SÁRKÖZI LÁSZLÓ

P O K O L K A P U

Szonettciklus

Dr. Szabó Ferenc idegsebész főorvosnak, valamint minden orvosnak, ápolónak, gyógytornásznak és kórházi dolgozónak.

ELŐHANG

I.

Fogvacogok. Az apró domb alatt

lámpás autópaca suhan távot,

átfagyott, nyúlós harmatba ragadt

napkorong duzzog a látóhatáron.

Zakómra huzat sóvárog, táncol,

szorosra húzom, a markom lángol,

Kosarat adok. Bár csak volna párom...

Holtvágányra pára poroszkál,

borzong a váltó, homályló bokrok,

az árokban: nyálkás foltok,

aljukon rothadó avar rozsdál.

A varjak harákolva zajolnak,

zárva tartanak a kocsmák, a boltok.

A faágak óvón rámhajolnak.

II.

Bomló, dús, barna hajjal hull alá

a fáradó hajnal. Kátyuktól kornyad

a foszló járda, a kocsma falán

róka csorog, a sárga lámpa roggyan

a ragyogásban. Akácfa alatt

Kapatos árny motoz, hátán hasadt

kabát, nagy tócsát hugyál s odaroskad.

Zsákmányt várnak a zsaruk a sarkon,

durván aláhulló szavuk forgácsa,

akár a marhahajcsárok korbácsa.

Ravasz ragadozók bakancs talpon.

Tolvajlámpájuk homályt kóvályog,

szó pattan. Szonda. Talán próbálna

más utat - gyalog gyorsabb a Boráros.

III.

Áldott a poszt, hol a csontokat kapod.

Ragaszkodsz, holott ha tudnád, munkád

otthagynád. Magad vagy, a láncod marod.

A nyomor humánuma hazugság:

úgy kaphatsz állást, ha jól használhatnak,

csak a munkádban maradhatsz lázasnak,

vagy jogod van azonnal az utcán

fájlalnod laposra rúgott valagad.

Pályád, ha van, csupán foglalkozás,

szárnyaló álmod por, ábrándozás,

robotmód hajszolva hantolod magad.

Gondod hatványon, sajog sovány tárcád,

sorsod a provokált robotolás:

talán jobban dagad majd a bankszámlád.

IV.

Az utas azonnal s roppant gálánsan

honorál, ha lábra hágsz. Dohogva

zsongó darázs a szokatlan kaptárban.

Valahol, talán fáradt, mogorva

utas stramm álláspontot sugalmazott

s tartózkodó, zárkózott fuvallatot

szuszakolt gatyába, vagy a szoknya

alá. Az állomásnál rázkódó

kalapú anyóka, buszra támolyog,

korlátot markolva fogatlan motyog.

Poggyásza rozoga, a hangszóró

pattog. Lomha lányok: maszk pofájukon

a vakolat. Unt arccal rágózó

srácok kotlanak tovább tojásukon.

V.

...a szabadság hazájából hozták,

a páratlan magyar szakács, muszájból,

csak jó pofákat vághatott hozzá.

Szaftos álláspontja habzott a nyálban,

ahogy bánatos sapkáját rázva

klopfolóját asztalához vágta.

Gulyásunk zamata olvad a szájban,

rakott burgonyánk omlik a fogadon,

dobostortánk ropogós nyalánkság,

badacsonyban van asztal-barátság,

Aszúnk jobb a Malagánál, fogalom!

Hasztalan mondom, falrahányt borsó:

gyomor nyomor a gyors kaja. Fogadom,

attól hagy nyomot klotyón a zokszó!

VI.

Ragyogó márványon látom magam:

csorgó nyállal pulthoz támasztom

gulyásokon hájasodott hasam.

Drága apróságok, mutatós nyugat:

fagyburgonya, aszott saláta, karton

a szósznak, parányka apróhús, karcol

a kávé, a Hotdog - csúfol, mulat.

Falánkságom zsarnok, határtalan.

Olasz fagylalttal borzongatom torkom,

asztalon, ruhámon hagyok pár foltot,

joghurt: rajta pár ananászdarab,

szamóca, alma. Automata

kóla. Zabálok, csak a vágyat oltom.

Pár óra múlva mar gyomrom sava...

VII.

...szakállában a szmog szánta szagát,

aztán lassan, kopott kabátjába

bújt, ahogy a szú rágja fába magát.

Foltosan hull lyukas bakancsára

a nadrág, amúgy jó hangulata van,

torkát borosan fojtogatja a fagy,

s akár rossz poronty az óvodába,

magányos. Csont ujja új szótáron.

Tollat húz lurkó módra kacarászva,

majd a lapra nyomva markánsan rántja.

Azok a szavak csalók, csótányok.

Áruhalmozás, gyártulajdonos,

bankár, haszonkulcs... Jól látod, ha bántja,

akárhogy fogja, nagyon vad dolog!

VIII.

Alkata bomba, kamasz az arca,

lakáskulcs lóg szoros nadrágjáról,

bal karját tartva magasra

lyukat formál karcsú ujjából,

a jobb mutatót húzza-dugja

mosolyogva; határozottan tudja,

hogy alkothat gubát a nullából.

Járása, akárha macska volna,

blúza alatt takaros almák halma,

orgazmus vágyát lapos buksza hajtja.

Számára már ma hazug a holnap,

koromárnyalt a magasztos azúr,

honnan volna bár halovány fogalma,

hol tanyáz a boldogság, hol az Úr?

IX.

...a bortól tompa, hord fájdalmat, szúrást,

lába gyulladás, tályogos, dagadt.

Bár máskor jutányos árakon kúrált,

korhadt foga jogán szapul kormányt,

hazát. "-...valahány tudatlan paraszt,

fontos dolga van s halogat, halaszt!

azonos jogok? az csak koholmány!

ám az alkoholmány a jobb alkotmány,

maj' lássák!" Majd farkát kapva marokra,

habzó sárgát dob abba a sarokba,

hol cukrászattal határos a fodrász.

Gondjától langyosan válva, haján

kockás abrosszal, dalol tántorogva

a magát alkoholmányozó tanács.

X.

Az oszlopnál sápadt, páros hold hasal,

rajtuk pár ujj, lassú mozdulattal,

jókora, gyullad pattanást vakar.

Túloldalt, rojtos, rázkódó kalappal

markában, csonkolt lábú koldus ugrál

mankókkal hóna alatt. Magyar? ukrán??

vagy román??? vállat rántok - haraggal.

A koldus borozóhoz botorkál,

fakón kuporog kajla kalapjában

lábatlansága apró kamatlába.

Ádámcsutka szalad mohó torkán,

nagy szódában bugyog a muskotályos,

árkokat takar szája sarkában.

Kocog sárga foga a poháron.

XI.

...sovány koponyája rajzolja sorsát.

Háta hajnal homályába olvad,

számára a ma, ahogy a holnap.

A valóság sorvaszt, jobb az agybomlás

alkohol vagy a ragasztós zacskó

által, holott tudattalan tacskó

a lány, talány, vajon a jó borocskát

honnan s hogyan vásárolta? a palack

darabkán aranyló márkás márka.

Lyukas pokróc alatt mozog válla,

alakja kamasz, fara formás barack,

a tasak szája ajkára szorul,

zavart tartalma tágul-nyomorul...

kalandot akart - a tudata hasadt.

XII.

