Varga Géza:

MANDICS GYÖRGY RÓVOTT MÚLTJA

Bár a székely írással kapcsolatos téveszméit keménykötésben adta közre – a karaván azért halad

Számíthatunk-e arra, hogy egy kommunista szülők által nevelt írástörténész el tudja dönteni, miképpen kell helyesen leírni rovásbetűkkel a Friedrich nevet?

TARTALOM

Bevezető

Sírrabló brigantinak számít-e a magyar jelkultúra eredetének kutatója?

Mandics György a viszokói jelekről töpreng

Mandics György tévesen értékeli Vásáry István cikkét a székely rovásírás eredetéről

Mandics György Szekeres István kínai teknősjeleiről

Mandics György a székely írás ókori forrásait feltételező elméletekről

Hány jele lehetett a székely írás szó- szótagoló változatának?

Mandics György téved a szentgyörgyvölgyi tehén jeleiről szólván

Mandics György a székely írás jelsorrendjéről

Mandics György a szentgyörgyvölgyi tehénszoborról

Mandics György a kazár írásról és az írás fogalmáról

Amitől egy analfabéta visszariad, azt a rettenthetetlen írástudó elolvassa?

A rovásforrai.hu értékelése Mandics György kötetéről

Mandics György: "Hogy durvább jelzőt ne használjunk"

Mit tanulhatnának a rovásírók Friedrich Engels példájából?

Válasz Mandics Györgynek „A magyarság jelképei” c. kötetemre adott kritikájára

BEVEZETŐ

E cikkgyűjteményben olyan írásokat talál a nyájas olvasó, amelyekben Mandics György „Róvott múltunk” című zsengéjét értékeljük. A három kötetes mű közel 2000 oldalon ontja a meggondolatlanságokat és a hozzá nem értést, amelyet a szerző a Tudomány fennkölt papja pózában ad elő.

Ez a trilógia néhány írásrendszer és írásemlék megemlítése; a pontos leírásuk, vagy a nagy kérdésekre való válaszadás nélkül. Azoknak lehet érdekes ez a mű, akik nem fordulnak elő gyakran a szakkönyvtárakban. A szerző bemutatja a régi korok – esetenként a székely írásra hasonlító – írásait, de semmit sem mond a hasonlóságok okáról. Nem adja meg az esetleges rokonság magyarázatát, nem tud mit kezdeni a hasonlóságok sorával.

A rokonság és a hasonlóság magyarázatát az Írástörténeti Kutatóintézet által szervezett kutatás keretében sikerült megtalálnunk, s azt közre is adtuk. Akit érdekelt, az elolvashatta; akinek megfelelő képességei voltak hozzá, az követhette a gondolatmenetet és magáévá tehette a magyarázatot is. Mandics György kimaradt ebből a munkából, sőt annak eredményeit – a jelek szerint – máig sem érti, csupán gúnyolódik rajta. A kritikai tevékenység azonban csak akkor jogos, ha a kritikus vállán nem lötyög nagyon a Tudomány köpenye.

Mandics György a rovológiai irodalomban szokatlan méretű trilógiájában összelapátolt minden írásemléket, amelyik a legkisebb mértékben is emlékeztette a székely jelekre; vagy amelyikről feltételezhette, hogy valaha köze volt a rovástechnológiához. Eközben nem tudjuk meg, hogy hány jele is van a székely írásnak, hogy milyen íráshasználati módokat használtak eleink; hogy kik, mikor, hol és milyen célokra alkalmazták a magyar jelkészletet. Nem zavarta, hogy olyan írásrendszerek is a „Róvott múltunk” cím alá kerültek, amelyeknek egymáshoz, a rovásírásírásunkhoz, vagy a múltunkhoz talán semmi köze sincs. Ezzel a „módszerrel” sikerült összehordania egy se füle, se farka adathalmazt a lineáris és hasonló írásrendszerek emlékeiből; amelyben elsőként ő maga nem igazodott el, s őt követően az olvasók százai sem fognak. A kötetnek ugyanis nincs rendező elve, nincs értelmes rendszere, semmi köze az alapos munkához. Csupán a szerző hozzá nem értésének az emlékműve.

Sírrabló brigantinak számít-e a magyar jelkultúra eredetének kutatója?

Nemeskürthy István tanár úr cizelláltan, Mandics György egykori politikai tiszt elvtárs pedig minden elegancia és irodalmi érték nélkül nélkül fejti ki az álláspontját, amikor a saját kérdésére válaszol a hazulról hozott tudománytalan előítéleteire alapozva.

1. ábra. Rövid részlet Mandics György rovológiai kötetéből; a kérdőjel arra utal, hogy nem hisz a magyarság antik eredetű (írás)kultúrájában, a betű- és mondatszerkesztési hibát is tartalmazó mottó pedig a véleményét fejezheti ki a másként gondolkodókról; ez a stílus esetleg megszokott lehetett annál a temesvári harckocsizászlóaljnál, amelynek céljai között Szeged és Szolnok is szerepelhetett, s amelynél Mandics György politikai tisztként szolgált Ceausescu idején - nálunk azonban még nem tekinthető általánosan elfogadottnak

Közhely, hogy a lét határozza meg a tudatot. Nincs ez másként az írástörténeti kutatások terén sem. Ha az elnyomó hatalom a hamis állítások terjesztésének kedvez, akkor könnyen akad jelentkező, aki a hamis állítások képviseletében lép fel. E fellépés visszavezethető megélhetési okra is, fakadhat zsigeri gyűlöletből, vagy betudható a nehezen megváltoztatható "tudós" téveszmék hatásának is.

Az elmúlt évszázadokban szinte folyamatosnak mondható, az egykori szép hazánk egyes területein ma is fennálló osztrák, német, orosz, tót, oláh és egyéb megszállások kitermelték az idegenszívűek meg- megújuló dominanciáját a "tudományos élet" területén is. A magyargyűlöletüket alig leplező "szakértő urak" a Tudomány álruháját a vállukra terítve bátran szórják a tudományos érvek helyett alkalmazott "finnugrista szókincset" a tudományos kritikát megfogalmazó értelmiségre.

Amikor a székely írás eredetéről van szó, érdemben nem is vizsgálják azokat az adatokat, amelyek a magyar jelkincs korai és belső (azaz magyar) eredetét bizonyítják, csupán elítélő jelzőket osztogatnak. Mintha jelzőosztogatással a tudományos kérdéseket meg lehetne válaszolni.

Van e stílusnak képviselője a dilettánsok között is. Ha némelyik hozzá nem értő magyargyűlölő hasonlítani akar az akadémikus áltudomány szerzőihez, akkor elítélő jelzőket kezd osztogatni. Mosolyt fakasztó, hogy mindezt a Tudományra hivatkozva teszik; bár nincsenek tisztában a magyar írástörténet alapfogalmaival sem.

A tájékozatlan tömeg nem mindig lát át a szitán, ezért néha ünnepelni is hajlandó a kultúráján gúnyolódókat, ha azt kemény kötésben, jó sok képpel illusztrálva teszik az asztalára.

Alább két reakciót is bemutatunk, amelynek szerzői azt is kifogásolják, ha a múltunkat kutatjuk. Elfogadhatatlan lehet a számukra már a kérdés felmerülése is, hogy kereshető-e a magyar kultúra (azon belül a székely rovásírás és általában az íráskultúra) kezdete az antik kultúrákban, vagy azt megelőzően?

Előbb Nemeskürthy tanár úr rótta meg a magyar múlt búvárait a tőle megszokott irodalmi stílusban, arra emlékeztetve, hogy ékkövek után kotorászunk az elhalt elődök ládájában. Nem volt ez nyíltan elítélő, vagy sértő, az érzékenyebb olvasó mégis úgy érezhette, mintha meg lennénk róva, hiszen illetlen dolog mások holmijában kutatni. Ugyanis Nemeskürthy tanár úr elmulasztotta hozzátenni, hogy az örökösnek kötelessége felmérnie és felhasználnia az örökségét.

Mandics György frissen kiadott írástörténeti tárgyú kötetének egyik fordulata is (Róvott múltunk, II. 2011.) hasonló gondolatkörben fogant, de nyersebben fogalmaz. A 167. oldalon, "Az antik magyar örökség?" fejezet alcímében ugyanis a következő bökvers olvasható:

"Nem mind tiéd, mi antik, Ti sírrabló brigantik."

Etrúriai rendőrmondás (M. Gy. átköltése)

Nem néztem át a célból e fejezetet, hogy megállapítsam, hány tökfej és hány zseni neve sorakozik benne. Egyben azonban mindannyian azonosak lehetnek: a régmúltban keresték a magyar jelkultúra eredetét.

Mifelénk az járja, hogy a történelmünk kutatói megérdemlik a tiszteletünket. Ennek szellemében tiszteletet, de legalább az útszéli hang kerülését várnánk a szerzőtől is. Ezzel azonban meredeken szembemegy a szerző által alkalmazott "sírrabló brigantik" jelzős szerkezet.

A szerző kifakadása mögött nem áll tudományos igényű bizonyítás. Mandics György nem cáfolja meg az állításokat, sőt esetenként nem is érti, mire alapozódik a magyar íráskultúra antik (vagy még régebbi) eredeztetésének egyik – másik elmélete. Hiszen sok esetben fogalma sincs a vonatkozó íráselméleti megfontolásokról és a magyar írástörténet tényeiről; de talán nem is volt annyira fontos számára ez a kérdés, hogy elmélyülten tanulmányozza.

Mandics György csupán felhördül a számára képtelen ötlettől és csúnya szavakat használ hirtelen felindulásában.

Mandics György a viszokói jelekről töpreng

Miről is ismerhetők fel a valós írásjelek? Arról-e, hogy el lehet olvasni, meg lehet érteni őket; vagy arról, hogy sok jel van egymás után írva?

A boszniai „piramisok” (minden e tárgyban folytatott lelkiismeretlen tömegszédítés ellenére valójában természetes hegyek) jeleiről írja Mandics György a „Róvott múltunk” c. trilógiája II. kötetének 29. oldalán a következőket:

Az eddig talált jelek „megalapozhatják a bosnyák piramis komoly írástörténeti kutatását. A továbbiakban most már arra kell koncentrálni, hogy melyek a boszniai jelrendszer egyedi jegyei: a párhuzam nélküli jelek, a párhuzam nélküli jelkombinációk, s ezek száma hogyan viszonylik a más ábécékkel közös jelekkel.”

1. ábra. A „magas tengely” értelmű felirat cégtáblaként szolgált a piramis alakú boszniai hegyek alatti barlang bejáratánál

Egy újonnan feltárt jelrendszer esetében sokféle elemzést lehet végezni s ennek eredményeképpen különféle statisztikai adatokhoz juthatunk. Az így nyert adatokat ugyan többnyire nem sokra lehet használni, de ennek ellenére illik ezeket az összehasonlításokat is elvégezni. Kiderülhet általuk, hogy a párhuzamokkal rendelkező és a párhuzamokkal nem rendelkező jelek nagyjából ugyanolyan számúak és szórásúak e boszniai jelcsoportban is, mint a többiben. Ami önmagában nem sok, azt azonban feltételezhetjük általa (de ezt Mandics György nem említi), hogy itt is egy – a többihez hasonló – írásrendszer nyomaira bukkantunk.

Pusztán a székely jelekkel párhuzamos boszniai jelek nagy száma alapján meg lehetne fogalmazni azt a következtetést is, hogy itt a székely írás rokonának jelkészlete került elő – de Mandics György ezt sem tette.

A boszniai jelek feltehetően a Tordos-Vincsa kultúra jelei közé tartoznak, amelynek jelszáma Winn kötete alapján valamivel 200 felett van. Ez a jelszám megfelel egy korai szó- szótagoló rendszer jelszámának. Amiből megalapozottan következtethetünk arra, hogy a boszniai jelkincs is elsősorban szójelekből állhat.

Néhány elolvasható, vagy közel elolvasható emlék alapján (amelyeket az „Így írtok ti magyar őstörténetet” c. kötetem végén soroltam fel) feltehető, hogy a szójelek nagy része egyszótagú szavakat jelöl. Ez azt is jelenti, hogy szótagoló, mássalhangzós, vagy hangzóugrató írásra is lehetőséget adhatott ez az írásrendszer. Persze Mandics György ezt sem említi.

Meggondolatlanul használta ugyanakkor az ábécé kifejezést, ami újabb jele annak, hogy vagy nincs tisztában a legalapvetőbb írástani alapfogalmakkal sem, vagy nem ügyel kellően megfogalmazásainak pontosságára. Az ábécékben ugyanis csak betűk (egyetlen hangot jelölő jelek) találhatók. Amikor a boszniai jelekről van szó, amelyeket Mandics György is még megismerendőnek tart, akkor ezeket és párhuzamaikat korai lenne ábécéknek tekinteni. Mandics György talán nem is azért nevezi ezeket ábécének, mert betűírásoknak tartja őket; hanem mert nem érzi a különbséget az ábécé és a jelkészlet fogalma között. Ez utóbbi használata szerencsésebb lett volna és írástörténeti tájékozottságra, az íráselmélet alapfogalmaival való megismerkedésére utalt volna.

„Már a kutatás következő szakaszában kell megvizsgálni a jelsorok, jelkomplexumok kérdését” – írja a szerző – „hiszen csak ezek mutathatják meg, hogy az „írás” a fejlettség milyen szintjén állt. Mennyire jutott a protoírásokból az igazi írások felé való fejlődés útján?” A szerző ítéleteinek torz voltára jellemző, hogy e mondatban az „írás” szót teszi idézőjelek közé (mert e boszniai jelek „valódi” írás voltában kételkedik), miközben a piramis szót egy alkalommal sem tette idézőjelek közé (bár azok csak természetes hegyek). Ami csupán azt jelenti, hogy Mandics György kötetében a világ a feje tetejére van állítva: a hamis valódinak, a valódi pedig hamisnak van feltüntetve.

A cikk utolsó mondatával felteszi a koronát az elméleti bizonytalanságáról tanúskodó megállapításaira: „A kutatás jelenlegi szintjén ugyanis csak annyi bizonyos, hogy ott a köveken régi jelek vannak, ám hogy ezek valódi írásjelek, az kérdéses, hiszen eddig feliratszerű hosszú jelsorok nem kerültek elő.”

Ez azért tévedés, mert a valódi írások nem csak hosszú jelsorokat alkalmaznak, hanem rövideket (akár egyetlen jelből állókat) is. Azaz nem a jelsorok hossza dönti el, hogy egy írás valódi írás-e; hanem az, hogy rögzít-e gondolatot, el lehet-e olvasni, meg lehet-e érteni a jeleit, vagy sem. Az írás fogalmának ez a fajta félredefiniálása azoknál a dilettáns írástörténészeknél szokott felbukkanni, akik még nem tudtak elszakadni az általános iskolai tankönyveiktől, amelyekben valóban hosszú sorokban jelent meg az írás.

Azt a kérdést, hogy a boszniai jelek szójelek-é, avagy egyetlen hangot jelölő betűk, egyébként is eldöntötte már egy jó párhuzamokkal rendelkező, „magas tengely” értelmű, két szójellel írt felirat (1. ábra). A székely írás „m” és „t” betűjének újkőkori megfelelője a viszokói hegy barlangjának bejáratából került elő, ahol „cégtáblaként” szolgált. E feliratnak kitűnő párhuzama van a kácsi Lyukaskövön és egy anaszazi indián piramison is – ezért az értelmezésük és az olvasatuk nem kétséges. A korabeli kultikus helyeken szokásos íráshasználattal találkozunk Viszokóban is. A jelek egyike (a „magas” jel) mindhárom helyen azonos. Mindegyik felirat a magasba vezető útra utal a boszniai „piramison”, a piramisszerűen használt kácsi sziklán és az épített indián piramison is – mert ez volt az ősvallás központi gondolata s ezek voltak az ősvallás szent helyei.

A fentiek alapján bizonyos, hogy a boszniai jelek egy valódi írás jelei, amely szójeleket alkalmazott; a viszokói „piramist” pedig – bár csak egy természetes hegy – piramisként (az égbe vezető út jelképeként) használták.

Mandics Györgyöt az irodalom nem kellő ismeretén túl az vezette tévútra, hogy nincsenek kimunkált képzetei az írás fogalmáról. A könyve alapján azt hiheti, hogy az írás sok jel egymás után. Ez a megközelítés azonban nem talál, bár sok analfabéta egyetérthet vele. Az írás ugyanis a gondolat jelölése jelekkel.

Ha Mandics György sohasem ment be olyan helyiségbe, amelynek ajtaján egy nőt ábrázoló piktogram van, akkor tudat alatt elfogadta és a gyakorlatban alkalmazta is már ezt az álláspontomat.

