Szabó Lőrinc

SZERETLEK

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,

egész nap kutatlak, kereslek,

egész nap sírok a testedért,

szomorú kedves a kedvesért,

egész nap csókolom testedet,

csókolom minden percedet.

Minden percedet csókolom,

nem múlik ízed az ajkamon,

csókolom a földet, ahol jársz,

csókolom a percet, mikor vársz,

messziről kutatlak, kereslek,

szeretlek, szeretlek, szeretlek.

Tóth Árpád:

ESTI SUGÁRKOSZORÚ

Előttünk már hamvassá vált az út,

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata

Fénylett hajadban s béke égi csendje,

És jó volt élni, mint ahogy soha,

S a fényt szemem beitta a szivembe:

Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,

Vagy áldott csipkebokor drága tested,

Melyben egy isten szállt a földre le,

S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,

És percek mentek, ezredévek jöttek, -

Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S alélt pilláim lassan felvetődtek,

És éreztem: szivembe visszatér,

És zuhogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!

Csokonai Vitéz Mihály

Búcsú a magyar múzsáktól

Múzsák, akik eddig olyan jók valátok,

Hogy körűltem nyájas színnel mosolygátok;

Jó szívű, de kicsinyt használó barátok,

Kecsegtető Múzsák! már Isten hozzátok!

Ti ugyan adtatok sok olyan napokat,

Melyeken tőltöttem víg múlatságokat;

De ha meggondolom ama sok bajokat,

Néktek köszönhetem egyedűl azokat.

Vagy ti már nem vagytok ma olyan kedvesek,

Vagy az én énekim néktek nem ízesek:

Elég, hogy nem vesznek fel is a pénzesek,

Azért bizony már én más dolgot keresek.

Szeret, azt megvallom, szeret szívem kénye,

De nem vágyok lenni az ország szegénye...

Mit ér az embernek, ha van is reménye,

S azonba üressel tele az erszénye?

Tusculanum s Tibur szűlik a lelkeket,

S ha Caesar s Maecenas dajkálják ezeket;

Különben nem lehet várni oly remeket,

Mely közel érhesse Virgilt s több ilyeket.

Kimegy ám a főből minden cadentia,

Ha üres erszénnyel ír az emberfia,

S ha még azt sem kérdik, hogy van-e gázsija,

Csak szorúljon öszve a jó bagária.

Mit ér örökös hírt nyerni Iliással,

S falunként élődni tudós koldúlással?

Ha nem kérkedhetni semmi Maecenással:

Jó éjtszakát, múzsák, Fébussal s Palással!

Igaz, hogy nagy becse lehet egy babérnak,

Mely örök életet szerzett volt Homérnak:

De csakugyan úgy jó lenni ám Voltérnak,

Ha néznek ferneyi úrnak s gavallérnak.

Vagy pedig, ha sok úr, módja lévén benne,

A múzsáknak szíves áldozatot tenne,

Melyből a poéta egy kevés részt venne:

De nálunk ez a szám még nem sokra menne.

Más népek közt feles példákat találok,

Hogy mind a királyok, pápák s kardinálok,

Mind a pénzes urak annyit adtak nálok,

Amennyit nálunk sem visznek el a bálok.

De minthogy ez nálunk ausländisch portéka,

Hogy a poétának légyen ajándéka:

Sok szegény legénynek megcsökken szándéka,

S közfényű gyertyáját elrejti a véka.

Magam is ezután tivéletek tartok,

Kik élni és nemcsak verselni akartok,

Verbőczihez megyek: ti tán meg nem martok,

Kik a törvényléből moslékot habartok.

Te pedig, poézis! az egek munkája,

Apollónak mézes szájú leánykája,

Te, a szegénységnek anyja és dajkája,

Élj vígan, elszakaszt Verbőczi pennája.

Minden írásimat, melyek megmaradtak

S szűk erszényem miatt közfényt nem láthattak,

Maecenasokra is eddig nem akadtak,

Akik talán nálunk mind sírba rakattak,

Bízom az érdemes késő maradékra,

Mely több szívességgel néz a jó szándékra,

Vagy pedig nem hajtván semmi tartalékra,

Pipára raggatom és vajas fazékra.

Petőfi Sándor:

1848

Ezernyolcszáznegyvennyolc! az égen

Egy új csillag, vérpiros sugára

Életszínt vet a betegségében

Meghalványult szabadság arcára.

Szent szabadság, újabb megváltója

A másodszor sűlyedt embereknek,

Drága élted miljom s miljom ója,

Ne félj, téged nem feszítenek meg.

Elbuvék a békesség galambja,

Fészke mélyén turbékolni sem mer;

Háborúnak ölyve csattogtatja

Szárnyait a légben vad örömmel.

Hah, ti gyávák, ti máris remegtek?

Ez csak kezdet, ez csak gyermekjáték...

Hátha mindazok beteljesednek,

Amiket én álmaimban láték!

Eljön, eljön az itélet napja,

A nagy isten véritéletet tart,

S míg jutalmát jó, rosz meg nem kapja,

Már nyugonni sem fog addig a kard!

Pest, 1848. február

Illyés Gyula:

KOSZORÚ

Fölmagasodni

nem bírhatsz. De lobogsz még,

szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat

kígyóként a talaj szintjén iramítva - sziszegvén

néha a kíntól,

többször a béna dühtől, megalázott.

Elhagytak szellemeid.

Újra a fű közt, a

gazban, az aljban.

Mint évszázadokon át a behúzott

vállú parasztok közt. A ne szólj szám, nem

fáj fejem aggjai közt. A

nádkúpban remegő lányok közt, mialatt

átrobogott a tatár. A

szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak

néma ajak-mozgás mímelte a szót,

mert hangot sem tűr a török, mert

arcba csap ostor -:

most mutatod meg,

most igazán - nekem is, mire vagy jó,

most a pedigréd: a címered, hajszálgyökerednek

kőharapó erejét.

Összemosolygás nyelve; a titkon

össze-világló könnyek nyelve; a hűség

nyelve; a föl nem adott hit

tolvaj-nyelve; remény laissez-passer-ja; szabadság

(percnyi szabadság, kortynyi szabadság, foglár háta mögötti szabadság)

nyelve; tanár-kigunyolta diák, szerzsán-legyalázta baka,

összeszidott panaszos, hivatalnokok-unta mamácska

nyelve; csomaghordók, alkalmi favágók, mert

gyárba se jó, szakmára sem alkalmas (mert

nyelv-vizsgát se megállt) proli nyelve; az ifjú

főnök előtt habogó veterán

nyelve; a rendőrőrsön azonnal

fölpofozott gyanúsított

mélyebbről fakadó tanúság-

tétele, mint Lutheré;

kassai zúgárus, bukaresti cselédlány,

bejruti prostituált szüle-hívó

nyelve; köpések-

mosta, dühpírja-törölte

orcájú fiaid közül egy, íme:

szólni tudó más nyelveken is,

hű európaiként

mondandói miatt figyelemre,

bólintásra becsült más népek előtt is:

nem léphet föl oly ünnepi polcra,

nem kaphat koszorút

oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád

vinne, ne lábad elé

tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló

ajkad, fölnevelő

édesanyám.

Kisfaludy György

Élet hímnusza

A Föld vagyok én, a Végtelen,

az Óceán, a szárnyaló Értelem.

Kezem a csillagokba ér,

s nem teszek semmit mindezért.

Az Ég, a Szél, a Fény vagyok.

Én vagyok Istened, s angyalod.