Rostás-Farkas Györgynek és

Dr. Ranner Gizella főhercegnőnek

Már a húsboltok - húspalotává

avanzsáltak, uralkodó sarjak

a srácok, lányok, szorongó, ádáz

harcban lakájmód jutalmat harapnak,

ha passzolnak mához, társasághoz,

vonzanak, rajongnak bárhogy, bárhol.

Ámbár: máshogyan magukra maradnak.

Tudok Habsburg trón várományosról:

roma auktort szolgált fakult hajjal,

pontosan, magasztosan, alázattal,

óvta: olyan volt, akár a kotlós.

Ugyan hová haladtok? Dorongot

kap a valóság s káprázat tapasszal

takarjátok magatok, bolondok!

XIII.

...hogyha kártyázom, olykor bankkártya,

bukszahalálra játszom. Harácsolást

komoly magam sarcolással váltva

válok magyar gazdasággá - lyukas

tarsolyom lyukkal foltozom, tartozást

adóságból tartva húzok új rovást

számlámba. Pár társ magában mulat:

látják, abbahagyták a drukkolást

a rojtos gatyából lógó valagnak.

Hátra botorkálok, gombra matatnak

nyomban: unták már a sok kukkolást...

Alacsony sávban nyakukba szakad

a bank, kucorgó krajcárok kacagnak;

haraphatsz s pár pohár borra marad.

XIV.

Ha sokat buktál, a kólát potyába

adják, hogy a dupla duplán dukál,

lassacskán rátalál saját nyomára

a játszmába ájult orángután.

Sokat mocorog. Szorong? Morog, mozog,

hagyná a kártyát s hogy fortuna forog,

csak ottmarad, lógó vállal, sután.

Káprázva bámul pár kopott motyót,

majd a tapadó lotyót távol hajtja:

"pusztulj pokolba onnan, kurvák fattya!"

Aztán a padlóra csattan mohón

oly' gyors mozdulattal, akár a tornász,

vagy sovány malac: várja a klotyó.

Talán a nadrágjába lóg a kolbász.

XV.

Sarokasztalnál pár srác tanulmányoz,

mustráljál az automatákat,

majd hozzám fordulnak: adjak tanácsot,

faluból valók, ott, a kocsmában

manapság tabu számukra a kártya,

párosban játszana, kamasz a bátyja,

szorozhatnánk apróból csodákat?

Bukásból császár vagyok: pont jóhoz

fordultatok. A nyolcas párban táncol

s ad rá nyolcas párt... már látom a láncot.

Nagyon gyorsan abbahagyják - jókor,

arcuk mámor. A sors bajosan pártol,

száraz torkom, muszáj most a jó bor:

pokolba jutok, nyársra, lassú lángon...

XVI.

...hatalmas bank, alacsony a kamat,

álmokat árulnak álságos áron,

bagóvá válhat a dohány hamar

akár húszason játszol, akár százon.

Pofátlan program polgárt pukkaszt,

spórolósan takarosat bukhatsz.

Más rámol - lassan alulmarad, számol:

alkalom adta kopott ruhás társsal

botozza a Royal nyomát. Amaz

káromkodva csak máshogyan szavaz,

próbál rúgással, ráolvasással,

gombon szorongatja párás markát.

Hasztalan. Folyamatosan csalánnal

csapkodja pórul járt társa farkát.

XVII.

Ahogy az apák, anyák, nagyapák

hangszórón hallgatták a találkozót,

ma ugyanúgy a látható adás

hozza lázba s kocsmába a szurkolót.

Nagy zaj, a társaság nagyon pontos,

bár számomra csak a kártya fontos,

a futball magasban tartja a rolót.

Angol, portugál, spanyol sztárcsapatok

futnak kapukra. A falka mordul,

harsog, azonnal nullára csorbul

szorzott jutalmam. Bajosan maradok:

a dobhártyám már az agyamig hasad,

Lakat Károly nyolcszor hasra fordul.

Hol van a Franzstadt, Dózsa? hol a Vasas??

XVIII.

"- bár atommáglyát gyújtanánk alájuk!

Magyar vagyok, hazám Magyarország,

rosszakarónknak akarjuk haláluk!

úgy árad onnantól a gonoszság,

tankkal gázoljunk át a románokon,

ha mást javasolsz - ugass már pár okot!

Baromarcúvagy! a hazát fosszák!

vagy tán azt látod, tollas a hátam?

madárnak látszom?? avagy madarásznak?!"

Torkomban macska karmok kaparásznak.

Robosztus alkat, magasabb nálam.

A Kunság száraz borát számhoz tartva

ajkam zsoltárt mormol a pohárba:

Oltnak, Dunának ugyanaz a hangja.

XIX.

...magas a kocsmapult, ha alatta

bogarászol vagy tucat arasszal

s az alkohol jócskán túlhaladja

májad munkáját. Nyomdába adtam

alkotásomat most a tavasszal

s hogy a nyomort nagykanállal faltam,

úgy találtam, az asztal marasztal,

csakhogy orvosság gyanánt jóllakjak.

Babgulyást hoznak apró bográcsban,

zamatos galuskáktól gazdag,

aranyszaftját szalonna, kolbásznak,

kanalam magától állva marad.

A babhoz borra, konyakra vágytam,

látásom tompul, agyamban zavar.

XX.

A hold már túlságosan magasan jár,

ugatás, barnán kuporgó gyárak,

strázsát óv a hunyorgólámpás raktár.

A fáról mámoros kabóca dalol,

a talaj hullámosan bukdácsol

alattam, átjár a langyos fátyol,

látom a táblát, sorompót, vonatot.

Fárasztó munkámat fontosnak tartom,

a gondom csak a macskajaj holnap.

Vasrúd zuhan, az agyamba robban,

amputálják tudatom, lábam, markom

s hogy távol zajtalan robog a vasút,

kútba hull: koponyát, borostás arcot

lát alján: támadóm - azaz a tanúm.

XXI.

Homályból lábal lázasan a látás,

tudom, hol vagyok – a borozóban,

agyam zugában kalapál a fájás.

Hogyan szóljak? kámforrá vált hangon

tátongok, hal a halászhajóban,

vagy csak álmodom? tátogok valóban?

jó volna karom máshová raknom.

Parancs száguldana karcsú húron

s zátonyra fut a halvány gondolatban,

a kar adós marad a mozdulattal,

roskatag hátam tartja a bútor.

Halkuló hangot hallok a hodályban,

ujjak tapogatnak, újra csak csúszom,

kozmoszom kútjába úszom. Homály van...

XXII.

Hazugság, hogy kovácsa vagy sorsodnak!

Apró dolgokban maradtam boldognak,

az utamon hátratoltak folyton

s csodálkoznak, hogyan vagyok morcos?

Tán jó szántamból hátrálok a sorból,

csakhogy másoknak jusson a jó borból?

Tanárokkal kardoskodtam olykor,

az alapom katonának avatott

már kamaszon. Támasz a tudásom,

gondoltam s hazám hordja bukásom:

hajnalomban rám olvasott, matatott,

horpadt kupám nyomorult bort kapott...

Sorsom, vagy az Úr újra számhoz adta.

A ráadás a tudás? Durva. Azt a!...

KORHÁZ

XXIII.

Az ablakon kaparászó ágak,

párálló alkoholszagú rongy ruhám,

mocska átjárja bogáncs hordágyam.

Rossz álcaháló gyanánt hull porba

rólam a morál, a van, a volt tudás,

a kultúrám mostanra csúfos bukás,

továbbáll, akár máshol volna dolga.

