Anni anyu

Az őszi szél dühödten rázta a fákat, s kergette kavarogva az aszfalton a lehullott hervadt leveleket. A temető kapuja előtt feketeruhás csoportosulás támadt a virágárus asszony körül. Az imént érkezett távolsági autóbuszról szálltak le ezek az emberek. Ahogy egymás közt társalogtak abból látszott, hogy együvé taroznak.

- Rózsát vegyetek! – szólt egy idősebb asszony virágok között válogató férfihez – Tudjátok, életében azt szerette. A pirosat…

Tíz éve minden halottak napján a család összegyűlt és közösen emlékeztek meg idős Bús Tamásról, a család kiemelkedő egyéniségéről, aki megalapozta az utána jövő nemzedékek sorsát. Úgy anyagilag, mint lelkikben is. Sikeres ügyvédi pályát futott be. Nem sztár ügyvéd volt, hanem a kisemberek, az átlag polgárok védelmezője. Vaslogikával felépített védőbeszédei hírnevet szereztek neki a szakmai berkeken kívül a város lakosai körében is. Ez a hírnév a családtagokra is kisugárzott. Mindannyian a város köztiszteletként nyilvántartott polgárai lettek. Az irodalom, a művészetek szeretetét beléjük oltotta, bár tudta, ez nem jár anyagi haszonnal.

Hét gyermeke közül egy leány és egy fiú élt még ma is, unokáinak száma húsz. Egyedül csak a lánya, aki maga is meglett korú, lakott a városban. A többiek ki erre, ki arra. Ilyenkor ellenben szép számmal összegyűlnek.

Ősi szokás szerint fenyőágakkal fedték a sírt, s elhelyezték az emlékezet virágait, majd meggyújtották a gyertyákat. Mindenki magába merülten emlékezett. Az idősebb rokonok halk szóval megható történeteket meséltek a mára már legendává vált Tamás apáról.

Anni anyu, mivel a városban élt, természetesnek tartotta, hogy a temetői megemlékezés után nála gyűljenek össze. Tágas, nagy házuk volt, jó elfért benne akár harminc vendég is, és nem volt ritka az alkalom, mikor ennyin összegyűltek.

Akik messzebbről, vagy külföldről jöttek kényelmes ágyat is kaptak, s másnap bőséges reggelit.

- Búcsúzunk, Anni anyu! – szóltak a távozók, köszönve a vendéglátást – Indul az autóbuszunk.

- Isten áldjon! Ne csak jövő ilyenkor gyertek, máskor is szívesen látlak!

- Ha sikerül, eljövünk! - ígérték.

Mikor az utolsó eltávozó után is becsukódott a kapu, Anni anyu az itt maradó három gyermekével és két unokaöccsével leült az ebédlőben az asztalhoz. Itt maradtak a fiai: Tamás (Kicsitamás), Péter, a leánya Honey, és az unokaöccsök: Gyuri, Karcsi. A fiúk mind ügyes iparosemberek – Kicsitamás asztalos saját műhellyel, Péter építkezési vállalkozó, Gyuri és Karcsi a kereskedelemben dolgoznak, bár még nincs saját üzletük, de tervbe vették már egy közös autóalkatrész-üzlet megnyitását. Karcsinak ez szakmájába vág, mert Gépészeti Szaklíceumot végzett.

- Na, meséljetek! – indította Anni anyu a beszélgetést

- Nálunk minden rendben van! – mondták fiúk egyszerre, kórusban, s közben Honeyra tekintettek.

Honey volt a három testvér közül a legfiatalabb, de ő került el legtávolabbra a családtól. Nem csak földrajzilag. Korán férjhez ment, alig a gimnázium elvégzése után, és Írországba költözött Limerick városába, a Shannon folyó partjára. Férje gyógyszerész és saját gyógyszertárat működtet. A Honey nevet ő adta a feleségének, mivel a Hajnalkát nem tudta kimondani. Anyagilag úgy nevezett konszolidált viszonyok közzé kerültek. Férje mellett részt vett a patika munkájában, miután elvégezte ott kint a Gyógyszerészeti Főiskolát, s így szakasszisztens lehetett.

- Na, mi van? Mit akartok? – fortyogott – Nálunk is minden rendben van. Na, jó lenulláztuk magunkat. Sokba került a koccanás után a John kocsijának a javítása. És ráadásul belementünk a ház felújításába is. Minden tartalékunkat felemésztette. A repülőjegyet már kölcsönből vettem. De azért, köszönjük, jól vagyunk.

- Mondd tovább!

- Hát, igen! Anyósom, aki tíz éve özvegy, súlyos cukorbeteg, és érszűkület miatt amputálták a jobb lábát. Elhelyeztük egy otthonban. Egy exkluzív otthonban. Úgy működik, mint egy klub. De a beugró és tagsági díj elég jelentős összeget tesz ki. Hirtelen jött ez a dolog. A repülőjegyeket már kifizettem. Éppen a bankba indultam kölcsönt felvenni, ami nagyon nem jó dolog mifelénk, hogy az otthont fizessem ki. És akkor, mint egy égi csoda, jött a postás.

- És, és?

- Anyu jól tudja! Mondd inkább te.

- Ti fiúk kaptatok nagyapátok hagyatékából, meg tőlem, amikor kellett, lakásra, kocsira, vagy bármire. Csak egyet szóltatok és kaptatok. A többieket is úgy segítettem, ahogy tudtam. Hajnalka nem volt itt a közelben, ő nem kapott, de nem is kért soha. Inkább adott, küldött.

- Tudjuk jól, anyu!

- Az utóbbi időben nyugtalan voltam, és úgy éreztem, Hajnalkával szemben adós vagyok. Eladtam azt a régi szalongarnitúrát, amit Czifra néni őrzött a nagyszobájában. Nem használta senki. Ott állt évtizedek óta, mióta Tamás apa házát eladtuk. Jó árat kaptam érte a bútorkereskedőtől. Eredeti biedermeier, a nagyapám kapta nászajándékba. A pénz felét betettem a bankba, másikat pedig átutaltattam Hajnalkának.

- Ezt az értesítést hozta a postás?

- Így van, és most nincs semmi adóságom. Köszönöm nagyapa!

Templomos Kostas

1.

A budai vár udvarán két dalia csattogtatta a kardját. Csak úgy szikrázott az acél!

- Támad! Támad! – kiabálta a harmadik, a vívómester – Véd! Jól van!

Folyt a tusa tovább. Hirtelen azonban egy nőkből álló csoport vonta magára a mester figyelmét, amint a sarok felől közeledtek. A királynő jött udvarhölgyeitől körülvéve.

- Látogatók jönnek. Lelkesebben folytassátok a vívást!

Nagy csattogást csaptak a kardokkal.

- Állj! Tiszteletadás!

A küzdőfelek abbahagyták a fegyvercsörgetést és lekapták a sisakjukat. A nők csapata közelebb ért, és a királynő felismerte a fiát.

- Felség! – bókolt feléje, s a kísérői utánozták a mozdulatot.

- Királynőm!– válaszolt László fejet hajtva. – Látom, új leány van hölgyeid között.

A királynő odafordult az említett szőke lányhoz, aki kecsesen bókolt a király felé.

- Felség! - dadogta és bájosan elpirult.

László megtudta, hogy franciaföldről került ide, Eliabel a neve, Marestin de Santon márki leánya, és távoli rokona magának a királynőnek, Anjou Izabellának.

A tusa folytatódott, de László figyelme elkalandozott, egyik hibát a másik után vétette, csak Eliabel szőke fürtjei, s tengerkék szeme járt a gondolataiban. Ellenfele ki is használta a lehetőségeket, és csak úgy csattantak a bevitt ütések László vértjén, sisakján.

- Elég! – kiáltotta vívómester. – Mára elég!

A küzdőfelek visszavonultak, és levetve a páncélzatot ki-ki ment a szállására.

- Albi fiam, jól vívsz, de jegyezd meg, hogy a király testét nem illetheted se fegyverrel, se mással! – dicsérte, s dorgálta tanítványát Pietro, a vívómester.

- Bocsánat, uram! Kegyelem szegény fejemnek!

- Ne siránkozz! A büntetést úgyis meglapod. Sisakban és nehéz vértben kiállsz velem a falakon kívül!

A legény elsápadt. Tudta, hogy ez egyenlő a kivégzéssel. Nem volt sem Budán, sem a környéken olyan vitéz, aki össze merné mérni fegyverit Pierto mesterrel.

Ezalatt László szobája ablakánál állva a most megismert lányra gondolt. Hiába terült el szeme előtt a Duna partja, a szemközti oldal mozgalmas lankája, csak a lányt látta. „Mint az érett kalász a haja, s mint a tengerszem szeme tükre” – motyogta magában. Megrázta magát, hogy szabaduljon a varázslattól – mert ez csak varázslat lehet!

- Hívjad ide Albit. Most! - kiáltott a szolga után - Akármit csinál, hagyja és jöjjön!

A szolga gyerek elrohant.

- Pietro mester! Hol van Albi? László herceg, vagy no, a király hívatja! Most, most! Jöjjön gyorsan Albi! Duhaj kedvében van a király!

- Megyek, küldöm! – indult a szállásra a mester. – A büntető tusa elmarad – dünnyögte halkan.

László türelmetlenül várta Albi érkezését, akit az erdélyi vajda ajánlott a király szolgálatába. Ő lett a harci tusák, vívások állandó társa, esti ivászatok és más férfias szórakozások szervezője és állandó résztvevője.

2.

Könnyű vadász öltözéket öltöttek magokra, s csak egy vékony kardot csatoltak a derekukra. Így lovagoltak ki a várból a leengedett hídon át. Nem is figyeltek sem a tavaszi zsongás hangjaira, se másra, úgy eltöltötte őket a várható kaland izgalma. Alig trappoltak végig a hídon, egy három fegyveresből álló csapat is elhagyta a várat. A két kalandkereső anélkül, hogy kisérőiket észre vették volna, gyors ügetésre biztatták a paripáikat amint rátértek a mezei útra, s hamarosan beértek az erdőbe. Az ösvényen lassabban haladhattak, figyelmesen kellett lovagolni az útra hajló ágak miatt. Kis idő múlva nagyobb, kitaposott útra értek, ami egy szekértáborhoz vezetett a folyó parton.

- Mi ez? Hová hoztál?

- Felség! Engedelmeddel, jóuram! Voltunk már paraszt menyecskéknél, sváb faluban, kun szálláson, most olyan helyre hoztalak, ahol még nem jártál!

- Mondjad, hogy hova!

- A nomádokhoz, az Erdő Népéhez.

Alig léptek ki a tisztásra jött is elébük egy félmeztelen bozontos fejű ember. Albi a saját nyelvén szólt hozzá, s a férfi intett, hogy jöjjenek közelebb. Egy farönkre mutatott a tűz közelében, üljenek le oda. A tűz körül alakok sürögtek – húst sütöttek nyárson. Nyulat, mókust, madarakat. Vendégeiket is megkínáltak hússal, borral. Még javában falatoztak, mikor nagy rikoltozás, kacagás közepette egy nyársra húzott vadmalacot hozott néhány vidám fiatal és feltették a tűzre.

Ezután a közjáték után a szekerek közül tarkaruhás lányok csapata jelent meg, és lassú táncba kezdett a dobok tompa ütemére. Iregtek-forogtak a tarka köntösök, röpültek a szoknyák, a kendők, hogy beleszédült az ember. Közben fiatal legénykék szorgalmasan töltögették a vendégek ivókürtjeit. Ahogy elverték éhüket, kedvük támadt beállni a táncoló közzé. Nem sok sikerrel járt a próbálkozás, s a táncosok szépen visszaterelték a mámorosan dülöngélő vendégeket a csutakhoz, üldögéljenek csak ott tovább, és nézzék a forgolódókat.

Egyszerre két lengén öltözött lány perdült elébük. Integetve hívtak őket maguk után, a szekerek felé. A szélárnyékba gondos kezek vastag, nagy birkabőröket terítettek a földre. Készen állott a hely a pásztorórára. A két dalia nem kérette magát!

A lányok ringatózva sétáltak vissza a táncolókhoz.

- Nos? – szólalt meg egyikük.

- Megivott egymásután három ivókűrt bort. Most alszik.

- Az enyém is.

A három lovas kisérő a szekértábor közelében, bokrok takarásában helyezkedett el. Innen jól megfigyelhették a tűz körül történteket. Látták, amint László és társa szorgalmasan ürítgette a kupát, és egyre részegebb lett. Mikor aztán összeborulva elnyomta őket az álom, a testőrök főembere megfújta a kürtöt, hogy jelezzen a várakozó hintónak, jöjjön a királyért.

A kürt szavára a tisztás kiürült. Eltűntek egy pillanat alatt a táncosok, a sürgő-forgó legénykék. Csend lett hirtelen, csak egy öreg anyóka maradt a tűz mellett, s a hamvadó zsarátban pattant fényesen egy-egy szikra.

Hamarosan megérkezett a hintó, s a két öntudatlan részeget beemelték, betakarták, s indultak, jussanak ki mielőbb az erdőből.

A testőrök jelenléte nem volt hiábavaló, mert előfordult, hogy a lerészegített vendégeiket ezek és hasonló vándorok kirabolták, és mikor mámorukból magukhoz tértek, egy szál pendelyben találták magukat az erdőben. A karavánnak pedig se híre, se hamva. Úgy elpárologtak, hogy soha sem bukkantak a nyomukra. Elvegyültek a környéken kóboroló többi nomáddal…

3.

László alighogy kialudta a mámorát, felkereste Eliabel lakosztályát. Szívesen fogadta a lány, hellyel kínálta.

- Tölts bort! – szólt rá László a komornára. Eliabel pillantásával jelezte, hogy teljesítse a parancsot.

Juliette, a komorna serényen teljesítette is. A hűvös sarokból hozta a kancsót és tele töltötte a kupákat, közben vágyakozó pillantást vetett a királyra, majd ijedten lesütötte a szemét. Mégsem való, hogy egy közönséges komorna, legyen bár akármilyen csinos is, a királyra vesse a szemét. László inkább érezte, mint meglátta a pillantást, de nem vette rossznéven. Sőt, elraktározta magában, hátha alakul később valami.

- Igyunk a szépségre! – emelte köszöntésre László a kupáját.

Csendült a kupa, folyt a beszélgetés, az ismerkedés. Eliabel gyermekkoráról mesélt, a hazai táj szépségéről, László pedig a hadi sikereiről. Gyorsan telt az idő, de a király hirtelen felállt, hogy menjen. Az anyakirálynő várta a trónteremben. Uralkodói teendők vártak rá. Juliette látva, hogy menni készül a király, kitárta az ajtót, és térdet hajtva félre állt. Kifele menet László visszaszólt, hogy este, éjfélkor visszajön.

- Várni fogjuk! – suttogta a komorna.

Éjszaka, alig kiáltotta el a strázsa a vár fokán az éjfélt, László már ott volt. Juliette engedte be, de Eliabel olyan mélyen aludt, hogy meg sem mozdult, mikor bementek a szobába.

- Ne keltsük fel, hadd aludjék! – szólott és kilépett a ruhájából.