Mandics György tévesen értékeli Vásáry István cikkét a székely rovásírás eredetéről

Vásáry István közel 40 évvel ezelőtt írt egy semmitmondó cikket a székely írásról, annak alapvetően türk eredetét feltételezve, ám – indokoltan – megemlítve a sok, bizonyosan nem türk eredetű székely jel létét is. Ezt a régi cikket most Mandics György félremagyarázza.

Azt írja ugyanis a „Róvott múltunk” c. kötetének 255. oldalán: „Vásáry István már 1974-ben kimondta, hogy a Németh Gyula által megfogalmazott türk eredetű rovásírás elgondolás tarthatatlan.”

Ez azonban tévedés, Vásáry István semmi ilyesmit nem mondott ki. Sem a tudása, sem a bátorsága nem volt akkora, hogy ezt ki tudta és ki merte volna jelenteni. Szándékában sem állt hasonlók fejtegetése.

Az idézett cikke nem több egy óvatoskodó mellébeszélésnél, amiben tartózkodott bármiféle komolyan vehető álláspont kidolgozásától. A cikkében nem említette, hogy legalább öt írás, vagy jelrendszer is van, amelyben 20-20 db., a székely jelekkel azonos formájú jelet találunk. Pedig, ha a türk eredeztetés cáfolata lett volna a célja, akkor legalább ezt a tényt megemlíthette volna.

Neki azonban nem állt szándékában szakítani a szakma közkeletű, de megalapozatlan eredeztetés-elméletével. Azzal véget vethetett volna a karrierjének. Rögös lett volna számára hasonló állítás kifejtése szakmailag is – hiszen a magyar írással kapcsolatos íráselméleti és írástörténeti adatokkal nem volt tisztában. S persze azóta sem ért ezekhez annyit, amennyit egy új eredeztetés kidolgozásához (vagy a székely rovásírás magyar eredetének felismeréséhez) tudnia kellene.

A lényeg mindebből az, hogy Vásáry István nem szakított a Németh Gyula által is megfogalmazott, de sohasem bizonyított ótürk eredeztetéssel.

Mandics György a fenti megtévesztő álláspontja illusztrálására a következőket idézi Vásáry Istvántól: „Amikor azt mondjuk, hogy a székely rovásírás a törökkel rokon, kapcsolatban áll, ez nem valami egyértelmű genetikus kapcsolatot jelent, hanem csak azt, hogy az írás létrehozója a török rovásírás egyfajta helyi változatát vette alapul, de azt módosította”. Mandics György talán nem vette észre, hogy az általa kiválasztott Vásáry-idézet nem alkalmas a Vásárynak tulajdonított forradalmi álláspont illusztrálására. Igaz ugyan, hogy Vásáry István egyik állítása üti a másikat, de ennek a Vásáry-cikknek ez a jellegzetessége: nem akart egyik irányba sem elmozdulni. Nem is mozdult el semerre sem.

Aki jól érti a magyar nyelvet, annak aligha kérdéses, hogy Vásáry István ebben az idézetben is az ótürk eredet mellett teszi le a voksát. Csak megengedi azt, hogy az adaptálás során új jeleket is alkottak az átvételt végző tudósaink. De ez nem új az akkortájt szokásos akadémikus vélekedéshez képest sem, hiszen mindenki tudta, hogy egy sereg eltérő jel van a két írás között. Az ótürk eredeztetés hívei ezeket csak újonnan létrehozottnak (esetleg a glagolitából, vagy a pehleviből származónak) tekinthették.

Vásáry István észrevehette, hogy az öt biztosan egyeztethető jel kevés a székely írás 70 - 100 jeléhez képest, de semmilyen tudományos igényű magyarázatot nem dolgozott ki a többi jel megértésére (a későbbi hazai fejlesztésre vonatkozó megalapozatlan találgatását nem tekinthetjük annak). Csak az óhaját fejezte ki, hogy talán egyszer majd megértjük a többi székely jel esetében is a türk kapcsolatot. Azaz Vásáry István idézett tanulmánya nem írástörténeti jelentőségű mű, mert semmilyen szakmai eredmény nem jelent meg benne. Vásáry István csupán a szokásos finnugrista történelemhamisítás egyik áriáját ismételte meg imponáló óvatoskodással.

Ez a kicentizett semmitmondás tévesztette meg Mandics Györgyöt.

Az ótürk eredeztetés hunfalvysta ideájával csak Simon Péter számolt le (de akkor egyszer s mindenkorra) az Írástörténeti Kutatóintézet által 1993-ban kiadott Bronzkori magyar írásbeliség c. közös kötetünkben. Azóta komoly ember a székely írás ótürk eredetét nem emlegeti.

1. ábra. Szekeres István a kínai teknős rajzából származtat néhány székely jelet

Mandics György Szekeres István kínai teknősjeleiről

Mandics György most megjelent kötete imponáló írástörténeti olvasottságról, de – esetenként – az olvasottak meg nem értéséről árulkodik.

Azt írja Szekeres István egyik visszatérő gondolatáról: „A székely rovásírás jeleinek java részét egy kínai teknősbékaformából származtatja Szekeres István ... Elméletét itt csak megemlítjük, ám nem tárgyaljuk, mivel a teljes ábécét nem tudja így generálni. Különös elméletének azonban megvannak a hívői, s később is visszatérünk rá, a hunok írása kapcsán” (131. oldal).

Az elutasítás indoklása azonban nem helytálló, elutasításra nincs is szükség. A Szekeres István által említett kínai teknősábrázolással szemben nem lehet azt a követelményt megfogalmazni, hogy abból minden székely jel (Mandics téves megfogalmazásában: az ábécé, azaz minden betű) származtatható legyen.

Szekeres István nem is betűket, hanem szójeleket azonosít a teknősön s Mandics Györgynek semmi oka sincs arra, hogy ezeket egy ábécével (tehát betűkkel) keverje össze. Szekeres István – helyesen – szójelekből származtatja a székely betűket; Mandics György pedig – bár tud a székely szójelekről – a székely jelkészletből rendszeresen csak a székely ábécét tárgyalja, a székely jelkészlet teljessége helyett csak ábécéről beszél. Pedig ez a két fogalom nem azonos; a szó-, szótag- és mondatjeleket is tartalmazó jelkészletet nem lehet leegyszerűsíteni a betűkből álló ábécére.

A lényeg azonban nem ez, hanem hogy nincs olyan szabály (ami alapján Mandics György ítélkezni szeretne), miszerint ennek a kínai világmodellnek minden székely betűt, vagy szójelet tartalmaznia kellene. Ez a képtelen feltétel nem szükséges Szekeres István elméletének igazolásához. Egy-egy világmodellben csak annyi jel szerepel, amennyire a világmodell mondanivalójának kifejtéséhez egykor szükség volt. A mai kor emberének nem az a feladata, hogy fanyalogjon a jelkészlet szűkössége miatt, hanem az, hogy megértse az elődök szándékát.

A kínai teknősábrázoláson akkor is lehetnek – vannak is – székellyel azonos szójelek, ha nem található meg rajta minden székely betű, vagy szójel. A székely írást pedig nem csak a kínai teknős rajzából, hanem általában a világmodellek jelkészletéből lehet származtatni. Azonban a világmodellek összesített jelkészletének sem kell minden székely jel ősét tartalmaznia, hiszen a székely jelkészlet a saját külön életében is gyarapodhatott további jelekkel a neolitikum óta eltelt évezredekben. Mandics Györgynek ez a feltétele nyilvánvalóan indokolatlan és átgondolatlan. Csak arról tanúskodik, hogy a Szekeres István által leírtak cáfolatához íráselméleti tájékozottságra is szükség lenne.

Szekeres István törekedett arra, hogy minél több székely jelet azonosítson a teknősön. Nehéz ellenőrizni (a világmodellek jelkészletének felmérése azonban segíthet), hogy ezek közül melyik azonosítás valóságos és melyik téves – de ez nem is döntő szempont. A lényeg az, hogy a Szekeres István által képviselt gondolat alapja (hogy a kínai teknősnek köze van a székely írás eredetéhez) megbízható és valóságos összefüggést fejez ki.

A kínai teknős ugyanis egy felülnézeti világmodell (Szekeres István szóhasználatával: szélrózsa), amely kőkori előzmények nyomán alakult ki és maradt fenn Kínában azzal az hagyományos értékeléssel együtt, hogy a teknősön lévő rajzolatoknak köze van a világ térképéhez és az írás kialakulásához. A székely rovásírás ennek az üzenetnek megfelelően kőkori világmodellek jelkészletéből származtatható, amit seregnyi kőkori és későbbi írásemlékkel (köztük a Szekeres István által felmutatott kínai teknősábrázolással) is illusztrálni tudunk.

A kőkorban a székely jelek előképeit szinte kizárólag világmodellek jeleiként alkalmazták. Az ősvallás számára a világ leírása fontos feladat volt és ezt e képszerű jelekkel oldották meg (a székely jelek képi tartalma jórészt megérthető).

A világmodelleknek van felülnézeti, szembőlnézeti, térbeli és mozgó változata is, mint azt A magyarság jelképei c. kötetünkben már kifejtettük és bemutattuk. Például a tatárlakai kerek tábla egy felülnézeti világmodell, a szentgyörgyvölgyi tehénszobor pedig egy térbeli világmodell. Közös bennük, hogy a világot (az ősvallási világelképzelést) mutatják be székely jelek előzményei segítségével.

Az 1993-ban megjelent Bronzkori magyar írásbeliség c. (Szekeres Istvánnal és Simon Péterrel közös) kötetünknek az volt a számomra is csak később nyilvánvalóvá vált tanulsága; hogy én is, meg Szekeres István is egy-egy világmodellen találtuk meg a székely írás szójeleit, s azoknak néhány évezredes előzményeit mutattuk ki. Ezek az előzmények egy kőkori eredetű preírás (Mandics György szóhasználatával: protoírás) napjainkig fennmaradt emlékei.

Ami a kínai írásban a teknős rajza, az a székely írásemlékek között az énlakai rovásírásos mennyezetkazetta (az egyikkel Szekeres István, a másikkal e sorok szerzője foglalkozott a Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetben, egymástól függetlenül is hasonló következtetésre jutva).

2. ábra. Az énlakai rovásírásos mennyezetkazetta ugyanúgy felülnézeti világmodell és székely rovásjelek szójel-előképei találhatók meg benne, mint a kínai teknős rajzában; Mandics György azonban csak a középen látható ismert rovásfelirattal foglalkozik a kötetében, a feliratot övező világmodell jeleire, például a sarkokban olvasható Egy usten ligatúrára - az elméleti felkészületlensége miatt - nem tért ki

a kazetta szerkezete; amely a Föld szójelének (a székely „f” betűnek) a megfelelője, azaz egy felülnézeti világmodell. A szegélyben található „ak” szójel (ez a teremtett és rendezett világot körülölelő Ókeánosz jelképe); valamint a sarkokon lévő „Egy usten” ligatúra (amelyik az istennel azonos égigérő fa elolvasható jelképe). Aki megérti a kínai teknős és az énlakai mennyezetkazetta lényegének közös gyökereit, az megértheti a a székely írás eredetének kérdését is.

Mandics györgy a kötetében több helyen említi a protoírásokat (saját meghatározásom szerint preírásokat). Ilyesmit vél felfedezni – persze minden alap nélkül – a kazár és a szkíta jelek esetében is. Ugyanakkor azonban a létező, és az irodalomban leírt preírás emlékeit nem észleli, az elfogadásukkal szemben komolytalan feltételeket támaszt (a kínai teknőssel szemben azt, hogy nem vezethető le belőle a teljes székely ábécé).

Társul ehhez az a hibás megközelítése is, amely az ősvallási és általában a vallási jelentések ellen nyilvánul meg. A kötetében kifejezetten ki is jelenti egy helyen (természetesen minden indoklás nélkül), hogy a vallásos jelekkel nem foglalkozik, ezeket nem is tárgyalja a kötetében.

Ilyen prekoncepciók bilincsében azonban a szerző nem lehet képes a székely írás eredetkérdésének tisztázására, sőt egyes írásemlékek értékelésére és a magára vállalt rováskorpusz megfelelő összeállítására sem. Ezek miatt az elvi megalapozatlanságok miatt a nagy munkával összeállított kötete nem tükrözi sem a klasszikus székely írásemlékek körét, sem a rokonságukat – azaz leltárnak sem felel meg.

Mandics György a kötetben megfogalmazott célkitűzése szerint csupán egy leltár készítésére vállalkozott. Ez eleve egy szűkített program, hiszen az irodalom kiollózása útján jórészt megoldható (igen sok szerző jár el így). Ez a munka hasznos, de ehhez is kell némi íráselméleti tájékozottság – ha rendszerezni akarjuk kötetünkben a sok írásemléket és írásrendszert.

Mandics Györgynek sem ártott volna ez a fajta tájékozottság, mert a leltár készítése közben egyes íráselméleti kérdéseket is érintet és azokban állást is foglalt. Ez egy szimpla leltár készítése esetében is alig elkerülhető, hiszen csak a helyes elméleti alapok birtokában lehet eldönteni, hogy egy-egy írásemlék bekerüljön-e a korpuszba, vagy sem. Sajnos, Mandics György szinte kivétel nélkül rosszul ítél az elvi kérdésekben és ennek köszönhetően a kötete téveszméket terjeszt.

Esetünkben Szekeres István álláspontjának megértésére és közvetítésére sem volt képes. Pedig Szekeres István alapvetően helyes gondolatokra épülő felismerését nem kidobni, hanem továbbgondolni kell.

Mandics György a székely írás ókori forrásait feltételező elméletekről

Azt írja Mandics György, kötetének a székely írás eredeztetés-elméleteit ismertető fejezetében, az „Ókori írás, mint forrás” alcím alatt: „Ha a középkori átvételek feltevései hatalmas vitákat, dühöket, tiltakozásokat, érzelmi és erkölcsi viharokat váltottak ki, azt gondolhatnánk, hogy az ókorral kapcsolatban a származási viták egyre kevesebb szerepet játszanak. Ám ez nincs így, hiszen a kezdetek megválasztása minden korban pontos tükörképe a jelen politikai szándékainak, követendőnek tartott értékrendjének. Ezért valamelyik származáselmélet elfogadása vagy el nem fogadása immár biztos jele az adott regnáló hatalomhoz vagy annak ellenzékéhez való viszonyunknak.”

Hiába is keresnénk, a szerző nem hagy kicsiny rést sem e megállapításában azok számára, akik a székely írás ókori kapcsolatait nem politikai prekoncepciók, hanem a létező írástörténeti kapcsolatok alapján kutatják. Szerinte a székely írás ókori forrást feltételező eredetelméleteit csak és kizárólag a politikai szándékok szülhetik.

Elképesztő gondolat, amivel – természetesen – nem érthetünk egyet. Mi úgy véljük, hogy az eredetelméleteket nem csak politikai szándékokra lehet alapozni (sőt, arra alapozni illetlenség és tudomány- meg nemzetellenes bűn). Szerintünk elképzelhető az is (valójában ez már meg is történt), hogy a székely írás eredetét a valóságban meglévő és évtizedekig tartó aprómunkával feltárható ókori és még régebbi adatokra építjük.

Az egyes írásrendszereknek ugyanis seregnyi ismertetőjegye van, amelyek segítségével az arra képes elme összefüggéseket fedezhet fel. Az összefüggések alapján aztán közelebbi, vagy távolabbi rokonsági viszonyokat állapíthat meg, sőt időrendbe is sorolhatja a különböző jelenségeket. Ilyesmire ad lehetőséget például az azonos, vagy eltérő formájú és jelentésű jelek sora is. Ha a székely írásban olyan jelek sorát találjuk, amelyek a kőkori jelrendszerekben fordulnak elő; de hiányoznak a sémi, a görög és a latin írásból; akkor nyilvánvaló, hogy a székely írás nem lehet a sémi, görög vagy latin írás leszármazottja, de lehet kőkori eredetű. Különösen erőssé válhat ez a meggyőződés akkor, ha a kutató ismeri a jelhasonlóságokkal kapcsolatban elvégzett matematikai valószínűségszámítás eredményét is – amely kimutatta, hogy a hasonlóság a rokonság jele ebben a tudományban is. Ha mindezekről egy szerzőnek fogalma sincs, akkor tudományon kívüli magyarázatot is kereshet magának.

Belátjuk, hogy Mandics György, aki az interneten olvasható életrajza szerint Ceausescu politikai tisztje volt, más környezetben szocializálódván, másként látja a székely írás eredeztetésének lehetőségeit. Kényelmesebb valamit szimpla hazugságnak minősíteni; mint ellenőrizni az érveit és megértve elfogadni; esetleg hasonlóképpen nagy munkával, a tudományos igényű cáfolatát kidolgozni.