Gyomrom vasmarkolja vacsorámat,

savanyún ámolyog, morog, kavarog,

az autó folyton-folyvást kanyarog,

Uram, vajon hová? s hányat?! Hányat...

Ázott, borostás pofám utálják.

Valahogyan falhoz tolnak valahol.

Fagyosan bámulnak rám a lámpák.

XXIV.

Málló plafon. Torz árnyak kavarnak.

Fullaszt a nyugvás... Robaj - Doktor Szabó

hordágyamhoz lapátol, hatalmas,

lángoló táskák lógnak sovány arcán.

Sokat nyakalt? Vagy UFO? Marslakó?

Hosszú ujjú, magasra nyúlt manó,

s olykor boldogan lakmároz vadalmát?

Homlokán hátra húzódott haja:

"- Na, mutassa, magán hol van a baja?

Látom, hogy a nyaka furcsán áll. Aha!

Hol az ápoló? Bántja a bor szaga??

Honnan hozták, hány órája, mondja!

Hogy? maguk váratják?? takarodjanak!

Mostazonnaltoljákahatosba!"

XXV.

...azt gondolhatnám, a nulla károlyok

korszaka mára múltba távozott,

hogy ócska hagyományoktól támolyog

a nyárspolgár, ha nagyott károgott.

Akár a rák, valahová haladok,

tudom honnan, a majdant látja farom,

a most csak bosszús út a hámozott

luftballonom nyálkás, torz trágyájához.

Tanulást tanultam. Tovább dagad

munkám, hogy dolgozzam. Vajon marad

akár halk szó, foszlányom drámájához,

ha majd boncasztalra dobják a hullám,

nyúznak, darabolnak, hamvasztanak,

aztán urnába szuszakolják Nullám? -

XXVI.

...Fáj a tarkóm, hátam - ráz a padló.

Bánt a ragyogás. Ajjaj! újból várunk?

Ápolóm árnya szól hozzám a falról:

"- Az ádámcsutkádtól balra vágunk

hosszasan, formás, tátongó hasadást.

Ott hatolunk hátra, fogod az adást?

A roncsolt porcdarabkához ásunk,

pucolunk, toldunk-foldunk a nyaknál.

Ragyogóan kovácsolja a csontot,

sohanapján rontott, gyakorlott orvos

a Doktor Szabó, nyugalom, pajtás!"

Oltást szúr. Holt családomra, apámra

gondolok: taccsoltam már a rajtnál.

Sorsom kalap szar. Szarok a halálra!

XXVII.

Halhattam volna. Hogyan maradtam?

Balfogásból vágták át sorsfonalam

a párkák s újracsomózták halkan.

Távolok s múltak hosszú sorában

talán, számunkra most szokatlan alak

hasonló sorokra jutva valaha,

alkotott valahogy a homályban:

hány kozmosz hullt már forrón sohába

s a gomolygó porból újra hány sarjad?

Tudott valóságom pont a vonalban,

tudatlan sorjáz mások nyomába.

Kozmosz vagy anyag? Hol húzok határt?

saját magamon túl hogy haladhassak,

ha anyag vagyok s tudom a halált?

XXVIII.

...hasábfa módjára nyomom az ágyam.

Maradtam, ahogy voltam? Nagy talány,

hullhattam volna magányosan,lágyan.

Fullasztóan fagyos falak, parány

vagyok, majd' három tonnát nyom paplanom,

hullánál nyugodtabb holt bálnakarom.

Utólag okosabb vagyok. Talán.

Pusztámban a Kánaánt kutattam,

ott bálványra bukkantam, magamba zártam,

balsorsomat - magasztosnak találtam.

Próbákat buktam: sokat mulattam

s múlattam. Látom, látszat alázat,

ahogy a saját fájdalmammal bántam.

Szamurájnak a zokszó – gyalázat.

XXIX.

Gyártott voltát ocsúdó robot vagyok:

drót pókhálón lógatnak magamból

rajtam túlról homályló akaratok.

A magasból parancs pattan. Hangos.

Oltás szúr karomba. Hámló ragyogás.

Gyomorból ragad torkon a makogás,

agyamba robban három karambol.

Bosszantó bazaltnyugalom rogy rám,

lassan háborog a plafon, fulladok,

vakságomba hosszú lyukat furdalok,

akaratom rohamosan fogytán.

Utamon sokszor okokat kutattam,

mulattam nyomorom gazdag gondján.

Magábaragad a bágyadt tudatlan -

XXX.

S rohant az ágyamhoz Rostás-Farkas

a ragyogó auktor, pantallóban,

zakóban, kalapban. Uras. Halkan

szól hozzám: "Drága barátom, valóban

súlyosan nyomja vállad a balsors,

bár porba sújtott, most harcolj! Harcolj!

Számon tarja azokat a tahókat

az Úr - bosszúja csakúgy határtalan

akár szánalma! A holnapot lásd:

származásod bajt, státuszod botlást

okoz, duplán gátolnak magas falak,

a csukott ajtók szorosra zárnak!

Akárhogy alakulsz - nagyra tartalak,

újságomhoz tárt karokkal várlak!"

XXXI.

...álmom nyúlós szappandráma darab

agyam komponált sorozatában,

újra kattogás, huzalos falak.

Tarkómban fájón húzódó nyomás

rút valóságom orcátlan arcmása:

bódulatom oszladozó hagymáza.

Hatástalan a káromlás, fohász.

Huszáros bajusz hajol rám: - Hogy van?

Uram, nyugalom! Látom aggódását,

doktor parancsolta az altatását

pár napra. Kapszulát adok nyomban.

Mutatja az altatót, szám tátva:

hogyan? Hatalmasabb a nagy ujjánál!

Tojáslabdát tol lassan a számba -

XXXII.

Olyan vagyok, akár a halálos

találattól fuldokló csatahajó,

bordámon nyomás, húz a talányos

homály. Hol vagyok? Alávaló,

nyomorult fajzata a balsorsnak,

hogy találtál rám? Klotyóba dobtad

múltam, a mámat. Valaha szárnyaló

albatroszom szárnya csonkán lóg. Bárcsak

máshol akadt volna aznap dolgom!

Csapdába zuhantak fontos gondok,

sóhajtva csúsznak ágyamhoz az árnyak,

agyamban kong-bong sok gondjuk-bajuk.

Jajszót sugallnak ajkamra a tárgyak.

Lyukas markomból aláhull a lyuk.

XXXIII.

Vacsorám aromáján hájasodom

lassan vonszolt hosszú órák óta,

látszat a nyugalmam - lázadozom,

akár a matrózok Cattaróban

a bánásmód okán, hogy a kvóta,

habár kucorog, csak jár, azóta

zamata, párája haldoklóban.

Tompa tárgy vagyok, anyátlanul morgok:

akaromakarom! Rohangál folyton

az ápoló. Másokhoz. Gusztál olykor,

tovaszalad. Újra mustrálgat nyolckor...

Lám, flottánknál hazavágták a gondot:

ott lovas matrózunk fáradozott.

Puskagolyókkal zsúfolta a gyomrot.

XXIV.

Koszorúba fontad a kozmosz dalát.

Szokásból maradt szokatlan számodra

a harmadnapra látott, árva kanál.

Tudtad, láttad, hogy a korod mohó,

sokszor boldogan hajol túlzásokra,

akár kamasz a csúfolódásokra,

hogy parány, halandó, dacból bohó.

