözködésével. A ruha sok olyan dolgot eltakar, ami egyébként hátrányosan befolyá­solná az összképet, és kidomborít olyanokat, melyek különben is szépek, de így még fokozzák a hatást. Ma a nőknél a ruha nem csak azért van, s talán soha nem is csak azért volt, hogy takarjon, hanem, hogy fi­gyelmet felkeltsen, jelezzen, sejtessen, kivillantson, sugalljon a férfi irányába. Hogy fodraiba, bodraiba, redőibe, ráncaiba, csipkéibe, ki­vágásaiba, hasítékaiba beleakadjon a férfiszem, s ott ragadjon addig, amíg menthetetlenül elfogja a látványtól a láz.

Gondolom, már Éva is megválogatta a fügefaleveleket. Nem akármilyent il­lesztett oda. Annak jól kellett állnia, mutatnia kellett. És főleg sejtetnie. Valamilyen hánccsal kellet fölkötnie, és a háncs sem lehetett akármilyen, majd hajával mint fátyollal takarta el ma­gát, és virágot is tűzött abba. Mert az is öltöztet, szépít, és már attól bein­dulhat a férfiszívet izzító képzelet. Egy szál férfi volt az egész földön, legalább annak az egy­nek tetszenie kellett. Ha jól meggondoljuk, talán nem is volt olyan nehéz dolga egyedüli nőként. És ő nem a vetélytársnő, a vele való ver­sengés okán akart az amúgy is szépnél még szebb lenni, hanem női ösztönéből ere­dően! Csupán azért, mert tetszeni akart. Mert nagyon akart tetszeni! Meg­érezte – ha szebb, mutatósabb, érzé­kibb, akkor Ádám ölelése szorosabb, csókja forróbb, szerelmének iz­zása tüze­sebb, lendülete hevesebb.

A világ e tekintetben azóta sem változott. A férfi-nő kapcsolat szempontjából a világ ősidők óta változatlan, és örökké az is marad.

A nő ma is annak örül a legjobban, az a legnagyobb elégtétel számára, ha elbűvölhet, úgy­szólván megbolondíthat egy neki tetsző férfit. „E …..kép (is) milljószor újuland meg.” (Madách). Akkor lelke a felhőkben röpköd, és tombol az önkéntelenül kibuggyanni, kitörni készülő örömtől.

És, ha már egy falevél, egy szál virág is öltöztet, kedélyt borzol, akkor mennyivel inkább a ruha, mely megvonja ugyan a pőreség vér­forraló látványát, de határtalan teret nyit a férfiúi képzeletnek, mely még merészebb, érzékborzolóbb, mint a valóság.

Egy nő külseje benső énjét vetíti ki. A virág vagy egy díszes sza­lagcsokor a hajban a csintalan játékosságra való hajlam, a megmutatkozás ünnepélyesebbé tétele, a rendkívü­lien tetszeni akarás jele. Nem feltétlenül ledérség. Nem. De minden dísz figyelemfelkeltő ha­tású, bátorító jel a férfinak. Számára ez a nő részéről a feléje megtett első lépést, lépéseket jelenti. Különben minden, ami a nő hajával történik, annak felvonultatható egész fegyvertára – bodorítás, tornyosí­tás (konty), különböző fésülési módok, dí­szes hajtű, hajcsat stb – különös hatással van a férfira. Egy nő, ha férfi jelenlétében a hajával játszik, még ha zavarában is, egy üze­net a férfi irányába. A férfi ilyenkor a legszívesebben megsimo­gatná, belefúrná kezét, turkálna a hajkoronában. Az, hogy milyen hatással van a haj a férfira megfi­gyelhető abból, hogy ha a nő vál­toztat a haján, frizurájának fésülésén, ha külsőre megújul, arra min­den őt ismerő férfi odafigyel, fölkapja fejét, vis­szafordul, utána néz.

Gondoljunk Éva fügefaleveles korszakára. Mi volt díszként szá­mára? Csak a haja. Ma is, ha egy nő megszabadul ruháitól, a továb­bi­akban egyedüli álcája, fátyla, dísze, amivel teste érzéki pontjainak látványán kívül hatni tud – csak selymes haja marad. És a haj kitűnő zavarlevezető is. Ezért nyúl a nő ösztönösen hajához, ha a férfi meg­jelenik, mert szinte cinkosa, a férfival való játékában társa neki a haja. Ezért is van a nő hajának rendkívüli szerepe a férfi szemé­ben.

A nőnek ez az egyedüli veleszületett dísze, ami alkati tartozékként van a testén! Egyedüli, mely az ő leleményes, csintalan nőies játékos­ságával ide-oda átrendezhető, alakítható, változtatható. Semmi más. A testén levő többi szenvedélykeltő, képzeletborzoló, érzékien ható báj, lángra gyújtó szépség mind fix pont. Ezért nem érthető meg ép ésszel – számomra semmiképp –, amikor egy nő a hódítás egyik leghatékonyabb, leggyönyörűbb eszközétől, fegyverétől – a hajától válik meg, túl rövidre, adott esetben kopaszra vágatva azt.

A hajkorona naponkénti megújulása, díszítése, a vele való játék azt jelenti, hogy az a nő még mindig tetőtől talpig, ízig-vérig nő, és nő is akar maradni, mert csak férfinak tetszeni vágyó, játékos, csintalan nőként érzi jól magát! Ez az élettől ráosztott szerep, és ő ezt a szere­pet tel­jességében szereti is eljátszani, kiélni, annak minden velejáró mellék­zöngéjével együtt. Az igazi nő egy kissé mindig pajkos gyermek ma­rad, megőrzi csintalan játékosságra való hajlamát, és ebből eredően egy kissé mindig felnéz az erősebb férfira.

Csak az ilyen nő lehet és lesz a férfi küzdelmes minden­napjait mindenféle apró ötletes kedvességekkel megvidámító gyö­nyörű fele­ség, kicsiny gyermekeit játékos gyöngédséggel, vigyázó szeretettel nevelő anyuka. Ő az, aki lakását tényleg igazi meleg ott­honná vará­zsolja, s az ő nőiségének hazavonzó, otthonában megtartó légköre lengi be, öleli körül teljességében a férfit, megédesítve an­nak életét.

Apropó, figyelemfelkeltés. Nem mindegy, milyen a figyelemfel­keltés. Nem kell túl sok dísz. A nő nem karácsonyfa, nem vásári díszlet, nem cirkuszi vagy szüreti ló. A nő önmagában is szép. A fi­gyelemfelkeltésnek csak a jó ízlés határán belül van varázsa. Ami azon túlmegy, az veszít értékéből. Útszélivé süllyed, ripacskodón túl­kínálttá, könnyen elérhetővé, és ami könnyen elérhető, az olcsó, híg és ér­téktelen a férfi előtt. Egy nő megérzi a mezsgyét, s bár megmu­tatkozási vágya hajtaná, tudnia kell, rá kell éreznie, meddig mehet el eb­ben.

(Olvastam valahol, hogy a tizennyolcadik század elején mily meg­botránkozást okozott az, hogy egy csintalan grófnő nyilvánosan megmutatta bokáit egy úrnak. Miért? Mert annak a kornak volt egy erkölcsi mértéke, melyet nem volt ajánlatos túllépni. Az a jelenet há­lószobába illő intim mozdulatnak számított akkor. Azt a grófnőt többé nem hívták meg jobb társaságokba. Könnyű nőnek minősült.)

Ilyenkor a nőnek inkább józan eszére, mint ösztönére kell hallgatnia, ne lépje át a határt, mert a férfi szemében csak az értékes, amiért meg kell harcolnia! Hagyni kell, küzdjön érte. Ám, ha az ezt durván teszi, akkor vigyázni! Akkor nem férfi, csak egy férfitestet öltött barom, bármilyen mutatós kannak öltözteti ki magát. Olyan férfiatlanságot – durváskodni egy nővel – csak egy különben minden más élethelyzet­ben gyávának minősülő alak tesz. Az ilyen csak a gyönge nővel szemben nagyképű, hősködő, erőszakoskodó, de máshol, ahol férfias bátorságot végletekig megkövetelő helyzetben kellene helyt állnia, ott egy nagy halom trágya, nagyszájú, tehetetlen, könnyen meg­futamodó, pipogya senki. Ha egy nő részéről egy ilyen méltatlan egyén felé irányul a figyelemfelkeltés, akkor az olyan, mintha gyé­mántot szórna a sárba. Vagy mintha önmagát piszkítaná be sárral.

Ne alázza meg ennyire magát! Maradjon igazi, egyenes tartású nő!

A figyelemfelkeltés olyan, mint az asztali tálalás. A legfinomabb ételek is veszítenek étvágygerjesztő hatásukból, ha erőltetetten lökik elénk, ha tolakodóan kínálva tolják, nyomják orrunk elé. Viszont fo­kozható csodálatos, étvágygerjesztő hatásuk, ha előbb csak az illatát érezzük, távolról kiélvezzük látványát, megkívánjuk, majd szépen rendezett, ízléses körítésben tálalják, és minden fogást megfelelő időben vo­nultatnak föl. Az ilyen esemény élményként, kellemes em­lékként marad meg bennünk.

Minden figyelemfelkeltésnek a közelebb vonzás a célja. Jelzi, hogy résre nyitva a kapu. A férfi távolról az összképet értékeli ki, az egész alakot, annak arányait. S ha tetszik az összkép, és kap még egy halvány jelzést, mely a kapu kitárulását, a kedves fogadtatást ígéri, akkor közelít. A férfinél alkati tulajdonság a „támadásra” való kész­ség. Ha egészen közel kerül, itt már az arc bája, a mosoly szépsége, a szemek csillogása a döntő. Annak a vonzerőnek nem tud ellenállni, elkábul, beleszédül! Főleg a nő két csillogó szemének mélységeibe örvénylik bele, mely megpörgeti, megforgatja, elszédíti, és elveszíti minden védettségét – mondhatnánk –, jó­zan ítélőképességét. Nem tud szabadulni a varázslat hatása alól. Attól kezdve csak támadni tud. Innentől a nőnek már csak fékeznie, irányítania kell őt – persze finoman, csak an­nyira, hogy vissza ne riassza, és abban az alig titkolható reményben, hogy nem hagyja abba az ostromot.

Visszatérve a zárójelben példaként említett tizennyolcadik századi grófnő esetére – ahhoz, hogy manapság azt a hatást elérje egy nő, ami őt sújtotta tettének kapcsán –, arra nem volna elég egy könnyedén, egyetlen ujjmozdítással megejtett szoknyafelhúzó mozdulat. Ma ahhoz legalább a tanga alól kellene kivillantani méretben ugyanannyit – nyilvánosan.