A következő este ugyan így történt minden, s a rákövetkezőn is. A harmadik este aztán a lány kijelentette, hogy másnap már ébren lesz Eliabel.

- Honnan tudod? Boszorkány vagy?

- Nem vagyok boszorkány, de tudom! Legyen ennyi elég!

- Te, Juliette hol leszel?

- Én is itt leszek.

Ettől kezdve hármasban töltötték az éjszakákat - nagy egyetértésben. Juliette mint Afrodité felkent papnője bevezette Eliabelt a szerelem misztériumába. A király, a sietve, kapkodva elöltött pásztorórák után, életre szóló élményben részesült ezeken az éjszakákon.

Tarott ez a helyzet egy darab ideig, de sokáig nem maradthatott titokban. Botrány készülődött, különösen azután, hogy a király nemességet adományozott mindkét kedveltjének. Báróságot és hozzá szép birtokot.

Izabella királynő nagyon dühös lett, hogy éppen az udvarhölgyei közül választott újabb szeretőt magának a király és azt bőkezűen megajándékozta az ő rovására. Dühösen utasította az udvarmestert, sürgősen takarítsa el Eliabelt az udvarból. De még az országból vagy akár az életből is!

Mikor azonban reggel Konrád udvarmester gőgösen bevonult a lány lakosztályába, hogy elkergesse, azt üresen találta. Denis, a francia kukta ugyanis elárulta Juliettenek, hogy az udvarhoz gyanús, idegen, olasz szakács érkezett. Velence küldte…

- Kihallgattam, mit beszélnek. Nem tudták, hogy értek olaszul, pedig jól értek, nagyapám révén. Arról beszéltek, hogy mindkettőtöket meg fognak mérgezni, mert Szent Márk városának nincs szüksége egy balkézről való trónkövetelőre se itt az országban, se máshol.

Juliette azonnal felfoga, miről van szó, és hogy nincs veszteni való idő.

- Szerezz férfiruhát! És most siess, meg ne lássanak!

Kora hajnalban vadászok közzé keveredve hagyták el a várat. Öltözetük nem tűnt ki a többiekétől – könnyű vadászöltönyt viseltek, vadásztőrt és vékonypengéjű, egyenes kardot fegyverkén. A nyeregtáskába rejtve hozták magukkal, ami ékszerük, aranyuk, pénzük volt. Minden más holmit visszahagytak. A vadászokat kint az erdő fái közt elkerülték, és sebes ügetéssel estére már messze jártak. Így haladtak napokon, heteken keresztül. Út közben egyszerű házaknál álltak meg pihenni, enni, aludni. Rézgarassal fizettek a szolgálatokért, ne hagyjanak maguk után feltőnő nyomot, és ha kérdezték útjuk célját, az egyetemet említettek, ahova atyjuk óhajára igyekeztek.

Eliabel apja, Marestin márki birtokán találtak menedékre, Cantal megyében. A dombok között, erdőtől védetten a Murat nevű kastélyban.

4.

Mikor eljött az ideje, Juliette baroness Murat kastélyában szülte meg a leányát, aki szintén a Juliette nevet kapta a szent kereszténységben.

Rövid időn belül Eliabel egy fiúgyermeknek adott életet. Anyja családnevét bár megkapta, de rangot, címet, birtokot nem. Charles Costas-Konstantin de Marestin néven írták be az anyakönyvbe. Az anyja dajkaságra és nevelésre Juliettere bízta a gyermeket, ő pedig felment az apja, Marestin de Santon márki udvarába, ahol megismerkedett egy angol nemesemberrel, név szerint sir William Marshal báróval, és hamarosan feleségül ment hozzá. Sir William Marshal lovagi erényei révén vívta ki kortársai tiszteletét és irigységét, de lévén másodszülött fiú nem örökölt birtokot, csak üres bárói címet. Igaz, felmenői közt sok nevezetes ember volt, akikre méltán büszke lehetett, apai nagybátyja még a régenség is eljutott III. Henrik angol király kiskorúsága idején.

Kostas sem örökölt ugyan a nevén kívül semmit, mégis nagyapja márkirangjának megfelelő nevelést kapott. Ameddig Murat kastélyában élt a plébános terelgette nyiladozó elméjét a krisztusi szeretet irányába, valamint az anyaszentegyház és annak főpásztora iránti engedelmességre. Később a betűvetésre-olvasásra is megtanította az élénk szellemmel megáldott gyermeket.

Elérve a 6-7 éves kort nagyapja felhívta az udvarába, hogy ott folytassa felkészülését a lovagi életre. Itt a márki udvarában és a környéken élő nemesek gyermekei két káplántól tanulták a kor megkövetelte ismereteket – a latin nyelvet, a matematikát, matézist, a hit tételeit.

Kostas édesanyja, Eliabel házban élve, sokféle emberrel ismerkedett, találkozott. Ilyen volt mindjárt Eliabel férje, mondhatni a fiú mostoha apja, bár nem igényelte ezt a titulust, William lovag, aki a harc mesterségére oktatta a fiúkat. A márki körében több nemes úr élt, valamint szolgák, személyzet sokasága, Volt ott egy olasz vívómester is, hiszen a vívás tudománya a legfontosabb tudni való a lovagi világban. Ezen módon alkalma nyílt a francia nyelven, anyanyelvén kívül megtanulni angolul, olaszul és természetesen latinul. A hadi tudományok ismeretének megszerzésében is jeleskedett. Nevelése szigorú, kemény, katonás volt, imigyen megszerezve mind azt az ismeretet, tudást és gyakorlatot, ami szükséges ahhoz, hogy ő is derék lovaggá váljon.

Kostas ifjú lelkére nagy hatással voltak William lovag harci erényei, megjelenése, büszke tartása, hogy minden helyzetben feltalálta magát. Ilyen lovag szeretett volna lenni ő is! William Marshal volt a példaképe.

A többi fiúnak is megvolt a maga példaképe. Legtöbbnek valamelyik híresebb lovag, de olyan is akadt közöttük, akit a papi hivatás vonzott és a püspököt vagy egy szentéletű barátott választott példaképül. Elmenni a Szentföldre, harcolni a pogányok ellen, legyőzni a Gonoszt, teríteni a hitetlenek között, terjeszteni Krisztus igéit, kiszabadítani nőket a pogányok fogságából! - ilyen hőstettekre vágytak.

- Tudod, Juliette, én olyan híres lovag leszek, mint William – kérkedett Kostas gyerekfejjel.

- És mit fogsz majd csinálni?

- Kiszabadítalak téged a mór fogságából, ha az elrabol! Kiszabadítalak, és te hálából megcsókolsz!

- Soha! Inkább visszamegyek a szerecsenhez!

A fiú megbántódott, elfordult és a könyöklőre támaszkodva nézte az erdő fölött szálló madarakat. „Ha madár lennék, én is elrepülnék, aztán nézhetne utánam ez az undok béka” – gondolta magában.

Juliette álldogált kicsit, aztán oda könyökölt Costás mellé.

- Nem is tudnálak a sok páncéltól megcsókolni.

- Beviszlek a váramba és ott levetem a vértet magamról.

- Akkor majd igen!

Erre mégsem került sor.

5.

Mikor eljutott László halálának híre hozzájuk, Eliabel elment a Domonkos atyákhoz és misét mondatott a király lelki üdvéért. A misén Eliabel mellett térdepelt egyik oldalon Juliette a lányával, Costas a másik oldalon. Hosszú misét celebrált a pap, de áhítatos szívvel hallgatták végig. A mise után a két asszony még sokáig imádkozott lehajtott fejjel.

- Mi okból hoztál el minket erre a misére? Mi közünk van ehhez a távoli, vad országnak a királyához?

- Az apátok volt!

Megdöbbenve meredtek egymásra.

- Akkor mi igazából testvérek vagyunk?

- Igen! Apáról.

- Juliette, örülök, hogy a nővérem vagy!

- Én is örülök, hogy fivérem vagy!

A két asszony meghatottan nézte őket.

- Most gyertek, menjünk oda az Szilveszter atyához. Ott imádkozik az oltár előtt.

Megálltak mögötte, s türelmesen megvárták, amig befejezi az imát.

- Monsignore Szilveszter, kérlek, add áldásodat ránk, akik az elhunyt révén egy család vagyunk!

- Isten útjai kiszámíthatatlanok! Lám, László király zaklatott, kétségekkel, szenvedésekkel teli élete végül hozzátok vezetett, akik jó keresztények, anyaszentegyházunk hűséges gyermekei vagytok. Kisérjen áldás útjaitokon, az Atyának, Fiúnak és Szentlélek nevében!

- Ámen.

6.

A tény, hogy királyi vérből származik mélyen felkavarta Kostast. Indulatok szabadultak el a lelkében. Nagy tettekre vágyott, dicsőségre, meghódítani népeket, harcra kelni gonosz erőkkel. Nappal a gyakorlótéren engedte szabadjára indulatait – dühödten gyakorolta a lovagi torna fogásait, a vívást, a lándzsavetést, lovaglást. Szétkaszabolt három szalmabábot és két gyékény céltáblát, kimerülésig hajszolta a lovát, s este ájultan zuhant a fekhelyére, mégse tudott aludni.

- Amit mondtam, fiam, az hétpecsétes titok! – figyelmeztette Eliabel a fiát. – Ha kipattan a titok, halál vár rád! Veszélyes ellenségeink vannak Velencétől a pápáig, s a császártól Nápolyig. Engem is megfenyegettek, amikor megfogantál, azért kellett elmenekülnöm az országból.

Senkivel nem állt szóba megfogadva anyja tanácsát, az egy Simon lovagot, William Marshal fegyvertársát kivéve. Vele szívesen beszélgetett, szívesen hallgatta eddigi kalandjait és terveit, de származása titkát előtte sem fedte fel.

A lovag nagy célt tűzött maga elé: a Szentföldre akart elmenni és harcolni a pogányok ellen. Le is tette a fogadalmat, felvarrta köpenyére a keresztet, és tarsolyában a pátenssel készülődött a nagy útra. Itt, a márki udvarában azért időzött már jó ideje, hogy kellőképpen fölkészüljön. Elég tehetősnek érezte magát, hogy ne szoruljon senki segítségére, kegyelmére. Nem akart csatlakozni egyetlen sereghez sem, hanem egyedül nekivágni az útnak.

Kostas melléje szegődött, mint csatlós. Kalandvágy hajtotta őket, mikor elindultak, s ez végig kísérte útjukat. Simon lovag csak egy fegyverhordozó szolgát vitt magával, egy provence-i paraszt legényt, Lazare nevűt. Az állatokhoz, lovakhoz már otthonról jól értett, s a többi teendőt útközben szépen megtanulta. A táborverést, fegyverek rendben tartását, élelmiszer és más szükséges dolgok beszerzését. Kostas külön örült a vidám társnak, s vándorlásuk közben eltanulta tőle annak anyanyelvét, azt a provanszál dialektust, melyet Lazare falujában beszéltek. Újabb nyelvvel gyarapodott tehát Costas tudománya. Még egy vezeték lóval egészítettek ki a kis csapatot, s így vándoroltak vártól várig, kastélytól kastélyig.

Lassan, de kitartóan haladtak, s egyszerre a Dunához érkeztek. Nézték a nagy vizet, a partnak csapódó hullámokat, a fel-felugró halakat.

- Tudd meg, lovag, hogy én innen származom, a Duna mellől – szólott, mikor megpillantották a nagy vizet. – Mégsem láttam még sohasem ezt a földet!

- Hogy van ez? Nem Murat kastélyában születtél?

- De apám, a szülőapám itt élt, ameddig élt.

- Eddig nem beszéltél erről!

- Nem volt miért. Most mégis hirtelen fontos lett, amint megláttam a folyót, s a tájat mellette. Mintha ismerős lenne, s mégsem az!

- Szófia beszéd! Inkább nézzünk szállás után! Ott vannak valami házak a part mellett, menj csak oda, Lazare és nézd meg mifélék!

- Barátságos népeknek látszanak – jött vissza a terepszemléről a legény. – Egy nagy lapos ház, előtte széles házelő, körötte több kisebb lakóépület, állatszállás.

7.

Az udvarház gazdája szívélyesen fogadta a Szentföldre igyekvő lovagokat. A szívélyes invitálás a szállásra éppen úgy vonatkozott, mint a traktára. A házigazda összehívta a vendégek tiszteletére a rokonokat és a közelebbi szomszéd módosabb gazdáit.

- Menj csak, fiam – szólott a gazda az udvaron tébláboló szolgagyereknek -, szóljál Márton uraságnak, hogy elvárom ebédre-vacsorára. Ugyan ezt mondd el a plébános úrnak is és a tekintetes bíró uramnak is.

A szolgagyerek morgolódva, hogy ez a gazda mindig kitalál valamit, elcammogott a szomszédos udvarházba. Átadta az üzenetet, de tovább menni már nem volt kedve, s ezért azt mondta Márton uraságnak, hogy a gazda kéri, szóljon Bonifác tisztelendő úrnak és a tekintetes bíró úrnak jönnének ők is az udvarházba külországi lovagot látni.

Délutánra összegyűlt úgy 15 ember. A férfiak hozták a feleségüket is, csak a plébános úr, Bonifác tisztelendő jött magára. Gazdagon terített asztal várta az érkezőket. A szakácsnő, név szerint Zsuzsa-néni, kitett magáért. Került az asztalra mindenféle jófalat – citromos őzgerinc, nyúlpástétom, nyárson sült galambfiak, fűszeres-boros mártások. Sürgőforgó szolgák igyekeztek hasznossá tenni magukat, locsolgatták forró zsírral a nyárson piruló húsokat, kavargatták a serpenyők tartalmát, sózták, fűszerezték, amit kell. Zsuzsa-néni árgus szemekkel ügyelt, figyelt mindenre. A hibát vétőket nagyhangon korholta, az ügyeseket ellenben csak szótlanul nézte, nem dicsérte, de megjegyezte és később aszerint osztotta rájuk a munkát, ahogy dolgukat végezték. Mindannyian tudták, hogy jól dolgozni kötelesség és haszna mindig megtérül.

A vendégsereg türelmetlenül várta az ízletes falatokat. Addig a kupák ürítgetésével mulatták az időt. Végre megjelentek tele tálakkal a felszolgálók, s úgy vonultak be, mint egy győztes hadsereg élükön Zsuzsa-nénivel.

- Vivát! – kiáltották a meghívottak lelkesen.

Nem csak a kuktákra, szolgákra figyelmezett a termetes szakácsnő. Gondja volt a vendégseregre is - hogy jól érezzék magukat! Evés-iváson kívül a test más örömeihez is hozza segítette a szerelemre éhes vendégeket. A keze alatt dolgozó leányok nem csak a lábosok körül forgolódtak. A legtüzesebbet küldte a nemes vendégeket szórakoztatni.

- Menj, Fruzsina, ezt a tál nádmézben főtt körtövélyt kínáld a fiatalabb lovagnak, és súgd meg neki, merre van kamrácskád.

Kacagva jött vissza a konyhába Fruzsina.

- Mondd, mi történt!

- Az a másik, elkapta a derekamat, s mind megette a körtövélyt. Beszélni nem lehetett vele, nem értette a szót, csak falt, a kisebbnek nem is jutott.

