Versek - Tollforgató Irodalmi Lap

Blitzer Csaba

Bennem élsz

1.

Kutat fúr szívem kemény talajába,

dohogását dobogásom csitítja.

Erektől duzzadó folyón a gálya

lüktető koszorúm búbaja, kínja.

Robbanó motorom gyújtja dinamit,

pokoli hőségben nekivetkőzhet.

Tágas csarnokában keres valamit

a tűző sivatagban nyüzsgő tömeg.

Úttalan dűnék közt oázist keres,

mint gyermek, ki előtt a betűleves,

s végre ott van a kezdet a kanálban.

X jelöli meg az elrejtett kincset,

de a kijárat valamiért nincs meg,

bóklászik lelkem labirintusában.

2.

Bóklászik lelkem labirintusában,

anatómia itt semmit sem érhet,

lépj át a tapétafalakon bátran,

hajbókolva enged majd át téged.

Eme szobámban légy takarítónőm,

legyen tiszta, mint szemed csillogása.

Ne nézz rám szigorún, inkább esendőn,

lelkiismeretem mélyre van ásva.

Érintsd meg falát, de ne soká maradj,

mezítláb, óvatos léptekkel haladj,

kristálypoharam is erősebb nála.

Agyalnál rajta, hogy került ez ide,

Sietsz hát csak tovább, gyorsan, ízibe,

Elmém rejtekében őrlángot látva.

3.

Elmém rejtekében őrlángot látva

lépsz labirintusból kusza örvénybe.

Azt hiszed, magyarázatot itt hátha

találsz ezernyi talányra… törvényre.

De csak rólad szól minden gondolatom,

te vagy eme gép mozgató rúgója.

Zavarodat zavarommal oldhatom,

s habkönnyű testeddel dőlsz rá fúródra.

Léket vágsz, fusson ezernyi gondolat,

mely rólad szór szét millió bókokat,

s mi is az én óhajtott nagy vágyam.

Permetez az ég, bókok az esőben,

édes nektár csepeg reám, miközben

végigsimogatja arcomat lágyan.

4.

Végigsimogatja arcomat lágyan,

nem akadálya hanyagolt borostám.

Durva szőrszegély az én erős váram,

de simításod ölelő borostyán.

Pír ül ki arcom sápadt szegletébe,

hintaszékében ringatózik, lüktet.

Fel-feltekint a fénylyuggatta égre,

égető fájdalmat holdfénnyel szüntet.

Hegyorom orromról síugrást végez,

sötétben ér el állam szegletéhez,

fekete függönyként szempillám lebben.

Ébredő ráncaim altatja újra,

feneketlen, sötét pórusom kútja,

szememmel látná magát szívesebben.

5.

Szememmel látná magát szívesebben,

megtudná, mi az, mi ennyire vakít.

Látnád már végre a gyógyírt a sebben,

amit saját körmöd mélyebbre hasít.

Könnyet termelnél butaságod látva,

elhintenéd azt a remény talaján.

Farkasszemet látsz, s hivalkodó páva

ezernyi szempárja fáradt karaván.

Sebzett angyal képében e vízió,

bár elmédben ez otromba víziló,

tükröm nem hazudik, a világ galád.

Nem elég homokba dugnod a fejed,

a sivatagban már alig kapsz helyet:

fúrt kútja mélyéről hallgatná magát.

6.

Fúrt kútja mélyéről hallgatná magát,

lélekharang kondul meg lent a mélyben.

Mint haldoklóért imádkozó család,

összekulcsolt, remegő kéz a kézben.

Kinyújtanám hozzád gyenge karomat,

lelked húzódzkodik, mélyre süllyedtél.

Egy remény szőtte kötelet adogat

a bódító lehelettől fülledt tél.

Felfelé hívogat pislákoló fény,

vak elemlámpa, vagy múló tünemény,

oly távoli és oly elérhetetlen.

Valami más kell, ami irányt mutat,

mi megtölti a feneketlen kutat:

torkom hárfája hangzik fel a csendben.

7.

Torkom hárfája hangzik fel a csendben,

falát reszelte már számtalan átok,

Neved ejtése csengőszó az éjben,

vakon megbízom, ha nyomodban járok.

Invitálhat jobbra sok-sok apró nesz,

balról suttog nekem sok szerelmes szót.

Marasztal királylány, grófnő, baronesz,

tündéri ajkad mond dó-ré-mi-fá-szót!