Változtak az értékek és a mértékek. Akkor a férfiszemnek lát­ványként a női boka is ért annyit, mint ma az ágyék. Mert akkor is létezett férfifantázia, mely továbbvitte a gondolatot fölfelé. És az ta­lán édesebb álmokat szült, mint ma a tanga látványa.

Mára amennyit szabadosságban emelkedtünk a bokától fölfelé, annyit süllyedtünk erkölcsben lefelé.

A hatvanas években volt egy sláger, melyet néha énekeltem egy lánynak: Ha férfi nem volna a földön,

Nem jönne többé új divat…

A lány erre mindig tiltakozott, hogy nem úgy van, mert a nők biztosan öltözködnének akkor is, ha nem volna egy szál férfi sem.

– Kiért?

– Önmagukért, mivel igényesek.

– És meddig lennének igényesek?

– Ameddig értelmét látnák a megmutatkozási vágyból eredően.

– És milyen értelme volna a megmutatkozási vágynak, ha nincs férfi, aki előtt megmutatkozni?

– Talán egymás előtt, hogy én vagyok a szebb, csinosabb! Csak úgy rivalizálási hajlamtól vezérelve.

– Kiért rivalizálva, ha nincs férfi? Végső soron, kinek tetszeni?

– Hát …, jó, igazad van, valóban céltalan. Mert, ha nincs férfi…

– Tehát?

– Nem tudom.

Nem tudta? Dehogy is nem. Sejtette, sőt ő is tudta. Azt, amit én is. Hogy egymás nélkül semmi értelme nem volna az életnek ezen a föl­dön. Mert csak így szép. Mindent egymásért teszünk, és azt azért, mert tetszeni akarunk egymásnak.

– Mert, ha nő nem volna a földön – mondtam én –, akkor most te nem lennél nekem.

– Ha férfi nem volna a földön…– énekelte a divatos slágert –, ak­kor te sem nekem.

Akkor nem volna értelme az életnek, a szépség fogalma is átérté­kelődne. Akkor már nem is tűnne szépnek semmi.

Miért? Mert nem volna, akivel együttgyönyörködni benne! És ez a kulcs!

Egyedül nem megy!

Nincs kivel megosztani az örömöt. Mert az öröm is osztódással nő, szaporodik, növekszik. A fájdalmat egyedül, magába roskadva is el­viseli az ember, de a nagy öröm kibuggyan, kitör, megosztásra vár.

Emlékszünk arra a dalra: A boldogságtól or­dítani tudnék…

Elég csak arra gondolni, milyen felkavaró és mégis nyu­galmat sugárzó a nő számára egy neki tetsző férfi látványa, és mi­lyen felizzító a közeledése. Vagy milyen gyönyörű látvány a férfi szá­mára egy szép nő gyönyörű alakja elbűvölő, bájos, megejtő nőiségében! Keressen valaki szeb­bet, férfiszemnek tetszőbb látványt ezen a földön.

Nos, induljon el, járja be körös-körül a földet, barangolja be tájait az összes délkörön, mind a 360 fokot, készítsen felvételeket a termé­szet rend­kívülien megkapó szépségeiről, az állat és növényvilágról, minden különleges szép jelenségről, ami fellelhető ezen a földgolyón. Állít­son ki belőlük, a legszebb felvételeiből egy tárlatot, és várja a láto­gatókat.

Ha jönnek –, mert biztos, hogy jönnek, és az is biztos, hogy tet­szeni fog a tárlat anyaga –, kiknek fog tetszeni?

Nőknek és férfiaknak.

Meglehet, vásárolnak is a kiállított anyagból. Hazaviszik, gyö­nyörködnek benne… együtt! Felhangolja őket a sok szépség látvá­nya, talán dal fakad ajkukon, táncra is mozdul a lábuk, egymáshoz simulva örülnek, egymás szemébe néznek…, mélyen egymás sze­mébe néznek…, és azt a sok szépet, amit akkor, azon a napon láttak, amit megvásároltak, birtokolnak… mind, mind meglátják egymás tekintetében. És semmi nem lesz, ami az aznap látottak közül felül­múlja azt a látványt, azt a gyönyörű érzést…, ami az egymás tekin­tetébe merülés következtében eléjük tárul.

Azt a látványt semmi nem képes felülmúlni! Semmi!

Semmi!!

Mert abban az egy­másba merülő csillogó, szerelmes tekintetben minden gyönyörűség benne van: a tengerek végelláthatatlan messze­sége, hullámainak fensége, elsöprő sodrása, a hegyek magasztos, büszke bércei, a csörgedező kis­patakok csobogása, a vízesések zuhataga, an­nak szétszállongó üdítő harmatcseppjei, a völgyek, lankák hajlatai, a mezők, rétek ezerszínű virágainak szépsége, illata. Benne van a haj­nal gyönyörű rózsaszín fénykoszorúja, a reggeli verőfény megvidá­mító ereje, a gerlék bú­gása, a pacsirta, a fülemüle dala, a fecskepár csivitelése, a harmatos kisvirág bája, a rózsák illata, az üdítő szellő simogatása. A kék égbolt, a csillogó messzeség verőfényes napsuga­raival, a naplemente pazar vérvörös búcsúja, a csillagok és a hold­fény ragyogása ...

Mindent meglátnak, megtalálnak egymás tekintetében. Az egész világot, annak minden szépségével együtt, s amely szépségek mind értük vannak.

Felülmúlhatatlan, semmi mással ki nem egyenlíthető élmény az egymás tekintetébe való mélységes belemerülés.

És miután betelnek egymás látványával – ha betelnek, mert az ál­landóan megújuló, kiapadhatatlan látvány –, akkor fordulnak ismét a többi szépség felé, de akkor is egymásért, egymás kedvéért, a további érzelmi feltöltődésért. A világ, a természet – rajtuk kívüli – szépségei felé, melyek lelkiekben emelik, szépérzékükben művelik őket. És ak­kor a sok látvány, a sok élmény hatására ön­magukat, kapcsolatukat, az egész életüket is szebbnek találják.

Sőt, a 360 fokot megjárt világutazó is hazamegy, és kalandos vi­lágjáró utazásának minden élményét, kincsét megosztja valakivel, az­zal a szeretett lénnyel, akinek örömet akar szerezni. És ez az öröm, hogy nyújtani, adni tud valami rendkívülien értékeset, felemelően szépet, munkája gyümölcsét, amellyel megörvendezteti a szeretett lényt, ez az öröm talán nagyobb lesz, mint az egész élménygyűjtő utazása alatt érzett összes látvány összes öröme együttvéve. Mert ta­lán érte tette, a vele együttörvendezés varázsáért.

Az ő tet­szésének elnyeréséért.

A nő mindent a férfi kedvéért tesz, és a férfi az egész világot terí­tené le szíve hölgyének lábai elé. Egymásnak teremtettek, egymásért vannak, egymásért, és – a később belőlük sarjadó új hajtásokért – gyermekeikért kell éljenek. Mindkettőnek jól körülhatárolt szerepe van az életben, bár az élet a szerepeket a határvonalakon össze is moshatja, ha szükség.

De ettől még nő marad a nő, és férfi a férfi!

Ha férfi nem volna a földön,

Nem jönne többé új divat …– énekelte akkor régen a dizőz.

Biztos minden férfi látott nőt turkálni selymek, szövetek, ruhák, fehér­nemű közt vásárlás közben.

Férfi azt nem tudja utána csinálni. Úgy nem, ahogyan a nő.

Olvassanak bele Zola: Hölgyek öröme című regényébe. A „nő­szakértő”, naturista Zola nagyon belelátott a női szívek rejtelmeibe.

A nő képzeletében már bele is öltözik a simogató selymekbe, sőt, képzelőereje odaidézi képletesen tőle kissé távolabbra a férfit, aki már látja őt új szoknyájában, blúzában, ruhakölteményében… , és ilyenkor a nő csintalan, játékos szívében már akkor azon töpreng, hogy vajon tet­szeni fog-e, vagy sem. Mert, ha nem, akkor meg minek megvenni.

Ez esetben az eladó rakhatja vissza az egész kiterített, polcról lekért, lerángatott garmadát. S ha ezért magában morog, kit érdekel?

Mert a nő nemcsak önmagáért veszi, nemcsak önmagáért akar szép lenni. Sőt, egyáltalán nem csak önmagáért. Mert minden szép­ség látványként érvényesül, a nő elsősorban a megmutatkozási vágy­ból eredően a látvánnyal akar elbűvölő lenni, és ha nincs, aki gyö­nyörködjön benne, ha nincs legalább egy szál férfi a láthatáron, akit azzal elbűvöljön, úgy az a látvány elveszíti érté­két.

Akkor a női szépség kiért van?

A férfiért!

Egyedül, nőként, férfi nélkül, megéri?!

Érdemes?

Minek?

Minek, ha nincs kinek?

Miért, ha nincs kiért?

Egyedül nem megy!! Egyedül nem megy! Nem megy …

Mert, ha férfi nem volna a földön…

Valahol olvastam: „Vedd el a nőtől a tükröt, és az árnyékával ka­cérkodik.”

Évának nem volt tükre, legfeljebb a víztükör. Csak árnyékán mér­hette föl alakjának Ádámot tűzbehozó szépségét. És ő más híján csak egy falevéllel kezdte, de azóta mi mindent adott hozzá a nők kreati­vitása, a határtalan tetszeni akarásuk rafinériája.

Pedig talán ma is elég volna egy csöppnyi kis falevél. Vagy még az sem…, az is eldobható…

Ha van kéznél egy lángoló szívű igazi férfi… akiért.

.

Az a nő, akiből fiatal kora ellenére – talán valamilyen erős lelki-fi­zikai megrázkódtatás, betegség okán – kihunyt a tűz, aki már nem akar tetszeni a férfinak, az a nő elveszíti életének célját, feladja női­ségét, nem tölti be női szerepét, rendeltetését, szépérzéke ellaposo­dik, igénytelenné válik. Megszűnik nőlétének értelme – nőiségének vará­zsa. Hasonlítható egy csodaszép márkás autóhoz, melyből kisze­relték a lényeget. Egy gyönyörű palotához, mely kongó üresen áll.

Ez határtalanul nagy-nagy veszteség, elsősor­ban annak a nőnek –, de an­nak a férfinak is, aki szereti őt!

És az a sajnálatos, hogy sok nő ezt még sietteti is.

Nagy pillanatok

Értékeljük azokat

Mi a pillanat? A szempillantás, egy rövid villámlás, egy vaku vil­lanása. Csak egy másodpercbe is több villanás fér bele. S akkor mennyi fér el egy percbe? Egy órába, egy napba, egy évbe?

És hány pillanat fér el egy életbe? Milliók milliója!

És események nagy pillanata? Abból is elférne sok, de talán még sincs oly sok belőle életünkben.

Ezekről a pillanatokról nem is lehet írni a teljesség igényével, mert egy nagyon hosszú tanulmány kerekedne ki belőle. Csak fel­villantani lehet néhányat közülük.

