Ketten ülnek, beszélgetnek

A kettőezer-kilencedik esztendőben a nyár hosszan őrizte hadállásait. Szeptember utolsó napjaiban, mi több, október elején is olykor huszonhét, huszonnyolc fokos meleg volt.

Október kilencedikén is – pénteki napon – nyárias délután volt, arany napsugár simogatta a városligeti tó zöld vizét, és a zöld vízen úszkáló szárcsák szivárványos tollait.

Épp a napsütés miatt egy lombárnyékos padra húzódott két idősebb férfi, már csak azért is, mert fekete öltönyben és fekete kalapban ültek ott a padon, és lassan fontolgatott mondatokban beszélgettek.

Még nem állt be a szombat-nap – csak hat után nyolc perccel tér nyugovóra majd a nap -, de ők ketten, anélkül, hogy megbeszélték volna, már három óra tájt fölöltötték sötét, ünnepi öltönyüket, fejükre tették a fekete kalapot, és lesétáltak kicsit élvezni a nap utolsó áldásait, mielőtt a zsinagógába mentek volna.

Aztán a Városligetben találkoztak, mert – ismét csak megbeszélés nélkül – a langymeleg ősz odacsalogatta őket. Most pedig ülnek a padon, nézik a kacsákat, a Vajdahunyad-vár eklektikus tornyait, és lassan fontolgatott mondatokban beszélgetnek. Erről-arról: főként unokáikról.

Egyikük hatvan múlott kevéssel, másikuk hatvan lesz kevés idő múlva: egyiküket Ábrahámnak hívják, a másikat Izsáknak. Ezen - mióta csak ismerik egymást -, mindig jót derültek. Hozzá még a kicsivel idősebb az Ábrahám, a kicsivel fiatalabb az Izsák.

Fiatalemberek kis csoportja közeledett a Pecsa felől: meglehetős harsányan, nyers hangon vitatkoztak valamiről. Amikor a két öreg közelébe értek, váratlanul elhallgattak, kihúzták magukat, arcukra titokzatoskodó gúny ült. Fekete nadrág, katonai bakancs, fehér ing volt mindegyikükön. Nem volt ez egyenruha, csak ezeken a fiatalokon tűnt mégis egyenruhának.

Egyikük jó hangosan, hogy a padon ülők meghallják így szólt a másikhoz:

„Na, tessék! Nézd meg ezt a kettőt is! Hogy milyen rondák...”

„Ja!” – bólintott rá a másik. – „Szar lehet zsidráknak születni, én utálnám...”

Fölröhögtek, és tovább mentek a Hősök tere irányába.

A két öreg leforrázott csöndben hallgatott egy darabig, tán azt vizsgálgatták képzeletükben, mi lehet rajtuk olyan ronda.

„Erről...” – kezdte Izsák, aztán újra nekifutott: - „Erről miként vélekedik?”

Ábrahám körülményesen szivarra gyújtott, szipákolt egyet-kettőt, csak aztán válaszolt:

„Rossz kérdés, barátom. Nem a vélekedésnek ideje van, hanem a cselekvésnek. A jó kérdés tehát így szól: maga mit akar tenni?”

„Jó. Legyen. Nos, maga mit akar tenni?”

„Természetesen elmenni. Minél hamarabb elmenni innen.”

Ábrahám töprengve hallgatott, Izsák pedig döbbenten. Ábrahám szivarjának füstjét maga elé fújta:

„Lehet itt még bármi kétségnek helye, barátom? Ami körülöttünk történik, az már megtörtént egyszer, és a történelemből tudhatjuk, hogy mindennek semmi köze nincs politikához. Lehet valaki demokrata, konzervatív, népi, liberális, felőlem még akár szocialista is lehet, erre a bajra nem tud orvosságot találni. Mert nincs. Itt ugyanis valami biológiai, vagy fiziológiai jelenségről van szó. Nézze meg őket! Hát nem olyan az egyik épp, mint a másik? Egy kaptafára készült fizimiskák, mintha valami kliséről sokszorosították volna őket. Kollektív emberek, kollektív arcok, kollektív szándékok. Mintha egyetlen anya szülte volna mindet, vagy klónozók működtek volna közre nemzésükben. Ez ellen nincs orvosság barátom, különösen nincs szellemi, politikai, ideológiai orvosság. Ezek engesztelhetetlenül gyűlölnek minket, nem politikai okokból, hisz fogalmuk nem lehet, milyen politikai oldalon állunk. Ezek minket magunkat gyűlölnek, minket, azért amik vagyunk.”

Izsák ingerülten válaszol, ingerültebben, mint szándékában áll, őt magát is meglepi:

„Nahát ennek a nemzetnek semmi oka nacionalizmusra, sovinizmusra, nem igaz? Dédszüleink meg szépapáink még horvátok, meg románok, meg németek, tótok meg tudom is én, hányféle nációk voltak. 1711 után az ország összlakosságát tekintve nagyobb volt a nemzetiségek aránya a magyarnál. Tudom, hisz történelemtanár voltam. És ma is elég kevesen mutathatnának ki tiszta magyar vérvonalat származásukban.”

„A jó ég áldja meg magát, Izsák!” – fújja ki a füstöt a másik. –„Ki beszél itt nacionalizmusról? Nem érti? A nacionalizmusuk ezeknek csak a kilógatott cégér, a zászló. Valójában olyan internacionalisták ezek, hogy a kommunisták különbül nem álmodhatták. A valóság a cégér meg a lobogó mögött van, barátom. És az, ami mögötte rejlik, ahogy mondtam, a gyűlölet, az izzó gyűlölet. A különös csak az, ahogy a történelem, meg a gazdaságpolitika újra meg újra előállítja azt a talajt, amin kicsírázhat gyűlöletük...”

Most megint hallgattak egy sort, aztán Izsák:

„Elkerülhetetlennek tartja a győzelmüket? Oly elkerülhetetlennek, hogy el akarja hagyni ezt a földet?”

„Nevezze győzelemnek, ha úgy jobban tetszik. Én természetes kiválasztódásnak nevezném. Volt idő a földtörténetben, amikor az őshüllők uralkodtak, aztán a csúszómászók. Most a fekete ruhás, bakancsosok sorosak, hogy uralják a világot.”

„Nem létezik! Nem ismételheti a történelem önmagát! Nem lehet! Nincsenek meg a feltételek. Akkor... akkor megvoltak, most nem! Nem történhetik meg még egyszer, nem lehet!”

„Ugyan már! Nem gondolja, hogy valamikor 1933 körül valahol Münchenben, vagy Ausztria egy kisvárosában épp ilyen beszélgetést folytatott két öreg zsidóember? Pedig már akkor is ott vonulgattak körülöttük ezek... Ezek a kollektív élőlények...”

Izsák nehéz töprengés után:

„Amit elmondott, még nem magyarázza meg a gonosz föltámadását. Nekem ez a természetes kiválasztódás... Smafu!”

„Ejnye, no! Gondolkodjék csak, Izsák! Hát nem mennyei élvezet lehet valamilyen politikai eszmény álruháját fölöltve kollektív vadállattá lenni újra? Szabadjára engedni a kultúra révén elnyomott ősállatot, a gyilkos ösztönöket? Különösen, ha közben úgy érezheti a kollektív lény, hogy hősies tettet hajt végre, megszabadítja a világot szennyétől. Így még a felemelő, legnemesebb hős szerepe is övék lehet, nem? Ki és mi is az ellenség? A latin meg görög költészet az ellenség. Ellenség a tóra erkölcsi magassága. Ellenség minden nyomtatott könyv, harcostárs minden elektronikus médiazug. De a fő-fő ellenség, a leggonoszabb, a pusztítandó ősellenség barátom, az mi vagyunk, a magunkfajták.”

„És miért?”

„Mohónak, hevesnek vélnek minket, pedig ha ilyenek lennénk, éppen nem lennénk ellenségei ennek a száguldó söpredéknek, ennek hetyke kollektív-embernek. Ó, nem: mi lassúak, egyhangúak, döntést nehezen hozóak vagyunk. Más világóra ketyeg mellkasunkban, lassúbb, ősibb, mint az övékben... Ez velünk a baj: élünk őseink szokásai szerint, ők meg szétzúztak minden hagyományt, ők a jövő emberei. Aztán meg: nem vagyunk alakíthatóak. Bárkit – érti Izsák? -, bárkit könnyedén átformálhatnak, kollektivizálhatnak, sorba léptethetnek, minket nem. Ugyan, miféle sorban tudunk mi menetelni, már mondja!”

„Tudja Ábrahám barátom” – kezdi megfontoltan Izsák -, „sok mindenben igaza lehet, érvelése meggyőző, de valamit mégis csak elfelejt. És én ezért nem megyek sehová, nem én. Mert én nem feledkezem el arról a valamiről. Én ugyanis nem hiszem, hogy bekövetkezhet ezeknek a győzelme, egyszerűen azért nem, mert ez itt” – mutatott körül a Városligetben – „ez itt körös-körül még mindig a mi megszokott, nyugodt kis Magyarországunk. És ez az ország, ez a faj hosszú távon soha sem hitt a pusztításban, a pusztító erőkben! Maga barátom tetszetős, majdnem tudományos tételekbe szorítja a gonosz mostani újraéledését, de ez helytelen. Mert a gonoszt nem definiálni kell, hanem legyűrni. És Magyarország, a magyarság elég higgadt, békés és józan ahhoz, hogy le is gyűrje. Nem kell hát innen elmenekülni!”

Válasz egy darabig nem érkezett, csak két szárcsa hápogott valami véleményfélét. Ábrahám homlokát ráncolva töprengett, láthatóan súlyos kérdésen.

Egyszerre csak homlokára csapott:

„Megvan! Hát persze!”

„Megvan? Mi?”

„Tudja Izsák barátom, mióta beszélgetni kezdtünk matatott bennem egy furcsa déja-vu-érzés, de nem úgy, hogy megesett velem ez a dolog, hanem, hogy valaki mással, másokkal esett meg. És igen, már tudom.”

„És?”

„Van Franz Werfelnek egy töredékben maradt regénye, a hagyatékából került elő. Itt a szomszédban, Kismartonban meg Bécsben játszódik a történet, még a magyar határ, meg Sopron is szerepel abban a regényben, vagy regénytorzóban. Na és ott beszélget 1937 decemberében két öregedő zsidó ember. Hasonló problémával küszködnek: menni vagy maradni, hisz a nácik egész nyilvánvalóan törnek előre. Egyikük azt erősíti, hogy menni kell, másik – mint maga barátom – bízik Ausztria hagyományos, ősi értékeiben. Aztán mind a ketten maradnak, persze.”

Izsák szedelőzködni kezdett, mondta, még föl akar szaladni a gyerekekhez, unokájához, csak aztán megy a zsinagógába.

Ábrahám meg maradni akart a csöndes, kacsabeszédes tó partján: hát elköszöntek, este majd látják még egymást.

Pár méternyiről Izsák visszafordult, és azt kérdezte:

„Na és, az a könyv.... Abban a könyvben, mi a történet vége?”

„Azt hittem tudja, hisz történelemtanár volt, nem?”

„Tudom: de azért mondja csak.”

„Az anschluss a vége, természetesen. Március tizenkettedike, a fekete szombat a vége.” – felelte Ábrahám.

1277 júniusában, egy igaz-szép nyári délelőttön Cenni di Pepo, firenzei oltárképfestő, magányos sétát tett a Firenze környéki dombokon.

Igazán szólva elég messzire került a Várostól; jó darabig kocsival ment, aztán sétára váltott.

Balzsamos illatok úsztak a levegőben, melegen sütött a nap, az azúrkék égen hófehér bárányfelhők úsztak, madárkák daloltak, egyszóval igazi olasz nyári délelőtt volt.

A fentírt néven senki sem ismerte Firenzében a festőt, és ha bárki képet akart rendelni tőle, akkor maestro Cimabue-t kereste.

A domboldalon néhány bari legelészett: békésen, nagy, sőt végtelen nyugalomban. Őrzőjük, egy tíz év körüli fiúcska, kicsit távolabb, egy terebélyes olajfa árnyékába húzódva üldögélt.

Cimabue arrafelé vette sétaútját ahol a fiúcska ült, mert feltűnt neki, hogy a gyerek a földet nézi csak, föl sem emelve fejét.

„Mit csinál vajon, amibe így belemerül?” – kérdezte magától a maestro.

Közelebb érve azt látta, hogy a kisfiú egy pálcikával rajzol a homokba elmélyülten. Amint Cimabue meglátta, hogy mit rajzol, elakadt a lélegzete.

A földön a pásztorfiú előtt bégetésig eleven bárány képe feküdt. Tényleg: lélegzetállítóan élethű volt az a bárány.

A Mester közelebb lépett és ráköszönt a fiúra, aztán azt kérdezte:

„Mit csinálsz, fiú?”

„Semmit…” – mormogta rá a gyerek.

„Semmit? De hisz te rajzoltál, hozzá még milyen jól…”

„Rajzolás?” – kérdezett vissza a fiú. „Nem tudom…”

Cimabue türelmes magyarázatba kezdett:

„Az a bárány” – mutatott a modellre – „igazi, valódi, ugye? Itt meg a földön ez a bárány, ez rajz. Tehát te rajzoltál. Vagy te hogy mondanád, mi ez?”

„Teremtés.” – adta a választ hamarosan a fiú. „Teremtek ide egy bárányt, aztán ha elunom, eltörlöm, s teremtek amoda egy fát. Teremtek.”

A Mester elgondolkodott, majd rábólintott. Most meg, hirtelen ötlettől hajtva, azt kérdezte:

„Merre az apád, fiú? Hol laktok?”

A gyerek valahova a völgy felé bökött, hogy amarra.

„Abban a kis házban?” – kérdezte Cimabue, s a fiúcska rábólintott.

Nem volt nehéz megalkudnia. Bondone apa nagyon szegény volt, gyereke meg nem kevés: jól jött hát az is, hogy egy éhes szájjal kevesebb lesz a kunyhóban, meg a felajánlott összeg is jól jött: igazán jól.

Száz szónak is egy a vége: maestro Cimabue gyorsan megvásárolta giovanotto Bondonét (Giottot), és indult vele Firenzébe, a bottegájába.

Firenze!

Firenze a nagyváros, még ifjú, és tulajdonképp kis város volt. Lakóinak száma alig haladta meg a százhúszezret; de napra-nap fejlődött, szépült, épült. Hajnalonként, amikor az Arnoról fölszálló könnyű párákat a Város fölé emelte a melegedő napocska, kibontakozott a Duomo szépségesen épülő tömbje; a Boboli kertben kőről-kőre épült a Palazzo Pitti, és a Via Largán a Mediciek szép palotája.

Álomvárossá kezdett változni a Virágok Városa.

A kis falun túl, ahol Giotto meglátta a napvilágot, s ahol semmi nem változott soha, már elevenen éledt, mozdult, lélegzett egy másik, pezsgő világ: s ahogy a Virágváros virágzott föl, úgy virágzott ki e Városban a leendő nagy festő is.

Cimabue műhelye a Via de Agnolón állt, ahol más festőké is: ám fiatal festők képzése szempontjából a Maestroé kiemelkedett a többi bottega közül.

A kor művészképzésének alapját jelentő műhelyek, ahol az ifjú tehetségek töltötték inaséveiket nem tanintézet volt, hanem az élet iskolája.

A dómtól néhány percnyi sétára lévő műhely kétoldalt erkélyes házak között állt, és az utca felé élt. Főként nyáridőn ajtaja mindig nyitva volt, a művészinasok gyakran kergették meg egymást, ki a műhelyből, végig az utcák során, aztán ott birkózták le egymást valamelyik piazzettán. A nyitott ajtón szakadatlanul gyerekek és állatok – főként cicák – rohangáltak ki és be.

A mester képei a bejárati ajtó mögött voltak kitéve, a járókelők bármikor megszemlélhették azokat, és bármikor meg is vehettek egyet-egyet.

„Végy ciprusolajat, aztán szűrd le…” – tanította Cimabue Giottonak – „Végy egy nagy edényt, amelybe beleöntöd a leszűrt olajat, adj hozzá kellő mennyiségű vizet, míg borostyánszínt nem ölt. Fedd le gondosan, hogy ne párologjon el, s hagyd leülepedni…”

Később mást is tanult a fiú: színeket keverni, színeket fölvinni, tojást használni kötőanyagnak. Egyedül rajzolni nem tanult, mert azt nem kellett tanulnia.

