Andrea

- Simona Cratel írása, megjelent a LiterNet.ro / 2010. 03. 27 (fordítás a kiadó engedélyével)

Fél négykor találkozom Andreával. A líceumból ismerem. Soha sem voltunk túl jóban, és mégis néhány nappal ezelőtt rám telefonált. Éppen a gáztűzhely alatt porszívóztam, a konyhában, lehúztam a sárga háztartási kesztyűmet és felemeltem a kagylót

- Simona?

- Iiiigen???

- Andrea vagyok, hogy vagy?

- Jól. De milyen Andrea?

- A líceumból. Egy évvel jártam alattad. A nénikédhez közel lakom…

- Ááááá, szóval te vagy az? Köszönöm jól vagyok.

- Örvendek. Hogy élsz? Férjhez mentél?

- Férjhez mentem, persze. Mi mást is tehettem volna?

- Mit dolgozol?

- Pillanatnyilag nem dolgozom. Takarítónő vagyok a saját házamban, ez minden munkám. Az unokám azt mondja, én vagyok a legszebb takarítónő, akit valaha is látott. Így hát, elégedett vagyok.

- Ha, ha, ha …

- Hát, te?

- A jelen pillanatban egyéni vállalkozásom van. És jól megy.

- Gratulálok.

- De nem gondolnád, hogy jó lenne kicsit összejönni, bővebben beszélgetni?

- Persze, szívesen.

- Szeretnélek látni. Sokszor elgondoltam, vajon mi van veled? Vajon mi van Simonával? Hogy megy neki?

Most pedig itt állok a megbeszélt helyen, s az első dolog, amit tesz, hogy késik. Ez az, amit legjobban utálok.

Topogok helyben, teljen le a várakozásra szánt negyed óra, amit engedélyezek annak, aki találkozni akar velem. A járdán egymás mellett állnak a márciuskát áruló pultok, s a vásárlóktól alig lehet tovább menni. Még egy hét van hátra március 1-ig. Nincs se meleg, se hideg, csak olyan kellemetlen nedvesség. A nedvesség áthatol a ruhádon és hidegebbnek érzed az időt, mint amilyen az valójában. Nézem az elhaladókat, hátha felismerem a tömegben. Vajon hogy néz ki annyi év után? Elváltoztatta-e az idő annyira, hogy meg sem ismerjem?

Végül, megunom a várakozást és elindulok a körúton. Arra gondolok, ha már idáig eljöttem, bekukkantok a könyvesboltokba, ne vesszen kárba az idő. Lehet, még vásárolok is, hiszen rég fel szeretném újítani a könyvtáramat. Már hónapok óta nem vásároltam egyetlen könyvet sem. Haladok az emberáradattal, s igyekszem lépést tartani, mikor egyszerre felberreg a mobilom.

Andrea jelentkezik. Az utcai zaj miatt alig hallom a szavait, az erőltetett menetben haladó emberek túl hangosak, és ide-oda lökdösnek, ahogy lassulok. Egyik kezemet a fülemre szorítom, másikban a mobilt tartom, így próbálom felfogni, mit is mond. Millió bocsánatot kér a késésért és újabb találkát javasol, most öt perc múlva, itt a közeli drogéria mellett.

Szemtől szembe találkozva is bocsánatot kér. Úgy teszek, mintha megbocsátanék, bár úgy igazából nem is haragszom.

- Voltál már a Spectrum-ban – kérdezi.

- Az meg mi?

- Egy jó kis bár.

- Soha sem hallottam róla.

- Tetszeni fog neked. Biztosítalak!

El is indulunk. Magasabb nálam, de a tűsarok miatt még magasabbnak tűnik. Ezek sarkok akadályozzák a menésben és nagyon lassan lépeget. Ezt fajta járását nem ismerem, olyan kényeskedő járás. A bár valóban kellemes hely. Kicsi, kedves és intim. Nincsenek sokan, csak éppen annyian, hogy ne kongjon, de zsúfolt se legyen. A fala tele amerikai sztárok fényképeivel. Marilyn Monroe alatt foglalunk helyet.

Egy kedves, fiatal pincérlány felvette a rendelést. Gyümölcsteát kértünk.

Megragadom az alkalmat ez alatt, hogy szemügyre vegyem asztaltársamat. Hallgatagon és mosolyogva vizsgálgatom, milyen nyomot hagyott rajta az idő. Az azonban őt egyszerűen elkerülte: nyoma sincs az idő pusztításának. Egy szép nő, úgy néz ki, mint egy gimnazista, – enyhén kidülledt – nagy barna szemekkel és a pupillák körül mézszínű fényekkel. Az arca kerekded, hófehér, bőre tiszta és üde. Világos gesztenyeszínű haja néha a szemébe hull, de egy mozdulattal mindig a füle mögé simítja. Se nem sovány, se nem kövér, öltözete se nem kirívó, se nem szegényes. Semmi nem mutatja, hogy művészeti főiskolát végzett, egyetlen apró részlet sem utal a művészre. Csupán egy egyszerű nő, aki lehet bármi. Egyedül a magas cipősarok hat rám zavarólag, ezt már említettem az előbb. Hölgynek akar látszani, de egy kislány lelke lakozik benne, s orcája sima, mint egy csecsemőé. Hiába akar, nem tud vad csábító lenni. Nem tudja kihasználni a vonzerejét. Halkan beszél, nyugodtan, alig suttogásig emelve fel a hangját. Beszéd közben a szemembe néz, amit külön értékelek. Ki nem állhatom, ha olyan személlyel találkozom, aki tetőtől talpig végig mustrál, lássa vittem-e valamire az életben, vagy mennyire vagyok gazdag.

Már a líceumból így emlékszem rá: szerény, népszerű, eszes. Én magam a rossz gyerekek közzé tartoztam, a punk-rock- hippi lehetetlen keveréke voltam, provokatív, minden tabu megszegője, saját határaimat próbálgató, aki minden szélsőségre kapható. Rocker, punk, hippi egyszerre. Továbbá fiatal, szép és vad. Nonkonformisták voltunk és sátáni módon öltözködtünk, tarkán, mint a paradicsommadarak. Bárhol is megjelentünk a figyelem ránk irányult, olyanok voltunk, mint egy meggyújtott fáklya, tele mindenféle csüngőkkel, képekkel, borzalmas hajviselettel, arrogáns magatartással, tébollyal. Megzavartuk az összejöveteleket, betörtük az ablakokat, üvegeket, a fali képeket, loptunk az üzletekből, a kóma határáig ittunk. Az emberek félelmükben elkerültek, anélkül, hogy megértették volna, mennyire sérülékenyek vagyunk, akikkel minden gonoszságot el lehet követni, ellentétben a normálisokkal, a csendesekkel, a kiegyensúlyozottakkal, akiknek minden könnyen megy. Ők árthatnak nekünk, nem mi nekik. Andrea úgy látszik ezek közül való, mivelhogy felhívott. Most csak egy vadállat vagyok, amelyik háziasítottat imitál. Lehet, valóban megszelídített vagyok, és férjem a szelídítőm. Nos, majd elválik. Rávezetett, hogy van egy szelídebb változat is belőlem. Most közelebb állok Andreához… bár ez még bizonyításra szorul. Mosolygok. Vajon odáig jutottunk az életben, amikor már hasonlítunk? Andrea mintha észre sem venné átalakulásomat, vagy csak egyszerűen elfogadja. Elfogadja és kész. Nem kérdez semmit, nem csodálkozik, nem tűnik meglepettnek. Ő olyan, mint mindig, én változtam, de ez az adott pillanatban lényegtelen.

Kellemes és teljesen normális beszélgetésbe merülünk. Jelen helyzetünket taglaljuk, mostani életünket, kitárgyaljuk a közös ismerősöket. Úgy tűnik, mindketten életünk olyan pontjára érkeztünk, amikor tökéletesen elégedettek vagyunk önmagunkkal. Ráadásul mindketten szeretünk színházba járni, olvasni, könyvet vásárolni, néha ugyanazokat – állapítjuk meg kedvtelve. Élénk és érdekes beszélgetést folytatunk. Nem ezt vártam.

A beszélgetés hevében személyes dolgokra is sor kerül, próbáljuk az eltelt éveket adatokkal és eseményekkel kitölteni, és meglepődve kérdeztük, vajon miért is nem tartottunk egymással kapcsolatot mostanáig, miért nem voltunk közeli barátok. Milyen kár! Aztán, amit senki nem tenne az első találkozás alkalmával, rátértünk a vallomásokra. Ő kezdi, s én hagyom magam elcsábulni, annyi mondani valóm akadt, és szükségét éreztem a gyónásnak, annak hogy hallgasson meg valaki, aki megért. Ő pedig olyan odaadóan hallgat, mintha róla mesélnék kellemes dolgokat, mivel teljes mértékben egyetért és elhallgatná reggelig.

Megkérdezte melyik csillagjegyben születtem. Mondom, oroszlán. Ő pedig rák. Magamban elmosolyodok, mert eszembe jut egy barátom megjegyzése, hogy mind bűnösök az oroszlán jegyében születtek, mert Karácsonykor fogantak. Bűnöztek az enyémek, és én bűnük gyümölcse vagyok. Ha az emberek még hívők lennének, és volna bennük csöppnyi jóérzés, az oroszlánt törölhetnék a horoszkópból, mondta a barátom nevetve. Elmondom és Andrea is jót nevet. Látom, van humorérzéke.

Az órák repülnek.

Arról beszél, ami nem hagyja nyugodni, hogy miért váltak el a szülei. Látszik, alaposan tanulmányozta a témát és megvizsgálta már minden oldalról. Számára fájdalmas. Nekem magamnak fogalmam sincs, mi járhat egy olyan gyerek fejében, aki csak egyik szülőjével él. Egy kislány, aki apa nélkül nő fel. Életeden keresztül azt kérdezd, miért hagytak el?

- Tudod, örökké azt kérdezem, miért? Mi nem jött össze náluk? Ha kérdeztem, mindegyik szöges ellentétjét mondta, mint a másik. Ha, ha, ha… Meglepődtél volna a különbözőségen. Mintha nem is ugyan arról a kapcsolatról beszélnének. Apa azt mondta, anya megcsalta, anya pedig, hogy apa. Végül ki, kit csalt meg? S egyáltalán?