Én vagyok benned minden őserő,

vágy, szerelem, mindent elnyelő akarat,

csodák, minden alkotás,

bosszú, gonoszság, és megalkuvás.

Minden viruló parány önvaló,

a múltnak árnya, s jövőbe szárnyaló.

Jelenek szerelme, teremtő ölelés,

herék tüze, életnedv, öled és fogant gyümölcse,

színes lepkeszárny,

libbenő szellő és gonosz árny.

Viharnak villáma én vagyok,

Apám a Nap és anyám a csillagok.

Úgy lettek egy, hogy minden ér, patak,

folyó és minden vad folyam

már régen én voltam, én, magam.

Én vagyok te és te vagy én.

Mi vagyunk Krisztus az Olajfák hegyén.

Öröklét vagyunk és sosem pusztulás,

időknek tükre s irdatlan szárnyalás.

Bennünk vibrál múltnak rezdülése,

mi vagyunk asszonyunk ölelése.

És mi vagyunk minden rút is,

a szép, lépteink vezető út is.

Mi vagyunk állatok, fák, ti vagy én,

Anyagkáprázat az idők tengerén.

A Föld vagyok én, mi eltakar,

cigány vagyok, zsidó és magyar.

Palesztin vagyok, s elűzött indián,

kurd, afgán, néger vagy ausztrálián.

Kis kínai vagyok minden tank előtt,

én vagyok az is, kit törvényed lelőtt.

Hit vagyok szívedben és éledő remény,

szeretet, örömtánc, és zengő költemény.

Aszály után az első csepp eső.

Madárfióka, a kezedben verdeső.

Jézusnak teste, a szádban a kenyér.

Szeretet nélkül az életed, mit ér?

Én voltam veled minden vad csatán.

Kit dicsérsz helyettem lelki sarlatán?

Érett gyümölcsnek íze én vagyok,

végső bajodban reményt én adok.

Szeresd kedvesed és az ölelést,

gyönyör és minden pezsdülés

hozzám zengi az élet himnuszát.

Hisz én csináltam énalkotta szád.

Belőlem, bennem, rajtam, általam

mindenben Isten, Allah, Bráhma van.

Hiába miriád és százezernyi nép,

a perc olyan, mint a milliónyi év.

Én vagyok bölcsőd és a sírodon a rög,

egyek vagyunk s bennünk a lét örök.

Szülőid ölére én alkottalak,

léted kezdetén, csupa tiszta lap.

Megéled, alkotod, gyűröd, mocskolod.

Kétkedsz, vagy a hit vezet,

ott te hallgatsz és te ítélsz magadról újabb életet.

A Szeretet vezessen fiam!

Ég veled.

Kányádi Sándor:

Csendes pohárköszöntő újév reggelén

Nem kívánok senkinek se

különösebben nagy dolgot.

Mindenki, amennyire tud,

legyen boldog.

Érje el, ki mit szeretne,

s ha elérte, többre vágyjon,

s megint többre. Tiszta szívből

ezt kívánom.

Szaporodjon ez az ország

Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,

s ki honnan jött, soha soha

ne feledje.

Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,

vissza nem fognak a kátyúk…

A többit majd apródonként

megcsináljuk.

Végül pedig azt kívánom,

legyen béke. –

Gyönyörködjünk még sokáig

a lehulló hópihékbe’!

(1956)

József Attila:

TÉL

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,

Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,

Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -

S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla

S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hisz zúzmarás a város, a berek...

Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni

És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,

Hogy fölengednének az emberek!

1922. november 12.

Vörösmarty Mihály:

Fóti dal

Oct. 5. 1842.

Fölfelé megy borban a gyöngy;

Jól teszi.

Tőle senki e jogát el

Nem veszi.

Törjön is mind ég felé az

Ami gyöngy;

Hadd maradjon gyáva földön

A göröngy.

Testet éleszt és táplál a

Lakoma,

De ami a lelket adja,

Az bora.

Lélek és bor két atyafi

Gyermekek;

Hol van a hal, mely dicső volt

És remek?

Víg pohár közt édesebb a

Szerelem.

Ami benne keserű van,

Elnyelem.

Hejh galambom, szőke bimbóm,

Mit nevetsz?

Áldjon meg a három isten,

Ha szeretsz.

Érted csillog e pohár bor,

Érted vív,

Tele tűzzel, tele lánggal,

Mint e szív;

Volna szívem, felszökelne

Mint a kút,

Venni tőled vagy szerelmet,

Vagy bucsút.

Hejh barátom, honfi társam,

Bort igyál.

Víg, komor, vagy csüggeteg vagy,

Csak igyál.

Borban a gond megbetegszik,

Él a kedv.

Nincs a földön gyógyerőre

Több ily nedv.

Borban a bú, mint a gyermek,

Aluszik.

Magyar ember már busúlt sok

Századig.

Ideje hogy ébredezzen

Valaha:

Most kell neki felvirúlni

Vagy soha.

Bort megissza magyar ember,

Jól teszi;

Okkal-móddal meg nem árthat

A szeszi.

Nagyot iszik a hazáért

S felsivít:

Csakhogy egyszer tenne is már

Valamit.

No de se baj, máskép leszen

Ezután;

Szóval, tettel majd segítsünk

A hazán.

Ha az isten úgy akarja

Mint magunk,

Szennyet rajta és bitor bűnt,

Nem hagyunk.

Rajta társak hát, igyunk egy

Húzamost;

Bú, szerelmek, házi gondok

Félre most:

A legszentebb -, legdicsőbbért

Most csak bort,

De ha kellend, vérben adjunk

Gazdag tort!

A legelső magyar ember

A király:

Érte minden honfi karja

Készen áll.

Lelje népe boldogságán

Örömét,

S hír, szerencse koszorúzza

Szent fejét!

Minden ember legyen ember

És magyar,

Akit e föld hord s egével

Betakar.

Egymást értve, boldogítva

Ily egy nép

Bármi vésszel bizton, bátran

Szembe lép.

Ellenség vagy áruló, ki

Hont tipor,

Meg ne éljen, fogyjon élte

Mint e bor.

Áldott földe szép hazánknak,

Drága hon,

Meg ne szenvedd soha őket

Hátadon!

S most hadd forrjon minden csep bor

Mint a vér,

Melyet hajdan frígyben ontott

Hét vezér;

S mint szikrája a szabadba

Felsiet,

Úgy keresse óhajtásunk

Az eget.

Légyen minden óhajtásunk

Szent ima,

S férfikeblünk szent imáink

Temploma.

És ürítsük a hazáért

E pohárt:

Egy pohár bor a hazáért

Meg nem árt.

Érje áldás és szerencse

Mindenütt,

Ahol eddig véremésztő

Seb fekütt.

Arca, mely az ősi bútól

Halavány,

Felderűljön, mint a napfény

Vész után.

Hű egyesség tartsa össze

Fiait,

Hogy leküzdje éjszak rémes

Árnyait:

Künn hatalmas, benn virágzó

És szabad,

Bizton álljon sérthetetlen

Jog alatt.

S vér, veríték vagy halál az,

Mit kiván,

Áldozatként rakjuk azt le

Zsámolyán,

Hogy mondhassuk csend s viharban:

"Szent hazánk:

Megfizettük mind, mivel csak

Tartozánk."

1842. október 5.

Álmomban mesteremmel

Álmomban Mesteremmel

tengerparton jártam, s az életem

nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:

két pár lábnyom a parti homokon,

ahogy Ő mindig ott járt énvelem.