Fülellenző kéne, hogy ne halljak mást,

csak ezt a mámorító, csodás varázst,

szűztiszta lelkének lobogó dalát.

Pengetestű szavakat nem dobál rám,

szép emlékeket hoz egy aranytálcán,

barátfülemben ő a legjobb barát.

8.

Barátfülemben ő a legjobb barát,

húzd meg fülcimpám, ha nincs is névnapom,

hadd halljam jobban az angyalok karát,

gyarapodjon velem isteni vagyon.

Tágas az égbolt és kevés a felhő,

vattapamacsok kelnek öntudatra.

Türelem… ne lépj rá, várd meg, míg felnő,

a mennyek tengerén félve indulna.

Kevés a sziget, s a tenger végtelen,

maradj még, kérlek, maradj itt még velem,

engedd, hogy kertemben rozmaring éljen.

De eldobsz magadtól reményt és hitet,

éjjeli pihenőd lakatlan sziget.

Magánya fekete rózsa az éjben.

9.

Magánya fekete rózsa az éjben,

letépném én, de nem enged magához.

Hazug szirmait táplálja a szégyen,

hamis istenhez boldogságot áldoz.

Gyümölcseidet a kétely rágja át,

hamvas bőrét hanyagság pora fedi.

Nem várja tovább a kérdés válaszát,

a remény csírája nem hajt ki neki.

Vakság-e ez, vagy csak hályog van szemén?

Hisz ott tükröződik rajta az erény.

Szeretetemért is tiéd az érdem.

Ne legyél festő önismeret nélkül!

A homályos énképbe beleszédül,

tükörképe éget, lángol szívében.

10.

Tükörképe éget, lángol szívében,

hamis válaszok hamis prófétáktól.

Mondd meg hát, ki a legszebb a vidéken?

Bolond: holtak közt élő szívet gyászol.

Fuccsot mondasz ászokkal a kezedben,

kinyújtott karjaid homályba vesznek.

Szemedben én a nyugalmat kerestem,

de szaporán pislogsz, nem maradsz veszteg.

Butuska fejed temeted tenyérbe,

s a tisztán látás hófehér reménye

bomlik szét lassan bemocskolt penésszé.

Orra hegyénél még a hegy sem lát tovább,

keresi vaksága el sem bújt okát,

pedig még csak körül sem néz eléggé.

11.

Pedig még csak körül sem néz eléggé.

Orrod hegyénél is közelebb vagyok,

hogyha a lelked lelkemet elérné,

látnád, a nap milyen fényesen ragyog.

Ebédelni készül reggeli fánkból,

szunnyadó felhőből jókorát harap.

Két ásító hegynek csendesen átszól:

„Béleljetek völgyelt, ott fekszem hanyatt.”

Ígéreted száll beteljesületlen,

Majd szülte szárnyak elkeseredetten…

Bénítja el őket nyugtató oldat.

Múlt bűnei oszlanak avar alatt,

Szirmok hullnak el és új rügy fakad.

Hisz hol van már az a tegnapi holnap.

12.

Hisz hol van már az a tegnapi holnap,

múlt és jövő mába olvadt össze.

Felejtsd el mikor, és azt is, hogy hol vagy.

Óceánon túl, űr mélyébe jössz-e?

Hintód lesz ostorcsapásokkal bélelt

hátam, s bár nincs ki mind a négy kerekem,

göröngyös úton, s napsütötte érlelt

szőlőfürtök borította hegyeken

viszlek királyságod kősziklájához,

hol cserepes ajkam száz bűnt feláldoz,

csúnyát a szépnek és rosszat a jónak.

Egy pillanatra néz fel csak az égre,

s döbbent tekintettel veszi észre:

előtte már egy palotát vakolnak.

13.

Előtte már egy palotát vakolnak,

Kelemen önmagát falazza bele.

Bástyáim nem állnak ellen a csóknak,

nyílik a kapu, gyógyul lelkem sebe.

Gyenge karjával öleli a bástyát,

tekintetével őrzi a falakat.

Ágyúim dörgését szavai váltják,

s tornyon fészkelnek hófehér madarak.

Várbörtönből szabadítja ki szívem,

hadd doboghasson tenyerében híven,

váljon bástyából lovaggá, vezérré.

Az élet tábláján királynőm legyen,

senkivel nem osztozhat eme kegyen…

Bennem válhat csak maga is egésszé.