Mandics Györggyel ellentétben úgy véljük, hogy a valóság éppen elég értékeletlen adatot tartogat a számunkra, amelyre építve a székely írás kapcsolatrendszere nagy vonalakban tisztázható. Nincs szükség ostoba hazugságok kreálására és közzétételére, amikor az írástörténeti tények sokkal érdekesebbek és értékesebbek.

Például a Szekeres István által évtizedek óta kutatott kínai kapcsolat is létező adatok feltárását jelenti. Szekeres István értéket teremtett azzal, hogy ezeket az összefüggéseket feltárta. Ma már bizonyosak lehetünk abban, hogy a kínai írásban megtalálható sok székely írásjel rokona.

Más kérdés, hogy ezek magyarázatában eltérő a véleményünk. Szekeres István ugyanis nem vizsgálta a sumer, hettita, neolitikus stb. kapcsolatokat, ezért a székely íráshoz csak a kínaiban talált megfelelőképpen ősi előképeket. Ha a vizsgálatát nagyobb területre és korábbi időkre (például a Szibériából Amerikába vándorló indiánok legkorábbi jeleire) is kiterjesztette volna, akkor rájöhetett volna, hogy a dolog fordítva történhetett: a székely írás kőkori őséből kerültek jelek a legkorábbi kínai írásba.

Visszakanyarodva Mandics György kötetére: az eltérő véleményünkben szerepet kaphat a tudásunk korlátozottságán kívül a politikai prekoncepció is, amely teret nyerhet a gondolkodásban. A feltárt írástörténeti összefüggések azonban mindezektől függetlenül léteznek; s nem lehet őket figyelmen kívül hagyni.

A kínai vonalhoz hasonlóképpen létezőek azok a kapcsolatok is, amelyek a székely írást többek között a Mas d' Azil-i, a Tepe Yahja-i, a sumer, az egyiptomi, a hettita hieroglif és az indián írásokhoz kötik. A megértésük nem könnyű azoknak, akik nem látnak át az akadémikus áltudomány ostoba prekoncepcióin.

A lényeg az, hogy az értékelés során le kell hajolni a tudományos igényű bizonyítékokhoz, s azok alapján kell véleményt formálni. Az értékelés így nehezebb, mint a politikai prekoncepció emlegetése, de igazabb eredményt ad annál.

Mandics Györggyel ellentétben úgy véljük, hogy lehetőség van a székely írást az antik írásokhoz kötő fonalak feltérképezésére és e kapcsolatrendszer megértésére. E téren jelentős eredményeket értünk már el. A magyarázatok nem feltétlenül csengenek egybe, de lehetségessé vált olyan magyarázat kidolgozása (s ilyen létezik is), amely minden eddiginél jobb, s amely tisztázza az ókori kapcsolatok lényegét is. Ezeket azonban a felületes szemlélők csak mérsékelt sikerrel képesek megérteni és/vagy megcáfolni. A jelek szerint ez Mandics Györgynek sem sikerült.

Hány jele lehetett a székely írás szó- szótagoló változatának?

A kérdést Mandics György veti fel, amikor megpróbálja letagadni a székely írás szójeleit az írástörténet egéről.

Bevezető

Azt írja Mandics György a Róvott múltunk c. trilógiájának most megjelent harmadik kötetében „Hogy Varga Géza immár 17 esztendeje rögeszmésen egy kimérát üldöz, egy nem létező, mert nem létezhető jelrendszert posztulál, azt minden józan ember be kell lássa: a szótag-írásokhoz 80-100 vagy még több jel kell, a kevert szó- szótagoló írásokhoz minimum néhány ezer jel. ... Nincs kivétel a rovásírás esetében sem. Negyven körüli elemből álló jelrendszer csak alfabetikus lehet, ha működőképes.”

Eddig a kinyilatkoztatás, amit nagyon könnyű megcáfolni az ismert írásrendszerek példájával.

1. ábra. Az óperzsa ékírás jeltáblázata

Az óperzsa ékírásnak az itt látható betűi és szótagjelei mellett volt egy szójele is, amely Ahuramazda isten nevét jelölte. Negyvennél kevesebb jele van, Mandics György várakozásai ellenére mégsem alfabetikus, hanem szó- szótagoló rendszer. Azaz – amikor a székely írás szójeleinek létét mondvacsinált álszabályok alapján kérdőjelezi meg a szerző – nem az én rögeszméről, s nem egy kiméra üldözéséről, hanem Mandics György tudásának hiányosságairól lehet szót ejteni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az általa emlegetett feltételekből semmi sem igaz. Ha az óperzsa ékírás lehetett szó- szótagoló jellegű a negyvennél kevesebb jelével, akkor a székely írás is lehet az a közel száz jelével. Annál is inkább, mivel a székely írás jeleit sem Mandics Györgynek, sem másnak nem sikerült eddig megérteni, felmérni és megszámolni – azaz ma is több van annál, mint amiről a szerző tud, egykor pedig lehetett jóval több jele is. Az elméleti tisztázatlanságok (például a népi fazekasjeleink, a honfoglalás-kori, vagy a népvándorlás-kori és a neolitikus jelkészletünk megértésének elmaradása) miatt aligha számíthatunk arra, hogy Mandics György megszámolja a székely írás jeleit. Ehhez nem csak a jelkészletet kellene feltérképeznie, hanem a jelhasználat módját (például a világmodellek műfaji sajátosságait) is meg kellene értenie.

A székely írás jelszáma, jeleinek típusa

A székely írásnak két jól ismert emléke (a nikolsburgi ábécé és Thelegdi János Rudimentája) is alkalmas arra, hogy legalább a közismert székely jelek egy részét megszámoljuk, s a típusukat meghatározzuk. Ezek az írásemlékek ugyanis az egy hangot jelölő rovásbetűkön kívül tartalmaznak szó-, szótag- és mondatjeleket is – tehát a székely írás esetében kevert, szó- szótagoló írásrendszerről van szó.

Akad hasonló adat az irodalomban is. Veit Galiel XVI. századi szerző említi, hogy „A székelyek ... írásukban olyan jelekkel élnek, amelyek némelyike egész szót vagy mondatot jelent.” Ez az adat közismert. Mégis, amikor a székely írás típusát kell meghatározni, erre sem szokás emlékezni; sőt a létező többhangértékű jeleinket sem veszik figyelembe a szerzők. A székely írást alfabetikus írásnak könyvelik el, mintha csak egyetlen hangot jelölő betűi lennének.

Ez a helyzet annak az akadémikus téveszmének a hozadéka lehet, amely végső soron az arameus írás leszármazottjának szeretné tekinteni a székely írást. E minden alátámasztást nélkülöző kitalációt cáfolná, ha a mindössze 18 jelből álló, a székely íráshoz képest modernnek számító, alfabetikus rendszerű arameus írásból egy közel 100 jellel rendelkező szó- szótagoló írást próbálnának levezetni. Ha a székely írás preferált eredeztetését a fenti megfogalmazásban tálalnák, akkor többen kételkednének benne, lévén írástörténeti képtelenség (modern írás alapján nem szokás antik jellegűt megalkotni). Ezért inkább letagadják a többhangértékű jeleinket, hogy a hibás levezetés ne legyen feltűnően sánta.

A Mandics György érvelésében is jelentkező elméleti tisztázatlanság miatt senki sem határozta meg pontosan a jeleink számát, de az száz körül lehet.

A nikolsburgi ábécé Németh Gyula leírása szerint (az amen szövegmutatványon kívül) negyvenhat jelet tartalmaz, amiből harmicöt egyszerű, tizenegy pedig összetett jel. A nikolsburgi ábécé némelyik jele – például az „us” (ős) nyilvánvalóan szójel, a „tprus” (tapar us „szabír ős”) pedig mondatjel.

Thelegdi János szerint a székelyeknek 32 betűjük van (magánhangzók és mássalhangzók). Ezeken felül bemutat még 30 szótagjelet (ezeket betűkből alkotott ligatúráknak tartja), valamint 3 hüllőkhöz hasonló, általa capita dictionum-nak nevezett jelet is (amelyek szerinte sincsenek betűkből összerakva). Ez összesen 65 jel. S Thelegdi a székely jeleket sem mindet sorolja fel; a vélük rokonságban lévő népi, uralmi és vallási jelekről nem is beszélve. Thelegdi szótagjeleinek némelyike valójában egyszótagos szójel. A betűk rekonstruált akrofóniája és néhány szójelekkel írt írásemlékünk (például a karcagi csatkarika felirata) pedig világossá tette, hogy egykor a rovásbetűink is szójelek voltak.

Azaz vannak szójeleink és mondatjeleink, az ismert jelek száma mégsem több száznál. Nemzeti írásunk példáján is beláthatjuk, hogy a kevert, szó-szótagoló írásrendszerekhez nem szükséges „minimum néhány ezer jel”. Csupán arról lehet szó, hogy a székely írás szó- szótagoló elődje nem olyan volt, mint amilyet Mandics György ma elképzel.

Nem határozhatjuk meg, milyen típusú írásemléket hagyjanak ránk a régiek; hanem nekünk kell megértenünk azt, amit örököltünk. Feltételezhetjük persze azt is (s erre a sorra felbukkanó népi jelek alapot is szolgáltatnak), hogy a székely írás jeleinek csak egy töredékét ismerjük, s várható a lajstromból hiányzók felbukkanása, például a népi jelek között, vagy a régészeti emlékeken. Azonban ez utóbbi esetben sem fog előkerülni néhány ezer jel – mert ennyi jelre (a használat jellege és talán nyelvi okok miatt) sohasem volt szükségünk.

Az óperzsa ékírás jelszáma és jeleinek típusa

Az óperzsa ékírás is hasonló tanulsággal szolgál, mert szótagírás volt (nem a mezopotámiai ékírások családjába tartozik, hanem olyan jellegű írásból alakult ki az ékírásos technológia átvételekor, mint amilyen a székely írás is). Az összesen 37 óperzsa jelből 3 magánhangzójel, 1 pedig szójel (Ahuramazda isten jele). Az írás ezért szó- szótagoló rendszernek minősül, amelyet az alacsony jelszám ellenére is minden további nélkül lehetett használni.

Elméleti megfontolások

De akkor miért állítja mégis azt Mandics György, hogy a szó- szótagoló írásokhoz „minimum néhány ezer jel” szükséges?

Nos azért, mert nem ismeri eléggé a világ írásrendszereit s a könyve írásakor nem a megbízhatóságra törekedett, hanem valami másra, talán a hangulatkeltésre. Sajnos – bár könyvének címe a rovásunk múltját ígéri – nem ismeri a székely írás szó- szótagoló írásemlékeinek és a neolitikus világmodelleknek egykor volt olvasási módját sem. Ha a saját írásunkat jobban ismerné, valamint nem az egyiptomi, vagy a kínai szó- szótagoló írásrendszerek ma ismert magas jelszámából indulna ki, akkor nem lenne min fennakadnia. Ezen antik írások kialakulásakor ugyanis az alapjelek száma csak 200 körüli volt Maurice Pope szerint; s ez a szám már közel áll a magyar jelkincs feltételezhető jelszámához.

Például ismert dolog, hogy a kínai írás jelei többnyire (a székely ligatúrákhoz hasonlóan) az alapjelek kombinációi. Ebből az következik, hogy a kínai, vagy az egyiptomi jelek nagy számára való hivatkozással Mandics György félrevezeti az olvasóit. Aki a székely írás jelszámába nem számítja bele a ligatúrákat; a kínai írás esetében azonban fel sem merül benne, hogy csak az alapjeleket kellene figyelembe venni – annak az érvelése nem korrekt.

Az antik írások a kezdetekkor a jelszámukat, a rendszerüket és a jelformákat tekintve is hasonlóak voltak a szó- szótagoló rendszerű székely íráshoz; mert mindegyik írás ugyanabból az ősi írásrendszerből fejlődött ki. A székely írás ligatúrái ugyanannak az ősi jelképző elvnek köszönhetik a létüket, mint a kínai jelmontázsok. A fejlődés során aztán mindegyik írás a saját körülményeinek (például a jelölt nyelvnek) megfelelő pályát futott be; s ennek megfelelően lett több, vagy kevesebb jele; vált szó- szótagoló, vagy betűző írásrendszerré. A székely írás a szójelekkel visszaadhatatlan ragláncaink miatt a betűírás irányába fejlődött tovább. A kínaiak meg a kínai nyelv sajátosságainak megfelelve az eredeti jeltársító technológiánál maradtak és egy csomó jelmontázst fejlesztettek ki.

Az ismert jelszám várható módosulása

Lehetséges, hogy a székely jelek népi, uralmi és vallási rokonságának (a magyar jelkincsnek) a feltérképezésekor találunk még néhány jelet a magyar jelanyagban, amivel a jeleink száma megközelítheti az egyiptomi, sumer, hettita és kínai alapjelek számát. Különösen izgalmas, hogy ezeket az írásrendszereket közös alapjelek kötik össze, amelyek rendre megtalálhatók a székely írásban is (mint pl. az „us”). Már ma is rendelkezünk annyi jelpárhuzammal, ami alapján feltételezhetjük, hogy a székely írás őse azonos ama jelkészlettel, amelyből a fenti antik írások is kialakultak.

Mandics Györgynek e három kötetes, kb. 2000 oldalas művében nem sikerült megállapítania a székely írás jeleinek a számát. Jellemző, hogy most is csak „negyven körüli elemből álló jelrendszer”-t emleget a székely írásról is szólván, bár Thelegdi hatvanvalahány jelet mutat be. A szerző csak a betűinkkel hajlandó foglalkozni, a szó-, szótag- és mondatjeleinknek a létét sem nyugtázza. Ezzel a hibás eljárással nem áll egyedül, de ez legyen a „szakértők” szégyene, akik nem ismerik az írásunkat.

A magyarázat az, hogy volt egy hieroglifikus írásmódunk, amelyik szó-, szótag- és mondatjeleket is alkalmazott, s amely még a kőkorból maradt ránk. Lehet, hogy egyedül állok ezzel a kijelentésemmel, de nincs is szükség arra, hogy ezt Mandics György, vagy bárki más jóváhagyja (azonban Simon Péter, Novotny Elemér feltehetően semmi kivetnivalót nem találnának benne). Egy felfedezés tudományos igényű igazolása, vagy cáfolata nem azon múlik, hogy egyes sörbaráti társaságok, vagy akár az Akadémia tagsága megszavazza-e, vagy sem.

2. ábra. Balról jobbra: a kínai „főút” és a hettita hieroglif „Isten” szójel, egy kaliforniai sziklajel, valamint a székely írás „us” (ős) szójele; valamennyi jel a Tejút hasadékát ábrázolja, amelyben karácsonykor a Nap felkel; a jelentésváltozatok a kapcsolódó ősvallási képzeteknek felelnek meg

Konklúzió

Azaz nincs okunk arra, hogy módosítsuk a székely írás egykori szó- szótagoló alkalmazására vonatkozó felismerésünket. Annál inkább nincs erre szükség, mert a magyar fazekasok máig olyan jelekkel díszítik az archaikus mintát követő cserépedényeiket, amelyeken e szó- és mondatjelek elolvashatók. Ez az íráshasználati hagyomány követhető visszafelé a múltba, egészen a kőkorig (például a 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszoborig). Mandics György persze – különböző megalapozatlan kifogásokat hangoztatva – ezekkel az olvasataimmal sem ért egyet. E téveszméjén talán segíthetne a létező szó- szótagoló és mondatjeles írás-alkalmazásaink gondos tanulmányozásával.

Nem én kergetek rögeszmésen egy kimérát, csupán Mandics György nem ismeri és nem érti eléggé a körülötte lévő jelvilágot. Ehhez persze joga van, mert nem kötelező egyformának lennünk. Könyvet is adhat ki, mielőtt tisztázná magában ama téma alapismereteit, amelyről ír (s ezzel a gyakorlattal sem áll egyedül).

Az ajkain néma áhítattal csüggő nyájas olvasót azonban nem kellene félrevezetnie, mert azzal már átlépi az etikai korlátokat.

Mandics György téved a szentgyörgyvölgyi tehén jeleiről szólván

Azt írja ugyanis a Róvott múltunk c. trilógiája utolsó kötetében, hogy „A jelek pontos másolása elemi követelmény”. Azonban nem az általam közölt jelek rajza, vagy a jelek általam adott értelmezése pontatlan, hanem ő.

1. ábra. A szentgyörgyvölgyi tehénszoborról készített rajzom, amelyet Mandics György szerint a prekoncepcióm igazolásának megfelelően alakítottam ki; a jobb felső sarokban a tehénszobor bal hátsó lábán tisztán látszik az a létező sarok jel, amit Mandics György nem vett észre

Mandics György a saját hibáját próbálja a nyakamba varrni?