De ahogy az út végén visszanéztem,

itt-amott csak egy pár láb nyoma

látszott, éppen ahol életem

próbás, nehéz volt, sorsom mostoha

Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz

"Amikor életem a kezedbe tettem,

s követődnek szegődtem Mesterem,

azt ígérted, soha nem hagysz el engem,

minden nap ott leszel velem

S most visszanézve a legnehezebb

úton, legkínosabb napokon át

mégsem látom szent lábad nyomát!

Csak egy pár láb nyoma

látszik az ösvényen,

Elhagytál a legnagyobb ínségben?"

Az Úr kézenfogott, és szemembe nézett

"Gyermekem, sose hagytalak el téged!

Azokon a nehéz napokon át

azért látod csak egy pár láb nyomát,

mert a legsúlyosabb próbák alatt

téged a vállamon hordoztalak!"

/Ismeretlen szerzőtől - Türmezei Erzsébet fordítása/

Tollforgató Irodalmi Lap

Vörösmarty Mihály:

Gondolatok a könyvtárban

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,

Az emberiségnek elhányt rongyain

Komor betűkkel, mint a téli éj,

Leírva áll a rettentő tanulság:

"Hogy míg nyomorra milliók születnek,

Néhány ezernek jutna üdv a földön,

Ha istenésszel, angyal érzelemmel

Használni tudnák éltök napjait."

Miért e lom? hogy mint juh a gyepen

Legeljünk rajta? s léha tudománytól

Zabáltan elhenyéljük a napot?

Az isten napját! nemzet életét!

Miért e lom? szagáról ismerem meg

Az állatember minden bűneit.

Erény van írva e lapon; de egykor

Zsivány ruhája volt. S amott?

Az ártatlanság boldog napjai

Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,

Vagy egy dühös bujának pongyoláján.

És itt a törvény - véres lázadók

Hamis birák és zsarnokok mezéből

Fehérre mosdott könyvnek lapjain.

Emitt a gépek s számok titkai!

De akik a ruhát elszaggaták

Hogy majd belőle csínos könyv legyen,

Számon kivül maradtak: Ixion

Bőszült vihartól űzött kerekén

Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.

Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;

A csillagászat egy vak koldus asszony

Condráin méri a világokat:

Világ és vakság egy hitvány lapon!

Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből

S most a szabadság és a hősi kor

Beszéli benne nagy történetét.

Hűség, barátság aljas hitszegők

Gunyáiból készült lapon regél.

Irtózatos hazudság mindenütt!

Az írt betűket a sápadt levél

Halotti képe kárhoztatja el.

Országok rongya! könyvtár a neved,

De hát hol a könyv mely célhoz vezet?

Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e

A könyvek által a világ elébb?

Ment, hogy minél dicsőbbek népei,

Salakjok annál borzasztóbb legyen,

S a rongyos ember bőszült kebele

Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.

De hát ledöntsük, amit ezredek

Ész napvilága mellett dolgozának?

A bölcsek és a költők műveit,

S mit a tapasztalás arany

Bányáiból kifejtett az idő?

Hány fényes lélek tépte el magát,

Virrasztott a sziv égő romja mellett,

Hogy tévedt, sujtott embertársinak

Irányt adjon s erőt, vigasztalást.

Az el nem ismert érdem hősei,

Kiket - midőn már elhunytak s midőn

Ingyen tehette - csúfos háladattal

Kezdett imádni a galád világ,

Népboldogító eszmék vértanúi

Ők mind e többi rongykereskedővel,

Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel,

Rosz szenvedélyek oktatóival

Ők mind együtt - a jók a rosz miatt -

Egy máglya üszkén elhamvadjanak?

Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,

Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,

Oly fényes elmék a sár fiait

A sűlyedéstől meg nem mentheték!

Hogy még alig bír a föld egy zugot,

Egy kis virányt a puszta homokon

Hol legkelendőbb név az emberé,

Hol a teremtés ősi jogai

E névhez "ember!" advák örökűl -

Kivéve aki feketén született,

Mert azt baromnak tartják e dicsők

S az isten képét szíjjal ostorozzák.

És mégis - mégis fáradozni kell.

Egy újabb szellem kezd felküzdeni,

Egy új irány tör át a lelkeken:

A nyers fajokba tisztább érzeményt

S gyümölcsözőbb eszméket oltani,

Hogy végre egymást szívben átkarolják,

S uralkodjék igazság, szeretet.

Hogy a legalsó pór is kunyhajában

Mondhassa bizton: nem vagyok magam!

Testvérim vannak, számos milliók;

Én védem őket, ők megvédnek engem.

Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.

Ez az, miért csüggedni nem szabad.

Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit

Agyunk az ihlett órákban teremt.

S ha összehordtunk minden kis követ,

Építsük egy újabb kor Bábelét,

Míg oly magas lesz, mint a csillagok.

S ha majd benéztünk a menny ajtaján,

Kihallhatók az angyalok zenéjét,

És földi vérünk minden csepjei

Magas gyönyörnek lángjától hevültek,

Menjünk szét mint a régi nemzetek,

És kezdjünk újra tűrni és tanulni.

Ez hát a sors és nincs vég semmiben?

Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal

S meg nem kövűlnek élő fiai.

Mi dolgunk a világon? küzdeni,

És tápot adni lelki vágyainknak.

Ember vagyunk, a föld s az ég fia.

Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,

S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,

Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt

Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Mi dolgunk a világon? küzdeni

Erőnk szerint a legnemesbekért.

Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.

Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből

S a szellemharcok tiszta sugaránál

Olyan magasra tettük, mint lehet,

Mondhatjuk, térvén őseink porához:

Köszönjük élet! áldomásidat,

Ez jó mulatság, férfi munka volt!

1844 vége

Bódás János: VALAHOL KI VAN JELÖLVE HELYED ...

Azért van síró, hogy vigasztald,

az éhező, hogy teríts neki asztalt.

Azért van seb, hogy bekösse kezed,

vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.

Azért van annyi árva, üldözött,

hogy oltalmat nyerjen karjaid között.

Azért roskadnak mások lábai,

hogy terhüket te segíts hordani.

Az irgalmat kínok fakasztják.

Mélység felett van csak magasság.

Hogyha más gyötrődik, szenved - azért van,

hogy te befogadd szívedbe boldogan.

Megmutattad néha legalább,

hogy lelked által enyhült, szépült a világ?

Vagy tán kezedtől támadt foltra folt

ott is, ahol eddig minden tiszta volt?

Mi vagy?

Vigasznak, írnak szántak,

menedéknek, oszlopnak, szárnynak.

Valahol rég... siess... KERESD,

Ki van jelölve a helyed.

Csak ott leszel az, aminek Isten szánt,

másként céltalan lesz az életed,

s a sors ekéje bármily mélyen szánt,

mag leszel, mely kőre esett.

Elkallódott levél leszel,

mely a címzetthez nem jut el.

Gyógyszer, mely kárba veszett,

mit sohasem kap meg a beteg.

Rúd leszel, de zászlótalan,

kalász leszel, de magtalan.

Cserép, melyben nem virít virág,

s nem veszi hasznát

sem az ég, sem a világ.

Kölcsey Ferenc:

Zrínyi dala

Hol van a hon, melynek Árpád vére

Győzelemben csorga szent földére,

Mely nevével hév szerelmet gyújt;

S messze képét bújdosó magzatja,

Még Kalypso keblén is siratja,

S kart feléje búsan vágyva nyújt?