14.

Bennem válhat csak maga is egésszé,

mint filmkockák forró vetítőgépben.

Bennem élsz, szívem, lelkem veled élné

hétköznapjait, s csak tiéd az érdem,

hogy marionettként mozgatod kezem,

ha megbotlik lábam, te szülsz egyensúlyt.

Ajándékodról sosem feledkezem,

szerelmem, mi neked vigasztalást nyújt,

ha kétely szövi át gondolataid,

s lebontják hited tartó oszlopait,

nézz belém mélyen, a szememen is túl.

Lásd meg a képet, mit festettem rólad,

születésedre készült el utólag,

ecseted felett szerelmem lett az úr.

Mesterszonett:

Kutat fúr szívem kemény talajába,

bóklászik lelkem labirintusában.

Elmém rejtekében őrlángot látva

végigsimogatja arcomat lágyan.

Szememmel látná magát szívesebben,

fúrt kútja mélyéről hallgatná magát.

Torkom hárfája hangzik fel a csendben,

barátfülemben ő a legjobb barát.

Magánya fekete rózsa az éjben,

tükörképe éget, lángol szívében.

Pedig még csak körül sem néz eléggé.

Hisz hol van már az a tegnapi holnap,

előtte már egy palotát vakolnak.

Bennem válhat csak maga is egésszé.

Versek - Tollforgató Irodalmi Lap

Harmónia

Járdaszegélynek ütközött a visítás,

elütni készülte a harmóniát.

Cserbenhagyott áldozatát szedi össze

nyugalom szigetéről tévedt óriástörpe,

vidorogva kukázza össze morgolódó

szendeségét, elhapcizott szundításának

nyugalmát, tudorosságának önhitt lámpásába.

Hol az ellentétek ölésre fenik késeiket

felszabdalva teret, sáncolva frontvonalat,

addig a harmónia taktusait visongva ütik le

vezérek és bástyák, feláldozva fűkabátok

rejtekébe menekülő parasztok egyszerűséget

megunó báját.

Versek - Tollforgató Irodalmi Lap

Középpályás

A hiány termeiben megpihent a csönd,

ezernyi trombita hajszolta oda,

s a nyugalom rejtőzködő sikátorát

haragra gerjedt szél tépte szét.

Unalom bélyegét hitte a levélen,

áporodottságnak vélte a mézízű álmot,

s nem ismerte fel a szünetek ritmusát.

Őrült viharodba nem engedek sárkányt,

visszacsapó lángtól égne le a bajsza.

Hullámvasúton fel mindig csökken a sebesség,

gravitáció tartsa lent szárnyaló elméd,

repülj, s időben hullj vissza a földre.

A nagy lendülettől tekepályán puffansz,

s ha a kormányt jobbra szeded csak,

hasztalan lesz utad, csak körbe-körbe.

Feszült figyelemmel várnak a húrok,

s ha megpengeti az idő éles kereke,

kettépattan sorsa, s nem hangzik több nóta.

S ha lazán ernyedten megpihenve szunnyad,

lemarad belépője hangzatos dicsfényéről.

Versek - Tollforgató Irodalmi Lap

Jó éjt, hajnal!

Horkol a hajnal, délre elalszik,

magával viszi az ébredést,

begubózott harmatcseppek

pillangóként tovaszállnak,

álmuk utolsó sóhaját

viszik mennybéli kapukon át.

Álmos hajnal, jó éjszakát!

Csillagok alszanak testvéri fényben,

napöccsük szemet csípő,

langy verítékében,

holdbölcsőben mind

messze ringatóznak,

s míg idelent a csónak

átalhozza tegnap perceit a mába,

a holnap keríti azt növő hatalmába.

Hogy a szürkületből hogy lesz koromsötét?

Alkony engedi el bő nadrágja övét,

fekete szoknyát húz a vékony lábra,

így köszönt be hozzánk éjszaka leánya.

Gyárban jártam

Gyárban jártam.

Kétségbeesés termelt

fegyvereken tapostam,

gránát-almákkal megrakott

asztalhoz ültem.

S vártam.

Rejtekéből nem mozdult a kíváncsiság,

nem hallgatta senki ujjam dobolását,

koccintó poharak baráti üdvét.

Ülj még, mondta a magánnyal

sóhajtó s nyikorgó asztal,

ám engem a dohos csend

nem marasztal.