- De csak mondott valamit, ha már elkapott?

- No, te! Ezt mondogatta, biztos tetszettem neki.

- Te leány, a notte a taljánok nyelvén éjszakát jelent. A trakta után leskelődjél a folyosón, s ha látod, hogy keres, vidd a kamrádba.

Másnap reggel, a mámoros éjszaka után Simon lovag nehezen ébredt.

- Tatárokkal hadakoztál, Simon mester? – kérdezte Costas a társát.

- Annál rosszabb! Boszorkákkal.

- Akkor jobb lesz, ha tovább állunk, mert még elveszejtenek!

- Menjünk, menjünk! Ha még egy éjszakát itt maradunk, itt rekedek!

- Indulhatunk is, Gál báró már vár reánk.

A lakoma és a külországi lovagok híre messze terjedt.

Utána a többi birtokos, főúr mind tetszéssel látta körükben őket. Az ország hatalmasságai bár egymás között hadakoztak, csatároztak, a két lovagot egytől egyig vendégszeretetben részesítették. Szállást adtak nekik, ellátták étellel, itallal – szinte egymás kezéből kapkodták el őket. Azt gondolhatták, hogy a pogányok ellen harcolni induló keresztes lovag és társai ellátása, támogatása szent céljaik sikerében, enyhíteni fogja a földön elkövetett bűneik súlyát.

Gáll báró is meghívta magához a ritka vendégeket, Costas és Simon lovagokat. Vadászatot rendezett tiszteletükre. Egy ilyen vadászat jó alkalomnak kínálkozott a nemes főurak találkozására. Jó alkalom a mulatozásra, a kisebb-nagyobb ügyek megbeszélésére, elsimítására, Ámor-ügyek elsuttogására és a külhoni lovagok újabb meghívására.

- Lovag uraim! – szólott a vadászat utáni lakomán Gáll báró. – A nádor szólott, mondjam meg, ülnének mellé az asztalnál és meséljenek az útjukról idáig. Mondják el, honnan jönnek, hová tartanak, ezidáig mit tettek, s ezután mit fognak.

- Semmi akadálya! Így teszünk!

A nádor a térdét csapkodta, úgy kacagott a két lovag kalandjain.

- Ezt a királynak is el kell mesélnetek!

Hírük így a királyhoz is eljutott. Magához hívatta, és hosszú hetekig az udvarában tartotta őket. Maga is szándékozott lovagokat, fegyvereseket küldeni a Szentföldre. Hosszasan tárgyalt Simon lovaggal, kifaggatva a várható lehetőségekről, nehézségekről; kikérdezte, hogy milyen fegyvereket, felszerelést kell annak magával vinnie, aki oda készül. Végül, úgy két hónap múlva elbocsátotta, de rábízta őket kedves hívére, Loránd erdélyi vajdára.

Régi família sarja volt a vajda, felmenői még Árpáddal jöttek ki Szkítáiból. Büszkék is voltak rá! Mulatni, vadászni éppen úgy szerettek, mint hadakozni. Hatalmukat szívesen fitogtatták, és sokszor a királlyal is szembe szegültek. Loránd vajda mégis András király bizalmát bírta.

8.

Mozgalmas időt töltöttek a vajda bajomi birtokán. Mátyus Salamon, a várkapitány lett állandó kisérőjük. Costas is jó barátságba került vele. Lelkesen tanulta tőle az erdélyi, székely harcmodort. De még lelkesebben forgolódott a kapitány fekete szemű hajadon leánya, Mária körül. Kedvéért megtanult magyarul. Nem volt hiábavaló az erőfeszítés, mert következő farsangon lakodalmat ültek. Úgy tűnt, letelepedik, és apósa, Salamon kapitány mellett a vár hadnagyaként éli tovább életét.

Simon lovag nem kért ebből a vári életből, nem vállalt semmi tisztséget, és hű szolgájával készült tovább állni, hogy meg se álljon a Szentföldig. Kostasnak nagy gondot okozott ezzel – nem tudta mit tegyen, menjen vele tovább újabb kalandok felé, vagy állapodjon meg újonnan szerzett rokonai körében.

- Gondold meg jól, Kostas! Jöhetsz velem társul, de gondold meg! Hamarosan megszületik a fiad, az ifjabb Konstantin Kostas, a jövő reménye. Apósod, Salamon kapitány mellett biztos élet vár rátok.

- Nem tudom, mit tegyek, Simon lovag!

Váratlan fordulat segített dönteni.

Kereskedők érkeztek a vajda udvarába. Vajda uram befogadta őket arra az időre, amig megpihennek további útjuk előtt. Engedélyt kértek a vajda földjén való áthaladásra. Kaptak is – jó pénzért.

- A hegyeken keresztül sűrű erdőn és magas hágón át vezet az út – fordult Salamon kapitányhoz a kalmárok vezetője. – Zsiványokról is beszélnek. Igaz a szóbeszéd?

- Igaz, igaz! Fegyveres kísérlet nélkül Istenkisértés megpróbálni az átkelést. Fogadjatok fegyveres kisérőket magatok mellé! Erős kíséretet!

- Hogy és honnan szerezzek erős, megbízható kíséretet?

- Fogadjatok zsoldosokat.

- Arra minden hasznunk, minden pénzünk rámegy!

- Akkor, kerüljétek ki a hegyeket!

- Miről beszélsz? Csúfolódsz velem?

- Szó sincs róla. Van más út is eljutni a tengerhez, ahova igyekeztek, csak hosszabb.

- Mondd, ez merre esik?

Salamon kapitány eleget tett a kérésnek, és elmagyarázta, hogy merre tartsanak.

- Délnek vegyétek az irány, ne napkelet felé, ahogy eddig gondoltátok. Elkerülhetitek a hegyen való átkelést, csak tartsatok, az Olt folyó mentén mindig délnek. Jól járható a folyóvölgy. A szoros is használható! Őrtornyok, s katonák vigyázzák az úton levők biztonságát.

A kapitány elmagyarázta az utat egészen a Dunáig. Ott bérelhetnek hajót a tengerig, a parti kereskedő városig, úti céljukig. Az út hosszú, tapasztalt vezetőre van szükség, aki kiismeri magát a különféle népek között, aki ismeri az utat. Maga Salamon kapitány ajánlkozott kisérőnek, mondván, ő jól ismeri a vidéket és az arra lakó népeket.

- Én is csatlakozom! – jelentette ki Simon lovag.

A vége az lett, hogy Kostas is felcsapott kisérőnek, és még ifjú arája is!

Nem volt véletlen ez a gyors csatlakozás a kereskedőkhöz.

Nyugtalan idők jártak, amit még tetézett a vajda kapzsisága és erőszakossága. Addig fajult az ellentét a szomszédos birtokokkal, hogy a király haddal ment rá. A vesztes csata után Salamon kapitány családjával, néhány hű emberével és a lovagokkal kiment Erdélyből. A kereskedők útját követték, és csatlakoztak a kereskedő karavánhoz, felajánlva fegyvereiket a védelmükre. El is fogadták, mert bár a Barcaságban megtelepedett Teuton lovagok ellátták a szorosok védelmét, mégis veszélyes volt a hegyeken való utazás. Gyakran lecsaptak az utazókra mindenféle hegyi martalócok. Ezért is kerültek déli irányba egészen a Dunáig, Nikopol városáig.

Nikopol a Duna jobb partján terült el, de a bal parton is, az Olt beömlésénél, a szögletben egy falunyi terület, s egy kikötő a városhoz tartozott, bolgár fennhatóság alatt. Itt szedték be a vámot az áthaladó hajóktól.

Innen hajón tették meg a további utat, miután lovaikat jóáron eladták. Egy hónap alatt megérkeztek Licostomo genovai kereskedőtelepre, mely akkor már kiérdemelte a város nevet.

9.

Farkastorok – Licostomo

A tenger felől közeledő hajós úgy érzi, mintha egy óriási farkas torka akarná elnyelni.

Lassan hömpölyög a töméntelen víz a sűrűn benőtt partok között. A nád olyan sűrű, hogy ember nem mehet közzé, még a halászok ladikja sem fér be a rengeteg nádszál tömegébe. Ha valaki mégis befurakodik a sűrűbe, nem talál ott mást, mint rikoltozó, szárnyaikkal verdeső madarakat. Ha pedig a víz alatti világát nézegetné, ott nagy halakat látna, amint a nád tövén az algát legelik. A halászok hálóval vagy szigonnyal fogják ki a nagy kövér potykákat.

A nád suhogása minden hangot elnyom a víz felett, a hajósok is elcsendesedve figyelnek jobbra-balra. A látóhatárt sűrű, fekete felleg zárja, a napsugár is alig hatol át rajta, csupán a széleit hinti be ezüst permettel. A hajós baljós remegéssel lesi a távolt, s figyel jobbra-balra. A nagy folyam kanyarodik délnek, s a kanyaron túl feltűnik a város az utazók ámuló szemei előtt.

Nem nagy a város, de élénk hajósnép és kereskedők nyüzsögnek az utcáin. A kikötőben ezerféle vízi jármű, a parton terebélyes raktárépületek, kissé távolabb a folyótól emeletes, erkélyes házak sorakoztak, mint akármelyik olasz városban. Pedig Itália messze esik innen.

A város vezetését az arkhónra bízták, akit egy írnok-jegyző segített. A csellengő hordák ellen a szárazföld felé vízzel telt árok és földsánc védte valamennyire a várost, a kikötőt pedig néhány hadigálya. Igaz, a szárazföld felől nem fenyegetett semmiféle veszély, hiszen nem is igazán szárazföld a város mögötti terület, hanem végtelen ingovány. Nomád lovasok számára járhatatlan. nem is élnek ott mások, mint pákászok-halászok. Tőlük nem volt mit tartaniuk. A tenger felől ellenben felhatolhattak kalózhajók. Különösen a szeldzsuk gályák veszélyeztették a partmenti telepeket, kisebb városokat.

Hosszas vándorlásuk után a genovaiak által létrehozott településen, a Licostomo nevű tengeri kikötővárosban várták az alkalmat, hogy tovább mehessenek.

Megérkezésük után, elsősorban az arkhón elé járultak. Lazzaro, Simon lovag szolgája ezalatt a szállásnak járt utána.

Az arkhón ránézésre nem mutatta, hogy a város első ember. Úgy öltözött, mint akármelyik kereskedő társa, csupán a vastag aranyláncon függő medál mutatta rangját. Costas nyelvismerete most fogott jól, tudott gond nélkül beszélni Giulio Monterossi arkhónnal, aki örömmel vette tudomásul, hogy fegyverforgatásban jártas vándorok érkeztek városába.

- Szükségünk van minden fegyverre városunk védelmében. Szeretném tudni, mennyi ideig szándékoztok nálunk időzni? – kezdte a tárgyalást vendégeivel -. Állandóan vigyázzuk a folyót, s még a tengert is egy őrtoronyból. Igazából vízen kell védekeznünk, de a hadigályákra is kell rátermett fegyveres ember.

Giulio Monterossi így adta tudtukra, hogy számit a lovagok fegyvereire.

- Álljatok a város szolgálatába, ameddig itt tartózkodtok! Minden szükségleteitekről a város gondoskodik, de zsoldot nem kaptok, ellenben szabadon kereskedhettek.

- Megtisztelő az ajánlata, és megbeszéljük egymás között. Holnap választ adunk – szólott mindhármuk nevében Kostas.

Másnap szóltak az arkhónnak, hogy az ajánlatot elfogadják, hiszen egyelőre még remény sem mutatkozott a tovább utazásra.

- Az írnok-jegyzővel megbeszélitek a részleteket. Segítse a Mindenható a fegyvereiteket, hogy eredményesen védjétek városunkat!

Costas és társai valóban eredményes munkát végeztek, mint az később kiderült. Simon lovag és Kostas a hadigályákon szolgálatot teljesítő harcosokat gyakoroltatták, tanították nekik a fegyverfogásokat, a védekezés és támadás módját. Salamon kapitány pedig a fiatalokkal foglalkozott, őket oktatta ugyan ezekre a tudnivalókra. A fegyverek eredményes használata mellett a hadirend ismerete és megtartása éppen olyan fontos - hangsúlyozta minden alkalommal.

- A rend, a fegyelem, a parancsok pontos követése a sikeres harc titka. Ha mindenki tudja a dolgát és a helyét, és követi a parancsot, baj nem történhet. Ezért voltak sikeresek a római légiók és Dzsingisz kán mongoljai – magyarázta Salamon kapitány.

Nem csak magyarázta, hanem meg is követelte ezeket a hozzá osztott fiatal harcosoktól.

A gályákon is ugyanígy folyt az oktatás, gyakorlatozás. A tengerészek jól tudták, hogy fegyelem és figyelem nélkül a hullámsír vár rájuk. Most a hajókra parancsolt szárazföldi hadfik is megtanulták. Az első tűzkereszt megmutatta, hogy jól megtanulták.

A nyár vége felé, amikor alaposan leapadtak a vizek, tenger felől feltűnt egy idegen hajó. Az őrtoronyból tüstént üzentek, és a város kezdett a védelemre készülni. A két hadigályát oda állítottak a kikötő elé, orral a nyílt víz felé.

A kalózhajó gyorsan közeledett. A védők készen várták. A kalózok pedig jöttek, jöttek, egyre közelebb. A város védői nem mozdultak, álltak csendben mozdulatlanul, csak a hullámok loccsanása hallatszott, ahogy a hadigálya oldalának csapódtak. Amint nyíllövésnyire közeledett az ellenséges hajó, nyílzáport zúdult rájuk. Lett nagy kapkodás, zűrzavar, mindenki fedezéket keresett. A nyílvesszők pedig folyamatosan hullottak.

Licostomo fegyveresei jól megtanulták a védekezés-támadás fortélyait a szorgalmas oktatóktól. Most is fegyelmezetten végezték parancs szerint a támadást – a palánk védelmében rejtőző íjász csoport felállt, kilőtte a nyílvesszőket és lekucorodott a palánk mögé, ekkor felállott egy másik íjász csapat és nyílzáport zúdított az ellenségre, és lekuporodott. Ezután egy harmadik, majd egy negyedik következett, és kezdték elölről.

Ezen a módon folyamatosan hullott a vessző a kalózokra. Ez azonban nem volt elég. Rövid szünet után az összes íjász égő szurokba mártott vesszöket lőtt a kalózhajóra. Pillanat alatt tüzet fogott minden gyúlékony anyag, a vitorlák, az emberek ruhája, a fedélzet deszkája, minden éghető. Az emberek a vízbe ugráltak, de legtöbbjük nem tudott úszni és vízbe fulladt. Aki kiúszott, azt elfogták és rabságba vetették, később pedig Moncastro rabszolgapiacán eladták őket.

10.

Évek teltek és nem adódott lehetőség tovább menni. Közben eggyé forrtak a várossal, részt vettek annak minden napjaiban, vitézkedtek a védelemben – segítettek sok támadást visszaverni -, belekóstoltak a kereskedésbe, csinos házat birtokoltak. Az emeletet lakta Costas és családja. Ott született meg kicsi fia, ifjabb Costas. Ekkor érte Costast és társait a hír, hogy a Szentföld elveszett. A lovagok, akik megúszták, Ciprusra menekültek; a templomosok, az ispotályosok, teuton lovagok mind oda gyűltek, hogy legalább ezt a keleti keresztény központot védjék meg a mameluk támadásoktól.