Csak mosolygok.

- A válaszaik semmit nem oldottak meg. Mesterei az igazság elrejtésének. Őrizik a titkaikat. A valóságot kipótolják a saját elképzeléseikkel, hogy jól mutasson. Magukat is meggyőzték ennek valódiságáról, és így aztán sohasem férhetsz hozzá az igazsághoz. Láttál már ilyen embereket?

Persze. Azt hiszem, mindannyian rabjai vagyunk saját koholmányainknak, s az eredmény a saját történetünk. Mi magunk sem tudjuk már az igazságot…

Akkorát nevet ezen, hogy hangja betölti az egész helyiséget. Ha, ha, ha… Szeretem, ha nevetnek a szavaimon.

- Egyszóval találkoztak, egymásba szerettek, megcsináltak engem, aztán szétmentek. Hogy van ez?

- A családom telis tele van titkokkal – jelentettem ki -, de egyik, másik néha felszínre tőr, hogy megdöbbentsen, és éppen akkor, mikor a legkevésbé várod.

- Szüleink mások, mint mi – jegyzi meg -. Nekünk nincsen annyi titkunk. Mi mindent kibeszélünk magunkról. Nyitottak vagyunk bárki számára. Sőt éppen az a célunk, hogy minél nyíltabbak legyünk, hogy minél többet elmondjunk magunkról. Sokszor túl sokat. Miért akarjuk mindig, hogy megértsenek? Ha nem mondunk el mindent, úgy érezzük, nem is létezünk.

- Bizony, mások vagyunk.

- Mindig azt remélem, egyszer megtanulnak ők is beszélni és akkor megismerem az igazságot. Miért kell ennyire zárkózottnak lenni, hogy egy picurka darabot se adjanak a körülöttük élőknek?

Ragyog az arca, ahogy beszél, belső ragyogással. Nem pózol, nem játssza meg magát, őszinte. Nyíltan beszél önmagáról, a letűnt líceumi évek óta nem éreztem ezt a bensőséget és melegséget. Úgy éreztem magam, mint diákkorunkban az iskola mögött cigizve, amikor még valóságos és őszinte kapcsolat fűzött az emberekhez.

- Az én apám úgy halt meg, hogy semmit nem tudok róla – jegyeztem meg -, vagy nagyon keveset. Bosszantó. Egy fedél alatt éltem vele és mégsem ismertem. Fogalmam nincs, ki volt. Csak közvetett módon, az elbeszélésekből, melyekben néha szerepelt, és ennyi. A nagy ismeretlen. Ma már mindenkinek van blog-ja, fenn vannak a facebook-on, az életük nyitott könyv. Bárki ismeretlen bepillanthat ebbe az intim életbe. Lehet az bárki: perverz, pszichopata, lehet afrikai, japán, vagy amerikai. Ez a mi nagy exhibicionizmusunk. Ott vannak legtitkosabb gondolataink is, akár értékelik, vagy legalább tudomásul is veszik azokat, vagy sem. Minden tettünkkel lépést tarthat, pillanatról pillanatra, soha sem maradunk egyedül, a világ tudomást szerezhet arról, ami foglalkoztat minket, és hogy egyáltalán kik vagyunk.

Mosolygok.

- Hát, az én apám ilyen! Nehéz megérteni, egy szót nem lehet kihúzni előle, mindig olyan magabiztos, erős, távolságtartó. Talán még anyától várhatok valamit, egy váratlan vallomást, de apától nem. A férfiak nem beszélnek. Lehet, úgy hiszik, hogy minden szavukat ellenük fordíthatják.

Ezen jót nevetünk.

- Figyelj, tudod az a legkülönösebb az egészben, hogy úgy hittem nem halok meg előtte. Bizarrnak tűnik, de tapintható közelségbe hozta a halálomat. De hát, nem lehetetlenség a halhatatlanság? Esküszöm, 25 éves koromig halhatatlan voltam.

- Hááát, a halál…

Mialatt kimondta ez a félelmetes szó, lassan, mintha valami okosat mondana, én lelkesen terveket kezdek szőni: meg ismételhetnénk a találkozást a közeljövőben, annyi mindent tehetnénk együtt. Rám férne egy barátnő. Odáig vagyok egy barátnőért! Összes barátnőm elment az országból, elszóródtak a világ legtávolabbi sarkába, minthogyha éppen előlem futottak volna el, én meg maradtam. Maradtam az emlékeimmel, mint egy vénember, pedig alig vagyok harminc.

A tea utáni sör teszi, vagy a szomszéd asztalnál füstölgő marihuána, a zene, Marilyn Monroe… és Gréta Garbo? Mindegy, de itt most nagyon kellemes. Mosolyogva felém nyújtja a kezét, egy meleg, mindentudó, hatalmas mosollyal, mintha mindennel tisztába lenne, ami rajtam keresztül áramlik, sőt még azt is, amit szívesen föld alá döngölnék, amit kizárnék, vagy világgá kiáltanám… A vállamat érintő meleg kéz a megértés és egyetértés jele. Szeretnék felállni és átölelni, hogy megköszönjem a létét. Mi az ördögnek nem jöttünk mostanáig össze? Az övé vagyok. Kipiszkált a kuckómból, a magányomból. Most száz százalékig az övé vagyok.

És ekkor hirtelen:

- Milyennek látod a jövőt?

- A jövőt?

- Igen, a jövőt.

Egészen megváltozott a szavai hangsúlya.

- Milyen értelemben?

- Mivel fogsz, például öt év múlva foglalkozni?

Aggodalom fog el. Öt év múlva. Mintha hallottam volna már ezt. Nem tiszta előttem mire is emlékeztetnek ezek a szavak, de valami mégis nyugtalanít. Zavartan tekintek rá.

Kihasználva pillanatnyi kábulatomat, kivesz valamit a táskájából. Mikor látom a szórólapokat, brosúrákat az asztalra kiterítve, valami megszakad bennem. A pillanat egy milliomod része alatt átfut rajtam egy rossz érzés, hogy összedől a világ és maga alá temet.

- Csak nem akarsz nekem valamit eladni? – kérdezem kissé agresszíven.

Elmosolyodik, meghallva értő megjegyzésemet, mintha jelezné meglepődve, hogy nem is nézett ki belőlem ennyi spirituszt, de kerüli a tekintetemet, mintha csak a szórólapok rendezgetése kötné le a figyelmet.

- Talán Amway terméket akarsz rám sózni? – kérdeztem újra kisilabizálva a mappa feliratát -. Mások is próbálkoztak ezzel. Tudom, miről van szó.

- Várj egy kicsit, hadd magyarázzam meg.

Lüktetni kezd a fejem. Nem is értem, kitől szerezte meg a telefonszámomat? Hiába kutatom a választ, töröm a fejem: ki lehetett, kicsoda? Gyűlölöm, és átkozom magamban az összes közös ismerőst.

Andrea máris újabb adag szórólapot terít szét előttem, közben magyarázgatja, milyen előnyökkel jár, ha ezeket a termékeket használom, és tudomásomra hozta, hogy a cég a NASA szakértőivel működik együtt, és hogy minden termék szuper és ultra.

Ha most felkelnék és elmennek, az azt jelentené, hogy közzéteszem a sajtóban saját kínomat. Ehelyett itt helyben minden ellenkezés nélkül vásárolok egy mosóport és néhány szivacsot pofátlanul drágán, és tovább mosolygok Andrea nagy megelégedettségére. Kezdeti ellenkezésem ellenére, sikerült meggyőznie, végül is jó leány vagyok, és értelmes. Tudta ő, hogy bennem biztos vásárlóra talált… De hát, én Simona vagyok, hé, a régi Simona, aki ott az iskola mögött cigizett, amikor még valóságos és őszinte kapcsolat fűzte a mindennapi emberekhez…

Bige Szabolcs Csaba

FORDÍTÁS:

Ianulea uraság (Kir Ianulea)

Írta Ion Luca Caragiale

Megjelent 1907-ben

Caragiale román író, drámaíró, költő, elbeszélő, újságíró, publicista. A román irodalomtörténet a legnagyobb drámaíróként és az egyik legfontosabb íróként tartja számon. Magyarul eddig megjelent művei a megjelenések sorrendjében: Elveszett levél (Vígjáték négy felvonásban), Két sorsjegy, Jegyzőkönyv: karcolatok és humoreszkek, Ion Luca Caragiale válogatott művei, Ötórai tea: novellák, cikkek, jelenetek

Úgy mondják, hogy úgy jó százegynehány évvel ezelőtt Dardarot, a pokol császára parancsba adta, minden ördög, kicsitől nagyig, hiánytalanul jelenjen meg a színe előtt, de egy se hiányozzon, mert megkurtítja annak fülit-farkát! Ahogy mindannyian összegyűltek, a császár csoszogott, topogott, csak úgy csikorgott, krákogott, hogy a könnye is kicsordult, és szemeit meresztve így kiáltott:

- Átkozottak! Aki csak nem tökkelütött közületek, megértheti, akár jómagam, hogy a férfiak, akik onnan tőlük hozzánk érkeznek, másról sem panaszkodnak, mint a feleségükről. Mindenért, ami vesztüket okozta, az asszonyokat hibáztatják; akármelyiket is, ha megkérdezem, miért jutott ide, a válasz: az „asszony”, és újra csak az „asszony”. Hékás, gondoltam magamban, vajon így igaz?...Bár a férfiak szavára nem lehet sokat adni, jól tudjuk az, mennyit ér. Mégsem hagyhattam annyiban a dolgot, minden vizsgálat nélkül. Mert császárságom politikája, hogy mindenről hibátlanul és kétséget kizáróan tudomást szerezzek...Előbb arra gondoltam, forró üstbe vetek minden nőt, amíg ki nem szedem belőlük az igazságot; aztán rájöttem, hogy ezzel nem sokra megyünk; tudjuk jól, milyen konokok és makacsok őkelmék…Végül aztán hosszas huzavona után úgy döntöttem elküldöm közéjük a az én kis Aghiucámat…Mi? Hogy nem jött még el? Hol van ez az Aghiuca?

