Regények

EMY B. ROSLYN

Álarc Mögött

Prológus:

A megbízása egyszerű volt, Nicolas Mc Archibaldnak megkel halnia, az egyezség ráeső részét, nem teljesítette. Amit ez a közeg csúnyán

megbosszul mindig.. Szokásos melónak ígérkezett ez is pont olyan, amit már ezerszer megtett nekik. Túl sokszor is, ahhoz, hogy... A telefon

elnémult. Semmi más nem maradt a hívás után, csak a sötét, és az a kellemetlen csend, ami rátelepedett a lelkére, ha egyáltalán volt neki

olyan.. Egyszer bizonyára volt, de mélyen eltemette a múltjával együtt. Megdörzsölte a rövidre nyírt haját. Agyában lefuttatta újra főnöke szavait.

Owen tudta, hogy ezek a szavak, mit jelentenek, azt, hogy újra felkel öltenie a megtorló szerepét, amit már annyiszor eljátszott. Bár az évek

múlása ráébresztette ez rég nem egy jó cél érdekét képviseli, hogy ő nem egy hős, hanem egy gyilkos. És hogy a jó és a rossz csak egyetlen:

Rossz Döntés választja el. Minden néző pont kérdése. Szerette volna maga mögött hagyni, ezt a világot. De nagyon jól tudta, hogy csak egy

módon hagyhatja el ezt a sötét útvesztőt: Koporsóban. Mély levegőt vett kibiztosította a stukkerét. Most utoljára Aztán vége. A Döntés

megszületett a ravaszt meghúzta, aztán a golyó süvített a maga útján...

I. fejezet

Menekülés

Vanessa már órák óta az utakon száguldozott, a városok, a falvak, az erdők úgy suhantak el mellette, mint baljós árnyak. Lelke oly zavaros, oly

bizonytalan volt, hogy lélegezni is alig tudott, valami fojtogatta a torkát, a félelem nevű alattomos betegség, mely, ha egyszer megtámadja az

embert, sosem szabadulhat tőle.

Az emlékek, a fájó múlt kepei, a tudatába kúsztak aprón, lassan elfoglalva egész lényét. A kocsi rádiójára pillantott fel, egyet villogott a

kis gép kék fénye. Az egész autóban az összes fényt ez adta. A sötétség nem csak ápol és eltakar, de menedéket, biztosit a kíváncsi szemek elől, gondolta komor ábrázattal.

Vanessa nem figyelte egy ideje már sem az idő múlását, sem a táj váltakozását. Bár, ha jobban belegondolt, egy hete volt

úton a kacskaringós Mississippi mentén, New Orleans-be tartott, céltalanul, ”végleges” úti cél híján bolyongott az országban, nem volt

senki se, aki várja, sem otthona, ahová mehetne. Semmije, kivéve ez a kocsi, amivel menekült.

Egy héttel korábban még neki is volt családja, barátai, otthona, élete, jövője. Egy héttel ezelőtt, még nem kellett rettegnie a holnaptól, minden

egyes órától, perctől, hogy mikor éri utol a vég, az ő személyes pokla.

Szemeiben újra azok a pillanatok égtek, amit akkor ott látott.

Amikor a szüleit elveszítette, édesanyja menekítette ki, kezébe nyomta a kocsi kulcsot, majd megölelve a fülébe suttogta:

– Menekülj kincsem! Ne nézz hátra, rohanj, senkiben sem bízhatsz! Menj New Orleans-ba, ott már várni fognak!

A kulccsal együtt a kezébe nyomott egy papírfecnit, rajta egy telefonszámmal. Rémült anyja forrón keblére vonta, majd egy szívszorító

pillanatig ott tartotta. Halkan dorombolt a fülébe. Akkor ott ő is meghalt, lelkiekben elveszett. A múltból való utazása sajgón égették a szívet. Fájó

könnyek szöktek a szemébe. Egyetlen egy kérdés zakatolt a fejében Miért? Miért kellett ennek megtörténnie? Nem akarok menekülni, de

mégis mit tehetnék? Semmit... – válaszolta egy gúnyos hang a fejében.