Utolsó rovás a számadásban.

Vásott fogaddal magadba haraptál,

majd száraz gally mód darabra hasadtál

a tolatómozdony kattogásban.

Utódok gyatra balzsama borúdra,

hogy tábládat a falakra rakják,

aztán rád aggatják a koszorúkat.

XXXV.

Az alkotás most már álom

marad, valóságom rám szállt,

csúfosan károgó átok.

Járhatom a múzsák táncát,

ha alacsony származásom,

hármas zárt kaput találok,

csontot rágok arany tálcán.

Uram-bátyám fajta-fattya

csak magukban parolázók,

mást undorral hahotázók,

hogy a kasztja akasztja,

arcuk mosoly, foguk ugat.

Tucat tollú bársony bárók

mutatnak sablonos utat.

XXXVI.

Saját rozoga nyakamba szakadtam,

ha a gond voltam, most a baj vagyok,

nyomoromban nyomorultan maradtam,

balga voltam, csak magam marhatom.

Azt gondoltam, hogy nagyot alkothatok,

tapasztalásom polcra halmozhatom

s mocsoktalan nyomot hagyva halhatok.

Most, akár raktáron porló, hajdan

olvasott, manapság száradó sorok,

maradok súlyosan súlytalan, korom

számára mulandó - hulljak halkan.

Hazám kultúrkazán, bár rozsda rágja,

a robbanásra sansztalan, hajlam

van sok-sok másra, ám az olvasásra...

XXXVII.

...túlfokozott az osztályon a hajtás,

hangyaboly: halkan, pontosan munkál.

- Vajon rajtam maradt a munkás nadrág?

Vagyok. Gunyoros, mardosó nyugvás

nyomja tudatom, hogy a túlsó parton,

ahogyan nálunk, csak ugyanott tartok,

haszontalannak látják a munkám:

basszus! farba rúgott a Parnasszus!

Gyalázat száll valahány tanáromra,

rászolgálhattam volna halálomra

jócskán, csakhogy csonka volt a passzus.

Alkotásomban voltam s vagyok alany,

magam után undort hagyok. Hagyjuk,

Nagy László, Omar Khayyam, Basho, Arany...

XXXVIII.

koplalok a karcsú kórházkoszton.

Nyomorúságom ágyamba korlátoz,

napok óta sanyarog a gyomrom:

luxus a lukszusz. Sok a családtag

s hogy ápolja a hosszú barátságot,

látogat a Tanár Úr: Takács Gábor,

táskájában, saját kotyvasztásban,

arab zamat. A salak szalutál.

Magasságos Uram! pont a szobában?

pont most?? hogy gyalázat járjon nyomában???

Kakám a kanyarban járhat: dudál.

Rohannak - tárva ablakok, ajtó...

Azután szoros barlangjából tágas

ágyamba cammog a barna mackó.

XXXIX.

...s hallom, a tolvaj, a kormány tagjának

autójával magántulajdonba

lopta az országnak fontos aktákat.

A jog gyorsbánásmóddal volt haragos.

Hasztalan futott, nyakán a borotva,

talán, ha nap alatt zárkába dobta

a gyakorló balfácánt a hatalom,

hamar kapott százhúsz hónapot - duplán!

Pár akta... no lám, csak másodosztályú

vagyok, pompás okmányon jár csak vályú...

Ott apparátus mozdult... Honnan tudták?

Hazámban a jogorvoslás - adomány.

Szokhattam volna, csak tudásom ámul.

S hogy panaszom porosodhat: Hagyomány.

XL.

Árny baktat szobám falán, rázuhan

takarómra, majd arcomra araszol.

Hunyorgom a hajlott hátú urat:

Látom, magadnál vagy. Támogatlak

bajodban, rossz hangulatod, panaszod,

gondod kúrálom, ha fogadsz s akarod,

barátom. Jó? Ugyan hol kutattad

Atyádat hajdan? Az Úr házában?

romos kápolnákban?? pazar oltáron???

Hát - magadban? Tudod, az ostobákon

utálata van, soha áldása.

Valahogy maradtál, úgy gondolom

fontos munkára szánt a Magasságos.

Most vár rád számos, hatalmas dolog!

XLI

A Lomonoszovon vagonszám falta

a tudást. Onnan hozta a párját,

boldogok, túl a hatvanon, nyugalma

ragadós, órát szabályozhatnának

hozzá Svájcban. Táskájában váltás

torkosság - barack, alma, nyalánkság,

hóna alatt vastag lapok, aktában.

Boldog családja szabatos korrajzát

krákogva olvassa Hódos Mátyás,

bosszantóan taknyos - jókor náthás!

Kussolok. Ha tudnám, rángatnám bajszát

s ha volna! Tomporomba szúrhatom

boldogságod! hogy farkam álljon: pajzán

gondolat! vágy? lány?? család??? - fújhatom!

XLII

Tóth Éva Zsuzsannának

...a párálló tányért bambán bámulom

asztalomon, hátamban kalapács

táncol, ápolóm rám vár - nagyon unom!

Húzhatnál francba, a jó vak apád!

húgyagyú! rongykar lóg csapott vállamon

s aszott gyomrom koplaltatod! vállalod?

vagy a pofámba tolod a kaját?!

Akár ha gondolatban olvasna,

szoros ajakkal, morcosan mustrálgat.

Hogy akarjak? állandóan ugráltat!

Lázas tagom, jobb, ha nyugton hagyja!

S látom, ujjam a húst számhoz rakja:

rázkódó szaft borzong mázsás kanálban.

Gyalázatos: sótlan, porcos... Manna!

XLIII.

Tóth Éva Zsuzsannának

Haja aranyharang, modora ráspoly,

a gyógytornászom roppant karcsú lány,

rózsával, borral ajnároznám - máskor,

apró alakja arányos, szúrás

a szava. Kaktuszt vacsorázott volna?

Frászt kapok! akadhatna máshol dolga.

Formás a fara, a hozzányúlás

abszurd ábránd, karom mozdulatlan,

korlátolt mozgásom tartja a morált,

csak tudatom honorálja a Koránt.

Magáz, szót, parancsot vaskalappal

adagol. Dacom, haragom rám hagyva,

sorsom ólmát gyúrja át aranynak.

Hozsanna szálljon nyomodba Zsuzsanna!

XLIV.

Sorsalvás, ha akárhány vagyonod

csak jómód, ha gondozod a gyomot

szavakkal csakúgy, ahogy gondolattal.

Ocsmány nyomor, ha palástolt átokkal

mosolyogsz, a koplalóba szúrod

gúnyod, útján hátrább rúgod,

ha mostohán bánsz a barátokkal.

Hasztalan kormányzod, úttalan útra

kárhoztat sorsod. Folyvást pazarolsz;

tudást, napot, munkádban nyavalyogsz,

zabálsz, nyakalsz... aztán ugrasz a kútba?

Hogy gyorsan haladj, lassan hullj a múltba,

abból formáld magad, nap nap után,

ahogy alkotsz, az maradsz azután.

XLV

...komolyan gondoltam, hogy a rázós

dolgok távol maradnak? A kaka,

ha makacs, a gyomrom nyomja, káros

nagydologtalanul a sok kaja.

Bonbon tornyot hoztak a barátok,

naponta, jobbára azt zabálom,

mozgás gyanánt - nógatom hasam.