- A mi utunk is Ciprusra vezet ezek után! – jegyezte meg Simon lovag, és eszerint készülődtek.

A genovai hajók mind a Fekete tenger kikötői felé igyekeztek - Maurocastro, Kaffa, Herson, Theodoro -, de alkalmas lehetőség Ciprus felé egyszer sem adódott.

Végül minden másképpen alakult, mint ahogy várták.

A sikeres védekezéseken felbuzdulva a városi tanács újabb hadigályát szerelt fel. Ennek azt a feladatot szánták, hogy a kikötő előtt cirkáljon, sőt még a tengerig is kimerészkedjen, hogy időben felfedezze a közeledő vitorlát, és lehetőség szerint feltartóztassa a betolakodót. Egyik összecsapás alkalmával, mikor bár legyőzték a kalózokat, azok a csata hevében magukkal ragadtak néhányat a védők hajójáról és gyorsan elszeleltek. Közöttük volt Costas is.

Sanyarú időszak következett Costas számára. Rabszolgakereskedőknek adták, s azok adták-vették, mint egy akármilyen tárgyat, s került egyik gazdától a másikig. Mikor kiderült, hogy annyi nyelven beszél, értékesebb „áru” lett. A kereskedők több pénzt kerestek rajt, de ez sorsát nem enyhitette. Előbb egy kereskedő vette meg tolmácsnak üzleti útjai során, aztán a gazdag Kamil efendi, aki csak járta a világot saját kedve szerint. Nem volt ez sem pap, sem katona, sem kalmár. Csak utazó. Valóban, ki is lehet ez az utazó? – tette föl magában a kérdést Costas, miután már bebarangolták a Fekete- és Kaszpi-tenger partvidékét, az orosz fejedelemségeket, nyugatfelé eljutottak egész Frank-hon határáig. Mindenhol csak beszélgetett, vendégeskedett, nem lehetett tudni, mit is akar. Egy-két elejtett szóból úgy vette ki, hogy az egyiptomi szultán megbízásából utazgat. Neki számol be, merre járt, milyen országokat, népeket ismert meg, hogyan élnek, hogyan harcolnak, kik szegények és kik módosak. A szultán ezeket az adatokat terjeszkedése érdekében használta jó eredménnyel.

A vándorlások Kamil efendivel, azzal a haszonnal járt Costas számára, hogy megtanult jól arabul. Szeretett sokat beszélni útközben az efendi különösen, ha megálltak pihenni, vagy este, mikor tábort vertek. Ilyenkor elmondta, hogy merre még járt, s miket tapasztalt, s az aznapi útjukat is felemlegette. Biztosan, hogy jobban az emlékezetébe vésse!

- Tudod, Frank! – Frank néven szólította Costast, mivel ide-oda hányódása alatt a „száznyelvű Frank” nevet ragasztották rá. – Nem csak ilyen békés utazásaim voltak. Elhiheted! Ott voltam Akkon ostrománál, láttam füstölgő romjait. Nem mondom, hogy örültem a pusztításnak, öldöklésnek, de a támadok közt volt a helyem, s nem állhattam félre. Ismertem a várost kicsi gyermekkorom óta. Nagyapám nevelt, Kadim Kamil, aki ott lakott a városban, és a suk közepe táján volt leterítve a gyékénye, ahol gyümölcsöt, fűszereket és gyógyító fűveket árult. Én meg bámultam a sokféle embert, vagy csatangoltam a keskeny sikátorokban. Senki sem foglalkozott velem, jöhettem-mehettem, amerre akartam. A lovagok, s a katonák, akik megszállták Akkont, nem törődtek a lakosokkal. Különösen nem a gyermekekkel. Később aztán, mikor elkezdték gyilkolni Mohamed híveit a türelmüket vesztett frank lovagok, elmenekültünk a városból sok honfitársunkkal együtt. Nagyapám, Kadim Kamil hazament a szülőfalujába, én pedig Halíl csapatai mellé szegődtem, mint vízhordó. Agyagkorsómban futva vittem a harcoló katonáknak a vizet, pedig elég veszély fenyegetett, de nem törődtem vele. Merész voltam és haragudtam a lovagokra, aki megölték sok barátom hozzátartozóit. Mikor vége lett a csatának, nem mentem be az elfoglalt városba, nem akartam látni a romba dőlt házakat, melyek között boldog gyermekként hancúroztam a többi hozzám hasonlóval.

- Na, még tegyél a tűzre, s aludjunk!

11.

Egyszerre vége szakadt a vándorlásoknak, s az esti meséléseknek.

Antiókhia partjai közelében hajótörést szenvedtek. A hajótörötteket, már azokat, aki nem vesztek a tengerbe, egy ciprusi hajó vette a fedélzetére, és vitte a szigetországba. Itt megfordult a helyzet, amennyiben Kostast a lovagok maguk közzé valónak tekintették, de Kamil efendit ellenségnek. Bár nem börtönözték be, Henrik király túsznak tartotta maga mellett, felügyelet alatt, ne tudjon a szultánnak üzenetet küldeni. Pedig próbált. Eleinte gyakrabban, de évek teltével egyre ritkábban.

- Itt van két arany – szólott egy megbízhatónak mondott tengerészhez -, vidd el ezt a levelet, s juttasd a szultán kezéhez. Egyik arany legyen a tied, s a másik biztosítsa a levelem útját.

Azt, hogy ezt a levelet vagy a sok többit meg is kapta az egyiptomi szultán nem lehet tudni. Válasz soha, semmilyen formában nem érkezett. Lehet, hogy a nagyúr nem kívánta megsegíteni régebbi bizalmas emberét. Kétség merülhetett fel benne hűségét illetően…

A mindig vidám, gazdag efendi hamarosan már nem volt olyan gazdag és a vidámság is átadta lassanként a helyét a szomorúságnak, reménytelenségnek. Akkor volt csak jó napja, ha olykor-olykor régi „szolgája”, Kostas felkereste.

- Frank barátom, ugye megengeded, hogy barátomnak szólítsalak? Látod, itt senyvedek tétlenül, én, aki örökön utazni, mozogni szerettem, aki utazó voltam igazából. Utazó, nem üldögélő semmirekellő! Csak morzsolom a napokat a királyi parancs szerint. Még a városba ugyan kimehetek, de az országot nem hagyhatom el.

Kostas nem sok sikerrel vigasztalta, de meghallgatta, ami kicsit enyhitette az efendi magányoságát. Ő maga jól eligazodott honfitársai körében, lévén, hogy a lovagok többsége Franciaországból érkezett. A templomos lovagrend nagymestere a kancelláriájára hívta, segítse az írnokok munkáját. Mindezt a nyelvek ismeretének köszönhette, mert ha nem is száz nyelvet, mint ahogy nevezték – száznyelvű Frank -, de hat-hét nyelvet biztonsággal tudott használni.

Szorgalmasan ügyködött a kancellárián, rendezgette a nagymester iratait, fordította franciára az idegen nyelvű leveleket, iratokat, krónikába szedte az elmúlt évek fontos eseményeit.

Ő is irt leveleket – leveleket a feleségének, a szép Annának és kicsi fiának, melyekben leírta mindazt, amit átélt, miután rabságba esett. Mégis soha nem küldött el egyetlen sort se.

Ezeket az el nem küldött leveleket egy kazettába gyűjtögette össze. Halála után személyes tárgyai közt találtak rá. Az első lapra ez volt írva:

„Fiamnak, Kostas-Konstantinnak, akit akaratomon kívül idegenben hagytam, legyen neki okulásul, amit itt leírtam, hogy törekedjen tehetsége szerint mindig a jóra és ne feledje a Turul örökséget”

A kapitány, hogy a veje fogságba esett, megpróbálta őt kiváltani, de nem sikerült még a nyomára sem bukkannia. Így letett a szándékáról, és a moldovai vajda szolgálatába szegődött, ahol hamarosan fényes sikereket ért el.

Kostas kicsi gyermekéről és feleségéről ő, Salamon kapitány gondoskodott. Nevelte a gyermeket, ifjabb Kostast lelkiismerete szerint az anyaszentegyház és az ország hasznára. Derék leventének nevelte, aki később – Lackó fejedelem halála után - megszerezte Moldova trónját, megalapítva ezzel egy új dinasztiát…

12.

Közjáték

A Kárpátok vonulata és a Dnyeszter folyó között dimbes-dombos tartomány terül el. Fűben-fában és vadban-halban gazdag vidék. A napkeletről érkező népek megtorpannak itt, a magas hegyei bércei előtt. Előbb szkíták, trákok, géták, majd gótok, hunok aztán magyarok, utánuk besenyők, jászok, kunok. A mongol birodalom is kiterjesztette rá a hatalmát, míg a magyarok a Dnyeszter mögé nem űzték a tatárokat.

- Gondolkodom a sorsodon, lányom! – fordult Salamon kapitány Máriához.

- Gondolkozhatsz is, szomorú az én sorsom. Férjem-uram odavan, nem tudom él-e, hal-e. Évek óta semmi hír felőle.

- Giulio Monterossi megígérte, mindent megtesz, hogy nyomára bukkanjunk és kiválthasuk a nyomorult fogságból.

- Ígérni lehet, de mit sem ér, ha nem teljesitik!

- Ne ezen vitatkozzunk, hanem hallgasd meg, mit akarok mondani!

A helyzet úgy hozta, hogy Moldova fejedelme állandóan harcba állt a szomszédjaival, az oroszokkal, a lengyelekkel, a kunokkal és szüksége volt egy használható vezérre a hadai élére.

A városban, az arkhónnál megjelent a fejedelem embere, bizonyos Éliás. Egy már nem fiatal, ferde vágású szemű, szúrós tekintetű férfi – a fejedelem rokona. Giulio Monterossi gyanakodva fogadta. Nem tetszett neki tiszteletlen fellépése.

- Te vagy a sztaroszta? – szólott köszönés helyett.

- Az arkhón vagyok, Giulio Monterossi, Genova polgára! Benned kit tisztelhetek?

- Engem Szeretvásár városából küldött a fejedelem őnagysága azzal a paranccsal, hogy keressem meg Solomont, aki elszökött az erdélyi vajdától, s most itt bujkál.

- Nem bujkál itt semmiféle Solomon, és ha sokat ugrálsz, megismered a börtönhajó örömeit!

- Nem kell mindjárt leharapni a fejemet! Megkövetlek, ha megbántottalak! – húzta be a bagariát Éliás. – Inkább mondd meg, hol keressem ezt a katonát.

- Mi dolga lenne a fejedelmednek ezzel az emberrel?

- Híre jött, hogy kereskedő inasokkal és városi sihederekkel úgy megszalasztotta a mamelukokat, hogy a város közelébe se merészkednek.

- Salamon kapitányról beszélsz?

- Salamon, vagy Solomon, nem mindegy?

- Őt kérdezd meg! Ott van a kikötőben. Az újoncokat gyakorlatoztatja.

Könnyen ráakadt Éliás keresett emberére, aki valóban Mátyus Salamon volt, Mária édesapja. Átadta neki a moldvai fejedelem üzenetét, mely arról szólt, hogy állandóan harcban áll a szomszédival – a kunokkal, az oroszokkal, lengyelekkel. Halics felől is állandon rátörnek az országra, s nem csak dúlnak, hanem falvakat, erődítményeket elfoglalnak, már megközelítik magát a várost, Szigetvásárt is.

- Nekem ezzel mi dolgom? Én mit tegyek? – értetlenkedett a kapitány.

- Gyere és szedd ráncba a zsoldosokat, talpasokat, meg a bojárok bandériumait!

- Ohó, nem addig van az!

- Nem bánod meg. A fejedelem teljes hatalmat ad neked a hadak felett és birtokot, harmadrészt a zsákmányból, nagy udvarházat szolgákkal.

- Meggondolom, és megtárgyalom a lányommal, akit rábízott a Mennybéli Atya, miután a férje fogságba esett egy csetepaté alkalmával, s a mameluk elhurcolta. Felelek érte, s az unokámért.

- Sokat ne gondolkozz, hanem fogadd el a fejedelem szavát!

Mária húzódozott az elutazástól, de aztán belátta, hogy hiába ül itt a kalmárok és a szedett-vedett hajós nép között, azzal nem segít se magán, se a fián.

- Ha hír jön Kosztász felől, az arkhón üzen biztosan – nyugtatta Salamon a leányát.

Éliás mutatta ez utat, s nem sok idő múltán ott álltak a Szeret folyó eredeténél.

Évek teltek évekre az egymást váltó fejedelmek szolgálatában. Salamon a rábízott katonákon kívül mással nem foglalkozott. Az udvari intrika nem érdekelt, s a hatalmasok politikájába se ártotta bele magát. Így maradhatott a helyén szilárdan. A városban, az udvarnál ritkán mutatkozott, általában a táborokban, a hadak között forgolódott. Mária ellenben az udvari élet forgatagában találta meg a helyét, a nemes dámák között.

Ifjabb Kostas élete a fejedelem fiának, Lackó hercegnek sorsához kötődött. Együtt játszottak, verekedtek a többi nemes csemetével, az udvarhoz közel álló bojárok gyermekeivel. Amikor sor került rá, Lengyelhonba is elkísérte, mint testőr. Krakkóba, a királyi udvarba küldték őket, hogy ott nevelődjenek, a béke zálogjaként. Ezen idő alatt lengyel ifjak időztek azonos céllal Moldvában.

Krakkó városa elbűvölte az ifjakat. Ilyent a Szeret partján nem láttak, nem hallottak. A királyi udvarban nem csak léhűtők lézengtek, hanem a király meghívására jeles művészek és tudósok is élvezték az uralkodó kegyét, vendégszeretetét. Kázmér király egyetemet alapíttatott a városban Studium Generale néven. Tudós professzorok művelték ott a jog- és orvostudomány mellett a hét szabad művészet tárgyait. A király gyakran meghívta az udvarába az egyetem tudósait, hogy beszélgessen velük, és meghallgassa vitáikat. Kostas és Lackó is nagy figyelemmel hallgatták ezeket a beszédeket, vitákat, és bár már jól tudtak latinul, alig felét, ha értették, miről van szó.

Egy itáliai professzor a négy őselemről értekezett. Másik a bolygók pályájáról, az aranycsinálás lehetséges és lehetetlen módozatairól. Elvitatkoztak ezen felemlegetve Aquinói Szent Tamást éppen úgy, mint Arisztotelészt.

- Ha nem látnám itt magát Vince püspököt, azt híhetném, hogy eretnekek vitáját hallgatjuk – jegyezte meg halkan Lackó.

- Jobb is lesz, ha kimegyünk a gyakorló térre! – igyekezett Kostas nem belekeveredni semmiféle gyanús társaságba.

Ez azonban még a legártatlanabb viták közzé tartozott. Egy merész csillagász a Hold saját fényét tagadva azt bizonygatta, hogy azt a naptól kapja, és csak tükrözi azt.