Reszkető kézzel markolta, szorította még erősebben a kormányt. A fájdalom helyét düh vette át.

– Egy napon elég erős leszek ahhoz, hogy bosszút álljak – suttogta fagyos hangon.

Óvatos pillantást vetett a visszapillantó tükörbe, szíve zakatolva dobogott, az üldözöttség érzése véglegesen vert sátrat az életében,

üldözött volt, aki az életéért harcol, hajtja a kocsi motorját. Mintha csak a szíve dobbanása attól függne, hogy a kocsi motorja meddig bírja

ezt a hajszát. Vajon a szíve adja fel előbb vagy a motor? Tűnődött el magában. Tudta, hogy minden egyes megtett kilométer nem csak az

útfogytát jelezte számára, hanem az életben maradás újabb esélyeit jelentette. Fáradtan sóhajtott. Senki se követ, nyugodj meg. Ne

pánikolj! – nyugtatta magát. Gyors mozdulattal rossz előérzetét, kósza könnycseppjeit kitörölte a szemeiből.

Ahogy haladt tovább, az egyik kereszteződésnél álldogált valaki.

Túl távol volt, így nem tudta kivenni az idegen alakját a sötétben.

Meresztette a szemeit, lelassított, hogy megfigyelhesse az idegent.

Egy férfi körvonalai rajzolódtak ki a sötét éjszaka világából. Egy katona, terepmintás ruhában, hátizsákkal a kezében álldogált az út mentén.

Vagy egy perc halvány töredékéig eltöprengett azon, hogy tovább hajt, majd jön más, aki felveszi a katonát. De ekkor megpillantotta a katona

fáradt, reménytelen arcát. Ki tudja, mióta álldogálhat itt, motyogta magában. Ez az útvonal nem éppen forgalmas, ezért is választotta épp

ezt.

Mit tegyek? Nem állhatok meg – nyögte. Rossz sejtése volt, de a jó lelke felülbírálhatatlanul viaskodott benne. Nem állok meg! Majd

az autója elsuhant a katona mellett – szinte érezte a férfi csalódott tekintetét, ahogy követi az eltűnő autó alakját. Eddig tartott az ész,

gondolta savanyúan. Káromkodott egyet. A francba, nagyot fékezett majd megállt. Dudált egyet. Dudált kettőt.

– Ha harmadjára nem tolod ide a segged, barátom, én itt hagylak – motyogta a visszapillantó tükröt figyelve.

Az idegen fürgén, gyors léptekkel szelte a köztük lévő távolságot.

Vállán a hátizsák a nagy iramtól ide-oda himbálódzott. Alig két perccel később már az ajtó előtt toporgott. Vanessa megnyomta az autó zárát,

majd szélesre tárta azt. Tisztelettudóan biccentett.

– Merre felé tart? – kérdezte rekedtes hangon a férfi.

– New Orleans, és maga? – mondta kemény határozott hangon.

Nem adhatom a félénk nyuszit, mert mi van, ha egy láncfűrészes elmebetegnek álltam meg, a hülye horror filmek is így kezdődnek. A

jóhiszemű lány megáll, akit mellesleg üldöznek, felvesz egy elmebeteget, majd a következő sarkon kinyírják. Túl sok itt az egybeesés, inkább

leszek a kemény, tökös csaj. Ha megpróbál átrázni, szétrúgom a seggét.Döntötte el magában.

– Szint úgy hölgyem, én is New Orleans-ba tartok.

– Akkor üljön be, elviszem – mondta Vanessa nem törődöm hangon.