Gyárban jártam.

Forró önkívületben tornyokat emelnek,

bábeli zűrzavarban egymást taposva

tapasztanak össze illatos szappanokat,

maga szentelte víz oldja,

s emel pajzsot megbúvó bűnök elé:

kéz kezet mos… de senki

a másik hátát.

Gyárban jártam.

Digitalizált emlékek villódznak

rongyolódó festmények

olajszagú terepasztalán,

kastély macskakőből rakván,

kacsalábon forgó,

kutyának való,

éhes mikrochipet

táplál szeneskazán.

Gyárba járok.

Malomkereket gyártok,

az idő csobogó-csöpögő patakjának

csiklandozó lapátjait,

a fodrozódó habok között

megbúvó pillanatok

ficánkoló pisztrángját,

lapátjaimra hátha fennakad

s tesz egy kört édes emléke

a surranó boldogságnak.

Holtak szőnyegén

Sírásra görbült falevelek

ejtik harmatcseppjüket

eltávozott testvéreik

szőnyegtemetőjére.

Elfotoszintetizált lelkük

emeli fel időnként,

rendezgeti, ápolja

a hamvakat,

izgő-mozgó rovarok

száraz takaróját.

Komor szobor

Tépett képet vésett a végzet,

de szép lett,

mint a simogató, bársony szellő

alatt a gyümölcsöt rejtő

bokor,

s mint a virágcsokor,

melynek tündöklő színeit

az angyalok hímezik

aranyból és sárból,

mint az ember,

ki magába nézni,

szívébe tépni

nem mer,

mert bántja a felismerés,

mint a szívbe döfött kés,

és a kivágott rés,

melyen át egy belső,

saját világot teremtő

szobor áll meredten,

rajta vés az élet eszeveszetten,

mindig mást teremtve,

míg a nagy mű,

a bús, keserű

el nem készül végül;

s napvilágot fokozatosan látott,

megcsonkítva az egész világot,

komor szobor: az ember.

Esőtánc

Leső eső figyeli ki

szégyenlős bánatom.

Ernyőm alá bekukucskál,

enyhül a fájdalom.

Szabad-e már felnyitnom

a látogató égnek

szívem rejtett kapuit,

ahol máglyák égnek?

Láthatja-e a világ

lelkem kicsiny házát,

hogy majd gyógyírjaiért

neki mondjak hálát?

Szabad-e most felkérnem

az esőt egy táncra?

Érzem, érintésétől

kialudt egy máglya.

Ernyőm szakad, mint a gát,

rajta járunk táncot.

Szívem, lelkem nedves lesz,

lecsúsznak a láncok.

Megtanultam végre sírni,

sírva örvendezni.

Szívemet az esőben

nem égeti semmi.

Versek - Tollforgató Irodalmi Lap

Lángoló könnycsepp

Homok és homok. Benne nyomok,

összezúzott romok, s én, sivatagi szellő

rajta, megsuhintva azt, nyomot hagyok.

Dűnéken innen és dűnéken túl

pörgő leheletem a mélybe túr.

A mélybe, ahová már alig ér le

viharcsóvám pusztító vége.

Olykor-olykor, ha elég a rosszból,

s megsértem a gyenge ideget,

és az alvó óriás, vagy az érzékeny törpe,

kiket már remény nem hiteget,

felnyitja szemét, hogy a port,

melyet a kínzó beléhord,

patakként szórja szét.

Tojásból született a piciny könnycsepp,

s máris tovaszállna.

A sivatag kútja gejzírré nő

feltörésre várva.

Szomjas a felszín, harcol, de hiába,

felülkerekedik a vasorrú bába.

A seprővel kavar, s mint az avar,

melyet a szél felborzolt, mindent megzavar.

Hadar és csavar, és az üvöltő szavak,

mint a vízben a halak, úgy lubickolnak

a homok alatt, tördelve a falat.

S a kődarab megreped, de még eped,

hogy talán a forrás egyszer megered.

Kúszik, mint a földigiliszta, felfelé, s oly tiszta,

oly hűs és élettel teli, hogy a második

csatát talán ő nyeri.

Egy rakéta-könnycsepp a pince mélyéből,

a sivatag-bőr alatt könnyezik egy szív,

s útjából mindegyik gát szétdől.