Mandics György az említett kötet 310. oldalán egy kritikus hangvételű fejezetet szentel a 7500 éves tehénszobor jeleinek, illetve a róluk adott magyarázataimnak. Azonban most is csak a felületessége vált nyilvánvalóvá.

Pedig pontos rajz állt a rendelkezésére, mert amit Bánffy Eszter régész közöl a tehénről, az nem szorul helyesbítésre. A rajz kifogástalan, legfeljebb a jelek értelmezésén lehet vitatkozni. (Eddig mindössze egy ellenvélemény merült fel, mely szerint nem írás, hanem díszítés lenne a tehénen.) Most ezt Mandics György megismétli. Tévesen gondolja egybetartozónak az egymástól szemmel láthatóan független jeleket (a szár és a Ten szójelet, valamint a gerinc vonalát). Azt sem sikerült helyesen felmérnie, hogy melyik jelet tartom a bal hátsó lábon a sarok szójelének (a Ten jel egyik felével keveri össze). Ezek okozták a kötetében közölt félreértéseit. Megkoronázta mindezt azzal, hogy a saját tévedései miatt az én magyarázatomat vélte megalapozatlannak, a szándékaimat pedig inkorrektnek – bár erre nem volt oka.

Kinek is van prekoncepciója?

A fejezetben a prekoncepciójukat követő szerzőknek címzett dörgedelme így szól: „Sebestyén Gyula „javítási elmélete”, miszerint az egykori másolók munkáját fel kell javítani, hogy értelmes feliratot nyerjünk, bár érthető, sajnos, az önkényesség elszabadításához vezetett. A határt nehéz megvonni, ha egyszer egy prekoncepcióval indulunk neki a javításnak. A módszert sajnos, sokan gyakorolják, tudósok és nem tudósok is. Varga Géza „szentgyörgyvölgyi tehénszobor-másolata” (összevetve a tudományos másolattal ... ) valóságos gyűjteménye az ilyen prekoncepciós átrajzolási stílusnak, hogy az eredmények jobban passzoljanak.”

Prekoncepciója persze nem csak egy szerzőnek, hanem a kritikusának is lehet. Ha azt akarjuk tisztázni, hogy most melyik esettel állunk szemben, akkor néhány támpontunk azért akad a kérdés eldöntésére. Például az, hogy Mandics György a könyvében sírrabló brigantiknak minősítette a székely írás antik eredetét vizsgáló kutatókat. Ez arra utal, hogy neki vannak előzetes fenntartásai ebben a témában, amit az érvelésében mutatkozó hibák csak alátámasztanak.

Van-e jó rajzunk a tehénszoborról?

Mandics György „tudományos másolat”-nak nevezi a Bánffy Eszter által közölt rajzot, ami egyrészt túllihegése a valóban jó rajznak (könnyű jó rajzot rajzoltatni egy hivatásos grafikussal, akinek napokig az asztalán lehet az eredeti szobor); másrészt pontatlan a megfogalmazása, hiszen nem másolatról, hanem csak egy rajzról van szó. Bánffy Eszter rajzát szembeállítja az én rajzommal, amelyet a prekoncepcióm igazolására szánt hamisítványnak ítél. Ebből a vádból persze semmi sem igaz – mint az alább könnyen belátható.

Ugyanis Bánffy Eszter jó rajza a jeleket (azaz a lényeget) illetően nem tér el az enyémtől – mert pontosan ugyanazok a jelek láthatók ezen is, meg azon is. Ezt bárki ellenőrizheti, aki egymás mellé teszi a rajzokat. Ez esetben azonban Mandics Györgynek meg kellene mutatnia, melyik részletet véli prekoncepciós elrajzolásnak a rajzaimon. Tartok tőle, hogy csak azért nem mutat rá pontosan a rajzban elkövetett hibámra (mondjuk pirossal körbekerítve), mert nem a rajzommal, hanem a szándékaival van hiba. Mandics György mindenáron szeretne hibát találni a neolitikus írásemlék tőlem származó olvasatában; ez azonban eddig sem sikerült neki s a jövőben sem fog.

2. ábra. A szentgyörgyvölgyi ég szójel (balra), az eget tartó fa képszerű ábrázolása egy hettita fémplaketten (középen) és a székely „g” (ég) jel Kájoni Jánostól (jobbra)

Az ég jellel kapcsolatos kritika

Az ég jelről, amely a tehén jobb és bal oldalán egyaránt megjelenik, a következőket állítja Mandics György: „Varga ... elhagyja a középső jelek egyik vonalát, ami a jelet fésűformává alakítaná: két-két 3 vonalas szélső, s két-két vonalas belső jellel. Ez már semmilyen rovásjelre nem hasonlít”.

Sajnos Mandics György megfogalmazása most is zavaros, rajzot pedig nem készít arról, hogy szerinte hol is hagytam volna le azt a hiányzó vonalat. A valós írástörténetünkre kíváncsi olvasóknak talán nem kell bizonygatnom, hogy a legjobb tudásom szerint, lelkiismeretes munkával készítettem a rajzaimat. A Bánffy Eszter által közölt rajz csak az árnyékolás miatt több az enyémnél.

Mandics György nem vállalta a szerinte hiányzó vonal megrajzolásával járó munkát és felelősséget. Így aztán az ellenőrzés lehetőségétől kevéssé fenyegetve azt mond, amit akar. Nem derülhet ki, hogy ahol ő vonalat feltételez, ott valójában csak egy sérülés van-e, vagy esetleg az se. A tehén ugyanis tele van kisebb-nagyobb sérülésekkel és bemélyedésekkel, amelyeket csak a fényképek, vagy az eredeti tárgy (esetleg a hiteles másolat) alapján lehet elkülöníteni a jelektől. Mandics György – a tudomásom szerint – mindezekkel a kellékekkel nem rendelkezik, ezért csupán Bánffy Eszter rajzára hivatkozik. Ez azonban nem alkalmas hivatkozási alap, mert – mint azt említettük – a két rajz között nincs lényegi eltérés.

Ha a rajzok részleteit ellenőrizni akarjuk, arra esetenként nem is elegendő egyetlen fénykép, legyen annak bármilyen jó a felbontása. Több különböző szögből és különböző megvilágítással készített felvételt együttesen értékelve lehet valamit mondani a tehénszobor felületén lévő egyik-másik „vonalról”. Hónapokig, ha nem évekig tartó munka ez – amelyet nem könnyű elvégezni s persze tévedni is lehet közben.

Az írástörténeti kutatás egyébként mindig is a tévedések meghaladása útján jutott előre. Egyes szerzők egész életműve alig volt több egy-két jel jó azonosításánál a seregnyi tévedés mellett. A szentgyörgyvölgyi tehénszobor feliratának elolvasásakor sincs védőoltásunk hasonló tévedések ellen.

Azonban nem gondoljuk, hogy az olvasatunk cáfolatát, vagy pontosítását alapos munka nélkül, könnyű lenne megfogalmazni. Sőt, inkább arra számítunk, hogy ilyesmire egyáltalán nem kerül sor, s különösen nem fog ez megtörténni felületes és hozzá nem értő szerzők tollából.

Mandics György nem vállalkozott a saját ötlete lerajzolására, pedig a tudományos igényű cáfolathoz egy jobb hipotézisre lenne szükség. A tudományos igényű cáfolat ugyanis nem jelzőosztogatást jelent, hanem komoly munkát. Mandics Györgynek például ki kellene fejteni, hogy ugyan mit keresne egy „fésű” a tehén oldalán. Én pontos magyarázatát adom az ott lévő ég jelnek, felsorolva annak seregnyi párhuzamát, megvilágítva az ősvallási jelentőségét és persze a magyarázat szerint ez a jel szerves egészet, rendszert alkot a tehén többi jelével is.

Mandics György nem állt elő hasonló értelmezéssel. Egyrészt azért, mert ilyesminek az összeállítására nem képes, vagy nem hajlandó; másrészt azért, mert a tehén jelei nem is engednek meg hasonló alaposságú, de az enyémmel ellentétes magyarázatot. Mandics György nem bizonyította, hogy a tehén oldalán lévő jel valóban fésűt ábrázolna, a „fésűt” nem tudja beleilleszteni a tehénen lévő ábrázolások rendszerébe sem; s persze semmit nem mond a jelek nyelvi és ősvallási, vagy bármilyen más hátteréről, amely egységbe fogná a tehén szimbolikáját.

Márpedig ilyesmire szükség van, ha a tehenet le akarjuk írni, mert az nem kétséges, hogy a szobrocska ősvallási célokat szolgálván nagyobb (nyelvi, ábrázolási stb.) rendszerek részét képezte. A jelei sem tekinthetők véletlen díszítéseknek (az írásjelekkel való véletlen egyezés lehetőségét egyébként az 1993-ban Nemetz Tiborral, a Matematikai Kutatóintézet munkatársával közösen elvégzett valószínűség-számításunk kizárja).

Mivel Mandics György ilyesmivel nem bíbelődik, az olvasatomnak nem is adhatta a tudományos igényű cáfolatát.

A karaván azért halad

Nincs okom az ég szójel rajzának a pontosítására sem, mert azt is jól rajzoltam le. Azt pedig, hogy hasonlít-e a székely írás „g” (ég) jelére, aligha kell bizonygatnom. Az persze igaz, hogy a szentgyörgyvölgyi és a székely jelek nem pontosan egyformák. A tehénszobor 7500 éves, s az lenne különös, ha az eltelt idő alatt semmit sem változott volna az írásjel. A következő változásokról számolhatok be:

- Az írástechnológia az agyagba karcolás (vagy vésés) helyett Kájoni esetében papírra írásra változott (Kájoni jelformáját azonban még a rovástechnológia határozta meg). Az pedig köztudott, hogy az írástechnológia megváltoztatja a jelek alakját.

- Az írásalkalmazás az ünnepi, különleges és ritka alkalmazás helyett mindennapivá vált – amiből következően jelentkezett egy igény a jelforma egyszerűsödésére.

- A szentgyörgyvölgyi jel az ég szót jelölte, mai székely megfelelője már csak a „g” hangot – ami szintén a jelforma egyszerűsödését igényelte.

- A jelvonal többszörös kihúzása helyett idővel (a könnyű alkalmazhatóság érdekében) kialakultak és elterjedtek az egyvonalas változatok is. A szentgyörgyvölgyi Ten esetében például azt figyelhetjük meg, hogy a jel kettéhasadt: a háromvonalú változat a ritkábban használt nikolsburgi „tprus” jelben, az egyvonalú pedig a valamivel gyakrabban használt nikolsburgi „nt/tn” (Ten) jelben maradt ránk.

- Az ég jel eredetileg szimmetrikus volt (mert az eget tartó fa kompozíció szimmetrikus). Később – feltehetően az írástechnológia következtében – a középső függőleges vonal oldalra került (a jelentést azonban a kínai lolo írás „ég” szójele megőrizte).

3. ábra. Bánffy Eszter „tudományos” rajzán is látszik a bal hátsó láb sarok jele (pirossal bekarikázta VG), ami elkerülhette Mandics György figyelmét

A sarok és a Ten szójelek vélt hibái

Bírálómnak két megalapozatlan kifogása is van a sarok és a Ten jelek elhatárolását (létét) illetően.

- Az egyik az, hogy szerinte a tehén homlokán lévő szár jel és a fenekén lévő Ten jel tengelye össze van kötve a tehén hátán a gerinc vonala által – azaz sem a szár, sem a Ten jel nem létezik önállóan.

- Amihez még hozzáteszi, hogy a tehén hátsó lábain nincs ott a sarok jel sem (amelyeknek pedig mind a négy lábon ott kellene lennie, „hogy fel ne boruljon”). Amit én sarok jelnek néztem, azok – szerinte – az említett Ten jel részei. Ezeket – úgy véli – nem vehetném figyelembe egyszer sarok jelként, egyszer meg Ten jelként.

A fenti kifogások azonban megalapozatlanok, ami – Mandics György megszokott felületességét ismerve – már nem is meglepő.

A felfedezés és a cáfolat értéke

Említettük már, hogy a Bánffy Eszter által közölt rajz jó. Ez alapján azonnal el tudtam olvasni a szobrocska feliratát – mert már gyakorlatom volt a hasonló világmodellek olvasásában. Mégis több éven keresztül dolgoztam azon, hogy a szobrocska jeleit ellenőrizzem.

Már az is eltartott vagy két-három évig, amíg sikerült engedélyt szereznem a szobor hiteles másolatának elkészíttetésére (amelyért többet fizettem ki a havi nyugdíjamnál). Elmondhatom, hogy a szobor is, meg Bánffy Eszter róla írt szakdolgozata is volt a kezemben. Ezen felül több tucat részletgazdag fényképet is kaptam a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársaitól, amiért itt is köszönetet mondok nekik. S persze, hosszú hónapokat töltöttem el a tehénszobor fényképen meglévő részleteinek tanulmányozásával.

Hiábavaló ábránd abban bízni, hogy súlyos hibát követtem el a jelek feltárásában és értelmezésében. Amint azt sem gondolhatja senki, hogy két perc alatt jobb magyarázatát adhatja a jeleknek.

Mandics György a könyvtárakból összelapátolt három kötetében sokszor bebizonyítja, hogy az olvasottakat nem érti, vagy nem akarja megérteni. Ez esetben is erről van szó: egyszerűen elnézte a hátsó lábakon lévő (az egyik esetben lepusztult) sarok jelek helyzetét.

4. ábra. A tehénszobor hátsó fele a Ten jellel (a Ten egyik fele be van karikázva)

Mandics György – tévesen – azt feltételezte, hogy az 1. ábrán látható sarok jel helyett a 4. ábrán bekarikázott jelrészletet tekintettem egyszer sarok-nak, egyszer meg a Ten részének.

A rajzon az is felmérhető (de a szobron ez még nyilvánvalóbb), hogy a Ten jel nem érintkezik a gerinc vonalával.

5. ábra. A tehén faráról készített újabb rajzom; a felső szélén látszik a gerinc kettős vonala, ami a háton, még a farokcsonk előtt megszakad; a farokcsonkon megjelenik két sérülés (amit talán véletlenül okozott a gerincvonalat meghúzó eszköz); majd a farokcsonk alatti folyamatossági hiány után megjelenik a Ten jel, amelynek a függőleges tengelye már nem két, hanem csak egyetlen vonallal van meghúzva – azaz nem lehet a gerincvonal folytatásának tekinteni, mint azt Mandics György gondolja

Válasz a sarok és a Ten jellel kapcsolatos ellenvetésekre

Visszatérve a fent említett két kifogásra, azokra a következő választ lehet adni:

- Sem a szár jel, sem a Ten jel nem érintkezik a gerinc vonalával, amiből következően azok önállóan léteznek. Azaz nincs igaza Mandics Györgynek, amikor ezt a (szerinte) a tehén „orrától a farkáig” végigvonuló vonalat egy elegáns díszítő csíknak tartja – mert a vonal nem vonul végig (egyébként sem a farokig, hanem a nemiszervig kellene végigvonulnia a mandicsi logikának megfelelve). A folyamatossági hiány ténykérdés, amit ellenőrizni lehet Bánffy Eszter rajzán is (persze nem a sokadik másolaton, hanem az eredetin), valamint a tehénszobron is.

A szár és a Ten(gely) jelek az égigérő fát és a véle azonos Tejutat jelképezik. A kozmoszt és az emberi, vagy állati testet összevető mitológiákban ezek azonosak a gerinccel (a Ten jel tengelye a koronázó paláston is a gerincre simul). Ez a szimbolika jelenik meg a szibériai sámánköpenyeken, egy inka uralkodó palástján és a magyar koronázási paláston is. Mindebből a számunkra most csak az a fontos, hogy ha a szár és a Ten jelek a gerinc vonalának meghosszabbításai lennének, az akkor sem cáfolná az általam adott magyarázatukat. A grafikai helyzet azonban az, hogy a két jel nem érintkezik a gerinc vonalával, azaz nem támasztják alá Mandics György (a tehén hátán létező folyamatossági hiányon átlépő és a ligatúra lehetőségével sem számoló) kifogásait. Éppen az a Mandics György ilyen nagyvonalú a jelek létező rajzával szemben, aki a pontos másolásukat elemi követelménynek hirdeti.