A férfi egy pillanyi habozás után becsusszant az anyós ülésre. Van gázt adott a kocsinak, majd újra az úton voltak, immár ketten. A csend

kelletlenül telepedett le közéjük. A katona merev testtartással ült az autóban, egyenesen az utat figyelve. Vanessa lopott pillantásokból

felmérte, hogy a férfi nem is férfi, mind inkább fiú talán a húszas évei közepén jár, huszonhárom körüli lehet. Tőle idősebbnek tűnt, de nem

sokkal. Felmérte karizmatikus arcát a műszerfal gyér fényében. Helyes volt a maga módján, de inkább erőt sugalló volt, pont úgy, mint egy

katona. A hosszúra nyúlt csendet a lány törte meg, nem bírta már a közéjük húzódó kellemetlen hallgatás vasfüggönyét. Erőt vett raja a

kíváncsiság, túl régóta utazott egyedül, túl régóta volt egyedüli vendége a saját gondolatainak. Vágyott arra, hogy másról, vagy mással beszéljen.

– Hogy hívnak? – kérdezte rá se pillantva, mereven az utat fixírozta, mintha annak beszélt volna. Mély lélegzetet vett, a fiú

megfontoltan szólalt meg. – Tegeződhetnénk, ha nem gond.

– Rendben. A nevem Matt - mondta halkan, gondolataiba burkolózva.

Vanessának az az érzése támadt, mintha nem az igazat mondta volna a srác. Túlságosan ismerte a hazugságokat, így nem volt nehéz

kiszűrnie, ki, mikor hazudik. Bólintott, mint aki elhitte, de valójában tudta, hogy a srácnak nem ez az igazi neve. Rossz érzés kúszott végig a

gerincén, megállapodva a szívénél. Matt vagy isten tudja kicsoda, arra sem méltatta, hogy visszakérdezze, hogy őt hogy hívják. Fura fazon volt.

Vanessát dühíteni kezdte, ő felvette az éjszaka közepén, kedves próbál vele lenni, pedig nem kéne, de ez a srác még a nevére se kíváncsi, sőt

még a saját nevében sem mond igazat.

– Az én nevem Vanessa, de mindenki csak Nessnek szólít – vagyis inkább szólított, mert akik így hívtak, azok már halottak, fojttatta

magában keserűen. Semmi válasz. Matt annyit sem mondott, hogy fogd meg a seggem, semmit. Meredt maga elé, mint aki mégsem hallotta

a lányt. – Figyelj nagyfiú, munkaköri előírás, hogy bunkó légy, ne zavartasd magad, csak épp furikázom a hátsódat, ha nem állok meg,

akkor még most is ott szobroznál! - dühösen fordította el a fejét a fiú felől.

Matt fészkelődni kezdett.

– Nem mondták még neked a szüleid, hogy rendes kislányok nem állnak szóba idegenekkel, és hogy nem vesznek fel az országúton,

az éjszaka közepén senkit? Nagyon bátor lány vagy. Mi van, ha egy pszichopatát vettél volna fel? – most először fordult a lány felé, szemeit

az arcán pihentette.

Ness vállat vont. Az édesanyja szavai csengtek a fülében: „Ne állj meg, senkiben se bízz!” Pont most szegte meg a neki tett ígéretét.

Csendes hangjában fájdalom csengett.

– Nem tartozik rád, miért álltam meg. Ne félts te engem, oké? Nem vagyok, már kislány, tudok magamra vigyázni – mondta paprikás

hangulatban.

Ezért vagyok még életben, suttogta magában. Matt dühösen fújta ki a levegőt.

– Szóval megszöktél otthonról, szabadságra vágysz, meg akarod mutatni, hogy már nagylány vagy. A szüleid már biztos a nyomodban

vannak, azt hiszem jobb lesz, ha ebből én ki maradok, a következő benzinkútnál tegyél ki – érzelemmentes hangon, jéghideg tekintettel

meredt rá.

Vanessa azt kívánta magában, bárcsak egy kamaszkori lázadás lenne ez, amit most csinál, bárcsak a szülei lennének a nyomában, nem pedig

egy gyilkos, aki az életét akarja elvenni pont úgy, mint a szüleiét elvette.