A kicsike éppen a hátsó sorokban lapított a többi kisebb rangú ördög között, s Dardarot beszéde alatt fülelt figyelmesen, s a farkát tekergette. Amint meghallotta a nevét, elengedte a farkát és nagyot kiáltott:

- Itt vagyok, sötétség fejedelme!

- Ha itt vagy, miért nem látlak mégsem? Gyere ide, te átokfajzat! A farkad csóválod, mi? Vedd tudomásul, hogy dolgod akadt, hiába lapítasz, nehogy a szemem elé kerülj, hogy feledkezzek meg rólad, te kis semmirekellő!

Mikor közelebb ért a trónhoz Aghiuca, Dardarot fülön ragadta, hogy csak úgy nyilallott bele – mind ezt csupán az iránta való szeretetből, mivel jó ki bohóc volt, aki felvidította a császárt bohókás grimaszaival, amikor az belefáradt a császári teendőkbe.

- Figyelj ide Aghiuca picinyem… Nincs más hátra, minthogy vegyél magadhoz a császári kincstárból százezer aranyat, amit most hoztak tegnapelőtt, mikor azok a külvárosi csavargók a tallérokat is elásták a vén fösvénnyel együtt, aki nagyon büdös volt már – mondom, vedd a százezer aranyat. Aztán tetőtől talpig öltözzél be halandónak, és menj fel a földre, arra a vidékre, amelyik a szívednek kedves. Ottan pedig – hagyd békén a farkadat! – nősülj meg és élj tíz évig az asszonnyal. Utána tegyél úgy, mintha meghalnál; hagyd fenn a testedet, és te pedig gyere ide le hozzám, s számolj be mindenről, ami veled történt, mint házas emberrel…

Szegény Aghiuca! Tudta ő, miért lapít az apró nép között, hiszen alig volt maga is több mint egy fél ördög: sejtette, hogy valami nehéz feladat vár rá. Mikor meghallotta, hogy asszonnyal lesz dolga, még jobban behúzta a farkát a lába közzé; nem felejtette még el a vénasszonyt, akinél három évig szolgált. A vénasszony ellátta munkával – egyenesítsen ki egy göndör hajszálat. Aghiuca hiába nyálazta a nyelvével, hiába egyengette az ujjai közt éjjel-nappal megállás nélkül, hogy már a kalapján is kinőtt a haj, a szőrszál csak még göndörebb lett; fizetés nélkül lépett ki a szolgálatból otthagyva gazdasszonyát.

- És tudd meg – tette még hozzá Dardarot, miután kicsit gondolkozott – hogy az egész tíz esztendő alatt ki leszel téve a földiek minden nyomorúságának, gyengeségének, aljasságának - a tudatlanságnak, szegénységnek, rabságnak, butaságnak és irigységnek is akár, védekezni pedig a sok rossz ellen úgy védekezel majd, ahogy tehetségedtől kitelik… megértettél, picinyem?

- Megértettem, sötétség fejedelme!

- Akkor még mire vársz, drága gyermekem?

- Hogy engedd el a fülemet…

Nagyot derült ezen a császár, és kacagva mondta:

- Hé, tűnj a szemem elől!

Még megfricskázta az orra hegyét. Aztán elengedte a fülét, és már mosolytalanul dühösen ráförmedt: „Még itt vagy?” és adott egyet a lábával éppen oda, ahonnét a farka kinőtt. A kicsike bukfencet hányva ment a császári kincseskamrához; elvette a százezer aranyat, és gyerünk munkára fel, szólít a kötelesség!

Már út közben felvette egy ember formáját: se nem túl koros, se nem túl fiatal; egy ügyes, jóképű, ereje teljében levőét; és miután elgondolkozott azon, vajon hova is menjen, így szólt:

„Tudjátok mit?... Bukarestbe megyek… ismerem a várost…(hiszen többször járt már ott) szórakoztató hely. Drága ott a pénz; ha jól forgatod szászázalékos a haszon; ha szegény vagy húzódj a gazdagok mellé, ami kicsurran az ujjaik közt, mind a tied lehet; ha meg gazdag vagy menj szegény vidékre… minden falatnak a felét elorozhatod a szájuktól.”

Így gondolkozva, a vásár kellős közepén érkezett Bukarestbe, s ott is Manuk fogadójába. Ott megbízott egy alkuszt, szerezzen sürgősen neki néhány szép házat, sok-sok szobával a gazda, a vendégek és szolgák részére, legyen tiszta a levegője, körötte virágos kert, és kút az udvaron, pince, konyha, mosókonyha, istállók és csűrök, egyszóval minden, ami egy gazdag kerekedő méltó lakához illik. Pár nap alatt a házak minden kellékkel ellátva készen álltak a Kereskedők negyedében; szolga, szolga hátán, és lovak az istállóban, és hintók a kocsiszínben…

Jól ismerte a ház új gazdája az emberi, de főként az asszonyi természetet, amennyiben mindent tudni akarnak mindenkiről – hogy hová való, miből él, hogy került ide, meg hasonlók. Magához hívatta a házvezetőnőt – egy kikent, kifent szipirtyót, akit megtett a többi szolga fölé, legyenek nála a kulcsok, és legyen mindenre gondja –. Leültette a szőnyeges székre, maga pedig a díványon foglalt helyet, s rágyújtva csibukjára a következőket mondta.

- Nézze, drága Marghioalo asszonyság… Engem, hogy is mondjam csak, Ianulea uraságnak hívnak… A magam részéről Sfantagora vidékéről származom. Szüleim, egyszerű emberek, egy kis olajfa-ligetből tartották el magukat. Miután betöltöttem a hetedik évemet, szüleimet elfogta a zarándoklat utáni vágy, s hogy szert tettek „néhány garasra”, felkerekedtek velem együtt, és öszvérháton Szaloniki kikötőjébe mentünk. Ott egy nagy hajóra szálltunk fel, mely csak arra várt, hogy vitorlát bonthasson, s a szelek szárnyán délnek vegye az irányt Jaffa felé. Rövid idő múlva meg is jött a jó szél, dagadtak a vitorlák, indulhattunk. Három napsütötte napon, és három holdas éjjen át haladtunk minden baj nélkül egyenesen előre. A törvények szerint csak böjtös ételeket fogyasztottunk. Úgy a harmadik nap ebédre paszulyt és retket ettünk… Érted?... Vecsernyetájban a szüleim csak fogják a hasukat és jajgatnak csudára: „meghalok” és újra „meghalok”!... A kapitány látva kínjukat, s hogy görnyedeznek a nagy fájdalomtól, hamar hívott egy pápista szerzetest, aki velünk utazott a hajón, egy tanult embert, a betegségekhez jól értőt. Mire megérkezett, a betegek már a földön fetrengtek, és alig bírták kinyögni, hogy mit ettek – paszulyt és retket. A szerzetes újra megkérdezte:

- Értem én, gyermekeim, de mondjátok meg tisztán: paszulyt és retket ettetek, vagy retket és paszulyt?

Anya válaszolt elhaló hangon:

- Retket és paszulyt…

- Akkor, baj van! – mondta a szerzetes.

És meghagyta, dörzsöljek a hasukat keményen kenderkóccal… de hiába dörzsölték, hogy a bőrt is lenyúzták, mert midőn feljött a hold előbb apa, majd rögtön utána anya is kilehelte a lelkét… Én, gyermek, mit tehettem?... Mentem sírva a kapitány, meg a szerzetes után, s hallottam, mit beszéltek. Mondja a kapitány:

- Atyám, ha ez kolera az, nagy baj nekünk; negyven napig nem engednek kikötni, s az árum mind tönkre megy, én meg koldusbotra jutok!

De az a tanult ember így válaszolt:

- Ez épp úgy nem kolera, minthogy én sem vagyok apáca. Ez egy olyan betegség, mely a keleti keresztényeket sújtja a húsvéti böjt idején… Vétenek az emberek, mint ez a jóember is – előbb eszik a retket és utána a paszulyt… Látható, hogy retek felfelé hajtja az erőt, a paszuly pedig az ellenkező irányba. Egyik nyomná, a másik akadályozza; sebesen folyik a harc a belekben, görcs jön görcsre, végül bekövetkezik a bélcsavarodás, és megreped a hashártya – és a beteget elemészti a hurdukariszmósz – így nevezik a görögök ezt a betegséget.

- Nem fertőz?

- Cseppet sem; ne félj.

Szegény szüleimet belegöngyölték egy tiszta lepedőbe, a fejüknél egy-egy viaszgyertyát gyújtottak, egy másik görög szerzetesbarát elbúcsúztatta őket, és reggel, mikor a napkorong megjelent a hullámok felett – „emlékük örökké éljen” – és aztán egy, kettő, három! – elnyelte őket a tenger mélye… A kapitány pedig, látva, hogy ott sírok egyedül, megsajnált és felvett tanoncnak – előbb szolgának, majd segítségnek, végül társnak… El nem mondhatom drága Marghioalo asszonyság, mennyi nehézségen mentem én keresztül. Mennyi szidás, és verést kaptam, hányszor nyelt el szinte az örvény, és hányszor csalatkoztam a környezetemben, az emberekben – különösen miután már egyedül birtokoltam egy hajót és saját hasznomra kezdem kereskedni, a szerencsémen kívül nem lévén se más felettesem, se más társam! Azt már el sem mondom, hogyan mentettem meg a puszta életem, mikor hét hónapos út után Cárigrad előtt kigyulladt a kétezer font értékű ónnal és borostyánkővel megrakott hajóm, amit, háromszázat érő borsért és datolyáért vettem! Arról sem beszélek, mennyit szenvedtem a távoli tengereken és földeken, a vadak között, és a még borzalmasabbak, az emberek között!... Elég, ha csak annyit mondok, rendesen takarékoskodtam, s elég jó helyzetbe kerültem… Amerre jártam, eltanultam a szép viselkedést, megtanultam több idegen nyelvet – elmondhatom a románról is, hogy alaposan ismerem, de családilag árva vagyok és nem nagyon tanultam meg írni, de azért, hogy megmondjam az igazat, senki sem tesz túl rajtam, legyen akármilyen tanult írástudó. Tetszik nekem különösképpen ez a nyelv, és az itteni nép, s így mivel meguntam a veszélyes utakat, a kereskedelemmel járó sok aggodalmat és fejfájást, idejöttem letelepedni, Vláhiába, Bukarestbe, hogy örvendezhessek hosszas fáradozásaim gyümölcsének…

- Uramisten! Ianulea uraság! – szólt Marghioalo asszonyság – mennyi mindenen is mentél keresztül!... De sohse bánd! Legalább nem volt hiába, mint mások esetében! Fiatal vagy, derék vagy, gazdag! Látom élni, azt tudsz! Váljon egészségedre!