Egy napon valami egészen érdekeset mutatott Giotto Cimabue-nak. Az egyik ablakot négyzetráccsal látta el, és egy kartonlapot szintén, persze arányos kicsinyítéssel. Az ablak az utcára nyílt, és ezt az utcarészletet négyzetről-négyzetre másolta át az ifjú festő a kartonra.

Cimabue csodát látott, hinni sem akart csodát. Mintha az utca terében állt volna, olyan volt az a kép. Mintha kilépett volna a karton síkjából, két dimenziójából…

Hihetetlen kép volt.

A Mester komolyan elgondolkodott…

Teltek az évek, az inasévek: Giotto már garzone, segéd címet nyert, és kisebb meg nagyobb megbízatásokat teljesített.

Leggyakrabban neki kellett a mester által megrajzolt figurákat színessé tenni. Cimabue sok munkát vállalt, szüksége volt garzonéja segítségére.

Most például, 1288 tavaszán, a Sta Maria templom oltárképét festette a maestro, miközben három vagy tán négy táblaképet is elvállalt.

Bevett gyakorlattá vált hát, hogy reggel utasításokban elmondta Giottonak, milyen legyen a kép alakjainak köpenye, ruhája, haja; ő aztán elment, gyakran egész napra elment, hogy a templomban fessen, miközben Giotto di Bondone szépen kiszínezte a rábízott kép részletét.

Befejezte már a kép aznapra rárótt részét, és épp nem volt semmi önálló, saját tennivalója, hát elbabrált még kicsit a kész képen. A megfestett, szépen elkészített angyal orrán javítgatott, piszkálgatott még valamit, aztán elvonult saját szobájába.

Fáradtan, öregedő fáradtan tért haza a bottegába Cimabue. Bort töltött egy kehelybe, aztán megnézte, mit végzett garzonéja.

Jó munkát végzett az, mint mindig. A színek épp olyanok lettek, mintha ő maga festette volna, senki meg nem fogja mondani, hogy lényegében ő csak a kontúrokat tette a táblára. Megint egy Cimabue-remekmű lesz – gondolta.

Az angyal orrára egy légy telepedett, Cimabue hát könnyedén odalegyintett, hogy elszálljon.

De a légy nem röpült fel…

Csak nem beleragadt a friss festékbe? – kérdezte magától a Mester.

Újra, már közelébbről legyintett a légyre, de az biz’ maradt.

És akkor meglátta Cimabue…

Meglátta, hogy a légy – festett, nem valódi légy.

Egy karosszékbe roskadt az agg festő, és nézte a festett legyet:

„Nem valódi” – suttogta maga elé – „festett légy! Ő festette, Ő!”

És lelkébe jéghidegen hasított a tény, a tény, a tény:

„Ez a fiú…ez a gyerek…ez nagyobb lesz nálam….”

2011. november 16., szerda

Janka szomorú

Elöljáróban annyit: e történet főhőse, Janka, december huszonhetedikén lesz csak két éves.

Szóval, ebédhez készülünk Jankával: éhes lehet már a Kincsem, mert megpróbál fölkapaszkodni az etetőszékébe, persze, az még nem megy, segítek hát, beemelem.

De még egy kicsit várni kell, mert az étel nagyon forró, továbbá Papinak még el kell készíteni Janka italát is.

Semmi baj, tündérien eljátszik addig a pónijával, mely gondolom mindenki számára ismert, akinek unokája vagy gyermeke van. Valóban, kedves kis játék, aranyos a pofija, hosszú a sörénye meg a farka, egyedül a színekkel nem békültem még ki, mert hát lila lovacska például, elég nonszensz.

Tehát amíg én tevékenykedem, Jankám eljátszik aranyosan. Ám egyszer csak azt hallom: „Szomojú vagyok!”

Így, tökéletesen egyeztetett alany-állítmány, sok fölnőtt se csinálná különbül.

És valóban, a hangja is szomorú.

”Miért vagy szomorú, Kicsim?” – kérdezem.

”Leesett a póni…”

”Ó, ne légy szomorú, mindjárt fölveszem neked.” – mondom, és úgy is teszek.

Csakhogy Janka még mindig „szomojú”, mikor kérdem, miért, azt feleli: „Megütötte a fejét.”

”Óóóó… óóóó….óóóó! Akkor én is szomorú vagyok. Tudod mit? Énekeljük el a hopp Juliskát, akkor vidámabbak leszünk!”

Mostanában az egyik legmenőbb dal nála ez, hát elénekeljük együtt, mert még nem tud mindent, de a sorkezdeteket és a rímeket nagy büszkén vágja. Más versekkel, dalokkal is ez a helyzet.

Elénekeljük a dalt, fordulok az ételért, italért, közben hallom Drágámat: „Most vidámak vagyunk!”

*** **** *****

Neverendingstory

A mi történetünknek története sincsen,

mert üres, mert ürességében tökéletes,

mert hogy még történet sincsen,

hát ezért tökéletes, mert helyettesíthető

bármivel. Helyettesíts be!

Tökéletes csak akkor lesz egy szerelem, ha

Végetér. Vannak tehát szerelmek, melyek

nem tökéletesek, illetve azért tökéletesek,

mert nem tökéletesek!

A Pó, gyorsfutású című szonett keletkezésének elképzelt,

minden irodalomtörténeti alapot nélkülöző leírása

A gyorsfutású, lágyhullámú és lagúnazöld Pó folyam napnyugatról napkelet felé zubogva hömpölyög, és öt fő ága van: keleten, ahol megébred az Alpokban, Po di Maestra a neve, ám Torino környékétől Po della Pilának tessék nevezni! Piacenza városánál ismét nevet változtat, és meg sem szólíthatjuk más néven, mint Po delle Tolle.

Cremona mellett újra keresztelkedik, és onnan fogva Po di Gnocca a szép neve, hogy

Ferraránál aztán már sok-sok ágra szakadva áradjon a kék Adria felé, és Po di Goro nevet kapja.

Az Úr 1334. évének július huszadikán - pénteki nap volt - egy szépen földíszített bárka úszott a Pó folyó vízén.

Valójában népi, egyszerű bárka volt, valószínűleg egyéb esetekben zöldség-, gyümölcs- netán borvivő szolgálatot teljesített a folyón, most azonban színes szalagokkal, virágfüzérekkel földíszítve kiöltözött eredeti szerepéből, és méltóságteljesen úszott a szép folyamon, egy fiatalembert hordva födélzetén.

Mindenesetre a bárka ilyetén fölcicomázása több szempontból is helytálló volt: először is az utazó épp e napon töltötte be harmincadik életévét – születése napját ünnepelte a bárka fedélzetén tehát -; aztán bármilyen ifjú volt is az utazó, máris neve volt néki, mint jeles poétának.

Végezetül: nem alsóbb néposztályból származó volt az az utazó: apja egykor Firenzének, a Virágvárosnak volt jegyzője, jelenleg a fehér guelfek híveként töltötte száműzetésben éveit Avignon mellett és Avignonban, a városban is, mely 1305-től már a pápa székhelye volt.

Francesco Petrarca – a születésnapozó utazó – kényelmesen, majdnem ernyedten hanyagul hevert egy karszékben, mely a bárka fedélzetére volt erősítve, és nézegette a parti fák lomkoronáján átszökő nyáralkonyati fényeket, az aranyló lombokat. Ölében pergamen, kezében penna, és bizonyosan versen is töprengett, de két fő gondolat - a parti fák aranyló lombjaiba hessenő gondolat - nyűgözte le.

Mindkettőnek jól körülírható neve volt: vágy és mardosó féltékenység. Főbűnök közül való mindkettő.

Közben azért Petrarca nem feledkezett meg az elébe halmozott fusinai sajtkockákról, a különböző nyári gyümölcsökről és a jó venetoi vörösborról sem, de gondolatai kalandoztak.

Visszafelé szálltak e gondolatok, épp ellentétesen a bárka sodródásával: az kelet felé vitte a Költő halandó testét, lelkének érzelmei pedig nyugatra sodródtak. A torinói Universitas előadóterme és az avignoni Santa Chiara templom felé.

A Költő Avignonból indult Firenze felé néhány nappal ezelőtt, a bárkát pedig Torinóban bérelte ki.

Avignonban Laura maradt, Torinóban meg gond gondolatai.

Úgy esett, hogy amikor a torinói egyetem doktorai hírül vették érkezését a Nagyhírűnek, fölkérték egy előadásra: a Nagy Első, Dante költészetéről kellett beszélnie ékes, szárnyaló szavakkal.

És ő szárnyalt is persze, de volt néhány mondata, amire a hallgatóság soraiban kellemetlen mozgolódás támadt.

Ezeken a mondatokon töprengett most Francesco Petrarca a bárka fedélzetén, meg hát Laura vágyálomképén, újra meg újra.

Vágy! Egyszerű és világos vágy, szerelmi kórság – gondolta utóbbiról a Költő.

És eszébe jutott egy általa nagyrabecsült szerző, Arnoldus Villanovus tollából származó részlet, mely szerint a szerelmi betegség sem több, sem kevesebb, mint a humorok és a pneuma túltengése a szervezetben. Vagyis olyankor keletkezik a szerelem, a vágy, amikor az emberi szervezetben fölhalmozódik a nedv és a hő, ugyanis a magot termelő vér bősége magbőséggel „complexio venereá”-val, valamint a férfi és nő egyesülésének heves vágyával jár együtt. „Az encephalus középső ventriculusának dorzális részében” – állította a szerző, bármit jelentsenek is e szavak – „különleges felfogóképesség fészkel, melynek az a dolga, hogy az érzékelt tárgyakban rejlő érzékelhetetlent appercipiálja.”

Mármost ha egy érzékelt tárgy iránti vágy túlságosan erőssé válik, akkor a különleges fölfogóképesség megzavarodik, és a szeretett személy puszta fantomjával kezd táplálkozni. Ennek okán gyulladásba jön a lélek és a test egyaránt, miközben a szomorúság örömmel váltakozik, mert a hő a kétségbeesés pillanataiban lehúzódik a test mélyebb részeibe, ám az örömteli pillanatokban a felszínre tör, és lobot vet az arcon.

„Úgy, úgy: úgy van…” – bólogat belső gondolataira a Költő, és darabka fusinai sajtot emel szájához, korty veresbort iszik, aztán még azt is fölidézi magában, hogy a bölcs Arnoldus miféle kúrát javall az ilyen helyzetekre.

Szerinte az ember ne bízzék és ne reménykedjék tovább, hogy valaha is még együtt lehet a Kedvessel, ily módon verje ki a fejéből!

Erre már kevésbé bólogat Petrarca magában: mert hisz a lehetetlent hogyan lehetne letetni?

Ismételt borkortyintás után meg a nagy Avicenna gondolatai is gondolatai közé férkőznek. A nagy arab bölcselő úgy határozta meg a szerelmi kórt, mint valamely mélabús természetű, konok gondolatot, mely egy ellenkező nemű személy arcvonásainak, mozdulatainak, szokásainak, termetének, kellemének folyton-folyvást való fölelevenítgetéséből születik, és amely eleinte ugyan még nem betegség, de betegséggé lesz, ha kielégülés híján nyomasztóan telepszik rá az emberre. Orvosságul Avicenna – sajnálatos módon – azt javasolja, hogy a két szerelmes tüstént házasodjék össze.

„Hát ez nem járható út” – gondolja a Költő -, „mert Laura férjnél van.”

Szerencsére Avicenna gondolt ilyen esetekre is, foglalkozott olyan szeretőkkel, akik nem lehetnek egymáséi, és gyökeres gyógymód gyanánt – forrófürdőt ajánlott.

De vannak más gyógymódok is: például segítségért lehet folyamodni idős és tapasztalt asszonyokhoz (Petrarca megborzongott erre gondolván), hogy mondják el mindennek, hordják le a sárga földig a szeretett lényt; ez ügyben az öregasszonyok alkalmasint tapasztaltabbak bárkinél.

Végezetül a tudós szaracén egy kimondottan szemérmetlen megoldást javasolt, éspedig azt, hogy a boldogtalan szerelmes feküdjék össze különböző nőszemélyekkel, minél többel.

Ehhez Költőnknek most épp nem volt indulása… Nem nőre vágyott a jó Petrarca, hanem Laura után sóvárgott…

„Laura után vágyom” – sóhajtott a Költő -, „a kedves, szép Laura után, akit nagypénteken, április hatodikán, több mint hét éve pillantottam meg először a Santa Chiara miséjén.

Igen ám, csakhogy mindent félresöprő szerelmem születése Krisztus urunk halálának napjára esett, és ezért ez a szerelem hibás és eltévelyedés!” – gondolja tovább a Költő, de aztán legyint és verssorokat mormol magában.

Ez az utóbbi időben nem oly könnyen ment, mint korábban, mert a derék Poéta fejébe vette, hogy imádott Hölgye nevével zenéljenek a verssorok.

A Laura nevével játszó Petrarca, a szó hangteste keltette számos jelképes jelentésen túl, egyetlen szimbolikus szállá sodorja most össze lelke érzelmi-szerelmi mozzanatait. Erre a célra az Ovidius Daphne-mítoszát használja föl, melyben a nimfa csak babérfává változva menekülhet meg Apolló szerelmétől. Apollón pedig a fáról szedett ágakkal ékesítette a fejét, és így az a költők és a költészet szimbóluma lett. A mítosz és a líra érzéki mozzanata, a menekülő Daphne - Laura alakja mélyen szánt a Költő lelkében, és most, a Pón kelet felé utazva, a szerelem tárgyának elérhetetlenségét és a vágy meghiúsulását egyszerre érzékeli, és játszik a Kedves nevével.

Mert hát a szép toszkán nyelven oly sok mindent jelent Laura neve. A lauro maga a legendabéli babér, így aztán a laurea a babérkoszorút jelenti.

És még mi mindent lehet a szépséges névvel játszani: l’aura annyit tesz, szellő, éltető erő, lehelet, hang, szellem. A l’aurea meg azt, hogy arany, aranyos, aranyozott. És végül, kicsit távolabbról, a laureato babérral koszorúzott főt jelent.

Mindezzel játszhat a Költő, s közben a vers már fogalmazódik, de még nem íratik le. Azt már tudja, hogy egyetlen nagy ellentétre fog épülni a költemény, a szonett.

„Csak a testem, csak a halandó részem az, amit nyugatról kelet felé, Laurától egyre messzebbre sodor a hömpölygő Pó.” – gondolja Petrarca. „Ám a halhatatlan lelkem a test börtönéből szabadulva röpül ellenkező irányba, napnyugat felé, ahol a Fényt hagytam.”

A nagy folyam lassúdad, lusta áramlása renyhévé, hanyaggá teszi a Poéta gondolatainak folyását is: a bárka oldalához csapódó hullámok halk surrogása eltereli őt a verstől, és Dantén kezd gondolkodni Petrarca, meg azon a nevezetes mondaton, mely Torinóban vihart kavart az Universitáson.

Ott és akkor azt mondta a Poeta Laureata:

”A nagy Dante nagy tévedése az volt, hogy epikában próbálta a lélek mélységeit föltárni, mert mi más a Commedia, mint a lélek mélységeiben és magasságaiban tett utazás? De a lélek mélyeit és magasságait nem lehet epikusan jól ábrázolni, a lélekmély csak a lírában világosul föl teljes fényében!”

Ennyi volt: látszólag ártatlan mondat, de a jelenlévők is, ő maga is tudta, miről szól eme mondat.

Féltékenységről, egyszerű féltékenységről szólt. Evvel a mondattal mintegy második helyre perdítette a vitathatatlan Elsőt, és önmagát tolta föl elsőnek.

És most, mielőtt a pennát a kalamárisba mártaná, Petrarca töpreng:

”Van-e bennem féltékenység? Zavar-e, hogy kortársaim, ha elismerik is költészetemet, de a poétika csúcsára, föl az égi magasságokba nem engem, hanem Dantét helyezik? Rossz hely tán őmögötte másodiknak lenni? Lám, még a jó barát, az ifjú Boccaccio is gondolkodás és föltétel nélkül Dantét helyezi a költészet csúcsára.”

Zavarja ez Petrarcát?

És tényleg az ő lírája fejezi ki leginkább Isten teremtett világát?