Mi is az ilyen pillanat? Ami azért már csak képletesen pillanat.

Ez sokféle lehet, de mindahány érzelmi töltetű. Lehet fölemelő, lehet lehangoló. Ezeket tovább boncolva lehet vidám, örömteli, de lehet szomorú, lesújtó, gyászos, lehet magasztos, de mindegyike valami­lyen eseményhez kötődik, és mindannyi a szívre hat. Ezek az élet mérföldkövei. Ezekből áll össze emlékeink könyve. S emlékeink könyvében a nagy pillanatok a fejezetek címsorai.

Eseményi nagy pillanat nincs oly sok az életünkben. Oly felemelő pillanat, melyre mindig szívesen emlékszünk vissza, mely valahány­szor visszatér emlékezetünkbe, betölti egész lényünket, melytől me­legség futja el szívünket, vagy kellemes borzongás fut végig rajtunk.

Oly pillanat, mely fájó ugyan, de mégis vissza-visszatér, s bár kön­nyekre fakaszt, mégis gyógyírként hat, mert egy szeretett lényhez tartozó, vele átélt közös emlékeinkhez kötődő.

A szülőnek drága pillanatok a gyerek érkezése, az első hang, az első mosoly, az első csicsergés, az első lépés megtétele. Az első lépés a kisgyerek számára is nagy pillanat. Még akkor is, ha erre nem em­lékszik vissza felnőtt korában.

Emlékszem, amikor nagyobbik fiam két héttel első születésnapja előtt önmagától lépett kettőt az ágytól a fűtőtestig. Oly nagyot kiál­tott, amilyen csak a kis torkán kifért, akár egy in­dián vezér a meg­nyert csata után. Vagy egy futball-világbajnokság döntőjében a csa­tár az általa rúgott – a trófea sorsát eldöntő – gólnál. Egy kisgyerek első sikerének tele torokkal világgá kiáltott győ­zelmi ujjongása volt. Soha nem felejtem el örömtől sugárzó, diadal­mas arckifejezését. Megkapaszkodott a fűtőtestben, megfordult, becélozta a távot, s vis­sza az ágyhoz. S többé nem kellett járóka. El­lökte magától. Hatalmas jelentőségű esemény volt a kisfiam szá­mára.

Felnőtt az életben rá váró kihívások egyik legnagyobbikához, az elsőhöz a nagy-nagy feladatok közül.

Járt a saját lábán! És egyedül!!

E sikernek euforikus öröme tört föl abban az örömrivalgásban. Ettől kezdve csak egye­dül akart járni. És nagyon örült minden meg­tett lépésnek a kisgye­rek őszinteségének mesterkéletlen, felhőtlen örömével. Ez volt egyike a nagy pillanatoknak. Neki is, nekünk is. Ez egy drága emlékként marad meg a szülő szívében, és nagyon örülök, hogy épp otthon voltam, jelen lehettem ennél a nagy pillanatnál.

A kellemes, édesen borzongató pillanatok legtöbbje elmúlt fiatal­ságunkhoz kötődik. Némelyike a gyönyörű pillanatok fogalomkö­rébe tartozó. Ezek a pillanatok szemszögenként mások.

Elbűvölően gyönyörű pillanat, amikor először toppan eléd egy ne­ked rendkívülien tetsző lány. Felkavaró érzés, amikor először fo­god meg e lánynak a kezét. Megszorítani sem mered, félsz, nehogy elhúzza. Aztán mégis finoman, és az ő keze megremeg. A kezek be­széde a kez­det. Az első érintés első pillanata, annak varázsa. Összeér a delej két pólusa, bezárul a kör, megindul az áram, kigyúl valahol bent az egész énedet beragyogó fény…

Napokig, … talán egy életen át hatása alatt maradsz.

Egy lánynak kellemes pillanatnak számít, ha egy fiú észreveszi őt, és hosszan, kitartóan nézi. Ez azt jelenti, hogy nem volt hiábavaló a smink, a frizura, a szép blúz, szoknya, cipő, táska. Jó az összkép, figyelemfelkeltő! Magára vonta a fiú tekintetét!

Tulajdonképpen ez minden nő összes szépítkezési fáradozásának célja – tetszeni. Abban a pillanatban ő egy kifutón, emelvényen megmutatkozó topmodell, manöken, színésznő, s ha sikere van, ak­kor óriási sikerélménye is van! Mindent elért, amit el akart érni, mert elbűvölt egy férfit. A szíve olvad tőle, és örömének alig van határa.

– Megfogtam tekintetét, körülölelt, körülsimogatott vele!

És ha még tudná, hogy mi megy végbe a férfi szívében! Mert a férfilélekre olyan felajzó hatással van a látvány, mint a női testnek az érintés, simogatás. De ezt talán a kislány még nem is tudja, csak sejti. De ez is elég első lépésnek.

A lánynak még az a nagy pillanat, ha a neki is tetsző fiú láthatóan bezsong tőle, aztán megérinti, megfogja kezét. Rendkívül fölemelő érzés számára, ha kezet csókol, ha szeméből sugárzik a szépsége iránt érzett elbűvöltség, a vágy gyötrő lángja, gyöngéden magához vonja, átöleli, megsimogatja, becézi, kényezteti, megcsókolja. És ké­sőbb, ha felidézi az édes pillanatokat, mindig végigfut testén a delej.

Férfiként más a szempont. Nem az volt a nagy pillanat, amikor ránéz­tem egy lányra, hanem, ha a lány észrevett, és mosolyogva visszané­zett rám. Nem az volt, amikor megfoghattam a lány kezét, ha­nem, ha a lány engedte kezét belesimulni, és meg is fogta a keze­met. Nem az volt, ha magamhoz vonhattam a lányt, hanem ha ő is hozzám simult, és nem az volt a nagy pillanat, ha megcsókol­hattam a lányt, hanem, ha a lány visszacsókolt, sőt, ha gömbölyű karjaival átölelte nyakamat, és visszacsókolt.

Ez már egy nagy-nagy pillanat volt számomra! A legnagyobbak egyike! Remélhetően neki is.

S minden ilyen pillanatnál elöntött a bizsergető forróság.

Egyébként ezek mind egyenként a nagy pillanat részei. A szerel­mes szív pillanatai. Hasonlít a nagy művészek művei lépésenkénti al­kotási mozzanataihoz, mely külön-külön, egyenként is a művész öröme, és végül elvezet a beteljesüléshez, a leleplezés nagy-nagy pil­lanatához.

Amikor lehull a lepel!

De ezek csak az egyszerű, őszinte szívűeknek nagy pillanatok. A nagy­me­nőknek: egy Don Juannak, Casanovának nem. Azoknak csak egy tyúk a sok közül. Csak a puha, sikamlós emlék marad, de a személy nem. Szőke volt, vagy barna? Talán…, de ki tudja …, és mit számít? Á… nem is emlékszik… kit érdekel már?

Azoknak nincsenek nagy pillanataik. Az övék nem szerelem, ha­nem valami olyan, élménynélküli szalag-sorozatgyártáshoz hasonló, trófeagyűjtő, ösztönkielégítő tornagyakorlat, és egy ok a többi kan előtti dicsekvésre. Hasonlítanak ahhoz, aki sietve, zabálva eszik, nem érzi az illatokat, orra akár a cipő orra, nem élvezi ki ínyével az étel ízét, nagy darabokban nyeli le. Siet vele, még két ebédre hi­vata­los.

Egyik eset élményanyagát fel sem dolgozzák nem létező szívük­ben, s már ott a másik. Habzsolják az életet, elkenik szájukat, elma­szatolják magukat.

Vagy, mint ki hallgatja a zenét, lebeg a dallamok szárnyán, de nem várja ki az utolsó akkord elhangzása utáni felemelő pillanatot, a mű­vészi élmény teljes átélését, a gyönyörű akkordoktól felkorbácsolt, emelkedett hangulatban levő lélek hullámzásának begyűrűző­dését, elcsitulását, máris rohan tovább, van még egy koncert… Nincs igény a fennkölt hangulat szépségeinek átélésére, az abból való megújító feloldódásra. Nincs is nagy pillanat életükben, összefolyik minden, ami emlék lehetne, emléktelen, értéktelen zagyvasággá.

Fogadják részvétünket.

Az ilyenek, bár mozgalmas az életük, mégis élménytelenek, akár az utcalányok kiégett, sivár élete, vagy, mint a csak a pénzre össz­pontosító, zsugori harácsolók. Hamar kiégnek, koravének lesznek, hamarabb elmennek. Jó utat nekik.

Az is egy pillanat, amikor nagy későre, de ráébredünk, rádöbbe­nünk tapintatlanságunkból eredő valamilyen nagy hibára, mellyel másoknak okoztunk kellemetlen perceket, s melyeket helyrehozni már nem lehet, késő. Erről szól az alábbi történet.

A hatvanas években, húszas éveim közepén udvaroltam egy lánynak, ahová száz kilomé­terről utaztam átlag kéthetente. Akkoriban sokat dohányoztam, napi két csomag épphogy elég volt. Náluk senki nem dohányzott, én vi­szont hatalmas füstfelhőket hagytam magam után. Nem sokkal azu­tán, hogy kapcsolatunk véget ért, elhagytam a dohányzást. A ké­sőbbiekben egy alkalommal arra jártam, és bementem hozzájuk. Kö­rülbelül egy félórát ültem ott, s mielőtt eljöttem volna, a lány anyu­kája megkérdezte, hogy most nem dohányzom? Mondtam: nem, de miből gondolja? Mire ő megjegyezte, hogy régebb ennyi idő alatt kettőt is elszívtam. Majd hozzátette:

– Ha tudnád, mennyit szellőztettünk minden ittléted után.

Mintha egy hatalmas pofont kent volna le nekem, amit meg is érdemeltem volna! Azt hittem, elsüllyedek a szégyentől, és még ma, annyi év után is elszégyellem magam, ha eszembe jut ak­kori tapintatlanságom, és gondolatban mindig bocsánatot kérek tőlük.

A tapintatlan dohányos olyan, mint a liba. Oda fosik (elnézést), ahol el van söpörve. Nos – sajnos – ilyen voltam akkor én is.

Nagy pillanat egy valamire való alkalmasság, tehetség felfedezése önmagunkban. Például amikor az első dallam pendült meg bennem.

Csodálatos érzés volt.

Eldúdoltam, nem akartam hinni. Ez bennem fogant?! Nem lehet igaz! Nem hallottam már valahol? Nem! Aztán újra. Ujjongni tudtam volna, világgá kiáltani, mint kisfiam első önerőből megtett lé­pését. Olyan fölemelő, varázslatos érzés lehet ez, mint amikor az első mag­zat adja első életjelét, … először mozdul meg az anyuka méhé­ben.