Itt van a hon, ah nem mint a régi,

Pusztaságban nyúlnak el vidéki,

Többé nem győzelmek honja már;

Elhamvadt a magzat hő szerelme,

Nincs magasra vívó szenvedelme,

Jégkebelben fásult szívet zár.

Hol van a bérc, és a vár fölette,

Szondi melynek sáncait védlette,

Tékozolva híven életét;

Honnan a hír felszáll, s arculatja

Lángsugárit távol ragyogtatja,

S fényt a késő századokra vét?

Itt van a bérc, s omladék fölette,

Mely a hőst és hírét eltemette,

Bús feledség hamván, s néma hant;

Völgyben űl a gyáva kor s határa

Szűk köréből őse saslakára

Szédeleg ha néha felpillant.

És hol a nép, mely pályát izzadni,

S izzadás közt hősi bért aratni

Ősz atyáknak nyomdokin tanúlt;

S szenvedett bár, s bajról bajra hága,

Hervadatlan volt szép ifjusága,

A jelenben múlt s jövő virúlt?

Vándor állj meg! korcs volt anyja vére,

Más faj állott a kihúnyt helyére,

Gyönge fővel, romlott, szívtelen;

A dicső nép, mely tanúlt izzadni,

S izzadás közt hősi bért aratni,

Névben él csak, többé nincs jelen.

Szobránc, 1830. július

Balassi Bálint

TIZENEGYEDIK

BORIVÓKNAK VALÓ

IN LAUDEM VERNI TEMPORIS

az "Fejemet nincsen már" nótájára

1

Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,

Mindent egészséggel látogató ege,

Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!

2

Te nyitod rózsákot meg illatozásra,

Néma fülemile torkát kiáltásra,

Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

3

Néked virágoznak bokrok, szép violák,

Folyó vizek, kutak csak néked tisztulnak,

Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

4

Mert fáradság után füremedt tagokat

Szép harmatos fűvel hizlalod azokat,

Új erővel építvén űzéshez inokat.

5

Sőt még az végbéli jó vitéz katonák,

Az szép szagú mezőt kik széllyel béjárják,

Most azok is vigadnak, s az időt múlatják.

6

Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,

Ki vígan lakozik vitéz barátjával,

Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.

7

Újul még az föld is mindenütt tetőled,

Tisztul homályából az ég is tevéled,

Minden teremtett állat megindul tebenned.

8

Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,

Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből,

Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből!

Dsida Jenő:

Hálaadás

Köszönöm, Istenem az Édesanyámat!

Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!

Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,

Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.

Áldott teste, lelke csak érettem fárad,

Köszönöm, Istenem az Édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este

imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.

Köszönöm a szivét, mely csak értem dobban

- itt e földön senki sem szerethet jobban! -

Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,

Istenem, köszönöm az Édesanyámat.

Te tudod, Istenem - milyen sok az árva,

Aki oltalmadat, vigaszodat várja.

Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,

Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!

Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,

Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,

Áldd meg könnyhullását, áldd meg szenvedését!

Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,

Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:

Köszönöm, köszönöm az Édesanyámat!!!

József Attila

A Dunánál

1

A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

Mintha szivemből folyt volna tova,

zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,

úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el

minden hullám és minden mozdulás.

S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,

de mintha mindegy volna, el is állt.

És mégis, mint aki barlangból nézi

a hosszú esőt - néztem a határt:

egykedvü, örök eső módra hullt,

szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,

másra gondoló anyának ölén

a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen

és nevetgéltek a habok felém.

Az idő árján úgy remegtek ők,

mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve

nézem, amit meglátok hirtelen.

Egy pillanat s kész az idő egésze,

mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,

öltek, öleltek, tették, ami kell.

S ők látják azt, az anyagba leszálltak,

mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.

Enyém a mult és övék a jelen.

Verset irunk - ők fogják ceruzámat

s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt -

ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,

ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős -

az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogon,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:

a sok nemzedék, mely egymásra tör.

A honfoglalók győznek velem holtan

s a meghódoltak kínja meggyötör.

Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -

török, tatár, tót, román kavarog

e szívben, mely e multnak már adósa

szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő

harc, hogy a multat be kell vallani.

A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,

egymást ölelik lágy hullámai.

A harcot, amelyet őseink vivtak,

békévé oldja az emlékezés

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés.

1936. jún.

Szabó Lőrinc:

Tücsökzene

123

Az Anyák

Csak egy voltak kivétel, az Anyák.

Szentek és ápolónők: a csodát,

a jelenést láttam bennük. A nagy

odaadást, az aggodalmakat,

a virrasztást, a könnyet, s mind, amit

a nő szenved, ha otthon dolgozik,

a gondviselést. Hogy testileg mi a

férj, feleség s a család viszonya,

nem sejtettem-kutattam. Valami,

éreztem előre elrendeli,

ki hol álljon, mi legyen, öröme,

bánata mennyi, milyen gyermeke,

és ezen változtatni nem lehet.

A férfi maga küzdi ki szerepét,

a nők az eleve-elrendelés:

ők a béke, a jóság, puhaság

a földön, a föltétlen szeretet...

Anyám, nyujtsd felém öreg kezedet!

Babits Mihály :

Húsvét előtt

S ha kiszakad ajkam, akkor is,

e vad, vad március évadán,

izgatva belül az izgatott

fákkal, a harci márciusi

inni való

sós, vérizü széltől részegen,

a felleg alatt,

sodrában a szörnyü malomnak:

ha szétszakad ajkam, akkor is,

ha vérbe lábbad a dallal és

magam sem hallva a nagy Malom

zúgásán át, dalomnak izét

a kínnak izén

tudnám csak érezni, akkor is

mennyi a vér! -

szakadjon a véres ének!

Van most dícsérni hősöket, Istenem!

van óriások vak diadalmait

zengeni, gépeket, ádáz

munkára hűlni borogatott

ágyúk izzó torkait:

de nem győzelmi ének az énekem,

érctalpait a tipró diadalnak

nem tisztelem én,

sem az önkény pokoli malmát:

mert rejtek élet száz szele, március

friss vérizgalma nem türi géphalált

zengeni, malmokat; inkább

szerelmet, embert, életeket,

meg nem alvadt fürge vért:

s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is

ez inni való sós vérizü szélben,

a felleg alatt,

sodrában a szörnyü Malomnak,

mely trónokat őröl, nemzeteket,

százados korlátokat

roppantva tör szét, érczabolát,

multak acél hiteit,

s lélekkel a testet, dupla halál

vércafatává

morzsolva a szűz Hold arcába köpi

s egy nemzedéket egy kerék-

forgása lejárat:

én mégsem a gépet énekelem

márciusba, most mikor

a levegőn, a szél erején

érezni nedves izét

vérünk nedvének, drága magyar

vér italának:

nekem mikor ittam e sós levegőt,

kisebzett szájam és a szók

most fájnak e szájnak:

de ha szétszakad ajkam, akkor is,

magyar dal március évadán,

szélnek tör a véres ének!

Én nem a győztest énekelem,

nem a nép-gépet, a vak hőst,

kinek minden lépése halál,

tekintetétől ájul a szó,

kéznyomása szolgaság,

hanem azt, aki lesz, akárki,

ki először mondja ki azt a szót,

ki először el meri mondani,

kiáltani, bátor, bátor,

azt a varázsszót, százezrek

várta, lélekzetadó, szent,

embermegváltó, visszaadó,

nemzetmegmentő, kapunyitó,

szabadító drága szót,

hogy elég! hogy elég! elég volt!

hogy béke! béke!

béke! béke már!