Vállat von a féltékeny férfi, aztán meg azt gondolja:

”Annak is benne kell lenni a versben, hogy arrafelé utazom, amerre a fénylő Nap kel, de ott Nyugaton, Avignon táján még sokkal szebb, ragyogóbb fényt hagytam hátra… Igen, ez méltó, szép ellentét lesz…”

A szerelem kudarca a költészet kibontakozásának állandó forrása és feltétele. És Petrarca most a költészetben veszi birtokba Lauráját úgy, hogy benne a beteljesülést nem nyert vágy lírai világot teremt. És miközben sorokat próbálgat, sorokat, melyben szerepel az „arany lehelet”, a „koszorúzott jel” és Laura törékeny szépségű teste egyaránt, még kicsit bántja a mardosó féltékenység, de a szégyen is, hogy féltékenységében az a szörnyű mondat hagyta el ajkát.

De a sor már megvan, már együtt vannak az „aura aurea”, meg a „Laura é l’aura laureata” szavak, hát a penna szaladni kezd a lapon: készül a szép szonett, s már alig sajognak a lélek sebei…

2011. november 18., péntek

Ma délután 15 órától harminckét órás versmaraton kezdődik József Attila szobránál. Természetesen elmegyek, és annyi időt töltök majd el, amennyit csak bírok, viszont annyira mégsem vagyok exhibicionista, hogy fölmenjek a pódiumra, felolvassak, vagy elmondjak valamit. Csak hallgatni szeretnék ott, legfeljebb magam elé mormogni pár – számomra - kedves Versét.

De, mert szeretnék hozzájárulni mégis e szép kezdeményezéshez, ideteszem ezt az írásomat.)

Attila elmegy

Halkan kopogtatott. Az ajtón az ő verse lógott, Judit lemásolta, szép, gyöngybetűkkel, jól olvasható méretben, aztán kitette az ajtóra:

„Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám.”

Attila ehhez tartotta volna magát, de most kopogtatni kellett, mert az ajtó visszavonhatatlanul zárva volt.

Aztán kicsit határozottabban kellett kopogtatnia, bár ezt nem nagyon szerette.

De a bal oldalán már kezdett verni, aztán dörömbölni az ujjnyi vastag ér, hát kicsit dörömbölt az ajtón. „Dörömböljünk – dömb-dömb-dömb –„ Na jó, ez egy másik vers, különben is rossz lenne így!

„Judit!” – szólt be az ajtón. „Judit!” – kiabált be az ajtón. „Juudiiiit!” – üvöltötte, és megrúgta a zárt ajtót.

Ekkor vette csak észre, hogy az ajtó mellett gondos-pontos, Judithoz illő mód összekészített batyu hever.

Vértolulásos tekintete most kapta el csak a csomag látványát: amint fölfogta jelentését, abbahagyta a dörömbölést. A holmi az övé, ez a maroknyi, kitett homi mindent elmondott.

Levélnek, levélnek lenni kell!

Volt. Igen, ott volt a levél a batyu tetején.

„Attila! Ennyi volt, nálam most betelt a pohár! Fogjad kérlek a csomagot, és minden hiszti nélkül menj el szépen. Már az is sok nekem, hogy eltartsalak, de hogy közben még megcsalsz, az nem járható út!

UI: Próbálj elkezdeni dolgozni valamit, javítani az emberekkel való kapcsolataidon, nézz körül, kik azok, akik ellenségeid tényleg, s kik az igaz barátaid! S ne azokat bántsd mindig! Judit”

Attila nézte a papírt még, sokáig nézte, de nem olvasta. Ó, dehogy! Nézte, és összefüggéstelen mondatok keringtek elméjében, de a szívében kikelt harag immár nem nőtt a szájáig, csak belső monológ formájában szűkölt benne.

„Dögölj meg!” – döngette koponyája falát a káromlás – „Jól van! Gondolkozom .. coito ergo sum … ondolkozom tehát vagy… Zagyva Laborc Nagyág a Tisza mellékfolyói… lányok! Filiale leánynyelv… magyar nem francia… csődtömeg…mek mek mek három szabó legények…Nem fog kiokosodni a buta dög, a rohadt kurva…”

Hirtelen, maga számára is érthetetlenül fölnevetett, miközben rágta, ette a düh a történtek miatt is, a levél miatt is, most meg még a nevetése miatt is.

De hát Ő nem csalta meg Juditot! Hogy csalta volna meg? Írt néhány verset Flórához, de azok csak afféle költői szerepjátékok… Nem is szerelmes Flórába, meg aztán a Gyuszi szerelmes Flórába, hát csak nem gondolja Judit, hogy ő a barátja kedvesével kezd?

„Akkor….miért?” – dobolta halántéka, zakatolta szíve.

Csak állt meghülyülve az ajtó előtt, és semmit sem értett.

„Aztán meg… kezdjek el dolgozni?”

Hát mit gondol a Judit, nem próbálta ő már ezerszer is? Nem keresgélt állást egyfolytában? Miért ütött ekkorát rajta az asszony?

„Gondolkodom: mért siessek? itt egy nő… nősül…nőszni…baszni… viszket a nyakam…viszket a seggem megvakarom még pedig ott ahol én akarom…”

„Aki nem dolgozik ne is egyék…” – gondolja Attila – „Horty sem dolgozik…a munkások dolgoznak…dögöljenek meg…ugy kell nekik… ”

Kezével a batyuban matat, mintha újra kéne rendezni azt a pár holmit, amit Judit összeszedett, s az ajtó mellé tett a gangra. Azt a kevés holmit, ami az övé. „Nem sok” – gondolja a Költő, aztán meg: „Dolgozzon a Judit, a buta állat…ha nő lennék kurva lennék…”

„…ingyen…”

Kezével a batyun matat, mintha emelni akarná, emelni, fogni, aztán elfordulni az ajtótól, lebaktatni a lépcsőn…

De még marad.

Érzi, hogy a folyosóra néző ablakok függönyei mögül nézik őt a lakók. Nézik és röhögik.

A dühöngés vérvörös képei közé most váratlanul egy szelíd, lágy, őzike-harmonikus kép tolakszik föl Attila elméjében.

A gondolatképből szóképek gurulnak elő. „Ímhol, őzike léptekkel a lány…”

Hűvösvölgy, erdei tisztás. Laza félkörben ifjúmunkások ülnek a füvön: téged várnak Attila. Téged, aki vasárnap délelőtti pihenőjüket akarod elrabolni holmi előadással a költészet hatalmáról.

Megérkezik a Költő, valaki bemutatkozik neki, aztán bemutat egy kedvesen komolyarcú fiatal lányt, aki az előadást fogja illusztrálni, a te verseiddel fogja illusztrálni Attila.

„Ímhol őzikeléptekkel a lány…”

Szántó Judit előadóművész.

A költő körbesétálva, heves gesztusokkal magyaráz, közben rátéved tekintete Judit arcára, szemére, elkapja a lány tekintetét, mely mély tiszteletről tanúskodik. József Attila egy körmondat közepébe, anélkül, hogy hangsúlyt váltana, beszúr egy mellékmondatot: „A versmondó hölgy az előadás után várjon meg…”, s mintha mit sem mondott volna, folytatja az eredeti mondatot.

És Judit megvárt, ugye Attila? Így történt?

„Ímhol a lány.. be ne csináljak…csinálmány…állitmány…állvány…ál…”

„Rágyújtok! Ami kimarad, kimarad…”

Egy szál törődött, félig sem töltött Leventét kotor elő, s rágyújt, miközben kaján arcú függönyök figyelik ajtók mögé bújva.

Beleszív a cigarettába, felparázslik a cigaretta.

„Mily szép vagy, milyen gyönyörű. Mindenütt kerek és gömbölyű… minden nő dögöljön meg…impotencia…túl az ó potencián…”

Sokat nélkülöztetek ebben a lakásban, mely most zárt ajtó és függöny mögött bújik, sokat, ugye Attila? Végül is érthető, hogy Juditnak elfogyott a türelme.

„Gyengék vagyunk, szenet kell venni, begyujtanunk… a Judit dögöljön meg! agyonvert az a rohadt…miért fáj ma is… nem fáj…jáf…kár…rák…”

Az amúgy is törött cigaretta végére ég, lehajítja a gangról a csikket.

Tétován még egyszer bekopogtat az ajtón.

Reméltél még valamit, Attila?

„Jutkám, csapódj! Én szép szőke kalászom…” – iramlik át az agyán, aztán - „dolgozni… na persze…mindig csak dolgozni…mindig csak dolgozni…hisz azt az anyaföld magától megtermené talán…”

Megfogja a batyu csücskét, ránéz még egyszer a zárt ajtóra, aztán elindul a lépcső felé.

Álláskeresés? Igen, álláskeresés. Önéletrajzot kell írnod Attila! „Értek a sajtó nyomdatechnikájához, tudok szabatosan fogalmazni. Becsületesnek tartom magam, azt hiszem, hogy fölfogásom gyors, és hogy munkában szívós vagyok.”

Ezt mondogatja magában görcsösen a Költő.

Eléri a lépcsőházat, befordul, nem néz vissza a zárt juditajtóra, nem.

Attila elmegy.

2011. november 18., péntek

Belevezető

Azt Ti el sem tudjátok gondolni, hogy mióta elszédelegtünk Feleségemmel egymástól, hány jó helyen laktam ebben a Városban, Budapesten.

Nem is mondom el, mert nem erről szeretnék mesét mondani.

Tény, hogy néhány évig a Köztársaság téren, a „nyóckerben” is éltem, és minden ismerősöm azt a pecómat csesztette leginkább.

Pedig: jó hely volt az: ott volt Lalagé is, meg az a hely is, a Nemzeti Sírkert, amiről mesébe fogok most.

Kipp-kopp-kipp-kopp…

Ki jön velem?

Niki?

Ha abból az albérletemből kiléptél volna velem a ház kapuján Nyájas, és jobbra vettük az irányt (miként oly gyakorta megtettük a Kedvessel: tréfálódva, szójátékolva életen és halálon -meg sem fontolva, hogy Temetőkertbe megyünk -, akkor másfél saroknyira lakhelyemtől, és kevéske séta után -ha lehet a Kedvessel, ha nem: hát nem: mindent nem lehet -, a Sírkert bejáratához jutunk.)

Ha azon a Kapun átmegyünk, akkor három lehetséges irányt kínálok föl Néked Benevolis Satöbbi.

És ma az elsőn vonlak végig.

Pisiltél a Kapu mellett balra lévő vécében?

Megnézted a Kapu melletti virágüzletet?

Azt ki ne hagyjad!

Hoztál a vécé melletti automatából valami szénsavmentes ásványvizet?

Hoztál-e magaddal mécseseket Attilának, Miklósnak?

Igen?

Akkor, menjünk!

Lényegi rész

Első séta: jobbra térülünk a Kaputól

Ha a Kaputól jobbra indulunk (miért is ne arra?), akkor előbb vagy utóbb föltűnik balkézről a Sírkert Kegyeleti Múzeuma, aztán – ha be nem megyünk oda – el is tünedezik hamar.

(Ha éppen időnk engedi, nem rossz ötlet a Múzeumba is bemenni: ha egyébért nem, hát Dris „festett koporsói” miatt. Dris, régi kedves barátom, kivel együvé voltam ipari tanulónak tételezve, már tizenéves korában is jó – mi több -, kiváló festő volt. Dris amúgy: Gerő András, Andris, Dris.

Sok évtized múlva vélni kezdte, hogy „rendes” tájakon a koporsókat is megfestik, megfestették a mi népköltészeti tájainkon is: és mert sok jó és nagypénzű amerikai váratlanul beleszeretett ebbe a „projektbe”, és még jó sok pénzt is adtak a festett koporsókért, és mert azok a koporsók tényleg SZÉPEK, hát Andris, néhány szépen megfestett koporsója most a Múzeumban is kiállíttatott.

De most mi nem megyünk be a Múzeumba – ugye, Drága? -, hanem haladunk a Sírkert fala mentén, és közben – nagyon magam vagyok ma, el ne feledd Benevolis! -, mint Micimackó szokta, dalocskát dúdolok:

Drága, szép Kedvesem:

be különös járni e helyeken,

önmagamban szaporázni

léptemet, és lépteidhez nem

igazgatni semmimet:

valahogy nagyon

megszoktalak

Tégedet.

Csakhogy,

ma nem jöttél velem,

és nem jössz tán

sohasem.

Legelső „fontos” helyként Vörösmarty „Mihál” sírkövét érjük el, jobboldalt, a Sírkert fala mentén tűnik föl.

Sírkövének obeliszk-teteje amúgy a huszonnégyes villamosról is látszik, s ha arra utatazom éppen, lesem az utazókat: látják-e azt a lantot a Sírkert falából nőttet, és vajon tudják-e, hogy hol nyugszik itt Vörösmarty Mihály?

Többnyire nem látok fölragyogó tekinteteket…

Egész biztos-e, hogy nagy tévedésben vagyok, ha az egyik legnagyobb magyar költőnek ítélem Őt?

Meglehet, nagyon is meglehet: értékítéleteim gyakorta szubjektívek, semmi közük nincs a tényekhez.

Viszont, ha azt mondom, hogy a legszebb, legtöbb romantikus fantáziával megáldott Költő volt a „Mihál”, akkor nem szubjektív voltam, hanem nagyon is tényszerű.

(Tessék, Benevolis?

Szerinted nem?

Hisz akkor Te B. Lectoris valószínűleg nem olvastad a Cserhalom, a Tündérvölgy, a Délsziget című elbeszélő költeményeket!

No, ha Róla vélekedni szeretnél, kapd csak elő ezeket! Ja: a Széplakot is vedd melléjük!

Légyszi!

Ha elolvastad ezeket, akkor tedd föl kezedet, és én szívesen elbeszélgetek Veled Vörösmarty „Mihál” – ról.)

Aztán az is eszembe jut sírköve előtt állva, hogy nagyon szégyellem mai magyarságomat!

Mert nem ilyenek, nem ilyen egymás-torkát-átharapók voltunk mi egykor.

Amikor 1855. november tizenkilencedikén Ő meghalt, a bécsi kamarilla igen csak titokzatosra vette a hírt. Mondjam, hogy elkussolta?

Tudni kell még azt is, hogy hat évvel Világos után, legtiltottabb olvasnivaló a Szózat volt.

(Teljesen megértem Bécs álláspontját: vérlázító lett volna a Szózat, forradalmat robbantgató. És Bécs mindent inkább szeretett volna -nagy külpolitikai bajokban tengetőzve -, mint egy újabb magyar „rebelliót”.)

No, lényeg, hogy titokban akarta a „hivatal” tartani Vörösmarty halálát.

Ám a halálhír sebesen terjedt el Pest-Budán.

És csöndes tüntetésként (persze: betonba tiprott kis ország mi mást tehetett volna?) Erzsébet-napi mécsesek, gyertyák gyulladtak a pest-budai ablakokban.

Erzsébet neve napja volt, ugyan ki szólhatott volna névnapi mécsek ellen?

Csak: csak nem volt oly pest-budai, aki ne tudta volna: Őérte gyulladtak a kis esti fények.

És hahogy valamely ablakban mégsem gyulladtak mécsek, gondos kezek törték be azokat az ablakokat.

És eljött a reggel.

A halála utáni reggel, november huszadika.

És minden napilap – mely egyáltalán létezhetett a Bach-korszakban -, első oldalát gyászkeretbe foglalta, és Vörösmarty képe ott volt a díszoldalon, és alatta ott volt a Szózat.

Össze nem beszéltek azok a szerkesztők!

Egyszerűen: ilyenek voltunk akkor tájt, ilyenek is tudtunk lenni.

Milyenekké lettünk?

Na!

Én pedig sok évtizede gyötrődöm valamin, valamin, amiben tán semmi igazam nincs.

Osztogathatom?

Tudjuk: Vörösmarty nagyon, nagyon elhallgatott 1849. augusztusa után.

Alig szólt.

Tudjuk: meg is kapta a magáét (Gyulaitól például), és válaszolt is.

Válasza a Vén cigány volt: a világirodalom egyik legnagyobb, legdermesztőbb alkotása.

(Most sem nem tréfáltam, sem nem túloztam. Ki nem hisz nekem, olvassa el újra figyelmesen!)

Miért hallgatott Vörösmarty?

Ezen töprengtem, töprengek régi évek óta.

Mondhatom, mire jutottam?

Ha nem engeditek, akkor is elmondom, elmondom újra és újra.

Tessék újra figyelmesen olvasni a Szózatot, úgy, ahogy nem szoktuk: figyelmesen!

Ott áll-e fehéren feketével, ott áll-e?