Szorult állagba hoz a falánkság,

jól odakozmált a salakanyag,

ápolóm haja homlokra szalad,

lustaságomhoz jár a nyalánkság:

marka, akár harcolna vadkannal,

forog, nyom, majdhogy agyamban matat...

Jobban járhatsz, ha mosom - szappannal!

XLVI.

Hogyan kortyolhatnám hahotázva

fanyar boromat kupámból? lám, a

gondolat agyamat babonázza,

lágyan nyomul szappanos románcom.

Karcol, márga morog a nyomába,

gomolygó homály hull a szobába,

fogzománcon kapar fogzománcom.

Kazlat gyújtottam gyufával hajdan.

Kamasz voltam. Bámultam a lángot,

ahogy nyújtózva, hajlongva táncol.

Akkortájt három rossz szót, ha kaptam.

Most arcom lángol, ahogy a kazal,

ha majd talpra állok, szamuráj karddal

balról-jobbra vágom át hasam!

XLVII

Ugyan hol vagy most Gyurka , barátom

s oktatóm? Új párod átgyúrta sorsod.

Otthonodnak a kapuját látom

csak házasságod óta. Hogy vagy? Gyomrod

válogatós. Aggságod panaszát

soha, csak tudásod szóltad, talán

ahogy Johnson óvott, hordozta gondod.

Csakhogy a formás, csábos tyúk puhára

pácolt: Johnsont raktad a lapátra

s pofátlan aktot pózolt plakátra

asszonyod, a pajzánok gusztusára.

Ágyamból látom szobám ajtaját...

Ma már csak a nagyravágyó butára

pazarlod Kronosz jóakaratát.

XLVIII.

Dr. Kertész Györgyinek

"- Álljon lábára! úgy! nagyon katonás!

maga határozottan alakul!

hogyan vághat olyan mogorva pofát?"

A kurva anyádat! motyogom halkan,

hónaljam, markom nyomja a mankó,

az arcomra zuhanhatok frankón,

francba! hagyjon már, hogy farkam vakarjam!

Tántorog talpam alatt a padló,

olyan jó volna majd pár doboz bonbon,

már látom, ahogy a szobámban bontom!

Szabadon fussak, ahogy a vadló!

Hátam szaggat. Bugyogómba salak

szalad, a fal forog, mocskos a combom,

csúszok... csoszogok... Lábon haladok!

XLIX

...azt mondta, ráhullt hatvanhárom tavasz.

Bátran rászámolhatnának nyolcvanat

horgas, magas, hajlott alakjára.

Koponyáján haja havas borosta,

sokszor suvaszt flaskát zakójába,

nagy dohányos. Áll a karórája.

Arcát naponta szántja a borotva.

Sakkban, akár tábornok a fronton,

sokat áldoz, szárnyakra csap a csapda.

Bárhogy alakul a harc, borát adja

társának, vagy kakaóját olykor.

Pár napja, rázkódó kanállal adta

számba vacsorám. Hulláját rongyos

takaróba burkolták. Rákos volt.

L

...pár ápoló van - párszáz a nyomor.

Várakozom. Buddhává vagy bolonddá

válok: lányok, mulasztások, borok,

hamvába holt, folytonosan vágyott

álmok tolakodnak hozzám, komorrá

mázolva halovány múltam s pokollá

fájdul a valóra soha váltott.

Az ápolók locsognak, csacsognak...

Karom ájultan horgonyoz padlóba,

fohászom átbolyong a folyosóra,

lapockám, vállam már atomokban,

fájó húsban porladó csonthalom.

A magas plafon válaszol a szóra

s nagyot hall. A francba! Lóg a karom...

LI

Opálos arcú hallgatag magányt

bámul rozsdálló ágyában a plafon:

a haldokló múlhatatlan talányt

bogoz. Asztalkáján orvosság, flakon,

a tálcán harapott cukros bukta,

lábaskában kanál, szaft, galuska.

A csutka olykor árkot húz a nyakon.

Három napja, hogy szobájában jártam,

a napsugár a falakon csak úgy

szaladt s látom valóra vált gyanúm:

a kapuk átjárhatatlanná váltak,

sovány csontjára húzták a halvány

takarót. Túl a falon, forró nyár van,

a platánfán kopácsol a harkály.

LII.

S rám talál Abony, a bágyadt róna,

parasztház, a spóron lábas rotyog,

a ráncos, konyharuhás matróna,

barna markában kanállal dorgál,

fogatlan szájjal jámboran rám motyog:

rohansz? Homokórád nyakán átpotyog

a most s rám tolod a ma sok dolgát?

Változhat a kor. Sokat kóstálhat,

ha majd morog gyomrod, akár a száraz

falat, aszott szád sóvároghat nyálat

úgy, ahogy hajdanán az apámnak!

Satrafa! kacagtam a markomba.

Majd a kor rátaposta bakancsának

barázdált nyomatát az arcomra.

LIII.

...Csúfoltak jó társak s rossz barátok:

Barnóth Zoltán, hajdan volt tanárom,

a romákról mocskos adomát gyártott...

Magánnyá váltam. Port aszaló nyár volt.

Mosószappan gyanánt makadámmal

súrolgattam makacs akarással

magam: barnaságom alap volt s lángolt...

Tanárom, honnan gondolhattam volna,

családban tanult szokás mozgatta.

Oktathat: az agyát jól forgatta,

átlagnak nyomorodva állt a sorba,

sorsát, gondját másokhoz faragta,

oktató pályája látszat szolgaság,

Munkáspárt-tagsága álnok formaság.

LIV.

Lapos pókárnyak fonják át szobám,

puha paplanok alatt súlyos álmok,

bársony falakon ragyogó homály.

Bántja már a nyugvás csontom, húsom.

Hánykódom, zuhanok - a padló Á-t fog...

Fogzománcomról vonul hátra átkom,

majd a húszra újra lapot húzok:

szunnyad a szolgálatos ápoló,

pultján magasra polcolta bokáját,

munkálkodhatom hajnalom dobásán,

rohamlajhárrá válok, tátogó

folyosón horzsolódva gyógytúrázom

oda, ahol a szabadság próbáján

várnak a párhuzamos korlátok.

LV

Szobatársam kopasz, motoros zsaru,

halk szavú, a bordája hasadt durva

darabokra. Zord arcán vastag bajusz.

Párjánál borotva, szappan, mosdótál,

kopott bukszáját párna alá dugja.

Kamasz lányuk arcán zokogás, ujja

apja markán ákombákomot kószál.

Hajnaltájban az ágyából mocorog

s akár csak odahaza volna - fogja

takaróját gyorsan sarokba dobja,

tornamutatvánnyal talpra támolyog,

lámpát gyújt, formaruhát húz sorjában,

aztán távozna... koponyája dobban

az ajtón. Várja talán a szolgálat...

LVI.

...súlytalan halandó, rozsdás ágyadon

akárha súlyos sorsod tárolnák,

bámulsz túl a plafonon, túl vágyakon,

magadon, ahol órád számolják.

Ajkad párás, fogatlan barna katlan,

hatalmas, halk Á-t harsog lankadatlan,

cuccod már poggyászokba rámolták.

Csak ugyanúgy látlak hatvanasnak

ahogy nyolcvannak. Ujjad szobor, márvány

koponyád halvány nyomot hagy a párnán,

hasad lapos, majdhogy mozdulatlan,

arcod barázdált, homlokodon árok,

hol van nyoma apának, kamasznak?

Múlandó valóság valós múlásod...

LVII.

...odadobott, ahol nyugat okád.