Ianulea uraság még hozzáfűzte:

- El ne feledjem… Idefigyelj, kedves Marghioalo asszonyság: meg ne tudjam valamiképpen, hogy elkotyogtad egy szomszédnak, vagy más valakinek – legyen az akár szülő atyád is a föld fenekén -, amiket most tőlem hallottál. Mert, látod? - akár mennyire is szükségem van a szolgálatodra, mint rendes, becsületes asszonyra, és legyek én magam akár milyen béketűrő és magad pedig idős, megtalállak és elagyabugyállak (!), a hátadon töröm szét ezt a csebret, és kipenderítelek a zsíros állásból… Megértetted?

- Ó, jaj nekem! – válaszolt az öregasszony – hogy is képzeled?... Nekem nem szokásom!… Életemben nem kavartam más fazekában!... Hej, Ianulea uraság! Szolgáltam én nagybojárok házánál is… hogy miket láttam!... Most nincs időm azt mind elmondani! …- de hagyjuk…

- Csak annyit mondok kegyednek… tönkre teszlek!... Befejeztem!

- Agyon is üthetsz! – szólott a házvezetőnő és elindult, felemelkedett a sámliról, vette a kulcsait és ment dolgára.

Estére az egész ház, reggelre az egész negyed, egy hét alatt a nagypiac,… az egész világ tudomást szerzett Ianulea uraság viselt dolgairól, még pontosabban, mint ő maga. Hogy háromszor pusztította el a tűz a hajóit, hogy huszonötezer fontot bukott a borostyánkövön, hogy böjt idején senki nem eszik retket és babot, hanem csak babot és retket.

Napról napra ismertebb lett Ianulea uraság, megismerkedett a többi kereskedővel, sőt bojárokkal is, látogatást tett náluk, s ők is mulattak nála. Mindenki kedvelte, mivel okos és szelíd ember lévén, sokat tudott a világról, szépen viselkedett, bátor, keménykötésű és adakozó kedvű volt: figyelmes és bőkezű, emberbarát és erkölcsös – egy szó, mint száz, talpig emberséges ember. Így aztán egyes kerekedők, sőt még bojárok is, akiknek leányaik voltak, abban jártak, hogy vejüké legyen. Ezen idő alatt őkelme szemet vetett a szomszéd leányra – Acrivita nevűre, a nagykereskedő Canuca hadzsi leányára. Jelentős személyiség volt az özvegy hadzsi, bár nehézségei adódtak a háza körül. Három eladó leány ült a nyakán, meg két fiatal legény – máskülönben jó gyerekek, de kicsit haszontalanok. Így nem lehetett komoly hozományra számítani. De hát, kellett Ianulea uraságnak hozomány? Acrivita széplány hírében állott, igaz egy egészen keveset bandzsított, de azt se mindég, de ettől még kedvesebb lett számára. A leánynak is tetszett… Meg is kérte a leány kezét, és a hadzsi nem sokat teketóriázott, odaadta. Ianulea uraság is, mint minden ember, ki volt téve az emberi gyengeségnek, a kevélység bűnének. Kedvelte a vidám életet, a drága mulatságokat, két kézzel szórva az értékes ajándékokat. Így aztán olyan lakodalmat rendezett, amilyent még soha nem láttak a Kereskedők negyedében. Mondták is az emberek: „Piszkosul gazdag ez a jövevény!... Látod, komám, milyen szerencsés ez a nyomorúságos hadzsi?!” – az asszonyok pedig így beszéltek: „Na, tessék, milyen jól járt ez a kancsal!”

Ahogyan Ianulea uraság a zenészek kíséretével hazavitte, mintha kifordult volna magából. A lakodalom végéig, vasárnap estig olyan szelíd volt, akár egy bárányka, de reggel úgy pattant ki az ágyból, mint egy oroszlán. Maga elé hívatta az összes szolgát – asszonyokat, férfiakat -, bandzsítva rájuk nézett, hogy kilelte a hideg mindegyiket, és a férje füle hallatára így szólott:

- Tudjátok meg, mától kezdve én vagyok itt a gazda! És azt is tudjátok meg, hogy Ianulea asszonnyal nem megy az, ami ment az ostoba Ianulea úrral! És még valamit tudnotok kell, szeszélyes vagyok: ha valaki, bármilyen kicsit is megbánt, azt elverem és még a városparancsnokságra is elküldöm, kapja ott is meg az adagját! Ennyi! ... Értettétek? ... Elég volt! Kifele!

Attól a kezdve a nagysága napról napra keményebb és hetykébb lett. De minél keményebb és minél hetykébb lett, Ianulea uraság annál jobban szerette. Ahogyan nőtt az uraság szerelme, úgy nőtt az asszonyság elbizakodottsága. Az ember egész álló nap egy jó szóért, vagy egy mosolyért koncsorgott… Ő azonban csak duzzogott, morcoskodott. Ha közeledett hozz, simogatta, békítgette: „Acrivita drága, miért haragszol?” Ő csak eltaszította:

- Ianulea! Fuss el, nincs kedvem, nem látod?

Egy másik férfi a helyében már rég a sarkára állna, hogy lecsillapítsa, vagy haza zavarná Canuca hadzsi tatushoz… De őkelme? Mikor eltaszítja az asszony, térdre esik: „Bocsáss meg, drága!” – úgy csókolgatja a kezét. Az asszony pedig:

- Hé, Ianulea, kelj már fel! Ne untass!

- Nem, ameddig meg nem bocsátasz!

- Akkor, maradj itt holnap utánig, ha tetszik!

Ezzel az asszony fel is áll, s tovább megy nagy büszkén.

Ianulea uraság meg mit tesz? Hosszan néz, miként megy kihúzott derékkal, hátra sem tekintve, pedig hogy kérte könnyes szemmel, ne távozzon így, - mélyet sóhajt, letörli a könnyeit, és még jobban szereti.

Ment, ahogy ment ez a dolog, amíg fejébe nem vette a asszony, hogy fordít egyet raja, támad másfelől: tetette, hogy félti, hogy féltékeny. Tetette ma, tetette holnap, a végén még maga is elhitte, Az ember kölcsönöket adott, és persze jöttek hozzá bojárok, nagyságák, kalmárok, hivatalnokok, mindenféle népek a bajaikkal. Acrivita nagysága hallgatózott az ajtónál és hallott mindent. De ez nem volt neki elég – lyukat fúrt a fába egy fúróval, hogy lásson is. És nem állott meg benne a szó, el is mondta szégyen nélkül, mit hallott, mit látott: hogy az így mondta, s te úgy válaszoltál, hogy annak megszorítottad a kezét és háromszor is kezet csókoltál, és mikor távozni készült, átkaroltad a derekát és epekedve néztél rá, az ajtóig kísérted, újra kezet csókoltál neki – és még mennyi, de mennyi ízléstelenséget követtél el.

Amikor pedig az ura esküdözött, hogy igaztalanul vádolja, mert ezekkel, különösen a hölgyekkel udvariasan kell bánni, mint minden kereskedőnek – akkor kezdte gyalázni, elmondani szégyentelennek és hazugnak. Ianulea már alig bírta – jött, hogy megfojtsa nem egyéb. De még ez sem volt elég a nagyságának. Nem volt elég, amit hallott, s látott titokban, többet akar tudni. Baksist adott a szolgáknak, leskelődjenek utána, sőt oda tette a saját testvérét, kövesse mindenfelé, és derítse fel a „kicsapongásait”.

Persze, hogy sem a szolgák, sem az öcsike nem tudtak semmit kideríteni, hiszen az ember talpig becsületes férfi volt.

Az ifjúasszony most meg a szolgákra támadt, hogy csak kenyérpusztítók, „hitetlen, bűnös gazemberek”. Az öccsére is ráförmedt, vagy teteti magát, vagy „vala…valami egyéb”, és elkergette, többet át ne lépje a háza küszöbét, mert eltöri a bokáját. A szolgákat meg, Ianulea szemeláttára, elagyabugyálta, és kirakta őket.

Más szolgák, más gyanakvások, más veszekedések. Habár nem is mondhatjuk igazán ezt veszekedésnek, mert olyankor az egyik is mond, a másik is, egyszerre és külön-külön is. Mindenkinek van mondanivalója. Itt azonban csak a nagysága kiabál, gyalázkodik és átkozódik, az úr meg hallgatja, eltűri, és csendben van.

A szolgák látván, hogy ebben a házban nem kukorékol a kakas, a tyúk pártjára álltak. Mindenféle hazugsággal traktálták, hogy kedvében járjanak: az úr mit tesz, miben mesterkedik, járkál ide, meg oda, s mivel az asszonyság meg volt velük elégedve, azt tehettek, amit akartak. Kilopták még a szemüket is.

Ráadásul a játékszenvedély is utolérte: tele lett a ház szerencsejátékosokkal, asztal, asztal mellett – ott folyt a harmincegyes, a gordum, sőt a póker is – az meg tele édességgel, borral, kávéval, vodkával, és pipával-csibukkal; reggeltől estig és estétől reggelig. Mind emellett gőgös és elbizakodott volt, hogy senki nála nem tud jobban kártyázni – persze mindig veszített. Ezek a kiadások és veszteségek mind visszaszálltak Ianulea uraságra; nem fedezték a bevételek. Legtöbbször nem szólt egyetlen szót sem, de néha mégis, már csak viccből is, kiszaladt a száján:

- Nehogy a végén a sok hamisság vesztünket okozza!