„Még jőni kell, még jőni fog

Egy jobb kor, mely után

Buzgó imádság epedez

Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,

A nagyszerű halál,

Hol a temetkezés fölött

Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,

Népek veszik körűl,

S az ember millióinak

Szemében gyászköny űl.”

Mármost: mi történt?

Mi látszhatott a jövőben 1855-ben, mikor Ő meghalt?

Jobb kor?

Vagy a nagyszerű halál?

A nemzethalál?

Ó persze, nem is kétséges.

Vörösmarty úgy halt meg, hogy a nemzet halálát látta, mert ’55-ben nem látszott más.

Mármost tessék elgondolni, hogy egy oly érzékeny lelkű ember, mint Költőnk, azt gondolja: Istenem, hisz EZT én ajánlottam Nemzetemnek!

Ne feledjük: a Szózat volt az etalon azokban az időkben. Nem a Himhusz, hanem a Szózat!

Én azt hiszem, ebbe tényleg bele lehetett őrülni, és tényleg arra lehetett jutni, hogy örökre letegye pennáját a Költő!

Iszonyatos teher lehet ilyesmi egy Költő lelkén.

Kevésbé érzékeny lelkű is belepusztult volna, nem?

És a nagy fenekedésekre („No, Mihál, miért nem írsz? Te, a Szózat költője hallgatsz?), válaszol.

Válaszol, és e válasz nem mondható semmiségnek!

Tényleg? – kérdi Vörösmarty. Költő dolga annyi, hogy verseljen?

Akkor is, ha „Odalett az emberek vetése.”?

Akkor is, ha „Isten sírja reszket a szent honban.”?

Akkor is, ha „A vak csillag, ez a nyomoru föld / Hadd forogjon keserű levében,”?

Verselni minden áron, mindenképpen?

Á!

Ugyan!

Hogyan lehet verset írni, húzni a dalt a hegedűn, nyűtt bottá fogyó vonóval, ha minden, de minden elveszett?

Hogyan?

Akkortájt még becsületesek voltak a Költők: bévülről írtak és nem kívülről és nem kifelé.

Hát Vörösmarty inkább hallgatott.

Micsoda tehetség a hallgatni tudás!

Nem a legnagyobb tehetség-e?

Tovább megyünk - képzeletben - kéz-a-kézben, ahogy egykor mendegéltünk.

És egykor – egy júniusi napon – ekkortájt kezdett alkonyulni: lassan lement a nap, visszafelé sugaraztatta sugarait, arynfénye átbújt Lalagé haján, és arannyá festette haját.

Én meg – mielőtt Arany Jánoshoz értünk – magamban Salvatore Quasimodót fordítgattam:

„Magányos az est szívében minden ember

teste. Által egy sugár jár csupán:

és már itt is az este.”

Vörösmarty sírköve után már nem árt balra nézelődni. Igaz, előbb majd elkapod a fejed attól a szörnyű szocreáltól, attól a nagyon ide nem illőtől, amit Munkásmozgalmi Pantheonnak hívnak (amúgy már a név is ciki: pán-teósz? Hisz az azt jelenti: minden istenek?), és amit legalább külső díszletként nem ártana egy Tervezőnek újra tervezni. Hírdetem is egyre! Építészek, tervezők „dizájnerek”!

Eszembe sincs újra sírokat boncolni, remélem demokratikus korunknak az újratemetések, újrakidobálások már soha többé nem jutnak eszébe, de egy rendes „panteont” megérdemelne az a szocreál szörnyűség.

Sebaj, jelenleg azt teszem, hogy nem nézek oda.

Kicsit később fordítom fejemet balra, és arra fordítom Niki szép fejét is gondolatban.

„Hát itt van!” – mondom neki gondolatban.

Elhúzódva minden más sírtól öreg, hajlott tölgyfa borul egy síremlékre.

Hogyne?

Ott szeretett üldögélni utolsó éveiben, egyedül, minden más embertől elhúzódva, a tölgyek alatt, minden Költők legnagyobbika: Arany János.

Most is: félrehúzódva, senkivel nem pörölve nyugszik, imádott Juliskája, Júliája, Piroskája hamvai mellett, Ő.

Vedd csak a nevét, egyszerűen a nevét Benevolis Lectorem!

Mondd csak ki: Arany János.

Nos?

Remélem, remélem történt Veled valami!

Csengenek-e, bonganak-e már a sorok?

Csengenek-e, bonganak-e már a magyar nyelven leírt leggyönyörűbbek?

Hát persze!

Hallgassuk e sorokat, Lalagé!

„Nem annyira bortól feje pedig tompa,

Mint a tegnapi nagy indulat elnyomta.

Csak a lehetetlent lehetne letetni:

Piroska személyét egy percre feledni!...”

„Harmadnap olyankor, egy fölleges estén,

Domb emelkedett már Toldi Miklós testén,

Amelyet az őskert, bánatja jelével,

Behinte lehulló, sárga falevéllel.

Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány:

Bence volt az emlék, lába felől állván:

Egy ásót ütött le, arra támaszkodék,

S elborítá a sírt új havával az ég.”

„Őszbe csavarodott a természet feje,

Dérré vált a harmat, hull a fák levele,

Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,

És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.

Megpihen legszélén az égi határnak

S int az öregeknek: "benneteket várlak!"

Megrezdűl a feje sok öregnek erre:

Egymásután mégis mennek a nyughelyre.”

„Most, ha adná is már, késő:

Egy nyugalom vár, a végső:

Mert hogy' szálljon,

Bár kalitja már kinyitva,

Rab madár is, szegett szárnyon?”

„Az óra lüktet lassu percegéssel,

Kimérve a megmérhetlen időt;

Ébren a honfigond virasztva mécsel,

Homlokra összébb gyűjti a redőt.

Vajúdni meddig tart még e világnak?

Sors! óraműved oly irtóztató:

Hallom kerekid, amint egybevágnak:

De nincs azokhoz számlap, mutató.”

„Életem hatvanhatodik évébe'

Köt engem a jó Isten kévébe,

Betakarít régi rakott csűrébe,

Vet helyemre más gabonát cserébe.”

Megfogom – képzeletben –a Kezed, és azt mondom csöndben:

„Gyere Kedves, menjünk tovább! Ha most balra fordulunk, mesélek Neked valamit…”

De majd csak holnap…

2011. november 20., vasárnap

Megfogom – képzeletben – a kezét, és azt mondom csöndben:

„Gyere Kedves, menjünk tovább! Ha most balra fordulunk, mesélek Neked valamit…”

Nyájas és mélyen benevolis Lectorem, csak maradj szépen ülve, ha most egy oximoronikus mondatot olvasol: a halhatatlan Arany sírjától ugyanis kéz-a-kézben sétálunk még Lalagéval vagy ötven métert, és akkor a főúton balra fordulunk.

Innen már látszik Kossuth Lajos Mauzóleuma.

(Első kép fent)

Ez a mauzóleum 1903. és 1909. között épült eklektikus stílusban, építésze Gerster Kálmán volt, a különböző szobrokat Stróbl Alajos szoborta.

Különös építész volt ez a Gerster, különös vonzalmú.

Alig leled középületeit, miegyebeket, annál több síremlékét: a Kossuth-mauzóleumon kívül még ugyanitt - a Sírkertben – Deák Ferenc Mauzóleumát is Ő tervezte.

Tán Hádészből jött Apollón világába.

Na, de mást akartam én mesélni, mesélem is.

A dolog úgy áll, hogy míg tanítottam (harminc jó éven át), nem nagyon úszta meg osztály, hogy a Sírkertbe ki ne vigyem.

Tettem azért, mert rájöttem, ugyanúgy éri őket a sokkhatás, mint engem legelőször.

E sokkhatás abban áll, hogy a gyerekek többsége irodalomkönyvekbe zárva találkozik a Nagyokkal, a Legnagyobbakkal, és egyáltalán nem eleven embereknek véli őket, hanem afféle „irodalmi tananyagnak”.

De amikor ott áll egy sírnál a Gyerek, melyre – mondjuk – ráírták, hogy Radnóti Miklós, akkor váratlanul nem egy sírt lát, hanem megéli azt a rendkívüli dolgot, hogy ez a Radnóti talán nem csak tananyag, hanem élő ember VOLT, hisz – lám-lám – épp úgy sírja van, mint a nagyapjának.

Márpedig: nagyapjának azért van sírja, mert ÉLT, ergo: Radnótinak is élnie kellett, hisz itt a sírja.

Nem tudom, érthető voltam-e?

Tény, hogy valami ilyesmit láttam gyermekeim tekintetében valahányszor „rákényszerítettem” őket, hogy sétáljuk el a két magyar, két töri és – lehetőleg – legalább két matek órát.

Egyszer azonban másodállásban általános iskolában voltak tündér-bájos hatodikosaim, és őket is kihoztam ide.

Tudni kell, hogy a hatodikosok nagyon fölnőtteknek gondolják magukat, de igazából nagyon gyerekek: „józsef attilai” szempontból föltétlenül, vagyis ők még „őszinte emberek”.

E miatt történt a baj.

Azon a nevezetes napon én éppen a fentebb leírt útvonalon kísértem hatodikosaimat: megálltunk már Vörösmartynál (a Szózatot ismerték akkorra), megnéztük Arany János sírját (épp az időben élvezgettük a Toldit), aztán a mondott helyen balra indultunk a Főúton, és előbukkant a Kossuth-mauzóleum.

Innen kezdve hatodikosaim gondba esnek: „Ebben is van valaki, Gyuri bácsi?”

Miközben a mauzóleum, meg az eklektika dolgairól meséltem Nekik (persze, egyetlen szakszó el nem szóratott ott), amikor bal kéz felől fölbukkant Antall József síremléke, melyet – mint bölcsen tudják Kegyelmetek – Melocco Miklós alkotta, igen szimbolikus, meglehetősen modern, jelenkori stílusban.

(Második kép föntebb)

Kezdem magyarázni a szimbólum jelentését, de koránt sincs olyan könnyű helyzetem, mint mikor a Mauzóelum Védangyalát, vagy a kaput őrző két Oroszlánt mondom: mert a Melocco-szimbólum nem archetipikus, hanem jelenvaló.

Márványfüggönyöket (ha úgy tetszik, a Vasfüggönyt) húzza szét négy paripa a Világ négy tája felé.

(Nekem, ötven-valahány évesnek egészen evidens jelentéstartalmú, de ezt tessék elmagyarázni egy tizenkét évesnek!)

Bárhogy is van, magyarázat közben kicsúszik egy butaság belőlem, azt mondom ugyanis, hogy az a régi síremlék szebb, nemesebb, különb, mint a jelenlegi.

Sejthetitek: azt nem mondom, hogy a Melocco-mű csúfabb, mint a Gerster, ilyet nem szoktam mondani, mégis!

Óóóóó, mégis!

Az Antall síremlék – gondolom sokan tudják – balra van Kossuthétól, egy tágas, nyílt tér közepén.

„Odamegyünk, Gyuri bácsi?”

Sosem gátlom őket, ha úgy vélem, baj nem fenyeget, hát rábólintom: menjünk.

A „menjünk” náluk azt jelenti, hogy mint egy csapat guruló báránygolyó kezdenek átrohanni a térségen; nálam meg azt, hogy rágyújtok, komótosan utánuk ballagok a réten át…

De már fut is vissza vagy három közülük: „Gyuri bácsi! Gyuri bácsi! Itt van a néni!”

Néni? Miféle néni?

Szaporábban lépdelek, és amint a jelkép-függönyök egyikén belépek, tényleg ott van Antall József miniszterelnök úr Özvegye.

Egyetlen kormányőr van vele, az kicsit félrehúzódik, és az én hatodikosaim BESZÉLGETNEK az Özveggyel: kedves, okos nénivel.

Tényleg nagyon tetszik mindkét fél: Gyerekeim is okosak, műveltek, intelligensek, az Özvegy meg kedves, semmi tartózkodás benne.

De az én jó kis Olivérem láthatóan készül már valamire.

Oli a legizkékonyabb – ennél fogva legkedvesebb – kölyköm: gyönyörű, kedves arcában hatalmas, kerek, fekete szem, mely véletlenül sem képes „jól állni”.

Van is elég baja Olival a Tantestületnek, nekem meg a Testülettel: különösen osztályozó értekezletek idején, amikor Olivér hat tárgyból bukásra áll, csak magyar nyelv és irodalom tárgyból „jeles”, és töriből „jó”.

(Töriből rosszabb Oli, mert azt tanulni kéne, nem elég az intuíció…)

Néhány mondat, és aztán előjő a farbával Oli:

„És tessék mondani Néni, miért ilyen „randa” ez a síremlék, és nem olyan „szép”, mint a Kossuthé? Gyuri bácsi mondta!”

Esküszöm az élő Istenre, az Ő összes szentjeire, Krisztus urunk nevére, a Szentlélek jelenvalóságára, hogy nem mondtam, nem mondhattam „randát”.

Hamar összeterelem hatodikosaimat, udvariasan elköszönünk a néhai Miniszterelnök Özvegyétől.

Néhány Gyerekem közben autogramot kér a Nénitől, aki ugyanolyan kedvesen, ahogy eddig is beszélt velük írja alá a jegyzetfüzeteket, melyeket kötelező volt elhozni.

Olivér a kézfejére kapja az autogramot, mert – naná! – Olinál nincs jegyzetfüzet.

Imádom ezt a Kölket!

Mindenesetre alaposan megnézzük a Kossuth mauzóleumot, meg megyünk tovább jobb kéz felé is, de az már egy másik séta.

Megjegyzem: ha nem kunkorodunk el balra, hanem egyenesen tovább megyünk északnak, akkor váratlanul olyan helyen találjuk magunkat, mintha nem is a Város kellős közepén járnánk: csöndes kis erdőben, erdei úton, mely aztán elvezet hátra, egészen hátra a zsidó temető faláig.

De ott vége a dalnak: mostanában nem lehet ott átmenni a zsidó temetőbe, a kapu lezárva, csak az utca felől a főkapun lehet bemenni.

Néhány kedves kis újnáci olykor meggyalázta a zsidó temető sírjait, így – hisz nem tudják őrizni az átjárót – ez a lehetőség bezárult.

De a kis erdei úton jártunk mi ketten, jártunk arra, hol senki sem szokott járni: kéz-a-kézben, ugye Lalagé?

Ott készített fényképeddel tudom bizonyítani.

(Harmadik kép föntebb)

Második séta: a Kaputól egyenesen tovább

Majd holnap: holnap majd folytatom…

2011. november 21., hétfő

A Főkaputól egyenesen: Napkelet felé

Valahányszor erre indultunk a Kedvessel, sok mindent megbámultunk, Lalagé sok sírlakóról kifaggatott, én meg szívesen csapongtam, de a végállomás sosem volt kétséges.

A végállomás ott volt mindig, ahol a Költő meglelte hazáját, a földet, mely befogadta, azaz: József Attila végső nyughelyénél.

No, persze annak, hogy mi kettesben erre jártunk utoljára, már több mint három éve van: többnek kell lennie mindenképpen, hisz épp ma 1214 napja annak, hogy Ő elhagyta az én szomorú, temetői világomat, és elment az Örömhöz, és ezért a döntésért egy rossz szót szólnom Róla nem szabad.

Az öröm mindig több, jobb, fontosabb, mint a szomorúság.

De azért, ugye mehetünk Lalagé ma is, ha másként nem, hát gondolatban.

Azt mondom: vágjunk neki!

Jobb kézről hamarosan elhagyjuk a kedves kis kápolnát, ahová mindig csak belesni tudtunk, valahogy sosem volt nyitva, de kívülről is csinos, szép kis kápolna.

Ugyanarra, vagyis jobb felől tömegsír bukkan elő, a magyar jakobinusok közös sírja: itt aluszik Martinovics éppen úgy, miként Őz Pál.

Azért kettejüket neveztem meg, mert számomra a két végpontot jelölik: a nagyon fiatal Őz Pál, a következetesen, ha úgy tetszik „megátalkodottan” forradalmár, aki pökhendi-mód a Marseillaise-t fütyörészte míg a vesztőhelyre vitték, és Martinovics, aki – tán - árulója lett saját csoportjának. Legalább is vannak történészek, akik váltig állítják ezt.

Mindegy ez már talán, ily sok évvel a dolgok után, hisz a „harcot, mit „őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”, de azért csak ott motoszkál a fejben.

Könnyed főhajtás után mehetünk is.