Szádban parázslón bontakozó dráma,

hol káromlás, hol fogszuvasodás.

Ha rokkant vagy, okkal aggódsz bárhol,

duplán fáradsz, ha munkálsz, alkotsz, vágyad,

hogy szabadon szaladhasson lábad,

akkor válhat valóra, ha álmodsz.

Rabláncon vonszolod a tortúrád,

az úton nyom, buszokon buktat, nagyon,

fáradt vagy, ám - duhajnak látnak. Hagyod,

józanul látod magyar kultúrád:

fásultság mutat utat a továbbra;

dúlás után a nyúlás, majd múlás.

A valóság vakablak a homályra.

UTÓSZÓ

LVIII.

Már utálkozom, hogy utálkozom,

szapora fásultság zabálja nyájuk,

ha látom s szólok, csak gonoszkodom.

Szájukat húzzák a valóságra,

Pató Pál jussa marad hozományuk,

struccmód homokba dugják koponyájuk,

formás faruk napon, agyuk zárva.

Korszakomnak a látszat a drága,

a hazug ragyogása, akárhogyan

árnyalom, balról-jobbról ugyanolyan

gazdagon hull arcomra a trágya.

A humánum talaján munkálok,

magasban a fogyhatatlan gazfolyam,

borzongok, ha tobzódásuk látom...

LXI.

Hangosan kopog járókám talpa,

súlyától sóhajt a hullámzó padló,

ádácsutkám most már ádám-alma.

Lóghatna a plafonról hám, vagy hasló

vágányról, ahogy a lovat hajdanán,

a hátam, hónaljam fogva tartaná!

Talán hatásossabb volna a mankó.

Doktor Szabó szobájába parancsolt:

Uram, maga szabad! nagyon sajnálnám

hogyha újólag asztalomon látnám,

baja tudásunk határára hajszolt,

álmában futhat, ugorhat árkot!

Hónapok múltával kontrollra várnám.

Holnap gyógyultan útra bocsájtom!

LX.

Lassacskán újmagamra találok,

habár folyton fáradok, fortyogok.

Látogatnak s mondják a barátok:

"Klassz, ahogy magadtól talpra álltál..."

Francot! Tornászok, ápolók, orvosok

dolgoztak rajtam, hogy múljon nyomorom,

rámszabták orvosságom, az ágytál

pont ugyanúgy volt a munkájuk

akár az oltás, váltották a gatyám,

mosták valagam úgy, ahogyan az anyám

mosta volna, bár kongott bukszájuk...

Tudom - bátortalan ábrándozás

marad, hogy otthonommá válhat hazám.

Akartok. Van már Sorsom! Változás.

LXI.

Korunkban drága portálokat szánnak

a hálón, pongyola alkotóknak

csakúgy, ahogy pár rangos alkotásnak.

Kulturkazán tagság, ógnak-mógnak,

a komoly auktorra rábambulnak,

fúrják-faragják, fojtják, rámordulnak:

hagyományt ápolva csúfolódnak.

Magyaros utál rá az urbánusra

s ocsmány a válasz... a Nyugat távol.

A józanabb hátrafordul, rámol,

szomorún fájót mormol a kapukra.

Halk szó. Muszáj, hogy súlya maradjon:

múltba hajoló nyavalyás nyakukba

ásó, kapa, nagy harang szakadjon!

LXII.

Múzsám hallgat s alkotást, naplókat

olvasok a portál tagságtól, máskor

adatokat tallózok, tablókat...

A fotón csodálatos lányt látok:

számomra - tabu, kamasz arca lángol,

ahogy spanyol ruhában forog-táncol

álmodozva, valahol a bálon.

Húsz tavasszal tapasztalatlanabb

nálam, romlatlan mosolyt rajzol ajka,

kuksolom, akár ragyogást a szarka,

forgáskor haja szabadon maradt:

lobog bársony barna zuhataga.

Vajon hogyan domborul tarka-barka

hosszú szoknyája alatt a fara?

LXIII.

Folyton máshová vágyam: oda, ahol

nap az ország zászlaja, a jó modor

súlyos szabály, a parány kosz már akol,

a motor - hasznos tárgy s az Út a motor,

hol az adott szó maradandó marad,

árulás, csak akár kardban a salak

s a talaj gyakorta háborog, morog...

A magyar gyomrán lyuk, agyában tumor,

máján a borpancs munkája alapos:

magyarok! ha akasztjátok magatok,

az jófajta bohózat, magyar humor!?

Vagyon - hogy hátrányokat halmoztam:

otthontalan, roma s magyar, zavaros...

Tanultam. Dolgoztam. S tán alkottam.

LXIV.

Koleszár Noémi Lillának

Jól tudom, csupán halasztást kaptam:

bottal, mankóval suta markomban

sáfárkodhatok órával, nappal?

Sorstusáztam, jó voltam harcosnak.

Katonának - soha: csak tudásom

halk szavára hallgatok, utálok

parancsot, szabályt, nyomaszt ha fognak.

Hogy s hová tovább? Lábamnál homály,

hátamnál szurdok, jobb, ha zuhanok:

nyomorú sors, vagy gyorsan utazom

oda, hol átkarolom a sohát?

Sokszor fut át rajtam a borzongás:

távozzak? Már átjárja tudatom

a szokatlan fogalom - szeretni.

2015 május 14

- v é g e -

REFLEXIÓK

- Dömötör László Nehezék c. könyvére –

Koleszár Noémi Lillához és Dömötör Lászlónak

PROLOGUS

...egy s mástól, jó hagyományt követve,

undorral hányunk egymástól hazámban,

hol a cigány tán csak megkövezve

jó s a szép jövő munkást tart karámban.

Zsidókat gyűlölünk, míg lenézzük

a hajléktalant - Marx-ot idézzük

és megvetünk minden prostituáltat

használat közben is. Bár kinézzük

a szegényt, irigyeljük a gazdagot,

nagyszüleinkkel nyeletünk maszlagot:

vállát verve nyugdíját filézzük...

A sors elfeledtetni ügyetlen

e konok komédiát, hogy magyarok

között kellett embernek születnem.

Négysoros válasz Koleszár Lilla levelére

...egyre csak úszom szembe az árral: senkise járt még

ott, ahová nekem eljutnom kell és kire várnék?

Alkonyodom már s mégis a vágyak rabja maradtam:

mondd, mi legyen kicsi lány – ifjúságom tovaszállt rég...

I.

...miért csak most tudtunk találkozni,

amikor testem és lelkem romokban

hever? Maradjak? Jobb volna fogyni,

méltósággal, akár a hold. Nyomorban

élek, mióta magamról tudok.

Sose hátrálok meg, nem is futok

senki elé és senki után. Gyorsan

okulok s még gyakrabban selejtezem

emlékeim. Hogy kerültünk egybe?

Talán nem számít. Mindig a percbe,

könyvekbe, barátokba temetkezem.

Még itt vagyok s mindenem a múlté:

a jövőmről gyakran megfeledkezem,

öregszem és van közöttünk – húsz év...

II.

...s mily’ fösvény vagy: a világtól takarod

kamaszos bájaid; karcsú alakod

fiúruhába bújtatod, hajad

kontyba tűzöd, mint a nénék hajdanán.

Szerencse, hogy nem sminkeled magad.

Érzéki vagy, de félénk: nem marad

benned semmi önbizalom s a mamád

szoknyáján üldögélsz naphosszat. Bátor

vagy mégis, bár annak igen bolond:

miért kell gyönge nyakadba kolonc?

