Vandra Attila:

Köszönj, kisfiam!

Samuka nem akármilyen gyermek volt. Neki volt egyénisége. Például idejekorán felismerte azt, amire Albert Mehrabian csak évek fáradságos munkájával jött rá: hogy a verbális kommunikáció az emberi kommunikációnak csak elenyésző része. Akkor tehát elvileg jól eligazodik az ember gyermeke jelbeszéddel. A felnőtt, pedig, aki lenéző arroganciával kezeli a “csak egy gyermek”-et az bizonyítsa be felsőbbrendűségét! Legalább annyira, hogy értse meg a a saját gyermekét. Mi az, hogy nem érti a jelbeszédet? Tanulja meg, ha netán elfelejtette! Mutasson jó példát! Tán tőle nem várja el, hogy tanuljon meg szavakkal kommunikálni? Mi jogon? Ő nem várja el a felnőttektől, hogy jelbeszéddel közöljék modanivalójukat. Sőt megérti amit mondanak. Akkor tessék őt is megérteni! Nézze meg az ember! Micsoda oligofrén társaság!

Samukát feltehetően nem fogja az utókor a türelmes pedagógusok példaképévé állítani, mert bizony elég heves dühkitöréssel nyugtázta, ha valamelyik buta tanítványa elégtelenre vizsgázott. A felnőttek e téren való idomításában elég kitartó volt, mert több mint három évig meg se szólalt.

A nagyszülők már komolyan aggódtak emiatt, s a logopédus szakvéleményezése is szóba került már. Szülei valamivel optimistábbak lettek, amikor megtudták, hogy Newton és Einstein se beszélt négy éves kora előtt. Na, valljuk be az igazat, inkább önbiztatás volt. A hangszálainak megbetegedését már rögtön születése után ki lehetett zárni, mert a szülészeten volt olyan hangereje, mint a többi babának együtt véve. A halláskárosulás vagy az alacsony intelligencia se merült fel, mert bonyolultabb szóbeli üzeneteket is simán megértett, csak azt remélték a szülők hiába, hogy ezekre ő válaszolni is fog...

Samuka végül belátta, hogy ilyen idióta tanítványokkal nincs mit kezdenie, s feladott minden reményt, hogy “normálisan” kommunikáljon szüleivel. Megsajnálta a már komolyan aggódó családtagjait, és megszólalt. S hogy teljesen eloszlassa a már-már magasra hágó szülői kételyeket fejlődése esetleges visszamaradásával kapcsolatban első szava nem a “mama” vagy a “tata” volt, hanem a dackorszak jellegzetes kifejezése, a “Nem!” Hiszen három éves elmúlt már…

• Kérsz még Samuka?
• Nem!
• Akkor elvehetem a tányért?
• Neeem!

Na, persze erre lehetett is számítani, mert e ilyen jellegű társagás addig is folyt, míg Samuka csak fejrázással közölte a “Nem!”-et. Azzal kárpótolta szüleit a késésért, hogy egyből mondatokban kezdett beszélni, minden hangot helyesen ejtve.

Samuka azt már igazán rossz néven vette, hogy ettől a látványos fejlődéstől elvakulva a szülők-nagyszülők azonnal nevelési rohamot kaptak, hiszen rohamléptekkel be kellett pótolni a szocializációjában a beszéd kimaradása miatt keletkezett űröket.

Tudta Samuka, amit tudott, hogy a “Tudjátok ő még nem beszél...” szülői magyarázkodás után az a sok hibbant ismerős, akinek máskülönben első dolga lenne letámadni őt, a szüleit látja el fejcsóválással, aggodalmas hangvételű jó tanácsokkal, amelyek közt a “már illene” minden második mondatban előfordul. A számára boldog időszaknak azonnal vége szakadt, miután beszélni kezdett.

Szülői szemmel nézve a sürgősen bepótolandó szocializációs hiányokat, fő helyen természetesen a “Köszönjszépenkisfiamazismeretlennéninek”, és a “Monddmegszépenhogyhívnakéshányévesvagy” típusú hülyegyerek, akarom mondani hülyefelnőtt szövegek állnak. Mert egy gyermek azonnal életveszélybe kerül, ha ezt nem tudja. Ugyanis az agyalágyult felnőttek mást nem is tudnak kérdezni az ember gyerekétől, s ha valamely hülye szófogadó totyogó ezt elszavalta nekik, azonnal le is zárják a beszélgetést, hiszen gyermekkel való kommunikációs képességük ezennel azonnal ki is merül. S még ők mondják a nagyobbik gyermeküknek: “Te vagy a nagyobb, legyen több eszed!”

Samuka nem igazán értékelte a potenciális agyalágyultakkal való találkát, hiszen annak első következménye e hülye kérdésekkel való lerohanás volt, melyet válasz hiányában rosszallás, “mármegintnemviselkedszmegfelelően” éreztetése, az “illene már” hangoztatása követett, majd egy dögunalmas, véget nem érő beszélgetés következett, mely közben őt levegőnek nézték. Felháborító! Egy adott pillanatban betelt a keserű pohár, és a válaszként a “köszönjszépenkisfiamjóskabácsinak”-ra teljes erőből bokán rúgta édesapja volt osztályfőnökét. Ami utána következett, az pedig egyáltalán nem erősítette meg az idegenek iránti vonzalmát... Nem elég, hogy idegesítette az a pasas, még meg is szidták jogos érzelemnyilvánítása miatt! Hol vannak az emberi jogok?! Így a következő idegennel való találkozást még nagyobb ellenérzéssel fogadta. S hasonlóan heves érzelemnyilvánítással.

Szüleit hamar beidomította, hogy nála vannak “tabu” kifejezések. Az előbb említetteket csak a “jajdeügyeskisfiúvagy” szárnyalta túl. S se szép szó, se szidás, se ígérgetés, se fenyegetés nem tudta rávenni, hogy hatásos konfliktuskezelési módszereit mellőzze. S azt se zavarta, hogy szüleivel példálózták Brassóban a közmondást: „Cipésznek a jó cipője, tanárnak a jó gyermeke...” Szülei végül feladták. Még mindig jobb volt, ha nem köszön, mintha bokán rúg valakit. S könnyebb volt az idegeneket figyelmeztetni, mint őt rávenni, hogy ne rugdosódjon.

Hat éves volt, amikor az első idegen kifogott rajta. A néninek szimpatikus lett a köszönés problémájában mutatott határozott magatartásával. Legközelebb köszönés helyett a következőkkel fogadta:

- Nekem ne köszönj! Nehogy köszönni merj! – mosolygott rá. Majd nem foglalkozott vele többet. Na, lett dilemma ebből! Most hogy csinálja az ellenkezőjét, mert akkor köszönnie kel! Amikor jó távol volt, Samuka utána szólt: “Szia!” Na persze nem „Kezicsókolom…” Ki a franc akar kezet csókolni neki?

Aztán a tanító néni vette a rá a köszönésre. Igaz, azt még kiharcolta, hogy “Szia”-t köszönhessen. Neki előjogai voltak. Másnak nem volt ez megengedve. Osztálytársai belenyugodtak, hogy neki előjogai vannak…

Mikor másodikos lett, szülei egyre gyakrabban szembesültek azzal, hogy barátaik büszkén mesélték, hogy találkoztak Samukával és ő - minő megtiszteltetés! - köszönt nekik.

- Hiszen, ha látom! – tamáskodott az apja. S neki lett igaza. Mert Samuka legközelebb megint nem köszönt. Aztán szülei rájöttek az ellentmondásra. Samuka újabban udvariasan köszön, de csak ha szülei nincsenek jelen... Hja, igen, van aki tud szülőt idomítani…

Vandra Attila:

Karambol a folyósón

Kinga nem maradhatott ki a buliból. Az öntözőben maradt vízzel lelocsolta Sanyit, de már rohant is kifele az ajtón. Tudta, hogy tette nem marad megbosszulatlanul. Feltépte az ajtót, kiperdült, de megcsúszott az ajtó előtt levő víztócsán, s el is terült volna, ha nem ütközik neki egy magas szőke srácnak. A srác elkapta a hóna alatt, Kinga belekapaszkodott. Ám az a fogás a mellén úgy érte, mintha áram rázta volna meg. Soha se érzett még ilyent. Hirtelen olyan lett, mint a főtt rák. A srác érezte, hogy keze rossz helyre csúszott. Egy pillanatig megbabonázva nézték egymást, egyik se tudott egy szót se kinyögni. A szolgálatos tanár hangja térítette őket magukhoz, aki elkapta a Kinga után bosszúálló fúriaként kiszaladó Sanyit.

- Elment a szép eszetek? Ki akarjátok törni a nyakatokat? Menj inkább a takarítónő után s kérd meg, törülje fel ezt a tócsát. S nyughassatok!

- Megyek én! – ajánlkozott Kinga jó ürügyet találva az eltűnéshez. Miközben leviharzott a lépcsőn, még visszapillantott. A magas szőke srác még mindig őt nézte. „Még csak bocsánatot se kértem. S azt se mondtam, hogy köszönöm, amiért nem hagytál elesni!” - gorombította le magát. A lépcsőfordulón már túl volt, de még mindig a hátán érezte a fiú tekintetét. Érezte szíve minden dobbanását.

- Hogy ki van pirulva kisasszony! – állapította meg a takarítónő. – Nem kellene így rohangálni, mert baj lesz belőle! Még elesnek, s megütik magukat!

- Zsóka néni, az osztályunk előtt van egy víztócsa, és…

- Jó megyek már… - indult fel a lépcsőn Zsóka néni.

Kinga habozott. Vajon ott van még az a fiú az osztályuk előtt? Nem kellene szembe menni vele… Mit mondana neki, hogyan magyarázkodna?

A visszatérő takarítónő hangja józanította ki:

- Kisasszony, még mindig itt van? Becsengettek…

Hát persze, mindennek a tetejébe Kockafej már az osztályban volt… Mehetett a táblához… Szerencsére a matek mindig erős oldala volt. A matekolimpiász megyei fordulóján harmadik lett a tavaly. S még a feladat ismerős volt, épp a tegnap oldotta meg önszorgalomból. Gépiesen írta a megoldást a táblára, de közben megint az a jóképű szőke srác jelent meg lelki szemei előtt…

- Kinga, mit csinálsz, álmodozol felelés közben? – térítette vissza Kockafej hangja a szürke valóságba.– Az osztályban kitört a vihogás.

- Neeem! – felelte zavartan Kinga, s folytatta a feladatot.

- Háát, háát! – mondta a tanár a végén. –Tőled láttam már jobb feleletet is. Nagyon figyelmetlen voltál ma. Ez csak kilences, nem tízes. Mi van ma veled? Szerelmes vagy?

Az osztály megint felnyerített.

- Nem! – szűrte ki a szavakat Kinga a fogai közül, s ebben a pillanatban meg tudta volna fojtani kedvenc tanárát. Ellenőrzőjét mérgesen csapta be a táskájába. Azt már szerencsére nem vette észre Kockafej, hogy óra közben még elálmodozott vagy kétszer. Panni könyöke térítette magához mindkét alkalommal. Mivel utolsó óra volt, vette a táskáját, s indult ki az ajtón. Amikor elindult volna lefele a lépcsőn, ismét megpillantotta a jóképű szőke srácot. Épp a lépcsőfordulóban beszélgetett valakivel. Kinga gyorsan visszahúzódott, de túl későn. Pillantásuk találkozott. A lány érezte, hogy megdobban a szíve, s elönti a forróság. Sietős léptekkel visszament az osztályba. Panni látván, hogy mennyire hirtelen fordult vissza barátnője, ő is visszafordult.

- Mit hagytál el?

- Semmit. – pirult el Kinga.

- Kivel nem akarsz találkozni? – érzett rá Panni a valós okra.

- Azzal a szőke sráccal – nyögte ki Kinga nagy nehezen.

- Melyikkel?

Na persze, Panni nem látta a jelenetet. S hogyan magyarázkodjon? Habozott.

- Mindjárt kiürül az osztály… súgta oda neki Panni. Hiába, még az óvoda óta legjobb barátnője. Úgy se tudná sokáig titkolni előtte. Tette magát, hogy matat a padjában, kipakolt a táskájából, mintha keresne valamit.

- Mi az istent csinálnak ezek? Szerelmesek a suliba? – dohogott Kinga magában. Végtelennek tűnt az idő, mire kiürült az osztály.

- Na, ki vele! – szólt rá Panni, aki közben beült melléje. Kinga elmesélte a történteket.

- Olyan ciki! Azt se mondtam neki bocsánat! Se azt, hogy köszönöm! Ott álltam vörösen, mint a főtt rák, s most hogy menjek vele szembe?

- Mondd meg neki legközelebb.

- Hülye vagy? Ahányszor meglátom, olyan leszek, mint a főtt rák… Olyan ciki az egész… Te odaállnál eléje talpig elpirulva dadogni?

Hát, igen, ekkor már Panni és kénytelen volt elismerni, hogy rém ciki a helyzet.

- De ki az? – kérdett rá.

- Nem tudom, még nem láttam. Biztos az idei gólyák közül való, s nem nálunk járt általánosba. A folyosónak azon végéből jött, ahol a kilencedik osztályok vannak.

- Szőke, magas?

- Farmerdzsekis.

- A fél suli abban jár… - mondta Panni lemondóan. De azért kikémlelt, s lenézett a lépcsőn is. – Szabad az út! – tért vissza.

Elindultak lefelé a lépcsőn. Már a kijárati ajtó előtt voltak, amikor a hatalmas ajtó kitárult. A szőke fiú lépett be rajta.

Kinga legszívesebben megfutamodott volna, de csak állt földbe gyökerezett lábakkal, s a szíve a torkában vert. A fiú meglepetten állt meg az ajtóban, s nagy zavarban volt. Láthatóan mondani akart valamit, de képtelen volt megszólalni. Panni azonnal felmérte a helyzetet.

- Én sietek haza, kiengedsz légy szíves? – szólt a sráchoz. A fiú egy pillanatra félrehúzódott, hogy helyet engedjen neki, majd visszalépett, továbbra is elállva az ajtót. Mintha haladékot szeretett volna kapni, hogy megszólalhasson. Kinga mire felocsúdott, már nem volt hol kimenekülnie, ehhez vagy meg kellett volna szólítania a fiút, vagy félre kellett volna tolnia. Panni a fiú háta mögött visszafordult, rákacsintott Kingára, ökölbe szorított kézzel kívánt sikert neki, majd eltűnt. Kinga gyilkos pillantást vetett barátnője után. Néhány pillanatig hallgattak, esetlenül állva egymással szemben, majd egyszerre szólaltak meg:

- Bocsá… - harapták el a szó végét mindketten meglepődve a másik hangjától. Újabb hallgatás következett. Egymásra pillantottak, majd továbbra is ott feszengtek mindketten szemlesütve. Végtelennek tűnt ez a pillanat.

- Bocsánat, hogy elütöttelek a múlt szüneten –, törte meg a

csendet Kinga. S még meg se köszöntem, hogy nem hagytál elesni. Nagyon szégyellem magam, - hadarta el szemlesütve. – Huh, kimondtam. – Túl vagyok rajta!