Előttünk lassan kibontakozik az Árkádsor kettős épülete, az egykor ragyogó klasszicista-eklektikus építmény: rég nem volt már pénz arra, hogy fölújítsák, de még ilyen állapotában is fenségesen szép.

(Első kép fönt)

Az Árkádsoron sok ősi magyar (vagy éppenséggel német) eredetű család nevével találkozhatsz Nyájas, de nem túl jelentősek a nevek, vagy – hihetetlen műveletlenségem következtében - csak számomra nem jelentenek sokat. Ettől függetlenül a főút két oldalán sorakozó kriptasort érdemes végignézni, mert maga az Árkádsor, különösen annak négy szélső tornya, egykor gyönyörű, ma már lepusztulóban lévő freskókat bír. Sosem tudtam beazonosítani a festőket, de gyakran gondoltam arra, hogy talán legalább kettő Lotz Károly műve lehet.

E kettő kísértetiesen emlékeztet ugyanis az Operaház egyik-másik freskójához.

Azért két jeles sírt itt is lelhetünk: az első - a főkapuhoz közelebbi - éppen az egyik nyitótornyocska közepén álmodik, a másik a végén.

Amikor az elsőt első ízben megláttam fölkeltette érdeklődésemet, hogy mindig friss virág, és nemzetiszínű szalagok borítják a fejfát. Ki lehet, melyik nagy magyar, tán egy negyvennyolcas?

Meglepjelek Nyájas Olvasó?

Megleplek: Görgey Artúr sírjáról van szó.

(Második kép fönt)

Sejtem, hogy fent írt mondataim szorulnak némi magyarázatra, és ha van kevés időd Olvasó, szívesen szolgálok magyarázattal.

Elsőben is azt tudnod kell, hogy nem vagyok történész-típus, sosem tartottam magam annak, jószerivel még igazán jó töri tanárnak sem. Átkozottul irodalmár vagyok, és tudom, hogy egészen más gondolkodást, agyat kíván a történészé, mint az irodalmáré.

Egyszer, igen jó történészek társaságában, azt találtam mondani – én már elfelejtettem, de valahányszor találkozom egyik-másikkal, mindig visszaidézik: ezek szerint nem mondtam túl nagy marhaságot -, hogy a történelem arról szól, hogy milyen volt az ember, az irodalom meg arról, hogy milyen lehetett volna. És bizony ez az utóbbi engem mindig jobban vonzott: valahogy szebb az Ember abban az állapotában, amilyen lehetett volna, mint abban, amilyenné sikerült lennie a bűnbeesés után.

Na, mindegy is: ott tartottam, hogy nem vagyok ugyan történész, de annyit azért megtanultam, hogy nagyon nehéz a történelemben utólagos igazságokat tenni.

Persze, ha szánalmas tömeggyilkos volt valaki, akkor a vélekedés tévedhetetlen, de ha nem?

Ezért többek közt nem nevezném Görgeyt egyértelműen árulónak, mert nem is volt az: egészen.

Nem az hökkent hát meg, mikor a sírját elborító virágokat, szalagokat látom, én tartanám őt egyszerű hazaárulónak, hanem az, hogy tudom: a legtöbb gimnáziumot végzett magyar agyában Ő az áruló, Ő él árulóként.

A másik jelentős síremlék az Árkádsor végében található, de hát itt már kevesen szoktak megállni, hisz közvetlenül utána jön a Kör, ami húzza, vonzza az embert, és legalább három elevenbe vágó síremlékkel pompázik.

Én azért azt ajánlom Neked, Kedves, hogy ne engedjünk a csábításnak, és álljunk meg egy pillanatra az Árkádsor utolsó sírja előtt, hol Alpár Ignácz alussza álmát a Föltámadásig.

Remélem a föltámadás után majd újra tervez nekünk valami szépet, nemeset, olyat, mint a sokszor – méltatlanul – el- és megítélt Vajdahunyad vár, vagy az egykori Tőzsdepalota (manapság a TV-épülete vagy már az sem(?)), vagy a gyönyörű kolozsvári Tudományegyetem épülete.

Elférne már ebben a Városban néhány szép, új épület!

Hadd mondjam meg mindenkinek: nagy, remek építész volt Alpár Ignácz, és igenis, a Mezőgazdasági Múzeum – vagy Vajdahunyad vár – épületegyüttese, eklektikus, látszólag zűrös mivoltában is remekmű.

Épp azért, mert eklektikus!

Tessék csak egyszer arra gondolni kérem szépen, hogy a középkori vártól a reneszánsz és barokk palotáig úgy tervezni épületet, hogy azok szakadás- és ellentétmentesen folyjanak át egymásba: ehhez zseni kelletik.

Én – minden esetre meghajtom fejemet Alpár Ignácz előtt!

meg ám!

De most add a kezed Lalagé, és menjünk tovább!

Fordítsd szép arcod jobbra: az ott Ady Endre sírja: ha jó leszel, nem sokára megmutatom Neked, milyen messzire került Dybtől Léda, jó?

Ady? Igen, Ady.

(Harmadik kép fönt)

Kell-e Néked Lalagé az Ady?

Ugye, Neked kell?

Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.

Lantot, hitet vígan szegre akasztok.

Kicsit pirulok. Én és a Siker?

Jöjjenek a tilinkós álparasztok,

Jöjjenek a nyafogó ifju-vének,

Jöjjenek a finom kultúrlegények.

Nem is tudom, hogy mi történt velem,

Hát sokat érne itt a győzelem?

S én száz arcban is kínáltam magam,

Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.

Ügyes kellner-had famulusa tán?

Éhes szemben vörös, vadító posztó?

Legyek neves hős kis kenyércsatán?

Fussak kegyért én, született kegyosztó?

Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,

Úri dölyffel megállni, mosolyogni,

Míg tovább táncol kacsintva, híva

A Siker, ez a nagy hisztérika.

Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.

Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.

Most nézz balra, Kedves!

Ott aluszik Blaha Lujza: gyönyörű – Hozzá való, méltó - síremlék alatt: nem?

(Negyedik kép fönt)

Ha már Ady sírja van átellenben, hát akkor...

Akkor szóljon Róla Ady Endre!

Szépséges nagyasszony,

Tündére ennek a csodás kis világnak,

Ahol élünk gyönge, kicsiny hittel, kedvvel,

Birkózunk idegen, dölyfös istenekkel,

Vérrel, igazán, itt, csak Téged imádnak,

Csak Téged imádnak.

E szomorú földből, e vérittas földből,

E fáradt világból Te hoztál ki lelket,

Bátorságos szívvel csak azóta vallunk

Gyermeki szerelmet

E szomorú földnek, e vérittas földnek,

Ahol fiatalon dőlnek ki a tölgyek

S bimbóidejükben hullnak le a rózsák...

Oh, mennyi sok emlék, óh, mennyi valóság,

Szépséges nagyasszony, mennyit sírtál értünk

S mennyit mosolyogtál,

Mintha e fáradt, bús édes kis világnak

A tündére volnál,

Jóságos tündérünk,

A mi magyar vérünk, a mi tisztább vérünk.

Talán soká, egyszer az lesz ez a fajta,

Amivé ez a szent, buja föld akarta

S akarja szent, termő tavaszokkor tenni:

Fogunk mi még hinni, fogunk mi szeretni

S nótás, szent asszonyról fog szólni az ének:

Valánk egy időben bús, fáradt szegények

S jött közénk egy asszony,

- Soha igazabbat, soha jobbat, szebbet! -

Oh, be nagyon kellett,

Oh, be nagyon kellett ez a csoda-asszony,

Hogy ebből a földből életet fakasszon

S magyar legyen értünk,

Szépséges nagyasszony,

Mi szent magyar vérünk, a mi tisztább vérünk:

Ha itt több lesz a vér, ha itt több lesz a hit,

Teáltalad élünk,

Ezer év mulva is Terólad mesélünk!...

A kör közepén pedig Jókai Mór sírja mesél, mesél, mesél: míg magyar – mi több: míg ember - él a Világon, többek között Ő fog esti álomba ringatni minket.

Ha akarjuk!

És – ugye – mi, Te meg én: akarjuk hallgatni Őt?

(Ötödik kép)

"Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talapjáig, négymértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna.

A ránehezülő víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a föld alatti tűz repeszté kétfelé a hegyláncot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? Vagy ketten együtt? A mű Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem bírnak alkotni.

Az egyik isten keze nyomait hirdetik a Fruska Gora hegy tetején elszórt tengercsigák kövületei, a Veterani-barlang ásatag tengerlakó saurusai; a másik istenről beszélnek a bazaltok a Piatra Detonatán; a harmadikat, a vaskezű embert hirdeti a sziklába vágott hosszú padmalypart, egy országút, melynek boltozata is van; az óriási kőhíd oszlopmaradványai, az emléktábla a szikla oldalába domborműként vésve, s a meder közepébe vágott százlábnyi széles csatorna, melyen nagyobb hajók járhatnak.

A Vaskapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik azt.

Mintha egy templom közelednék felénk, melyet óriások építettek, pillérekkel, melyek kőszálak, és oszlopokkal, melyek toronymagasak, csodálatos kolossz-alakokat emelve a felmagasló párkányokra, mikben a képzelem szentek szobrait látja, s e templom csarnoka négymértföldnyi távolba mélyed, fordul, kanyarodik, új templomot mutat, más falcsoportokkal, más csodaalakokkal; egyik fal sima, mint a csiszolt gránit, vörös és fehér erek cikáznak végig rajta: rejtelmes istenírás betűi; másutt rozsdavörös az egész hegylap, mintha igazán vasból volna, néhol a gránit rézsút dűlt rétegei mutogatják a titánok merész építkezésmódját; s az új fordulónál már egy gót templom porticusa jő elénk, hegyes toronycsúcsaival, karcsú, egymáshoz tömött bazaltpilléreivel, a kormos fal közepéből egy-egy aranysárga folt világít ki, mint a frigyláda lapja: ott a kén virágzik. Ércvirág az. De élő virággal is díszlenek a falak; párkányaikról, repedéseikben mintha kegyeletes kezek zöld koszorúi függnének alá. Azok óriási lombfák, fenyők, miknek komor tömegét az őszi dércsípte bokrok sárga és piros füzérei tarkítják."

No, most menjünk, menjünk tovább Napkelet felé Lalagé, oda, hol a magyar irodalom egyik legragyogóbb napja nyugszik, hogy szép képzavarral éljek!

- persze: majd holnap. Rá föl kell kicsit készülni lelkileg, igaz? -

2011. november 22., kedd

József Attila sírjánál

„Néhány éjjelre padra, kőre,

adjatok immár fekhelyet!”

Most tehát, hogy Jókait, Adyt, Blaha Lujzát alaposan átolvastuk (főként Te, mert Te mindent alaposan olvasol, szemben az én fölszínességemmel), túlhaladunk a köröndön.

Derekadra teszem jobb kezem, mire te vállamra a balodat, és így megyünk tovább.

Világos: imádom ezt a nagy egymásba kapaszkodást, de közben kissé frusztrálódom: már hogy is ne? Elég hülyén nézhetünk ki együtt, hisz majd egy fejjel magasabb vagy: fordítva szebb lenne a páros. Ha én tenném válladra kezem (már persze, ha elérném), és te fonnád derekamra a tiédet, az szebb lenne.

Persze, még ha így lenne, akkor is elég hülyén nézne ki egy vénülő, őszülő, húsz évvel idősebb pasi egy gyönyörűséges lány mellett.

Viszont errefele már tényleg senki sem jár, aki öblös röhögésben törhetne ki látva minket, hát legyőzöm minden frusztráltságom: mehetünk.

Mehetünk, mehetünk tovább: egyenesen Napkeletnek.

Most egy kis ideig csak – számomra - ismeretlen nevű egykor-voltak sírjai következnek: ha jobbra nézünk a tágas mezőn, akkor persze fölsejlik Szilárd Leó nem régi keletű sírja, kicsit távolabb a Deák-mauzóleum, de mi most célirányban lépdelünk. Egyenesen napkelet felé.

Azért – míg odaérünk -, tán van időm fölidézni újabb emlékeimet.

Szabad, Nyájas?

Tanítottam én kis időt – szintén áttanítással – egy gimiben, ahol zseniális – komolyan mondom: zseniális - cigány művészek vonultak az érettségi felé: zenészek, táncosok, festők, énekesek, mert kiderült, hogy érettségi nélkül semmiség zsenialitásuk.

Nem is ritkán szégyelltem magam: még hogy én tanítom őket?

Őket, kik úgy nyúlnak hegedűhöz, gitárhoz, „hermonikához”, hogy az maga a csoda.

Valahogy azért belenyugodtam: én várom tőlük az alkotó művészetet, azért ők is várnak tőlem cserébe valamit, és egészen jól megvoltunk a szerepeinkkel.

Gondolhatod, Benevolis: a Sírkertet Ők sem úszták meg.

Errefelé jártunk, ahol most veled lépdelek Olvasó, és veled Nikoletta.

Na, és mi történt?

El nem tudjátok képzelni benevoliszok!

Rá kellett ébrednem, hogy a cigányok babonásak!

Komolyan!

Jobb kéz felől volt akkor néhány megbontott kripta meg sír. Komolyan mondom, hogy csontok nem hevertek egyiknek a martján sem, de – ettől függetlenül – legalább három cigánylánykám függeszkedett a nyakamba félelmében, hisz: „Nyitva van, gyuriiiii!”

Életemben ennél bájosabb dolog nem ért: hiszitek-e?

Gyönyörűek a cigánylányok, gyönyörűek!

És akkor nekem kettő kapaszkodott a karjaimba (jobbról meg balról), egy meg valahol hátul lógott rajtam.

Mit mondjak?

Büszkén viseltem Őket!

Míg ezt elmeséltem, míg ezt elmondtam, míg ezen elgondolkodtunk, már látszik az a síremlék!

Itt van!

(Második kép odafönt)

Ide tették végső nyugovóra – végre, sok hányattatás után – Őt.

Itt nyugszik – remélem további kidobatás nélkül – a Költő.

A költő, a minden időkhöz mérhető, a minden költők elébe kerülő KÖLTŐ.

Elképesztően egyszerű név alatt alussza álmát Ő: József Attila.

Nomen est omen: gyönyörű, dallamneve volt.

Szeretném, ha igazolnál Lalagé a világ előtt: ugye, nem én vonszoltalak ide, midőn tizenhárom süketcsöndes év után újra együtt léptettük lépteink: te hívtál a Sírkertbe, az Ő sírjához: igaz-e, így volt-e?

Habár ez oly mindegy: idejutottunk valahogyan, és Te a „szütyőcskédből” hét mécsest és néhány füstölőt vettél elő.

Ugye, hogy így volt tizenhárom süketcsöndes év után?

Kicsit elgondolkodtam, amikor négy mécsest a kezembe nyomtál, és megkérdezted, van-e nálam öngyújtó?

(Buta kérdés volt Lalagé: nálam mindig volt, van és lesz öngyújtó. Másként jó sokáig tartana a cigi elszívása, nem?)

Amin elgondolkodtam: miért hét a mécsesek száma?

Nem buddhista a hét mécses, igaz?

A buddhista mécsesek száma öt, aztán meg Attila nem is volt buddhista.

Zsidó sem volt. Ő nem.

Megkérdeztelek hát - meg mertem kérdezni tizenhárom süketcsöndes év után -: miért hét a mécsesek száma?

Rám néztél gyönyörű, tószín-szemeddel, és visszakérdeztél:

„Na? Szerinted, miért hét?”

Gondolkodni sem kellett, úgy feleltem:

„A hetedik te magad légy!”

És bólintottál.

Létezik, hogy tizenhárom süketcsöndes év után is így értheti egymást két ember?

Naná, hogy létezik.

E világon ha ütsz tanyát,

hétszer szűljön meg az anyád!

Egyszer szűljön égő házban,

egyszer jeges áradásban,

egyszer bolondok házában,

egyszer hajló, szép búzában,

egyszer kongó kolostorban,

egyszer disznók közt az ólban.

Fölsír a hat, de mire mégy?

A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,

hét legyen, kit előtalál.

Egy, ki kezdi szabad napját,

egy, ki végzi szolgálatját,

egy, ki népet ingyen oktat,

egy, kit úszni vízbe dobtak,

egy, ki magva erdőségnek,

egy, kit őse bőgve védett,

csellel, gánccsal mind nem elég, -

a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,

hét legyen, ki lány után jár.