Fel és fel, a fény felé, küzdve a homokárral,

a tűző-űző napsugárral, mely szünet nélkül

szájal, tele szájjal, s hangzik a nászdal,

s lassacskán eldőlt,

már csak a szomorító igen van hátra,

mely áldást ad a nászra, s a közelgő gyászra.

Ám előtte a poént ellőtte egy meg nem hívott

vendég, az ellenség, a Föld utolsó könnye,

mely bár vánszorog, de el nem párolog,

s csak jönne,

és jön is, nem szaggatja tövis,

a napsugár sem vágja szét

laza, gyenge kis testét, s célt ért.

Félt, de élt, egy utolsót remélt,

méltón fejezte be gyötrelmes életét:

Sárguló levélhez futott forrva, gőzölögve,

a száraz levegőtől élesen köhögve,

ment, ment tovább is,

megteremtve egy egész oázist

millió társával, kik megelégelték az

alázkodó tűrést,

a színlelt egyetértés

önpusztító bűnét,

s bár a semmi mindennél könnyebb,

nem ezt választotta egy lángoló könnycsepp.

Törj a fény felé, világ szomorúsága,

oltsd el a Pokol magasodó lángjait!

Térj vissza a szabadok világába,

teremts új életet, hazát, ma, itt!

Pezsegj, lángolj, s hűtsd le a Földet,

perelj, vádolj, lázadj, te, könnycsepp!

Toldi kezével dobd a malomkövet.

Homok és homok. Benne nyomok,

ahol egy könnycsepp életet hordott.

Dűnéken innen és dűnéken túl

már nem a Nap a legfőbb úr.

Más tájakra pördül, sosem szédül el,

vihart kavar a sivatagi szellő,

hogy a mélyben a bús kesergő

Föld ott jajduljon fel.

Új oázist teremtve kel,

s a megváltó könnycsepp

lángolva repül följebb és följebb…

Ember, szüless!

I. Burok

Feszít a burok,

ólomkristály láncszemek zsugorodnak,

egyre nagyobb árnyékot vetnek jövőmre,

belemélyesztett ujjamat zúzza össze.

Felemelem állam,

hátrahajtom vállam,

s valami bizonytalanság

születik a kristályban.

Belelátok a hamis kapcsolatba,

szétzülleszti a felismerés,

a nézés vaksága helyett a látás művészete.

Semmivé válik érzékszervem póráza,

mellkasom feszíti a lusta láncszemeket,

s midőn a megkönnyebbülés sóhaja távozik,

tétlenül a földre peregnek.

2. Kapcsolat

Láncszemeket keresek,

de csak szögeket lelek

születő lelkem koporsójába.

Ujjaim nyílnak, mint tavasszal a virág,

rügyezik a szívem, mit a féreg kirág...

... talán rossz földbe ültettem magvait.

Gyomok szívják el éltető erőm,

hamis kacsokkal átölelnek,

s kérdésemre kérdéssel felelnek.

El hát innen, veteményes kertbe!

3. Utak

Leszakadt a tengely, elgurult a kerék,

az előírt irányzat nekem már nem elég,

új utakra vágyom.

S ha az lesz a halálom,

jöjjön hát, kivárom,

de ahhoz, hogy az élet maga alá temessen,

előbb még emberként újra kell születnem.

Sárga házban lakom

Sárga házban lakom.

Értéktelen vagyon.

Ingatag ingatlan,

talán el is adom,

de senkinek sem kell,

mert postaládám az ábrándozás

egy fára lőtte fel.

Sárga a tetőn a cserép,

de a fele elég,

hadd lássa nyitott életemet

az utca és az ég.

Kiteregetem a szennyest,

s vagy átmossa az eső, vagy

magára ölti a csillagost est.

Nyitott kaput dönget,

ki kertembe sört vet,

s árpát arat ősszel,

s megáldja a földet.

Mezítelen lépj füvemre,

s ha szobámba lépsz,

sáros csizmád ne húzd le.

Felső szinten élek,

oda jut a lélek,

álmaim lépcsőjén,

s ti odalent henyéltek.

Gyertek hozzám fokról fokra,

magányosan élek fent,

s elszárad lelkem szomjas bokra.

Sárga házban lakom,

mások színezik, s én hagyom,

messziről rikít figyelmeztetésül

a felirat a falon:

VIGYÁZAT, FERTŐZŐ!

Lakója naiv, őszinte,

s időnként nem önző.