- A tehén jobb hátsó lábán jelentős felületi sérülés van, ami miatt arról a lábról valóban hiányzik, mert lepusztult a sarok jel (azt azonban a többi lábon meglévő jel alapján itt is feltételezhetjük). A bal hátsó lábán azonban ott látható a sarok jel is, meg a Ten jel is egymástól jól megkülönböztethetően. Csak a sarok jelet Mandics György maszatnak nézhette, vagy nem vette észre a rendelkezésére álló, feltehetően csak másolt rajzon. Mentségére szolgáljon, hogy (a jobb hátsó lábról elveszetten túl) ez a sarok jel a tehénszobor legrosszabb állapotú jele. Azonban Bánffy Eszter is, meg én is megrajzoltuk, létezőnek tekintettük e vonalakat, amelyek legkönnyebben egy sarok jelként magyarázhatók (például azért, mert nélküle a tehén felborulna – mint azt Mandics György is felismerte).

Összegzés

Általában is elmondható, hogy érdemes előbb alaposan ellenőrizni az adatokat, s csak azt követően célszerű állást foglalni.

Talán megemlíthetem, hogy amikor – még az első kötet megjelenése előtt – értesültem Mandics György készülő trilógiájáról, segítségképpen felajánlottam neki a kézirat ingyenes lektorálását. Azzal hárította el, hogy szinte minden második lapon engem emleget benne, ezért nem lenne helyes, ha én lennék a lektor. Lehet, hogy ebben igaza volt – így azonban ez és még egy csomó másik tévedés benne maradt az anyagban és megjelent a kötetben.

Lelke rajta. Ezek a hibák Mandics György és művének értékeléséhez tartoznak, nem nekem kell elszámolnom velük.

Mandics György a székely írás jelsorrendjéről

A székely írás jelsorrendjének Mandics György által adott értékeléséből kiderül, miért írhatta azt Püspöki Nagy Péter és Sándor Klára, hogy az akadémikus tudomány nem ismeri a székely írással kapcsolatos alapfogalmakat sem.

A nyájas olvasó csóválhatja a fejét. Ez a szakterület kívül esne a Tudomány határain? S ha így van, ez miképpen lehetséges? A kérdésre Mandics György új kötetének köszönhetően tudunk válaszolni.

A minap megjelent Róvott múltunk c. kötet legérdekesebbnek ígérkező fejezete Az írás rendszere címet viseli. Azért fontos e fejezet, mert aki az írás rendszerét helyesen írja le; az jobban megértheti a székely írás eredetét, helyesebben tudja értékelni a jelek és az írásrendszer párhuzamait is. Ha például nyilvánvalóvá válik, hogy a székely írásnak szó- és szótagjelei is vannak, akkor az írásunk rokonságát a szó- szótagoló írások (az egyiptomi hieroglif írás, a sumer képírás, a hettita hieroglif írás, az urartui hieroglif írás, a kínai írás, az indián ősvallási jelek, a magyar népi hieroglifák stb.) között kell keresni.

Persze, a dolog fordítva is igaz: aki nem nyitott a távlatokra (a székely írás eredetéről és kapcsolatairól nem alakít ki helyes képet); az az írás rendszerét sem tudja jól leírni.

Mandics György a Mit árul el az ábécékben a betűk sorrendje? alcím alatt tárgyalja a székely jelsorrendet. Amihez az a megjegyzés kívánkozik, hogy a székely írás „ábécéi” rendszerint nem igazi ábécék, mert szó- és szótagjeleket is tartalmaznak. Azaz a kérdés nem pontos, a megfogalmazás elárulja a szerző hozzá nem értését és előre vetíti a válasz irányultságát is.

A szerző szerint: "Nagy valószínűséggel volt egy eredeti ábécénk, amelyik betűsorrendjét a jelenlegi adatok alapján nem lehet megállapítani. Ebben Németh Gyulával értünk egyet (Németh 1934, 13)."

Mandics Györgytől nem tudjuk meg, miből gondolja ő, vagy Németh Gyula, hogy az eredeti „ábécénk” jelsorrendje eltért volna a most ismert legkorábbitól, a Nikolsburgi ábécé jelsorrendjétől. Eltérésre utaló adat ugyanis nincs.

"Az is világos" – írja a szerző – "amit Fischer, Németh, Csallány egyaránt megállapított, hogy a megmaradt ábécék valamilyen módon mind a latin ábécét követik."

Azonban Fischer, Németh és Csallány abból a körből való, amelyik Püspöki Nagy Péter és Sándor Klára álláspontja szerint nem ismeri eléggé a székely írást.

Bár pusztán a jelsor hasonlóságából nem következik az átadás iránya, az említett tudósok mégsem gondoltak arra a lehetőségre, hogy a székely írásból is származhat a latin jelek sorrendje; vagy, hogy mindkét sorrend származhat egy korábbiból. Azért nem merült fel bennük e két lehetőség vizsgálatának szükségessége; mert mindannyian az uráli erdőkből kimerészkedő, idegenek által nem túl régen civilizált primitív magyarságról alkotott finnugrista téveszmék bűvkörében éltek.

Azaz a székely írás jelsorrendjének latin eredetéről alátámasztás és ellenőrzés nélkül ismételgetett álláspont csupán egy minden alapot nélkülöző prekoncepció.

A fent említett, elvileg lehetséges, de nem is említett két származtatási irányt vizsgálni kell, mert a latinos jelsorrend nem a latin írás találmánya, hanem megtalálható volt az már egy sor régebbi írásban is. A legkorábbi ismert ábécé, amelyikben a latinos sorrend felismerhető, az ugariti ékírásos ábécé. Ennek jelei eredetileg egy helyi lineáris írás jelei voltak, amely hasonló lehetett a székely íráshoz. Az ékírásos technológia átvételekor azonban az ugariti írás elveszítette a korábbi formakincsét; s ma már nem tudjuk, hogy milyen alakúak voltak az eredeti lineáris jelei. Ugyanakkor megőrződött a jelsorrendje, ami lehetőséget ad annak megállapítására, hogy a székely, vagy a latin jelsorrend őrzi-e hívebben a hagyományt (1. ábra).

1. ábra. A nikolsburgi ábécé jelsorának végét néhány további latinos sorrendű ábécé végével összehasonlító táblázat; piros vonallal jelölve azok a részletek, amelyek a székely jelsort a kazár és/vagy az ugariti ábécéhez kötik, de megkülönböztetik a latin ábécétől

2. ábra. Az ugariti ékírásos ábécé

Mandics György úgy véli, hogy „akik az ábécéket (a székely ábécéket – VG) leírták, hasonulni akartak a latinhoz, amit előbb tanultak meg, s csak utána a rovást.” Ez a XXI. században valóban így történik, de a székely jelsorrend kialakulásakor még nem ez volt a helyzet. A székely jeleket nem azért rakták a nikolsburgi ábécéből ismert sorrendbe, mert utánozni akarták a latin sorrendjét, hanem a jelek ősvallási jelentősége miatt.

Ez ellenőrizhető a jelek képi tartalmának, szóértékének és a magyar ősvallásnak a megismerésével.

Az ősvallás ismeretére azért van szükség, mert a székely írás a kőkori ősvallás jelképeinek leszármazottja. Mint minden vallás, az ősvallás is elméletből, szertartásból és jelképrendszerből állt. Ezért – ha ismerjük a magyar ősvallás legfontosabb tételeit és szereplőit – akkor felállíthatunk egy hipotézist a hozzájuk tartozó jelek sorrendjéről is.

Az eredeti ősvallási jelképek (szó- vagy mondatjelek) megértése és leírása lehetséges. Néhány szójel, mint pl. az „us” (ős) és az „nt/tn” (Ten) esetében, ez egyszerű elolvasással történhet. A székely betűvé alakult jelképek esetében azonban, mint amilyen a „b” (Bél), „f” (Föld), „j” (jó), „a” (anya), „ty” (atya) stb., az akrofónia rekonstrukciójára van szükség. Ezen adatok birtokában aztán belátható, hogy a jelek sorrendjét az ősvallási jelentőségük szabta meg.

3. ábra. A székely jelsorrend megértését lehetővé tevő párhuzam: a Diringer által közölt csukcs szójel-lista első három jele az „atya”, az „anya” és a „fiú” szójele

A székely jelsor elején az isteni triász jelképeit, mögöttük pedig a kisebb jelentőségű jelképeket találjuk. Az isteni triász névsora Enedubelianus vezér nevéből is kihámozható, ezek: Enéh anyaistennő, Du főisten és Bél fiúisten. A jelsorban nékik az „a” (vö. Enéh/anya/ünő!), „b” (vö. a Bél-pel-pil-pi-fiú hangváltozással alakult ki a fiú szavunk!) és „d” (a „Dana verjen meg!” mondásból és a Duna, valamint a Don/Thana folyónevekből ismert isten neve) jelek felelnek meg. A „c” betű későbbi beszúrás lehet a jelsorban.

Az ugariti isteni triász nevei is magyar vonatkozásúak: az anyaistennő neve Anat (vö. Enéh!); Él főisten a magyarok Istenének élő jelzőjével rokon nevet visel; az ugariti Baál fiúisten neve pedig a magyar Bél fiúisten nevének megfelelője. Ezek az összefüggések arra utalnak, hogy a székely jelsorrend jobban kötődik az ugariti kultúrához, mint a latinhoz.

A latin írás és vallás esetében hasonló hipotézis nem állítható fel. A latin betűk akrofóniája a latin nyelv segítségével nem rekonstruálható, mert a latin betűk nem latin szavakból keletkeztek. A latinos jelsorrend azért nem magyarázható meg a latinból, mert a jelsorrend nem latin eredetű. Magyar eredetű azonban lehet a latinos jelsorrend; mert nem csak az akrofónia-rekonstrukciók végezhetők el a magyar nyelv segítségével, hanem a jelsorrend is magyarázható a magyar mitológia alapján.

Mandics György nem hasznosítja azokat a többhangértékű jeleinket, amelyekre építve a jelsorrend rokonsági viszonyait már tisztáztuk. Felsorolja a Nikolsburgi ábécé jeleit, majd hozzáteszi: „Ha ebből kivesszük a hangkapcsolatokat, akkor a következő ábécé marad: A, B, C, CS, D, J, E, EG, GY, TY, CH, H, I, K, L, LY, M, N, NY, O, P, K, R, ZS, S, T, U, V, Ö, Ü, SZ, Z.”

Így válik érthetővé, miképpen rekedt kívül a Tudomány határain a nemzeti írásunk.

Ha az írás rendszerének tisztázásakor az adatok közül minden indoklás nélkül ki lehet venni azokat a szó- és szótagjeleinket, amelyek lehetővé tennék a tisztánlátást; akkor szabadon lehet ismételgetni a semmivel sem bizonyítható magyar- és tudományellenes prekoncepciót.

Mandics György a szentgyörgyvölgyi tehénszoborról

A rovásírásunkat félreismertető monumentális méretű trilógia második kötete szakmailag ugyanolyan gyenge, mint az első volt. Ha a szerző nem érti az olvasottakat, akkor az összeollózás eredménye is siralmas lesz.

Mandics György könyvének elképesztő felületességére jellemző, hogy a nagyméretű trilógia II. kötetének 35. oldalán a szentgyörgyvölgyi tehénszobornak szentelt fejezet címében mindjárt két hibát is találunk. A cikkben meg továbbiakat.

1. ábra. A szentgyörgyvölgyi tehénszobor bemutatása Mandics György kötetében

A fenti ábrán látható képhez hozzátehetjük, hogy Bánffy Eszter eredetileg még ökörszobornak határozta meg ezt az agyagtárgyat. Ugyanis nem ismerte a rovásjeleket s így nem ismerhette fel, hogy a Ten szójel (a szó a tenyésztéssel is összefügg, de csak a magyar nyelvben) nem az ökör, hanem a tehén nemiszervének megfelelő helyen van a szobron. Amiből következően nem lehet ökör, csak tehén. Mandics György skrupulus nélkül átveszi a megállapításomat, a nevem említése nélkül, sőt azt Bánffy Eszter nyakába varrja. Amint azt sem közli, hogy csak a székely írásnak köszönhetően tudjuk, hogy tehénről van szó. A szobor nem a Kerka patak völgyében, hanem a Pityer domb tetején került elő – aki járt az ásatási gödörben, az aligha mondja a szűkebb lelőhelyet völgynek

Mandics György Szentgyörgyvölgy helyett Szentgyörgyöt ír, s ezt a hibát a cikk belsejében megismétli.

A cím második sorában a lelet korát adja meg kétféleképpen: i. e. 7500? (i. e. 5480-5360) A kérdőjelből sejthető, hogy az i. e. 7500-as adatot nem fogadja el, csak az utána zárójelben közölt intervallumot.

A kérdőjeles adattal azonban sehol másutt nem találkoztam, ezért meglepő, hogy a cikkében Mandics György mintha nekem tulajdonítaná. Azt írja ugyanis, hogy "kora, hogy elsőbbségét biztosítsa, Varga Géza kapásból rátett Bánffy Eszter leletére még kétezer évet".

Mandics György képes olyan zavaros félmondatokat írni, amelyek tisztába tételéhez akár oldalakat is kellene írnia a kritikusnak. Általában nem érdemes ilyesmivel bajlódni, hiszen egyes szerzőkön nem lehet segíteni. Ha most mégis erre vállalkozunk, az azért van, mert – mint azt e trilógiában másutt is megszokhattuk – alaptalanul lettünk megvádolva.

E néhány sor leleplezi a szerző munkamódszerét, amiből a nyájas olvasó megalapozottan következtethet arra, hogy érdemes-e ellenőrzés nélkül komolyan vennie Mandics György állításait.

2. ábra. Részlet Mandics György kötetéből

A fenti ábrán látható tehénszobron nem az én jelértelmezéseim vannak (mint azt Mandics György állítja), hanem a tehénszobor jelei, amelyeket Bánffy Eszter is hasonlóképpen rajzolt le. A jelformák tisztázása érdekében évekig tartó munkával sikerült elérnem, hogy a kezemben tarthattam Bánffy Eszter sajátkezű eredeti rajzát ugyanerről; a Magyar Nemzeti Múzeumban megtekinthettem a szobrocskát, készíttethettem róla egy pontos múzeumi másolatot és kaptam egy tucatnyi pontos részletfotót is (amiért ez úton is köszönetet mondok a Múzeum munkatársainak). Mandics György mindezeket aligha tette meg, ezért nem tudhatja nálam jobban megítélni, hogy ez a rajz értelmezés-e, vagy a jelek ábrázolása. Soha, semmiféle modorban nem értelmeztem e jeleket ős-szimbólumoknak, csak szójeleknek. Ami persze nagyjából ugyanaz, mert egyes szójelek egyúttal szimbólumok is; azonban ez a pontatlannak tűnő szóhasználat mégsem az enyém, hanem Mandics Györgyé.

Elöljáróban le kell szögeznem, hogy tudtommal az írásemlékek semmiféle versenyben nincsenek egymással; vagy ha vannak, abban én nem vagyok érdekelt és semmi közöm a versenyükhöz. Ezért aztán nem is tartom szükségesnek a közvetve vagy közvetlenül Bánffy Esztertől származó kormeghatározás megváltoztatását, a tehénszobor korának megtoldását kétezer évvel – mint azzal Mandics György alaptalanul megvádol. A kor meghatározása a régészek dolga, én csak átveszem a megállapításaikat. A szentgyörgyvölgyi tehénszobor 7500 éves volt, én is ezt említettem minden cikkemben.

A fenti probléma magyarázata sokkal prózaibb. Mandics György talán nem tudja, hogy az „i. e. 7500 év”-ből való és a ”7500 éves” meghatározások között nagyjából kétezer év különbség van. Ezt a kétezer évet a matematikában való járatlanságának kellene tulajdonítania, s nem az én – nem is létező – tudományon kívüli szándékaimnak. Korrekt időadatot adok meg, amely – a jogos kerekítéssel – megfelel a Mandics György által zárójelben közölt helyes intervallumnak, s a tehénszobor elfogadott korának.

Mandics György a cikke irodalomjegyzékében közli is az írásom címét, amely szerint ez egy „7500 éves” szobor. Valóban annyi, nincs szükség a módosítására és a meggyanúsításomra sem.

Összegezve az eddigieket, az történt, hogy Mandics György a saját hibáját megpróbálta a nyakamba varrni, sőt azt megtoldotta egy nekem tulajdonított történelemhamisító szándékkal is. A becsületes embereknek nem kell mondanom, mennyire távol áll tőlem mindez.

Mandics György fejére azonban visszahull a vádja. A hasonló, rosszízű fejezetek és megjegyzések sora arra utal, hogy a szerző nem a székely írás, vagy a magyar írástörténet kezdeteinek bemutatására törekedett műve írásakor; hanem Zsirai nyomdokain haladva gúnyrajzot akart készíteni azokról az általa megvetett „félnótásokról”, akik a székely írás és a magyar kultúra eredetét kutatják – de csak sajátmagát járatta le vele.

