JUHÁSZ GYULA: BÉKE

Ó mennyi csönd van némely alkonyatban,

Mennyi derű és mennyi nyugalom,

A felhők úgy pihennek a magasban,

Mint a bárányok a domboldalon.

Szelíd békesség árad a világra,

Meghalt a harc, a lárma, a panasz,

Kinyílik a búcsú halvány virága,

A nap végső csókjából fakad az.

Az ember nézi az alkonyt, szivében

Szeretne ő is békét és derüt,

És várja, hogy az éj jöjjön sötéten,

Mint gyásza, melyben oly rég elmerült.

E nagy, mély csönd szent közönyében érzi

Mily idegen már tőle a világ

És a halálra gondol, mely kitépi

Lelkéből vérző gondjai nyilát.

Szeged, 1934 szeptember

https://epa.oszk.hu/00000/00022/00583/18228.htm

És minden dolgok mélyén béke él

És minden tájak éjén csend lakik

S a végtelenség összhangot zenél

S örök valók csupán mély álmaink.

És minden bánat lassan béke lesz

És mindenik gyötrődés győzelem

S a kínok kínja, mely vérig sebez,

Segít túllátni a szűk életen.

Testvéreim: a boldogság örök

S e tájon mind elmúló, ami jó

S az élet, a szép, nagy processzió,

Mely indul örvény és sírok fölött,

Az égi táj felé tart csendesen

S egy stációja van: a végtelen.

Lakásom lesz a hetedik magány,

A halál felé nyílik ablaka.

Kertjében csak emlékek teremnek

S lakója csak a lelkem lesz maga.

Kertjében örök emlékek teremnek,

Nem érnek mérges vágyak már oda,

Csak remény nélkül tüskétlen az élet,

Ne várj csodát, az élet a csoda!

Csak vágyak nélkül tüskétlen az élet,

Csak népek nélkül népes a magány.

A csönd elfojtott igéktől beszédes,

A föld csak ölelő ölén anyám...

A csönd csak megölt igéktől beszédes,

Ne mondd ki a szót és ím megleled.

Hagyd magára e látszatos világot

És maga a világ lesz majd veled!