- Én se kértem bocsánatot, mert… tudod… hogy izé, … hogy megfogtam … a tudod… a… Szóval nem akartam, de… habogott a fiú.

- Véletlen volt, tudom… vörösödött el megint talpig Kinga. Nem bírta tovább. Innen menekülnie kell. Félretolta a fiút, s annyit mondott magyarázkodva:

- Ne haragudj, sietek haza, sok a leckém…

A fiú helyet engedett neki. Kinga úgy sirült ki mellette, nehogy hozzáérjen. Ahogyan elhaladt a fiú mellett még észrevette, hogy a srác lehervadt, mint a bili füle. Sietősre fogta a lépteit, s már jó néhány méterre lehetett, amikor utolérte a fiú szava.

- Nem jössz el négyre a Flórába? Nagyon finom fagyit lehet ott kapni… A fiú hangjából kiérződött a kétségbeesés: „Ne menj el…”

- Ott leszek! – fordult vissza egy pillanatra a lány. Azonnal meg is bánta meggondolatlan válaszát. – Állj, meg, s mondd vissza! – mondogatta magának, de a lábai futásnak eredtek, mintha meg akarták volna hiúsítani szándékát. Ahogy befordult a sarkon lelassított.

- Jaj, de hülye vagyok, jaj, de hülye vagyok! – mondogatta magának. Egyre lassabban ment hazafelé. A végén már inkább vánszorgott, mint ment. Egyik pillanatban örvendett, hogy igent mondott, a következő pillanatban bánta.

„Úristen, még azt se tudom, hogy hívják!” – villant belé a felismerés. „Apu, megyek találkára egy sráccal, de nem tudom még a nevét se…” képzelte el a kérezkedést. „Hűű, mi lenne abból… Nem baj, legalább lenne mire hivatkozzon, hogy miért nem ment el… Szegény, vajon mennyit várná ott? Legalább befejeződik az egész… Elkérezkedik, apja megkérdi kivel, ő visszafelesel, hogy „Úgy se ismered!”, erre az apja felkapja a vizet, ő meg dühösen bezárkózhat a szobájába. Igen ezt teszem, döntötte el, amint a kapujuk elé ért.”

- Szia, Apu, vissza kell mennem a suliba négyre, takarítani az osztályba. Az oszi berendelt minket nagytakarítást tartani, mert akkora a disznóól, hogy idáig látszik – hadarta el, amikor apja ajtót nyitott. „Úristen hazudtam! Minek csináltam? Juúj, ha rájön! Most már nincs visszaút, el kell mennem itthonról. De nem megyek oda” – határozta el.

- S miért nem maradtatok ott az órák után? S miért pont szerda délután, amikor csütörtökre van a legtöbb tanulnivalótok?

- Mit tudom én, így állt fel az oszinak! – vetette oda Kinga dühösen. – S még egy csomó házit is hagyott fizikából. – Meg is szeppent azonnal. „Hogy én mekkora címeres ökör vagyok… S ha most felhívja az oszit…” – De az apja nem hívta fel, hanem ebédelni szólította. Kinga gyorsan magába seperte a levest, a másodikból alig vett, hogy hamar felállhasson az asztaltól, nehogy még vagy kétszer visszafeleseljen apjának. Az utóbbi időben gyakran fordult elő, a tavasz óta, mióta betöltötte a 14-et elég raplis kamasz lett belőle. Igaz, inkább anyuval szokott ő feleselni. Vele aztán nagyon tud, de jó, hogy ma túlórázik. Pedig, ha feleselne talán… De ez az utolsó alkalom volt, hogy ez még megfordult a fejében.

Beszaladt a fürdőszobába. Apja leült a számítógépe mellé, hogy folytassa munkáját. Ám megszólalt benne valami belső riasztókészülék, nem tudta megmagyarázni, hogy mi nyugtalanítja, de nem bírt a munkájára figyelni. Pedig most, hogy a vége felé járt, egyre türelmetlenebb volt, hogy készen lássa már a regényét. Máskor úgy a munkájába feledkezett, hogy a házat is el lehetett volna vinni a feje felől. Most képtelen volt odafigyelni. Felkelt, ivott egy pohár vizet, odatett egy kávét, kiment a kamrába, megevett egy almát, kimosta kávéscsészét, amit mindig a felesége, Réka szokott morgolódva összeszedni asztaláról 3-4 társával együtt („Ha már nem mosod el, legalább nem lehet a konyhába kivinni?”)… Végül benyitott a fürdőszobába. Illetve csak akart, mert a lánya még mindig benn tartózkodott.

- Befulladtál? – kérdezte a zárt ajtón keresztül.

- Tusolok – jött a válasz az ajtón túlról.

- Takarítás előtt?

- Igen, na, hülye vagyok! Most már mit tegyek, ha nem vagyok olyan tökéletes, mint te és nem gondolom át minden tettemet előre! – feleselt vissza Kinga, de azonnal az ajkába is harapott. – Jaj de idióta hülye vagyok, akkora, mint egy címeres ökör – dobbant a szíve a torkában, de a vész elvonult a fürdőszobaajtó elől.

- Megjött a ciklusa, mi van ezzel a leánykával, hogy ennyire ideges? – morfondírozott az apja, miközben megint a számítógépe elé ült. A belső radarja egyre erőteljesebb vészjeleket közvetített, de nem tudott értelmes magyarázatot találni fokozódó rossz előérzetére. Tipikus férfiként elhessegette ezen érzéseket, mert nem volt rájuk logikus magyarázat. Végül csak kinyílt a fürdőszobaajtó. Utána Kinga szobájának ajtaja csattant a nem éppen finom csukódástól.

Kinga apja bekopogott a lánya szobájába.

- Maradj kinn, öltözöm! – mordult rá idegesen Kinga, mintha az előbb nem zárta volna kulcsra az ajtót. – Már öltözni se lehet ebben a házban nyugodtan!

- Jobb, ha békén hagyom. – döntötte el az apja. – Majd beszélek vele később, ha egy kicsit megnyugodott.

Közben bent a „Nincs egy nyamvadt rongyom, amit felvegyek!” klasszikus női jelenet játszódott le. Kétszer felpróbálta egész ruhatárát minden kombinációban, egyikkel se volt megelégedve. Az egyébként pedáns lány szobájában már az ablakkilincsen is ruha volt. Az ágyon farmerkosztüm, mellette egy másik farmer, „csóréderekú” trikók különböző színekben. A székeken ruhácskái díszelegtek, az asztala szoknyákkal volt kidekorálva, blúzkiállítástól nem is igen lehetett látni őket… Az egyik túl szürke volt, a másik túl színes, a harmadik túl klasszikus, a negyedik… egy adott pillanatban rémülten pillantott az órájára, majd hirtelen kikötött az egyik ruhapár mellett.

- Szia, apu, mentem! - viharzott el a lány kis idő múlva. Rövid szoknya volt rajta, s fehér blúz. S kis fekete retikült viselt.

- Hova sietsz ennyire, öt percre lakunk a sulitól! Te takarítani mész, vagy találkád van az osztályfőnököddel? – tette hozzá az apja csúfondárosan, amikor kinézett utána. Az apa megdöbbent a saját szavaitól. – Hogy mondhattam ilyent! – mérgelődött. Kinga nem válaszolt, hanem elviharzott. Apja bezárta az ajtót, s az orrát ekkor ütötte meg egy diszkrét illat. Felismerte felesége 200 eurós kölnijének illatát, amit 40 éves születésnapjára vett neki. Ekkor egyetlen képpé állt össze a hazajövetelkor kimaradt, máskor elmaradhatatlan puszi, a tekintetének a kerülése, a fokhegyről odavetett válaszok, a véget nem érő pepecselés a fürdőszobában, a tusolás napközben, a lehető legszexisebb öltözék, az elmaradt lecke, (máskor első dolga volt, hogy túl legyen a leckéin, hogy délutánja-estéje szabad legyen), a fura magyarázatok.

A lány egyértelműen hazudik neki, az idegesség, a feleselés, a… A diagnózis egyértelmű. Találka. Ez a lány szerelmes. És hazudott neki. S nem tudja megakadályozni már, hogy elmenjen.

Furcsa érzés kerítette hatalmába. A lánya találkára ment, de hova, kivel, meddig, mit csinál ott, vajon… a szíve összeszorult. S azokat a kérdéseket nem tudja feltenni neki… S az érzés, ami hatalmába kerítette deja vu benyomást keltett benne.

Pont most, nyolcadik osztály elején. Amikor tanulnia kellene, ahelyett, hogy ilyesmin járna az esze. Ráérne majd a gimiben. Amikor érettebb hozzá. Jaj, kivel mehetett el… Hátha valami szexéhes egyetemista, aki könnyű áldozatot lát benne. Jaj, ilyesmiről sohase beszélt vele. Kellett volna…

– Hogy lehettem ennyire hülye, hogy elengedjem! Hogy nem vettem észre hamarább? Tisztára vak voltam, hiszen az orrom előtt készült a találkára. Én kapitális barom! Hogy nem hallgattam a megérzéseimre! Még hogy tusol takarítás előtt! Ki kellene álljak a Kapu[1] utcára, s elbődüljek, hogy múúúú! De ezt nem hagyom annyiban! Hazudott. Ezt nem engedhetem meg. Ha hazajön, ezért megkapja a magáét! Ha most elkezd hazudozni, mi lesz később, a gimiben?

Telefoncsengő megszakította a merengésben. Hátha ő telefonál… – indult reménykedve gyors léptekkel a dolgozószobája felé.

– Na persze, én is felhívhattam volna, hogy nem jutott eddig az eszembe! Ha nem ő lezárom, bárki legyen is, majd visszahívom. Előbb vele kell beszélnem… villant az eszébe, de ahogy belépett a dolgozószobába rádöbbent, hogy a csengés a Kinga szobájából jön. Itthon felejtette a telefonját. Vagy akarattal hagyta itthon? Ugyanolyan telefonjuk volt, s azonos módon is csengett. Mert Apuci kislányának pont olyan kellett, mint neki. S Anyut ette a sárga irigység a közöttük levő viszony miatt. A telefon elhallgatott.

Ekkor eszmélt rá, hogy mi volt az a deje vu érzés. A sárga szörny fojtogatta, mint egykor, amikor a feleségét a kollégája kerülgette. S ráadásul a házasságuk is válságban volt… Akkor tudta, hogy mit kell tennie. Réka azóta se tudta meg, hogy milyen féltékeny volt akkoriban. Még a napokban is szemére vetette, hogy sohase volt féltékeny, nem is szereti igazán. De most? Hiába dekorálná ki a lánya szobáját piros rózsával. Hiába vinné el Velencébe. Hiába… Még nevetségessé is tenné magát. Mi üzenne ezzel? „Ne nőj fel Apuci kislánya?” Mindaz, ami most történik, az kiszaladt ellenőrzése alól. Tehetetlennek érezte magát. Jót tett, hogy tudatosult ez benne. Egy pillanatnyi haladékot adott neki.

– Úristen, normális vagyok? A lányomra vagyok féltékeny? – hasított belé a felismerés. Most kezdte megérteni, hogy a lánya miért feleselt annyit az anyjával, s kelt mindig az ő pártjára vitáik közben. S a felesége miért kötözködött annyit Kingával. Ez nem egyszerűen kamasz-szülő konfliktus volt, hanem két nő versengése. Élektra-szindróma[2]. Eddig erről csak hallott, s a beteges hajlamú emberek között tartotta elképzelhetőnek. S íme, most magán tapasztalja…

– Nem kellene ezt éreznem – hessegette el magától az érzéseit, de azok nem fogadtak szót. Ismét újra úrrá lettek racionális gondolatain. – Hazudott, ezt nem engedhetem meg! Jaj, mit tegyek, nagyon elronthatom. S pont most nincs itthon Réka… Elővette a telefonját, s felhívta. Még átvillant az agyán, hogy mit fog ő most kapni ezért, hiszen ő engedte el, ő a hibás, mert nem ügyelt rá, mert ő csak a regényébe temetkezik, nem lát, nem hall, mintha nem is lenne kamaszkorú lánya, akire vigyázni kell, ilyen felelőtlen minden férfi… Na, mindegy, de most tanácsra van szüksége.

– A hívott szám jelenleg nem kapcsolható… - a francba! Persze, értekezleten mindig lezárja. Na, ezt egyedül kell megoldania.

Megint megszólalt a Kinga telefonja. Benyitott a Kinga szobájába.

– Szent Habakuk, mi van itt! – nézett körül. S hol csörög ez a fránya telefon? Hátha őt hívja... Na persze, akkor nem a saját számát hívná. Végül csak megtalálta a telefont az egyik széken az egyik ruhadarab alatt. Ezért maradt ez itthon. Kezébe vette. Panni hívta. Le is tette a telefont hamar vissza ahonnan elvette. Még az kellene, hogy észrevegye, hogy ő matatott a telefonjával. Kiment a szobából. Úgy hagyta rendetlenül.

Aztán megint a hatalmába kerítette a szorongó érzés. Vajon kivel van? Vajon mit csinálnak? Vajon mióta ismeri? Ki lehet a fiú? Vajon… Meg kell mondanom neki néhány dolgot. Rögtön, ahogyan hajön. Le kell szögezni néhány szabályt. S az, hogy hazudott… S azt se felejtse el, hogy nyolcadikos. Eddig kiválóan tanult, matekból megmondta a tanára, az a Kockafej – hogy is hívják valóban? – hogy fölösleges pótóráztatni. A magyartanára is dicséri, még a románnal sincs baj, a magántanára meg van vele elégedve, Románia földrajzát most kezdték meg, de földrajzból mindig tízese volt, de eddig mindig a tanuláson volt a feje… Sohase kellett biztatni, hogy tanuljon. De mi lesz most… Próbálta elképzelni, amint elmondja neki, hogy… Aztán elképzelte a lánya válaszait, s mindig egy raplis kamaszválasz „kapott” rá. Csak jött-ment fel-alá a lakásban, s jártak a gondolatai, mint a motolla. Végül töltött magának egy konyakot.

– Na, ilyet se tettem még, sohase ittam egyedül! – állapította meg. A konyakot egyből felhajtotta. Még töltött egyet magának. Vissza is töltötte azonnal. Józannak kell maradnom… Az idő lassan telt… Vajon mikor jön haza?

Kinga sietve ment a Cenk alatti sétányon található cukrászda felé. Kellemes májusi napsütés volt, s enyhe szellő fújdogált. A táskájába nyúlt, hogy elővegye a telefonját. Ekkor vette észre, hogy otthon felejtette. Megkérdezett egy járókelőt. Három óra negyvenhét perc. Még van szinte egy negyed óra.