Több sem kellett a nagyságának…

- Mi az? Már egy ártatlan mulatságom sem lehet a saját házamban? Minek is nősültél meg, ha tudtatd, milyen mihaszna alak vagy, és minek vetted el Canuca hadzsi lányát, aki a szülői házban nem tanult meg a körme alá nézni! ... Egy külvárosi szegény lányt kellett volna elvenned, akit tarthattál volna bezárva kenyéren és vízen, aki mosott volna rád, s nem akart volna fényt hozni a házba! Vagy egy olyan jó firmát, aki felszarvaz! ... Nem elég neked, hogy tisztességes vagyok, és eltűröm, mint egy szerencsétlen a disznóságaidat? ... Élni akarok; azért mentem férjhez; másképp kolostorba vonultam volna! … És ha nem tetszik, Ianulea uraság, le is út, fel is út, akkor lássalak, mikor a hátam közepét – tükör nélkül!

Egyik nap, mikor együtt ültek az asztalnál számtalan vendégeikkel, s ameddig kihozták a csorbát, Ianulea asszonyság, hirtelen elkezdett beszélni egyik férjes asszony barátnőjéről, aki nem volt jelen. Elmondta:

- hogy együtt élt egy bizonyos herceggel, egy kölyökkel (!), és a vajdada rettentő haragra gerjedt, szinte egy hegyi kolostorba csukatta;

- hogy az ura rajta kapta fényes nappal, Turloaia-ban, dáridózva a kint a zöldben, a muszka konzullal és más drágaságokkal; - a cigányok meg húzták „Hej, kozákok, kozákok!”, őkelme pedig papucsban, tarkóra tett kézzel kurjongatott és ropta a táncot, akár egy zaporozsjei kozáklány;

- más alkalommal elment Caldarusani-ba, hogy a szent életű Ioanichie atyánál meggyónjon, és ott maradt nagyhét szerdájától Nagypéntekig; - egész éjjel a holdfényben a gyóntatójával csónakázott, és nagyhangon énekelt, csak úgy zengett a tó: „Hej, laboda, kedvesem, énekelek csendesen!”, az atya pedig evezett és tercelve kísérte…

És még mennyi rémséget mesélt…

A vendégek, különösen a hölgyek jól mulattak, de szegény Ianulea uraság, amilyen istenfélő volt, csak kékült-zöldült.

Tűrte, amíg tűrte, s előbb szelíden szólott:

- Acrivita, kedvesem! Hogyan ítélheted meg őt, különösen, a legjobb barátom feleségét, a nélkül, hogy saját szemeddel meggyőződtél volna ezek valódiságáról, a te jó barátnődet, aki gyakran megfordul a házunkban?... Sajnálom!

- Milyen jól megvéded… süljön ki a két szemed!

Aztán elmondta a többieknek, hogy a barátnője, már nem szenteskedik Caldarusani-ban, Ianulea felé pedig… „szakadjon rád a ház!” Kaparintsam egyszer a kezem közzé – folytatta -, nem kegyelmezek meg, mint a vajda, kopaszra nyíratom, mint az újoncokat… majd adok én neki „muszkát”, meg „apácát”, hogy nem felejti el.

Ianulea uraság már nem bírta tovább, dühösen felpattant és remegve odavetette:

- Idefigyelj, Acrvita! Nem engedem meg, értsd meg, hogy így beszélj egy hölgyről – aki az általad rárakott mocsok ellenére – különb náladnál. Te pedig a pokol fenékénél is sötétebb vagy, és lehet az ember akár milyen jámbor, kihozod a sodrából! Fogd be a szád, te őrült sárkány, mert megkötöztetlek, és az őrültekházába záratlak, értsd meg!

Az asszonyság is talpra szökött, és pofon akarta vágni, de az ember sem volt rest, kivédte. Mérgében, hogy nem találta el, az asszonyság felkapta az asztalról a leveses tálat, s azt vágta a fejéhez – összeégette tetőtől talpig. Ianulea uraság kijött a sodrából, ököllel támadt rá, hogy megbüntesse, de a vendégek közéjük álltak, és lefogták:

- Ianulea bátya! Csillapodj ember! Ülj le szépen!

Utána az asszony felé fordultak:

- Csillapodjon magácska is, Acrivita nagysága! Az Isten szerelmére, ne hergelje!

No, de mit sem ért!... kezdett ordítana az asszonyság, hogy felverte az egész környéket:

- Segítség, jó emberek, segítség! Megöl ez a pogány, ez a jövevény… Megütnél, mi? Miután kigúnyoltad a házat, a tisztességemet, te tolvaj, te szélhámos!...Ha részeg vagy, s még innál, menj a külváros legmélyére, a szajháidhoz, akiket zsákszámra tömsz pénzzel, és a házat kifosztod te disznó!... Engem akarsz megütni? Engem, te ocsmány féreg?... Engem, Canuca hadzsi lányát merészelsz megütni, te semmirekellő, tetves, rühös gazember?... Várj csak, majd megtanítalak én te török cigány!

És amíg bírta hanggal, folytatta… A mulatság természetesen félbe szakadt… A vendégek egymás után ugráltak fel: „Ianulea bátyó!”, „Acrivita lelkem!”… meg „mérgében sokat mond az ember”, vagy „öt újjunk van, s egy sem talál”, hogy „még az ember zsigerei is veszekednek néha”. De legfőképpen „nem helyes, ha az ilyen dolgokat hallanak a városban a jobb emberekről!”… Végül aztán nagy kínnal-bajjal kibékítették őket. Persze, egy szempillantás alatt az egész városrész megtudta, hogy „Canuca Hadzsi szegény leánya, Acrivita odakerült, hogy az a jöttment az asztalnál megütötte (!) a vendégek szemeláttára (!) – miután megcsalta a régivel!...” A barátnők is rákezdték: „Milyen nevelést kapott kicsi korában, és milyen kezekbe került!... A sírba teszi az a pogány!”

Ianulea uraság túltette magát mindenen, és újból csak mondogatta: „drágám így, drágám úgy, kicsikém, lelkecském!” - és bár mit mondott is az asszony, így válaszolt:

- Ahogy óhajtod, fosz-mou, parigoria tou koszmou! (ezek kedveskedő szavak a hellének nyelvén azt jelenti, hogy fénysugaram, világom vigasza!).

Ezen időben Acrivita nagysága arra gondolt:

„Ezzel a mulya, csökönyös Ianulea urasággal én nem sokra megyek… Jobb lesz, ha gondoskodom a jövőmről…”

Ettől a naptól fogva összeszedett minden gyémántot, aranyat-ezüstöt, és elhelyezte Canuca Hadzsi házában. Ezek után pedig kezdte eladogatni, ami értéket talált a házban, mivel annak „mulyának” fogalma se volt, nem lévén neki, mint a többi kereskedőnek összeírása róluk. Egyúttal csupa kedvességet mutatott – simogatta, kényeztette. Elcsavarta a fejét és megbabonázta, ő tudja, miként, s egyik este, midőn csak ketten voltak, Ianulea uraságot megölelte, megcsókolta! … Kérdezte az ember:

- Hát, szeretsz, Acrivita kedves?

Mire ő ránézett kancsin:

- Még kérdezed, Ianulea, fosz-mou?

Egész éjjel le nem hunyta a szemét Ianulea uraság boldogságában, hogy Acrivita megjavult… Attól fogva volt ott élet! Másnap, hogy elszenderedne, hopp (!), megint karjai közzé kapja, s mondja:

- Ianulea kedves, megkérlek valamire,… de… ne mondj nemet.

- Tagadtam én meg bármit is magácskától kicsi lelkem?

- Nézd, miről van szó… Apám szeretné férjhez adni a leánytestvéreimet is - nehogy vénlányok maradjanak – hiszen már kezdik is a városban csúfolni, hogy „Canuca nyuszikái”, de nincs módja rendesen kiállítani őket. Ha nem lett volna világéletében becsületes és jószívű, most lenne!... Sok pénze van kiadva a nagybojárokhoz, de mind hiába, ha nem kapja vissza?... De majd ha becsukja a szemeit, meglásd, mekkora úr leszel, ha visszaszerzed, jó kalmár módjára a bojároktól a pénzt… és… hát, azt gondoltam, segítsünk rajta mink. Adjunk mi a lányoknak hozományt, bármilyen kicsit is, mert manapság mindenki a hozományért nősül – nem is szerelemből! Csak nekem volt szerencsém, hogy reád akadtam, aki kedves is, gazdag is, gáláns is, és aki engem annyira szeret!

Ezzel újra megöleli, megcsókolja.

- Jól van, kicsikém, adjunk… de mennyit?

- Mit tudom én?... legyen ezer arany, vagy kettő.

- Örömmel, lelkecském!... Holnap juttasd az eszembe, menjünk el a hadzsi házához, számoljuk le az aranycsikókat… Most pedig, gyöngymadaram, gyere, bújunk ágyba!

A asszony újra megölelte erre és mondta:

- Meg aztán… figyelj… A fiútestvéreim… Nem jó hogy csak úgy lézengjenek hiába… Gondoltam, adsz nekik egy kis tőkét, kezdjenek bele valamilyen üzletbe, elég nagy langaléták már, ne élősködjenek az apjuk nyakán; gyere enni, feküdj le!... Mit szólsz hozzá?

- Hát, nem tudod kicsikém, amit magácskád mond, azt mondom én is?... Reggel juttasd eszembe… De most már aludjunk.

- Kérek még egy puszit Ianulea, parigoria tou koszmou!

Még váltottak egy puszit és úgy elaludtak, mint a tej.

Másnap reggel nyélbe ütötték a dolgot: a leányok kaptak hozományt mind a ketten, és a fiúk is el lettek látva. Néhány nap elteltével, miután az idősebb sógor, mint tapasztalt ember kioktatta őket az üzlet minden csínja-bínjáról, útra keltek tele tüszővel, áruval megrakodva – egyik hajóval indult Galacból kelet felé, Szmirna kikötőjébe; a másik Brassón keresztül vette az irányt nyugatnak a karavánnal, ahogy akkoriban jártak a kalmárok, Lipcse városába.

Ianulea uraság a boldogságtól alig fért a bőrében… Lakoma lakomát követett éjjel-nappal, az asztal megrakva minden jóval, újdonsággal. Mulatság és dáridó számtalan vendéggel, muzsikusokkal – és amit csak megkívánt Acrivita mindent megkapott: a templom tornyát is idehozta volna Ianulea uraság, ha kéri.