- Istenkáromlás! – suttogta remegve társa fülébe Lackó. – Siessünk el innen, mielőtt még valaki megjegyezi, hogy itt voltunk.

Ettől a naptól fogva nem mutatkoztak az udvarnak még a környékén sem. Találtak szórakozást városszerte eleget, Ott űzték a mesterségüket a piactereken a kóklerek, komédiások és más mutatványosok. A fegyverforgatás volt mégis első a napi elfoglaltságok között. Hiszen minden nemes ifjúnak ebben kellett jeleskednie. Lackó fiatalabb volt Kostasnál, de ez nem zavarta barátságukat. A kisebb csodálta az idősebbet, amaz pedig atyáskodott felette, de néha ez fordítva történt.

A királynő díszes palotában tartotta udvarát. A fiatalok gyakran felkeresték a kastély melletti ligetet, ahol a csinos udvarhölgyek sétálgattak a fák alatt. A moldvai fejedelem lányát, a szép Musát Margarettát is udvarhölgyei közzé sorolta a királynő. Ily módon Krakkó városában három „vendég” biztosította a jószomszédi viszonyt. Lackó és Margaretta, mint Micolati fejedelem gyermekei és Kostas herceg, mint Margaretta jövendőbelije.

Egy időben Kostas azt figyelte meg, hogy este, miután elcsendesedik a szállás, Lackó kioson a házból és csak tova hajnalfele jön vissza. Így ment ez napokon, heteken keresztül, míg aztán elindult egy este a társa után, meglesni, miben sántikál. A házból kilépve a sikátorok útvesztőibe vezetett az útjuk. Kostas azt se tudta, merre járnak, csak ez előtte haladó homályos alakot látta, s próbálta követni. Már elég messze jutottak, amikor kiértek egy mozgalmas, zajos útra.

Olyat még a világ nem látott, ami ott zajlott!

Le-fel hullámzott a nép. Összefogózott fiatalok dülöngéltek gajdolva valamilyen tengerész nótát. Mások vihogó lányokat ölelgettek. Legtöbbjük folyami hajósnak látszott, de voltak, akik csak utánozták azok viselkedést, hogy érdekesebbnek tűnjenek fel a lányok előtt. A lézengő, sétálgató férfiak közül egyik-másik bekopogtatott valamelyik kapun. A kapuk felett olajlámpa égett és sápadt, halvány fényt árasztott. Egy ilyen kapun tűnt el Lackó. Kostas egy sötét sarokba húzódva várta, mikor jön ki. Várakozás közben az embereket figyelte. Kezdte megkülönböztetni az különféle csoportokat – a hajósokat, a városi uracsokat, a mesterlegényeket, katonákat, kereskedőket. Meglepődve látta, amint tisztes kalmárok szolgáik kíséretében jelentek meg és magabiztosan kopogtattak a kiválasztott kapukon. Szolgáik kívül maradva várták uraikat, amig azok bent időznek. Ez idáig nem nagyon értette, mi történik tulajdonképpen ebben az utcában és a lámpás házakban. Most a szolgák beszélgetéséből, élcelődéseiből értette meg, hogy itt testi örömöket árulnak, hogy az itt levő nők saját testüket bocsájtják áruba.

Kostas elképedt attól, amire rájött. Rosszullét környékezte, s lóhalálában futott haza. Bebújt a kamrájukba, de álom nem jött a szemére. Lackó ébren találta, mikor hajnaltájt megjött.

- Hol voltál? – rontott neki.

- Az én dolgom!

Addig nem hagyott békét neki Kostas, amig meg nem mondta, hogy a hetéráknál, a lányok utcájában járt. Más estéken is mindig oda igyekezett nagy titokban. Miközben magyarázgatta, mi minden történik a lámpás házakban, egyre jobban bele lendült az elbeszélésbe. Büszkén emlegette a sikereit a lányoknál, meg hogy ki mindenkivel találkozott. Még pane Bodo, a tanácsos is megjelent minden csütörtökön. Hordszéken hozták és vitték haza. Közvetlenül viselkedett a szalonban a mulatozókkal, még vele is szóba állt, s megígérte, hogy bemutatja néhány fontos embernek a városban.

Vendégként kezelték őket Krakkóban, nem túszként, s szépen beilleszkedtek a város nappali és éjszakai életébe. Mindez azonban szerte foszlott egyik napról a másikra. A változást fejedelmi futár hozta, aki az ifjakért jött, hogy hazavigye őket. A vendégeskedés gyors félbeszakításának komoly oka volt! Meghalt a fejedelem, s Moldva trónja új uralkodóra várt. Késlekedés nélkül indultak, legyenek jelen a kenézek, bojárok döntésénél. Igyekeztek, hisz az út egy jó lovasnak is több mint egy hétbe telik. S hogy az ifjak mennyire kitartó lovasok, csak az úton derül ki. Kiderült, hogy derék leventék, nem adódott gond velük útközben, még a meredek hágókon való átkeléseknél sem.

Moldvába beérve tudták meg, hogy a nemesség - a bojárok, kenézek - már döntöttek: István fia Péter legyen az új fejedelem annak dacára, hogy nem az uralkodói házból való asszonytól született. Apja – István vajda – mégis hercegként nevelte a kurtizántól született fiát.

Nem volt más mit tenni, mint elfogadni és hódolni. A törvényes születésű másik fiú – István fia István – nem nyugodott bele a választásba, és híveivel felkelt Péter ellen. Bár ifjabb Istvánt a lengyel király támogatta, Péter, aki Salamon kapitánytól tanulta a hadi tudományt legyőzte a trónkövetelőt. Sok lengyel foglyot ejtett és visszaszerezte az elfoglalt tartományokat, megszilárdította hatalmát Moldova trónján. A csata után a testvérek kibékültek. Péter nagyvonalúan átengedte Istvánnak az ország déli tartományát.

Békés időszak következett. Péter majd egész Moldvát uralta a Kárpátok bérceitől a Dnyeszter folyóig. A nyájak legeltek, a parasztok szorgoskodtak, a folyóvölgyek, s a tágas mezők dús aratást ígértek. A hadak is megpihentek, a katonák nagyrészét hazaengedték, segítsenek a termény betakarításánál.

Kimerült lovas küldönc kért sürgős bebocsátást a fejedelem elé.

- Beszélj! - szólott Péter vajda.

- A tatárok rátörtek István vajdára, és levágták testőreivel együtt.

- Hívjátok Lackót és a hadnagyát!

Futottak a szolgák, s kisérték nagy gráciával uruk elé a herceget és testőrhadnagyát, Kostast. A fejedelem késlekedés nélkül felszólította őket, szedjenek össze annyi fegyverest, amennyit három nap alatt lehet, űzzék ki a tatárokat az országból és bosszulják meg testvére halálát. Ő pedig maradt az országra ügyelni. A folyóparton álló várból osztogatta parancsait. Itt érezte magát biztonságban számos testőrétől körülvéve.

A tatár hordákat a Lackó és Kostas vezette sereggel kiverték. Foglyokat nem ejtettek, akit elértek kegyetlenül levágták. Visszatérve, Péter vajdát a várába bezárkózva találták. Bizalmas emberei figyelmeztették, hogy a haddal visszatérő Lackó el akarja foglalni Moldva trónját, s ezért nem fogadta a hazatérőket, csak üzente, engedjék el a katonákat. Teljesítették az óhaját, és ki-ki visszatért a birtokára. Péter mégsem nyugodott.

Gyilkosokat küldött Lackóra, de vadászat közben rajtakapták őket. A testőr dárdája éppen akkor járta át az egyiket, mikor az íjat feszitett, egy másikat a közelben vigyázó csatlós fogta el. Mikor kivallatták, elmondta, hogy Péter vajda parancsára akarták a herceget megölni.

- Ha háborút akar Péter, állok elébe! – szólott Lackó, mikor megtudta a vallatás eredményét.

A szövetséges székelyektől kért segítséget, a Kárpátokon túlról. Mint a fergeteg özönlötték körül a várat a lovas székelyek. Bozontos, zömök lovaikon vágtattak körbe-körbe a vár előtti térségen. Fegyverük csupán szablyából, fokosból, kopjából és karikás ostorból állott. De gyorsak voltak és mindig bátran szembe mentek az ellenféllel, majd hirtelen kitértek. Oldalról újra támadtak, s a nehézkes páncélos lovasokat ezzel megzavarták. Gyors mozgásuk nagy előnyt jelentett, pótolta a nehéz fegyverzet adta előnyöket. Most nem csatáztak, csak ideoda száguldoztak a lovaikon. Mutogatták magukat a téren. Közben figyelmeztek minden jövőmenőre, különösen azokra, akik elhagyták a várat.

Péter segítség kérő leveleket küldött a szomszédos uralkodóknak, de a szemfüles székelyek elfogták őket. A leveleket elszedték, s a futárt lefegyverezve a szolgák közzé sorolták. A vajda elszigetelődött világtól, bezárkózva a várába. Idővel mást határozott. Személyesen keresse fel szomszédját és kérjen segítséget Lackó ellen. Beült, hát a hintójába és testőrei kíséretével útnak eredt Halics despotájához.

Engedték menni. A hegyek lábánál, az erdők között, ahol a győztes csata zajlott nemrég a lengyelek ellen, megállítottak és kincses ládáit a hintóról leszedték. Pétert engedték tovább menni, teljesedjen be sorsa. Elért-e a halicsi despotához? - nem jött róla hír. A nehéz ládákat, melyek tele voltak aranymarhával, az ország kincseivel, szekerekre rakták, s visszavitték a vajda székhelyére.

Lackó ezek után elfoglalta az őt megillető fejedelmi trónt és öt éven át uralkodott Moldvában Mikor ideje kitelt átadta a hatalmat Kostasnak, akit hamarosan követtek fiai, megalapítva és megszilárdítva a dinasztiát.

Próza - Tollforgató Irodalmi Lap

Bige Szabolcs Csaba:

Keletről érkezett

A birodalom keleti részéből érkezett, s mindent csodálatosnak, nagyszerűnek talált. Szűkebb hazájában jelentős embernek számított, szavának súlya volt, hallgattak rá az emberek. Munkája, elfoglaltsága, mindennapi szokásai is az átlag fölé emelték. Semmiben hiányt nem szenvedett, de valami mégis űzte, kergette, nem hagyta helyben megülni. Talán a szabadságot kergette, a kilépést a “bocskorból” – ahogy legjobb barátja nevezte ezt a megmagyarázhatatlan nyugtalanságot. Addig, addig álmodozott egy utazásról, ami más tájat, más embereket, más szokásokat, más erkölcsöket hoz elé, hogy gondolkodás nélkül megragadta az alkalmat, amikor felajánlottak neki egy hivatalos küldetést a fővárosba. Figyelmeztették, hogy nem egy könnyű útról, vidám kirándulásról van szó, mert át kell kelnie a hegyeken, a szűk völgyeken, meredek hágón, ahol, ha elakad, nem várhat segítséget senkitől, hiszen napjárásra sincs lakott település. Figyelmeztették, hogy a falvak, városok lakosai, ahol útja áthalad, barátságtalan emberek, akik gyűlölik az idegeneket, különösen a jól öltözötteket. Figyelmeztették, hogy ha el is ér a fővárosba, nem fogja fáklyásmenet várni, hanem kekeckedő tisztviselők hada. Figyelmeztették, hogy legyen nagyon óvatos, mert a naiv vidékit könnyen becsapják, félrevezetik, értékeit elcsalják, ellopják és hiába is reklamál, a hivatalos szervek meg sem hallgatják a panaszát.

Hiába volt minden jó indulatú figyelmeztetés, Árus nem hagyta eltántorítatni magát. A kitűzött időben pontosan elindult. Az utolsó percben egy útitársat is kapott, akinek egyik útközben levő városban akadt dolga. Addig legalább nem utazik egyedül. Így is marad elég vezetni valója a fővárosig. Nem volt kifogása a társaság ellen. Egy kedves, értelmes fiatal hölgy mutatkozott be neki indulás előtt.

- Vali vagyok! – nyújtotta a kezét.

- Isten hozta! – köszöntötte Árus – Azonnal indulhatunk. A csomagjait tegye a hátsó ülésre, mert a csomagtartó tele van.

Miután kikeveredtek a városi forgalomból sima útjuk volt. A kanyargós hegyi utak forgalma lassította ugyan haladásukat, de igazából meg lehettek elégedve a megtett szakaszokkal. Vali nem fukarkodott a szóval, s egész idő alatt szóval tartotta a férfit. Elmesélte, hogy kutyatenyésztéssel foglalkozik, s most is azért utazik abba városba, mert meg akar nézni egy dobermann tenyészkant.

- Tudja maga, mi az a dobermann? – szegezte hirtelen a kérdést Árusnak

- Van fogalmam róla! – nevette el magát a férfi.

- Na, mi az? – incselkedett a hölgy.

- Hírhedt munkatársai voltak a hitleri embervadászoknak, de ma már kedvtelésből tartott kutyák. Meglepően intelligensek, könnyen idomíthatók, idős korukra szeszélyesek lesznek és morcosok, néha ok nélkül agresszívek. Nos, meg van elégedve a felmondott leckével?

- Jól van, alábecsültem...

- Nem látszom kutyaszakértőnek?

- Van kutyája?

- Óriás snauzer.

- Milyen?

- Szelíd, mint egy kisbárány.

- Ez az első? – kérdezte Vali, miután lehúztak egy autós pihenőhöz.

A férfi előszedte az elemózsiás dobozt, s a csomagtartó tetején rögtönzött reggelihez terített. Később kávét töltött egy termoszból, s csak akkor válaszolt a lánynak, a feketét kortyolgatva.

- A helyzet az, hogy első pillanatban nem tudtam, mit válaszoljak. Gyerekkoromban falun laktunk, mindenféle állatot tartottunk, és persze kutyánk is mindig volt. Miután családot alapítottam, és beköltöztünk a városba, ez az első.

- Kapta, vagy vette?

- Egyszerű kérdéseket tesz fel, de én egyikre sem tudok igen-nemmel felelni. Most is azt kell mondanom, is, is...

- Nem értem. Hogy van ez?

- Egyik vasárnap reggel – kezdte elmondani a kutya történetét Árus – a piacon ténferegtem. Igazából nem is akartam semmit sem vásárolni, csak úgy nézelődtem céltalanul. Gyerekkorom óta szeretem a piaci zsibongást. Ahogy immár éppen jönnék kifele, a járda szélén észreveszek egy kisfiút, aki előtt egy cipős dobozban öklömnyi kiskutya vinnyog. Megálltam, s lehajoltam, hogy vigasztaljam, simogassam meg a csöppséget. Valóban, ahogy a kobakját az ujjammal kicsit megcirógattam, elhallgatott.

- Vegye meg, bácsi! – szólalt meg könyörgő hangon a fiúcska.

Ránéztem a gyerekre, s annyi bizalom volt a szemében, hogy elmosolyodtam

- Magának adom ingyen, mert maga jó ember! – szólalt meg újra a gyermek.

- Miért akarod eladni, elajándékozni?

- Nem tarthatom meg...

Annyi szomorúság, bánat volt a hangjában, hogy szó nélkül elővettem a pénztárcámat, kivettem egy nagyobb címletű bankjegyet, és átnyújtottam. Félve vette el, majd amikor látta mekkora összeg, hálásan elmosolyodott.