Egy, ki szivet ad szaváért,

egy, ki megfizet magáért,

egy, ki a merengőt adja,

egy, ki a szoknyát kutatja,

egy, ki tudja, hol a kapocs,

egy, ki kendőcskére tapos, -

dongják körül, mint húst a légy!

A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,

azt a verset heten költsék.

Egy, ki márványból rak falut,

egy, ki mikor szűlték, aludt,

egy, ki eget mér és bólint,

egy, kit a szó nevén szólít,

egy, ki lelkét üti nyélbe,

egy, ki patkányt boncol élve.

Kettő vitéz és tudós négy, -

a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,

hét emberként szállj a sírba.

Egy, kit tejes kebel ringat,

egy, ki kemény mell után kap,

egy, ki elvet üres edényt,

egy, ki győzni segít szegényt,

egy, ki dolgozik bomolva,

egy, aki csak néz a Holdra:

Világ sírköve alatt mégy!

A hetedik te magad légy.

Majdnem pontosan kilenc hónappal másodszori elmented után, április tizenegyedikén, persze immár egyedül – nem is igaz: Kamillával, kicsi Unokámmal, aki akkor még egyke volt – elzarándokoltam ide, mint minden évben a Költő születése napján: ide, Attila sírjához, ahogyan szoktam, és ami felől Te biztos lehettél.

Már messziről éreztem, tudtam, hogy Te ott jártál, Lalagé! Még semmit sem láthattam – amúgy is: mókuskát néztünk Kamillával -, de tudtam, hogy valamilyen módon ott vagy, ott voltál.

Közelebb érve azt vettem észre először, hogy hét mécses van a sír szélén, úgy vannak ott, ahogyan Te, csakis Te szoktad odatenni mécseseidet…

Nézelődtem, aztán észrevettem még valamit: jobb kézről egy szépséges vázát láttam, ami nem szokott ott lenni, virágcsokorral teli, hófehér váza.

(Harmadik kép odafönt)

A hófehér váza alatt egy levélkét is láttam: egy levélkét vagy valami affélét…

És bizony volt ott egy levélke.

(Negyedik kép odafönt)

Szövege ekként dalolt:

”Ezüsthajú!

Szeretném néked adni e sorokat:

Áldalak búval, vigalommal,

féltelek szeretnivalómmal,

őrízlek kérő tenyerekkel:

búzaföldekkel, fellegekkel.”

Aláírás nem volt e papírszeletkén, de hát minek is lett volna? Tán csak megismerem az írásodat tizenhat év után, hisz az írásbeli érettségdet is én javítottam. Hát nem ismerem föl a stílusodat tizenhat év múltán?

Ugyan már!

Mi mást tehettem: vettem a papírszeletkét és aláírtam még négy sort, ugyanabból a Versből:

Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,

szívemhez szívvel keveredsz-e,

látlak, hallak és énekellek,

Istenek téged felellek.

Sosem tudtam meg - sohasem fogom megtudni - megtaláltad-e a választ?

És akkor következzen az utolsó séta!

Annak is szépséges, nagyszerű végállomása lesz: ígérem!

- de csak holnap, csak holnap -

2011. november 23., szerda

http://vojtina.blogspot.com/

Egyszer: volt

- mese, széphistória, vagy amit akartok -

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregedő Koldus. Olykor (egyszer) volt, de aztán inkább nem volt: legtöbbször inkább nem volt.

Nagyon különös koldus volt ez a mi Koldusunk, mert sem pénzt, sem ételt, sem italt, de még füstölnivalót sem koldult más koldusokkal ellentétben, hanem mosolyt és simogatást koldult mindenkitől.

Azt gondolhatnánk, hogy ilyesmit könnyedén adakoznak az emberek, hogy ilyen egyszerű, olcsó alamizsnát mindenki szívesen ád egy Koldusnak, de nem: bizony nem.

Nagyon is sokan félrelökték, vagy csak kikerülték, és nem adtak sem mosolyukból, sem simogatásukból: az meglehet tán, nem volt náluk éppen se simogatás, se mosoly.

Egy szép – egyszer volt - napon álruhás Királylány ment át a szomorú és koszos és húgyszagú aluljárón, és megpillantva az öregedő Koldust arrafelé vette útját, két kísérőjét egy hanyag, parancsoláshoz szokott kézmozdulattal maga után intve gondtalan.

Különös királylány volt ez a Királylány, mert sem apja, sem nagyapja, sem dédapja, szépapja nem volt király; a Királylány mégis királylány volt.

Tulajdonképpen meg sem fejthető, hogy a szép Királylány mit keresett e kietlen, füstös, poklos tájon, hisz a majd háromnapi járóföldre lévő Hegyikristálypalotában élt, messze-messze az aluljárótól, ott, ahol a széphangon csörgedező Zafír-folyó a Smaragd-tóba szögell.

A magyarázat talán csak ennyi: hol volt, hol nem volt a Királylány.

Azt mindenképpen tudni kell – egyszer volt mesében tudni kell -, hogy a Királylány fekete -ében haja derekáig ért; tudni kell, hogy a Királylány sudár, magas és karcsú testben élt e jelenvaló, egyszer-volt-hol-nem-volt életében; tudni kell, hogy a Királylány álomarcán a zafírfolyó és a smaragdtó harmóniája, nyugalma áradt szét; tudni kell, hogy a Királylány szeme malachitot idézett, mosolya meg jáspist.

Hangja erdősuttogás, mikor szellő rebbenti a lombokat, tücskök ciripelnek lombsusogásba, és madarak kezdenek dalba.

De legszebb volt a Királylányban orchidea-lótusz keze: a tiszta csönd és nyugalom keze volt ez a kéz, rebbenő kéz volt ez, mely most, hogy a Hercegnő kíséretével az öregedő Koldus felé közeledett, egyetlen utasító mozdulatot tett a szolgáknak.

E mozdulatra a két szolga kezdte megbontani a kézben cipelt két bugyor selyemzsinegét, hogy a Királylány szándéka és utasítása szerint a bugyrok tartalmából, kincseiből az öregedő Koldus elé szórjanak valamit.

Kék színű zafír, zöldcsíkos malachit, lombszínű smaragd, vérvörös topáz és még mi minden nem volt azokban a bugyrokban.

Arany és ezüst és gyémánt meg igazgyöngy is például: volt a bugyrokban.

Ám éppen szórni kezdték volna a kincseket a szolgálók, amikor az öregedő Koldus halk szóval, kézmozdulattal lefékezte indulásukat:

”Szépséges leány, Királyleányka! Nem gyűjtök én kincseket, miért is gyűjtenék kincseket imhol, ebben az Aluljáró Birodalomban? Hisz reggelre lába kélne minden kincsnek, aztán meg mihez kezdenék velük, ha lábuk nem kelne is? Adj nékem inkább egy kedves mosolyt édes ajkaidról; adj nékem, vénülő Koldusnak, egy simítást, ha alamizsnát adni akarsz Királyleányka! És különös kegyként - ha gondolod, érzed - tedd ráncos-piszkos kezembe szépséges lótusz-kezed!”

A Királylány kinyújtotta kezét: előbb az ősz hajon simított mosolyogva, aztán a borostás, életszenvedte arcon is simított egyet vagy hányat. Végül az öregedő Koldus feléje tárt kezébe helyezte virágkezét; a Koldus meg ráfonta másik, balabbik kezét, így mintegy foglyul ejtve a Királylányét, csak hogy ő esett ám fogságba.

Aznap éjjel rongyokból rakott vackán rosszul aludt az öregedő Koldus: csak firgett-forgott, vackolódott. Ki tudja, a váratlan beköszöntött szeptemberi hűvös légáramlatok, vagy a Királyleány keze érintésének emléke tette-e nyugtalanná álmát?

Ki tudja?

Elég annyi, hogy nem volt éjszakai nyugodalom az, és a hajnal sem hozott enyhülést, míg meg nem lelte a Királyleányka levelét, melyet a rongyágyára csempésztetett vissza szolgájával a Hosszúhajú, a Virágkezű.

A levélben ez állt:

”Emlékezz arra az órára, amikor megsimogattam őszkócos hajadat, borostás arcodat! Arra az órára pontosan elkövetkező hatvankilencedik órában légy Koldusom a Smaragd-tó partján, ott, ahol a Zefír-folyó beletorkoll a tóba, és kérd meg Lótuszkezem! Én a feleséged leszek aztán…”

Fölindult hát az öregedő Koldus, szívében eltelve szerelemmel, szeretettel, és ment, ment, elment.

Leghamarabb a Hiacint-pusztába került, a vérvörös pusztaságba: akkor bizonytalanodott el elsőként.

Mert mit is mondjon ő a Királylánynak, hogyan kérje meg orchideakezét?

Azt gondolta, próbát tesz: talált egy útmenti keresztet, arra ráterítette ócska köpönyegét, és az ekként fölöltöztetett kereszt lett a Királyleányka.

Az öregedő Koldus mélyen meghajolt, féltérdre ereszkedett, és így szólt a keresztkirálylányhoz:

„Királyleányka! Vélem még senki oly szépet és jót nem tett, mint a te simításod: megmelegítette orcám is, lelkem is. Nem kérek mást tőled, mint hogy telepedj oldalamhoz, és simogass Lótuszkezeddel….”

Az öregedő Koldus felkelt, és nem volt elégedett magával. „Mást, mást, szebbet, csábítóbbat kell neki mondanom!” – gondolta.

És ment, ment, tovább ment: elment.

Másnap hajnalra a zöld Achát-erdőbe ért; előtalált ott egy növendék pálmát, gondolta, arra megint ráteríti ócska köpönyegét, jó lesz az próbára. Annak próbájára, hogy elmondja mit érez, hogyan gondolja jövendő életüket a Királyleánykával.

Ismét féltérdre bocsátkozott a pálmalány előtt, és szólt:

„Szépséges Királylány! Tudom, mihaszna akarom, de soha puhább érintés nem volt tenyeremben, mint kezed érintése. Arra kérlek, szépséges Királylány, add nékem holtomiglan, holtodiglan pálmakezed!”

A pálma vállat vont, az öregedő Koldus föltápászkodott, leporolta térdét, és nem volt elégedett magával, hanem indult tovább, mert szorította az idő; már negyvenhat óra eltelt a hatvankilencből.

És ment, ment, tovább ment: elment.

Harmadnap hajnalban sárga-barna Jáspis-rétre ért: egyetlen út vitt rajta át, elején útjelző táblával: az öregedő Koldus erre terítette utószor köpönyegét, elébe térdepelt a karókirálylánynak, és szólt:

„Mindörökre add nekem csókjaid mámorát, hajadnak selymét, szíved-lelkednek melegét!” – kérlelte, és a lánykakaró rábólintott.

Elégedett boldogan ment hát tovább a Koldus, és ruganyosan járt a Királylány válaszától, nem is járt, hanem röppent a Jáspis réten át.

Így esett, hogy két órával korábban érkezett a találkozóra: leült, leheveredett tehát a Smaragd-tó partján, és várt.

Eltelt két óra, el három és hat is. A Királyleányka nem jött. Nem jött sem akkor, sem máskor soha többé.

Az öregedő Koldus pedig – mit tehetett mást? – ott maradt a tó partján, és ha olykor arra jött valaki, előre nyújtott kezével könyörgött, mert semmi máshoz nem értett, csak a koldulás mesterségéhez.

És boldogtalan él, míg meg nem hal.

Ha arra jársz, mosolyogj rá, adj egy simítást néki!

Szembesítés

Alekszandr Puskin születésének 212. évfordulóján

kép

"Fare thee well, and if for ever

still for ever, fare thee well."

Byron

A sok forgolódásból, meg az óra egyre kitartóbb titákolásából arra következtetek, hogy sokat aludni ez éjjel sem fogok.

Keveset alszik ötvenen túl az ember.

Fölkászálódom hát a nyomasztó ágyból, és varázstudományomhoz menekedem.

Jöjjetek szépen egykor élt lelkek, jöjjetek!

Szobám ajtaját kitárom, talán teát is főzök.

Talán.

Halk, szerény-szép kopogtatás: hozzá méltó. Ilyen volt álló életén át: halk és szép és szerény.

Kedves még a kopogtatása is.

Ajtót tárok, és Ő áll odakinn: az ajtó keretében karcsú-lágy leánytest sziluettje; hosszú, kontyba-csavart fekete haj keretezi az ovális arcocskát. Szív alakú az, ahogyan számos-számtalan költő és festő és szobrász kívánta volt.

Hiába, hogy én magam bűvöltem-bájoltam ide, csak elszűkül és szűköl a lelkem; átfut agyamon: porszívózni és port törölgetni kellett volna kis szobámban. Fölmosni, tán.

Teát hozok, persze, hogy teát! Mi mást?

Szobámba Tatjana Larin – így igaz! - Tatjana lép be.

Hellyel kínálom, és közben lopva nézem Őt szemem oldal-vetülésével: de csalódásra; ó, csalódásra semmi ok.

Lányos-bájos félszegen ül le, ahogy álmaimban oly sokszor láttam: térdeit szemérmesen összezárja, derekát és gerincét elhúzza a szék hajlóvonalától, és szigorú-egyenes tartásban ül. Kicsivel később majd, hogy a beszélgetés érdekelni kezdi, előredől, két térdére nyomja könyökeit, kerek-szép állát tenyerébe támasztja: így most nyakának legfelső csigolyái kiemelkednek a kékbrokát ruha kivágásából, és kontybafont hajából néhány kiszabaduló tincse rátáncol e csigolyákra.

Ha álmodom ezt a lányt (nőt?), legszebb álmomat álmodom.

Tatjanát álmodom.

Csakhogy nem álmodom: egész szépséges testi valójában van jelen Tatjana Larin.

És szól:

„Tudom, mit akar Ön kérdezni vagy állítani: tudom. De várjon kissé Ön a kérdésekkel, várjon, amíg meg nem hallgatott.”

…és Tatjana mesél

„Nálunk, odahaza, a vendégváró-szobában, a világ felé forduló falon volt egy ablakmélyedés. Az ablak az erdőre, túl a tágas orosz földre nyílt. Olykor az erdőből kunkorodó úton könnyű cséza, vagy nehéz hintó tűnt fel, de csak olykor. Többnyire lélek sem röppent arra.

Az után, néhány napig, Olga húgom annál az ablaknál ült. Olga, Olga hamar túl volt az egészen. Jóval hamarabb, mint várható volt: mégis, ugye? hisz jegyese pusztult el oly nyomorultul, ráadásul jó barátja keze által. Olga még sem töprengett sokáig, nem is siratta Lenszkijt oly nagyon: csak eltelepült egyszer az ablaktól, és élt tovább könnyeden. Akkor én pedig odaültem a nappaliban ahhoz az ablakhoz, ahonnan az erdőre, azon túl a tágas orosz földre nyílt kilátás, és naphosszat ültem ott. Kis, fehérderekú nyírfa nőtt az ablak előtt.

Meg kellett értenem, tudja Ön? Meg kellett értenem, hogy kibe szerettem bele oly végzetesen?

Ki az a Jevgenyij, akibe oly nagyon szerettem belé? Ki Ő?

Szeretni valakit, aki úgy utasít el, mint vízért nyüszkölő, szomjazó kóbor kutyát szokás, ha útban van? Vagy még azt sem, ha jobb érzésű embernek nyüszköl.

Szeretni valakit, aki hajnali - hanyag mozdulattal halálra lövi barátját, az egyetlent, aki szerette őt sok hamis „barát” közt, aztán fütyörészve tovább áll: nekiutazik Európa csillogó tornyainak?

Szeretni?

Kit?

Ki Ő?

Ki?

Ezeket kérdeztem magamtól barátom abban az ablakmélyedésben napokig, hetekig: sok ideig, mert nekem választ kellett találnom, érti-e Ön?

Az ablakon túl, arra a kis erdőre, hó hullott elébb, aztán tavaszi nap olvasztotta jegét, végül nyári hő szárítgatta sarát: eltelt egy év abban a töprengésben. A szép nyírfa az ablak előtt magasabb lett néhány centiméterrel.”

„Igyék teát Kedves!” – vetem végre közbe.

És Tatjána ajkaihoz emelte a teáscsészét - ó, de szívesen lettem volna csésze e pillanatban! -, és kortynyit ivott. Letette a csészét – egérsuttyanásnyi-zajt sem csapva -, aztán rámröpítette szénfekete szemének pillantását.

Bírhatatlan pillantás volt: millimétert sem mozdul a Föld szédítő napútján, és szerelmes leszel e pillantásba mindhalálig.