Mandics György a kazár írásról és az írás fogalmáról

A szerző a Róvott múltunk c. kötetében közölt egy fontos kazár adatot, azonban téves következtetést vont le belőle.

1. ábra. Egy sarkeli lelet a székely szójelekkel írt „Szár kő” felirattal; az olvasat meglepően hasonlít a Sarkel (Szárhely?) névhez, de nem azonos vele; az első jel a székely „sz” (szár) jellel azonos; a második szójel az ótürk „ök, ük, kö, kü” szótagjel megfelelője, megtalálható a csencsói sarokkövön is „kő” értelemben (ebből a szójelből alakulhatott ki a székely írás harmadik „k” betűje, amit egy alkalommal az „ö” jeleként is használtak)

Egy Ibn Abu Jaqub an Nadim, más néven Muhammed ben Isháq al Varráq al Bagdadi nevű arab író említést tesz a kazárok írásáról egy 897 táján készült feljegyzésében. E szerint „ha a (fejedelem) valamelyik alsóbbrendű fejedelméhez akart írni, akkor előhívatta a vezírjét, és megparancsolta neki, hogy egy nyilat (nyílvesszőt) hasítson ketté. A vezír aztán rovásjeleket metszett bele, melyeket a turkok előkelői ismertek, s meg tudták magyarázni azok értelmét, amit a főfejedelem (velük kifejezni) akart, s akihez intézve volt, megértette, s azt állította, hogy a kis felirat sok jelentést rögzít. De ezt csak fegyverszünet, békekötés, valamint háborús időkben cselekszik. Ő megjegyezte még, hogy ezeket a telerótt nyilakat (nyílvesszőket) jól megőrzik, s ennek következtében az egyezséget megtartják.”

Ehhez a forrásadathoz Mandics György a következőket fűzi: „Az írástörténésznek a leírás pontosan jelzi, hogy ez nem igazi írás, hanem rovásírásos proto-írás, a szerződésbotok típusából, amelyen egyezményes jelek vannak, amelyek csak bizonyos típushelyzetekben értelmezhetők: fegyverszünet, békekötés, háború kitörése (esetén). A kettéhasított botok az összeillő jelekkel a szerződés betartásának biztosítékai épp úgy, ahogy a félanalfabéta maffiózóknál a kettészakított pénzek.”

Mandics György azonban téved, amikor ezt a kazár rovást nem tekinti igazi írásnak, csupán rovásírásos proto-írásnak. Ugyanis, ha ez a kazár rováspálca érthető üzenetet közvetített (s ezt tette), akkor azt igazi írásnak kell tekintenünk. Az írás ugyanis a gondolat rögzítése jelekkel – s ez a rováspálca kétségtelenül megfelelt ennek a meghatározásnak.

Más kérdés, hogy ezt az írást milyen fejlettségű, milyen rendszerű írásnak tekinthetjük.

Mandics György úgy véli, hogy ez csak egy proto-írás, amelyet a szerződésbotok közé sorolhatunk, s amely csak korlátozott feladatok ellátására volt alkalmas. Lehetséges, hogy ebben igaza van, de elképzelhető más megoldás is. Mi ugyan proto-írás helyett a preírás meghatározást használtuk a korlátozottan használható rendszerek elnevezésére, de ez nem lényegi különbség.

Valóban léteznek olyan jelkészletek, amelyek egy-egy szűk területen használhatók.

Ilyen preírás-rendszerből, az ősvallás jelkészletéből nőtt ki valamikor a kőkorban a székely rovásírás elődje is (s a belőle kialakult sok további antik írásrendszer is). Ez az ősvallási jelrendszer lényegében azonos volt a világmodellek jelkészletével – ezért a székely rovásjelek máig felismerhetően a világ részeit ábrázolják, s a hangalakjuk is ezek megnevezéséből alakult ki (pl: a Föld szójeléből az „f” betű).

Ilyen korlátozottan alkalmazható jelkészlet például a fejfák jelrendszere, amely a temetőkben jól alkalmazható, de már egy szerelmes levelet nem lehetne megírni velük.

Hasonló, de modernebb példa a közlekedési táblák jelrendszere, amelyet mindannyian ismerünk.

Nem zárhatjuk ki, hogy lehetett hasonló jelrendszere a sztyeppi háborúknak is, hiszen a sztyeppi népek szinte a folyamatos háború állapotában éltek és kialakulhatott náluk e szakterületnek a sajátos jelrendszere is. Például a seregtestek jelölésére használt zászlók, vagy az egyes páncélos vitézek azonosítására szolgáló sisakdíszek, tamgák és címerek lehettek ilyenek.

A kérdés az, hogy maradt-e ránk olyan bizonyíték, ami arról tanúskodik, hogy egy kazár preírás ezeken túlnőve hadparancsok rögzítésére is alkalmas volt? A válasz az, hogy nem maradt. Csupán Mandics György értelmezi tévesen ezt a kazár adatot.

Van is egy kínai példánk, amelyik valamelyest hasonló esetről szól. E szerint egy kínai császár egy kettéhasított rúdon adott utasítást a tábornokának. Ez is katonai jellegű utasítás lehetett. A császár a bot egyik felét odaadta a tábornoknak, a másik felét pedig elhelyezte a császári archívumban. Kettéhasított (de kőből kifaragott) szöveg maradt is fenn Kínában, azaz a forrás igazolható az írásemlékekkel. Ezek a kínai példák ráadásul kapcsolódnak a sztyeppi gyakorlathoz is, hiszen az iratok kettéhasítása egyértelműen a rovástechnológiához kötődik, amit nem a kínaiak, hanem a sztyeppi népek alkalmaztak. Annál is inkább gondolhatunk erre, mert a kínai krónikák megírják, hogy a kínaiakat a hunok ősei (a hun Xia dinasztia és az azt megelőző bölcs uralkodók) tanították a kultúrára. A sztyeppén pedig a hun kor után mindenben a hun szokásokat követték az ott élő népek. Ezért joggal gondoljuk, hogy ez a kínai gyakorlat közös tőről fakad a kazár gyakorlattal.

Van azonban egy lényeges különbség is: a kínaiak a kettéhasított rúdon kínai írásjegyeket alkalmaztak és nem valamiféle háborús időkre kialakított, korlátozott lehetőségekkel rendelkező külön preírást (proto-írást). Valljuk be, ennek nem is lett volna sok értelme, ha volt egy fejlett írásuk is, amivel félreérthetetlen és részletes utasításokat is adhattak. Egy háborúban nem érdemes pontatlan utasításokkal harcba küldeni egy tábornokot.

A kínai írás gyökerei a hunok által használt székely rovásírásból hajtottak ki, ezért van igen sok székely párhuzam a legkorábbi kínai jelek között. Amiből az következik, hogy – ha a fenti forrásban említett kazár gyakorlat a hun eljárás leszármazottja, mint azt gondoltuk – akkor a kazárok is, meg a kínaiak is a fejlett írásrendszerüket használták a hadi alkalmazásokra.

A kazárok fejlett írásrendszere hasonló lehetett a székely rovásíráshoz. Ismerjük a latinos rendet követő jelsorrendjét (ez közel áll a nikolsburgi ábécé jelsorrendjéhez), valamint közel száz írásemléket is (bár azok egyelőre elolvasatlanok). Ezek alapján a kazárok egy szó- szótagoló írást használtak, amely rendelkezhetett egy ábécével is. Ebből kiindulva úgy véljük, hogy a kazár uralkodónak nem volt oka egy ennél korlátozottabban használható preírással üzenni a tábornokainak.

Felmerül azonban a kérdés, hogy akkor mire mondja az arab író, hogy a kazárok ezt „csak fegyverszünet, békekötés, valamint háborús időkben cselekszik”? Nos, ez vonatkozhatott a nyílvessző íráshordozóra is, amely valóban a háborús üzenetek céljára alkalmas íráshordozó. A békeidőben történő fegyverhasználatot a sztyeppi népek korlátozták. Például szigorúan büntették a kard kihúzását a hüvelyéből. Joggal gondoljuk, hogy ugyanezért a nyílvessző használata sem lehetett mindennapi dolog. A kazárok békeidőben közönséges fapálcákat használhattak írás céljaira; már csak azért is, mert az sokkal olcsóbb lehetett a nyílvesszőnél. A háborús időkben azonban – az üzenet kiemelt jelentőségét hangsúlyozandó – az uralkodó és a katonai vezetés közötti híradást nyílvesszőkön küldhették el.

Összefoglalásként azt kell megállapítanunk, hogy nincs semmilyen adatunk a kazárok csak háborús időkben használatos, korlátozott hatékonyságú preírásrendszeréről (proto-írásáról). A célszerűséggel és a kínai példával is ellentétes lenne egy ilyen rendszer alkalmazása.

Mivel a forrás nem is említ külön jelrendszert, csak a nyílvessző alkalmazásáról beszél – ezért az arab író híradása nem magyarázható úgy, ahogyan azt Mandics György tette.

Amitől egy analfabéta visszariad, azt a rettenthetetlen írástudó elolvassa?

Olyan nehéz egy szójelekkel írt mondatot kisilabizálni? Ugyan mi tart vissza értelmesnek látszó embereket két szójel azonosításától? Nem tudásra, hanem bátorságra van szükség az olvasáshoz?

Nagy megtiszteltetésben van részem, mert mintha megveregette volna a vállamat Mandics György. Ő egy félműveltek által ünnepelt írástörténész, aki egyébként igen tehetséges ember lehetett, hiszen annak idején Ceausescu is poltikai tisztként alkalmazta a temesvári páncélos hadosztályánál. Legalábbis ez volt olvasható a közelmúltig a Demokrata internetes változatában a 2009-es évfolyamban. Újabban azonban már csak a tárolt változata érhető el a neten ennek az érdekes riportnak.

Nos, Mandics György tollából most jelent meg a szómenésről és súlyos fogalomzavarokról tanúskodó monumentális trilógia második kötete. Ebben talán a székely írással szeretett volna foglalkozni – azonban a kötetek célja sem a kötet címéből, sem a tartalmából nem derül ki. A cím ugyan mintha a rovásírásunkat ígérné, de az egymást követő fejezetek idegen lineáris írásokkal vannak tele, amelyet hozzáértő nem mos össze a székely írással.

E kötet 262. oldalán néhány mongóliai tamgát mutat be a szerző e sorok íróját és Szekeres Istvánt követve. Bár ez esetben pontos formai megfelelések mutathatók ki a székely írással, a szerző ezeket nem hajlandó a székely jelek rokonának tekinteni és a magyarázatainkat elfogadni.

1. ábra. Mandics György szóban forgó cikke a kötetből

Azt írja a neves szerző, hogy „Dorzs és Novgorodova bemutat néhány sziklarajzot Tagan Golból, amelyeket Varga Géza rögtön hun-magyar írásjelekként értelmez.” Itt a „rögtön értelmezés” nem számít dicséretnek, hiszen Mandics György a szójeleink létét akkor sem hajlandó tudomásul venni, ha látja és elolvashatja őket.

Pedig a szójeleink felismerésére és elolvasására mindenkinek lehetősége van, még Mandics Györgynek is. Ehhez elegendő alaposan megismerni a székely jelek és a magyar nyelv történetét. Segíti a felismerést, ha elmélyed abban az irodalomban, amely azt a több évtizedes munkát ismerteti, amelynek során az Írástörténeti Kutatóintézet baráti körének tagjaival közösen tisztáztuk a székely jelek akrofóniáját. Ha figyelemmel kísérte volna ezt a műhelymunkát, akkor nem tenné fel az alábbi értetlenkedő kérdéseit:

„Hogy lesz ebből írás? Varga nem ismert lehetetlent. Ha a J jele (kacskaringó) ebben az időben JÓ jelentésű volt (talán azért, mert a víz is JÓ dolog??), akkor az US jelet ŐS-nek olvasva, e jelek „JÓ ŐS” olvasatúak lehettek!”

A Dorzs által közölt szójelek elolvasása valóban nem lehetetlen, ha ismerjük a székely „j” (jó) és „us” (ős) jelek akrofóniájának rekonstrukcióját.

2. ábra. Részlet Dorzs sziklarajzaiból: a Jó ős olvasatú ligatúra

3. ábra. A Dorzs által közölt Jó ős olvasatú ligatúra elolvasását lehetővé tevő jelpárhuzamok (balról jobbra): a csukcs „jó” szójel, a Szent Korona „jó” szójele, a székely „j” betű, a hettita „isten”, a szkíta „ős”, valamint a székely „us” (ős) szójel

A kacskaringó az égig csapó hullámtaraj ábrázolása, s ebből lett a székely írás "j" betűje. Eredetileg kacskaringó alakú volt, s csak a rovástechnológia hatására vette fel az 1-eshez hasonló alakját. Kacskaringó alakú változatok találhatók a magyar néprajzi, uralmi és vallási jelkincsben, továbbá a sztyeppi és hazai régészeti anyagban is. A kacskaringó alakú jelnek jól értelmezhető példáját találjuk többek között a Szent Korona keresztpántjain (amelyek az Éden szent folyóit jelképezik), valamint a mártonhelyi Szent Kristóf freskón (ahol azt a folyót jelöli, amelyen a szent átgázol). Ezek alapján is nyilvánvaló, hogy a székely „j” betű a jó szójeléből rövidült le az akrofónia során – mert a jó szavunk egykor „folyó” jelentést is hordozott (amit a történeti-etimológiai szótárakban bárki ellenőrizhet). Megerősíti ezt a következtetést a kacskaringó alakú csukcs „jó” szójel is.

Erdélyben ma is van egy Méregjó folyó, aminek a neve azt jelenti, hogy „Méreg folyó”. Amihez Őrtűz hozzáteszi a neten, hogy „Proto FU *joke: river (folyó); joki: finn Fluss (folyó); mordvin 'jov', komi 'ju', mansi 'jé, ja' jelentése is folyó! Vagyis a magyaron kívűl leginkább a FU nyelvekben található meg!”

Az „us” szójel a Tejút hasadékát ábrázolja, ahol karácsonykor a Nap (az ősünk) felkel. E szavunk esetében is hasznos a történeti-etimológiai szótárak felütése, mert azok az ős szavunkról szólván közlik, hogy a latin írásunk kialakulásakor még vs alakban is rögzítették. Mivel a latin írásban sokáig nem különült el, vagy felcserélhető volt a „v” és az „u” betű, némi joggal következtetünk arra, hogy az 1400-as években lejegyzett nikolsburgi ábécé „us” jelneve az ős szavunkat rejti. Megerősíti ezt ama körülmény, hogy az „us” szójelünk formai és tartalmi megfelelője megtalálható a hettita hieroglif írásban és a szkíta jelkincsben is. A hettitáknál az „isten” szójele, a szkítáknál pedig (egy krími koronán) az „isten” jelentésű ligatúra első tagja. A hettiták a napistenüket a hatti eredetű Estan néven tisztelték, amely a magyar isten szó megfelelője. Az isten szó kimutatható a (Mészáros Gyula szerint) hatti eredetű szkítáknál is a Borüszthenész „Bor isten” szóban. Mivel a magyar isten szó „ős Ten” értelmű összetétel, nyilvánvaló, hogy a székely „us” jel az ős szójele volt és máig az maradt.

Mandics György mindezekről mit sem hajlandó tudni, s csak az jut az eszébe, hogy a víz jó dolog. Valóban az, de nem ezért kell jó-nak olvasni a kacskaringót; hanem azért, mert a jó szavunk egykor „folyó” jelentésű is volt. E szójel az ősvallási gondolkozásban elsősorban az Istennel azonosított Tejútat jelölte – ezért használjuk máig a jóisten jelzős szerkezetet.

Korábban már tisztáztuk ezeket az összefüggéseket, s bárki rákereshet a neten is, aki valóban kíváncsi rá, s nem csak gúnyolódni és kákán csomót keresni akar. Mindez alapvető tudnivaló, amit a jelek világában jártasaknak nem kell külön elmondani.

Ha a fentebb tárgyalt két jelet látjuk egymás után írva, akkor némi joggal olvassuk el őket „Jó ős” alakban. Ehhez az elolvasáshoz egy analfabéta számára valóban szükséges a bátorság, amiért jogos lehet a taps.

Komolyabbra fordítva a szót: csupán Mandics György hiányos nyelvészeti alapozottságáról, s nem az én lehetetlent nem ismerő vakmerőségemről van szó. Gúnyolódni persze sokkal egyszerűbb, mint évtizedeken át tanulni a magyar nyelv- és írástörténetet. Azaz olyan szerző írta tele a szépen bekötött, jobb sorsra érdemes fehér papírt, akinek az írástörténeti-ősvallási-néprajzi műveltsége még hagy némi kívánnivalót maga után. Az etikai szintjéről és a szándékairól nem is beszélve.