Béna s mogorva vagyok, mért nem látod?

Ajtómban vagy ezer kérdés tolong

s miképp merhetném megszámlálni veled:

költők számára – baljóslatú neved...

III.

Őszi napfény

...nem is tudom hová merültek éveim, ifjúságom?

a múlt pergő porát hiába hallgatom – haszontalan;

csak hull Kronosz konok homokja s elfedi elmúlásom...

Az út, melyen eddig jutottam – elhagyott, halálosan

fáj már testem, ködből épített álmaim leomlanak;

nincs hit, remény. Hegyről gurultam sziklaként, magányosan.

Ha bár komor korom sötétbe ívelő eszményeket

gyárt, hol magány tanyáz, sohasem változom s barátaim

ma még velem vannak. Túlléptem életem határait,

de még megül szemem virágba boruló erkélyeken.

Lágy, zöld napfény kereng túlterhelt éterek hullámain,

sok új kaland szalad felhúzott óramű-érzéssel

s a szent püspök keze emelte feszület mélységben

a nagy folyón hajók vontatják gyöngyöző uszályaik...

IV.

...hajnalonként száraz szájjal ébredek,

rögtön a kávé jár az eszemben

nem a barátnőm kínálta élvezet.

Sokat éheztem. Egyként kezeltem

csákányt, computert, kapát és a tollat.

Reggel, ha nem kávéztam, zaklatottan

végeztem munkám. Nem jól kerestem.

Most viszonylag kényelemben élek,

Lillám szívébe zártam múltam, jövőm.

Oly' fiatal; lágy álmokat szövő,

öntörvényű, szava néha éles.

Végre szép lányt ölelhetnék, de forró,

dupla presszó kávéval beérem

s tejporral, mely puha, akár a porhó.

V.

...s veszekszünk Lillával, mint a házasok,

kik létük láncát gabalyították

vagy húsz éve össze. Vakon lázadok

sorsom ellen, mert szemem kitolják

a silány, anyagias létezéssel:

hogy élhetnék meg puszta büszkeséggel

és versírással? E kort okolják

csak mások, ezt nekik hagyom - néha

a hibánk lesz lelkünk legfőbb erénye.

Testem sárban, bár lelkem szállni képes

és alánézek még bányász-béka

perspektívámból is koromra, melynek

nem is gyógyítója vagy hóhéra,

de krónikása s bírálója lettem.

VI.

A rossz mondást most helyesen idézem:

csak a bölcs tanulhat saját kárán!

Lehetünk szépek, okosak, vitézek.

Lusta, lapos lelkünk láz, ha igézet

égeti, szégyen a széppé válás.

Mosolyog, ki csak elhúzza száját,

mindenünk külső, vagy inkább - kinézet.

Ahol az érzékiségben végtelen,

mindig divatos egyéniségek

virágszínű szürke tengerében

kimagasló, aki jelentéktelen,

ott értelmetlenné lett az értelem.

Posztmodern pöcegödör az élet:

minden lehetséges. Minden képtelen.

VII.

Olyan tiszta és tejszagú még, akár

a ma született fekete bárány,

ahogy alszik, szíve üllőt kalapál

fülemben. Odakint a ködpárán

szél szitál, a csillogó havas tetőn

homályló holdsugár hanyatt földre dől

a kóborló kutyakosztól sárgás

járdák, falak közé. Lomhán serken

a hajnal, már írja napunk vázlatát,

éppen hogy kitűzte bíbor zászlaját

a legutolsó éjbástya percen:

izzó fénye ablakunkon pislákol.

Még mindig mélyen szuszog, ám keskeny

kezében szájhoz szorong a vibrátor...

VIII.

...pedig megvan szinte majd' mindenem

amiről egykor álmodni sem mertem:

váratlanul kaptam és hirtelen.

Lillám, ki sorsom magadhoz emelted,

mert nyers, szürke külsőm mögé láttál,

komor vásznamra tarka színt szántál,

te vagy oka, hogy vesztesként - nyertem.

Talán az agyamra ment a kényelem,

vagy csak hiányolom régi magam:

fejem volt teli, üres a hasam

s mint egykor, megint játszom a gépeken.

Kényelmetlen székemhez ragadok,

káprázat láncolt szemeim véresek

és már nem tudom, mit is akarok...

IX.

- Dr. Szepes Erikának -

...színről-színre látni a létezést,

verselni mindazt a mocskot, ami van,

mely kínos múlttá büdösödik velünk,

s humuszunkban a zsíros föld mélyén.

Az írás a feladatom, és célom.

Számomra a szarnak: szar szaga van.

Nálam a bolondnak a szeretet

fáján sem termő gyümölcs a kegyelem.

Hiszem, hogy az írott és kimondott

őszinte szó, legyen mégoly trágár is,

helyénvaló, a lelki vakság átok,

és orvgyilok a köntörfalazás.

Erika, rád mindig fölnéztem,

és megéltem, hogy nem értesz, lebecsülsz:

egy új kötetet nyomtál a kezembe

ekképp – a legnagyobb élő költőnk...

Éltem, s mintha nem léteztem volna.

Azt gondolod, szép verses könyvet adtál,

de már tudtam, és láttam színről-színre,

hogy a halált tartom a kezemben.

X.

Dömötör László - Sárközi Lászlóhoz:

Legföljebb néhány kérdést tenni föl

merek. Néha. Magamnak. Lábujjhegyen.

Habzó szájjal osztani ítéletet,

s „észt”, épp elmével ugyan ki tenne?

Önhitt bírák közt elvész a törvény,

az ősi és örök parancsolat, s más

nem marad, csak a jog. A gyűlöletre.

Barátom! Ettől, leszel boldogabb?

Tetejébe, bosszúd múzsák csontjait

törik. A líra ezt nem érdemli meg!

Maradj mi voltál, az a másik: költő,

zseniális. A „mocskot, szart, pisát” hagyd

kocsmák pultján! Vagy tollad dobd szemétbe,

ha hegyén csupán cigány-átok fogan.

Sárközi László válasza Dömötör Lászlónak:

Olykor az író tollán átok fogan

ha muszáj, nyakig mászik a szemétbe

igazáért, emleget szart, pisát: hagyd

rám, gyarló ember vagyok, nemcsak költő.

Az utókor sehogy sem érdemli meg,

hogy átkos föld takarja majd csontjait,

de megátkoz, ha nem lesz boldogabb,

ha lehajtom fejem a gyűlöletre.

Hazám hazugoké, ígérgetnek s mást

művelnek, de most övék a törvény.

Hitem akár a viharba kitenne:

fejemre vonok bármi ítéletet,

mintsem szolgamód, sunyin, lábujjhegyen

éljek s kérdést, embert nem tenni föl...

XI.

Barátaimnak

Keveset eszem és alig mozgok,

hírektől bolydul föl lelkem, gyomrom,

omladozik elefántcsont tornyom,

a napi néhány teendőm is fáraszt,

bokornyi gondjaim toldom-foldom.

Késő már nekem bármilyen barát,

bár az ember csak keveset talál,

régen nem álmodom olyan hazát,

ahol nem csak értenek - elfogadnak

s nem televízió, könyv a tanár. /

Lehetnék bár szemellenzős-vidám,

de szájon lakatot, lelken igát

látok, mert homlokomra írják hibám:

Magyarországon sose leszek több, csak

okok nélkül szaporodó cigány.