Nem akartam jobban belészeretni Tatjánába, háttal fordultam tehát, és megnéztem könyvek gerincét a könyvpolcomon.

Ne kérdezd, milyen könyvekét!

„Hisz Ön Istenben, barátom?” – hallottam magam mögül, a világ távolából.

„Hiszek egy Istenben…” – karistolt elő torkomból.

„Akkor hinnie kell, hogy Isten tudja, mit akar!” - hallottam magam mögül, a világ távolából. „Tehát oka volt, hogy belészerettem, méltatlanba nem szerethettem belé.”

…és Tatjana folytatja…

„Nyár lett, nyár lett újra, amint mondtam, mi meg kettesben maradtunk anyácskámmal, mert Olga húgom nyárra férjhez ment, és el is költözött a szomszéd földbirtokra. Amiként ő feledte el jegyesét, akként múltak a szóbeszédek Jevgenyij tettei körül. Ha – ritkán - estély volt nálunk, vagy más nemesi házban, már senki sem beszélt Anyeginről, Lenszkijjel vítt párbajáról, Lenszkij korai haláláról.

Senki sem.

Én meg a fölragyogó nyárban, mely oly szép a mi Oroszországunkban, hosszakat sétáltam, túl a kis erdőn, túl a tágas földeken, túl nyírfaligeteken.

Rákaptam, hogy Jevgenyij földjein járjak, utóbb kastélyához is el - elvetültem. Öreg kasznárházaspár őrizte a kihalt kastélyt, nem volt nehéz megbarátkoznom velük. Értettem mindig a nép nyelvén, talán mert nem anyácskámtól, hanem Dadusomtól tanultam az orosz szót.

Szavak té- és tova, aztán egyszer a kastélyban, az üres szobákban találtam magam.

Valamit kerestem én ott barátom, érti-e Ön?

Valamit, amit észbe-kézbe ragadhatok, valamit, ami megmutatja nekem, hogy ki volt az férfi végül is, akit megszerettem. Ki?

Idővel betévedtem a könyvtárszobába is.

Hosszú falmentén álltak ott a könyvei Jevgenyijnek, csakhogy én azokkal kezdeni semmit sem tudtam. Jó részük eleve angol nyelven díszelgett: én valamicskét tudok franciául, ha kell, egy estélyen eltársalgok éppen azon a nyelven, de angolul: angolul nem tudok.

És ami oroszul volt? hát azok sem nekem szóltak.

Közgazdaságtan, matéria-filozófia, faluépítés: csupa, csupa szárazság, agynak szóló.

Tudja barátom, a léleknek semmi sem szólt Jevgenyij könyvtárában.

Jártam csak hát a könyvespolc mentében, ujjaimmal simítottam a könyvek gerincét, töröltem ujjaim hegyéről a port, míg nem…

Esett kis könyvet, hullottat nem találtam.

Mélyre hullottat, az adamsmithek-mögé hullottat: Istenem, egy Byront találtam lehullva!

Eltüntetve?

Ki tudja?”

Jobbat nem tudtam:

„Igyék teát, Tatjana kedves!”

Rám se hederítve folytatta: bezzeg én!

Bezzeg én, már a padlón tekeregtem a szerelemtől sújtva.

Láttam, ahogy a könnyű lánykatest ott sétál a könyvespolc hosszában, szépen-szép kezével simítja könyvek gerincét, aztán belemerül éjtekintete Byronba.

„Byron Harold Child-ja hevert lehullva, elfeledve.

Fölvettem a drága könyvet, végigsimítottam borítóját, és fölütöttem.” – folytatta Tatjana fölragyogva.

Nem, mintha eddig nem ragyogott volna napsugár éjjeli szobámban.

„Önmagától nyílt az a könyv barátom, önmagától nyílt. Bizonyára, mert sokszor ütötték föl ott, azon az oldalon. Én akkor az ablak közelébe mentem Byronnal kezemben, hogy beléolvassak, és akkor megláttam.

Ha nem az ablak fényében állok, ha úgy nem vetül a beömlő fény, tán soha nem láttam volna, de akkor megláttam. Azt a mondatot láttam – hüvelykujj körme húzta alá -, amit én oly nagyon szerettem a nagy Byrontól:

Fare thee well, and if for ever

Still for ever, fare thee well.

Ez az én verssorom, érti-e Ön?

Az enyém – és az Övé.

A Jevgenyijé!

A mi versünk nyílt szemem elé abban a könyvben…

Ég veled, s ha kell örökre,

Mindörökre ég veled.

Amikor épp nem a világnak játszotta szerepét gerinccel kifelé forduló közgazda-könyvek sorával, akkor Jevgenyij Anyegin azt a két sort jelölte körme hegyével, érti Ön ezt? Érti?

Megnyugodva hagytam el az Anyegin-kastélyt: tudtam már, kit szerettem. Azt a férfit, aki titokban Byront jelölt körme hegyével.”

Teáscsészéjéhez nyúlt Tatjana, a kedves, és ekkor három rövid, határozott, kemény koppanás hangzott föl szobámnak ajtaján, kintről.

*** *** ***

Indultam, hogy ajtót tárjak Anyegin előtt: hisz Őt is megidéztem, én idéztem ide, ezen a sötét, álomtalan éjjelen.

Nyílik az ajtóm, ordító, süket sötétség és csönd tátong mögötte, és Jevgenyij belép abból a sötét süketségből.

Tatjana ugrik az asztaltól, de ráhunyorítok, hát visszaül. Csöndszerényen ül vissza.

Mint egy darab csönd, úgy ül ott a drága.

Anyegin, mintha bálozna épp: karcsú, táncokban forgatott derekát meghajtja előbb Tatjana, majd meg én felém: föltűnően jól öltözött még e kései órán is.

Két pohárkát helyezek tálcára, csészét is, aztán kevés vodkát töltök a pohárkákba, a csészébe teát.

Poharam köszöntöm Jevgenyijre, Jevgenyij poharát köszönti reám.

A karosszékkel kínálom meg, leül: szépnadrágú lábát keresztbe vetve, de nyílegyenes derékkal, mint fölkiáltójel.

Tatjana meg én: két elő kérdőjel.

Leül Anyegin, és máris beszélni kezd.

Szép, selymes, lágy baritonja van – hogy a …

…Jevgenyij beszél…

„Nem öltem meg, legalább is nem akként, ahogy gondolták mifelénk, meg gondolja most maga is. Nem volt gyilkosság. Két úr, két nemes ember, két férfi tisztességes párbaja volt, mondjon bármit erről a világ. Párbajban bármelyik fél meghalhat, meghalhattam volna éppenséggel én is. Ő halt meg, Lenszkij, de én voltam a vesztes. Én. Nem ő.

Mert ő meghalt – ó! be könnyű meghalni: mártírrá lenni; nekem meg menekülnöm kellett, világgá szaladnom… Bár én haltam volna meg!”

„De ő halt meg, a Lenszkij, a maga jóbarátja.” – vetem közbe.

Tatjana most támasztja kezecskéire állát, és úgy, onnan, szemével követi beszélgetésünket, hogy hol Jevgenyijre, hol énrám szállatja pillantását. Többnyire – Istenek! mit tesztek már megint? – Jevgenyijen nyugtatja azt.

„Ő halt meg, igen.” – bökkenti a választ Jevgenyij - „Csakhogy - ezt értse meg ön! -: nem legyilkoltam Lenszkijt, nem megöltem aljas módon! Én nem vagyok bűnös!” – szakad ki most belőle, és érezhető: ezt a kérdést járkálja ő körül azóta is, újra meg újra.

„Senki sem vádolta ezzel a bűnnel Jevgenyij.” – mondom, és közben érzem, hogy Tatjana most rám néz.

Összeszedem magam, mert ezt meg kell neki mondani:

„Máskor, másutt, más időben lett ön bűnössé, Jevgenyij! A levél vétele után, Jevgenyij! A születésnapi estélyen, Jevgenyij! Amikor flörtölni kezdett Olgával, Jevgenyij! És főként, főként, amikor ellökte magától ezt az angyalt… Jevgenyij.” – és mutatón intek Tatjana felé. – „Miért?”

Elborul Anyegin tekintete, ködök mögé borul, a töptengés felhői mögé vonul.

Aztán Anyegin így adja a választ:

„Nem érti? Nem érti, barátom? Akkor nem ért ön semmit! Nézze csak: én, mikor oda mentem élni, vidékre, az ő vidékére, már kiégett, elfásult és nagyon romlott ember voltam. Hisz ezért hagytam el Moszkvát. Elegem volt: elegem lett a sok üresfejűből, báltáncolótól, műveletlen paraszttól. Ó, Rusz!Ó, én Oroszországom! Buta, vidéki, sáros és piszkos Oroszországom! Sáros és piszkos és ostoba fővárosoddal! Sáros és piszkos és buta politikusaiddal, tábornokaiddal és mindenhol lelhető címzetes tanácsosaiddal! Be nagyon elegem lett belőled hazám, Rusz, Oroszország!”

Elnéz a szoba sarka felé Jevgenyij, aztán kérés nélkül nyúl kis asztalkán lévő dohányos szelencémhez, cigarettát vesz elő, magamsodorta cigarettát, körülményesen rágyújt és füstöt bodorítva szájából folytatja:

„És akkor ott, az örökölt vidéki birtokon megtaláltam Lenszkijt is, őt is. Bosszantottak mindketten. Naív álmaikkal, szeretet-szerelmükkel, álmaikkal, amik soha nem találkoztak az orosz valósággal, az orosz butasággal. Főként, főként ő bőszített föl!” és fejével Tatjana felé bök.

„Hogyan szerethetett belém? Hogyan lehet ennyire tiszta egy bemocskult világban? Hogyan élhet egyáltalán egy ilyen…ilyen… Hogy mondta barátom? Angyal?

Értse meg: úgy történt – úgy kellett történnie -, hogy el kellett űznöm magam mellől, míg be nem mocskolom. Én: ki voltam én akkor? Kihűlt semmi tűz, semmi fény. Csömör. Értsen meg barátom: el kellett őt űznöm!”

Elgondolkodom, mert valami hamisat érzek Jevgenyijben, hamis hangot az őszintének tűnő vallomás mögött.

„Nem hiszek magának Jevgenyij! Maga nem megijedt a tisztaságától, hanem untatta az ő tisztasága! A maga rafinált ízlése, ugye?”

„Körömfeketényit sem érdekel, hogy maga hisz-e nekem vagy sem! Ő” – mutat Tatjanára -, „Ő hisz nekem!”

Odafordul a lányhoz (nőhöz?), és rákérdezi:

„Hisz Ön nekem, ugye Tatjana, hisz?”

Tatjana előbb rám néz segélykérőn, aztán Jevgenyijre, aztán lehajtva fejét bólint.

Megdühödöm:

„Akkor…akkor miért akarta elcsábítani, Moszkvába visszatértekor? Miért?” – és gúnyosan fűzöm mondatomra még: -„Mert addigra már ő is nagyvilági dámának látszott, bepiszkoltnak látszott, ugye Anyegin? Ugye?”

Jevgenyij vállat von, nem felel a kérdésre, más nótára gyújt:

„Mondja barátom! Csak ahhoz van hatalma, hogy elhozzon minket ONNAN, vagy itt is tarthat minket?”

Lehiggadok és úgy adom a választ:

„Nincs, ilyen hatalmam, nincs Jevgenyij. Rövidesen vissza kell menniük…”

Anyegin rábólint, aztán – most először – csakis Tatjanához szól:

„Minthogy odaát nem találkozhatunk asszonyom, mielőtt kilépek azon az ajtón, meg akarom…meg kell mondanom…Szeretem önt, szeretni fogom! Mindvégeztéig az örök időknek.”

Föláll, meghajol könnyedén mindkettőnk felé, aztán az ajtó felé indul.

Nyílik az ajtóm, ordító, süket sötétség és csönd tátong mögötte, és Jevgenyij kilép abba a sötét süketségbe.

Mondani nincs mit erről: ajtónyitáskor hideg csöndesség árad be, hallgató csönd: hallgatok hát én is.

De szólni kell, hát szólok:

„Hazudtam, Tatjana. Hazudtam, kedves!”

„Hazudott. Tudom.”

„Hatalmamban áll itt tartani magukat.”

„De Jevgenyijt visszaküldte. Mi a szándéka velem?”

Süket csönd áll be, visszafordulok könyvgerincnézőbe: háttal neki, gyorsan, gyorsan…

Úgy mondom csak, háttal odavetve, könnyedén:

„Kér egy almát, Tatjana kedves?” – és visszafordulok felé.

Tatjana bólint, behozom az almát, és ő enni kezdi: fehér patakkavics-fogai világítanak a szoba mélyén.

Semmi hars hang az alma felől.

Az alma fogyóban.

Aztán elfogy.

Tatjana föláll, öntudatlan mozdulattal újramasnizza brokátruhája derékszalagját. Ettől nyilvánvalóbbá válik derekának leány-karcsúsága és csípőjének asszonyteltsége: kibírhatatlanul gyönyörű.

Lehajtja kedves fejecskéjét, de közben fölfelepillantással rám néz, és kérdi:

„Ön bűvölt-bájolt ide. Miért?”

Bukdácsolni kezdenek mondataim:

„Mert itt akarom tartani… magam mellett…mindörökké… Tatjana… Tatjana?”

Halk válasz jön:

„Engedjen el barátom, engedjen vissza, ha tényleg szeret…”

Úgy bólintok, mint akinek nem számít: az ajtót is kitárom sarkig, és Tatjana eltűnik az éjben, az éji sötétségben, a süket és baromi ürességben odakünn.

De itt bent, a szobában is: üresség.

Így veszítem el Tatjanát végleg.

Tatjanát is.

Végre bebújok az ágyba.

Majd alszom?

(2011)

Honfoglalás

<img src="http://kavyamitra.freeblog.hu/files/2011/07/honfoglalas.jpg" height=180>

- fiktív történelmi narratíva -

„Elment az a maradék kis eszed is Árpácskám*, hogy elvinnéd a népességet Etilkuzuból valami ismeretlen és bizonytalan lakhatású vidékre?” – kérdezte - nem: mennydörögte - Almus vagy Almucs, magyarok vezére. – „Megbolondultál?”

(*Persze, persze: Almus vezér nem azt mondta, hogy Árpácskám, hanem, hogy Árpádom – még inkább, hogy Arpadum -: tudnivaló azonban, hogy a –d az ősmagyar nyelvben nem az egyes szám második személyű birtokos rag volt, hanem kicsinyítő képző. Például az, hogy Mogyoród nem azt jelentette, hogy csonthéjas termésű magvad, hanem, hogy kicsiny mogyorós; a szemed meg azt, hogy szemecske. Na jó, ez utóbbi nem igaz, de az előző kettő igen.)

”Ej, Atyácskám**!” – szólt Árpád.

(**Ejtve atyádom – még inkább, hogy atadum -: okfejtés ua. mint fentebb, az árpádom esetében.)

„Magad is beláthatod, hogy ezen a helyen nem jutunk egyről-kettőre soha. Ott vannak a besenyők, a jazzigok, az úzok, a kései avarok, akik esetleg korai magyarok, hogy a kazár meg a bolgár kagánról, meg arról a bíborban született bizánciról és a mord, mogorva morváról ne is szóljak! Isa mondom néked, jobb lett volna maradnunk a mi üsemünknek földjén, melyet Eleve odutta lakóhelyünknek! Ó, mënyi milosztben élhetnénk még ma is azon a tájon!”

Árpád elgondolkodott, ez földühítette, és dühödten folytatta.

”De nem, nekünk csodaszarvast kellett kergetnünk, Dúl és Alán lányait elrabolnunk, velük hálva utódokat nemzenünk, most aztán itt ülünk, a legnagyobb slamasztikában!”

Ez a beszélgetés 894. augusztus tizenkilencedikén, csütörtök délután öt óra tájt hangzott el, azon a napon, melyen 189 év múlva István királyt szentté avatták.

Másnap, huszadikán, napkelte után a tárgyaló-jurtában gyülekezett a szövetséges törzsek, a Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi hét vezetője, név szerint Ügek fia Álmos fia Árpád, Előd, Kond, Ond, Tas, Huba és Tétény, akit a többiek olykor Töhötömnek szólítottak, csak azért, hogy elsüthessék a régi poént: „Töhötöm! Tudod orrod hová töhötöd?”

Később, úgy tíz óra tájt benézett még a tanácskozásra Vidor és Kuka is, de nekik Árpád nem adott szólási jogot arra hivatkozva, hogy egy másik mese szereplői.

