a Szerelem

Nincs ki megértené, s nincs ki ne értené meg,

miért tud fájni, ha nincs, vagy, ha éppen éled,

mitől olyan szép, ha végül végigéled,

hiánya a vágyban miért ölt hamis képet..

egy kis kavics

Csak egy kis kavicsot sodort partra

langyos öléből a tó,

halk koccanás jelezte érkeztét,

szikla tövében elhalón.

A lemenő, fáradt nap

alkonyt hajolt ránk a sustorgó fák között,

nem fájult belénk még a szó,

nem durvultak el az ösztönök.

Nem értél hozzám akkor,

csak léptünk egyezett,

kis rezdülések fontak körénk

szerelmes perceket.

Az idő velünk haladt,

- hát álltunk jó soká -.

Ujjainkkal intettük magunkhoz,

s azóta vigyázunk rá.

ha megérinthetnélek

ha megérinthetnélek

az ég csak egy kis tó volna

mint szemed tükrében

láthatnám ott magam

nem kellene vágynom

más dimenzióba

kéksége ölelne

s puha felhőhab

ha megérinthetnélek

a pokol sem érdekelne

hisz tűz vagy magad is

én benned hamvadok

mit nekem démonok

mókás szárnysegédek

míg veled Luciferrel is

könnyen elbánhatok

voltál, leszel

voltál nekem

két pólus között a vonzás

virágbibére hulló harmatom

amplitúdóba zárt harangkongás

elmúlásból is éledő hajnalom

voltál nekem

szerencse, boldogság, alázat

falombot ringató őszi szél

télben szunnyadó barázdája tájnak

ölelős tavaszból rajzó méh'

voltál nekem

suttogó kertek virágos ágya

seholsincs világban

sehol sincs bűntudat

estike szőnyegén

suttogó árnyak

szavak, képek, sziklák

szelídség, indulat

vagy nekem

árvaság, szülém hiánya

tollam hegyére száradt gondolat

kavicsok között őrlődő büszkeségem

szótlanságba karcolt alkonyat

leszel tán

újra csepp a számon

hűsítő, édes, éltető

utolsó szó halotti imámban

de lehet csak sóhaj

ami még menthető

Takarjon fréziák illata...

Álmomban pőrén álltam a havas utcán,

míg a macskakövek égették fázó talpamat,

jégtömbbé szilárdultam, fel mégsem adtam,

de a lelkem örökre ott ragadt.

Átkozhatnám a percet, mert ilyen lettem,

sivár, átlag-szürke, sehol-sincs-már,

romlott húsát kínáló, senki-kincse,

szirénhangú hűség, apró szilánk.

Lehettem volna tán ünnepelt szépség,

de én meztelen adtam rút magam,

a fényt tőletek kaptam-csentem,

vagyok mégis magányos néma lant.

Előttem, ha fellebben az égi fátyol,

a holdsarló penget felettem altatót,

és a madárdal - 'mi ritka vendég nálam -,

lesz néha felcsengő siratóm.

A föld minden virága balzsamos ágyam,

fájó szavakból borul majd rám a hant,

könnyektől mégsem éled létem hiába'sága,

legyen hát takaróm is illatos alkonyat...

De addig teszem a dolgom, aprókat lépve,

csipegetek morzsát, terítem asztalomat,

fréziát szórok eléd utca kövére,

s hagyom, hogy átlépd az árnyékomat.

Zsefy Zsanett

Hangulatfoszlányok

Hangulatfoszlányok kúsztak át a szobán,

fénytörések rondója kísérte,

kint az éledő hajnalparázs az éjszakát

kócos hajkoronájával megigézte.

Az eltitkolt vágyak álomcsipkéit

asztalára rendezte a múlt idő,

a párnáról szelíden hagyta elsodorni

felsejlő emlékeit, mint egy gyönge nő.

Az éj baritonjával versenyt dalolt

a korán ébredő kíváncsiság,

rigó füttyétől elvarázsolt kert lett

a homlokba ékelt lidércnyomás.