A sírás szorongatta a torkát. De ez előtt, a vadbarom előtt, nem fogok sírni, majd ha kirakom az öntelt seggét, majd akkor bőven lesz időm még

sírni.

– Ahogy akarod bunkókám - motyogta magában, mérgesen a lány.

Jó fél óra szótlan út után, a következő kanyarnál valóban egy benzinkút körvonalai látszódtak.

– Elég jól ismered ezt a környéket. Honnan tudtad, hogy itt lesz ez a kút? – kérdezte Van kedvetlenül, amiért megtörte „a kussba vagyok”

fogadalmat, de a szükségnél, még nagyobb úr a kíváncsiság.

– Gyakran jártam erre régebben - vont vállat nem törődöm módon.

Matt.

Vanessa befordult a kisbekötő úton, elkanyarodott, majd helyet keresve, fürkészte az utat. Könnyű volt helyet találnia. Olyan kihalt volt

az egész hely, mint egy temető. A benzinkút inkább hasonlított egy kis városi vegyes boltra. Pont olyan kihalt, és lepukkant volt. Egyetlen

neonreklám világított „Dalton töltőállomás”, jelezte a halvány fény.

Vanessa a táskája után kutatott, amikor a kezei véletlenül Matt kezeihez értek. Mintha áramcsapás vonult volna át rajta, olyan érzés volt

a fiú kezeihez érni. Matt a váratlan mozdulatra összerezzent, bőre alatt megfeszültek az izmok. Elkapta hirtelen a kezeit. A lány bocsánatkérően

nézett rá.

– Ne haragudj, csak a táskámat kerestem - túrt bele hosszú, barna hajába.

Szíve hevesebben dobogott a kelleténél. Zavarban érezte magát. Matt halkan szólalt meg.

– Semmi gond - dörmögte.

Jobb kezeit a kilincsen pihentette, szemei a lányéba a fúródtak. Mélyen Vanessa úgy érezte, mintha a veséjébe, vagy inkább a szívébe

látnának ezek a zöld szemek. Zöld szemei voltak Mattnek, most látta csak a hajnali világosságnak köszönhetően. Vanessának kiszáradt az

ajka, hevesen dobogott a szíve, nem értette miért vált ki belőle egy ilyen érzést, egy idegen, egy olyan idegen, aki ellenséges, barátságtalan

vele. Szemeik még mindig összekapcsolódva maradtak egy pillanatig. A szempárbajt Matt adta fel, megköszörülte a torkát.

– Köszönöm a fuvart, és nézd el nekem, hogy udvariatlan, vagy talán jobb szó, hogy bunkó voltam, de ez a helyes.

Sejtelmes, vészjósló volt, amit mondott. Vanessát az eddig kellemes izgalom érzése helyett, a rettegés fogta el. Milyen ügybe keveredett ez a

fiú, vajon ő is… Már épp szólásra nyitotta volna a száját, hogy elmondja neki, hogy benne megbízhat és, hogy ő is valami olyan elől menekül.

De ekkor megszólalt az emlékeiből egy hang, az édesanyja hangja, aki arra kéri mielőtt végleg elbúcsúztak, hogy ne bízzon senkiben, és hogy

ne álljon meg. Meneküljön. Tüdejében lévő összes levegőt egy mély sóhajjal engedte ki. Matt még egy utolsó pillantást vetett rá, majd kiszállt

a kocsiból. Vanessa is így tett. Megkerülte a kocsit, majd szembe állt vele.

– Biztos, hogy… - mondta halkan.

– Igen, biztos jobb lesz így, már virrad, talán jön egy busz vagy egy másik kocsi. Ne érezd rosszul emiatt magad. Vigyázz magadra,

menj haza, ne kóborolj, a világ veszélyesebb, mint hinned.