A rovasforrai.hu értékelése Mandics György kötetéről

Minden könyvnek annyi jelentése van, ahány olvasója – akik a felkészültségüknek megfelelő méltatásra képesek.

„Mandics György könyvének megjelenése forradalmi változásokat kell, hogy előidézzen a rovásírók körében” – írja a rovásforrai.hu cikkírója.

Lehet ebben valami, hiszen magam is több cikket szenteltem eddig Mandics György kötetének elemzésére, ami a kötet valamilyen jelentőségére utal. Forradalmi változásokról azonban nem beszélnék, mert a kötet nem képvisel lényeges újdonságot. A cikkeimet inkább a Mandics György által végzett hatalmas munka iránti tisztelet és a kötetében szereplő súlyos tévedések kijavításának igénye indokolta.

Sajnos a rovásforrai.hu cikkírója nem árulja el, milyen forradalmi változásokat idézhetne elő Mandics György kötete másokban, s erre miért kellene számítanunk. E kötet bevallott célja ugyanis csupán a rovásírásunkkal kapcsolatos irodalom áttekintése volt és az anyag közvetítése a szélesebb olvasóközönség felé. Ez egy minimális program, amitől eleve nem várhatunk tudományos felfedezéseket, legfeljebb a korábban közzétett felfedezések értő ismertetését (azonban Mandics Györgynek ez sem sikerült maradéktalanul). A kötetben szereplő adatok ennek megfelelően jórészt ismertek is a téma ismerői előtt. Legfeljebb azok számára jelenthetnek ezek „forradalmi” újdonságot, akik nem járnak szakkönyvtárba és nem sokat költenek könyvekre sem (persze a román nyelvű anyagot nehezebb lehet a hazai könyvtárakban, románul esetleg nem is tudó olvasóknak áttekinteni, s ebben érdemi segítséget jelent Mandics György kötete). Csak akkor válik érthetővé a rovásforrai.hu szerzőinek felfokozott várakozása, ha tudjuk, hogy ők gyermekeket tanítanak rovásbetűkkel írni és olvasni, esetenként alapvető téveszméket terjesztve közöttük. Az ő köreikben valóban okozhat nagy meglepetést a szakirodalom alaposabb megismerése.

Ezt követően a rovásforrai.hu cikkírója eltér a Mandics-kötet ismertetésétől és vág egyet oldalra, meg nem nevezett valakik irányába.

"Mert mindazoknak, akiknek munkássága eddig csupán abból állt, hogy a 3, 4. utánközlésből egy 5. cikket fabrikáltak össze ... "

Ezek szerint több ilyen szerző is van, hiszen többesszám szerepel a mondatban. Kár, hogy a cikkíró nem nevezi meg, kikre is gondolt. Így – hozzám hasonlóan – az az érzése támad az olvasónak, hogy ilyen szerző nincs is. Egy munkásságot ugyanis aligha lehet 3-4 utánközlésre építeni. Egyébként sem világos, miért érdekes, hogy utánközlésról van-e szó, vagy első közlésről. Tudjuk persze, hogy sokak szerint az első közlés és az egyedi műpéldány értékesebb az utánközlésnél és a sokszorosított műpéldánynál. Ez azonban csak a műkereskedelem szempontja, nem a tudományé. A tudomány számára a felismerés tudományos jelentősége és alátámasztottsága érdekes; és nem az, hogy hányszor adták ki a cikket. A műkereskedelemmel ellentétben a tudományos művek esetében az újrakiadás értéket jelent, mert a legjobb műveket szokás ismételten kiadni.

A rovásforrai.hu cikkírója így folytatja az oldalvágást: "... vagy a világhálóról leszedett hibás betűsorok alapján világrengető felfedezéseket közöltek ..." A világrengető felfedezések alapja lehet akár az internetről összeszedett adathalmaz is. A tudományos cikk jó lehet akkor is, ha a világhálóról leszedett adatokra épül – amennyiben a benne kifejtett felismerés értéket képvisel és megfelelően alá van támasztva. Azt, hogy a cikkíró mit ért "hibás betűsorok" alatt, s hogy ennek mi köze van Mandics György kötetéhez, azt az elmaradt kifejtés miatt nem tudhatom.

Ennek megmagyarázása helyett a névtelen valakik szapulását folytatja a cikkíró imígyen: "... esetleg saját kutatómunka és tehetség hiányában a kutatók műveit marcangolták dühödt hiénaként és küldték szét többszázas körlevelekben ...". Egy pillanatra – a túlzások ellenére – elgondolkoztam azon, hogy rám gondolt-e a cikk írója. A többször dokumentált szeretetteljes segítőkészségemet ugyan aligha lehet összetéveszteni egy bírálatokat fogalmazó "dühödt hiéna" képével; mégis az a tény, hogy rovásírás témakörben én írom a legtöbb – ha nem az összes (tudományos igényű) – kritikát. Aztán elhessegettem magamtól ezt a rémképet, hiszen írni-olvasni tudó, átlagos értelemmel bíró ember aligha gondolhatja, hogy a kritikáimat "saját kutatómunka" híján írom.

A cikkíró szerint "... mindezeknek most fel kell emelkedni a kényelmes fotelből, ki kell menni a terepre ..." Ebben azonban nem értünk egyet a cikkíróval. Ha sörözgetéssel tölt el az ember egy vasárnap délutánt, akkor a veseműködés ritmusának megfelelő szabályos időközönként valóban "fel kell emelkedni a kényelmes fotelből" és "ki kell menni" – de hogy ennek mi köze lehet Mandics György kötetéhez, azt a dörgedelmes cikkíró nem fejti ki. A tudományos kutatás ugyanis – egy bizonyos anyagismeret birtokában – már nem feltétlenül igényli a mászkálást. Ha a kutató felismert néhány megoldandó kérdést és a kérdésekre adandó válaszra lehetőséget adó összefüggést (valamint rendelkezik a szükséges könyvtárral, vagy megfelelően képes használni a világhálót), akkor nem elengedhetetlenül fontos a terepjárás. Akadnak persze olyanok, akik számára a tudományos kutatás azonos egy turistaúttal; ha az érint néhány múzeumot, vagy régészeti lelőhelyet. Pedig a terepjárás, az adatok összeszedése csak egy előmunkálata a tudományos felfedezésnek. Ott van pl. Friedrich Klára, aki Szakács Gáborral egyetemben megfordult a viszokói „piramis” barlangjában és ott lefényképezett egy kőbe vésett, két székely jel kőkori párhuzamából álló feliratot. Ezt közzé is tette, de elolvasni nem tudta, bár ezzel alkotott volna valami tudományos jelentőségűt. Azért nem tudta elolvasni, mert szerinte a székely rovásírásnak a kezdetektől csak betűi vannak (ez a kő azonban szójelekkel íródott). Nem jobban tette volna, ha a közzététel előtt előbb kényelmesen elnyújtózik a foteljében és megpróbálja megérteni a feliratot például azon művek segítségét is igénybe véve, amelyekben a székely írás szójeleiről esik szó? Természetesen nem Mandics György szóban forgó kötetére gondolok, mert abban nem sok hasznosat találni a szójeleinkről.

A cikkíró tovább folytatja: "... be kell menni a múzeumokba (bármennyire is sajnálják a pénzt a belépőre) ...". A veleméri Sindümúzeum alapítójaként és fenntartójaként ezzel messzemenően egyetértek. Egyúttal meg is nyugodtam: a cikkíró aligha gondolhatott rám. Azonban ez esetben sem tudom, hogy a múzeumba járásnak mi köze van Mandics György kötetének értékeléséhez.

„... sőt még a könyvtárhasználat szabályait is meg kell tanulni” – fokozza a drámai feszültséget a cikkíró, amivel szintén egyet lehet érteni. Nekem is meg kellett tanulnom, vagy 55 évvel ezelőtt. Ennek hiányában aligha találnám meg a tucatnyi szakirányú könyvemet a könyvtárakban.

"Ugyanis úgy tűnik ebben a könyvben" – írja a cikkíró – „Mandics György mindent megírt, ami eddig a rovás és rovásírás terén történt és ez még nem minden, még hátra van két kötet!". – Ebben már nem értünk egyet a cikk szerzőjével. Mandics György ugyan kiollózott és összelapátolt egy csomó cikket – azonban nem volt képes mindegyik megértésére. Ezért a kötete nem tartalmazza azokat a legfontosabb felismeréseket, amelyek a székely írás pontos jellemzéséhez szükségesek lennének, s amelyekre ma már képesek vagyunk.

A cikkíró azonban rendületlenül folytatja a dicshimnuszt: „Mandics György a tárgyilagos kutatók közé tartozik, könyvében nem igazságot oszt, hanem tudást." Hozzátenném: legalább annyi téveszmét terjeszt, mint tudást.

Van persze hasznos dolog is a kötetben. Egyetértek Mandics Györggyel a margitszigeti kő (egy hamisítvány) értéktelenségét illetően. Nyilván ő is olvasta a Magyar Nyelvben a hamisító vallomását. A cikkíró azonban nem olvashatta, ezért így ír. "… egyszer megtisztelt minket és eljött előadásunkra a Magyarok Házába. A Margit-szigeti kőről is szót ejtettünk, némi szorongással, mert tudtuk, hogy ebben nem értünk egyet, neki arra vannak bizonyítékai, hogy hamisítvány, nekünk pedig arra, hogy eredeti. Mandics az előadásunk végén nem állt fel kiselőadást tartani, minket cáfolni, a közönséget a maga oldalára állítani, az előadók tekintélyét aláásni, hanem tiszteletben tartotta, hogy ez a mi előadásunk és más a véleményünk.”

Én azonban elképzelhetőnek tartok egy másfajta értékelést is. Például azt, hogy az ártatlan közönséget félrevezetni bűn. Mit tehet egy tájékozott ember, ha konstatálja, hogy az előadó nyilvánvaló téveszméket terjeszt? Arany János szerint vétkesek közt cinkos, aki néma. Aki rendelkezik azzal a tudással, amelyikkel a közönség félrevezetését el lehet kerülni, annak illik valamit tennie a közönség védelme érdekében. Például félrevonhatja az előadót, s tájékoztathatja arról, hogy a Margit-szigeti kő egy régen beismert hamisítvány. Ezt tettem én is, amire azt az elképesztő választ kaptam, hogy biztosan azért tartom hamisítványnak, mert nem én fedeztem fel.

Lehet, hogy Mandics Györgynek több esze volt, mint nekem és praktikusabban járt el. Úgy gondolhatta, hogy az effajta baráti figyelmeztetéssel csak értelmes embereken lehet segíteni.

Mandics György: "Hogy durvább jelzőt ne használjunk"

Módszertani hiba emlegetése és enyhébb jelzők alkalmazása nem menti fel Mandics Györgyöt a módszer ismerete és alkalmazása alól.

Mandics György rovológiai trilógiájának második kötetében (Róvott múltunk, 2011/21) bírálja Varga Csaba egyik felismerését. A Lascaux-i barlang falán talált egyes jeleket ugyanis Varga Csaba számjelekként értékeli, feltehetően helyesen – amivel azonban Mandics György nem ért egyet.

Ő már ilyen, a legnagyobb felismerésekhez sem tud tiszta szívből gratulálni.

1. ábra. Mandics György így mutatja be a Varga Csaba által azonosított számjeleket

A fenti idézetből az sejlik fel, hogy Mandics György kultúrember lehet, hiszen moderálja magát és nem használ durvább jelzőket. Tudna pedig bizonyosan, s talán kedve is lenne hozzá; de mégsem teszi. Ez a dicséretesen visszafogott magatartás elegendő lehet egy kocsmában, de bizonyosan nem elegendő egy tudományos értekezéshez. Akkor sem elegendő, ha a szerző egy divatos fordulattal élve módszertani hibát is emleget – mert nyilvánvaló, hogy fogalma sincs magáról a módszerről (a módszerhez hozzátartozna a valószínűség-számítás alkalmazása, s nem merülhet ki a módszerre való puszta hivatkozásban).

Ez esetben ugyanis az a kérdés, hogy a távoli lineáris jelrendszerek hasonlósága minek köszönhető. Amire kétféle válasz is adható.

Az egyik lehetséges válasz az, hogy csak a véletlen egyezés miatt hasonló „néhány elemében a két rendszer”. Ezt vallja a „tudós világ” legtöbb képviselője – ez azonban nem számít érvnek, mert a tudományos bizonyítás nem népszavazás kérdése. Erre szavaz Mandics György is, amikor azt emlegeti, hogy „a maja számrendszer belső fejlődésű, közép-amerikai, s majdnem 18 000 év választja el az európai Lascaux-tól”. Különösen akkor nem számít ez az álláspont, ha minden képviselője csak a távolságra (azaz valójában az ismerethiányra) apellál. Ez ugyanis nem érv a hasonlóság ténye ellenében. Puszta feltételezésről van szó, mert azt csak hiszik ugyanis minden bizonyíték nélkül, hogy e rendszerek poligenezis útján keletkeztek volna, azaz semmiféle rokonság nem fűzi őket össze, külön-külön találták fel őket.

E kényelmes (mert semmiféle bizonyítást nem alkalmazó) álláspontnak az a hibája, hogy nem tud magyarázatot adni a hasonlóságok tömegére, amelyek minden tudományágban elsősorban a rokonság jeleként értékelendők.

A másik elv (a másik lehetséges magyarázat a hasonlóságokra) a monogenezis feltételezése, amelyet Carl Faulmann is kifejtett annak idején, s amelynek matematikai ellenőrzését 1991-ben végeztük el Nemetz Tiborral, a Matematikai Kutatóintézet matematikusával. Az elvégzett matematikai valószínűség-számítás azt eredményezte, hogy a hasonlóság az írástudomány területén is döntően és elsősorban a genetikus kapcsolat jele, s nem a véletlen egyezésé. Ezt az eredményt közzé is tettük a Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetben, még 1993-ban. A könyvet Mandics György is idézi több helyen is, de az említett fejezet jelentőségét aligha sikerült megértenie.

Ugyanis ettől kezdve a legtávolabbi jelrendszerek rokonsága is nyilvánvaló, ha hasonló jelei vannak. Az azóta eltelt évek alatt az bizonyosodott be, hogy ez a genetikai kapcsolat a kőkorból ered, s az amerikai indiánok ősei még Eurázsiából vitték magukkal a hasonló, ősvallási jelentőségű jeleiket.

Azaz Mandics Györgynek – akár használ durva jelzőket, akár nem használ – nincs igaza, amikor módszertani hibát emleget a távoli lineáris jelrendszerek hasonló jeleiről szólván. Nem elegendő a módszer puszta említése, ha arról a jelek szerint mit sem tud. Az alátámasztott érvelést, a munkát és a hozzáértést – egy tudományos igényű dolgozatban – a visszafogott jelzők osztogatása sem pótolhatja.

Mit tanulhatnának a rovásírók Friedrich Engels példájából?

Manapság hamarabb lebontanak tíz Engels-szobrot, mintsem állítanának egy újat. Érthető és rendjén is való ez, azonban az ilyen bontott alakok esetéből is tanulhat az okos ember.

Érdemes-e tanulni bukott teoretikustól?

Természetesen mindenkitől és mindenből érdemes tanulnunk, ha lehet. Például azt érdemes ellesni Friedrich Engelsnek, a marxizmus ismert klasszikusának a példájából, hogy miként is kell helyesen leírni a Friedrich nevet rovásbetűkkel. Engels keresztneve ugyan nem maradt ránk rovásbetűs változatban, de annál többször írták le cirill betűkkel – s a dolog logikája mindkét írás esetében azonos.

A logikára pedig itthon is szükség van.

Az oroszoknak (a kínaiakról és a japánokról nem is beszélve) nem jutott az eszébe az idegen nevek betűinek mechanikus átkonvertálása – mert jobban ismerik és becsülik a saját nemzeti írásukat, mint a mi „rovásírás-szakértőink” a miénket.

Persze, az oroszoknak könnyű dolguk volt, mert a helyesírásukat értelmes emberek dolgozták ki.

Friedrich Engels neve cirill betűkkel (FRIDRIH ENGELSZ alakban) van leírva; azaz nem úgy, mint azt a hazai „szakértők” rovásbetűkkel tennék

Fonetikusan rójunk-e, vagy inkább latin módra?

Ezt a kérdést legújabban Mandics György vetette fel a Róvott múltunk c. trilógiájának harmadik kötetében. Az első két kötet alapján várható volt, hogy e kérdésben is a téveszmét veszi a védelmébe. Így is történt.