– Jaj, nem szabad ilyen hamar odaérnem! – gondolta, s elővette a retiküljéből a tükrét. Gondolta még igazít egyet a sminkjén, azzal is telik az idő, de a tükörbe pillantva, a válla fölött meglátta a közeledő fiút. Ekkor megint megbánta, hogy eljött, legszívesebben elmenekült volna, de már nem volt visszaút. Látta a tükörben, hogy a fiú már megismerte, s sietősre fogta a lépteit. Hamar bezárta a retikült, nehogy a fiú észrevegye, hogy mivel foglakozott.

– Szia! – köszönt rá a fiú.

– Szia! – felelt Kinga nagy zavarban – Eszébe jutott, hogy még a fiú nevét se tudja. Egy ideig esetlenül álltak egymással szemben.

– Én Ádám vagyok! – jött meg a fiú hangja. – Még be se mutatkoztam…

– Én … Kinga. – dadogta a lány elpirulva. Szinte azt mondta Éva…

– Tudom. – válaszolta Ádám mosolyogva.

– Honnan? – lepődött meg a lány.

– Láttam a fényképedet a „büszke vagyunk rájuk” tablón. Felismertelek. Nem semmi, amit elértél… – mondta elismerően, de aztán elhallgatott, nem tudta mit mondjon, semmi se jutott eszébe. Ádám esetlenül tette-vette a karjait, nem tudta mit tegyen velük. Végül maga mögé rejtette őket. Elindultak. Mentek egymás mellett, hallgattak. Kinga törte meg a csendet.

– Te melyik suliba jártál eddig?

– Én? Négyfaluba, a Zajzoniba. Most a IXA-ban vagyok, a matek-infó osztályban. Valahogy elindult a beszélgetés. Kinga azon kapta magát, hogy be nem áll a szája, mintha élete függne tőle. Mintha attól félne, hogy ha elhallgat, akkor Ádám hirtelen köddé válik. Lassan a cukrászdához értek. Egy fa alatt választottak asztalt maguknak, a kerthelyiségben, és egymás mellé ültek a kör alakú asztalnál. A pincérnő megjelent felvenni a rendelést.

– Két ház specialitása fagyit kérünk. Jó sok csokimázzal! – szólt a fiú.

Kinga kicsit közelebb húzta a székét. Egy idő után a fiú is megigazította az övét. Megint közelebb kerültek egymáshoz. Közben kihozták a fagyit, hatalmas adag volt. A tetején tejszínnel díszítve, s csokimázzal leöntve.

– Tényleg nagyon finom ez a fagyi. Szoktál idejárni?

– Egyszer voltam itt a szüleimmel. Aztán még egyszer, a két legjobb haverommal a sikeres felvételi után. Ide jöttünk megünnepelni, hogy mind a hárman bejutottunk, s továbbra is osztálytársak maradunk.

Lassan kóstolgatták a fagyit. Kinga jobb kézzel, a fiú ballal. Szabad kezük ott pihent az asztalon. S egyre közelebb került. Egy adott pillanatban „véletlenül” összeért… Kinga keze megrándult, de nem vette el, hanem még közelebb nyomta. Ádám megfogta a kezét.

– Olyan szép vagy…

Kinga elpirult, s az eddigi csacsogását nem tudta folytatni. Csak annyit tudott kinyögni:

– Kösz…

Egy ideig csendben ették fagyit, s közben egymást nézték. Kezük lekerült az asztal alá, s ott fogták tovább. Minek lássák mások is… De hát olyan mindegy volt. Kilométerről lerítt róluk az első szerelem. Egy adott pillanatban megkondult a Fekete-templom órája. Felet ütött.

– Mennyi az idő? – Kérdezte a lány riadtan. A telefonom otthon maradt…

– Fél hat – vette elő a sajátját a fiú.

– Jaj, nekem mennem kell, mert apámnak azt mondtam, hogy takarítani megyünk a suliba. Ha rájön, hogy hazudtam neki... Azt se tudom, mit mondok neki.

Fizettek, s kézen fogva indultak a Közép utca irányába. Kinga gyorsította fel a lépteit. Eléggé izgult a hazatéréstől. Vajon rájött az apja? Ha a szobájába lépett… Biztos rájött, hogy nem takarítani ment… A Közép utca sarkán megállt, s azt mondta:

– Itt jobb, ha elválunk. Még meglát valaki, s befúj a szüleimnek. S Ádámra nézett várakozóan. A fiú zavarban volt. Szerette volna megcsókolni. De még sohase csókolt meg egy lányt se. S itt e forgalmas sarkon? Végül összeszedte magát, s lehajolt. Szájuk összeért, kezeik egyre csúsztak egymás hátán, egyre közelebb vonva egymást. Egy adott pillanatban Kinga kitépte magát a fiú karjaiból, s elszaladt. Néhány lépés után visszafordult, s odakiáltotta:

– Holnap a suliban! – majd elrohant.

Kulccsal nyitott ajtót, de az előszobában apjával szaladt szembe.

– Hol voltál? – kérdezte elég ideges hangon.

– Mondtam, hogy takarítani megyek a suliba! – válaszolta Kinga, s befordult a szobájába. Apja utána ment, s leült az ágyára.

– Ülj ide mellém.

Kinga dacosan állt előtte, végül a második unszolásra leült, amennyire lehetett távol az apjától, keresztbe font kézzel.

– Mit is akartam mondani? Mivel is akartam kezdeni? – kapta el apját a pánik, egy pillanatra, végül csendes hangon csak annyit kérdett:

– Szőke vagy barna?

– Tessééék?

– Azt kérdeztem, hogy szőke vagy barna! – ismételte meg a kérdést az apja, de a hangja nem volt fenyegető.

– Kicsoda? – tettette magát Kinga, de tudta már, hogy döglött lóra patkó.

– Hát az, aki a rúzsodat elmaszatolta – mosolyodott el az apja, odanyújtva neki egy papírzsebkendőt.

Kinga tágra nyílt szemekkel nézett az apjára.

– Nem haragszol?

– Hááát… Annak a füllentésnek nem örvendtem, az biztos… Vigyázz magadra kislányom. Majd egy kis szünet után hozzátette: Te kis nagylányom…

– Jaj, Apucika! – ült boldogan az apja ölébe Kinga, átölelve apja nyakát. A nő megint Apuci kislányává vedlett. Ekkor lépett be a házba Réka.

– Mi ez a nagy szerelem? – kérdezte. Majd gyanakodva vette szemügyre a ruhákkal kidekorált szobát. Mi történt itt? Te hova készülsz?

Apa és lánya egymásra néztek. Na, hogyan adják be neki? A lecke fel van adva… Kinga könyörgő szemekkel nézett az apjára, az pedig tanácstalanul vissza. „Jó-jó, mondjam én, de mit?”

– Elmondanátok? – kérdezte Réka eléggé éles hangon.

– Hazudtam Apunak, s most gyónok. – gyűjtött erőt Kinga a vallomáshoz még mindig az apja ölének biztonságában. Ez az utolsó betűig igaz, s mégse mond semmit. De hát Rékát se ejtették fejre. Sokatmondóan nézett körül a szobában. S szemrevételezte a kisminkelt lányát is, s az elkent rúzst is a száján.

– Találka?

– De Apu nem tudott róla! – vette Kinga a védelmébe az apját.

– Csinálj rendet, s állj neki tanulni! – indult a konyha felé az apja, intve feleségének, hogy jöjjön, hogy tárgyalják meg…

Réka várakozóan nézett férjére.

– Akkor jöttem rá, miután elszelelt. Úgy sietett, hogy még a telefonját is otthon hagyta. Most utólag azon gondolkodom, hogyan lehettem ennyire vak… Életem leghosszabb két órája volt… Végig azon töprengtem, hogy miként fogom ráncba szedni. Amikor belépett, még ráförmedtem, hogy hol volt. Úgy érhette, mint a hideg zuhany. A boldog mosoly azonnal eltűnt arcáról. Visszafeleselt. Utána mentem a szobájába, életemben nem láttam még ilyen harcias kamaszpózban. Nem tudom mitől vezérelve folytattam kedves szóval. Először elképedt, majd az ölembe ült. Ennyi. Úgy érzem, jól tettem.

– Ki a fiú?

– Nem tudom. Csak azt tudom remélni a mostani jelenet után, hogy őszinte lesz. Arra gondolok, hogy sikerült annyira megnevelnünk eddig, hogy egy ismeretlennel, akinek még a nevét se tudja, csak nem megy el találkára.

– S mi történt a találkán? Vajon nem… - kérdezte Réka aggódva. Aztán azonnal rájött, hogy retorikai kérdés volt, férje nem tudhatja a választ. Persze hogy csak vállvonogatást kapott válaszul

– Talán mégse jött át a városon elkent rúzzsal – biztatta magát Réka. Azt itt a kapualjban csókolózhatta le.

– Te csókolóznál a ház előtt fényes nappal, ha tudod, hogy apád bármely pillanatban kinézhet az ablakon? Vagy meglát valamelyik szomszéd? – kérdezett rá az apa.

– Csak 14 éves… Ami azt illeti ügyesen kisminkelte magát! - tette hozzá Réka inkább féltékenyen, mint elismerően.

– A francia parfümödet is megdézsmálta…

– Igen, ne magyarázd, kész nő lett belőle. S azt se vesd a szememre, hogy én ezt egyre féltékenyebben szemlélem… - vallotta be Réka.

Férje elismerően nézett rá e beismerésért. Aztán megkönnyebbülést érzett. Azért még se olyan aberráns az ő féltékenysége, ha az anyja is átéli… Aztán átölelte a feleségét.

– Gyere, aggódjunk együtt azon, hogy már egyre kevésbé van beleszólásunk az életébe. S ahogy az idő telik, még kevesebb lesz. De most menj be hozzá, nagyon várja, azt hiszem.

[1] A brassói korzó.

[2] Jung nevezte el Élektra-komplexusnak az anya-lánya közötti szexuális indíttatású versengést az apa kegyeiért. (a fiú-apa versengés neve Ödipusz-komplexus, ez az elnevezés Freudtól származik) Én tudatosan kerülöm a patológiás jelleget sugalló “komplexus” kifejezést, mert nem tartom patológiás jelenségnek, hanem a szexuális fejlődés fontos állomásának, ezért inkább a szindróma (tünetegyüttes) kifejezést használom.

Vandra Attila: 30 bani

Sétált a szupermarket polcai között. Kereste az olcsóbb termékeket. Tejből jó lesz az 1,5%-os, s nem kell ultrapasztőrözött. 80%-os vaj, ez jobban kenhető, kevesebb bene a savó, s ízletesebb is, de megteszi a 65%-os is. Nullás lisztet nem vesz, a tésztasütésről le lehet mondani. Levett egy 650-est, 2 lej 15 bani. Már tette volna a be a kosárába, amikor meglátta hogy a másik cég ugyanazt 2 lej 10 baniért árulja. Kicserélte. Gyümöcsjoghurtot nem vesz, a kaukázusi kefir is drága, pedig ő azt nagyon szereti. Megteszi a savanyútej is... A legolcsóbb a korpakenyér, állítólag a fehér kenyér hizlal. Az ő negyvenöt kilójával egyelőre nem szükséges fogyókúráznia, de hát... Megkereste a legolcsóbb zsemlét, aztán visszatette. Lehet szendvicset készíteni kenyérből is. Apropó szendvics, nem kell abba vaj, meg lehet margarinnal is kenni. Visszament, s helyére tette a vajat. A csokoládés polc mellett elhaladt, minek szomorítsa a szívét. Ám meglátott valamit a szeme sarkából, ami visszatérésre késztette.

Jól látta! Lindt Csokoládé! Van keserű is! Egyszer evett ilyent, amikor Svájcban járt az osztályával. Áldja az eszét, hogy utánajárt, s nyélbe ütötte azt a testvérosztály-kapcsolatot. Talán az utolsó vonatot lovagolta meg akkor. Mert ezután...

Kezdő tanári fizetése alig több mint a minimálbér. Jól fogott, hogy a tavaly megkapta az érdemfizetést. Bizony megérezte, hiszen 15% még e kis fizetésből is elég szép összeg. Na, jó, kezdő tanári mércével...

A kormányrendelet eltörölte június elsejétől az érdemfizetéseket. Pedig az idén is megkapta volna. Mekkora felzúdulás volt a tanáriban egyes kollégák részéről, amikor neki, a kezdő tanárnak ítélte oda a vezetőtanács az egyik érdemfizetést! Most is előtte van a jelenet. „Annyi tapasztalt kolléga van, s pont neki? Mirefel?” – adott hangot a zúgolódásnak, Kovács tanár úr. Nem igazán kedvelte őt még abból az időből, amikor diákja volt. Utálta a történelmet, s őt is. Nehéz megmondani, melyikért melyiket.

„1. Az iskolának az utolsó 20 évben nem volt olyan diákja, aki reál tárgyakból – matematika, fizika, kémia, számítástechnika – az országos fordulóra eljusson. Lemhényi Gábor, a kollegina IX-es diákja nemcsak eljutott, oda, de dicséretben is részesült.” „Szerencséje volt” – akadékoskodott Kovács tanár úr – „hogy pont az ő keze alá került.” „A vezetőtanács inkább annak az önkéntes munkának az eredményeként tudja be, amit a kollegina az általa önkéntes munkában heti rendszerességgel vezetett matematika körben fejtett ki.” – folytatta az igazgató – „Mindenesetre a diáktanács által évente szervezett szavazáson is elnyerte az év legnépszerűbb tanára címet.” „Olcsó népszerűség!” – vetette közbe valaki. „Szép, ha a tanárok érdemeinek a diákok közötti népszerűség a mércéje, amin mindig a fiatal, tapasztalatlan kollegák kapnak jó szavazatokat!” „Nem, az a mérce, de ez sem mellékes szempont. Szintén ő szervezte meg a Tell Vilmos Svájci iskolával a testvériskola-kapcsolatot, s az ő érdeme, hogy szponzor állta a költségek 80%-át, s ezáltal nehezebb anyagi körülmények közt levő diákok is eljuthattak Svájcba.” „ S velük ő is…” – vetette közbe kajánul Kovács tanár úr. „Miért nem szervezted meg te?” – torkolta le Varga Éva. „ S hány osztálykirándulásra vitted osztályodat?” – állt még valaki a pártjára. Végül szinte egyhangúlag szavazta meg a tanári kar. Milyen jó, hogy azóta a diákjai az érettségin is bizonyítottak. Az is rég fordult elő, hogy senki sem bukott meg a matematika érettségin, pedig városi szinten más évekhez képest rosszabb volt az arány. S az a tény, hogy az idén már két diákja is tovább jutott az országosra, sőt, Gábor harmadik díjat is kapott, az már biztosította volna a feltételeket, hogy megkapja az idén is az érdemfizetést. Fogja megkapni, mert a kormány ezt eltörölte egy tollvonással. Ez 15% jövedelem kiesés jövő hónaptól. A másik 25% mellé, amivel csökkentik a közalkalmazottak fizetését. Hogy fog megélni? Az érdemfizetés nélkül 900 lej lenne a keresete. Ha levonjuk a 25%-ot, marad 675 lej. Nyáron, még lesz valahogy. De télen, amikor 500 lej körül lesz a lakásfenntartás? Plusz a villany 50 lej, abból talán le lehet faragni 10 lejt. A gáz csak öt lej, de a telefon meg a tv 50 lej, az internetről le fog mondani, ott nyer még 40 lejt, a buszbérletről nem lehet, az még 30 lej, s elköltötte a fizetését, s még nem evett, nem ruházkodott, s elkerülhetetlenül kell majd néhány dolgot vennie, ami az iskolában a munkájához kell…

Nézte a csokit. Majd belenyúlt a pénztárcájába, s számolt. Végül megfogta a savanyútejet, visszatette a polcra, majd határozott léptekkel a csokoládés polchoz ment. A franc ott egye meg! Csak azért is! Jövő hónapban már biztos nem fogja megvenni!