Természetesen jelen volt közepette a vezérek seregének, mint szakrális fejedelem Álmos is, de nem sok vizet zavart, mivel nevéhez híven az egész megbeszélés folyamán szunyókált.

A tanácskozáson levezető fejedelemként Árpád vitte a szót, amin Kond, a Kende módfelett meglepődött.

”Módfelett meglep” – mondta Kond, amint először szólásra emelkedhetett -, „hogy Árpácska vezeti ezt a tanácskozást. A mi szakrális fejedelmünk ugye Álmos, a Kende meg magam lennék, tehát kettőnknek van joga az elnökléshez. Egyébként is más véleményen vagyok, mint Árpád.”

Így beszélt Kond, a Kende amint szóhoz jutott, de ez csak annak utána volt, hogy Árpád vázolta a helyzetet, mert vázolta.

” Szerelmes brátim!” – tette végül hozzá. – „Ez tehát a nagy helyzet. Mennünk kell innen, mert ha veszteg maradunk e folyamküzüben, hol körülvesznek ellenségeink, besenyők, jazzigok, úzok, miegyebek, nem győzzük majd fejünket kapkodni, nyilainkat lőni! Elszórja, higgyétek el, mostani veszni tért erkölcsünk a sok ellenség: undok vípera-fajzatok dúlják fel szálláshelyeink! Mennünk kell hát, csak az a kérdés, hová?”

Körülnézett vezéreinek során, megpróbálta képükről leolvasni álláspontjukat, aztán fölsóhajtott. Reménytelen, néki magának kell javasolni valamit.

”Javaslatom a következő: próbáljunk napnyugatnak indulni, békét kötni a mogorva morvával, Szvatoplukkal: küldhetnénk például ajándékba neki egy szép, fehér paripát, cserébe kérnénk egy tarsoly földet meg egy kupa vizet Pannónia földjéből, vízéből. Aztán majd azt mondjuk, hogy képletesen megvettük az uruszágot: ez jó trükk lenne, nem? Aztán ott telepedjünk le, térjünk át a földmívelésre meg a kézműiparra. Kicsit később föl kéne venni a kereszténységet is, mert arrafelé ez a hit járja. Akkor aztán valamelyik utódom államot alapíthatna azon a földön. Mit szóltok, brátim?”

”Szégyen és gyalázat!” - zúg, morog mindenki amint befejezi, és a zümmögőkórusból kiválik néhány önálló szólam.

”Franckarika letelepedés!”

”Ja! Földmívelés meg kézműipar? Frászt!”

”Még mit nem? Kereszténység? Lócitrom!”

A zajgás elültével állt fel Kond, mint fentebb írtam: „”Módfelett meglep, hogy Árpácska vezeti ezt a tanácskozást. A mi szakrális fejedelmünk ugye Álmos, a Kende meg magam lennék, tehát kettőnknek van joga az elnökléshez. Egyébként is más véleményen vagyok, mint Árpád. Tény és való, innen jó lesz elhúzni minél hamarabb, de részemről nem Szvatopluk meg az avarok földjét céloznám meg, utóbb még majd bajunk lehet velük. Ellenben ha sietve átmegyünk azon a földön, annak déli végein, akkor nem kell találkoznunk a mord morva hadaival: és annak a földnek déli szegélyén ha tovább nyargalunk nyugatnak, elérjük a langobárdok földjét: ők távoli rokonaink. Amikor abba a tartományba érkezünk meglátjátok majd, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak, kellemes hőmérséklete, sok gyümölcse, bő termése van annak az országnak, és a mi nyelvünkön beszélnek az ottani népek. Isa mondom néktek, arra vegyük a menekülés irányát.” – fejezte be Kond kende a mondandóját.

Előd*** (***elsőcske), Nimródnak, a nagy vadásznak származottja kért szót aztán.

”Miért nem megyünk vissza a kazárok földjére, ha már mennünk kell? A kagán biztosan megbékélt már, nincs szívében harag, hogy elcsakliztuk a kabarokat tőle. Aztán meg, hej be jól lehetett ott vadászni! Milyen gazdag volt minden erdeje vadakban! Menjünk vissza Kazárországba!”

Huba egyenesen az őshazába akart visszatérni: mindezen vaskos vita támadt, közben meg Ond azt a vélekedést hangoztatta, hogy maradjanak, ahol vannak, nem lesz baj abból, a besenyők úgyse fognak támadni.

Ekkor Tas, a nagytudományú filológus-történész emelkedett szólásra. Őt kicsit lenézték a többiek, mert lovaglásban, nyilazásban, rablásban nem jeleskedett, de azért mindig – ezúttal is – figyelmesen hallgatták, mert hatalmas tudását mindenki elismerte.

” Tulajdonképpen avval kell kezdenem szerelmetes brátim, hogy nekünk egyáltalában nem itt kéne lennünk, ebben az Etil-közben. Egy sajnálatos nyelvi félreértés miatt vagyunk mi itt, brátim! A Don folyó, melyet mi magyarok Etilnek nevezünk, Szkítiában ered ugyan, hanem a mint folytában a Rif hegyeken átmegy, Donnak nevezik, mely is osztán a síkra kiérvén az alánok földén foly, azután pedig három ágon szakad a kerek tengerbe. A Togora folyó pedig szintén Szkítiában ered, s puszta erdőkön, mocsárokon, és havas hegyeken át folydogálván, hol a köd miatt a nap soha sem süt, végre Irkániába szakad, az éjszaki tengernek tartva. E két folyam közt élünk mi most, ezért is nevezzük Etilköznek, azaz Folyamköznek.”

Körülnézett, értik-e eddig, aztán látva az értelmes tekinteteket, sóhajtott, legyintett, de folytatta.

”Ám bizonyított tény, hogy mi magyarok tulajdonképpen a sumér-akkád nemzetség leszármazottai vagyunk. Őseink mintegy négyezer évvel ezelőtt Eridu, Lagas, Ur, Uruk, Nippur városaiban éltek a Tigris és az Eufrátesz folyamok között. És most tessék figyelni, de nagyon!

Az a föld, ahonnan mi származunk görög néven nevezve Mezopotámia, azaz Folyamköz, mert hogy a Tigris és az Eufrátesz köze az.

Innen ered minden félreértés.

Baskíriából egykor azért indult útnak a magyarság, hogy a Folyamközbe, Mezopotámiába, ősei földjére visszatérjen: ám amikor erre a helyre értünk, és hallottuk, hogy ez itt a Folyamköz, vagyis Etilköz, hát azt gondolták atyáink, hogy megérkeztünk őseink földjére. Így történt szerelmetes brátim, így történt! Ezért nem is javasolhatok mást, mint hogy vessünk véget szörnyű nyelvi-filológiai tévedésünknek, és induljunk hamar az igazi Folyamközbe, Mezopotámiába, hol felleljük majd rokonainkat, a sumérek leszármazottait!”

Az ezt követő, beszólásokkal, személyeskedésekkel terhelt vitát nem idézem: elég az hozzá, hogy Árpád lassan Kond vélekedéséhez közelítette véleményét, hovatovább a többiek is meggondolták, milyen jó lesz majd a langobárdok földjén élni tovább, és a vita lassan elcsendesedett.

A tanácskozás a vége felé közeledett, a vezérek vitatkozó kedve lankadóban volt; Tétény például elővette kecses kis kazár tőrjét, amivel nagyon szeretett hivalkodni, és avval kezdett játszadozni. Kevéssel a zárszó előtt aztán alaposan megvágta a tőrrel csuklóját.

”A francba!” – kiáltott fel Tétény. – „Ürdöng boszirkájja meg!”

Aztán remek ötlete támadt.

”Gyerünk, esküre, szerződésre fel! Vágjátok meg ti is csuklótokat, és egyesítsük kiömlő vérünket egy kehelyben!”

A többiek rohadtul nem értették ugyan, de némi teatralitásra mindig hajlamosak voltak vezéreink, hát úgy tettek, ahogy Tétény javasolta. Megvágták csuklójukon az eret, egy nagy kupába csurgatták, aztán szólt Árpád: „Esküdjetek fel véreim az én véreimre!”

”Esküszünk!” – dörögték a hatok, és kortyoltak a kupa vérből. – „Esküszünk, ameddig csak a mi életünk, sőt az utódainké is tart, mindig Árpád vezér ivadékából lesz a vezérünk. Esküszünk, hogy ami jószágot csak fáradalmaink árán szerezhetünk, mindegyikünknek része legyen abban. Esküszünk, hogy azok a fejedelmi személyek, akik a tulajdon szabad akaratukból választják most Árpádot urukká, sem ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezér tanácsából és az ország tisztségeiből.

Esküszünk, hogyha valaki utódaink közül hűtlen lenne a vezér személyéhez, vagy egyenetlenséget szítana a vezér és rokonai között, vére omoljon, amint a mi vérünk omlott az esküben, melyet Árpád vezérnek tettünk.”

Az esküvés után pedig szétoszlottak, és Árpád vezér hozzálátott, hogy előkészítse népét a nagy útra.

Először is megölette Álmost, mert ő „nem mehetett be ugyanis Pannóniába”, mint a Képes Krónika mondja majd pár száz év múlva. Arra nézvést, hogy ezt miért tette, három elmélet is létezik, egyik jobb, mint a másik.

Egy feltevés szerint ekkor járt le Álmos megbízatása, és ezután – ősi szokás szerint - feláldozták.

Mások szerint a fejedelmet akkor kell feláldozni, ha döntő háborút veszít, mert ekkor bizonyossá válik, hogy meggyengült ítélőképessége. Mármost ilyen háborút Álmos nem veszített el, tehát ez sületlenség.

A harmadik feltevés szerint Álmos fejedelem rituális feláldozásával ereje, bölcsessége és tehetsége átáramlott fiába, Árpádba. És erre a nagy út előtt bizony szükség lehetett.

A magam saját külön vélekedése szerint Álmos megpróbált szembebeszélni az Árpád-Kond döntéssel, és a Kazárföldre való visszatérést támogatta, hát Árpád eltétette útjából.

Amint a tél elmúlt, és járhatóvá szelídültek az utak, Szvatopluk kémei jelentették az etelköziek nagy készülődését. Salán és a mogorva morva egyaránt bizonyosra vették a hétmagyarok közeli támadását, tehát Morvaország déli végein jelentős seregeket összevonva vártak a harcra.

Komoly meglepetésben lett részük.

Tény, hogy Árpád és népe még az előző nyár végén, őszén átkelt a besenyők, a fejér kúnok országain és Kió városán, és aztán az Ung nevezetű folyónál szállának meg, hol várat építének, mely folyótól nevezték őket a nyúgoti nemzetek ungvárusoknak. S miután ezen kívül még más hat várat is alapítottak, egy ideig azon a vidéken maradának.

Tény, hogy a fene fölette Árpádékat – már ahogy Salán meg Szvatopluk mondogatták – Kárpát szent bércére, ám aztán váratlan fordulatba fordultak az események.

Mert a hét fejedelmi személy - akit hétmagyarnak mondanak -, és az a hét kun vezér, kinek a nevét nem soroltuk el, de azért valának, váratlanul, a Tisza felső folyásánál – ott, hol a kis Túr siet beléje, mint a gyermek anyja kebelére – délnek fordultak, és egyáltalában nem álltak le csatázni a mogorva, mord morvával, sem Salánnal.

Ellenben lenyargaltak a Tisza folyása mentén, átvágtattak Tiszaújvároson, Szolnokon. Onnan még tovább vonultak déli irányban egészen Szegedig (Pusztaszeren sem álltak meg egy rövidke országgyűlés kedvéért).

Szabadkánál fordultak nyúgotnak: Mohácsig vonult a hétmagyar, ott átkeltek a Duna folyón, de jószerével lábukat sem dugva az ősi folyam vízébe Bükkösd (kicsiny bükkös), Szulok, Babocsa irányában elhagyták Pannoniát.

Elérték Koprivnicát, majd Varazsdint, azon túl Zágrábot.

Ugyan még nem létezett akkor Ljubljana, de bátran átalvágtak a városon, hogy aztán Goriziánál elérjék Italia határát.

Onnan mentek tovább a hétmagyarok Pordenonéig, hol is délre fordultak, és végül Caorlénél elérték a Tengert.

A kékellő Adria, a langy napmeleg, a jázmin és olajfák illata elnyerte a hétmagyarok tetszését, nem különben a citromfák és píneák szépsége.

Így hát ott, a kékellő Adria partján, langy napsütéses időjárásban, olajfa illatú vidéken Árpád hős magzatjai felvirágozának…

Zárlemény

Nem, persze, hogy nem így történt Kovács úr****, tudom. De történhetett volna így is: csak egy hajszálon múlt…

(****Kovács úr Karinthy Frigyes óta az átlagos és nagyon tudálékos olvasó szinonimája.)

Szakura no Hana japán kislány születési jellemrajza

Szakura no Hana (Cseresznyevirág) 1945. augusztus hatodikán hétfőn reggel, nyolc óra tizenhárom perckor született Hiroshima városában.

Két perccel és tizenhét másodperccel születése után a város fölött vakító kékesfehér fény lobbant, majd mennydörgés következett, és egy szépséges gombafelhő szökött az ég felé: 600 méter magasságban felrobbant a Little Boynak elnevezett atombomba.

Szakura no Hana egy perc múlva köddé, semmivé vált, pedig…

…a Nap akkor, a gyermek születésekor, saját jegyében állt derűsen, vidáman, büszkén, nagy- és nemeslelkűen, jóindulatúan, önérzetesen és szenvedélyesen: a kislány ily módon nyilvánulhatott volna meg, úgy tízvalahány esztendő múlva.

…a szép Hold a Rákban állt, ettől Szakura no Hana erősen érzelmes, házias, gondoskodó, együttérző, szerény, élénk fantáziájú, otthon- és családcentrikus lett volna, ha az a gombafelhő nem érkezik.

… a Mars tüze felgyorsíthatta volna gondolkodási, értelmi készségeit és ezzel együtt a kommunikációs megnyilvánulásokat.

…minthogy a Vénusz is az Ikrek jegyében állt, e jegyben a Vénusz az újszülöttet a szépség hírnökévé tehette volna. Erős kapcsolatteremtő képesség, hűség, helyesen mérlegelő értelem, élénk, jó üzleti érzék, erős kommunikációs vágy jellemzi az Ikrek jegyében álló Vénuszt: ilyen lánnyá érhetett volna a drága, semmivé vált kis Szakura no Hana.

…a Mars állása (az Ikrek jegyében állt az is) a fizikai erőket szellemi energiává alakította volna, az aktivitást gondolati, értelmi célok motiválták volna felnőttkorában. Mennyi volna egy mondatban!

… a Jupiter a Hold uralma alatt segítőkész, együttérző, álmodozó, nagy képzelőerejű, okkult fogékonyságú, de mégis gyakorlatias lánnyá tette volna a kicsi lányt.

… a Szaturnusz is a Hold uralma alatt állott Szakura no Hana születésének-halálának percében, és a két poláris pár találkozója magában hordozta a misztikus unio lehetőségét. A lélek mélységei, az eredet, ösztönvilág, otthonteremtés vizes felébe belevitte a bölcsesség szilárd anyagát. A szülőkkel, majd később a saját gyermekkel és házastárssal való otthoni légkör, viszony és helyzetek mutatják ennek konkrét megvalósítási módját annak, aki ezekbe bele mer nyitott szemmel (!) nézni. Ezek a szituációk a belső otthon és lélek külső analóg megnyilvánulásai lehettek volna.

…végül az Uránusz, mely a Rák jegyében állott: ez az állás erősen intuitív, változékony, érzékeny lelket adományozott az újszülöttnek.

Mindez azonban mindegy volt, mert jött az atombomba.

Szakura no Hana hiroshimai kislány pontosan két perc és tizenhét másodperces volt, amikor a Little Boy 600 méteres magasságban fölrobbant, következésképpen ő semmiképpen sem lehetett bűnös a tengelyhatlamakhoz való csatlakozásban, nem bombázta meg Pearl Harbort, mégis, ő is bűnhődött száznegyvenezred magával, kik szintén többnyire ártatlanok voltak ott lent.

Talán szólni kellett volna a fedélzeti rádión Paul Warfield Tibbets-nek, az Enola Gay pilótájának, hogy odalent egy kislány épp most született, hisz Tibbets jólelkű ember volt, családszerető: a B-29-est is édesanyjáról nevezte el.