Mai napig minden, amit sikerrel megalkotok – legyen akár csak egy szövegtöredék, egy mondat, vagy egy mély gondolat sikeres, kö­zérthető kifejtése, egy dallam, egy dalszöveg – határtalan öröm­mel tölt el. Akkor is, ha egy pillanat alatt jött ihletés alatti, s akkor is, ha tudatosan kidolgozott valami. Minden ilyen eset egy-egy csodálatos pillanatnak számít éle­temben.

Az alkotás örömének nagy pillanatai.

És az is kellemes pillanat, ha egy olvasóm kedvezően nyilatkozik írásaimról. Ha azt mondja: tetszett neki, mintha az ő gondolatait ír­tam volna le, személyesen az ő szívéhez szólt, vagy szinte önmagát látta benne, ő is ugyanezt írná, mert ez van neki is a szívében. És biztat: csak így tovább, s mellyel további munkára sarkall.

S vannak gyászosan lesújtó nagy pillanatok. Egy szeretett, kedves hozzánk tartozó személy távozása az életből. Még lesújtóbb, ha egy váratlan baleset áldozata lett.

Ha egy kisgyerek veszíti el szüleit végzetes balesetben. Ott ma­radni egyedül ebben a rideg, érzelemszegény világban azok nélkül, akik addig szeretettel ölelték magukhoz, minden gondját-baját, szük­ségleteit fölvállalták. Akiknek ő mindenüket jelentette, s akik védő­pajzs voltak számára, akik a szülői szeretet, melegség, védelem, ol­talom, biztonság megtestesítői, gyermeki igényeinek kielégítői vol­tak. Akiken kívül senki nincs a világon – senki, aki szülői ösztönből eredően, és úgy, oly tiszta szívből tudja szeretni.

Soha. Senki. Ez egy végzetes veszteség.

Egyszerre szakad el a szeretet éltető lelki köldökzsinórja, és a túlsó felén nem marad senki, eltűnik a forrás onnan, nem árad rajta tovább az éltető szeretet, rajongás, és ő egyedül leng azon védtele­nül. Nincs többé anyuka, apuka! Hatalmas űr tátong tovább lelké­ben, melyet nem tud betölteni senki úgy. Örökre elvesz életéből ez a kincs, soha vissza nem térően. Mintha az élet színpadán levő gong megkonduló hangja visszhangzana – egy fémes, rideg kongás, mely könyörtelenül lezár egy boldog fejezetet az életben. Ez egyike a legridegebb, legfájóbb szívdermesztő pillanatoknak. Még élesen jelen van a szívben a boldog együttlét emléke, de már el­vágva a fonal, soha össze nem köthetően.

Árván egyedül maradni, simogató szülői kéz nélkül ebben a sze­retetnélküli világban, akár egy zsenge palánta a pusztító jégesőben, a dühöngő viharban. S mily hosszú időnek kell eltelnie, hogy enyhül­jön a fájdalom, hogy elmosódjon, s hogy a múlt drága kincsévé válva balzsamként is hasson az emlékezés. Hogy valami örömnek is helyet adjon, hogy fölemelő pillanat is jöhessen majd, ami vigasztal.

Mert jöhet. Ez a lélek gazdagságának függvénye. A fájdalomnak van megtermékenyítő hatása is, s ha érzelemben gazdag a lélek, akkor van, amibe gyökereznie.

Az igazgyöngy is fájdalom terméke! És micsoda érték, micsoda szépség rejlik benne!

Egy tragédia híre lesújtó, gyászos pillanat! Elveszíteni felnőtt kor­ban is azokat, akiket szeretünk, hatalmas veszteség. Egy szeretett gyermek elvesztése, aki belőled, testedből, lelkedből épült, édes magzatod, akivel minden mozdulatában, sikereiben, kudarcaiban együtt éreztél, együtt örültél, együtt sírtál, együtt lélegeztél, érte él­tél, akire minden szereteted áradt. Akinek igyekeztél átadni minden élet­tapasztalatodat, hogy elkerülje a bukásokat. Akit drágábbnak éreztél önmagadnál, életednél. És egy sorscsapás, egy szörnyű tragi­kus pil­lanat nyomán nem marad más csak fényképe, ruhái, tárgyai.

De döbbenetesen lesújtó, egy pillanat alatt elveszíteni azt is, akit ifjan megszerettél, akivel együtt terveztél, együtt élted meg életed legboldogabb éveit. Amikor sajgó szívvel, mérhetetlen torok­szorító fájdalommal nézed a helyét…, ahol ülni szokott…, ahol el­járt…, megérinted könyveit, ruháit, még érzed illatát … Ébredéskor még a vele álmodás kábulatában ösztönszerűen átnyúlsz az ágy má­sik felére megsimogatni…, de nem találod…, nincs ott…, többé soha nem lesz már ott! Elment… örökre…

Csak álmaidban jön eléd, csak álmaid vigasza marad számodra.

Nincs rosszabb, mint egyedül maradni. Amikor már nincs, kinek elpanaszoljuk fájdalmainkat, kinek vállán elsírjuk bánatunkat., nincs, kivel megosszuk a továbbiakban bennünket érő örömöket.

Ezek a gyászos pillanatok késztetnek mérlegelésre, elmúlt életünk újraértékelésére, új értékrend kialakítására.

Ekkor döbbenünk rá, hogy sokszor milyen hiába futottunk, hogy semmilyen anyagi gazdagság nem pótolja a szerető emberi kapcso­latokat és a kapcsolatokat megszínesítő érzelmi nagy pillanatokat. Ta­lán több időt kellett volna együtt lennünk vele. Mindent érte tet­tünk, érte gyűjtöttünk, közben nem volt időnk rá, csak futó pillana­tok, és ő már nincs. Semmit sem ér a sok gürc, futás, pénz, ha elve­szítjük a küzdelmeink kedvezményezett célszemélyét. Különösen, ha minden erkölcsi szabályt felrúgva halmozunk értelmetlenül, ha tette­ink mö­gött nincs szerető emberi érzelem. Halmozunk akár a mások kárára is, csak a pénz szeretetétől vezérelve, s akiknek emiatt elve­szítjük értékelését, rokonszenvét, fájdalmunkban sem éreznek egyet velünk.

És ez talán a legrosszabb!

Ha ilyenek voltunk, magunkra maradunk a fájdalmak végelátha­tatlan sivár homoksivatagjának közepén, együttérzés, vigasztaló szó nélkül. Csak a végtelen forró, élettelen homokmező, semmi zöld, semmi remény. A sivatagban a kincsek mit sem érnek. Ott az üdítő víz az érték, az jelenti az életet, nem a kincsek, nem a pénz, és a velünk együtt érzők vigasztalása üdítő víz számunkra a fájdalmak sivatagában!

Mert szívenütő egyedül maradni a fájdalommal. Akiktől vigasztalást remélnénk, várnánk, távolról elke­rülnek, és akkor talán rájövünk, hogy semmi, a világ minden pénze sem ér fel értékben a szeretetteljes emberi kapcsolatokkal!

Semmi! Semmi!

És ha a megjobbító gondolatainkat nem felejtjük ott a gyászház­nál vagy a temető kapuján belül, hanem hazavisszük, és engedjük, hogy hatással legyenek a továbbiakban életünkre – értel­mesen, szívvel, szeretettel élni –, akkor annak a gyászos pillanatnak jobbító hatása is lesz ránk.

Az élet nem áll meg! A szeretett kedves emlékét megőrizzük, és szivárványosan csillogó könnyeinken át továbbra is a jövőt, az élet értelmét, a valódit, igazi értelmet kell keresnünk, mert vannak még talán élő szeretteink, akik várnak ránk, akiknek még nyújtani tu­dunk. Olyanok, akik általunk, rajtunk keresztül vélik beteljesülni jövőbeni elképzeléseiket

Tovább kell lépnünk, és remélnünk! S akkor az addig elszenvedett fájdalmainkból még terem igazgyöngy számunkra, melyben mások is gyönyörködhetnek.

S talán következnek még nagyon szép, fölemelő, örömteli nagy pillanataink is életünkben.

Úgy legyen!

Kolumbán Sándor

Az igazi nő

Mint felhasadó hajnalnak az egész égboltot beragyogó ró­zsa­színű aranyozott fénye, úgy jelenik meg sejtelmesen, titokza­tosan a férfi életé­ben. Mint éltető fénysugár, amely körülveszi, körül­öleli, átitatja, elbó­dítja, meg­für­deti fényével, bevonja varázslatos bűv­kö­rébe, és a szere­tett fér­firől visszaverődő sugarak töltik fel újra, hogy még csillo­góbbá válva, csodá­latos sziporkáival szője át annak egész lé­nyét, álom­világát.

Ő… az igazi nő.

Bűvös rejtélyeinek kiismerhetetlensége teszi őt csodálato­san érté­kes talánnyá, s amely talány megfejtésének szentelt min­den perce, édes, buja álmodozásba viszi a férfi mindent fel­bontani, termé­sze­tes pőre­ségre vetkőztetni képes kutató fantáziáját. Ez teszi ér­de­kessé, e kön­nyed titokzatosság sar­kallja elbűvölő kalando­zásra a női lélek rejtel­mei­nek útvesz­tőjében, amelyben – bár egy egész éle­tet szentel rá – csak kevés titok nyitját is­merheti meg. Mert az igazi nő lénye a szívdo­bogtató izgal­mak, a fel­sejlő, so­kat ígérő ismeretlen talányok valódi rejtekútjai, amelyben ott bújik meg a parány és a végtelen meg­fog­ha­tatlansága. Egy csodá­latos édes útvesztő, amelyben a mindent tudni akaró felfe­dező hevével kutat a férfi, minden beforduló után egyre csil­logóbb kincset ta­lálva, és a nő bizsergő izga­lom­mal, csiklan­dó­san kun­cogva, a férfi előtt ész­revét­lenül, a következő for­duló mögé rej­tőzve – néha eltűnve, néha elő­tűnve – vezeti szerel­mét a rejtel­mes utakon, mindig fel­fedve valami újat előtte önma­gából, bol­doggá téve ezzel a fér­fit a vele született birtoklási vágyá­nak apró lép­tekben való be­tölté­sében. Ez neki is öröm, mert így e játé­kos csalogatásban ismeri ki, így hatolhat be ő is a férfilélek rej­telmeibe ösztö­nös, örök női kí­váncsisá­gával.

Sziporkázó esti csillag az égen, amely beragyog az abla­kon, homlo­kon csókol, és csillámló csillagporos, tündérien édes álomba ringat habkönnyű, hófehér felhőkön, mint fénylő haj­nalcsillaga a kora reg­geli égboltnak, amely a min­dent le­győző fényt ígéri, az őt követő felkelő napnak éltető melegét, az ott­hon meg­hittségét, a tiszta világossá­got.