Így mentek a dolgok; Ianulea uraság mélyen nyúlt a kincses ládájába; marék szám szedte ki, de vissza semmit nem tett, s hamar leért a láda legaljára. Mostanáig se ideje, se kedve nem volt megnézni, menyit tartalmaz a láda; most erre is sor került, de nem okozott neki gondot… Alig maradt benne valami háromszáz tallér – szűkön elegendő az apróbb kiadásokra két-három hétig… Mint magabiztos ember, így gondolkozott: „na, és? Mit bánom én! Holnap-holnapután megjönnek a fiúk az áruval és foghatunk neki a kereskedésnek, és sok szorgalommal, s egy kis szerencsével újra megtöltjük a ládát… Addig is, persze, van elég hitelem!” És nekiindult hitelt szerezni. Futkostak az alkuszok, hogy bármi áron pénzt szerezzenek… Eleddig ő adott kölcsönt kemény kamatra; most oda jutott, hogy ö fizetett egyre borsosabban. Eleinte nem törődött vele, de hamarosan észrevette a kalmárság, hogy Ianulea uraság helyzete bizonytalan. Különösen, hogy éppen visszaesőben volt a kereskedelem, megszorították a neki nyújtandó hitelt: magasabbra emelték 100%-nál, de még így is csak kisebb összegeket folyósítottak. Minden reményét a fiatalok visszatértébe vetette, nem érette miért akadékoskodnak annyit, hiszen minden kereskedő időnként útra kél, és előbb-utóbb visszatér áruval bőven megrakodva. A sógorok, alighanem megmagyarázzák majd a késedelem okát. Már kezdte Ianulea uraság is elveszíteni a türelmét, mikor egymás után rossz hírekkel megérkeztek. Az első fiú hajója Szmirnából visszatérőben minden rakományával elsüllyedt, s ő kezdő kereskedő lévén elfelejtette biztosítani. A kisebbig pedig jó üzleteket kötött a lipcsei vásárban, de összefutott néhány göröggel, akik a sokadalmat járták örökké, beült velük egy hazánkfia kávéházába, ott a Városháza mögötti sikátorban, s hamarosan előkerült az ördögbibliája; lámpagyújtástól hajnalig verték a blattot, amíg mindene odalett: még a hazaútra sem maradt pénze a fiúnak.

Ahogy elterjedt ennek a híre, nagy gondot okozott a hitelezőknek Ianulea uraság csődje. Összegyűltek tanakodni a Három Hársfához nevezetű kávéházban, hogy szigorú megfigyelés alatt kell tartaniuk őkelmét, nehogy elszökjön a tartozás elől, mint ahogy más csődbe jutottak tették. Ianulea uraságot, látva, hogy tönkrement, elfogta a kétségbeesés… Mit tehetne ő most, hogy utolérte a szegénység, a becstelenség és gyalázat? Hagyja, hogy börtönbe zárják, s mikor kiengedik, menjen koldulni azokhoz, akik annyi jót, s drágaságot kaptak tőle? És ez még el is telne így-úgy! De mi lesz Canuca hodzsa leányával?

Nem törte sokáig a fejét, tudta nincs más választása, mint kereket oldani – menjen, amerre a szeme lát, még az üveghegyen is túlra. Így aztán, a tettek mezejére lépve, reggel jókor felkelt, kiment az istállóba, felrakta a nyerget egy szilaj tatár lóra, s szólt a béresnek, hogy kimegy Snagovra friss potykáért, mert estére vendégeket vár, kényelmesen ügetve elhagyta a házat, és ment, hátra sem nézett…

Bal felől elhaladt az érsekség mellett a Filaret mezején, amikor kelet felől meghasadt az ég alja. Felkapaszkodva a dombra az Ezüst Kés templomhoz, visszatekintet a völgybe, s észrevett a nyomába vágtató nagy csapat lovast. Valóban, beigazolódott a gyanúja. A kereskedők hírét vették távozásának és maguk mellé véve csauszokat a városkapitányságtól, nyomába eredtek. A főutat el akarván kerülni jobbra tért a domb alatt, de itt mély árkokra akadt, s a csikó bele is botlott egybe ledobva a lovasát. Erre az ember feltápászkodott, sorsára hagyva a lovat, gyalog ment tovább. Felhágott egy palánkra, átugrotta, s a többi árkot, sáncot, kerítést is. Így ért fel jól kifáradva a gerincre, ott megállott egy kis szőlőskert előtt. A gazdája, tömzsi kis fickó éppen a csipát mosta ki a szemeiből a présház tornácán.

Alighogy meglátta Ianulea uraság, már mondta is lihegve:

- Jó reggelt, bátyó! Hogy hívnak?

- Jó reggel, gazduram! Az én nevem Negoica. Hát a tied?

- Ianulea uraság…

A kallantyút félretolta, és a küszöbön átlépve bement a házba, s így szólott:

- Negoica testvér, légy irgalommal és mentsél meg engem. Üldöznek az ellenségeim, hogy a markukba kaparintsanak, és tönkre tegyenek! Bújtass el, és gazdaggá teszlek. Ha, pedig nem okítalak ki kellően, mielőtt elmennék, hagyom, hogy az ellenségeim kezére adj. Kérlek, Negoica testvér, ne hagyj elvesznem! Kérlek, és újra kérlek!

Negoica megvakarta a kobakját, kicsit gondolkozott, s így felelt:

- Figyelj csak ide, Ianulea uraság! Kicsodák ezek a te ellenségeid? … nem valami bojárok? … mert ha igen, megmondom tisztán, velük nem akarok újat húzni…

- Hogy lennének bojárok! Kalmárok…

- Akkor, megmentelek.

Alighogy elrejtette egy halom háncs alá, amire még rádobott egy néhány kukorica kórét is, már odaérkeztek az ellenségek…

- Hé, bátyuska – kérdezte egyikük – nem láttál errefelé egy ilyen, meg ilyen kereskedő félét?

- Nem én!

- Adnánk egy kis baksist, ha megmondanád, hová lett…

- De, hát nem is láttam…

- Mondjad, na! – szólott az egyik szolga megsuhogtatva a korbácsát.

- Akár agyon is üthetsz!... De akkor sem láttam…

- Ha nem látta, hát nem látta – szólt egy másik – gyerünk, inkább igyekezzünk tovább,ne vesztegessük az időt.

El is mentek, ki lóháton, ki gyalog, egyik erre, másik arra, s rohantak, mint a veszettek. Miután mind elmentek, Negoica felmászott egy magas eperfára, s onnan nézett szét, hogy győződjön meg elég messzire elhaladtak-e már, aztán óvatosan leereszkedett és kiszabadította a rejtekhelyről a menekülőt.

- No, megmentettelek, s most rajtad a sor, hogy betartsd az ígéretedet, Ianulea uraság!

- Drága Negoica bátyó, nem is tudod mennyire hálás vagyok, és mindent elkövetek, hogy tartsam a szavam! Hogy megértsed, miként fogom megfizetni a szolgálatodat, ülj le ide mellém, és hallgasd meg ki is vagyok én, s mi minden történt velem.

És elsorolta Ianulea uraság Negoica bátyónak mikén indult el császári parancsra onnan alulról, mindent a legapróbb részletekig egész a jelen pillanatig, s Negoica figyelmesen hallgatta és nagy odaadással.

- Most pedig, lásd Negoica bátyó, hogy miképpen rovom le a tartozásomat. Amikor meghallod, hogy egy asszonyba, leányba belebujt az ördög, legyen az akárhol az országban, tudd meg, én leszek az. Te csak menj el oda, mert én csupán tőled hagyom magam kiűzetni belőle. Nem lesz ellene más orvosság… Az asszony férje, vagy szülei jól megfizetnek majd. Mit szólsz? Jó üzlet?

- Hát, hogyne! – vigyorgott Negoica. Ianulea uraság pedig, miután újra köszönetet mondott, továbbállott.

Egy hónap sem telt, midőn Negoica a vásárban, ahova eladni való friss meggyet vitt, hogy a Colentinában lakó Zamfirache leányát, aki jegyben jár Ilie Bogasiaru fiával Baratie mellől az ördög megszállta már tíz napja. Mindent elkövettek. Gyógyszer, ráolvasás, ima - mit sem érnek! A szülei és vőlegénye sírva nézik, miként szenved. Mindenféle idegen nyelveken beszél, pedig soha nem tanulta azokat, locsog és karattyol elfolytában, kifecseg sok titkot és vitát – honnan tudja (?) – hogy a nép köréje gyűlik, úgy hallgatja, s ámuldozik:

- hogy: „a Dudestibe való Iordache pohárnok pénzes zsákja eltűnt. Ellopta az íródeák, akit elfogtak az Olténiába vezető úton, de megszökött a kapitányság börtönéből – most már jó helyen van betekerve egy halványzöld fejkendőbe a komód alsó fiókja mélyén, Tarsica kulcsárnő hálókamrájában a kályha mellett, aki a városkapitány anyai nagynénikéje, de nála fiatalabb – van ilyen (!). De ha valaki nem ismeri a fiók titkát, ítéletnapig kotorászhat, nem leli”

- vagy „Agop a templomnál levő trafikot unokahúgaira hagyta, de nem adott róla írást a megboldogult: végül a férje - Takor, a kávéárus Caimatában, aki arc- és hajfestéket is árul – egyik éjszaka elrendezte az írást a saját hasznára az örménytemplom sekrestyése Avedik segítségével.”

- vagy „az a fiatal testvér, bajusza sem serked még, a dús szemöldökű szerzetes, aki tisztelendő Crisan rendfőnöknél tartózkodik az érseki udvarban – mint ahogy meg van írva – a Ristache Muscalgiu kisebbik leánya Ploiestiből…”

- és elsorolt még annyi, meg annyi zagyvaságot.