Vanessa nagyon jól tudta, pontosan tudta. Bólintott szemlesütve, Matt tudta, hogy valami elől menekül, a lány érezte. Vanessa, hogy, ha még

tovább maradnak együtt, azzal nagy veszélynek tenné ki mindkettőjüket.

Matt a kezében pihenő sapkáját a fejébe húzta, katonai hátizsákját a vállára vette, majd öles léptekkel az út másik oldalán lévő buszmegálló

felé sietett. Nehéz szívvel figyelte a fiút, dühös volt egy részt, másrészt magányos, az egyetlen társasága pont most lép le. Bár arrogáns, és egy

vérbeli titkolózó volt, mégis szívesebben utazott volna vele tovább, mint egyedül a múltján ragodva.

Beletúrt a zsebébe, pénz után kutatva. Megtankolta a kocsit, majd fizetni belépett a kis lepukkant boltba. Bent a két helyiség még

rosszabbul nézett ki, mint kívülről. Dohos szag terjengett, a legyek a maradékot csipegették, koszos undorító hely volt. A kasszánál két kétes

külsejű férfi állt.

Vanessának a női megérzése rosszat sejtett. A kasszánál álló férfi mocskos arcán torz mosoly jelent meg. Baseball sapkáját levette a

fejéről, megvakarta kopaszodó fejét. Megnyalta a száját. Ness remegő térddel toporgott az ajtóban, aztán elindult a kassza felé. A paranoia

kezd az őrületbe kergetni.

– Luck, nézd csak milyen galambocska tévedt be! - A másik férfi az asztal másik végéről mustrálta Nesst.

Kaján vigyor ült ki torz arcára. A lány nagyot nyelt, leküzdve magában minden rossz érzését.

– Üdv, szeretnék fizetni a…

– Mi is szeretnénk egy két dolgot - a baseball sapkás újra ránézett a másik férfire. Cinkosan összemosolyogtak. Pimasz fény csillant fel a

szemükben, amitől Ness gyomrában a remegés nőttön nőtt.

– Te is arra gondolsz, amire én, Ben?

– Arra bizony - nevetett fel harsányan a sapkás.

Ness érezte, ahogy az adrenalin a vérében forrva, gyors iramban terjed. Veszélyben volt. Hátrálni kezdett nem figyelve, hogy merre lép.

A mögötte lévő cukorkás polcot leverte, a földön apró színes golyók szóródtak szét, halálra vált arccal meredt a törött üvegre, a színes

golyókra, az ajtóra és a férfiak, és a köztük lévő távolságra. Érezte, hogy nem lenne annyi ideje, hogy elfusson. De azért nem adom

magam ilyen könnyen. Ha a halál a nyomomban van, akkor nem ez a két szerencsétlen fogja learatni a babérokat. A sapkás nyájas hangon beszélni kezdett.

– Ne félj, csibém, nem bántunk mi. Csak egy kicsit elmókázgatunk. Jól fogod érezni magad. Hidd el!

Úgy elfogta a méreg, amit a férfi szavai váltottak ki belőle, hogy szíve szerint az orrába passzírozta volna a kezeit. Vad szemekkel meredt

rájuk.

– Nem vagyok a csibéd, és legfőbbképpen nem akarok veletek szórakozni - a fogai között kiszűrődő szavai úgy hangoztak, mintha egy

támadásra készülő kígyó sziszegte volna.

– Nézd milyen kis heves Endy, ez a ringyó tudhat valamit, kíváncsi vagyok, hogy az ágyban...

Harsányan felnevettek. Vanessa hányingerében legszívesebben köpött volna. A sapkás, akit a másik Endynek hívott, elindult a lány felé,

peckes léptekkel szelte a távolságot, a szemeit egy pillanatra sem vette le Vanessáról, úgy méregette, mint az oroszlán az áldozatát. Élvezte, hogy erősebb, mint a lány. Vanessa gyomrában a félelem buckákat vetett. A torkában ragadt a sikolya, szemeit összeszorította lábaival

hátrált. Édes istenem, most segíts meg!!!