Turbékoló gerlemadár, amely szerelmes búgásával epedve hívja, csöpp­nyi csókokat csipegető, szárnyával betakaró, forró vágy­tól he­vülő párját.

Lágyan simuló, odabújó, kedvesen dörgölőző, forró testű, sely­mes szőrű, hízelgően doromboló kiscica.

Kedves, csacska, játékos kisfecske, ki párjával együtt csivi­telve örül az élet­nek, felhőtlen boldog fészekrakó hangulatban röp­ködve.

Kecsesen ugrándozó, táncoló, könnyűléptű, szelíd őzike, játé­kos, szívderítő kedvességének minden vonzó bájával.

Felüdítő, kellemes, lenge szellő fuvallata, amely játékosan meg­ci­rógatja fürtjeidet, lágyan körülsimogatva a mező virá­gai­nak illa­tá­val.

Föld mélyéből feltörő kristálytiszta, üdítő, megfürdető vízforrás, amely élet­elixírként ifjan tart, megújít, akár ham­vaid­ból is új életre kelt, és fő­nixmadárként szállsz ma­gasba győzedel­me­sen.

Mo­solygó jókedvre derítő, csillogó, fénylő napsugár, a vele töl­tött boldog napokat verőfénnyel bearanyozó, a derűs, tiszta, kék égbolton.

Az igazi nő oly éltető őserő a férfi számára, amely tettekre, harcra késztet. Bátorító simogatása az élet nehéz, válságos pil­la­nataiban erőt ad a küzdelemre készülő férfinak. Mintha azt sut­togná:

– Tied vagyok, értem is teszed – és átöleli nyakát, védel­met ke­reső, lágy ölelésével, meghatvá­nyozva a férfi tett­erejét, képes­nek érezve magát akár a világ legyőzésére is.

Őérette.

Lebilincselő szépségének látványán megnyugszik a férfi­szem. Ám csak a szem. Mert a megkapó szépség, a meg­ejtő báj egy csa­pásra fölforrósító, édesen borzongó, szívdo­bogtató áramütés­ként éri, ve­séjéig fölkavarja; lelkileg-testi­leg, kívül-belül, min­den ré­szét, amely férfiúi jelleggel bír. De­lejes, mágne­ses vonzerő, amely­nek bűvköré­ből, vonzerejéből szaba­dulni nem lehet. Rabul ejt mo­solyával, moz­dulatainak megejtő ke­csessé­gével, gyönyörű alakjának lágy ívelésű hajlataival, és szemének a férfi­lé­lek leg­mé­lyéig örvényt ka­varó, át­ható villa­násával.

Ha távol van: öle, ölelése, hangjának dallama, hajának selyme, bőrének illata, csókjainak íze, lángoló vágya, fájón édes emlék­ként él. Nélküle kéjesen gyötrelmes hiányérzet kínja mar­dos: semmi­nek nincs értelme, értéke, helye – űr ma­rad utána. Űr, de nem az üres­ség érzése, mert ez az űr már el­kép­zelt alak­jával is kitöltő­dik, de még teljesebben a való cso­dás látvá­nyának szép­ségével, az őt kö­rülvevő nőies átható illatfelhőjével, karcsú alak­jának gyö­nyörűsé­gével, amely csordultig telíti, te­tézi a fér­filélek szépre szomjas rejtekeit.

Légies lénye, kecses szépsége, bája, törékeny, áttetsző kön­nyed­sége ad katalizáló erővel alkotásra sarkalló ihletet. Min­den, amit ezen a földön valaha is férfi művészileg alko­tott, az mind az örök nő által ihletett; az igazi nő dicséretére, az ő tet­szésének el­nyeré­sére hi­vatottan alkottatott. Minden, ami szép, érte van, ám semmi nincs hozzá hasonló.

Ő a vágyak, álmok, érzelmek forrása, és azok által felka­vart, ám mégis nyugalmat ígérő végtelen, beláthatatlan ten­gere, amelybe – mint hosszú útról érkező fáradt folyó – tér meg a férfi, eggyé ol­vadva ölének felüdítő, simogató, önmagában el­merítő, elzsongító, lágy hullámai­val.

Mint gyönyörűen viruló rózsa: a még bimbózó virág ham­vas szépsége, érintetlen tisztaságában, vagy a teljesen ki­nyíló, sze­rel­me­sen epedő, színeiben pompázó, önmagát szeré­nyen, sze­mérme­sen kínáló, elbűvölő, megkapóan szép virág­szál.

Szerelem virága, buja illatát hintve, szórva, abba burkolózva sej­teti ham­vas szir­maival körülölelt, megtermékenyítésre váró kely­hé­nek belső tisz­taságát, lényének legféltettebb – akár tüskéi­vel is védel­mezni kész – kincsét, amelynek izgatóan el­bódító, selymes bibéjé­ből csak az igazi – a szeretett férfi érdemel mindent.

Maga a rabul ejtő varázs.

A felemelő gyönyör ígérete.

A szerelem csodás bűvölete.

A beteljesülés édes mindensége.

Az igazi nő társra, igazi, lángoló szerelemre vágyó. Olyanra, amelyben feloldódik, felolvad, eggyé, egy lénnyé válik a szere­tett férfival. Akit magába fogad, vele lebeg a sze­relem ringató hul­lá­main. Akit suhanó árnyként követ, aki­hez ra­gaszkodik, aki mág­nes­ként vonzza őt, akinek védel­mére vá­gyik. Mellette áll, mellette kitart jóban-rosszban mindhalálig.

Az igazi nő megejtően bájos gyönge­sé­geivel bűvöli el az erős fér­fit. Egymás számára ők a legfonto­sabbak. Egyikük sem létezhet a másik nélkül.

Az igazi nő a férfi szemefénye, legdrágább kincse, gyen­gébb énje, szebbik önmaga; ápoló, védelmező nemtője, örök vágya, ró­zsaszínű álma. Szívét csordultig telítő, kifejezhe­tet­len édes bol­dog­sága.

Mindenben, mindenben… mindenben mindene.

Az igazi nő a kiviruló, kitárulkozó – a jövő csodás ígéretét ma­gá­ban rejtő – új élet záloga. Testében építi, hordja, óvja, mind­ket­tőjük lelkét, lényét öröklő magzatát, és édes anyai ölé­ben, önma­gából táplálja, karjaiban védelmezi, szerelmé­nek vágyva vágyott kincsét – gyermekét. Csak kettejük egyesülé­sé­ből sar­jadhat ki egy új élet.

Az anya­ság már önmagá­ban rendkí­vüli csoda. Az anya teste az ideális labo­ratórium, amelyben a beül­tetett magból ki­fejlődhet az életerős, szabad le­vegőn idővel önálló életre al­kal­mas kis csoda, a kette­jük énjét, génjeit, örökítő sejtjeit egye­sítő és mégis minden­ben egyedi utód. Az anya teste a min­den szük­sé­gessel ellátott tá­maszpont, amelyből táplál­kozni tud ő vi­lágra jö­vetele után. Az anya testének me­lege védi, ah­hoz bú­jik kis or­rocskájával, az anyuka bőrének illatát szívja be, az ő bá­jos, szép arcát cso­dálja órá­kon át a szoptatás hónapjai alatt. Ez az a kép, amely egy életre beleivó­dik a tudatába. Az ag­gódó anyuka sze­rető, vé­delmező me­le­gének varázsa – az el nem sza­kítható lelki köldök­zsinór – köti, kíséri el egész életén. Szá­mára a földön egyetlen olyan cso­dálatos lény sincs, mely fontos­ság­ban fel­érne vele.

Az igazi nő Isten leg­szebb, legér­tékesebb, legcso­dálatosabb aján­déka.

Az igazi férfi számára.

Az üzletasszony is nő

Mi vonzhat egy nőben? Természetesen a kecses, bájos nőiség. A másság. Ez az egyetlen másság, melyet ellenkezés nélkül elfogad, megért minden férfi. A többi másságban lehetnek ellenérzései, ellenérvei, kifogásai, de a nőiség ellen nincs sem ellenvetése, sem mentsége, sem tőle való menekvése, s nem tudja cáfolni kellemes létfontosságú szükségességét. Nő, nőiség nélkül sivatagian száraz, kongóan üres volna a világ.

A nő mindenben más, mint a férfi, és ez a felülmúlhatatlan varázsa. De csak akkor, ha tényleg minden ízében, mozdulatában, reagálásában nő marad.

A férfi izmos, erős, kemény, darabos, célratörő, erélyes, határozott, elszánt, szigorú. Nála az érzelmek nincsenek a felszínen. Vannak érzelmei, mert ő is érző lény, ember, de valahol bent vannak, és csak mélyenszántó érzelmi ráhatások, szívenütő, kemény megpróbáltatások hozzák elő.

Szeretteihez való vonzódása nem mindig fejeződik ki külsőségekben láthatóan. Bent tartja azokat is mélyen. Nem érzékenyül el könnyen, bár ami fájó, neki is fáj, de azokat magában őröli, emészti, és talán ez rombolóbb, pusztítóbb hatású.

A nő teljesen más. Gyönge, gyöngéd, könnyed, finom, légies, érzékeny és érzelmileg telített. Úgy is lehetne jellemezni – érzelmek halmaza. A nő érzelmi finomságával kiegészíti a férfi jellemzőit. Így lesz kerek, egész az emberpár. Így – a nő érzelmi gazdagságával kiegészülve – lesz kerek, lesz színes a világ.

Ám ezen érzelmi túltelítettség ellenére a nő is lehet céltudatos, ha helyzet megköveteli, lehet küzdelemre kész, elszántan erélyes, harcias is, de ezeket erőltetnie kell, nem alkati tulajdonságok ezek nála, hanem kiváltja, készteti erre valami, és ez külön érzelmi megterhelést, stresszel teli állapotot jelent számára. A kihívások sokkal jobban megterhelik, igaz, motiválják is. Ha nehéz megoldandó feladat előtt áll, bizonytalanná válik, érzi gyengeségét, de csak azért is vállalja a küzdelmet a férfiak uralta világban, mert meg akar felelni az elvárásnak. Jobban készül a dobbantásra, nagyobb, céltudatosabb lendülettel indul neki, és talán ez is hozza azt az eredményt, hogy a nők egyes területeken sokkal sikeresebbek. Ám, ha ezek ellenére sikertelen, akkor fáradtan, letörve csügged, érzelmi vihar tombol benne, s mivel érzelmei a felszínen vannak, könnyen törnek ki könnyekben.

Ilyenkor kell számára a külső segítség. Valaki, akinek vállán kisírja a kudarcok felett érzett bánatát.