Arctalan ajkak, démoni szavak,

értelmetlen bármiféle harag,

árnyékharcolnom nem lenne szabad,

vesztek, ha megteszem, akkor is, ha nem,

küzdjek velük? Vagy tagadjam magam?

A depresszióm látja a valót:

kikötve ring s csöndben merül hajóm,

hídján rég a kormányon lóg zakóm,

fárasztó tudat, mit kívánna az út,

feszes vitorlákkal legyek kalóz.

Bezárkózom, hogy senki ne bántson,

hogy a sebem valahogy se látsszon,

a semmit is úgy teszem - ne ártson,

naphosszat csak a számítógép előtt

ülök és játszom. Bizony, csak játszom…

XII.

...a sok jó ember szó szerint tenyérnyi

méretű helyen elfér egy szerveren,

költészetük okán egymást sem érti,

a viharos irodalom-tengeren

békésen veri egymást nagyon agyon,

persze virtuálisan s fortyog azon,

művét más kiköpve sajátján legel.

Sok szóból asszó lesz, ritkán értelem.

Nem pilóták, de albatroszkén vesznek

lelkük okán. Egymásra fentről tesznek,

mindent jól látnak, tudásuk végtelen...

Ahogy folytatják tovább szépen-sorban,

megláthatjátok, mily' nagy költők lesznek.

A vécén ülve, vagy a sarki boltban.

XIII.

...bár meggyötört minket a haladás,

éget a tennivaló most is bőven.

Szorongat az életben maradás.

Van még találékonyság elfekvőben:

már a meztelen zsebét motozzuk,

a nyomorék nyugdíját orozzuk,

lepedőnyi szégyent fedünk kendővel,

vagy azzal sem... Kiszáradt Vörös-tenger

a kommunizmus, divatja elmúlt,

hal nincs, sose volt, van: bolhafelfújt,

homály körítés, szaftos ígérettel.

Most kereszténynek lenni a tuti.

Szex csak házason. S tudjuk: magyar ember

nem homokos! Legföljebb csak buzi.

XIV.

Már kora gyermekkoromban féltem

a nőktől - félek most is, nem tagadom...

Magamat mindig másokhoz mértem,

úgy láttam, mindenben alulmaradok,

mert a Mindenséget sem ismertem,

mely tán hét-nyolc évtizednyi bennem

és bennük, hittem: sose tapasztalok.

S jött Lilla, sorsom magához ragadva

táncol agyamon kérdéseinek

rózsaszín elefántlépteivel,

mint az a lány, ki párjához szaladva:

"Do You Love Me?" - kérdezte az utcán.

Nők. Bölcsek. Mind mindig tudni akarja,

legyen bár tanár, tudós vagy munkás.

XV.

Felnőttnek mutat majdnem minden tetted,

szavaid mélyén örök, makacs gyermek

kuporog, néha kitör, olykor retteg.

Kis szobánk ajtajának tokja mellett

hosszan húzódó haragos árok:

az ajtót olyan sokszor rámvágod,

dühödhöz néha csak egy szikra kellett.

Sokszor sértődünk egymástól, egymáson,

találunk rá okot minden percben,

de később már kint ülünk a kertben,

kávézunk, mérgem gyorsan megbánom

s úgy szorítod magadhoz túlmozgásos,

gyönge lánykezeddel nyomorúságom,

ahogy viharvert botját a zarándok.

XVI.

Drága költő barátom, Dömötör!

Kik az irodalom szekerét tolják,

nem múzsát fogtak, hanem - törököt...

Nem engedi őket, bár ők is fogják.

Egy életet - egész embert kíván

az alkotás. Kik vagyunk? A lírát

nem érdekli. Ha csontunk sárba dobják,

csak azzá leszünk, mint a többi holtak.

Széljegyzet sem maradhat azokból,

akik kérészlét névért, haszonból

divatoznak vagy másokat majmolnak.

E tudás sírunkban is felderít,

kevesen voltak sokak, sokan voltak

kevesek. Rajtuk ez már nem segít.

XVII.

...nem létcél - talán sors a bölcsesség

s vele a legvégső beletörődés,

ahol lehull miden kötés, kötődés.

Ami rejtett, arra vár, hogy fölfedjék,

kozmosz vagyok egy nagyobb kozmoszban,

igazol csillagászat s korbonctan,

volt nem volt létem nem kétely: összesség.

Vak sodrás a végtelen spirálidő,

a távolság olykor - múltba futás,

vagy érzés kavalkád, minden tudás

halk válasz, melyből a mély kérdés kinő.

Vak voltam: csak méltóságom féltettem,

mert inkább kopott ruhámat szégyelltem

s hogy lyukas volt lábamon a cipő...

XVIII.

Oly' sokszor fáradtak élénk szemeid,

nem szólsz, valahová elmerengesz,

szeretlek, mégis, csak sejtem sebeid.

Hogyan lehetséges, hogy fájdalmunkra

az enyhülést egymagad jelented?

Holott bennem szerelmed kerested.

Az több? vagy kevesebb? netalán - furcsa?

Baj az, ha szívünk szavaink megszűri?

Ki mondja meg, mi és hol az igaz?

Te nekem, neked - én leszek vigasz,

de mik leszünk így, ha létünk elnyűvi?

A szerelem túltengő hormonjaink

játéka volna csupán? Eltűnik,

mint a fák kérgébe vésett nyomaink?

XIX.

...anyósom az első nap szemembe vágta:

"Senki vagy, itt nincs, soha semmid ne legyen,

ne gondold, bármi szavad lesz a családban!"

Hogyan érthetné meg, hogy magasból teszek

vagyonára (és arroganciájára),

páromra tarthatok igényt - a lányára,

bánt, hogy bármi mást elfogadjak, elvegyek,

bár a vagyonom kopott cipőm, nadrágom,

hogy a költészet tarthatott meg embernek,

szerelmem három évtizedig kerestem,

megtaláltam, ha késve is, de nem bánom,

hogy régen nem sérthet már semmi és senki,

mert költő fejedelmek nyomdokán járok

s gyökerek nélkül terebélyesedtem ki.

EPILOGUS

Amióta gerincem megsérült,

érzem igazán, hogy gerinces vagyok.

Balesetem busásan megtérült:

éhen dögléshez fix nyugdíjat kapok.

Megismertem, majd beleszerettem

egy lányba, kit mindig is kerestem.

Mire rátaláltam, addigra nagyon

magasra ült a homlokom fejemen.

Nem volt családom, felelősségem,

de lesz az is és lesz feleségem.

Rég, ettől hideg rázott, ma nevetek.

E világban a szépséget kerestem

s most esténként átölel gyengéden...

Hogy így lesz - sose ötlött az eszembe.

Mi, két Laci - két konok közember /10

a sokaságból, kik nem tűrtünk soha /11

megaláztatást: hitvány közegben /10

óvott méltóság és fájdalmak kora... /11

Megtalált művészetünk - menedék. /10

Létünk, legyen bár átok, nehezék: /10

alkotás. Ráül majd az idők pora. /11

Törekedtünk, miképp legyünk teljessé, /11

hosszú útunkra rövid az élet /10

nappal lettünk az éj lámpafénye, /10

ideák formáltak keserédessé /11

Reménykedtünk: jót, hasznosat hagyunk /10

magunk után. Öregszel. Rákos lettél. /11

Nyomorék vagyok... No, szépen vagyunk! /10