- Nagyon szépen köszönöm! – mondta udvariasan, és zsebre tette a pénzt.

- Mit veszel rajta? – kérdeztem olyan tapintatlanul, mint ahogy egy felnőttől csak kitelik gyerekekkel szemben, de nem vette zokon.

- A kistestvéremnek egy pár cipőt! – válaszolta habozás nélkül.

Megdöbbentett ez a válasz és elszégyelltem magam. Hamar még egy másik ugyanakkora összegű pénzt vettem elő.

- Vedd csak el! – biztattam – Amit az elébb adtam nem elég a cipőre.

Erre eltette ezt is, én pedig felvettem a kiskutyát az ölembe, otthagyva a járda mellett a gyereket, aki mosolyogva integetet utánam. Nos, így történt, hogy nem is tudom igazán, vettem-e, vagy kaptam, vagy ki kapott valamit, és mit? Mikor nagyobbra nőtt a kutya, derült ki, hogy fajtiszta snauzer. Szuka, de mivel nincs törzskönyve, tenyésztésre nem ajánlott...

Visszaültek az autóba, s feltűnt, hogy a reggel fényei hirtelen megváltoztak. Felszállt a köd és kivilágosodott az égbolt. A nap még nem mutatkozott, az előtte tornyosuló hegyek eltakarták, de a fénye már felragyogott és megvilágította az ormokat. Varázslatos jelenség volt!

- Csodás! – kiáltottak fel egyszerre.

Egész további útjukra rányomta bélyegét ez a kellemes hangulat, amit a fellobbanó napfény váltott ki belőlük. Dél tájban érkeztek Vali kitűzött céljához. A lány ebédmeghívását Árus elhárította, mondván, még hosszú út áll előtte.

- Nem mondta még meg, hogy hívják a snauzert? – jegyezte meg búcsúzás helyett Vali.

- Majd, ha újra találkozunk, megmondom! Maradjon ez ok egy későbbi találkozásra – szólott és indított.

Egész délután nyomta a pedált, sötétedéskor megállt egy motelnél, és másnap hajnalban folytatta az útját. Délelőtt érkezett meg, a hivatalok még nyitva voltak, s így könnyen elrendezhette a jelentkezéssel, elhelyezkedéssel járó ügyeket. Két hónapra szólt a megbízatása, rendet akart erre az időre maga körül. Szállást egy kollégiumban kapott, ahonnan a diákok nyári szünidőre hazamentek. Ilyenkor a felszabaduló szobákat kiadják ideiglenes lakóknak. Sokan jönnek fel a birodalom minden részéből tanfolyamra, továbbképzésre, hosszabb-rövidebb megbízatások teljesítésére. Itt talált helyet magának egy kétágyas szobában Árus is. Egyelőre egyedül volt, de mondták, lehet, esetleg szobatársat is kaphat, ha szűkében lesznek a helyeknek. Nem bánta, a lényeg az volt, hogy fedél van a feje felett, és nem kerül pénzébe, mert a hivatal fizeti. Beilleszkedett hamar, legalább is eleinte úgy képzelte. Hamarosan belátta azonban, hogy ez csupán csalóka ábránd. Egyik reggel, úgy tíz nappal megérkezése után, a nyitott ajtón keresztül kihallgatott egy beszélgetést.

- Megismerted már az új kollégát? – kérdezte egy női hang.

- Azt a kis vidéki pojácát? – szólott egy másik.

- Nem rossz fiú, de olyan vidékies, maradi! – mondta kényeskedően az első.

Árus nem akarta tovább hallgatni, s ezért csöndben tovább lépett, bement saját irodájába, ahol külön íróasztala állt az ablak előtt. Leült, s háborgását munkával akarta csillapítani, de nem sikerült, csak ott járt az esze, amiket a lányok mondtak.

Hogy én vidéki pojáca? – morgolódott magában – Én, aki tisztábban, szebben beszélem az anyanyelvünket, mint ez a sok felfuvalkodott, üresfejű népség? Én, aki megtisztelem a beszédet, s nem mondok minden mondatomban három csúnya szót, én vagyok bugris vidéki?

Sokáig ette a méreg, de végül megnyugodott, s elhatározta, nem változtat a magatartásán, szokásain, nem akar beolvadni a szürke, sekélyes gondolkodású tömegbe. Megtartja, sőt kihangsúlyozza ezután „vidékiességét”.

Így is tett. Minden tettével, mozdulatával hangsúlyozta a kulturáltságát – beszéd modora modorosságig korrekt lett, a vendéglőben, ahova az ebédjegye szólt, úgy evett, mint a legelőkelőbb arisztokraták. Feletteseivel, munkatársaival is udvariasan és csak annyit beszélt, amennyi elkerülhetetlen volt a munkája szempontjából. Így aztán barátságokat sem kötött senkivel sokáig. Szabad idejében a városban kószált, bejárta szegét-zugát. Hol gyalog, hol valamilyen városi járművel – a saját autóját megkímélte a városi forgalom „gyötrelmeitől”. Esténként pedig színházba, vagy hangversenyekre járt. Ideje engedte.

Egyik nap, mikor éppen könnyű vacsoráját fogyasztotta, mellé ereszkedett egy kalapos ember.

- J’estét! – köszönt röviden – Engedje meg, hogy bemutatkozzam!

Árus meglepetten bólintott.

- Nedelkó vagyok a messzi délről.

- Én pedig...

- Tudom! – vágott közbe a jövevény – Tudom, maga, aki keletről jött.

- Árus! – mutatkozott be mégis.

- Nem is zavarom tovább - állt fel a hívatlan vendég -, csak annyit akartam jelezni, hogy vagyunk még páran vidékiek!

- Üljön már vissza! Hova siet?

Barátság lett belőle.

Szabad idejükben ezután együtt csavarogtak a város utcáin, bámulták a forgalmat, a hivalkodó reklámokat, az embereket és persze a nőket. Igazi mély barátság természetük különbözősége miatt nem jöhetett létre. Árus magányos lélek volt, Nedelkó nyüzsgő, izgága, könnyen barátkozó. Árus két lábbal a földön járt, csak a kézzelfogható, racionális dolgokban hitt, Nedelkó a misztikus dolgokban – számára minden jelkép, minden átvitt értelmű volt. A számmisztika képezte a kedvenc hobbiját. Azt tartotta, nem véletlen, hogy neve 7 betűből áll, és hogy nevének számértéke 4, ami arra sarkallja, hogy lazán vegye a világot, és ezzel ellensúlyozza a kozmikus késztetést a zárkózottságra. Biztosra vette, hogy a hetes szám által hordozott tulajdonságoknak köszönhetően vonzódik az elvont dolgok iránt. Ezen sokat vitatkoztak, mert Árus nem fogadott el semmilyen ködös magyarázatot.

- Pedig jobb lenne, ha figyelnél a saját nevedre. Tudod a latin mondást, hogy nomen est omen!

- Persze hogy tudom! De mit akarsz a nevemmel? – tört fel benne a kíváncsiság.

- Két szám között ingadozik a nevedből kihámozható jellemed. A négyes – a betűk összege – megfontoltságodat jelzi, a hármas – neved kabbalisztikus számértéke – sikerekre vágyó titkolt, belső hajlamodat mutatja.

- Ekkora szamárságot még életemben nem hallottam! – kiáltott fel kacagva Árus.

- Csak kacagj, de én tudom, amit tudok.

Utólag már nem lehet eldönteni, hogy a számok misztikája, a véletlen, vagy Árus személyiségéből fakadó gyors reagálási készsége indította-e útjára a lavinát, de az valóban elindult.

Az irodaház boltíves kapualja alatt jól menő butik működött. Sok ember jött ment itt – ügyfelek, munkatársak, ügyes bajos dolgaik után futkosók. Mindenki lehetséges vevőnek számított, és valóban akadt is közöttük nem egy, aki belépett a divatos, kis üzlethelyiségbe. Különösen nők. És valaki, ha már bement, legtöbbször vásárolt is. Árus bár nem tartozott a butik látogatói közzé, sokszor szívesen elnézegette a kirakat kínálatát, munkája végeztével.

Azon a bizonyos napon is, úgy délután négy körül megállt a kirakat előtt, s egy tetszetős nyári inget mustrálgatott. Ahogy ott téblábol, egyszerre kivágódik az üzletajtó, és egy hosszú hajú, szőke bombázó rohan ki rajta, és utána egy langaléta sí-maszkos férfi.

„Ezt a nőt üldözik!” – futott át az agyán, s máris kinyújtotta a lábát.

Reflex volt ez, nem tudatos cselekvés. Ha valakit üldöznek, annak segítségre van szüksége, és ha segíteni kell, akkor Árus cselekszik – hirtelen, meggondolatlanul és hatásosan. Mint most is, tudniillik a sí-maszkos végigvágódott a kapualj kövezetén és csúszott majd két métert.

A nő éppen kiért az utcára, amikor meghallotta a puffanást, hátranézett és nagyot visított, majd odarohant a földön fekvő férfihez.

- Mi történt, Bimbi? Megütötted magad? Hol fáj?

Segített neki talpra állni, tapogatta a karját, hátát, közben egyfolytában kérdezgette, mondott neki, Bimbi így, Bimbi úgy.

Árus döbbenten nézte a jelenetet. „Na, így segítsen az ember egy olyan nőn, akit üldöznek!” – dörmögte maga elé. Ebben a pillanatban a butikos is megjelent, tolvajt kiabálva az üzlet ajtajában. Az emeddig üres kapualj hirtelen megtelt szenzációra éhes emberekkel. Egy termetes amazon lekapta a Bimbi fejéről a sí-maszkot, a tömeg meglepődve felhördült, de senki nem ismerte fel a fiatalembert. A nagy zűrzavarra megjelent két rendőr és velük egy időben a vagyonőr is.

- Végre megvagy te mákvirág – kattant a bilincs. – És te is szépségem! – fordított figyelmet a közeg a szőkeség felé, aki hasonló bánásmódban részesült, mint a társa.

Árus látva, hogy senki sem figyel rá, csöndesen elosont a tetthely közeléből.

Másnap meglepődve tapasztalta, hogy megváltozott körülötte a munkahelyi légkör. A portás hangosabban köszönt, a liftes fiú mosolyogva nyitotta ki a lift ajtaját, s a szomszéd iroda két tündére a folyosón várt rá.

- Itt jön a mi csínos szomszédunk! Micsoda férfias, bátor fickó! Üdvözöljük, üdvözöljük! - csicseregték – Jöjjön be hozzánk kicsit, mesélje el a tegnapi hőstettét. Elkapta a környék rettegett rablóját, akit hónapok óta keres a rendőrség. Még a cinkostársa is kézre került…

- Köszönöm a lelkesedésüket, de elnézésüket kérem, vár a munka. A napi robot! Hamarosan, később megbeszélhetjük ezeket a dolgokat. De az érdem a rendőrségé! – ezzel gyorsan beslisszolt az irodájába.

Munkája végeztével, ügyesen elkerülve a szomszédokkal való találkozást, letelepedett megszokott helyére a kávéházban. Itt találkozik délutánonként a barátjával.

- Megmondtam előre! – kiáltott fel Nedelkó, amikor meghallotta az előző napi történéseket.

- Mit mondtál meg előre?

- A számok nem hazudnak. Tudtam, hogy komoly dolgok fognak veled történni.

- Semmi komoly nem történt!

- Gondolj a megváltozott hangulatra a munkahelyeden! A szomszéd irodabeli lányok szívesen randiznának veled, hogy csak ezt a példát említsem.

- Nem randizom olyan lányokkal, akik bugris parasztnak tartanak!

- Jó, jó! Csak azt mondd meg, hogy mi a nevük? Hogy hívják őket?

- A szőke Yvonne, illetve röviden Ivy. A még szőkébb Ludmilla, azaz Milli. De miért kérdezed?

- Fejtsem meg a neveik számértékét, viselőjük személyiségi típusát, és várható reakcióját.

- Na, és milyen eredményre jutottál, hogy most már ismered a nevüket?

- Adj tíz percet és megmondom.

Megkapta a kért időt, addig a pincér kihozta a kávéjukat és valami kis, finom rövidet.

- Legyen ma Top Collins! – súgta a pincérnek Árus halkan, hogy ne zavarja misztikumba merült barátját.

- Nézd, ilyen rövid idő alatt nem lehet alaposabb elemzést végezni – kezdte miután letelt a megadott tíz perc és belekortyolt az italába -, annyit azonban megmondhatok, hogy Yvonne, akit Ivy néven becézel, könnyen barátkozó, nyílt szellemű ember, de ugyanakkor könnyen is veszi a dolgokat, csapongó, álhatatlan.

- Szegény! Jól lehúztad.

- Nem én, a saját neve! De mondom a másik lányt. Ő igazán hozzád való.

- Azt majd én döntöm el!

- Hallgasd meg, mindenek előtt az értékelésemet! Ne vezessen félre ez a könnyed, felszínes álca, melyet most visel. Mögötte uralkodni vágyó, erős egyén rejtőzik, aki merészen tőr célja felé, s ha néha veszít, újra kezdi.

- Figyelj ide rám, barátom Nedelkó! Nekem most nem jön be se a könnyed, se a komoly leány!

- Hátrább az agyarakkal! Láttam én már karón varjút!

- Mit akarsz, mit tegyek?

- Hagyjad a dolgokat megtörténni, de azért közben legyél udvarias a lányokkal.

Másnap reggel Árus egy kis csomag édességet vásárolt a lenti cukrászdában, s azzal állított be a szomszéd irodába. A két lány nagy ovációval fogadta, de nem voltak egyedül – egy elegáns, sudár, barna lány is ott volt velük.

- Ó, bocsánat! Nem akartam alkalmatlankodni, csak egy kis édességet hoztam, engesztelésül a tegnapi morcos viselkedésemért. Már itt sem vagyok…

- Jaj, ne siessen! – kiáltotta Ivy – Jöjjön, bemutatom a kolléganőnknek. A partnercégünk vezérigazgatójának a titkárnője.

- Árus

- Felícia

- Szép név, azt jelenti, boldog. Valóban boldog?

A lány elkacagta magát.

- Szép név, szép leány egyenlő boldogság?

- Így gondolom!

A későbbiekben Árus minden alkalmat megragadott, hogy dolga akadjon a partnercég vezérénél. A díszes előszobában, ahol a várakozók részére kényelmes fotelszékek álltak rendelkezésre, ott ült az asztal mögött Felícia, körül véve telefonokkal, faxokkal, laptopokkal, meg mindennel, ami nélkül egy titkárnő ma már létezni sem tud. A fiatalember jól láthatóan szívesebben időzött itt az előszobában, mint bent a nagyembernél.

- Ha ezért jár ide, hogy nekem udvarolgasson, kár a gőzért! – fogadta a lány egyik nap.

- Eljönne velem vacsorázni? – kérdezte hirtelen a fiatalember.