Lelkiismeret-furdalással a szívében támolygott ki az üzletből. Talán még sem kellett volna ez a kamaszos felindulás! Egy pillanatra megállt. „Vigyem vissza? Vajon becserélik más árura, élelmiszerre?” – tűnődött.

- Szánjon meg asszonyom, csak néhány banit… szólította meg egy koldus.

„Ne tőlem kérjen, jóember!” – akarta mondani, de meglátta az áttetsző zacskón áttűnő svájci csokit a csomagjában. Elővette a pénztárcáját, majd kifordította a markába az egész tartalmát. 30 banit. „Ennyit csúfolódás egy koldusnak is adni…” – habozott. Ekkor egy furcsa deja vu érzés kerítette a hatalmába. A 70 év körüli koldus ismerősnek tűnt.

Egy nő és egy férfi haladt el mellettük. A férfi a zsebébe kezdett el kotorászni, de a nő megfogta a karját, s ráripakodott.

- Nem elég, hogy levágták a fizetésed negyedét, még ingyenélőket akarsz belőle eltartani? Nem dolgozott világ életében, s mi tartsuk el?

Ahogy elmentek, a fiatal tanárnő figyelme újra a koldus felé fordult. Még mindig ott állt a marka fölött tartott üres pénztárcával, s a markában a harminc banival. A koldus közben a kalapját tartó kezét leengedte. Ősz, szinte fehér haját meglebbentette a szél. Tekintetük összetalálkozott. A koldus lesütötte a szemét.

- Azt hittem, ha más városba jövök, nem fognak megismerni… - motyogta maga elé.

Ő pedig nézte azt az embert, aki élete első megyei matematika versenyén behozta a tételeket. Igen, ő az! Magyarul is tudott, bár tört magyarsággal beszélt.

Valaki utánuk fordult. Igen elég groteszkül hatott a koldus felé fordulva az üres pénztárcát hosszú ideje marka felett tartva. Leengedte a kezét. Hogy szúrja ki a szemét ennek az embernek 30 banival?

Eltette a pénztárcát. Elővette a Lindt csokit, felébe törte, s átnyújtotta az egyik felét. A férfi elvette.

- Köszönöm, kollegina.

Vandra Attila: Rossz gyermeknek rossz szülője

Szabolcs már harmadszor szól rá Tündikére.

- Nem labdázunk a szobában! Megértetted? Befejezem a dolgomat, s akkor kimegyünk a térre, ott szabad. Feltétlenül ki akarod húzni a fércet?

Tündike kelletlenül tette a helyére a labdát, de szeme sarkából az édesapját figyelte. Még az ajtón is kikukkantott, hogy biztos legyen benne, hogy a zsandár becsukta maga után a konyhaajtót. Egy perc se telt el, máris csörrenés jelezte, hogy Szabolcs félelmei beigazolódtak. A labda még pattogott, amikor a gyermekszobába ért.

Szó nélkül elkapta a kislányt, s fenekébe pallt kettőt. Tündike szája sírásra görbült, s kiszaladt a szobából. Ám a konyhában senki, a hálóban senki, a nappaliban senki, a fürdőszobában senki… Egyre kétségbeesettebben keresett vigaszt egy anyai ölelésben, de Anyu épp a piacon volt. Elveszetten állt az előszoba közepén, amikor Szabolcs a cserepekkel a kezében kilépett a gyermekszobából.

Tündike hozzá lépett, s felemelte a kezét, sírásra görbült szájjal.

- Vehedd fehell Tühündihikét!

Szabolcs egy pillanatig dermedten nézte a gyermeki kiszolgáltatottság eme szélsőséges esetét. Az őt bántalmazó, fizikai erejével visszaélő személynél keresett vigaszt. Lehajolt hozzá, s felemelte fél kézzel. A kislány szorosan átölelte a nyakát. Ebben az ölelésben egyszerre volt ott a biztonságot adó test ölelése, és a végtelen bűntudat. Biztonság annál, aki bántalmazta… Szabolcs bement vele a konyhába, bedobta a cserepeket a kukába, majd magához ölelte ő is. Kicsordult a szeméből a könny.

- Bocsáss meg kislányom.

Tündike zavarodottan engedett a szorításból. Nem értett semmit. Meglepett, könnyes szemekkel nézett apjára. Csodálkozása csak fokozódott, amikor apja szemében meglátta a könnyeket.

- De hiszen… de hiszen… jossz voltam… - Sehogyan se tudta helyére tenni a dolgokat.

- Nem voltál rossz. Csak csintalan. És nem fogadtál szót. Én voltam rossz szülő. Megvertelek, téged, nálam sokkal kisebbet. Soha sem szabad egy kisebbhez, egy gyengébbhez ütni. Még egy szülőnek se. Rossz szülő az, aki ezt megteszi.

- Neeem. Nem vagy jossz! – rázta meg a fejét Tündike. Zavara egyre nőtt. Ez, egy logikai képtelenség! Az ő édesapja a leg… leg…leg…

Szabolcs ráérzett a kislány gondolataira, érzéseire. Ez az empátia még egyet fordított a szívébe hatoló tőrön. Hát igen… A gyermeki logika szerint az ő mostoha édesapja a legjobb a világon, még akkor is, ha tettéért a felnőttek között börtön jár… Bántalmazásért. Hát igen, valahogy így nevelik a bűntudatos embereket. Akik azért is bocsánatot kérnek, ha netán valaki fellöki őket az utcán. Lelki szemei előtt osztálytársa, Jancsi jelent meg, aki nem akart levetkezni tornaórán. Nehogy valaki megtudja, hogy részeges apja őt véresre szokta verni. S aki mégis szerette az apját.

• Soha nem fogok többé hozzád ütni! Megígérem.

Tündike nem válaszolt, hanem megint szorosan átölelte az édesapjának a nyakát, a világ legjobb édesapjáét. Legalábbis az ő szemében, melyből felszáradt a könny. Eközben Szabolcs könnyes szemekkel azon merengett, hogy milyen ferde és ellentmondásos dolog az erkölcs. Hogy is szónokolnak egyesek? „Látszik jellemén, hogy sohase kapott ki világ életében!” Elvárjuk a szülőtől, hogy bántalmazza a gyermekét! Különben nem jó szülő! S egy ekkora gyermeknek még az sincs, akihez forduljon vigaszért, védelemért. Azért, mert a szülő agyára ment a vér. Ezért van annyi ferde jellem a világban.

Vandra Attila: Boldog szülinapot!

- Boldog szülinapot, Atika!

- Nem vagyok Atika! – morogtam vissza, nem épp udvarias pofát vágva. Na persze, Édesanyától azonnal meg is kaptam a magamét.

- Nem illik a felnőttekkel ilyen hangon beszélni! – Nem igazán értettem én akkoriban ezt a dolgot. A felnőttnek miért illik engem olyan csúful megszólítani, ahogyan ki nem állhatom?

- Én Attila vagyok! – kiáltottam. Ennyire futotta az egyéniségemből, mert alapjában véve szófogadásra jól idomított kölyök voltam. "Nem baj, majd ha nekem lesz egy fiam, akkor nem fogom kényszeríteni ilyen idióta jólneveltségre! Én majd megengedem neki, hogy..." – de ezt azért nem mertem kimondani. Nincs igazság a Földön! Pedig ma nekem van a szülinapom, az istenfáját! Ma nekem vannak többletjogaim! Mert a múlt héten, amikor annak a hülye Mesikének (brrrr, de utáááááloooom!) volt a szülinapja, akkor egyebet se hallottam, hogy "Hagyd neki, ma neki a szülinapja van! Viselkedj szépen! Légy jó fiú! Egy jó fiúcskának nem illik így duzzogni! Akkor nekem miért nincs jogom arra, hogy legalább a rendes nevemen szólítsanak! S azért, mert kiálltam a jogaimért, mit kaptam?

- Attila, nem szégyelled magad?

S mindezek után, még álljak is oda, s tartsam oda az arcom annak a kipingált vasorrú bábának, aki miatt a múltkor is kikaptam. "Úúúúútálom!" – szerettem volna mondani, akarom mondani, üvölteni, de nem mertem, mert annak is én ittam volna meg a levét.

S mivel hozott valami összekötözött valamit, még hálából mondjam azt is, hogy köszönöm! S mindennek a tetejébe, még puszit is adjak neki! Fúúúj, de zsíros az arca! Mi a szarral kente be? Pfúúú, de büdös! Utálom a Sárika néni szagát! S ma ötször annyi olyan büdös izét öntött magára, hogy az ember gyereke levegőt se kap a közelében! Ez mosdani nem szokott? Jaaajj! Neee! Ő is puszit akar adni!

No persze, mivel utálkozva letöröltem a nyálát a képemről, annak megint én ittam meg a levét! Még hogy nekem van a születésnapom! Akkor mi a francnak hívták ide azt a sok hárpiát, kik egyebet se tudnak: "Jajj, de nagyot nőttél! Jajj, de ügyes fiúcska vagy!" Ha az én szülinapom van, akkor igazán kijárhatna nekem minimum annyi, hogy ezek a csókolózó nyálas boszorkák ne jöjjenek ide, s békém legyen tőlük!

Jajj, neee! Szépen terített asztal! Most az jön, hogy: "Ehhez ne nyúlj! Vigyázz, mert feldöntöd a poharat! (Miért nem teszik magasabbra, a nagy asztalra?) Viselkedj rendesen! Ne zavard a vendégeket! Ne vágj Trudi néni szavába! Már két éves vagy!"

Mikor lesz már vége ennek a dög unalmas napnak? Még hogy ne nyűgösködjek! Mikor velem nem foglalkozik senki!

Na, jó, na! Elismerem, hogy az a torta finom volt! De mi vagyok én cirkuszi szörny, akit mindenki megbámul, s tapsol, mikor kifújom azt a két gyertyát. S lefogják a kezem, amikor meg akarom tapogatni… S utána menjek a sarokba játszani, s ne zavarjam a vendégeket! S ne visíttassam a mentőkocsi szirénáját se! Most kaptam, s ki kell próbálni! S olyan izgi! Óóóóóó!. Mit csinált vele Édesapa, hogy nem ad ki több hangot? Még hogy nem tudnak miatta énekelni! S hogy elnyomja a szájharmonika hangját? Az én szájharmonikámét! Amit ma kaptam! S akkor tőlem miért vették el az előbb?

"Unatkozooom! Engem senki se vesz ma emberszámbaaa! Menjenek már hazaaaa!" Na jó, elismerem, nem mertem kimondani, már meg se merek szólalni. Ma mindenért kikaptam. Nincs igazság! S olyan szomjas vagyok! Ettől a tortától… Olyan finom volt! De nem adtak még egy szeletet. Még hogy fájni fog a hasam…. A Béla bácsié nem fog a harmadik szelettől? Hééé! Az állítólag az én tortám, s ti szétosztogatjátok! Így holnapra nem is marad! Pedig megígértétek! De nem szólok, jó fiúcska akarok lenni, hogy szeressetek! S senki sem vesz emberszámba, csak kornyikáltok! S állítólag nekem nincs zenei hallásom! S én csinálok zajt a szirénázó mentőautóval! Csak ez a kínzó szomjúság ne lenne!

- Szomjasz vadzsok! – lázadtam fel. Na, ez jó ötlet volt, mert Édesanya egy pillanatra ölbe vett, hogy itasson meg. Pedig én tudok egyedül inni. S utálom, ha itatnak! Én nagyfiú vagyok már! Hogy nehogy kicsepegtessem? Peerszee… S máskor a konyhába nem féltek, hogy kiöntöm? Nem mindig locsog ki!

- De ti mit isztok? –néztem Édesanya előtt a valami pirossal töltött pohárra.

- Meggylelke… Nem gyereknek való. Te még kicsi vagy!

Az előbb mondták, hogy MÁR két éves vagyok! Most már hogy van? Nagy vagyok, vagy kicsi? Na persze, megint fogadjak szót! Mert az nem gyermeknek való. S azt hiszitek, hülye vagyok, s attól, hogy a málnaszörp piros, nem látom, hogy különbség van a kettő között! Idiótának néztek?

- De ojjan keeee! Nekem isz!

Hurrá, ezúttal győztem! Édesanya feladta a győzködésemet. Kiitta a poharának a tartalmát, s a kezembe adta.

- Ami a pohárban maradt, azt megihatod! – mondta, s lepakolt az öléből, hogy tudjon ő is kornyikálni. Mégsem, mert a többiekkel ellentétben neki jó hangja van. De úgy sem nyomja el a többit… Ott a pohár alján volt egy poros csepp. Abból, amit ők ittak. Csak azért sem hagyom magam! Csak azért is megkóstolom! Ha feltartom a poharat, s elég türelmes vagyok, előbb-utóbb… Velem nem… Juj, ez édes! Mint a málnaszörp, szódavíz nélkül, inkább, mint a meggyszörp, de van egy érdekes íze… "Ami a pohárban maradt, megihatod!" – jutott eszembe Édesanya intő szava. Szófogadó leszek. Mert akarom, hogy szeressetek. Csak azt iszom meg, ami a pohárban maradt… Arra kaptam engedélyt. A pohárban…

Egy idő után, forogni kezdett velem a világ. Meg kellett támaszkodnom a falban.

- Te, mit csinál ott az a gyermek? – hallottam egy női hangot. Nem ismertem fel, csak annyit tudok, nem az Édesanyáé volt. Oda fordultam. Jajj, a könyökeeeem! Ez fájt!

Arra még emlékszem, hogy több női hang kórusban kiáltotta a "Jesszust" Kiáltotta? Azt hiszem inkább visítás volt. Egyszerre körülöttem termett az egész nősereg. A többit már csak mesélték.

Béla bácsi úgy gondolta, hogy a nők vannak elegen, s addig ő megissza a poharában maradt meggylelkét.

- Ki itta ki a poharamat? Feri, töltsél még!

Édesapám, ki addig aggódva figyelte, hogy mi lehet velem, de hát a nőseregtől nem fért oda, jó házigazdaként visszament az alacsony bárasztalhoz, hogy töltsön barátjának. Ám e művelet közben észrevette, hogy az ő pohara is kiürült.

- Hölgyeim, semmi pánik! - szólt Béla bácsi a nőkhöz, kik épp azon tanakodtak, hogy miként lehetne leghamarabb gyermekorvoshoz jutni velem. Telefon nem volt még az ötvenes évek végén a házban, se a közelben lakó Trudi néniéknél, taxit nem volt, hogy telefonon hívni… - Nem beteg a gyermek, csak tökrészeg!