Mandics György – mint az a Demokratában megjelent riportból kiderül – kommunista szülők gyermeke. Olyan környezetben nőtt fel Romániában, amelyben Marx, Engels és Lenin összes művei általában kéznél szoktak lenni. Akár arra is számítani lehet, hogy volt közöttük orosz nyelvű példány is. Ha az ember Moszkvában tanult, vagy megajándékozták valamilyen elvtársi alkalomból, netán Brezsnyev elvtárs küldött neki egy ajándékkötetet a névnapjára; akkor hozzájuthatott egy-egy díszkötésű orosz nyelvű fejtágítóhoz, amelyiken Friedrich Engels nevét is cirill betűkkel írták.

Ezeket az illusztris köteteket akkoriban nem volt szokás rögvest a szemétbe dobni, sőt némelyik nappaliban a díszhelyre tették őket. Nem állítom, hogy a Mandics családban is ez történt, mert nincs rá adatom. Azonban kizárni sem tudom a lehetőséget. Ezért aztán elvileg előfordulhatott (volna), hogy a kis Mandics Gyurka a Friedrich Engels név valamelyik cirill betűs lejegyzésének környezetében cseperedik írásszakértővé. E feltehető lehetőséget azonban – ilyen, vagy olyan okokból – nem használhatta ki. Pedig, ha lett volna ilyen kötet a közelében és a kezében, akkor – kis költői túlzással – az anyatejjel szívhatta volna magába azt az elvet, amit most könnyedén alkalmazhatna – ha szándéka a Friedrich név helyes átírásának tisztázására, s nem a kötözködés szó használatára irányulna.

Azt írja ugyanis e kérdésről (III. kötet, 662. oldal): "nagyon sokan úgy vélik, hogy a fonetikus átírás a helyes. De kimutattuk azt is, hogy ez az elv, mint a magyar nyelv helyesírási szabályaival ellentétes, mily zavarokat, s idétlenségeket okoz. A jelenlegi helyzet mindenképpen megoldásért kiált, hiszen az idegen eredetű nevek, mint Libisch, vagy Friedrich ejtés szerinti átírása e személyek identitását zavarja meg, s a kötözködések forrása lesz hosszú ideig. (Varga 2010, 173., 176.)".

Mandics György röviden fejti ki az álláspontját, de az több sebből is vérzik.

Ellentétes-e a székely írás fonetikus alkalmazása a magyar nyelv helyesírási szabályaival?

Először is, a magyar nyelv helyesírási szabályai nem a nyelvre, hanem az írásra vonatkoznak; méghozzá arra az írásunkra, amelyből a vonatkozó helyesírási szabályzat példákat citál.

Senki ne tápláljon megalapozatlan illúziókat, mert az MTA illetékeseinek az eszébe sem jutott, hogy a rovásírásunkra is ki kellene dolgozniuk egy helyesírási szabályzatot. A kezem ügyében lévő A magyar helyesírás szabályai c. kötet csak és kizárólag a latin betűs írásunk helyesírási kérdéseivel foglalkozik.

Olyannyira egyértelmű volt ez a kötet szerkesztői számára, hogy a kötet elején a használatos írásrendszert nem is határozták meg. A használatos jeleket azonban igen, ezért egyértelműen tisztázható, hogy a latin alapú ábécénkről van szó. Erre dolgozták ki a helyesírási szabályokat, amelyeket nyilvánvalóan nem lehet a székely írás esetére alkalmazni.

Miért tekintem ezt nyilvánvalónak?

Például azért, mert a felhasználható betűk listájában csak latin betűk szerepelnek – ami elegendőnek látszik a kérdés eldöntésére.

Ha továbbgondoljuk a dolgot, akkor az is világossá válhat, hogy mondjuk az elválasztási szabályok sem lehetnek minden esetben azonosak a latin és a székely írásunkban. Legfeljebb néhány nagyon általános alapelvet alkalmazhatunk a rovásírásban is. Ilyen az az alapelv, hogy "A magyar helyesírás ... a lehetőségekhez képest híven tükrözteti a szavak hangalakját."

Ezt az elvet sem azért lehet alkalmazni a székely írás esetében, mert a székely rovásírásról írták volna őket, hanem mert ez a fonetikus írásrendszerekre általánosan jellemző törekvés (amit a székely írás időtlen idők óta alkalmaz, s amibe a latin írás – a „történelmi” nevek írásával illusztrált módon – belebukott.)

Mindebből az következik, hogy Mandics György alaposan melléfogott, amikor a fonetikus lejegyzés székely vívmányát a magyar helyesírással ellentétesnek véli, s erre hivatkozik.

A magyar helyesírás MTA által megfogalmazott szabályainak semmi köze a székely íráshoz, de különösen nincs a Mandics György és társai által képviselt téveszméhez.

Friedrich Klára így (hibásan, nem fonetikusan, FRIEDRICH alakban) írja át a saját nevét rovásbetűkkel az egyik könyvének címlapján

Zavaró idétlenség-e a rovásírás?

Bár Mandics György azt állítja, hogy a fonetikus elv alkalmazása zavarokat és idétlenséget okoz, ebben ismét téved. Minden írásnak vannak sajátosságai, amit a más íráshoz (esetünkben a latinhoz) szokott, nem feltűnően inteligens ember zavarónak és idétlennek érezhet. Pedig nem az, hanem sajátos. Csak a székely írás néhány tulajdonsága lehet szokatlan a latin íráson pallérozódott nem túl éles elmének.

Ami nem jelent többet Friedrich Klára esetében sem, mint hogy rövid ideje foglalkozik a székely írással és még nem tudatosultak benne az írásunk szokásai és írásképei.

Amitől Mandics György hátrahőköl, az maga a székely írás. Mit mond akkor a kínai írásra, vagy – uram, bocsá! – a héberre?

A szokatlant és ismeretlent nem illik zavarónak és idétlennek minősíteni, különösen, ha ez a mi nemzeti hagyományunk. Ezek a székely írás szabályai, amelyeket meg kellene ismerni és őrizni.

Várható-e az effajta értékmentés zavaros és idétlen gondolatokkal telezsúfolt fejektől?

Magyar ember nem próbálhatja a székely írást a latinhoz igazítani pusztán azért, hogy a megszokott (és hibás) latin írásképhez hasonlítson. A szokatlant az okos ember megpróbálja megismerni és megérteni. És amíg ez nem sikerül neki (amíg a saját nevét sem képes helyesen leírni), addig nem tanít másokat a rovásírás szabályaira.

Nyelvészi rettegés

A nyelvészek – a tartózkodásukból ítélve – félnek a székely rovásírástól; talán, mert ők sem értenek hozzá. A bátorságukat növelendő, lehetőséget adtam az egyik ismert nyelvészünknek arra, hogy közeledjen a nemzeti írásunkhoz s esetleg meg is barátkozzon vele. Megkérdeztem ugyanis, hogy szerinte milyen módszerrel kell átírni az idegen és a történelmi neveket székely jelek segítségével. Habozás és gondolkodás nélkül vágta rá, hogy tiszteletben kell tartani a történelmi alakokat.

Ami csak azt jelenti, hogy a nyelvészeknek sem ártana előbb gondolkozni, s azt követően megszólalni. A szó ugyanis addig a miénk, amíg ki nem mondjuk. Ha már kimondtuk, netán le is írtuk, akkor a kritikusainknak lehetőséget adtunk a hibáink kipellengérezésére – amit kevesen szeretnek. Nyelvészünk azonban nem gondolt arra, hogy a latin betűvel írt történelmi nevek azért térnek el a mai helyesírásunktól és kiejtésünktől, mert akkor és ott még nem alakult ki a megfelelő latin betűs helyesírás, a latin betűs ábécénkben még nem voltak meg a szükséges jelek.

Vagyis a történelmi nevekben – némi túlzással – helyesírási hibák, a korabeli íráshasználat megoldatlanságai rögzültek (azonban nem árt megjegyezni, hogy e hibák csak a latin írásrendszer hibái).

Egy történelmi példa: Werbőczy neve rovásbetűkkel

A székely írás ezekben a „történelmi” időkben is gond nélkül le tudta írni, esetenként le is írta ugyanezeket a neveket. Ha most valaki a latin írás hibáit a saját szemellenzői miatt át akarja plántálni a székely írásba, akkor azzal csak a hozzá nem értésének állít emlékművet.

Nem sok történelmi név maradt ránk rovásbetűkkel írva, de azért akad legalább egy meggyőző példa: Werbőczyé. A Hármaskönyv (Tripartitum) kitűnő szerzőjének a neve így jelenik meg Fischer Károly Antal könyvében:

A néhány száz évvel ezelőtt keletkezett (Fischer Károly Antal által csak idézett) rovásszövegben a „Werbőczyt” szót VERBŐCIT alakban írták le rovásbetűkkel

Miféle identitást jelez a név írásában szereplő ostobaság?

Azt írja Mandics György, hogy az idegen eredetű nevek, mint Libisch, vagy Friedrich ejtés szerinti átírása e személyek identitását zavarja meg. Meghökkentő ez a szempont, de megpróbáljuk értelmezni.

A neten olvasható meghatározás szerint az identitás „Az a logikai törvény, amely szerint minden fogalomnak adott időben és vonatkozásban önmagával azonosnak kell lennie."

Ez a mi esetünkre aktualizálva azt jelentheti, hogy a névjegykártyán rovásbetűkkel szereplő név a névjegykártya tulajdonosára jellemző. Aki tudja, hogyan kell leírni a saját nevét rovásbetűkkel, az jól írja le; aki meg nem tudja, azt esetleg kiröhögik. Azt is jelenti, hogy a címerpajzsára mindenki olyan jelképet fest, ami rá jellemző. A bölcs ember a baglyot, a nem bölcs pedig az ökröt.

Kétségtelenül joga van mindenkinek ragaszkodni a rá jellemző megoldásokra. S az identitással valóban nem férne össze, ha nem okos emberekről a névjegyük, vagy a címerük alapján valaki az indokoltnál jobbat feltételezne.

Az Így írtok ti magyar őstörténetet c. kötetnek a Szakács Gábor és Friedrich Klára írni tanít c. fejezetére mutat Mandics György hivatkozása

Mandics György megoldásért kiált

A szakmai megoldás régen ismert: fonetikusan kell írni.

Egyébként pedig – mint láttuk – azok az indokok, amire hivatkozva Mandics György megoldást sürget, nem is valódi okok.

Az egyik ilyen ok az identitás volt. Az persze nincs előírva, hogy egyes rovásszakértőknek a valódi szellemi képességeiknél jobb névjegyet kell felmutatniuk. Az ordító helyesírási hiba nélküli névjegy valóban ellenkezne az identitásukkal. Ha nekik csak erre a mechanikus átbetűzésre futotta, s foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá a figyelmeztetés ellenére is, akkor legyen az ő névjegyük hozzájuk méltó. Legfeljebb néha részük lesz egy-egy gúnyos mosolyban, ami szintén méltó lesz az identitásukhoz.

A másik ok, amire Mandics György hivatkozott, az a sejtése volt, hogy a mechanikusan átbetűzött idegen nevek a jövőben kötözködés forrásai lesznek. S ebben nyilván van is valami, mert a tanár szerepében méltatlanul tetszelgő identitások élete nem irigylésre méltó. Mindenki joggal beléjük köthet, aki valóban tud írni és olvasni a székely írással. Azonban ez nem olyan nagy baj, mert végső soron ez a dolgok rendje. Jó irányú változásokra aligha számíthatunk, ha az ostobaságot folyton csak dicsérjük. A közszereplést vállaló érdemteleneknek néha szembesülniük kell a rideg valósággal.

Ezért aztán Mandics György a tudományos haladás és a megbízható tömegtájékoztatás ellen tesz, amikor annyira aggódik egyesek identitásáért. Hiszen semmi egyebet nem kell tenniük a „kötözködés” (azaz a tudományos életben megszokott kritika) elkerülése érdekében, mint hogy holnaptól kezdve helyesen írják le a saját nevüket. Azt követően bizonyára többen lesznek, akik tisztelni fogják őket. Különösen akkor, ha meg is köszönik a jó tanácsot – ahogy az becsületes emberek között illik. Mert a nagy embereket arról lehet megismerni, hogy át tudnak lépni a saját árnyékukon.

Válasz Mandics Györgynek „A magyarság jelképei” c. kötetemre adott kritikájára

Mandics György Róvott múltunk c. trilógiájának harmadik kötetében (Irodalmi Jelen Kiadó, Arad, 2011.) van egy A magyarság jelképei címet viselő 11 oldalas fejezet, amelyben megtisztelően nagy teret szentel a hasonló című kötetemben kifejtetteknek. Nyilvánvalóan tőlem kölcsönözte a fejezet megnevezését is (nem is beszélve az átvett ábrák soráról). Bár nem ért egyet az azonosításaimmal, azt helyesen ismeri fel, hogy az említett kötetemben a magyar jelképek és a székely rovásjelek kapcsolatát mutattam ki.

Ezen túlmenően azonban a szerző értékelésével csak a legritkább esetben lehet azonosulni. Mandics György kritikái ugyanis nem tudományos igényűek. A szerző – bár ez számítana tudományos igényű kritikának – nem adja az általam feltárt összefüggések (például jelpárhuzamok) jobb magyarázatát és nem mutatja ki a gondolatmenetem, vagy a felhasznált adataim esetleges hibáit sem. Csupán egy hazulról hozott ellenérzés munkál benne mindennel szemben, ami a székely írás antik eredetét támasztja alá, különösen viszolyogva az ősvallás emlegetésétől.

Jellemzően hibás nézetet tükröznek a fejezet indításakor írt mondatai: "e fejezetet ezzel a kérdéssel kell indítanunk, hogy eljussunk a rovásírás kultikus szerepéhez. Ez egy élő téma, de eddig elkerültük, mivel kívül van a tudományos racionalitás azon keretein, amelyek eddigi kutatásainkat meghatározták". Mi ugyanis úgy véljük, hogy a tudományos racionalitással egyáltalán nem ellenkezik, ha a székely írás eredetét kutatva a székely jeleket minden ismert jelkészlet jeleivel összehasonlítjuk. A Nemetz Tibor matematikussal 1992-ben elvégzett valószínűség-számításunk azt bizonyította, hogy a legtávolabbi írásrendszerek hasonló jelei is elsősorban a genetikus kapcsolatnak köszönhetőek. Azaz a jelrendszerek hasonlóságát a rokonságuk okozza. Egy alapos kutatás pedig el sem képzelhető a teljességre való törekvés nélkül.

Ismert, hogy a korábbi évtizedekben a magyar kultúra kezdeteinek kutatása csak egy bizonyos, szűkre szabott földrajzi térségben volt engedélyezve (a földrajzi korlátokat Róna-Tas András közölte). Egyes szerzőknél még a magyar ősvallás, vagy a magyar mitológia kifejezés használata is eleve tudománytalannak számított. Mandics György trilógiája ezt a ma már túlhaladott, nyilvánvalóan elhibázott és tudományon kívüli törekvéseket tükröző nézetrendszert képviseli.

A vallástörténészek egyébként már régen kimutatták (de bármelyik nyitott szemű földi halandó is hamar ugyanerre a következtetésre juthat), hogy a fejlett vallásoknak saját jelrendszere is van. Ezeket pedig joggal hasonlítjuk össze a székely írás és általában a magyar jelkincs elemeivel egy tudományos igényű elemzés során.

Úgy gondoljuk, hogy a kötetünkben valóságos összefüggéseket fedeztünk fel a székely jelek és az ősvallás jelképei között, és azokra az eddigi legjobb magyarázatokkal szolgáltunk.

A kötet megjelenése óta végzett további kutatások mindezt csak megerősítették. Például Záhonyi András a sumer és a tatárlakai jelek segítségével igazolta a Nimród tamga című fejezetben írtakat, mely szerint a székely írás „ty” betűje nem csak az atya fogalomjele volt, hanem egyúttal az Orion csillagképet is jelentette. Amihez a kínai „atya” fogalomjel példáját is társíthatjuk. Az általunk feltárt formai és tartalmi összefüggésrendszer kerek egészet alkot, amely önmagát hitelesíti. Ráadásul seregnyi alátámasztását is találjuk az írástörténeti, a vallástörténeti, a nyelvészeti és a néprajzi irodalomban – bár ez nem olyan fontos, mert a tudományos bizonyítás nem népszavazás kérdése.

Köszönjük, hogy a szerző felfigyelt a gondolatainkra és válaszra érdemesítette őket! A kötetünkben kifejtettekhez képest azonban a puszta fanyalgásai, vagy jelzőosztogatásai erőtlenek és hiteltelenek. A tudományos igényű kritikához megfelelő érvelésre is szüksége lenne, az ellenérzések egyszerű megfogalmazása nem elegendő.