Legyen vége már!

Aki alszik, aludjon,

aki él az éljen,

a szegény hős pihenjen,

szegény nép reméljen.

Szóljanak a harangok,

szóljon allelujja!

mire jön új március,

viruljunk ki újra!

egyik rész a munkára,

másik temetésre

adjon Isten bort, buzát,

bort a feledésre!

Ó, béke! béke!

legyen béke már!

Legyen vége már!

Aki halott, megbocsát,

ragyog az ég sátra.

Testvérek, ha túl leszünk,

sohse nézünk hátra!

Ki a bűnös, ne kérdjük,

ültessünk virágot,

szeressük és megértsük

az egész világot:

egyik rész a munkára,

másik temetésre:

adjon Isten bort, buzát,

bort a feledésre!

Petőfi Sándor:

Nemzeti Dal

Talpra magyar, hí a haza!

Itt az idő, most vagy soha!

Rabok legyünk, vagy szabadok?

Ez a kérdés, válasszatok! -

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,

Kárhozottak ősapáink,

Kik szabadon éltek-haltak,

Szolgaföldben nem nyughatnak.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,

Ki most, ha kell, halni nem mer,

Kinek drágább rongy élete,

Mint a haza becsülete.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,

Jobban ékesíti a kart,

És mi mégis láncot hordunk!

Ide veled, régi kardunk!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,

Méltó régi nagy hiréhez;

Mit rákentek a századok,

Lemossuk a gyalázatot!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,

Unokáink leborulnak,

És áldó imádság mellett

Mondják el szent neveinket.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Pest, 1848. március 13.

Szigeti Ferenc - Karthago:

A sorsodtól ne félj

(A verset, amely egyben dal is lett, Szigeti Ferenctől kaptam a kérésemre, a szövegemre, amit átküldtem neki.. Lövey-Varga Éva)

Nézd, hogy fut az élet

Nézd az órám, körbejár

De az álmoktól, s a vágyaidtól ne félj!

Nézd, eljött a hajnal

Két karomban itt talált

De a napfénytől, s a sorsodtól ne félj!

Ha bárhová küld a sors

Ne legyen annyi elég

Találd meg az arcodat

Ehhez tenned kell még

Mert él egy új nemzedék

Ki a jövőnek él

Ők a holnap gyermekei

S te légy a példakép

Nézd, ahogy a vén fák

Álmodnak a télen át

De te a múltadtól, s a jövőtől ne félj!

Nézd, hogy fut a felhő,

Szél viszi századokon át

De a múltadtól, s a sorsodtól ne félj!

Ha bárhová küld a sors

Ne legyen annyi elég

Találd meg a célodat

Ezért tenned kell még

Mert él egy új nemzedék

Arcuk a jövő felé

Ők a holnap gyermekei

S te légy a példakép

Nézd, hogy fut a felhő,

Szél viszi századokon át

De te a múltadtól, s a jövőtől ne félj!

De a múltadtól, s a sorsodtól ne félj!

Hidd el a múltadtól, s a jövőtől ne félj!

Te a múltadtól, s a sorsodtól ne félj!

Radnóti Miklós

VIRÁGÉNEK

Fölötted egy almafa ága,

szirmok hullanak a szádra,

s külön egy-egy késve pereg le,

ráhull a hajadra, szemedre.

Nézem egész nap a szádat,

szemedre hajolnak az ágak,

fényén futkos a fény,

csókra tünő tünemény.

Tűnik, lehunyod szemedet,

árny játszik a pilla felett,

játszik a gyenge szirommal,

s hull már a sötét valahonnan.

Hull a sötét, de ne félj,

megszólal a néma, ezüst éj;

kivirágzik az égi fa ága,

hold bámul a béna világra.

Hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

nemcsak a puskacsőben,

nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban,

nemcsak az éjszakában

kiáltó őr szavában,

ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten

lobogó vádbeszédben,

beismerésben,

rabok fal morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös

ítéletében: bűnös!

ott zsarnokság van,

nemcsak a katonásan

pattogtatott "vigyázz!"-ban,

"tűz!"-ben, a dobolásban,

s abban, ahogy a hullát

gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon

félignyílt ajtón

ijedten

besuttogott hírekben,

a száj elé hulltan

pisszt jelző ujjban,

ott zsarnokság van

nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban

s e rácsban már szótlan

vergődő jajsikolyban,

a csöndet

növelő néma könnyek

zuhatagában,

kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van

nemcsak a talpraálltan

harsogott éljenekben,

hurráhkban, énekekben,

hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

nemcsak az ernyedetlen

tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában,

épp oly hazug-harsányan

zengő szoborkövekben,

színekben, képteremben,

külön minden keretben,

már az ecsetben;

nemcsak az éjben halkan

sikló gépkocsizajban

s abban,

megállt a kapualjban;

hol zsarnokság van, ott van

jelenvalóan

mindenekben,

ahogy rég istened sem;

ott zsarnokság van

az óvodákban,

az apai tanácsban,

az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek

idegennek felelget;

nemcsak a szögesdrótban,

nemcsak a könyvsorokban

szögesdrótnál jobban

butító szólamokban;

az ott van

a búcsúcsókban,

ahogy így szól a hitves:

mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan

ismételt hogy-vagy-okban

a hirtelen puhábban

szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak

szerelmed arca megfagy,

mert ott van

a légyottban,

nemcsak a vallatásban,

ott van a vallomásban,

az édes szó-mámorában,

mint légy a borban,

mert álmaidban

sem vagy magadban,

ott van a nászi ágyban,

előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled

mi egyszer már övé lett;

vele hevertél,

ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,

az van az orrban, szájban,

hidegben és homályban,

szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak

s bedől a dögszag,

mintha a házban

valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,

ő, a zsarnokság kérdez,

képzeletedben

se vagy független,

fönt a Tejút is már más:

határsáv, hol a fény pásztáz,

aknamező; a csillag:

kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor:

egyetlen munkatábor;

mert zsarnokság szól

lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,

a prédikációból,

templom, parlament, kínpad:

megannyi színpad;

húnyod-nyitod a pillád,

mind az tekint rád;

mint a betegség,

veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod,

rab vagy, rab, erre kattog;

hegyen és tenger mellett

be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van

minden váratlan

zörejben, fényben,

a szív-hökkenésben;

a nyugalomban,

e bilincs-unalomban,

a zápor zuhogásban,

az égigérő rácsban,

a cellafal-fehéren

bezáró hóesésben;

az néz rád

kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,

ott van a holnapodban,

gondolatodban,

minden mozdulatodban;

mint víz a medret

követed és teremted;

kémlelődsz ki e körből?

ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál,

fogoly vagy, s egyben foglár;

dohányod zamatába,

ruháid anyagába,

beivódik, evődik

velődig;

eszmélnél, de eszme

csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod,

mit ő eléd varázsolt,

s már körbe lángol

erdőtűz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,

el nem tiportad;

s így rád is ő vigyáz már,

gyárban, mezőn, a háznál,

s nem érzed már, mi élni,

hús és kenyér mi,

mi szeretni, kívánni,

karod kitárni,

bilincseit a szolga

maga így gyártja s hordja;

ha eszel, őt növeszted,

gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,

mindenki szem a láncban;

belőled bűzlik, árad,

magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,

így járunk vaksötétben,

s feszengünk kamarában,

akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,

minden hiában,

a dal is, az ilyen hű,

akármilyen mű,

mert ott áll

eleve sírodnál,

ő mondja meg, ki voltál,

porod is neki szolgál.