Szeretteihez való lelki-fizikai kötődése miatt, értük való aggódása okán érzelmi terhének szívére, lelkivilágára nehezedő súlya nagyobb, jobban igénybe veszi lényét, ennek érzékelője is a felszín közelében van, és így könnyen feltör, kibuggyan. Belső feszültségét is így vezeti le. Egyszerűen jól kisírja magát, mely sírás intenzitása vérmérsékletének függvényében változó erejű, de rövidtávra mindig jó terápiának bizonyul.

Mindezek ellenére egy nő oly ágazatokban, melyekben nőként jól kiismeri magát, lehet sikeres üzletasszony, ahol nőiségének vonzerejét, varázsát szándékosan, céltudatosan, mint fegyvert is hasznosítja, ha kell. Olyan, aki keményen tárgyal, minden elfoglalt állást igyekszik tartani, védelmezni. További előnyökért is megharcol, határozott intézkedésekkel jól vezet egy céget, férfiakat irányít, azok elismerésének örvend, felnéznek rá, talán tartanak is, talán félnek is tőle. Olyan üzletasszony, aki nem enged saját álláspontjából, nem mutat gyengeséget, nem hagyja, hogy uralják, nem engedi, hogy valaki ráerőltesse akaratát.

De mikor este fáradtan hazamegy, beér a lakásába, valami megváltozik körülötte. Leteszi irattáskáját, egymás után leveti felső ruhadarabjait. Leveti magáról profi üzletasszonyi kosztümjét, mely az elhivatottságot, az üzleti komolyságot, elkötelezettséget, a kemény határozottságot, szigorúságot, szilárd megingathatatlanságot szemlélteti. Hajcsatját, kontytűjét kiveszi, megrázza fejét, szétzilálja haját, kezét beletúrja, felsóhajt, ledobja a fárasztó, ám lábainak kecses vonalát kihangsúlyozó magas sarkú cipőjét, kinyújtózik, elgyöngül, és akkor valami más tetszik ki?

Már csak a lágyan testéhez simuló intim alsóneműje álcázza. Egyre leplezetlenebb, kendőzetlenebb. Ekkor már részben elővillan való jellege, arculata – a gyönge nő.

A kemény üzleti páncél nélküli gyönge nő.

Aztán teljesen pőrére vetkőzik, belebújik a fürdőkád forró vízébe, fürdik, lubickol, majd lazán elengedi magát, feledni igyekszik a nap fáradalmait, kellemetlen epizódjait, ellágyul, élvezi az őt körülölelő víz lágyan simogató melegét, oly mélyen átélve, ahogy azt a férfi úgy soha nem. Érzi a szappan, a habzó gél, a sampon kellemes virágillatát, selymes, sikamlós simogatását, ringatózna, akár el is szundítana a habok közt. Talán még álmodozik is, behunyt szemei előtt megjelenik egy megnyerő férfiarc, s a testét körülölelő víz simogatásában mintha a bőrét gyöngéden érintő bársonyos kezét érezné. Aztán kijön a vízből, lezuhanyoz, megtörülközik, meleg otthoni ruhát ölt, mely elől kissé lágyan, szexisen szétnyílik, s midőn a tükörbe néz, elcsodálkozik azon, aki onnan rátekint.

Mert vele szemben a tükörben nem az a mindennapi férfias küzdelmekben edződött, határozott, keménykezű, harcias, néha ideges, haragos amazon áll, aki napközben üzleti ügyekről, személyi sorsokról, különböző bankügyletekről, összegekről dönt, nem az, aki a napi számháborúból az imént hazajött. Nincs már a szigorú arcú, kimért, merev üzletasszony. Az már kosztümként a szennyes ruha kosár legtetejére van dobva.

Itt már másvalaki áll vele szembe.

Egy szép arcú, nyugodt, kissé bágyadt, ernyedt, szeretetre, simogatásra, kényeztetésre, dédelgetésre, gyöngédségre vágyó, gyönyörű nő, kibontott hajával, fürdés utáni bársonyos bőrével, lágy hajlataival, domborulataival, az arcát a vágytól sejtelmesen elöntő pírral, csábos mosolyával, illatfelhőjébe burkolózva, vágyakozóan, álmodozón vérforraló érzékiséggel, vonzóan, szexisen.

Akár az édenbeli Éva, az igazi Éva! Az igazi nő.

Az igazi, puha, dörgölőzni vágyó nőstény kiscica.

Aki csábítóan kitárulkozó, ellenállhatatlanul vonzó, akiért elönti a férfit a vágy, akit megkíván, akiért megvadul. Akiért érdemes bolondulni, megharcolni, akinek érdemes legrejtettebb titkait, szívét fürkészni, kiismerni.

És aki minden sejtjével, ízével arra vár, hogy valaki lágyan, gyöngéden átölelje vállát, derekát – kényeztesse, babusgassa, simogassa, csókolja. Valaki, aki testét birtokba vegye, ráerőltesse akaratát, uralja őt.

És úgy érzi, hogy boldogan adná oda magát, mert ez az ő igazi énje, szerepe, melyet az élet ráosztott, mely szerepbe minden megerőltetés nélkül tudja beleélni magát, s melynek ellenében az élet az elbódító gyönyör varázsával jutalmazza meg gazdagon.

Este és éjjel mesterkéletlen igazi Éva.

A másik énje csak a reggel ruhaszerűen fölvett jelmez, a magára erőltetett, fárasztó egyéniség. A parancsoló, irányító, távoltartó, kimért, tartózkodó, zárkózottságot sugalló főnökasszony. Olyan jellemzők, melyek nem vonzzák a férfit, sőt, melyektől a férfi inkább elriad, távolodik.

Csak azt a férfit vonzza még így is, … akiben van egy pluszmegérzés a benne rejlő igazi nő iránt, aki egy hullámhosszon van az ő női kisugárzásával, aki átlát az álcán, mélyen belelát szívébe, aki ráérez a benne gyámolításra, támogatásra szoruló, boldogságra vágyó nőre. Aki az erélyes üzletasszony üzleti védőpajzsa mögül kiérzi: a megejtően gyönge, simogatásra, kényeztetésre, becézésre, melegségre vágyó igazi nőt. Aki megérzi, hogy abban a kemény üzletasszonyban is érző szív dobog.

Egy kicsinyke meleg szív, mely nagyon tud szeretni, s mely jelképesen oly nagy, hogy talán az egész világ is elférne benne.

De egy férfi mindenképp.

A disznyóvágás

Há tuggyák meg, akik még nem, hogy a disznyóvágás a széköly embörnél nem egy eccerű eset, hogy izé, csak megölnek egy állatot, osztán feldarabolják, s ahajt béteszik a kamarába, híjúba, s avval alászolgája.

Nem. A disznyóvágás a székölyöknél innap. Nagy innap. Abbiza, a zegész familliának, rókonyoknak es, s mindenkinek. Ojan, amiről osztán beszélnek, amire szívesön emléköznek. Viccös esetök es esnek meg ojankor, heccelik es egymást, a fehérnép a férfijakot, s fordittva es. Még a gyermök es elkérezködik a ziskolából annapra, s el es eresztik a tanyittók. Biza. Me, há ez így szokás nálunk, a.

A disznyóvágás ojan, mind egy kaláka. Dolgoznak esznek, isznak s jókedvik van, há mija. Hám é ne lenne, így élünk münk. Érzi a zembör, hogy esszetartozunk mind, osztán még a kutya száját se lehet béfogni, feszt ugat a bolongya, míg lát valakit a zudvaron. Valamit vetni kell neki mingegyre, me há tuggya meg ő es, disznyóvágás van.

∙

Tél van, biza, csíp a hideg, má vége a bétakarodásnak, ahajt a pityóka a pincébe, a búza, árpa, rozs, zab a gabonásba, hámbárba, szuszékba.

A béfőttet, ízet, savanyóságot a zasszony bérakta a kamarába, ahajt, ahogy egy rendös asszontó illik, ott osztán lehet kotorászni közötte ahajt, amejik teccik, azt lehet elévenni nyalánkságnak, mongyuk, ha megkévánnya a zembör, de főleg a gyermök, me a férfiembör inkább a levit szereti a gyümőcsnek.

A bor kiforrval, pálinka kifőzvel, kossóba vagy évegbe jól bédugval. Há mi kell még?

A széna a csűrbe, szalma a kaszajba, a takarmányrépa a szekérszín melletti raktárba, a szacskáló mellett csomóba rakval ahajt. A téli tüzelő a fásszínbe felfűrészöve, felhasogatva, csak bé kell vinni, s bévetni tűzre.

Minden a hejjin van mán, csak egy valami héjányzik – a legfontosabb. Az utóssó, a bétakarítás hosszú sorába. Na, mi? Há izé, há a legöslegölegfontosabb, a kamarát, padlást kitőtő: a… disznyókőccség.

Csak a, de az se sokáig, me hónap disznyóvágás lesz Csűrösékni.

∙

A gyermökök má este se bírnak magikkal. Pedég hol még a reggel? Mán napok óta számojják, hányat kell még alunni a disznyóvágásig. Hát egyet még muszáj. De nem jő álom a szemikre. Nagy a zizgalom a kicsi prücskök között. Há, meg es lehet érteni.

– Hónap disznyót vágunk – ússágojja az ajtón bélépő nagynénnyinek Sanyika.

– Az-e te? – mutassa a nagy meglepetésit huncutú Ilus néne, minha nem tudná.

– Abbiza – vágja reja Ibike, a nagy készülődési izgalomba a hónapi nagy-nagy esemény mián.

– Disnyót, Ijus néne, tudda med! – selypíti Küsmaris, a cseppség.

– Nahát – hüledözik Ilus nén, s főkapja Küsmarist ahajt, mind egy bubarongyot, s cuppant eggyet a kicsi kacagós képire.

Mind ott vannak, leskölődnek ésanyu mellett, fogják a szoknyáját ahajt, me az a hejjzet, nekik mindent látni, tudni kell, me há nem es vónának igazi gyermökök, ha nem lábatlankodnának a nagyok körül. Ésanyu eppeg a májasba való rizsöt főzi. Küsmaris tépi a szoknyáját:

– Ésanyu, emejj fe, há ke jássam.

S muszáj felemelni.

Osztán a zízesítőköt szedi elé, a bossot, paprikát, sót, fokhagymát, hagymát s igyebököt. A zedényököt es: tekenyőt, húsnak, szalonnának, nagy tálat a bélnek, a küsseb tálat a vérnek, s elészedi a késököt es.

– Hezza ne nyójjatok, me evvágja a kezetököt!

Közbe Ilus néne es odaáll segéjteni. Háncsa a tormát, s közbe a ház asszonya káposztalevet hoz fő a pincébő. S osztán botladozik ahajt a körülötte sürgölődő aprónép lábaiba, me azok mos mindenhol lennének, csak eppeg ágyba búni nem akarnak. Ésanyunak félbe kell hagyni a munkáját, s ágyba parancsolni őköt.