Közben egyik élesebb szaglású hölgy is lokalizálta, hogy a legerősebb kocsmaszag nem a barátnőinek a szájából ered. Volt tán még némi vita arról, hogy édesanyám-e az egyetlen felelős a történtekért, mert hát édesapám is "a gyermek után nézhetett volna, mert az ő fia is vagyok" és édesanya "nem azt mondta, hogy MINDEN pohárból megihatom, hanem csak az övéből" ám nem illik egy ünnepet veszekedéssel elrontani, így egy idő után helyreállt a béke, hogy "ne mások előtt" mossák a családi szennyest. Hogy Édesapa biztos ne folytassa a vitát, a szájába nyomták a szájharmonikámat (melyen egyébként én sohasem tanultam meg játszani…) s "csak csendben, hogy a gyermek álmát ne zavarjuk" megint énekelni kezdtek.

Arra sem emlékszem, hogy volt-e másnap fejfájásom, s arra se, amikor már hajnalban a vendégek szedelőzködtek megjelent a körzeti rendőr, kit a szomszédok hívtak ki. Csendháborításért.

Szüleim behívták, s megmutattak, ahogyan édesdeden alszom.

- Uram, elképzeli, hogy egy alvó gyermek mellett, képesek vagyunk úgy rikoltozni, hogy az a szomszédokat zavarja? Akkor a gyermek se tudott volna aludni! - Valóban. Elnézésüket kérem, de hát a szomszédok… Tudja, ha hívnak bennünket, akkor ellenőriznünk kell, hogy a bejelentés… Szóval ne haragudjanak… Sajnálom önöket, ha ilyen szomszédjaik vannak… – szabadkozott a rendőr, majd elment.

Vandra Attila:

A tanár az szamár

– Szia! - Lépett be a Laci a lakásba. Képzeld el, ma felhívtak egy multitól, s ajánlottak nekem egy állást a laborban.

– Gondolom, jobban megfizetnék, mint a tanári állásodat.

- Hát \"valamivel.\" De már nagyon tele is van a hócipőm.

- A múlt heti inspekció… Amikor azért kötöttek beléd, mert nem pont azt a leckét adtad le, ami a tervben volt, hanem le voltál maradva. Mert újra vetted az egyik részt, látván, hogy nem értették meg.

- Azt mondta, hogy készüljek fel rendesen az óráimra mindig, adjam le rendesen, s akkor a diákok megértik, és nem maradok le. Az órámra nem mondtak semmit. Ez volt egyetlen megjegyzésük. Ráadásul utána megint cirkuszt csinált a Kovács ikrek anyja.

- Jaj, azoktól én is idegfrászt kapok. Pofátlanok a végtelenségig, s tanulni nem tanulnak semmit. Anyjuk meg lovat ad alájuk. S mit akart már megint?

- Nem hozzám jött, hanem az igazgatónőnél tett panaszt. Hogy milyen jogon adtam nekik hármast, és miféle dolog, hogy olyant követelek tőlük, amit el se magyaráztam, s még a könyvben sincs benne. Persze a diriné is bal lábbal kelt fel. Írásban kért tőlem magyarázatot. Mondom neki, hogy soha oda nem figyelnek, s utána van képük azt állítani, hogy nem adtam le. Mutatom, hogy a dolgozatban az osztály átlaga 7,80 volt, hogyan lehetséges, hogy a többi tudta a tételt, mire a diriné kiabálni kezdett, hogy oldjam meg a személyes konfliktusomat a Kovácsokkal, nem akarja, hogy még egyszer az a fehérnép a nyakára jöjjön, vagy megint magyarázkodnia kelljen a tanügyi osztályon. És tartsak rendet az osztályomban, mert megint megérezte a cigarettaszagot az egyik diákom leheletén. Mit gondolsz ki volt? Marosi Péter, az osztályelső. Aki a tavaly két tantárgyból lett első díjas a megyei olimpiászon. Mondom neki, hogy amikor családlátogatáson voltam náluk, akkor a szülei szeme láttára cigarettázott. A szülei megengedik neki, nem szólnak bele. Lehet otthon szívott el egyet. Nem, mert azt biztos a suliban szívta el, és vonjam le a magaviseleti jegyét hetesre. Három jeggyel! A szabály az szabály és mindenkire vonatkozik. De – akadékoskodtam – nem látta, s lehet nem az iskolában tette. Jobb lett volna, ha hallgatok… Visszahallottam az osztályom ügyes-bajos ügyeit három évszázadra visszamenőleg. Persze mindenért én voltam a hibás. Megyek ma be a XC-be. Tudod mennyit dolgoztam tegnap, hogy azt a filmet összeállítsam nekik. Hogy hány helyről töltöttem le az internetről, hogy legalább filmen mutassam be a reakciókat, ha élőben nem tudom, mert nincs vegyszere az iskolának. Hát Slézinger Miki meg Farkas Gyuri nekiálltak marhulni az utolsó padban. Amikor megszólítottam őket, pofátlanul visszafeleseltek.

- Nem tanítom őket, de hallottam hírüket.

- Ez még semmi, de utána bosszúból vagy heccből eldobtak egy bűzbombát, s meg kellett az órát szakítani.

– S nem tudtad a filmet bemutatni. Miután annyit dolgoztál. Keserves lehetett.

- Na, várj, mert nincs vége. Mutassak valamit, most jött a postán – adott át feleségének egy levelet.

- Mi ez törvényszéki idézés?

- Emlékszel, ezelőtt három héttel, amikor én voltam a szolgálatos tanár, a XI B-ben két fiú összeverekedett.

- Szabó Jóska és Mészáros Lehel nem? Te választottad szét őket.

- Igen, de verekedés közben Lehelnek kitörött egyik foga.

- Mintha ő kezdte, ő kötött bele Jóskába, nem? Többen is tanúsították. De mi közöd ehhez neked?

- Igen, de az ő fogát verték ki. A Lehel apja most pert nyitott, s kártérítést követel. Tőlem is, mert én voltam a szolgálatos, s nekem kellett volna a gyermeke biztonságára felvigyázni.

- De hát ez felháborító! Az ő fia kezdi, s még ő követel kártérítést? Ilyen is csak nálunk történhet meg…

- Beadom a felmondásom. Megtelt a hócipőm. Elegem van az egészből. Az inspektor azt kéri gép legyek, az igazgatónő hisztijének én vagyok a célpontja, a szülők reklamációja az én fejemen csattan, a diákok hálátlanok és pofátlanok, a fizetésem kicsi, ezért tegyem ki a lelkemet? Megéri ez a sok idegesség? Hülye vagyok? Elegem van! Holnap felmondok. Ezt az évet még becsülettel befejezem, már csak két hét van hátra.

- Aludj rá egyet. Lehet, holnap másképp gondolod majd...

- Volt időm végig gondolni. Már rég érlelődik bennem.

- Te tudod… Csak annyira kérlek, gondold át még egyszer.

Másnap reggel Laci már lépett ki az ajtón, amikor Éva felkelt. Neki csak kilenctől volt órája.

- Na nem gondoltad meg magad?

- Nem. Eltökélt szándékom. Nincs, ami visszatántorítson. Szia, találkozunk a suliban. Mire megjössz, a kérés a diriné asztalán lesz.

- Akkor majd elmeséled, hogyan fogadta. Szia!

Amikor Éva a tanáriba lépett, tekintete a férjét kereste. Laci észrevette. Két kezét arca elé tartotta, s nyakát behúzta. Éva odament, s kérdőn nézett rá.

- Hogy fogadta?

- Nem adtam le.

- Nem fogadta el? Meggyőzött?

- Pszt. Nem tud senki róla.

- ????

- Laci egy meghívót nyújtott át neki. “A Transilvania Egyetem Orvosi Fakultásának 2007 évi végzettjei szeretettel meghívják a 2007. május 28-án 12 órakor az egyetem aulájában tartandó búcsúelőadásra.”

- Mi olyan különleges ebben? Minden évben van diákod, aki végez az orvosin. - Éva nézte a nevet. Plotogea Alina. Román. Ez biztos nem volt iskolájuk diákja. - Az egészségügyiben tanítottad biokémiára? S hol találkoztál vele?

- Reggel nyolc órakor, amikor beléptem a suliba, ott várt a tanári előtt. Keresett az egészségügyiben, de ott már nem tanítok. Azzal fogadott, hogy szeretné megköszönni nekem az orvosi diplomáját. “De hát én se az egyetemi felvételire nem készítettelek fel, s sem az egyetemen nem tanítottalak, mi közöm nekem ehhez? Kizárólagosan a te érdemed.” – mondtam.

- De tanár úr! Ha nem veri a fejemet két éven keresztül az egészségügyiben, hogy többet érdemlek, most csak egy nővér lennék. “Alina, ahogyan rálátsz a dolgokra, te többre vagy képes. Belőled egy jó orvos lehetne.” Hányszor hallottam ezt… A tanár úr meggyőzött, hogy többre is képes vagyok. S köszönöm ezt a hitet. S itt nem állok meg. Nem maradok egyszerű háziorvos maradni. Nőgyógyász akarok lenni. És sikerülni fog!

- Nicsak! Nicsak! Hova lett az a félénk kislány, aki nem mert az orvosira felvételizni, mert úgy se fog sikerülni neki? Na, de ahhoz hogy nőgyász légy, még egy kemény versenyvizsga vár rád! Azt a szakmát sokan szeretnék!

- Állok elébe! - mondta büszkén. - Kaptam egy impulzust öntől, s van még belőle. Most már elhiszem, hogy képes vagyok rá! S még egyszer köszönöm azt a sokat ismételt mondatot: “Az ember körülbelül annyit tud megvalósítani, amennyit elhisz magáról.” Gyermekeimnek is átadom az üzenetet.

Ekkor én kivettem a táskából a lemondási kérvényemet, s odaadtam neki.

- Mi ez? - kérdezte.

- Tépd össze - mondtam.

- El akart menni a tanügyből? – kérdezte hitetlenkedve.

- De amekkora idióta szamár vagyok, maradok – válaszoltam.

- Köszönöm - vágott a szavába Éva. - Akkor ezt magamra is érthetem.

- Mondj egyetlen racionális érvet arra, hogy miért érdemes a tanügyben maradni! Racionálist! Nehogy az előbbi történetre hivatkozz, mert az nem racionális érv… Érdemes mindazt az idegességet elszenvedni, azért, mert lehet, hogy 10 évben egyszer valaki őszintén megköszöni?

- Na, gyere te szamár tanár, vár a napszám. Becsengettek!

Laci néhány hónap múlva találkozott újra Alinával, a szülészet-nőgyógyászat folyosóján, amikor Évát kísérte el egy kivizsgálásra. Alina fehér köpenyben volt.

- Tanár úr, sikerült! 12-en voltunk egy helyre. Két napja itt dolgozom. Teljesült az álmom. Szülész-nőgyógyász leszek! Mondtam, hogy sikerülni fog! S még egyszer köszönöm!

Vandra Attila:

Hogyan lesz buta a hirneves professzor

Lassan araszolt a BMW az Isten háta mögötti székely falucska utcáin. A tankcsapdáknak beillő kátyúk alaposan próbára tették az autósztrádára tervezett limuzin rugózását, s a professzor lelke mindegyik kátyú után belejajdult. Fizikai fájdalomként élte meg a vadonatúj kocsija szenvedését. Ám haladt előre rendületlenül, s a főtengely hősiesen bírta a megpróbáltatásokat. ſ is bizonyítani akarta gazdájának, hogy megérdemelte az árát, s még ha nem is terepjáró, őrajta néhány székelyföldi kátyú nem fog ki! Azért se tört össze.

A kocsi vánszorgását népes nézősereg kísérte. Nem sok kocsi merészkedett ide, a világ végére, jobbára az, aki motorizálva jött az traktorra ült, ritkán jelent meg egy-egy kivénhedt ARO terepjáró, még a Dacia-tulajdonosok is sajnálták itt ribolni a kocsijukat. Már a dicsőséges rendszerben sem volt itt kollektív gazdaság, még a komcsiknak se érte meg ide eljönni.

- Szegény, biztos eltévedt… - találgatta Gazsi bá.

- Szerintem a Kovácsékhoz megy. Neki az egyetemen dolgozik a lánya. Csak neki lehet ilyen ismerőse – vetette ellen a mindentudó öregasszonyok magabiztosságával a szemközti szomszéd. Igaz-e Ángyom?

- Ni, tényleg, a Juliska is benne ül! – ismerte fel a töpörödött nénike, akit Ángyomnak szólítottak. Hogy felvitte az Isten a Juliskának a dolgát! Na, erre már indulhatott is a pletyka a Kovácsék Juliskájáról, a szerencséjéről, az érdemeiről, a bezzegekről, a rosszmájú feltételezésekről, a …

Bármilyen lassan haladt is előre a kocsi, az Ángyom mondanivalója befejezte előtt megérkezett a Kovács gazda portája elé.

- Édesanyám, édesapám! Hazajöttem! – kiáltott Juliska az autóból kiszállva.

Nyílt is a kapu azonnal.

- Jaj, édes lányom, hogy itthon vagy! - csimpaszkodott a magas lány nyakába szinte egy fejjel alacsonyabb édesanyja.

- Na, hagyjál nekem is belőle - dohogott féltékenyen Kovács gazda is. De akkor már ott volt a Juliska bátyja, a sógornője, s 3 éves unokahúga is.

- Puszit nekem hamar! – tárta Juliska a kicsi felé ölelő karjait. - Hogy megnőttél!

- Mit hojztál? – érdeklődött Málinka.

- Málinka, nem szégyelled magad? – kapta el édesanyját a nevelési roham. Juliska elengedte a füle mellett.

- Finomat, de csak benn kapod meg! A bőrönd alján van!

Juliska ekkor eszmélt fel, hogy a professzor olyan gyámoltalanul áll ott, mintha sarokba állították volna.

- Jaj, de figyelmetlen vagyok! Mutassam be a Szilárdot. A múlt hét óta ő a Budapesti Műszaki Egyetem legfiatalabb professzora! ſ a főnököm.

- Ó, Juliska, ne csináld ezt velem! S nehogy engem professzorozni kezdjenek! – fordult a család felé.

- Büszke vagyok rád, s örvendek a sikerednek, s ezt közölni akarom mindenkivel, aki nekem kedves! – feleselt vissza a lány.

- Professzor úr, tessék befáradni! – tessékelte be az öreg Kovács. Juliska intett Szilárdnak, hogy ne törődjön a professzorozással. Úgyis hiába...

- Jaj, lányom, nem értesítettél, hogy jössz, s még ilyen előkelő vendéget is hoztál, mit adok nektek… - dohogott Kovácsné, közben arra gondolva, hogy milyen tiszteletlen a lánya, hogy a professzort, aki még főnöke is, csak úgy letegezi.