Ahogy ezt meghallotta Negoica, átgázolt a zöldséges kofák kosarain, lássa a megszállott leányt. Amint odaért, befurakodott a nép közzé, s mondta a szülőknek, meg a vőlegénynek, hogy ő száz aranyért megszabadítja a leányt. Azok a szegények meg nem gondolkodtak sokat, ha száz, hát legyen! Negoica pedig odahajolt az áldozat füléhez, és mintha ráolvasást végezne, így szólt halkan és félénken:

- Megjöttem, Ianulea uraság, ahogy megbeszéltük…

- Értem – súgta a szellem – de az igazat megvallva, Negoica bátyó, nem hittem volna, hogy ilyen oktondi vagy: megelégedtél száz arannyal. Mire se elég ennyi! Kérjél vastagon! Mivelhogy tévedtél, most az egyszer még megbocsátom. Most indulok Craiovára, hogy belebújjak a helytartó feleségébe. A jövő héten telepedj le ott. Ne várjak rád sokáig, más ügyeim is vannak, nem csak veled foglalkozni. A helytartó úgy szereti a feleségét, mint a szeme fényét, gazdag és bőkezű. Vedd ezt tekintetbe súlya szerint, mert ettől tova nem lesz felettem hatalmad – a továbbiakban megszűnik minden kötésem veled, nincs mit osszunk-szorozzuk többet!

Így szólva, elment a szellem. A leány meggyógyult. A nép hálálkodott, a szülők és a vőlegény azt sem tudták, mit tegyenek örömükben. Negoica pedig vette a száz aranyat, s indult haza a szőlőhegyre, készüljön fel a hosszú útra.

A termést eladta egy oltyánnak, harmadnap vásárolt egy lovacskát a lovaglás minden tartozékával együtt a takarótól a csuklyás köpenyig, s a negyedik nap útra kelt. Ez egy szerdai nap történt… Nappal utazott, éjszaka megpihent, s így lassan-lassan, így-úgy végül is a következő szerdán már Craiova utcáit taposta, ahol megkérdezte az embereket, hol talál szállást egy ilyen kis kereskedő, mint ő, s így elirányították egy fogadóba a nagytemplommal szemben.

Bement, a lovat a szolgára bízta, maga pedig belépett a kocsmába ahol már más céhbeliek is tartózkodtak, hogy pohár pálinkával, és egy kis falnivalóval erősítsék meg szívüket lefekvés előtt. Már jócskán besötétedett. Ameddig a sós hús sült, helyet foglalt az asztalnál gondolataiba merülve. Ahogy ott üldögél, hallja, mintha harangoznának, kérdezi is a másik asztalnál pipázó darabontot, miféle ünnepre készülnek másnap?

Tőle, s a kocsmárosnétól meg is tudja egyszeriben, hogy semmilyen ünnep nem lesz másnap, hanem minden egyes nap – éjjel, nappal – misét tartanak az összes templomban a helytartó fiatal feleségéért, akit megszállt a gonosz, és nem találják ellenszerét. Jöhettek tudós vénasszonyok, az ilyen betegséget értő doktorok Szebenből, könyöröghetett, imádkozhatott a szentkönyvből a püspök és negyven főpásztor – mind hiába. Az asszonynak olyan görcsrohamai voltak, és úgy dobálta magát, hogy le kellett kötözni. Amikor megkötözték, minden porcikája reszketni kezdett, a fogait csikorgatta, mintha a tűz égetné, de ha elengedték, újra kezdett ugrálni, táncolni, hogy ismét megkötözték. Több mint egy hete megy ez így anélkül, hogy egy cseppnyi vizet is inna. Az emberek elborzadtak, a férj pedig csak siránkozott, mint egy nyomorult. Hiába tartanak misét misére és könyörögnek a Szent Anya kegyelméhez, hogy tegyen csodát.

Negoica letöltötte a torkán az itókát, sietve bekapott egy falat sós húst, akár egy szorgos szolga, aki nem akarja megvárakoztatni gazdáját, dobott egy fityinget az istállófiúnak, hogy hozza elé hamar a lovát. Mikor odaért, forrongott a nép, mert a beteg az éjszakát még rosszabbul tűrte… A tetőtől talpig reszkető szegénykét egy rakás asszony és szolga tartotta vizes lepedőbe tekerve. Nagy ornátusba öltözött papok miséztek körülötte és lóbálták a füstölőiket, a férj csak sírt és egyre a földhöz verte magát. Egyszerre belépett egy udvari szolga, s nagy hangon kiáltott:

- Bocsánat, nagyságod! Itt van egy hitvány ember egyenesen Bukarestből, aki azt állítja, ismeri a nagysága betegségének titkát, és hogy menten meg tudná gyógyítani.

Felszökött a szerencsétlen ember, feltámadt benne az elvesztett reménysugár, s felkiáltott:

- Jöjjön hát!

Ahogy a küszöbön megjelent Negoica, az asszonyka remegése, mielőtt még bárki egy szót is szólhatott volna, megszűnt, megparancsolta, mintha csak a fürdőben lenne, hogy vegyék le a vizes lepedőt - egyenesen Negoica szeme közzé nézett, és vidáman felnevetett, akárha egy régi barátot pillantott volna meg, majd intett, menjen közelebb egyenesen a nevén szólítva:

- Isten hozott, drága Negoica! Hogy megvagy? Gyere csak kicsit közelebb, mondani akarok valamit, de nem kell, hogy mások is hallják!

Nem hittek a szemüknek, s a füleiknek! Negoica pedig félretaszítva az embereket, odalépett barátságosan a szenvedőhöz és súgva mondta:

- Drágám, bocsáss meg, hogy megvárakoztatlak, de tudd meg, nehéz volt az út és az a hitvány gebe se haladt rendesen.

- Jól van, na! – felelte a szellem – de tudd meg, én most el is megyek innen… És ezzel gazdaggá tettelek, nem tartozom neked semmivel. Vésd eszedben, Negoica bátyó, ez volt az utolsó. Nehogy valaha még a nyomomba szegődj, mert nem elég, hogy semmit sem kapsz, hanem még meg is haragudok, és ha megharagszom, annyit mondok, azt nagyon megbánod!

A szellem eltűnt, és láss csodát a szegény beteg helyrejött, ép-egészséges lett, mint azelőtt, sőt még vidámabb is… Most aztán a helytartó elárasztotta Negoica bátyót annyi kinccsel, s ajándékkal, hogy elsorolni is lehetetlenség. Birtokot kapott adománylevéllel örök időre, sőt még bojári rangra is emelte.

Úgy élt Negoica, mint hal a vízben, gondtalanul, úgy vagy három hónapig. Egyik nap aztán, midőn úgy délután tájt, hogy bojár módra kényelmesen elhelyezkedve a vidéki kúria tornácán egy feketekávé és jó csibuk mellett, látja ám, hogy messzire az úton, déli irányból nagy porfelleg közeg. Mi lehet az? A helytartói udvar szolgái jöttek lóhalálában a paranccsal, hogy haladéktalanul Craiova városába vigyék.

Nem tetszett ez Negoica uraságnak, mert megzavarta délutáni kényelmét. De mit volt mit tenni? Ahogy az udvarba érkezett, kezet csókolt a nagyúrnak, s az megölelte, homlokon csókolta és így szólott:

- Drága, szeretett Negoica testvérem, ha egy csöppet is tartasz hozzám, haladéktalanul indulj Bukarestbe. A batár készen áll, váltott lovakat minden postaállomás biztosít. A vajda őfelségének a kisasszony leánya ugyan olyan beteg, mint volt a feleségem, ha még annál is nem betegebb. Csak te segíthetsz rajta. Indulj máris!

„Na, most jól megégettem magam!” – gondolta Negoica, de szólni nem szólt egyet sem.

A helytartó megölelte, felültette a batárba, és gyerünk, előre! A kocsisok csapkodtak-pattogtattak az ostorral, s kiabálva bíztatták a lovakat. Másnap vecsernye idejére oda is értek, és több, kevesebb erőszakkal a palota lépcsője elé letették a komát.

A vajda és a nagyasszony a lépcső tetején fogadták, s az uralkodó görögül kiáltott fel, hisz ezen a nyelven beszéltek akkoriban a bojárok:

- Ó, Isten hozott, jó bojárom! Tessék, tessék!

Negoica válaszolt, persze nem görögül – honnan is tudott volna?

- Aki nem keres, talál, mondom nagyságodnak, s aki keres, nem talál! Meglátjuk, meglátjuk! Keressünk, keressünk. Ha sikerül, magam is elégedett leszek. Lássuk csak…

- Gyerünk, hát!

Így szólván betaszította Negoica bátyót egészen a terem mélyéig. Ott ült törökülésben a kisasszonyka egy szőnyegen és egyet bólogatott a fejével, mint egy dróton rángatott baba. Így szenvedett összeszorított fogakkal öt napja már, s egy pillanatra sem tudta lehunyni a szemeit.

Ahogy megjelent Negoica, a kisasszonyka kezdte rázni a fejét megdühödve sikoltozott:

- Kifele! Dobjátok ki! Szemem elé ne kerüljön ez a disznó Negoica! Kifele! Jöjjön a tatuskám!

Negoica nem sértődött meg, hogy szidalmazva elkergették, csak felvonta a vállát, mintha mondaná „ha így akarjátok!”

Fordult is, hogy távozzon, de a nagyasszony kézen fogta, a vajda pedig a lányához lépett:

- Itt vagyok! Itt a te tatuskád!

- Nem te! – sikoltotta a leány – Nem téged hívtalak! Jöjjön az én tatuskám!

- Én vagyok a te tatuskád! – mondta forró könnyeket hullatva szegény öreg.

A leányka azonban még hangosabban sikoltozott:

- Nem! Nem te vagy! Te csúnya vagy! Eredj innen, s vidd Negicát is! Jöjjön Manoli Ghaiduri kapitány, mert ő az én igazi tatuskám!

Erre a bolond beszédre a nagyasszony elájult, s ha nem fogja ki Negoica, leesik a földre. Futottak az udvarhölgyek, dörzsölték a homlokát rózsaecettel, és tollat égettek az orra előtt. A szegény vajda meg verte a fejét két ököllel, de a kisasszonyka tovább sikoltozott.

- Hozzátok ide az én tatusomat, Manoli kapitányt! Őt akarom!

Negoica félre híva a vajdát mondta:

- Nagyságod! Az ilyen szenvedőknek a kedvében kell járni. Ha ellenkezünk, csak még rosszabb lesz.

Így aztán végül elküldtek Manoli kapitányért. Micsoda vitéz ember! Derék, vállas és bajuszos – a zsoldosok büszkesége! Tetőtől talpig finoman öltözve - bármelyik uralkodónak díszére válna!