1950.

(Irodalmi Újság, 1956. nov. 2.)

Ady Endre:

Boldog Új Évet

Ezúttal sírva, szépen

Forgok meg lelkemnek régi

Gyermekes életében:

Boldog új évet kivánok.

Boldog új évet kivánok,

Mindenki tovább bírja

E rettenetet,

E szamárságot,

Mint szegény, mint bírom én, én,

Gyönyörködve,

Óh, én szegény

Lelki kémény.

Boldog új évet kivánok.

Ontom a füstjét

A szavaimnak,

Pólyálva és idegesen,

Be messze ringnak

Az én régi terveim,

Az én régi társaim is

De messze vannak,

Boldog új évet kivánok.

Új év Istene, tarts meg

Magamnak

S tarts meg mindenkit

A réginek,

Ha lehet:

Boldog új évet kivánok.

Ady Endre:

Karácsony

I.

Harang csendül,

Ének zendül,

Messze zsong a hálaének,

Az én kedves kis falumban

Karácsonykor

Magába száll minden lélek.

Minden ember

Szeretettel

Borul földre imádkozni,

Az én kedves kis falumba

A Messiás

Boldogságot szokott hozni.

A templomba

Hosszú sorba

Indulnak el ifjak, vének,

Az én kedves kis falumban

Hálát adnak

A magasság Istenének.

Mintha itt lenn

A nagy Isten

Szent kegyelme sugna, szállna,

Az én kedves, kis falumban

Minden szívben

Csak szeretet lakik máma.

II.

Bántja lelkem a nagy város

Durva zaja,

De jó volna ünnepelni

Odahaza.

De jó volna tiszta szívből

- Úgy mint régen -

Fohászkodni,

De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent

Elfeledni,

De jó volna játszadozó

Gyermek lenni.

Igaz hittel, gyermek szívvel

A világgal

Kibékülni,

Szeretetben üdvözülni.

III.

Ha ez a szép rege

Igaz hitté válna,

Óh, de nagy boldogság

Szállna a világra.

És a gyarló ember

Ember lenne újra,

Talizmánja lenne

A szomoru útra.

Golgota nem volna

Ez a földi élet,

Egy erő hatná át

A nagy mindenséget,

Nem volna más vallás,

Nem volna csak ennyi:

Imádni az Istent

És egymást szeretni...

Karácsonyi rege

Ha valóra válna,

Igazi boldogság

Szállna a világra...

Juhász Gyula:

Betlehem

A kocsma ajtaját kitárják

S hozzák subában a telet,

Az istállóban ott a jászol,

A jászolban a Szeretet.

A gyémánt csillag áll fölöttük

Füstös lármában szeliden,

Nyájas barmok között az almon

Az Ácsnak Gyermeke pihen.

Kántálnak a három királyok

S velük a jámbor pásztorok,

A söntés mélyén egy elázott,

Elbúsult zsöllér tántorog.

Könnyes szeme bámulja báván

A betlehemi csillagot,

A jó reményt, mit körülállnak

Szegények, árvák, magyarok!

József Attila:

Karácsony

Legalább húsz fok hideg van

Szelek és emberek énekelnek,

A lombok meghaltak, de született egy ember,

Meleg magvető hitünkről

Komolyan gondolkodnak a földek,

Az uccák biztos szerelemmel

Siető szíveket vezetnek,

Csak a szomorú szeretet latolgatja,

Hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,

Fa nélkül is befűl az emberektől;

De hová teszik majd a muskátlikat?

Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég

S az újszülött rügyező ágakkal

Lángot rak a fázó homlokok mögé.

1923. dec.

Osváth Erzsébet

Jön, jön Télapó

Puha pihe pilinkél,

megpihen a fán.

Csilingelve, csengve

közeleg egy szán.

Tornyos kucsmájában

Télapó ül benne.

Arca, orra piros,

mintha festve lenne.

Huncut hópelyhecskék

bajuszára szállnak

s kacagva-nevetve

hinta-palintáznak.

Télapó szánkóján

sok-sok fenyőfácska,

a szánon meg ott van

ezerzsebű zsákja.

Mi van a zsebekben?

Megsúgom tinektek:

szebbnél-szebb ajándék

a jó gyerekeknek.

Ma este Télapó

s ezerzsebű zsákja

elindul kincsével

ha senki sem látja,

csendben házról-házra.

Évi, Peti, Zsuzska

várja is már nagyon.

Itt lesz nemsokára

s kipi-kop,

kipi-kop,

kopog az ablakon.

Lövey-Varga Éva

Wekstel II.

Nyár végén topog az ősz

Elmaradt jó néhány köz

A sugárút a ködbe vész

Télapó lassan útra kész

Csengő szól, bomlik a zsák

Kell néhány jó fordítás

Angol, orosz, francia levél

Néhány krampusza nagyon kevély

Vita vita hátán

S alig áll a lábán

Két kicsi krampusz most hajba kap

Mikor jön el a nagy nap

De Télapó sorolja már

Mi az ami itt Rátok vár.

Míg beköszönt újra a tél

S ezer hópihe zenél

„Kicsi krampuszom, ide figyelj!

Sorolom gyorsan mit kérhetel!

Jusson majd minden az eszedbe,

Most szaladj be gyorsan a Wekstelbe!”

Van itt már színes fotó,

Zöldes és kékbe hajló

Kezdődhet már a nyomtatás, s

Gyorsan a fénymásolás.

Névkártyák hada kering

De Mikulásunk arra int,

„Használjunk most másik színt!”

Egy huncut az Infóra lel,

S szerinte kell ide jel:

Az újságban hirdetni kell!

De már el is szelel

S a kérdésre már más felel.

Oroszul hangzik a szó

Télapó nem részrehajló

Zsákja hirtelen elszakad

Hullik az újság és szárnyra kap.

Névkártyák hada kering,

S mi elkészült, most búcsút int

Megtelik gyorsan az emelet,

A falépcső néha megremeg

Angol, orosz, francia szó

Német és eszperantó

Ugrik az egyik; Gyorsan ide!

Bélyegző kell a levelemre!

A kis csapat most rendet rak

S látja aki nem vak:

Elrepül a kicsi had.

2002

Juhász Gyula

Béke

És minden dolgok mélyén béke él

És minden tájak éjén csend lakik

S a végtelenség összhangot zenél

S örök valók csupán mély álmaink.

És minden bánat lassan béke lesz

És mindenik gyötrődés győzelem

S a kínok kínja, mely vérig sebez,

Segít túllátni a szűk életen.

Testvéreim: a boldogság örök

S e tájon mind elmúló, ami jó

S az élet, a szép, nagy processzió,

Mely indul örvény és sírok fölött,

Az égi táj felé tart csendesen

S egy stációja van: a végtelen.

Wass Albert:

Hontalanság hitvallása

Hontalan vagyok,

mert vallom, hogy a gondolat szabad,

mert hazám ott van a Kárpátok alatt

és népem a magyar.

Hontalan vagyok

mert hirdetem, hogy testvér minden ember

s hogy egymásra kell, leljen végre egyszer

mindenki, aki jót akar.

Hontalan vagyok

mert hiszek a jóban, igazban, szépben.

Minden vallásban és minden népben

és Istenben, kié a diadal.

Hontalan vagyok

de vallom rendületlenül, hogy Õ az út s az élet

és maradok ez úton, míg csak élek

töretlen hittel ember és magyar.