– Ó, édösanyám, na! – akadékoskodik Ferkó – csak még egy kicsit.

– Ó, ésanyá, na! – ismétli Küsmaris hízelgő hangon.

– Aki nem fogad szót, s nem feküszik le, ahhónap nem kap disznyófület, s nem menyen szánkózni! – mondja ésanyá, s főkapva a kis prücsköt, körbecsókolgassa a zarcocskáját.

Ez a szó osztán hat. Muszáj alkalmazkodni. Bémennek a szobába ahajt, levetköznek, de há eccé lassan nyílik a zajtó, s a kéváncsi, csillogó szemecskék egymás feje felett lesnek ki a konyhába. A legfelső Ferkó, alatta Ibike, alább Sanyika s legalól Küsmaris.

– Kukk! – ijeszt rejik az udvarról epp akkor bélépő ésapjik.

Erre aztán kitör a csilingölő kacagás, s újra felbátorodva osonnak ki lábatlankodni.

– Édösapám, má eléhoztaje a szalmát? – kérdi kéváncsian Ferkó.

– Elé há, ott a szekérszín alatt – mongya az apjik, mialatt a késököt veszi szemügyre, s a zsebiből eléhúzott fenőkővel kezdi élösitteni egyiköt.

– S a tekenyőt es? – kérdez rá Sanyika.

– Azt es. Ott van a disznyó feredőszobájába ahajt.

– Há hoj van a disnyónak fejedősobája, ésapá? Há ojan fejedő es van? – áll a zapja elé a kéváncsi kérdéssel Küsmaris.

– Má hogyne vóna… az udvaron – kacagja el magát ésapá.

– Hallám, lessük meg – mondja Sanyika, s a konyha háccsó ablakán leskölődnek ki a hátsó udvarra.

– Ha’ám jessük – mondja Küsmaris es, s odanyomja orrocskáját a hideg ablakhoz.

– Ott van! Én má látom!

– Ho te?

– Oda van támasztva a disznyópajta ódalához.

– Há, ájva hoty fejedik med a disnyó, ésapá? – kérdi Küsmaris álmélkodva.

– Úgy, hogy lefektetik a tekenyőt a fődre.

Anyu most osztán komolyan rejik szól, takarodót rendöve el.

– Ha nem búttok ágyba ebbe a hejdötös hejtös hejjbe, akkor béhozzuk a tekenyőt, s hideg vízbe megferesztünk mindegyiköt!

– Brrr! – rázkódnak meg, és iszkolnak es bé Küsmarissal a sor végin.

∙

Reggel a disznyó visítására ebrednek. Eccére szökik ki a zálom a szemikből. Szedik magikra a hóbeleváncot, csak Küsmaris gubancolódik belé a gúnyacsomóba.

– Ésanyááá! – sírja el magát, látva, hogy ahajt a többi má majnem kész a „kirohanásra”.

Ám ésanyá künn a véröstálat fogja. Most nincs ideje véle foglalkozni. Szerencsére megérközik Ilus nénje, s ő gondjaiba veszi a zaprónépet, me há a nagyobbak se őtöztek fel rendösön, s megfáznának. Toporzékolnak es emmiá, mind a kicsi csitkók, me há azt Ilus nénje fel se tuggya fogni, hogy mijen fontos dolog nekik künn lenni most. Me há, nélkülik a disznóvágás nem es valóságos.

Osztán, mind a pezsgősüveg dugója, úgy robbannak ki a zudvarra, a décembör végi fagyos hidegbe. Bodri örömmel veszi tudomásul kicsigazdák megjelönésit, vakkant es nekik ahajt eggyet-kettőt, csóvájja a farkát igen-igen. Ő es toporzékol, me há túl rövid a lánc, de hejába minden, no.

A disznyó ekkorra mán aláírta a testámentomot, eppe teszik belé a tekenyőbe. Lábait széjjelterpesztve, a zorra pedig felemelve a tekenyő széjjire, békivel tűri sorsát. Ilus hozza a pálinkát, poharakot, kénájja a disznyófogókot, akik közül egyik eppe a ző ura, aki má korábban átaljött segéjteni.

– Hozhassátok a beretválkozó vizet, Ferus, me emmá nem fut el – mongya Pista bácsi, a disznyóvágó embör, miközben szórja a disznyóra a zapróra tört gyantát.

– A gyermökök jöttek-e? – kérdezi asszonyát János.

– Nem. Osztán később hozd átal, mikor jössz enni.

János felhajcsa a pálinkát, osztán menyen es, me otthon várják a zállatai. Jóska, a másik szomszéd es menyen véle, me neki es rendözni kell otthon a reggeli bajt.

– Na, segedelmet tovább es – köszönnek el.

– Még egy pohárral? – kérdözi Ilus.

Még elfogadnak egy pohár pálinkát, osztán mennek es.

Csűrös gazda közbe hozza a forró, kopasztó vizet, s lassan önti a disznyó hátára. A kicsiköt hátra kell parancsoni ahajt, nehogy a kifröcskölő lobogó forró víz leforrázza őköt. De ők nem bírják sokáig, ezt a hátrányos megkülönböztetést, s lassan araszolva, esmég visszafoglalják elébbi hejjet. A disznyó mán aggya le a gúnyát, marékszámra tépik le róla a sertét. Vakarják es, osztán hanyotág fordíccsák, s a hasát es kopasszák.

– Fázol-e Küsmaris? – kérdezi a küst az apja. – Bé kéne menni a házba.

Küsmaris ki van pirosodva a hidegtől, szipog, de nem aggya meg magát:

– Nem pázsom – mongya szipogva.

– Szipogsz – mondja Ferkó.

– Nem sipodot. Haddatok békén. Püjet atajot enni. – mongya, s bátran ájja tovább a hidegöt.

– Haggyátok Küsmarist. Disznyóvágáskor a gyermök s a kutya nagyot hall, s nehéz nekik parancsoni – szól oda Pista bácsi.

Osztán már ropog a tűz a disznyó hátán. Száll a pernye. A gyermökök élvezik erőst. Ésapá rejikszól:

– Jösztetöksze ehejré közelébb egy cseppet, hogy ne fázzatok!

Közelebb es húzódnak az égő tűzhöz, me há azé hideg van, s jól esik a szalmaláng melege. Ésapá se féjti má őköt a hidegtől. Pedig csak az egyik oldalikon van meleg, a másikon má nem. De a gyermököknek nem számít, ha valami ojant láthatnak, ami érdökli őköt. Orrik, arcik kipirosodva, szemik csillog. Küsmaris es ott totyog, s lesi a nagyok minden mozdulatát.

Közbe Pista bácsi lesepri a pernyét a disznyóról, megvakarja egy késsel, s szalmát tesz a disznyó kipeckelt szájába. Tesz az oldalához es, s újra meggyújcsa. Mikor kész a háta, akkor átalfordíccsák. Megperzselik a körmököt, leráncsák a bocskorát.

Ferkó közbe felfedezi a férretett parázst, s ahajt megpróbá ő es külön egy küssebb disznyóperzselést. Fújja, élesztgeti, szalmát rak reja. Sanyika es melléje kuporodik, s Ibike es. Küsmarist inkább a nagy tűz köti le, de mikor az alábbhagy, észreveszi, hogy egyedül maradt, s akkor ő es odatotyog a nagyokhoz. Ott tapicskol a felolvadt hólébe, cipője béázik, de nem érdököli, me há leköti a sok mindenféle érdökös dolog.

∙

Má virjad ahajt a zégajja, mire megmossák a disznyót. Ott fekszik szép tisztán, s a sárgásbarna bőre ojan kévánatos, hogy a zembör beléharapna. Egy lajtorjára teszik, s béviszik a nyári konyhába. Ott boncsák fel, a zasztalon. E má megér egy pohár szilvapálinkát. Csűrösné hozza es. Közbe mustrájják a disznyót, lehetött száznyócvan kiló ejsze élősúlyba. Vajon milyen vastag a szalonnája? Mennyi kolbász lesz belőle?

A gyermökök mán nyugtalanu várják a disznyófület.

– Ki tud mondani egy versöt, akkap fület hamarébb?

– Küsmaris tud egyet. Mondd el azt, hogy: „Jertek lányok Ligetre” – bíztassa őt Ferkó.

Küsmaris nem ijedős, de azé haggya kéretni magát egy kicsit. Osztán eccé belékezd:

Jejtet jányot Jidetje, Jidetje,

Ott a vijád tözsepe, tözsepe.

Ott ájujját a józsát, a józsát,

Abból tötnet botjétát, botjétát.

Ast es tudom, ti töti, ti töti,

Vijád Ejzsi tötözsi, tötözsi,

Azs astajja jetesi, jetesi,

Tovács Pista fejvesi, fejvesi,

Tajapjába biddesti, biddesti.

Ésapától kap egy nagy cuppanóst, s Pista bácsi má aggya es a fület Küsmaris kezibe. Osztán sorba mindenki megkapja a részit. Majszolják, rágják a ropogós porcogót. A szemik csillog az örömtől. Szép fehér tél van, disznyóvágás, s ők boldogan ropogtatják a disznófület. Délután pedég mennek szánkózni. Mi kell még több egy falusi gyermöknek a bódogsághoz?

Közbe Pista bácsi elkezdi a boncolást. A hanytág fektetött disznyóról levágja a négy csülköt, megfordíccsák, felvágja a szájától a feje búbjáig a bőrt, s beléakassza a kést a hátszalonnába. Itt, ahol a legvastagabb a szalonna, hirtelen leáll. Még megpróbájja húzni, de nem menyen a.

– Elakadt a kés – mondja tanácstalan arccal.

Küsmaris meglepődve bámul hol Pista bácsira, hol az apjára.

– Ejatatt a tés. Most mi jess ésapá?

Ferkó má tuggya a dörgést.

– A tavaj es ott akatt el. Édösapám, tőccsön Pista bácsinak pálinkát, me attól osztán megerősödik, s vágja tovább.

Úgy es van, Pista bácsinak tőtnek egy pohár szilvapálinkát, attól osztán megerősödik s vágja es tovább ahajt a szalonnát, utána a hosszú karajt, rövid karajt, oldalost. A belekkel az asszonyok elmennek hátra, kiürítik, kimossák, húrolják, tisztíccsák. Ezalatt Pista bácsi elér a disznyó hasához.

– Pista, ügyelj, nehogy a nyula elfusson! – mongya Csűrös gazda.

Küsmaris má szól es:

– Hol nyusita, ésapá?

Ferkó próbájja magyarázni Küsmarisnak:

– Nincs nyuszi, Küsmaris, csak egy ojan rész van ott, mint a szekérágas, vagy a nyúlnak a két nagy füle, annak mongyák, hogy nyula.

Ezt Küsmaris nem akarja érteni, csak annyit tud, hogy nincs nyuszi. Pedig ammá Ibikét s Sanyikát es érdökölné. Küsmaris meg es haragszik ezé.