- Ne problémázzon édesanyám, ahol öt ember jóllakik, ott heten is ehetnek. S miként értesítettem volna? Telefonjuk nincs, s mi hamarabb ideértünk, mint ahogy a posta kihozta volna a levelet. Eszünk azt, ami van, s annyit, amennyi van.

- De a professzor úr…

- A „professzor úr” – szólt közbe Szilárd gúnyosan ejtve a szavakat - nem kényes. Miatta nem kell jajveszékelni.

- Ez jólesett, nagyon finom volt, köszönöm a részemet – mondta Szilárd. – Kár volt úgy aggódni, mert jóllaktam.

- Jer lányom, szedjük össze az asztalt, Bori majd mosogat, s mi addig palacsintát sütünk. Nem lehet, hogy ne legyen valami édesség az ebédnél, amikor ilyen előkelő vendég van a háznál – vette át az irányítást az édesanyja.

- Hagyja édesanyám az „előkelő vendégezést”, Szilárd kellemetlenül érzi magát. De a palacsinta az pompás ötlet, csináljunk ordás palacsintát sok kaporral, Szilárd nem evett olyat életében, biztos ízleni fog neki.

A nők kimentek a konyhába. Málinka a nyomukban. Juliska bátyja összeszedte a csontokat, hogy vigye ki a kutyának, s amíg a palacsinta elkészül, adjon friss vizet az állatoknak, s etesse meg a kiscsibéket. Kettesben maradtak az öreg Kovács és a professzor. Nézték egymást, valamit mondani kellene. Végül Szilárd törte meg a csendet.

- Nagyon meleg van.

- Aha, fülledt.

Újabb csend állt be. Végül Szilárdnak mentő ötlete támadt. Elővette a laptopját.

- Hadd mutassam meg a képeket, amit Juliskával csináltunk a Madridi konferencián.

Elindította a számítógépet. Ekkor megcsörrent a mobiltelefonja.

- Jóska bácsi, a My Documents/Képek/Madrid-ban vannak a képek. Nyissa ki nyugodtan. Bocsánat, egy amerikai szám keres… Lehet, valami fontos.

Amikor az angol nyelvű beszélgetést befejezte, akkor vette észre, hogy az öreg meg se mozdult.

- Tudja professzor úr, én csak egy buta paraszt vagyok, nem értek az ilyen komplikált micsodákhoz… - szabadkozott az öreg. Szilárd elmosolyodott, kinyitotta az explorert, kikereste a könyvtárat, ahol a képek voltak. Lehetett látni a remegő kezén, hogy rend kívül izgatott. Elindította a vetítést.

- Ez a Madridi egyetem… - kezdte magyarázni, de a második képet már nem mutathatta be. Megint megcsörrent a telefonja.

- Bocsánat, Jóska bácsi, de ez tényleg egy rendkívül fontos hívás. A sorsom függ tőle. - Ez a beszélgetés sokkal rövidebb volt, Szilárd arca ragyogott, amikor letette a telefont.

- Nem tudom elhinni! – ujjongott.

- Mit te? - lépett be Juliska egy tál palacsintával a kezében.

- A Kaliforniai Berkeley Egyetem rektora hívott fel. Olvasta legutóbbi cikkemet. ſk ugyanebben a témakörben végeznek kutatásokat. Felajánlotta, hogy vegyek részt egy kétéves projektben.

- S két évig oda leszel? – szomorúság szűrődött ki az éppen belépő lány hangjából. Szilárd, mintha meg se hallotta volna.

- S a feltételeimet is elfogadták szó nélkül.

- Milyen feltételeidet? – érdeklődött Juliska.

- Hogy a feleségemet is magammal vihetem.

- Neked feleséged van? - vált falfehérré a lány.

- Még nincs. De lesz – válaszolta Szilárd. – Remélem - tette hozzá pajkosan. Juliskát az ájulás környékezte.

- Jóska bácsi, szeretem a lányát, s szeretném megkérni a kezét! – fordult az öreg Kovács felé, de szeme sarkából Juliskát figyelve.

Az öreg a meglepetéstől szólni se tudott. Hogy az ő lányát egy ilyen tudós professzor kérje meg feleségül! Egyszerűen nem hitte, hogy valóság az egész. Egy szót se tudott kinyögni. Juliska se fogta fel első pillanatban. Aztán nagy kő esett le a szívéről. De azt már nem állta meg, hogy ijedtségét le ne vezesse.

- Mi folyik itt? Baromfivásár? Az én véleményemre nem kíváncsi senki? Adtok-vesztek, mint egy libát? – csattant fel műfelháborodással, mely az átélt izgalom miatt nagyon élethűre sikeredett.

- Jesszusom! – csapta össze kezeit Kovács néni ijedten, hogy ez a lány most mindent elront.

- Egy perc gondolkodási időm volt. Akkor kellett megmondanom a feltételeimet. S úgy éreztem, igent fogsz mondani… Reméltem… - tette hozzá bűnbánóan.

- Megérdemelnéd, hogy nemet mondjak, úgy megijesztettél! – ment közel a lány, belebokszolt, majd a nyakába ugrott. – De most az egyszer megbocsátok! - Majd egy kis szünet után hozzátette: - Te disznó, te ezért akartál mindenáron hazahozni! Te már rég készülsz erre! – s megint belébokszolt finoman a bal kezével, de a jobbal továbbra ölelte Szilárd nyakát.

- Legyetek boldogok! – mondta repeső büszkeséggel az öreg Kovács. Hogy neki ilyen tudós, híres professzor lesz a veje!

Kovács néninek bezzeg rögtön főni kezdett a feje, hogy mit főz az eljegyzésre, de senki se törődött sopánkodásaival. Ám ekkor hirtelen Juliska bátyja nyitott be lóhalálában.

- Nagy idő jön! A sarjút a kertben hamar boglyába kellene szedni. Alig száradt ki az eső után, s ha megázik ismét, rothadni kezd, s nem lesz mit adni télen a teheneknek!

Az öreg Kovács azonnal indult ki az ajtón.

- Én is jövök segíteni! – szólt utána Szilárd.

- De professzor úr… - akadékoskodott az öreg Kovács.

- Én is a család tagja vagyok most már! S nem esnek le a rangjaim, ha segítek én is egy picit! – szakította félbe Szilárd. – S ne tessék engem professzorozni…

- Jó, úgyis sietni kell. Hozza a szerszámokat, Málinka majd megmutatja, hogy hol vannak!

Szilárd sietve követte a csöppséget. Benyitottak a fészerbe, előtte millió kerti szerszám. Ásó, többféle kapa, vasvilla, lapát, gereblye, fejsze, cséphadaró, s még jó néhány szerszám, aminek rendeltetése talány volt számára. Akkor jött rá, hogy nem tudja, milyen szerszám is kell a sarjú boglyába szedéséhez. Városon nőtt fel, s soha életében nem volt még falun. Bizonytalan mozdulattal elővette a két gereblyét, Málinka észrevette a habozását.

- Te nem tudod, hogy milyen szerszám kell? Ott a vasvilla ni, az is kell! Hogy lehet valaki ennyire buta?

A „világhírű, nagy tudású professzor” szóhoz se jutott a meglepetéstől. Na, őt se leckéztették meg így, már időtlen idők óta. S pont egy hároméves kislány adja fel neki a leckét...

- Sic tranzit gloria mundi![1] – villant át az agyán, s az ajkába harapott, visszaemlékezve az előbbi, kissé lenéző mosolyára, amikor az öreg nem tudta a számítógépet elindítani. Einsteinnek igaza volt. Minden relatív…

[1] Latin közmondás: Így múlik a világ dicsősége!

Vandra Attila:

Nem akarok többé zseni lenni

A tanárnő befejezte a magyarázatot. Az osztályhoz fordult.

- Hogy időt nyerjünk fogjatok neki a gyakorlatnak, én pedig végigjárom az osztályt, hogy segítsek azoknak, akik nem értették meg a magyarázatot. Ki az, aki nem értette?

4-5 kéz emelkedett a levegőbe.

- Samuka, ne hülyülj! – szólt rá, miközben Kinga padjához ment, hogy segítsen neki.

- De én tényleg nem értem, hogy... – védekezett Samuka.

- Máskor figyelj oda!

- De én a múlt órán hiányoztam, mert számítástechnika versenyen voltam, Kolozsváron, szombaton pedig Kézdivásárhelyen matek versenyen...

- Az nem jelenti azt, hogy amit akkor tanultunk, azt nem kell bepótolni! Ez még rád is vonatkozik! – zárta le a tanárnő a vitát, s Kingához hajolva kezdett magyarázni. - Azonnal hozzátok is odajövök, ne türelmetlenkedetek! - szólt oda a többi jelentkezőhöz is.

Míg a többiek dolgoztak, Samuka keresztbe fonta a kezét, és ingerülten dőlt hátra a padban. Neki miért nem jár a magyarázat?

- Mi a francnak kellett kihozd a sodrából? Nézd csak meg milyen extit fogunk írni jövő órán! De persze ez téged nem érdekel! – szólt rá Jancsi, amikor a tanárnő kiment az osztályból. “Bezzeg Samuka meg tudta oldani! Ahelyett, hogy tanuljatok, és figyeljetek, mindig a hülyeségen jár az eszetek! Ő miért tudja minden órára megtanulni a leckéjét?” – utánozta gúnyosan a tanárnő hanghordozását.

Samuka dühösen kiment az osztályból akkorát csapva az ajtón, hogy egy darab vakolat lehullt. A szolgálatos tanár épp az ajtó előtt vonult el...

Amikor egy jókora lelkifröccsel gazdagodva visszatért az igazgatói irodából, a többiek egy csukorékba voltak verődve. Nagy lázban voltak, szerveztek valamit. Samuka habozott, hogy odamenjen-e, de szeme előbb Levi, majd Ilcsi pillantásával találkozott. Egyik se mondta “Gyere te is!” Miért is mondanák? Madarat tolláról, embert barátjáról... Ki hasonlít rá eben azosztályban? Elkeseredetten indult a padja felé. Még el se hallgatott az iskolacsengő, s Kolumbusz már be is lépett az osztályba.

- Szombaton földrajz olimpiász, legalább négy embernek mennie kell. Samuka, Izolda, Meli, Eszter, rátok gondoltam. Ti vagytok a legjobbak.

- Én nem akarok menni! – próbált Samuka kibújni a kötelezettség alól.

- Miért? - kérdezte Kolumbusz eléggé éles hangon.

- Én már voltam matek olimpiászon, a Nemes Tihamér számítástechnika versenyen, a Zrínyi Ilona matek versenyen, biológia olimpiászon, magyar olimpiászon...

- Nem küldhetem oda Kingát, vagy Jóskát. – szakítota félbe a hosszúnak ígérkező felsorolást a tanár.

- De én szeretnék már egyszer egy szabad...

- Ahelyett, hogy örvendj, hogy téged tisztel meg az iskola, hogy képviselheted...

Samuka dacosan hallgatott az igazgatói irodában. Aznap már másodszor. A dirit a dacos hallgatás még jobban kihozta a sodrából. ”Ahelyett, hogy olyan lennél, akire a többiek felnézzenek, mert minden képességed megvan hozzá, te a rosszban jársz elöl, arra mutatsz példát!” – üvöltötte, Szóba került a magaviseleti jegye, a szüleinek felhivatása az iskolába, a család szégyene, a lejtőn való elindulás, a pont tőled nem vártam ezt, stb.

A matek tanárnőnek kihallatszott a hangja a folyosóra, ahogyan a szombati Matematika Körverseny eredményeit értékelte.

- Gratulálok nektek! A második és a két megosztott harmadik díjjal, valamint a két disérettel az iskolák kötötti versenyben az osztályotoknak köszönhetően első díjat kapott az iskola!

Samuka bekopogott.

- Elnézést kérek, de az igazgató úr...

- Hallottam híredet! Menj helyedre nagyokos! Csak harmadik lettél, még Robi is megelőzött!

Samuka vörös lett, mint a főtt rák. “Csak” harmadik. Másnak dicsőség a dícséret is... Emberfeletti erőfeszítésébe került, hogy ne válaszoljon egy tipikus hetedikes kamasz módjára a saját kolerikus temperamentumához híven. “Nem kellene szüleimet felcitáltassam a suliba. Milyen szégyen lenne számukra...” Robinak a diadalittas pilantásával találkozott a tekintete. Róla másolta a harmadik feladatot. A többiek is kárörvendően néztek rá. Végre megelőzte valaki! Már rég szurkoltak ennek! Végül legyőzte indulatait. Ha most ő elmondja, hogy Robi róla másolt, csak ő lesz a vesztes. Önfeladóan huppant be a padjába. Óra végéig meg se szólalt.

Amikor hazaért, bevonult a szobájába a sebeit nyalogatni. Édesanyja egy csokor rózsával lépett be a házba.

- Vigyél a kedvenc matektanárnődnek egy csokor rózsát. Holnap születésnapja van. Tedd addig vázába! – nyújtotta át.

- Annak a hülye picsának nem viszek semmit! – hajította a sarokba a rózsacsokrot.

Édesanyja szóhoz se jutott a meglepetéstől. Mielőtt magához tért volna, csengettek.

- Te miért kaptál ma hármast magyarból**? Felhívott a magyartanárnőd, s elpanaszolta, hogy meg se szólaltál... – lépett be édesapja az ajtón.

Samuka, egy ideig hallgatott, majd sírva fakadt.

- Normális gyermek akarok lenni! Akinek ha nem tud valamit, annak megmagyarázzák, akinek nem kell mindent értenie, akinek nem kell minden idióta versenyre eljárnia, akinek lehet szabad szombatja, akit nem aláznak meg, ha csak a harmadik lett, akit nem bezzegelnek a tanárok, akinek nem drukkol az osztály, hogy végre megelőzze valaki, aki nem csak arra jó, hogy tőle másolják le a házi feladatot, akinek dicsőség, ha kap egy jó jegyet, akinek vannak barátai... Olyan akarok lenni, mint a többi, középszerű akarok lenni., akinek meg kell küzdenie a tudásáért... - tört ki hisztérikus sírásban. - Inkább meg se születtem volna...

** Romániában a 1-10-ig osztályoznak. 10-es a jeles, az 5-ös elégséges, négyestől lefele az elégtelennek a fokozatai.

Vandra Attila:

Vásár

- Mutass nekem egyetlen embert a Földön, ki több szenvedést okozott nekem! Aki miatt több könnyet nyeltem! Aki miatt többször vonultam el nyalogatni sebeimet!

- Nem tudok…

- Szerinted akad még egy ember a Földön, ki többször sértett vérig? Ki többször vágott fejemhez vaskosabbnál vaskosabb sértéseket? Ki jobban tudná, mi a gyenge pontom, mi fáj nekem, s kegyetlenebbül vájkálna fájó sebeimben?

- Nem hiszem, hogy lenne… Még ellenségeid sem.

- Van-e még olyan e Földön, aki képes lenne jobban megalázni, becsületemet sárba tiporni? Ki jobban értene hozzá, hogy megtépázza önbecsülésemet?