A dolognak az lett a folytatása, hogy Árus meghosszabbíttatta itt tartózkodását, újabb feladatokat vállalva, így nyugodtan tölthette estéit a lánnyal. Nem gondolt arra, hogy hamarosan haza kell utaznia, és vége az idillnek. Szépen, lassan mélyült a barátságuk. Esténként együtt vacsoráztak, vagy elmentek valamilyen szórakozóhelyre.

Egyik reggel, ahogy a munkahelye felé igyekezett, új hirdetésre lett figyelmes – kutyakiállítást hirdettek hétvégére. „A lovas pályán Országos MUNKAKUTYA kiállítás és bemutató” – írta a plakát öles betűkkel.

Jelentős esemény egy ilyen izgalmas kiállítás, bemutató. Lesz ott alap kiképző, engedelmességi, meg őrző-védő munka, nyomkövetés, agár verseny és tréfás trükkök. A lovas pálya mellett állítottak fel ideiglenes barakkokat a messzebbről érkezettek elszállásolására. Nagy csalitos hely is terült el a közelben, ahol lehetett sétáltatni a négylábú szereplőket. Kíváncsiak serege, gyerek, felnőtt naponta kijött megcsodálni az állatokat és beszélgetni a gazdáikkal.

Árus arra gondolt, hogy kimegy délután megnézni a kutyákat és a gazdáikat. Abban reménykedett, be nem vallottan, hogy hátha összetalálkozik Valival, a kedves útitársával, akivel együtt bámulták a hegyek reggeli csodáit. Nem Felícia ellenében, de a szíve vágyott egy kis hazai szóra, ízre. Ez a közömbös város, tülekedő, üres tekintetű embereivel taszította. Még a lánnyal töltött kellemes órák sem hozták közelebb ezt a világot. Most arra gondolt, hátha ez a nagyszabású rendezvény idecsábítja Valit is. Esetleg szerepelteti valamelyik kutyáját. A dobermannok híres-hírhedt őrző-védők. Mikor támad, olyan, mint a kilőtt nyíl – gyors és pontos. „Meg kellene néznem a bemutatót” – gondolta bizonytalanul.

- Nedelkó barátom! – kezdte a szokott helyükön, a kis kávéházban – Érdekelnek téged a kutyák?

- Nem. De miért?

- Engem, igen! Vasárnap országos kiállítás és bemutató lesz, de a részvevők nagy része már itt van a városban, és a lovas pálya melletti réten sétálgatnak, levegőznek, szokják a klímát. Menjünk ki, nézzük meg mi is őket.

- Na, ne!

- A villamos kivisz egészen addig. Ne kéresd magad!

Minden kezdeti ellenkezése ellenére Nedelkó élvezte a kiruccanást. Már az úton arrafelé is szokatlanul beszédes lett. Ugyan mindig is nagy fecsegő volt, de most még önmagán is túltett. Kint aztán egészen lázba jött, amikor meglátta az agarakat.

- Nézd, micsoda elegáns, arisztokratikus állatok! – lelkendezett.

- És milyen gyorsan futnak – tette hozzá Árus, de közben nem az agarakra figyelt, hanem a többi kutyát sétáltatót pásztázta.

Hiába, mert akit öntudatlanul is keresett nincs kint a csalitoson. Szóba ereszkedett néhány kutya sétáltatóval, persze mind dobermannosokkal. Voltak közöttük olyanok is, akik keletről jöttek, Árus szülőföldjéről. Beszédjükről ismerték fel egymást. Érdeklődött a többi otthoni kennelről, de az említettek között nem volt ott a Valié. Lehet nincs is neki, csak a beszélgetés kedvéért találta ki az egész kutyás dolgot… Árus elmélázott ezen a gondolaton, de egy csöppet sem volt ínyére. Lehet, hogy nem rég indította be, és még nem ismerik kutyás körökben. Próbálta magában menteni.

Nedelkó lelkesen sietett hozzá, s a kezeiben lebegtetve valamilyen papírokat.

- Ezek az agarasok nagyon kedves emberek! –lelkendezett – Tudtad, hogy az oroszoknak is vannak fajkutyáik, sőt még agaruk is?

- Képzeld!

- Az agarat úgy nevezik, hogy balsoj, vagy barzoj.

- Barzoj, igen. Az orosz cárok száz számra tartották, és ritkán adták ajándékba más koronás főknek.

- Miért kell mindjárt lelőni a megjegyzésemet?

- Bocs! Mi az ott a kezedben?

- Két jegy a holnapi agárversenyre, meg persze az egész kiállításra is. Látták, milyen odaadóan hallgatom a kutyáikról szóló dicshimnuszokat, meghívtak a holnapi versenyre, de mondtam nem vagyok egyedül, erre két ingyen jegyet adtak. Milyen gyönyörű állatok! Soha sem láttam még ekkora kutyákat, nagyok és mégis elegánsak!

Így került sor másnap a rendezvény meglátogatására. Ketten mentek el Nedelkóval, ugyanis Felícia nem akart velük tartani, mondván, hogy nem szereti a kutyákat, mert büdösek és hangosak, meg különben is fél tőlük. Nedelkó természetesen az agárverseny színhelyét kereste fel, Árus pedig elindult kószálni. Először a fajták szerinti kiállítást kereste fel, és természetesen a dobermannosokat. Kedvetlenül nézelődött, nem kedvelte ezt a formai tökélyre törekvő tenyésztői munkát. A kutyának legyenek meg a fajta jellegei, de legyen meg a karaktere, testi-lelki egészsége! Ott is hagyta a fajta bemutatókat, inkább átsétált a munkakutyákhoz. Megnézte, hogyan dolgoznak az őrző-védők, a nyomkeresők. Bámulatos, hogy mire képesek ezek a jól idomított állatok! Körbe járta a helyet, azt kereste, hogy még hol szerepelnek dobermannok. Az ügyességi (agility) pályán látta meg őket – Valit és egy szép barna színváltozatú dobermann szukát. Éppen „fellépésükre” vártak. A pálya elején, a start vonalnál álltak, illetve csak a gazdi állt, mert a kutya fegyelmezetten a bal lába mellett ült, és figyelmesen várt a parancsszóra. Nem akart Árus közelebb menni, ne zavarja meg őket, inkább félre húzódott, ahonnan ő jól láthatott, de őt nem. Innen figyelte izgatottan, hogyan teljesítenek. Így többes számban, hiszen közös munka, gazdi és kutyája közösen oldják meg a pálya feladatait. Az ismeretlen terepen a kutya csak a gazdája hozzáértő irányítása mellett tud minden akadályt hibamentesen teljesíteni. Ezért is húzódott Árus félre, ne vonja el Vali figyelmét.

A bíró intett, és ők összeszokott mozdulatokkal, nyugodt tempóval végig haladtak a pályán – nem siettek, hiszen a pontosság fontosabb ezen a versenyen, mint az idő, bár az sem elhanyagolandó, éppen ezért élénk léptekkel igyekeztek egyik akadálytól a másikig. Elsőnek a beállított lécet szép ívben ugrotta át a dobermann, utána következett a karika, vizes árok, palló, palánk, hinta, kúszás, meg a többi.

A „produkció” végén megálltak a bíró asztala előtt, és kedves gesztussal köszöntötték – Vali meghajolt és a dobermann egyet vakkantott, s mentek is tovább, kifele a versenypályáról. Árus önkéntelenül brávót kiáltott, és összecsapta a tenyerét. Átvették mások is a tapsot.

- Köszön! – húzta meg enyhén a pórázt a lány, s a kutya engedelmesen vakkantott.

Szétnézve a „publikum” sorain, megpillantotta Árust.

- Na, nézd csak, az útitárs! Micsoda meglepetés!

- Tegyük nyugodtan idéző jelbe a meglepetést! Nagyon reméltem, hogy itt lesz. Mikor megláttam a plakátokat, eszembe jutott az út, a beszélgetésünk a kutyákról, s a hegyek mögül kibukkanó nap, a hazai táj.

- Honvágy?

- Mondhatnám, úgy is…

Délután a szokott helyükön ültek a kis kávéházban. Nedelkó felhevülten magyarázott az agarakról, Árus ellenben alig szólalt meg.

- Akkor hazamész? – váltott témát Nedelkó.

- Megyek – jött meg Árus hangja. – Mondhatnám úgy is, hogy hív a szülőföld. Tudod, én itt jól megvoltam. Jó munka, elismertség, csínos barátnő. És mégis, lezártam minden itteni ügyemet, felszámoltam az érdekeltségeimet, és holnap este indulok. Szívesen vezetek éjszaka. Megvettem Felíciának a búcsúajándékot, egy arany karláncot.

- Értelek!

- Remélem, az kicsit megvigasztalja. Neked is vettem. Ezt a bicskát, mert tudom, szeretsz faragni.

- Köszönöm!

Árus hirtelen elcsendesedett, s csak nézte a semmit.

- Mi történt? – lepődött meg Nedelkó.

- Mi … hogy … ? Nem kérdezte meg a snauzer nevét! … Még csak meg sem kérdezte …

Bige Szabolcs Csaba

Bige Szabolcs Csaba: Felmagzott petrezselyem

Vargyas Áron bátyám, édesapám unokaöccse, régebben vincellér minőségben szolgált, de hogy a szerencse mellé szegődött, a maga ura lett saját, jó két hold szőlővel, három hektár szántóval, takaros házzal, s mindennel, ami ahhoz kell. Még a nagy fiának, Imrének is épített téglaházat, kétszobásat, ott a kert végében, de kijárattal a köves útra. Őszire felhúzták a falakat, a cserepek is a helyükre kerültek – így várta az új ház a tavaszt. Addigra a falak jól kiszáradnak, lehet vakolni, ajtót- ablakot berakni, s a nyári jó időben kívül-belül meszelni. Kisasszonynapjára már be is költözhet az új gazda, és még asszonyt is hozhat a házhoz, ha közben meg találna nősülni.

Még azonban nem tartunk ott, mert amit el szeretnék beszélni, az azon a nyáron esett, mikor még csak az alapokat rakták le az Imre házához. Én éppen náluk nyaraltam, végezvén az elemi iskola harmadik osztályát, s alig vártam, hogy kezdődjön a negyedik, legyek én is kiskirály, mert az úgy van – legalább is a mi iskolánk tájékán -, hogy „első osztály pacalista, másod osztály biciklista, harmad osztály nagy szamár, negyed osztály kiskirály” No, ez éppen így van! Ezért vártam az iskolakezdést, és nem nagyon törődtem a vakáció örömeivel. Szüleim észre is vehettek valamit, mert egyik reggel, csütörtök volt éppen, piac nap – jól emlékszem -, így szólott édesapám:

- Csomagolj váltóruhát, száras cipőt, olvasó könyvet, s némi játékot, mert ebéd után jő érted Áron bácsi. Akkorra végez a piacon, és kiviszen magához a hegyre, két hétre. Szívjál falusi levegőt, ne kornyadozz itt a poros udvaron, meg a macskaköves utcákon.

Ezt jól megmondta, nem is volt mit válaszoljak rá, hanem kaptam magam, s egy tarisznyába betettem szépen az új olvasó könyvemet esti művelődés

végett, valamint az esős napokra való kilátással a kis fából való vonatomat, amit születésnapomra kaptam keresztanyámtól Margit nénitől. Láttam, a ruhanemű gondját édesanyám magára vállalta, mert a váltóruhát, s az egyéb szükséges dolgot bele rakta egy olyan bőrönd-féle alkalmatosságba, ami papírmaséból készült, de rendes sarok volt rajta, meg kapcsos zár. Vulkánfíbernek becézték. Ki tudja, miért? Áron bátyám meg is érkezett pontban tizenkettőkor. Éppen harangoztak a Fehérpapok templomában, amikor benyitott a konyhába. Engem felkapott, s kétszer, háromszor feldobott a levegőbe, pedig lehettem úgy húsz vagy huszonöt kiló, ő meg szilimán, vékonypénzű ember de úgy látszik kemény erő szorult bele.

Tetszett nekem az efféle üdvözlés, hiszen jómagam légtornásznak készültem, mióta családilag ellátogattunk húsvét után a városban szereplő cirkuszba. Előbb megijedtem, amikor olyan borzasztó magasban megláttam a csillogó ruhába öltözött leányokat-fiúkat, de ahogy megkezdődött a műsor, egyik ámulatból a másikba estem, és nyomban elhatároztam, hogy én is ilyen légtornász leszek.

A csóréfejű búza és egyebek

Bözödön mértük fel Málnási Géza professzor úrral a helyi táplálkozási szokásokat a hetvenes években. Rendelés után a várószobában összegyűlt asszonyokkal, emberekkel beszélgettünk - kötetlenül. János bácsi, a tanító úr kezdte el néhány tréfás megjegyzéssel. Az asszonyok táskáikból gyorsan elővették a szalmát és fonták egész idő alatt a szalmafonatot, szalagot, ameddig folyt a szó.

Komoly hagyománya van ennek a szalmafonásnak. Kicsitől nagyig, mindenki ért hozzá. Főleg a leánkák. A megfont szalmából aztán készül a szalmakalaptól kezdve a falvédőig mindenféle hasznos dolog: táskák, szatyrok, gyermekjátékok, babák meg dísz. Például aratási koszorú. Nagy sora van annak! Egyszer termeszteni kell a megfelelő gabonát, aminek a szalmája alkalmas a fonásra. Ez pedig az alakor vagy, ahogy Bözödön mondják a „csóréfejű búza”. Ennek hitvány, kicsi a kalásza, de hosszú, vékony, hajlékony a szalmája. Aztán a hossza, vastagsága, színe alapján kiválogatják a szálakat, kicsit megáztatják, aztán ügyesen megfonják. A megfont fonatot aztán mángorolják, varrják, préselik, formálják, amíg kalap, vagy szatyor, vagy egyéb lesz belőle.

- Elég volt szalmacséplésből! – szólt a tanító úr.

- No, no! Komoly dolog a szalma itt Bözödön – válaszolt Mózsi bácsi.

- Igaz, igaz – bólogattak az asszonyok is.

- Lássuk, miért gyűltünk össze ma délután? – vette vissza a szót János bácsi – A doktor urak a bözödi ételekről, táplálkozási szokásokról akarnak hallani. Biztos éhesek!

- Lehet, a végére valóban megéhezünk! – jegyezte meg Málnási tanár úr.

Eleinte kissé döcögve indult el a beszélgetés, de aztán belelendültek, s egymás szavába vágva mondták el, mit esznek egész évben, hogyan készítik, kinek mi a szokása.

- Minden héten süttem három kenyeret – mondta Zsuzsa néni -. Egyik-egyik lehetett úgy két és fél kilós. Ez kitartott a következőig.

- Most nem süt? – kérdezte valaki.

- Ne szólj közbe! – igazították helyre a közbeszólót.

- Most nem, mert csak ketten vagyunk az öreggel. Ez addig volt, amíg a két gyermek, s leánka itthon voltak. Had mondjam tovább! Felhasználtam hat kiló lisztet, s egy kiló pityókát. Írják le, s számítsák meg, mennyit teszen ki egy év alatt.

Mások is sorolták, mennyi búzát, pityókát, törökbúzát használtak fel a háztartásban. Mennyi káposztát, murkot, s más zöldséget.