Könnyektől áztatott szép bajszával közeledett Manoli kapitány, aki őszinte híve volt az uralkodó leányának. A kicsike, ahogy meglátta, egyszerre megnyugodott, bájosan rámosolygott, és szépen, mint az olyan gyermek, aki az édesapjától kér valamilyen kívánságot, így szólott szelíden:

- Tatuskám, kérlek szépen, tatuskám ha csöppet is szeretsz, vágasd le ennek a Negoicának az orrát, fülét, és dobasd ki, mert szemtelen, pimasz, telhetetlen és hálátlan. Ne lássam itt többé, ki nem állhatom!

A kapitány bármennyire is kedvelte a kis hercegnőt, ekkora szolgálatot mégsem hajthatott végre az uralkodó jóváhagyása nélkül.. Negoica közben azt gondolta „szóval, így állunk? Na, jól van!” – és ezzel az uralkodóhoz fordult mondván:

- Nagyuram, állíts félre mindenkit, lássam közelebbről a szenvedőt.

Helyet adtak neki, s Negoica egyenesen oda ment a kisasszonykához, aki vergődött és ordította, ahogy a száján kifért:

- Kifele! Eredj innen Negoica! Te, te muzsik!

Ő azonban nem is törődve a sértéssel halkan mondta neki:

- Drágám, jobb, ha most szépen elmész a magad akaratából – de a lány csak ordított még jobban:

- Kifele Negoica!

- Azt mondod? Azt akarod?

Akkor meg akarta fogni a kezét, de a kisasszonyka szembe köpte, és úgy pofon vágta, hogy szikrát hánytak a szemei.

Megtörölte az arcát és a vajdához fordult ezekkel a szavakkal:

- Nagyságos úr! Ez a szenvedély olyan makacs, hogy ilyennel még nem találkoztam. Lenne rá gyógyír, tudom jól, de egyedül semmit sem tehetek, segítségre lenne szükségem. Itt lakik Bukarestben, a Kereskedők negyedében egy barátom, aki mestere a gubancok és bajok megoldásának. Özvegyen maradt, s nyomorultul a tékozló, kicsapongó ura után, aki miután csődbe ment, világgá futott otthagyva a szegénységben éhező feleségét. Hodzsa Canuca leánya ő, Acrivita Ianulea...

Halván ezt a beszédet, a kisasszonyka egyszerre abbahagyta a visítozást, kezdett remegni, mintha a hideg rázná.

- Úgyhogy, kérlek uram, fogass be azonnal, hozasd ide Ianulea asszonyt.

Tovább akart lépni ezennel, de a hercegkisasszony megragadta a kabátja szárnyát, hideglelősen felkiáltva:

- Állj! Negoica állj

És … de minek is húzzuk-nyúzzuk a mesét? – hiszen akármilyen szép legyen is egy mese nem jó, ha túl hosszú – úgy elmúlt a kicsike rohama, mintha csak rossz álom lett volna; szépen felöltözött és a nyitott hintóban sétálni ment a nagyasszonnyal. Négy paripa éllovassal, előttük tizenkét fegyveres fullajtár, mögöttük is ugyanennyi, hogy csak úgy lobogott a hő gatyájuk a szélben! Manoli pedig a bakon, jobb keze az övébe dugott szablya nyelén, a ballal meg a bajuszát pödörte. A vajda szívét nagy öröm töltötte el, ahogy az ablakon át csak nézte, miként röpül tova a hintó.

Negoica maradt egy ideig az udvarnál. Három nap eltelte után, aztán eszébe jutott, hogy Bukarestben még más ügyes-bajos dolga is van, s egyenesen a Kereskedők negyedébe hajtott, találná meg Ianulea asszonyt. A szép házat már eladták a hitelezőknek. A szegény asszony, urától elhatva az apja, a hodzsa házába költözött. Odaérve elcsodálkozott a sok szépségen, meg az asszony viseletén, amit most hordott, talpig feketében, ahogy egy bánatos özvegyhez illik… Kezet csókolt neki és így szólott:

- Hölgyem, én adósa vagyok Ianulea úrnak száz arannyal, de csak a tegnap vettem hírét az ön nagy bajának, és íme, meghoztam az adóságot. Tessék!

A hölgy sírni kezdett és megkérdezte tud-e valamit a férje viselt dolgairól, mert ő már semmit sem tud, de hal meg az utána való vágytól. Negoica mondta, hogy semmit nem tud, de hálából, amiért a férje megsegítette, mikor szorultságban volt, kéri a hölgyet, fogadja el tőle örökös tulajdonul a kis szőlős kertet az Ezüst Kés mellett, és átadta neki az uralkodó által aláírt adománylevelet is. Ezek után, hogy végre megszabaduljon a kuruzslástól, jól meggondolva még azt mondta:

- Hölgyem, sok mindent, sok jót is láttam a férje nyomán járva, tisztelete és emléke iránti hálából megtanítalak valamire, amivel ha a szükség úgy hozza, kilábalhatsz a bajból. Figyelj rám, és jól jegyezd meg, amit mondok. Ha valamikor meghallod, hogy egy asszonyszemélyt megszállt az ördög, legyen az, feleség, vagy leány, és bárhol, akármilyen nációhoz tartozó, haladéktalanul menj oda, mert addig el nem hagyja, amíg magad ki nem kergeted! Csak annyit szólj a szerencsétlennek – mintha az uraddal találkoznál -, hogy „Hát ide bújtál el, Ianulea? Mint egy bolond úgy kerestelek – fosz-mou, parigoria tou koszmou!”

- Honnan ismered te ezeket a szavakat? – kérdezte kancsalítva az asszony.

- Egy barátomtól tanultam már régebben – válaszolta mosolyogva az asszony szavain Negoica, s még hozzá fűzte – Csak ennyit szólj, s utána öleld meg, mintha Ianulea uraság lenne és nézzél rá olyan szépen, mint ahogy most reám nézel, adj neki forró csókot, és ne engedd ki a szerelmes ölelésből, amíg a szellem el nem távozik. Természetesen az érintettek részéről nem lesz hiábavaló a fáradtságod… Megértettél?

- Meg.

- Akkor, maradj békével, asszonyom! Minden jót!

Visszatért ezután Negoica az udvarba, ahol még eltöltött nagy jómódban, megbecsülésben néhány napot. Amikor az asztalhoz ültették a nagyságos arisztokratákkal és a legtekintélyesebb nemesekkel, az ablak alatt katonazenekar játszott és udvari bolondok szórakoztatták a magas méltóságokat. A nyolcadik napon aztán elhatározta, hogy útra kel a Zsil-völgye felé. A vajda és a nagyasszony felruházták és megtöltöttek három selyemzacskót, mindegyiket ezer arannyal, a méltósága még egy aranygyűrűt is adott akkora drágakővel, mint egy török mogyoró és nagy szívélyességgel a lépcső aljáig kísérték.

Manoli kapitány pedig engedélyt kért a vajdától, hogy hazáig kísérhesse Negoica bátyót. Az egész úton, éjjel-nappal a kapitány úgy ápolta, szórakoztatta, mint egy testvért: tambura kísérettel énekelt neki török katonadalokat a távoli hegyekről – és bizony remekül énekelt, megvolt hozzá a hangja és az adottsága. Negoica örvendett Manoli kapitány társaságának és mikor odaérkeztek a birtokhoz, úgy érezte, tartozik neki annyival, hogy megvendégelje, hiszen amilyen kellemes és jóember, éppen olyan bátor és harcias…. Így a vacsorát együtt költötték el, jó dragasáni borokat, feketekávét és pipafüstöt élvezve késő éjszakáig. A vacsora után, eltörődve az út fáradalmaitól, s a kiürült poharaktól a kapitányt, akármekkora zsoldos vitéz is, olyan szomorúság töltötte el, hogy úgy elfogta a sírás, mint egy vászoncselédet, és térdre hullt a házigazda előtt:

- Én szegény ember vagyok, bej mou (azaz hercegem), nem tudok neked semmilyen kincset ajándékozni, bar a magasságos Isten tudja, meg a lelkem, hogy milyen hálás vagyok neked! Tudd meg, ha azzal a kicsikével baj történt volna – látod ezt a szablyát (?), ezt döftem volna tövig a mellembe! Mert a hercegkisasszony nélkül, kérdezem, élhetne még Manoli kapitány?

Kezdte csókolni Negoica bátyó kezeit, és kérte fogadja el emlékül tőle legalább ezt a Jeruzsálemből származó olvasót.

Mialatt Manoli a hála könnyeit ontotta, messze Bukarest városában a metropolitát kétségbeesés környékezte, mert őszentsége unokahúgát gyötrelmek kínozták. De a mindenható nem engedte, sokáig szenvedi Isten szolgáját. Amint Acrivita asszony belépett a tornác ajtaján, mintha kézzel vették volna le a fiatal lány betegségét.

Hálálkodva engedték útjára Ianulea asszonyságot, a metropolita megáldotta, és bőségesen megajándékozta, nem lehetett oka panaszra.

Még azon az éjszakán, lenn a mélyben összesereglett a démonok gyülekezete Dardarot előtt, hallgassák meg Aghiuca beszámolóját, aki éppen akkor tért vissza lába közzé húzott farokkal és fáradtan az úttól.

Elsorolta, mi mindent szenvedett el ott fenn rendre, ahogy illik, szebben, mint ahogy én elmondhattam. A császár vidáman hallgatta, majd nevetve így szólt:

- Most már értem, hogyan mennek a ott fenn dolgok. Ügyes fickó vagy, drága Aghiuca! Jól viselkedtél, nem mondom! Mit kívánsz, mivel fizessem meg fáradozásodat?

- Sötétséged engedelmével, két kérésem lenne, ha nem okoz fáradságot!

- Mondjad hát, kicsike.

- Először is soha ne lássam itt se Acrivita, se Negoica földieket. Menjenek a mennyországba, gondoskodjon róluk, ahogy tud Szent Péter.

- Jó! És mi a másik?

- A másik az lenne, hogy engedj csöppecskét pihennem, mert kimeríttettek a földi ügyek-bajok.

- Legyen így! Aludd ki magad rendesen, van rá háromszáz éved, ne zavarjon addig senki semmivel!

Így szólván Dardarot szokása szerint jót rúgott Aghiuca boldogabb felébe, és elküldte pihenni.

Fordította. Bige Szabolcs Csaba