- Valóban nincs. Talán még a főnököd sem.

- Született-e még valaki e Földre, aki ennyire ki tudna hozni a sodromból, könnyebben kihozná belőlem a dühöngő vadállatot, elhomályosítani a racionális gondolkodásomat?

- Kizárt dolog. Erre még anyósod se lenne képes.

- Van-e még valaki, aki több számításomat húzta volna át, ki miatt több dédelgetett tervemről, kedves szórakozásomról kellett lemondanom?

- Nincs. Talán még a gyermekeid miatt sem…

- S mondd, mit kaptam ezért cserébe, hogy megérje mindezt elviselni?

- A szerelmemet!

***

Vandra Attila Gyógyír válóper ellen 2.

Néha jól jön, ha a gyermek kap egy rossz jegyet. Hiszen ez a napnál is világosabb bizonyítéka annak, hogy a férjed egy semmirekellő, haszontalan parazita, akire még azt sem lehet rábízni, hogy a saját gyermekének a házi feladatát ellenőrizze! Ezt is az asszonynak kell megcsinálnia, nem elég, hogy stresszes munkahelye van, utána még másodállású bejárónő, szakács, mosónő s talán este még mindezek után… Az ilyen esemény jó alkalom arra, hogy fel lehessen emlegetni az évek során felgyűlt elviselhetetlen sérelmek tekintélyesre nyúlt lajstromát.

No persze, hogy a gyermek leckéjét az anyja épp úgy ellenőrizhette volna. Főleg, mivel tegnap meg kellett javítani a 25 éves Daciát, takarítani kellett a garázsban, ki kellett fizetni a lakás-fenntartást, be kellett vásárolni a piacon... Na persze, ezt Juci sohase látja, mert nem otthon csinálja, ő csak kritizálni tud, hogy a későn kifizetett számláért emelt díjat kellett fizetni, hogy a 25 éves kocsi elromlik, amit ő a piacról hoz az sohase jó, mert a retek fás, a hús inas, a krumpli szemes…

Mintha Károly nem kritizálna. Kitörne a nyelve, ha egyszer, de egyszer az életben észrevenné, hogy ő mennyit dolgozott, a leves az vagy sós vagy csípős, a hús oda van égetve, a galuska kemény, a saláta túl ecetes… s még arra sem ügyel, hogy ne a gyermek előtt mondja, sőt sportot űz abból, hogy előtte alázza meg, neki semmi sem szent…

Persze Juci jobban tenné, ha körülnézne a saját háza táján, mert most is ki kezdte őt gyalázni a gyermek füle hallatára, mert ha nem kényeztette volna, s nyalta volna ki a seggét is kiskorában, és nem vette volna mindig a védelmébe, amikor ő rendre és fegyelemre akarta szoktatni, szándékosan megtépázva előtte az apai tekintélyét, akkor…

A seggnyalásra való utalás a gyermek előtt aztán végleg felszabadított minden gátlást. Mint amikor átszakad a völgyelzáró gát, úgy zúdították egymásra a nyomdafestéket nem tűrő szitkokat. A gyermek jelenlétének a tudata csak egyre fokozta mindkettejükben a kényszert, hogy egyre élesebb hangon, egyre hangosabban, egyre nagyobb sértéseket vágjanak egymáshoz, s már csak az volt lényeges, hogy túlszárnyalják a másikat, s egyre nagyobb sebet üssenek a másikon. S talán még valami. Nehogy a másiké legyen az utolsó szó.

Gergő eleinte ijedten szemlélte a rossz jegye miatt kirobbant családi perpatvart. 10 éves fejjel nem fogta fel, hogy az ő hatosa nem érdemel ekkora cirkuszt, s csak ürügy a már hetek óta dúló családi polgárháború újabb csatájának a lejátszására. Ahogy a decibellek száma nőtt, úgy hátrált, de mintha ugyanakkor mágnes vonzotta volna, képtelen volt kimenekülni a konyhából. Végül a sarokba lekucorodva az asztal alól kileskelődve figyelte elborzadva a jelenetet. Egyre csak hajtogatta halk, de kétségbeesett hangon, könnyeit nyelve:

- Ne veszekedjetek! Ne veszekedjetek! Miattam ne veszekedjetek! Kérlek, ne veszekedjetek… Én vagyok a hibás, ne szidjátok egymást! Könyörgöm, ne veszekedjetek! – de szavai pusztába kiáltott szavak voltak. Szülei talán meg se hallották.

Nehéz megmondani, hogy bűntudata, vagy félelme volt a nagyobb. Félelme, hogy a dühtől tomboló szüleinek a dühe hirtelen ellene fordul, hiszen miatta volt az egész, ha ő nem kapott volna rossz jegyet, akkor… vagy inkább az ösztönös gyermeki félelem a szülői válástól volt a nagyobb? Esetleg még ezeken is túltett a tehetetlenség érzése, hogy ő gyenge kisember semmit se tehet a dühös felnőttek megfékezésére? Minden ízében remegett.

Ezúttal a vita olyan szintre hágott, mint soha azelőtt. Károly egy adott pillanatban fenyegetően előre lépett üvöltve, hogy:

- Még egyszer ezt ki ne merd ejteni a szádon! - Juci válaszként vagy védekezésként, nem tudni, de felkapta az egyik tányért, és a Károly felé dobta. A fejét találta el, de szerencsére nem az élével, így azonnal darabokra tört a fején. Károly hirtelen elkapta a Juci karját, a másikkal a szitkozódó száját akarta befogni, de csak orrba verni tudta. Juci jókora pofont kevert le neki szabad kezével, Mire Károly elkapta azt a kezét is, s nekilökte a falnak. Dulakodni kezdek. Juci válaszul rugdosni kezdte teljes erőből.

Gergő hirtelen felugrott, közéjük furakodott, s teljes erővel ütni kezdte őket kis kezeivel. Apját a jobb, anyját a bal öklével püfölte.

- Engem üssetek! Engem üssetek! Nem halljátok? Ne egymást, engemet üssetek! – kiabálta torkaszakadtából.

Károly hirtelen elengedte a Juci kezét. A döbbenettől megbabonázva a keze a levegőben maradt, ahol egy pillanattal azelőtt még vergődő felesége csuklóját szorította. Nem is érezte a két ütést, amit ezután még Jucitól kapott, aki lassabban eszmélt fel. Ahogy magához tért, ő is azonnal abbahagyta a rugdosódást és a dulakodást, leengedve kezeit, de lába mintha földbe gyökerezett volna, egy lépést se volt képes megtenni. Csak nézte a gyermeket, aki két dühöngő felnőtt közé áll, s kéri, hogy őt üssék, ne egymást.

Károly, ahogy kezdett magához térni, arcát a kezeibe temette, s egy lépést hátrálva, lehuppant az egyik székre. Gergő felhasználva a pillanatnyi fegyverszünetet szembefordult anyjával, s a szobájába tuszkolta.

- Menj be! Menj be oda! Nem hallod? Azonnal menj oda be! – lökdöste a kétségbeeséstől megsokszorozott erővel. Juci enyhe ellenállást tanúsítva hátrált be a gyermekszobába, majd lehuppant a Gergő kanapéjára.

Gergő kiszaladt a konyhába, és ráparancsolt az apjára is:

- Te meg menj a ti szobátokba! – kezdte felrángatni a székről. Károly felállt, megfordult, majd, mint akinek töltött pisztolyt nyomnak a tarkójához, engedelmesen hagyta magát a fotelig lökdösni, majd leült. Gergő szeme megállt egy pillanatra a két szoba közti ajtón. Hirtelen odaszaladt, fordított egyet az ajtóban levő kulcson, majd kikapta a kulcslyukból és zsebre rakta. Eközben hallotta az ajtón keresztül, amint megreccsen a kanapéja. Pánikban szaladt körbe a lakáson, szinte elvágódott, amint a konyhában a síkos padlócsempén bevette a kanyart. Mire édesanyja kilépett volna a szobájának az ajtaján, már ott volt, s útját állta. Kezével megkapaszkodott a két ajtófélfában, lábait is terpeszbe téve, s ráförmedt:

- Itt maradsz!

- Kell mennem a WC-re!

Gergő kihátrált, de csak a következő ajtóig, ahol megállt keresztbe tett kézzel, jelezve, hogy a csak a holttestén át engedi édesanyját át abba a szobába, ahol az édesapja tartózkodik. Így Juci csak a fürdőszobába tudott bemenni. Gergő addig őrizte, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy az édesanyja visszament a gyermekszobába. Juci leült megint a kanapéra.

- Kellene egy nyugtató. Extraveral. A nagyszobában van. Mondd meg annak a vadállatnak, hogy adja oda!

- Ő nem vadállat! Van neve!

- Mondd meg Károlynak…

- Nem így szoktad előttem szólítani! S mondd szépen, mert így nem mondom meg neki!

- Kérd meg édesapádat, hogy adja ide az Extraveralt. Ott van a gyógyszeres fiókban.

Gergő körbenyargalt, s benyitott a nagyszobába. Időközben Károly felfedezte, hogy ahol a tányér a homlokát érte, jókora dudor keletkezett, s a bőr is felrepedt, s kezdett vérezni. Épp a gyógyszeres fiókban matatott, a kötszert keresve. Aztán eszébe jutott, hogy azt Juci tegnap átvitte a Gergő szobájába, mert Gergő tegnap csúnyán felhorzsolta a térdét, s még ma este is ki akarta cserélni a kötést, így nem tette helyre.

- Édesanya szépen kér, hogy add ide az Extraveralt – adta át Gergő az üzenetet, amelynek metamorfózisát Károly is hallotta a zárt ajtón keresztül.

- Nekem is kell a kötszer. A te szobádban van. Mondd meg, hogy adja ide.

- Van neve is! És kérjed! Ő is kérte!

- Kérd meg édesanyádat adja ide a kötszert! - javította ki magát Károly is kelletlen hangon, majd átnyújtotta a gyógyszert.

Gergő visszanyargalt az Extraverallal, közben a konyhában töltött egy pohár vizet is, hogy legyen, amivel bevegye édesanyja.

- Édesapa szépen kér, hogy add neki oda a kötszert. Betörött a feje.

Juci bevette a pasztillát, majd átnyújtotta a kötszeres dobozt. Gergő visszanyargalt. A konyhaasztalon meglátta az ollót, futtában felkapta, s vitte a sérült édesapjához. Segített neki felragasztani a tapaszt.

- Nagyon fáj? – kérdezte, amikor készen voltak.

- Nem. Csak egy kicsit.

- Ne haragudj, hogy…

Károlynak hirtelen gombóc nőtt a torkában. Még ez a gyermek kér bocsánatot…

- Nincs, amiért haragudjak rád. Nekem kell bocsánatot kérnem, hogy…

Nem tudta befejezni a mondatot. Gergő felpattant, s átszaladt, hogy átadja édesapja bocsánatkérését. Amikor boldogan átadta az üzenetet, akkor édesanyja merev arcáról rádöbbent, hogy valami nincs rendben. Kérdően nézett rá.

- Tőled akart bocsánatot kérni, nem tőlem… - világosította fel édesanyja Gergőt. Gergő lehervadt. Pedig hogy örvendett, hogy ki fognak békülni…

- De miért? Én nem tanultam meg a leckémet, és… - motyogta bűntudatosan.

- Nekünk akkor sem kellett volna így összevesznünk… Én is nagyon szégyellem magam előtted.

- Akkor bocsánatot kérsz tőle?

Édesanyja egy kis habozás után megrázta a fejét. Nem lehet spongyával eltörölni a délutáni dulakodást. Gergő sértődötten kiszaladt a konyhába. Egy ideig feszült csend volt a házban.

Jó fél óra múlva Károly hívta Gergőt.

- Mondd meg anyádnak, hogy…

- Beszélj szépen! – vágott a szavába Gergő. Károly átfogalmazta az üzenetet. Akkor Gergő továbbította. Édesanyjának a válaszát se továbbította, amíg “nem fogalmazott szépen.” Így “társalogtak” egy ideig. Lassan eljött a vacsora ideje.

- Te nem vagy éhes? – kérdezte Juci Gergőtől.

- De igen. Nagyon. De ti…

- Megígérem neked, hogy ma biztosan nem fogunk többet veszekedni. Hívjad Édesapát vacsorázni.

- De odaülsz az én helyemre, az asztal egyik végére, ő pedig a másik végére! – szabott feltételeket Gergő.

- Rendben.

Egy ideig szótlanul ettek.

- Kérem a sót! – szólalt meg Juci.

Gergő hirtelen odafordult, hogy ráripakodjon az anyjára, mert megszegett egy játékszabályt. Eddig csak rajta keresztül értekeztek. De hirtelen nem tudta mit mondjon. Ezalatt Károly átnyújtotta a sótartót az asztal másik végébe. Ám Juci nem a felé nyújtott sótartó után nyúlt, hanem férje kezét fogta meg. A só kiborult, s megszorították egymás kezét, e rém kényelmetlen pozícióban, egymásra nézve. Gergő elképedve nézte a jelenetet.

- Kösz, hogy itt voltál nekünk! – szólalt meg az édesapja.

- Gyere az ölömbe! – fordult Gergőhöz édesanyja. Gergőt nem kellett kéretni. Károly is felállt, s odament. Átölelte mindkettejüket.

Gergő este befurakodott közéjük az ágyba. Alig lehetett a saját szobájába és ágyába küldeni. Végül puszit adott mindkettejüknek, s lefeküdt. De az ajtót a két szoba közt csak behajtotta, nem zárta kilincsre. Kis idő múlva hallotta, hogy apja feljajdul. Puskagolyóként ugrott ki az ágyából, s rohant át a szülei szobájába. Édesanyja az édesapján térdelt, s egy mitesszert nyomogatott az arcán.

- Már azt hitem, hogy… - szabadkozott.

- Főnök, jelentjük, jó gyerekek vagyunk! – szalutált neki édesapja vigyorogva. Gergő még adott nekik egy puszit, majd kilincsre zárta maga után az ajtót.

Juci még befejezte az “operálást”, majd Károlyhoz fordult.

- Megyek, odabújok hozzá. Amíg elalszik.

- Jól teszed, stresszes volt ez a mai nap… - egyezett bele készségesen Károly is, bár máskor esküdt ellensége volt az ilyesminek. Juci rövidesen visszatért.

- Mélyen alszik. Véletlenül levertem egy könyvet, nagyot csattant, még csak meg se rebbent tőle… - bújt vissza az ágyba Károly mellé.

- Kifárasztotta a feszültség… Azt hiszem, nem árt, ha családterápiára megyünk…

- Azt hiszem ez elég lecke volt számunkra… Ha nem boldogulunk, akkor elmehetünk – válaszolta Juci. - De őt elviszem holnap egy pszicho-terapeutához. Vegyük elejét a nagyobb bajnak. Képzeld el, micsoda trauma volt neki ezt megélni… Talán szüksége van szakember segítségére.