- Puliszkát eszünk szinte minden nap. Ha puliszkát keverek, úgy két kiló puliszkalisztet teszek a fövő vízhez. Sós vízhez (súgja a fülembe a nászasszonyom). Van egy nagy lábasom, mindig azt használom. Tudom a méretét, azért.

Folyt tovább a beszélgetés, mintha a fonóban lettünk volna. Az asszonyok, és néhány kislány, akik elkísérték szüleiket, fonták a szalmát szorgalmasan. Úgy járt a kezük, hogy nem is lehetett követni. Szóba került minden, amit a faluban fogyasztanak – amit esznek-isznak. Mózsi bácsi kiszámította ott hirtelen, hogy ő egyedül egy év alatt megiszik több mint három veder pálinkát, egy hordó bort.

Hamarosan sorkerült a disznóvágásra is. Megállapították, hogy a faluban nincs olyan család, ahol télen ne vágnának disznót. A legtöbben kettőt is – egyet a fagyok beálltakor, a másikat farsang idején. És minden nagyobb esemény: lakodalom, keresztelő, halotti tor alkalmával.

- Még Juliskáék is vágnak – jegyzi meg Zsuzsa néni -, pedig ők a legszegényebbek.

- De még a cigányok is! – toldja hozzá János bácsi -. Nézzék meg, nekik is a ház mögött ott röfög egy-két hízó. Ha ólra nem telik, fonnak egy kerítést fűzfavesszőből, s befedik valamivel, kátránnyal, vagy nájlonnal. Olyan, mint egy nagy kosár, de a disznó elvan benne. Azzal etetik, ami kerül. Vagy no…

A végén összeírtuk, összeadtuk az adatokat és kiszámítottuk az egy főre eső évi fogyasztást statisztikai módszerrel és igen elégedettek voltunk az eredményekkel. Zsuzsa néni utána meghívott hozzájuk, „hogy ne csak szellemi táplálékkal éljünk!” A tanító bácsi is velünk tartott. Feri bácsi a házigazda kancsó bort tett az asztalra, míg Zsuzsa néni ennivalóval traktált.

- Lássanak hozzá! – kínált szívélyesen – Ne csak beszéljünk az ételről.

- Beszéljünk másról! – kap a szón Feri bácsi, aki nagy mesélő. Most is már köszörüli a torkát, hogy egy jó történettel kirukkolhasson.

Ameddig falatoztunk, s ürítgettük a poharat, elmesélte Marcella néni és élete párja Ambrus bácsi esetét.

Történt, hogy Marcella néni megkapta ezt a nevezetes hongkongi influenzát. Nagyon beteg lett: lázas, elesett, mozdulni se tudott, s beszélni is alig. Ambrus bácsi ápolta, ahogy tudta – ült a konyha asztalnál, s bánatában pálinkát ivott. Kicammogott az udvarra, s a köréje sereglő majorságnak magot vetett. Így látta mindig az asszonytól – egy pléhkupával a szuszékban levő törökbúzából merített, s azt szórta ki az udvarra. Mikor visszament a beteghez megkérdezni, kíván-e valamit, Malvina néni megkérdezte, adott-e már a disznóknak?

- Na, ha nem, ott van a fazékban a pityóka, amit még a tegnap megfőztem, tedd bé a moslékos vederbe, törd össze, hints rá korpát, törökbúzalisztet, s forrázd le.

- Jó, jó! Leforrázom, de hozzak-é valamit neked?

- Csak tedd a dolgod.

Ambrus bá kiment, s elvégezte, amit az asszony rábízott.

- Készen vagy-é a moslékkal? – kiáltott ki neki Malvina néni.

- Készen, hát!

- Akkor hozd ide, lássam.

Ambrus bácsi bevitte a vedret, s odatette az ágy mellé. Malvina néni belenyúlt, a kezével megkavargatta.

- Mennyi lisztet tettél? - kérdezte.

Az ember megmondta.

- Ambrus! – szigorkodott meg az asszony – Vagy többet, vagy kevesebbet, de ennyit soha ne tégy!

Zsuzsa néni már százszor is hallhatta a történetet, de halványan mégis elmosolyodott, s kínálta tovább a harapni valót.

Marosvásárhely, 2010. 09. 12

Bige Szabolcs Csaba

Még a határ sem…

A négy polgárit elvégezve Vera beállt a pult mögé - nagybátya, Tibor üzletében. A rövidáru részleg lett az övé, s Tibor maradt a méterárunál. Azt nem adta volna át senkinek semmi pénzért sem.

„A méterárunál lehet legkönnyebben elveszíteni a vevő bizalmát” – mondogatta gyakran –, „milliméterre pontosnak kell lenni. Pontosnak! Nem mehet félre a vágás, mert akkor mérheted újra. Tudomány, sőt művészet a jó kereskedő munkája!”

Itt dolgozott több-kevesebb lelkesedéssel Vera, amíg közbe nem jött a mindent megváltoztató szerelem.

Ez pedig a következőképpen esett.

Egyik álmos délután szeleburdi mozdulattal leverte a cérnás dobozt, s a sok spulni szertegurult a padlón. Bosszankodva szedegette össze, s alig figyelt fel arra, hogy valaki a segítségére sietett. Csak amikor visszatette az asztalra a doboz, nézett fel, s szeme belecsodálkozott egy tengermély kék szempárba.

- Köszönöm! – rebegte.

- Nincs mit! – válaszolta a kékszemű, s azzal ki is fordult az üzletből.

Vera napokig a szőke, kék szemű fiúról álmodott, s várta, leste a feltűnését, de nem jelentkezett, s egy idő múlva kihunyt a láng, még mielőtt felloboghatott volna. A megyei székhelyen rendezendő nagyvásárra való készülődés aztán végképp kisepert minden más gondolatot, vágyat. Sátor helyet bérelt Tibor, és olcsó, könnyű, tarka kelmékkel kívánta elkáprázatni a vásár közönségét. A sátor sarkában Vera is kapott egy polcot a szalagok, kendők, s csecsebecsék részére. A háromnapos vásár a vége felé közeledett, mikor „végre megtaláltam” kiáltással a sátorhoz perdült egy fiatalember.

- Óhajt valamit? – fordult oda Vera.

- Nem ismer meg, kislány?

- Nem! És most mondja, mivel szolgálhatok?

- Nézzen már rám! Együtt szedtük össze a cérna spulnikat!

Vera hirtelen mindenre emlékezett – a tengermély szemekre, a szőke fürtökre, a kisfiús mosolyra és az álmokra. Haja tövéig belepirult.

- Mit … mit keres itt? - dadogta.

- Hogy én? Én itt lakoma városban, itt is dolgozom – magyarázkodott a fiatalember.

- Hogy én milyen udvariatlan vagyok! – kiáltott fel hirtelen – Csak dumálok itt és még be sem mutatkoztam! Szathmári Kovács Antal nagyreményű ügyvédbojtár, szolgálatára! – csapta össze a bokáját.

- Barta Veronika, rövidáru kereskedősegéd! – pukedlizett Vera mosolyogva.

Mindketten jót kacagtak a furcsa bemutatkozáson, s ezzel meg is indult a viccelődés, csevegés. Miközben Vera kiszolgálta a vevőket Antal kissé félrehúzódva várta, hogy folytathassák a beszélgetést, egymás megismerését.

A vásár utolsó napja volt, s így későig nyitva tartottak minden percet kihasználva a késői vevőkre vártak. Lámpagyújtás után is még tömeg hullámzott téren és a sátrak között. A sátrat nem akarták addig bezárni, ameddig bár egy vásárlóra is remény lehet. Hogy végül is véget ért a nap, a fiatalember maradt segíteni, lezárni ponyvával a sátrat.

Reggel korán álltak neki összepakolni, de bármilyen korán is kezdtek, Antal már ott volt – várt rájuk a lezárt sátor előtt.

- Te meg mit keresel itt? – tegezte le meglepetésében Vera.

- Segíteni jöttem!

- Azt, fiam, szívesen vesszük! – szólalt meg Tibor.

Miután felraktak mindent a társzekérre, ami majd hazaviszi a felszerelést, s az árut, Tibor megköszönte a fiatalember segítségét.

- Kedvelem a szorgalmas, segítőkész fiatalokat. Mivel foglalkozol, mikor nem a vásárban tekeregsz?

- Jogakadémiát végeztem, s most gyakornok vagyok.

- Derék dolog, hogy a jurátus úr nem átallja megragadni a munkát.

- Így tanultam édesapámtól!

- Kit tisztelhetünk a kedves papában? – kellemkedett Tibor.

- A városi árvaszék elnöke.

- Tiszteltetem. Barta Tibor vagyok, méter és rövidáru kereskedő, Veronika nagybátyja.

Így kezdődött és úgy folytatódott, hogy Anti gyakori vevő lett a Tibor boltjában. Tibornak nem is volt kifogása ellene, ha a vásárlásnak álcázott találkozás nem ment az üzlet rovására. Annyit azért megjegyzett, hogy illene a Vera szüleit meglátogatni.

- Tegyétek hivatalossá, nyilvánossá a találkozásaitokat, Sándor bátyám áldásával. A mi családunkban nem szokás diófa alatt kötni házasságot, nem szokás bagóhiten élni!

A fiatalok megszívlelték a jó tanácsot, és ettől kezdve minden ment a megszokott mederben. Antal, hogy letöltötte a gyakorlati éveit, a járásbírósághoz kapott fogalmazói kinevezést. Előtte levizsgázott annak rendje és módja szerint román nyelvből, s fel is esküdött a királyra. Elvégre a bíróságon csak megbízható ember dolgozhat! Szép fizetés és karrier várt rá.

Erre már meg lehetett nősülni!

Vera az esküvő után kilépett az üzletből. Férje nem engedte tovább dolgozni.

- Egy bírósági fogalmazó el tudja tartani a feleségét. Családom szégyene lenne, ha nem így lenne!

Megvettek – a szülök segítségével – egy tágas lakást a Rimanóczy utcában. Szerény körülmények között tartották a lakodalmat – szüleik bukszáját megviselte a házvásár, de hát egy ilyen komoly, jogi karrier előtt álló ifjú nem költözhet akármilyen külvárosi lakásba. Antal sokat megtett ezért a karrierért, szorgalmasan dolgozott, külön feladatokat is vállalt.

A harmincas évek végén aztán munkája elismeréseképpen Lugoson kapott állást a Városi Bíróságon. Itt érte a meglepetés, hogy nem volt elég a vizsga és eskütétel, elvárták, hogy a nevét is változtassa meg. A bizalom végett! Elvégre a bíróságon nem dolgozhatott akárki megbízhatatlan ember! Ezt nyomatékosan újra és újra tudtára adta új főnöke.

- Ha kell az állás, ne feledje, egy jó „patrióta” az ilyen dolgokban nem habozik!

Antal bólintott jelezve, hogy megértette.

- A neve tehát mától kezdve Anton Covaci – tette még hozzá a főnök.

Már a kinevezésekor tudta, hogy valami hasonlóra számíthat, de nem nagyon, volt vállaszása.

Végül jó állásnak látszott, jól is fizették, ő pedig jól dolgozott. Úgy számította, hogy a Rimanóczy utcai lakást eladja, itt vesz egy családi házat, s akkor lehozza ifjú feleségét is.

Felesége, Vera egyelőre még ott maradt Váradon. A házvásárlás ügye mind húzódott, míg végül a két várost elválasztotta a negyvenben kialakított határ, amikor a második bécsi döntés visszaadta Észak Erdélyt. Így adódott, hogy Antal román hivatalnok maradt, Vera pedig áldott állapotban Váradon rekedt.

Megoldhatatlannak tűnő helyzet.

Egyik nap Antal azt írta, küld hozzá valakit, egy ügyvéd kollégáját, és kéri Verát, mindenben kövesse barátja tanácsát. Hagyjon ott csapot, papot, kalapot s jöjjön. A lakást majd eladják a váradi rokonok.

Megérkezett a barát, aki csak franciául tudott. Szerencsére Vera nem jött zavarba, ha nem is anyanyelvi szinten, de elég jól megtanulta a nyelvet iskolás korában. Akkoriban divatban volt leányoknak is nyelveket tanulni, különösen franciát. Az olyan előkelőnek hatott a „társaságban”.

- Maga lesz a titkárnőm! Kinevezem! – mondta a francia.

- Igenis! – felelte jól nevelten Vera.

- Reggel indulunk a határra ellenőrizni, betartják-e a konvenciót?

Mivel a határ mindkét oldalán tevékenykedtek, nem tűnt fel senkinek, hogy Vera a túloldalon lemaradt egy megbízható falusi családnál. A francia, a nemzetközi ellenőr pedig megelégedve a „napidíjjal”, visszament a bizottsághoz jelenteni, hogy minden rendben van a határon.

Verát egy szekér elvitte a legközelebbi vasútállomásra és egy óra múlva boldogan ölelhette az urát.

- Látod, kedves! Még a határ sem választhat el tőled!

Bige Szabolcs Csaba

Dönci a turista

Dönci, úgy tűnik az Akadémián töltött évek alatt, kissé megkomolyodott. Egy-egy stiklit azért még elkövetett a barátaival. Például éjjelizenét adtak a rektor úr fiatal feleségének. Lett is gond belőle a következő szigorlaton. Felkészültek ugyan alaposan, mégis megizzadtak a vizsga végére, de végül mindannyian helytálltak.

Dönci bár nem sportolt, de nagyon szeretett kirándulni, hegyet mászni. Nyáron nagy gyalogtúrákat tett és télen is felkötve a sítalpakat, bejárta az ismertebb hegyeket-dombokat. Sok kalandot élt át túra közben, csúcsokra mászott fel, jéghideg hegyipatakokban fürdött, pásztorkunyhóban éjszakázott, csobánokkal¹ barátkozott, olyan is volt, hogy eltévedt.

Egyik nevezetes kalandja az volt, amikor egy szamárral járta hetekig a havast. Kápolnásfaluban egy ismerős gazdától megvett egy csacsit. A hátára pakolta a holmiját, sátrat, takarót, száraz ruhát – ha elázna -, élelmiszert. Ez utóbbi szalonnából, hagymából és egy zsák krumpliból állott. Csomagolt még cukrot, sót, egy tarisznya kétszersültet és egy marék vitamin tablettát.

Kirándulók mesélték, hogy néha-néha látták, amint a gerincen végig vándorol egy málhás szamarat vezető sportsapkás ember. Pásztorok is említették a szamaras embert, aki sajtért tért be hozzájuk. Azt mondták, hogy a kutyák barátságosan fogadták, mintha ide tartozna. Bár az idegennel máskor „bizalmatlanok” ezek a komondorok, Döncit nem bántották. A nyugalma vagy a szamár jelenléte hatott rájuk, vagy a fiúból áradó a „barát-szag”? A kutyák ezt megérzik és ha már ők elfogadták, a pásztorok is jó szívvel lettek Dönci iránt. Megkínálták az ételükkel, szálást adtak neki éjszakára és reggel feltarisznyálták friss sajttal, ordával.

Így barangolt Dönci heteken keresztül, míg ki nem fogyott az élelemből, s hogy a krumplija is elfogyott, lement a hegyről, és az első faluban eladta a szamarat éppen annyi pénzért, mint amennyiért vette.

1 csobán – juhász, a román cioban szó származékja