Babits Mihály:

Cigány a siralomházban

Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt,

ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas

fényes, páncélos, ízelt bogarat.

Úgy született később az ajkamon, mint

a trombitahang, mint a trombitahang

katonák szomjas, cserepes ajkain.

De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön

mint beesett szemek gödreiben

remegve fölcsillan a könny.

Nem magamért sírok én: testvérem van millió

és a legtöbb oly szegény, oly szegény,

még álmából sem ismeri ami jó.

Kalibát ácsolna magának az erdőn: de tilos a fa

és örül ha egy nagy skatulyás házban

jut neki egy városi zord kis skatulya.

És örül hogy - ha nem bírja már s minden összetört -

átléphet az udvari erkély rácsán

s magához rántja jó anyja, a föld.

Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál

mint cigány a siralomházban.

Hess, hess, ti sok verdeső, zümmögő, fényes bogár!

Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó?

Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull

s nem kérdi, mire jó?

Váci Mihály

SZELÍDEN, MINT A SZÉL

Szőkén, szelíden, mint a szél,

feltámadtam a világ ellen,

dúdolva szálltam, ténferegtem,

nem álltam meg - nem is siettem,

port rúgtam, ragyogtam a mennyben,

cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

minden levéllel paroláztam;

utamba álltak annyi százan

fák, erdők, velük nem vitáztam:

- fölényesen, legyintve szálltam

ágaik közt, szép suhanásban,

merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

nem erőszak s akarat által,

ó, szinte mozdulatlan szárnnyal

áradtam a világon által,

ahogy a sas körözve szárnyal:

fény, magasság sodort magával,

szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

a dolgok nyáját terelgettem,

erdőt, mezőt is siettettem,

s a tüzet - égjen hevesebben,

ostort ráztam a vetésekben:

- így fordult minden vélem szemben,

a fű, levél, kalász is engem

tagad, belémköt, hogyha lebben,

a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;

nem lehetett sebezni engem:

ki bántott - azt vállon öleltem,

értve-szánva úgy megszerettem,

hogy állt ott megszégyenítetten

és szálltam én sebezhetetlen:

- fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

jöttömben csendes diadal van,

sebet hűsít fényes nyugalmam,

- golyó, szurony, kín sűrű rajban

süvített át, s nem fogott rajtam,

s mibe naponkint belehaltam,

attól leszek pusztíthatatlan,

s szelíden győzök, mint a szél.

Arany János:

Csaba királyfi - Előhang

Néztem a sötétbe, sötét éjszakába,

Régi elhúnyt idők homályos titkába;

S amint belenéztem, hosszasan, merevűl:

A ködök országa im megelevenűl

És előttem járnak a hajdani képek,

Mint egykor, oly élők, mint egykor, oly épek:

Szög húnfiak, amint súgár lovaikon

Íjat pödörintve futtatnak a sikon;

Vagy kanca tejétől, bornak ha megerjed,

Vídám lakomájok szilaj tüze gerjed,

Felhangzik az ének, a szív ere pezsdül,

S előterem a mult, bústól, örömestül.

Vagy vadra csatázva, s népekre vadászva,

Zendül az öreg kürt zúgó riadása,

A harcbika bömböl, az óriás tülök,

Nyerítnek a lovak hegyezve kis fülök' -

S elvágtat a falka, szélnél sebesebben,

Utána fehér köd, a föld pora, lebben. -

Ott láttam a hősök ifjabb ivadékát,

S feltünni borongó Etele árnyékát,

Nagy messze vetődni a hún temetőre,

Hogy már deli napjok hajlott lemenőre;

Ott barna Csabát, a szőkébb Aladárral,

Etel nagy örökjét kísérteni vállal, -

Míg harc riad, imé! Kelem átkos földén,

Holdfogyton is áll még, mely támada töltén -

S a nemzeti vészből egy marad fen: Csaba,

Csaba, e nagy éjnek bujdosó csillaga.

Merjem-é futtani gyönge fáradt tollam?

Lesz-e erőm írni, ahogy elgondoltam?

Az élet hegyének már tetején állok:

Emelkedtem eddig, ezután csak szállok.

Belátom az ösvényt, melyen ide jöttem,

Derült is, borult is a lejtő mögöttem:

De ami elül van, azt borítja felleg:

Ki tudja veszélyit a lemenetelnek!

Ki tudja, ha lábam mélységre botolván,

Nem jutok-e aljra mielőtt gondolnám,

S nem lesz-e világi pályám köre csonka:

Bevégzetlen élet! bevégzetlen munka!...

Kétséges az útad: ha fogsz lenni, célnál?

Szegény ember, addig hogy el ne alélnál?

Mi emel? mi tart fön? mi sugall? mi biztat?...

Kebelem egy hangja. Követem is aztat.

Egy hang, mely csilingel az égi madárban,

Hogy lerombolt fészkét rakja késő nyárban;

Mely a pók fonalát százszor megfonatja,

Noha füstbe százszor menjen áldozatja;

S mely, hatalmasb szóval, a költőben riad:

"Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!"

(1855)

Márai Sándor:

Halotti beszéd

„Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk

Por és hamu vagyunk

Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.

Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...

Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat

A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat

Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak

Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt

A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt

Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt

És megértették, ahogy a dajkaéneket

A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg

Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké

A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é

A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:

„ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”

Az ohioi bányában megbicsaklik kezed

A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet

A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát

Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát

Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon

A tested is emlékezik, mint távoli rokon

Még felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...”

De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat

Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.

Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár

A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét

Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét -

Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby

Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?

Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?

Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?

„ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet.

Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.

Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál

Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál

Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved

A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek

Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is.

Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad ...”

Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad ...”

S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten ...”

Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.”

Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?

Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál, ezért.

És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess.

Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.

Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet

A radioaktív hamu mindent betemet

Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten

Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég

Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség

Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet

Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet

Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat

Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad

Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény

Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt -

Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted

A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,

És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet

És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet

És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk

Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk

Íme, por és hamu vagyunk

Kosztolányi Dezső:

Könnyek koldusa

Én voltam egykor szent edény.

A fájdalom lakott szivemben,

s a boldogok

poétának neveztek engem.

Mostan vagyok koldus, szegény,

mert elveszett, mi az enyém volt.

S a könny, a könny

a nagyvilágra szerteszétfolyt.

Zokognak a föld kerekén,

mindenki sír, mindenki költő,

vak jajgató,

fájdalmát az égig üvöltő.

De legnagyobb jaj az enyém,

ki állok itt e bús özönben,

sírók között,

s nincs semmi búm és semmi könnyem.

Petőfi Sándor:

A Tisza

Nyári napnak alkonyúlatánál

Megállék a kanyargó Tiszánál

Ott, hol a kis Túr siet beléje,

Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden

Ballagott le parttalan medrében,

Nem akarta, hogy a nap sugára

Megbotoljék habjai fodrába'.

Síma tükrén a piros sugárok

(Mint megannyi tündér) táncot jártak,

Szinte hallott lépteik csengése,

Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg

Volt terítve, s tartott a mezőnek,

Melyen a levágott sarju-rendek,

Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban

Magas erdő: benne már homály van,

De az alkony üszköt vet fejére,

S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,

Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,

Köztök egy csak a nyilás, azon át

Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen

Rózsafelhők usztak át az égen.

Legmesszebbről rám merengve néztek

Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe

Egy madár csak néha füttyentett be,

Nagy távolban a malom zugása

Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,

Pór menyecske jött. Korsó kezében.

Korsaját mig telemerítette,

Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,

Mintha gyökeret vert volna lábam.