– Akko mé mongyátok? – kérdözi duzzogva, s beáll a szekrény mellé a sarokba, arccal a falnak. Próbájják kicsalni onnan, de nem jő.

– Ne puffadj, Küsmaris.

– Puppadok, azsét es, me asmontátok, van nyusita, s méd csincs.

– Akkor puffadj.

– Puppadok es, s ha megbosontotok, nem es esem!

Osztán méges megbékül, me Ferkó felfújja neki a hólyagot. Göngyölgeti ahogy nő. Küsmaris tapsikol, örül a gömböjű hójagnak.

– Vidázz Peekó, nehod elsójjon!

De nem szól el, nem pukkad ki, Ferkó béköti egy madzagga, s föakassza ahajt száradni. Abba tőtik osztán a fősajtot.

∙

Mire végeznek, má kész a lesipecsönye, lehet asztal mellé ülni, éhös es mindenki má. Átaljő esmen János bácsi a gyermökökkel, Pistivel s Jucival. Józsi es, a szomszéd, a reggeli segíccség. Lejönnek mamáék es fesszegből. A gyermökserög egy külön kicsi asztalhoz ül. Egy jó családi lakoma kereködik. Egy ünnepi lakoma. Jóízűen falatoznak. Elbeszélgetnek, meghánnyák-vetik a világ baját, s közbe dicsérik a gabonán hizlalt disznyó finom, puhára sült húsát.

Evés után a gyermökök má nem bírják tovább benn, kimennek szánkózni. Magikra márcsák azt a kicsi havat es, ami az idén hullt. Osztán később méges béjönnek kipirosodva, megfázva. Küsmaris arca, mind a rózsa. Ilus nénje vetközteti ki a havas ruhájából, s forróra puszilja a hideg arcocskát. A gyermökök most mán esmen belékeverödnek a disznyóvágásba. Érdököli őköt a kolbásztőtés, élvezik, ahogy telik, egyre nő körös-körbe, s csavarodik. Közbe má fől a hurka es ahajt a fazékba.

Ferkó kimenyen édösapjával megtisztítani az udvart a szalmától, s hejjrerakni a feresztőtekenyőt. Ő a legnagyobb, ő a kicsigazda, s má segít az édösapjának küssebb dolgokba, ha ké. Feszt ott van a zapja körül.

Mire béjönnek, arra minden kész, megfől a tormásleves, megsül a hús. Asztalhoz ül a nagycsalád. A munka elvégezvel, meg lehet ülni a tort. Elékerül a pálinka, szépön csillog az évegbe, s a bor es.

Áldást monnak a zasztalra, osztán isznak egy-két pohárral. Elvégre innap van, disznyóvágás.

Evés közbe beszélgetnek az elmúlt esztendőről, arról, hogy miből mennyi lett, kell-e hezza venni még, vaj kihúzza újig. S a követköző disznyóról es szó esik. Gondolni kell jövőre, vajon mennyi lesz a malac ára a tavasszal. Pista bácsi ahajt elmond egy-két viccös vásári s más történetöt, ő sokat tud ijent, me sok hejt megfordút má, ahogy ő mongya, má sok küszöb megüté a seggit.

Este osztán, mikor má mindenki elment, Csűrösné elkészíti a rókonyoknak, szomszéccságnak a kűdenivaló kóstolót. Egy kicsi ezt-azt. Hónap osztán elkűdi a gyermököktő ahajt. Nekik es kűdtek, ők es kűdnek. Ez így van a székölyöknél. Ez a szokás. Kóstolja meg mindenki a friss kőccségöt.

∙

Késő van, a gyermökserög má kidőlt a fáraccságtó. Egymásra támaszkodva bóbiskolnak ahajt a konyhai heverőn. Küsmaris félrebüllent fejjel aluszik Ferkó mellett. Ésanyu vetközteti, mosdassa, s ágyba dugja őköt.

A zsírolvasztás, kocsonyafőzés, fősajt készítés hónapra marad.

Lefekvés előtt még eccé végignezegetik, miből mennyi van. Úgy érzik, ejsze elég lesz. Újat ér a kőccség. Nem szorulnak a bóti – szójából, s még ki tuggya milyen, hústól idegön, ízetlen-bűzetlen anyagokból készült – hentesárura, amelyiköknek közik sincs a valódi házi ízekhöz.

Most mán dudorászhat a szél, jöhet akármijen kemény székölyfődi tél. Élelöm, takarmány elég vagyon, s biztos hejjön. A disznyóvágással a bétakarítás bé van fejezvel.

Jóccakát.

Kolumbán Sándor Székelyudvarhely, 2004.

Székely viccek széköjül

Elmondom, hogy járt Gyuri a patikussal.

Elmenyen a patikushoz, s aszongya:

– Daktor úr, nagy a baj. Velem a zasszon feszt veszeködik, pedég mindent hazahordok neki, semmibe héjánt nem szemved. Még tűröm, me én erőst türelmes embör vagyok s szeretöm es őt, de kezdöm nem bírni. A végin belébetegödöm Valamijen orvasságot nem tud erre adni?

A patikus egy darabég gondolkozik, sosztán megszólal:

– Jöjjönsze közelebb. Adok magának es, s a zasszonnak es.

Gyuri közelebb es lép, mire a patikus leken neki két jó pofot.

– Ez magának es használ, hogy elévegye az eszit. Vigye haza, s egyenként adja bé a zasszonnak, amikor kezdi a veszeködést.

Gyuri súrolta a poftól kiveresödött képit:

– De, én, izé, én nem érök hezza soha egy ujjal se.

– Ezt most muszáj béadni, a kezelés fáj, de osztán hatásos.

Hazamenyen Gyuri erős nagy gondba, me sehoccse teccik a gyóccer. Hogy adja bé, há ő szereti a zasszonyát.

Há, mikor hazaér, uramfija, minha orkán törne ki a zasszon torkán: kijabál veszöttül, hogy hol vót eddig, sosztán minden.

Erre méges elévette a patikát, s eggyiköt odakente a zasszonnak.

Eccerre csend lett, hökkenet, ijeccség, sírás.

– Ez azé vót, hogy többet neköm ne kijabájj! Értötted-e?!

S a gyóccer hatott, éjjel megbékéltek, sokat beszélgettek, hejjreállt a rend.

Gyuri úgy örvendött, hogy ki se monhatta.

Eltőtt egy hét, kettő, minden rendbe ment.

Egy nap visszamenyen a patikushoz. Ahogy bélép, kérdözi es a patikus:

– Na jó vót-e a gyóccer.

Gyuri vett egy mély lélögzetöt, s hirtelen lekent egy jó nagyot a patikusnak s aszongya:

– Ajjó vót erőst jó, a küssebiköt adtam bé csak, s má az es használt, a mást pedég visszahozám. Alászógájja.

Sót vegyenek!

A parajdi ember árulta a sót Erdővidéken. Kiáltotta mindegyre:

– Sót vegyenek!

Egy kisgyerek követte, s furcsállta a kiabálást. Egyszer aztán odaszólt neki:

– Bátya,. maga kolonti*?

A sóárus úgy értette: korondi.

– Én nem fiam, me parajdi.

– Meghótt a komám balesetbe.

– Mi történt?

– Há izé, há meg akarta nezni, hogy a Trabanba van-e bezzin.

– Ennyitől?

– Há igen. De gyufával... s vót.

Két székely a kocsmában.

– Képzö del, a tennap estefelé akko értem haza, amiko jött a csorda.

– Értöm, a többi marhával eccére.

– Na, má tés es kezdöd, mint a zasszony.

– Há mé, mit mondott?

– Há, amiko kinyittotta kaput, s meglátott engöm s a tehent, asz kijáccsa nagy hangoson a fiamnak: – Megjöttek a marhák!

-------------------------------------------

A mútko itattam a zökrököt. Miko má ittak, azmondja a zasszony:

– Látod-e, te, ez ökör, marha, de tuggya, mennyi elég, s nem iszik többet.

Erre mondom:

– Há vízbő én es.

– Bátya, mi a bajik ezöknek a tehenyöknek, hogy ojan soványok itt künn a legölőn? – kérdi a menyecske az öreget

– Hogy mi a bajik? Há biza, nagy baj van a tehenyökkel -- feleli az öreg.

– De mi – kérdi újra kíváncsisággal.

–Neköd elmondom, me te megértöd, mijóta eladtam mellőlik a bikát, feszt csak nefelejcsöt esznek.

-------------------------------

Besorozzák Ábelt a haditengerészethez:

– Tud úszni?

Mire Ábel ijedten:

– Há mé? Há hajó nincs?

– Hej te Maris, nezzmeg mit olvasék: Kajiróba nászéjszakán derűt ki, hogy a menyasszony férfi! Azta!

Mire az asszony:

– Bár rólad derült vóna ki akkor.

Az öreg székelyt győzködték az elvtársak, hogy fizessen az elő egy román újságra, a Scanteia-ra.

– Há mé? – kérdi az öreg.

– Azért mert nagyobb, több minden van benne, központi lap, s megtanul belőle románul.

Addig mondják, hogy az öreg befizet rá.

Egy hónap múlva jönnek felmérni az eredményt.

– Na, mi a véleménye, jó-e a Scanteia?

– Ajjaj! De még mennyire – lelkendezik az öreg – tuggyák-e, mosmá bánom, hogy nem fizettem elébb erre a zújságra. Erőst jó. A feleségöm még jobban megvan elégödve.

– Nem baj az sem, hogy román?

– Asse baj, kit érdököl, hogy román. Erőst jó!

– Most arra kérjük, hogy mindenki okulására mondja el, ide a mikrofonba: miért jobb a Scateia, mint a Megyei Tükör?

– Há, izé, há tuggyák-e, azelőtt a Megyei Tükör vót kiterittve ide a zasztalra, s a zasszony szitálta a lisztöt, feszt leszóródott melléje es, me kicsike a zújság. Amijóta a Scanteia jár, arra szitájja, s nem szóródik le, mind elfér rajta, ojan széjjös. Há semmi másé', csak ezé'.

– Miháj, szerinted mejik jobb: a televízijó vaj a zújság.

– Mikorra gondolod, most vaj télön?

– Ezt most mé kérdöd?

– Há, izé, há azé. Há próbáld ki. Ijenkor nyáron mejikkel lehet jobban legyet ütni? A televízijóval vaj a zújsággal?

Drága édösanyám!

Erősst jól érzöm magamot ehejt itt a katonaságnál, semmire sincs szükségöm. De ha esetleg méges rejaveszi magát, s csomagot szeretne kűdeni, akkor jól kösse meg a csürke lábát, nehogy felrúgja a pájinkát s ahajt elázzon a száz lejös!

Csókojja fija, Miháj.