Lelkem édes, mély mámorba szédült

A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!

Mely nyelv merne versenyezni véled?

Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,

Annál többet, annál szebbet mondasz. -

Késő éjjel értem a tanyára

Fris gyümölcsből készült vacsorára.

Társaimmal hosszan beszélgettünk.

Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:

"Szegény Tisza, miért is bántjátok?

Annyi rosszat kiabáltok róla,

S ő a föld legjámborabb folyója."

Pár nap mulva fél szendergésemből

Félrevert harang zugása vert föl.

Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,

S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,

Vágtatott a Tisza a rónán át,

Zúgva, bőgve törte át a gátot,

El akarta nyelni a világot!

Pest, 1847. február

Petőfi Sándor:

Távolból

Kis lak áll a nagy Duna mentében;

Oh mi drága e lakocska nékem!

Könnyben úszik két szemem pillája,

Valahányszor emlékszem reája.

Bár maradtam volna benne végig!

De az embert vágyai vezérlik;

Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,

S odahagytam őslakom s anyámat.

Kínok égtek a szülőkebelben,

Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem;

S kínja lángi el nem aluvának

Jéggyöngyétől szeme harmatának.

Mint ölelt át reszkető karával!

Mint marasztott esdeklő szavával!

Oh, ha akkor látok a világba:

Nem marasztott volna tán hiába.

Szép reményink hajnalcsillagánál

A jövendő tündérkert gyanánt áll,

S csak midőn a tömkelegbe lépünk,

Venni észre gyászos tévedésünk.

Engem is hogy csillogó reményem

Biztatott csak, minek elbeszélnem?

S hogy mióta járom a világot,

Bolygó lábam száz tövisre hágott.

...Szép hazámba ismerősök mennek;

Jó anyámnak tőlök mit izenjek?

Szóljatok be, földiek, ha lészen

Útazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,

Mert fiának kedvez a szerencse - -

Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,

Megrepedne a szive szegények!

Pozson, 1843. május

Aiszoposz:

Az ember és a róka

Egy ember nagyon haragudott a rókára, mert kárt okozott neki.

Miután megfogta, hogy bosszút álljon rajta, farkára olajjal átitatott

kócot kötött, és meggyújtotta.

Az isten azonban a rókát annak a földjére vezette, aki őt így eresztette el.

Éppen aratás ideje volt. Az ember siránkozva követte a rókát, mert semmit sem arathatott.

A mese azt mutatja, hogy szelídnek kell lennünk és nem szabad indulatoskodnunk.

A haragból ugyanis gyakran éppen azokat éri a legnagyobb kár,

akik hamar felmérgelődnek.

Ady Endre:

A Sion-hegy alatt

Borzolt, fehér Isten-szakállal,

Tépetten, fázva fújt, szaladt,

Az én Uram, a rég feledett,

Nyirkos, vak, őszi hajnalon,

Valahol Sion-hegy alatt.

Egy nagy harang volt a kabátja,

Piros betükkel foltozott,

Bús és kopott volt az öreg Úr,

Paskolta, verte a ködöt,

Rórátéra harangozott.

Lámpás volt reszkető kezemben

És rongyolt lelkemben a Hit

S eszemben a régi ifjuság:

Éreztem az Isten-szagot

S kerestem akkor valakit.

Megvárt ott, a Sion-hegy alján

S lángoltak, égtek a kövek.

Harangozott és simogatott,

Bekönnyezte az arcomat,

Jó volt, kegyes volt az öreg.

Ráncos, vén kezét megcsókoltam

S jajgatva törtem az eszem:

»Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,

Kihez mondottam sok imát?

Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.«

»Halottan visszajöttem hozzád

Én, az életben kárhozott.

Csak tudnék egy gyermeki imát.«

Ő nézett reám szomorún

S harangozott, harangozott.

»Csak nagyszerű nevedet tudnám.«

Ő várt, várt s aztán fölszaladt.

Minden lépése zsoltár-ütem:

Halotti zsoltár. S én ülök

Sírván a Sion-hegy alatt.

WEÖRES SÁNDOR

KI MINEK GONDOL...

Ki minek gondol, az vagyok annak...

Mért gondolsz különc rokontalannak?

Jelet látsz gyűlni a homlokomra:

Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,

Mert fénye-árnya terád sugárzik.

Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:

Rajtam látsz törvényt saját magadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.

Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.

Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;

Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:

Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

Váci Mihály:

Még nem elég

Nem elég megborzongni,

De lelkesedni kell!

Nem elég fellobogni,

De mindig égni kell!

És nem elég csak égni:

Fagyot is bírni kell,

Ki acél akar lenni,

Suhogni élivel.

Nem elég álmodozni!

Egy nagy-nagy álom kell!

Nem elég megérezni,

de felismerni kell,

Nem elég sejteni,

hogy milyen kor jön el,

Jövőnket – tudni kell!

Nem elég a célt látni,

járható útja kell!

Nem elég útra lelni,

az úton menni kell!

Egyedül is! – Elsőnek,

elől indulni el!

Nem elég elindulni,

de mást is hívni kell!

S csak az hívjon magával,

aki vezetni mer.

Nem elég a jóra vágyni,

a jót akarni kell!

És nem elég akarni,

De tenni, tenni kell:

A jószándék kevés!

Több kell – az értelem!

Mit ér a hűvös ész?!

Több kell – az érzelem!

Ám nem csak holmi érzés,

de seb és szenvedély

keresni, hogy miért élj,

szeress, szenvedj, remélj!

Nem elég – a Világért!

Több kell – a nemzetért!

Nem elég – a Hazáért!

Több kell most – a népedért!

Nem elég – Igazságért!

Küzdj azok igazáért,

kiké a szabadság rég,

csak nem látják még,

hogy nem elég!

Még nem elég!

Dsida Jenő:

A gyöngék imája

Jó Uram, aki egyként letekintesz

bogárra, hegyre, völgyre,

virágra, főre, szétmáló göröngyre, -

Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz

csak nagyon-nagyon gyönge.

Mert pókháló és köd a szív,

selyemszőttes az álom,

pehelykönnyű és szinte-szinte semmi

s én erőtlen kezem

még azt sem tudja Hozzádig emelni.

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,

ami az Óceánnak

legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!

Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz

csak gyönge, nagyon gyönge.

Radnóti Miklós:

Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet ujra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ,

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal

hűs tenyeredben.

1943. május 26.

Radnóti Miklós:

Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok,

üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,

de nem felelhet senki rá a távol,

a háborúba ájult Szerbiából

s te messze vagy. Hangod befonja álmom,

s szivemben nappal ujra megtalálom,

hát hallgatok, míg zsong körém felállván

sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,

ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,

s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,

s kihez vakon, némán is eltalálnék,

most bujdokolsz a tájban és szememre

belülről lebbensz, így vetít az elme;

valóság voltál, álom lettél ujra,

kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?

s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,

a hitvesem leszel, - remélem ujra

s az éber lét útjára visszahullva

tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -

csak messze vagy! Túl három vad határon.

S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?

A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,

bombázórajok húznak el felettem;

szemed kékjét csodáltam épp az égen,

de elborult s a bombák fönt a gépben

zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -

s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek

fölmértem s mégis eltalálok hozzád;

megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,

ha kell, zuhanó lángok közt varázslom

majd át magam, de mégis visszatérek;

ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,

s a folytonos veszélyben, bajban élő

vad férfiak fegyvert s hatalmat érő

nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:

a 2 x 2 józansága hull rám.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

1944. augusztus-szeptember