***

- Megvizsgáltam a gyermeket. Elvégeztem, és kiértékeltem a teszteket. Van egy rossz és egy jó hírem. Kezdeném a rosszal. Mint minden gyermeket, a válóperes hangulat megviselte. Ezért voltak a gyermeknek elalvási panaszai, szorongásai, az utóbbi időben halmozódó gyengébb jegyei is erre utalnak.

- S mi a jó hír? – kérdezte szorongva Juci.

- A gyermeken a tegnapi nap nem hagyott negatív nyomot, sőt!

- Hogy-hogy?

- A gyermekek számára a legnagyobb trauma az, hogy nincs ellenőrzésük az események felett. Tegnap végre azt érezte, hogy képes tenni valamit. Amikor minden kicsúszott a szüleinek a kontrollja alól, ő ellenőrzése alatt tartotta az eseményeket. Ő volt az, akinek volt hatalma megállítani a konfliktust. Ez pedig biztonságérzetet adott neki.

Vandra Attila:

Gyógyír válóper ellen

Éva a mindennaposnál sokkal nagyobb jelenetett rendezett. Csak egyre perlekedett, megállás nélkül, s egyre élesebb hangon. Feltehetően Ádámnak már azon bűneit is a fejéhez vágta, amelyeket előző életei valamelyikében követett el. Ádám csak ült a fotelban és konokul hallgatott. Egyrészt tudta, hogy perlekedésben úgy se tudja feleségével felvenni a versenyt, másrészt azt is, hogy ezzel tudja a legjobban kihozni a sodrából. Ám egy adott pillanattól kezdve lett valami az Ádám nézésében, amitől Évának még féktelen dührohamában is borsózni kezdett a háta.

Tudományosan igazolt tény, hogy a férfiak nehezebben viselik el az elfajult konfliktus feszültségét. Egymás között ilyenkor előtérbe kerül az ököljog, s tettlegesen levezetik a feszültséget. Hatvan százalékra becsülik azon romániai férfiak arányát, akik ilyenkor -ritkábban, vagy rendszeresen -, megegyengetik feleségüket is. Szócsatában eléggé fegyvertelenek lévén, fizikai előnyükkel pótolják. De mit tehet az a férfi, aki nem képes egy nőt megütni? Azt egy ilyen hisztiroham esetén a tehetelenség érzésével vegyes félelelem tölti el. S ez az érzés pedig kiül az arcára. S a nők erőfölényük tudatában szoktak ezzel visszaélni.

Ádám máskor is “kimenekült a kapcsolatból” ilyenkor. Faképnél hagyta Évát, s maga mögött bevágva az ajtót, hogy ne hallja az “úgyis enyém az utolsó szó”-ra a választ, lement a garázsba, elmenekült otthonról, vagy a \"két fülem van”\ politikáját folytatva úgy folytatta, amit addig tett, hogy nem figyelt oda, várva, hogy Éva tankjából kifogyjon az üzemanyag. Ezúttal is látszólag ezt választotta, látszott, hogy gondolatai messze kalandoznak, ám tekintetében semmi sem sugallta a tehetetlenség és félelem érzését. Ez még dacos bosszúáló hallgatásai közben is benne volt a tekintetében.

Évának balsejtelme azonnal beigazolódott, amint egy pillanatra abbahagyta a perlekedést. Ádám felállt, s nyugodt hangon kijelentette:

- Beadom a válópert.

- Tessééék?

- Igen, jól hallottad. Döntöttem. Beadom a válópert!

Évának egy pillanatig a torkán akadt a szó. De csak egy pillanatig.

- Menj, ne is lássalak! Hamarabb kellett volna tenned, minek vártál mostanig! Úgy se számított neked semmi ebben a kapcsolatban! Ott az ajtó, menj ki rajta és be se gyere többet! Na, minek fordulsz vissza? – kérdezte gúnyosan, amikor látta, hogy Ádám a lakás belseje felé igyekszik.

- Elbúcsúzom a gyermektől – nyitott be a gyerekszobába. A következő pillanatban rémülten kiáltotta:

- Hívd a mentőket! Kómában van!

***

- Itt vagytok… - nyitotta ki végre Józsika a szemét. Azonnal el is mosolyodott. Egyik kezét édesapja, a másikat édesanyja fogta. Mindkét kezet megszorította, már amennyire ereje engedte. Mintha az orvosnak radarja lett volna, ő is belépett.

- Na, jól ránk ijesztettél, öcskös, de ne félj, helyrehozunk! – biztatta mosolyogva. Remek szüleid vannak! Amíg nem voltál magadnál, egyiket se tudtam hazazavarni pihenni, hogy felváltva virrasszanak melletted.

Eljött a kiutalás napja is. Az orvos magához hívatta Évát és Ádámot.

- Mielőtt hazavinnék a gyermeket, szeretnék néhány kérdést feltenni önöknek. Ki adja be a gyermeknek az inzulint?

- Ő saját maga. Van olyan pisztolya, amivel beadja magának. Ő akarta így. Egy ideig előttünk, aztán az utóbbi időben volt amikor csak szólt, hogy “Beadtam magamnak… Nem akartalak zavarni, mert láttam, el vagy foglalva. Csak szóltam, tudd!”

- S ki méri otthon a cukorszintjét? Látom, hogy e naplóban, ahova e mérések be vannak vezetve, az ő írása van.

- Szintén ő, amint látja naponta kétszer, reggel, amikor felkel, s délután. Ő vezeti is be.

- S meg is szokta mutatni?

- Rendszerint meg, valamelyikünknek.

- A diéta?

- Néha még ő szól, hogy “az a krumpli nem lesz sok?”

- Hmm… Nem értem… morfondírozott az orvos. A gyermekkori cukorbaj súlyosabb, és gyakraban ingadozó, mint az időskori cukorbaj. A gyermeknek meglepően állandó cukorszintje volt még ezelőtt egy hónappal. De az ingadozások még az utóbbi időben sem voltak túl nagyok. De kérdem, látta-e valamelyikük, hogy aznap beadta magának az inzulinját? S az aznapi cukorszint sincs bevezetve…

Éva és Ádám egymásra néztek. Ádám szólalt meg.

- Őszintén én nem emlékszem. Olyan zűrös egy nap volt… Nem vagyok képes visszaemlékezni.

- Én sem… - felelte Éva.

- Figyeljenek jobban rá. Bármilyen felelősnek látszik, mégis, csak egy gyermek.

- Meglesz, doktor úr! – fogadkoztak.

***

- Két hónap leforgása alatt ez a gyermek harmadszor esik kómába. Ezúttal ez nem hiper-, hanem hipoglikémiás kóma volt. A cukorszintje nem megnőtt, hanem vészesen lecsökkent. Ez a fajta kóma sokkal veszélyesebb, mert könnyen maradandó elváltozást okozhat az agyában. Az agynak egyetlen energiaforrása van, a glükóz. Ennek hiányában éppen úgy, mint az oxigénhiányban az agy maradandóan károsodhat. Itt inzulintúladagolás történt.

- Biztos nem. Én vettem elő, én mértem be, saját kezűleg. S utána eltettem – felelte magabiztosan Éva. - A múltkori eset után már mindent személyesen ellenőriztem. Ahogyan vállaltam.

- Sejtettem. Kinéztem önből a lelkiismeretességet. Épp ezért ma reggel megvizsgáltattam a pszichiáterrel. Gondoltam nehogy valami lelki oka legyen a jelenségnek.

- És...? – kérdezték egyszerre.

- A vizsgálat nem fejeződött be, de a gyermek a pszichiáter kérésére, hogy rajzolja le az utóbbi idők legboldogabb pillanatát, ezt rajzolta - nyújtott át egy rajzot. - Őt ábrázolja a kórházi ágyon, perfúziókkal, s önök mindketten ott ülnek az ágya mellett, s fogják a kezét.

- Hát az számomra is hihetetlen öröm volt, amikor kómából felnyitotta a szemét… - szólt Éva bizonytalanul. Érezte, hogy e rajz ennél többet mondott a pszichiáternek.

- Ugye válóperes a hangulat a házban?

- Ha a gyermek nem került volna kómába, eddig beadtuk volna a válókeresetet – mondta Éva.

- Aznap, amikor bejelentettem a feleségemnek a válási szándékomat, akkor került először kómába - vallotta be Ádám.

- A stressz alatt a szervezet olyan hormonokat termel, amelyek megnövelik a cukorszintet. Népesen is mondják: “Felment a cukra”. A nagy bajban gondolom helyreállt időlegesen a családi béke, de csak addig, amíg a gyermek helyre nem jött.

- Jesszusom, a második eset előtt is veszekedtünk egy nagyot - rémült meg Éva.

- Harmadszor pedig azzal jöttem haza, hogy találtam magamnak válóperes ügyvédet…

- Igen, a házasságukat a gyermek betegsége tartja össze. Ahányszor baj van, ő kómába esik, s megint helyreáll a családi béke.

-S ezt ő előre megfontolt szándékal csinálja?

- Az elsőt nem hiszem. Lehet, a másodikat sem. De a harmadikban már nem vagyok biztos…

- Tehát ha elválunk, ő meg fog halni... S ez a lelkünkön fog száradni…De hát ez zsarolás… - futott ki Ádám száján.

- Annak is veheti…

- Én ezt a kölyköt… - morogta Ádám, de az orvos félbeszakította.

- Mit csinál vele? Mivel fenyegeti meg, hogy ne merjen öngyilkos lenni?

Vandra Attila:

Zsákbamacska

Az ötvenhez közeledő nő szomorúan simogatta meg a férfi kezét.

- Hamar eltelt ez a néhány nap…

- Bizony. Csodálatos volt ez a hét, s csak úgy elröpült. Este már indul a repülőm Brüsszelbe.

- Nem hittem, hogy akad még férfi, aki mellett még valaha igazán nőnek fogom érezni magam – vallotta be a nő keresgélve a francia szavakat.

- De még találkozni fogunk! Tudod mit? Ahogy befejeztük a reggelit, menjünk el a templomba, s kérjük meg az Istent, hogy adjon nekünk erőt a távolság ellenére megtartani a kapcsolatunkat. Esténként még tudunk beszélgetni az interneten keresztül, s a videokamerán még láthatjuk is egymást…

- De melyik templomba menjünk? Én ortodox hitű vagyok, te pedig katolikus…

- Menjünk a katolikusba. A szertartás a te nyelveden lesz, legyen az én hitem szerint. Láttam, itt Bukarestben van katolikus templom is… S még a reggeli misére odaérünk!

Kézen fogva, mint egy tini szerelmespár léptek be a sekrestyébe. A pap épp befejezte a beöltözést a miseruhába.

- Tisztelendő atyám bocsásson meg, hogy így önre törünk ismeretlenül, de lenne egy nagy-nagy kérésünk. Szeretnénk megkérni, hogy a szertartás alatt mondjon egy imát, fohászkodjon az Istenhez, hogy adjon nekünk hosszú távon erőt, hogy megtartsuk a kapcsolatunkat. Tudja, most egy hete ismerkedtünk meg, és az ő repülője ma este indul Brüsszelbe, és…

- Sokáig távol lesznek egymástól…

- Bien, bien, elmondom én a fohászt franciául is… - válaszolta a pap, hallván, hogy a nő franciára fordította a szavait. - De tudják, épp adományokat gyűjtünk a templom által patronált árvaház megsegítésére... Ha a mise után befáradnának az irodába… Az adományozók között tombolajegyeket osztunk ki. Esetleg akkor az Isten is szívesebben meghallgatja a fohászukat…

- Ez csak természetes.

A mise után bementek az irodába. Volt aki egy lejt adott, volt, aki tizet, de akadt tehetősebb is, aki ötvenet. Jean elővett 200 eurót, s átnyújtotta. Amikor meglátta a titkárnő meglepett arcát, még megtoldotta egy 100 euróssal.

- Hogy az Isten hallgassa meg a fohászunkat, s tartsa meg a kapcsolatunkat… - magyarázkodott. – Hiszen jóra fordítják.

- Oui, oui – motyogta a titkárnő, s átnyújtotta a tombolaszelvényt. - Kérem ezt tessék kitölteni, és bedobni abba az urnába.

Jean írószerszám után kezdett kaparászni a zsebében.

- Töltsd ki! - szólt oda Vioricanak. Én nem értem mit ír a szelvényen…

- De mit akarsz vele? Hiszen ma este elutazol, s a tombola eredményhirdetése csak két hét múlva lesz…

- A te nevedre töltsd ki! S ha nyersz valamit, akkor az lesz a kabalánk! Tudd meg, szerencsés kezem van, főleg tombolákon. Nyerni fog, meglátod! Aztán hozd magaddal, ha meglátogatsz! Mert rajtad a sor!

- A bőkezű embert az Isten s megsegíti… - ígérgette a titkárnő is. – Majd telefonon értesítjük, ha nyertek.

Bakalódva távoztak a templomból. Aztán eljött a búcsú pillanata is. Jean még egyszer megismételte a kérést, pajkos mosollyal a szája szélén:

- Ne feledd elhozni a kabalánkat, amit a tombolán nyersz! Mert nyerni fogsz, meglátod! Én érzem!

Viorica is Focsani-ba utazott. Alig várta, hogy a munkába érjen, hogy elújságolja a kolléganőinek a Bukaresti kalandját.

- Örvendj e szép hétnek, mert többet nem fogsz hallani róla! Mert ilyenek a férfiak. Elmennek szabadságra, kiadják magukat elváltnak, vagy özvegynek, a nő bedől nekik, aztán elváláskor hamis címet adnak meg neki, s többet nem is hallatnak magukról. Kámforrá válnak. A következő szabadságon…

- Jean nem olyan - védte Viorica, de aznap nem merte kinyitni a számítógépet. Harmadnap a fia hazalátogatott, ő nyitotta ki.

- Van egy offline üzeneted. Valami Jean küldte…

- Állj félre! - lökte félre a fiát. Ugye megmondtam, hogy Jean más!

A következő két héten többször is beszéltek messengeren. Jó azért ez a modern technika is valamire – gondolta Viorica – s lám, a fiam régi számítógépének is hasznát veszem.

A tombola ügy többet nem jött szóba. Közben élte a szürke hétköznapjait. El is feledkezett róla, ám egyik nap megszólalt a mobilja.

- Vântu Viorica? Popescu Ioana vagyok, a bukaresti Szentháromság Templom lelkészi hivatalának titkárnője. Örömhírt kell közölnöm önnel: megnyerte a tombolánk főnyereményét.

Viorica nagy izgalomba jött. Sorba villantak fel lelki szemei előtt a tombolához kapcsolódó jelenetek: “Hogy az Isten hallgassa meg a fohászunkat!” “Szerencsés kezem van!” “Nyerni fog!” “Legyen a kabalánk!” “Aztán el ne felejtsd el elhozni, ha jössz Brüsszelbe!”

- És mit nyertem? – kérdezte izgatottan.

- Egy koporsót!

- Tessééék? Miiit?

- Egy koporsót!

- Ugye, ez most valami hülye vicc?

- Dehogy, asszonyom, ön megnyerte a tombola fődíját, egy koporsót, amelyet…

- De könyörgöm, én még élek! Mi a francot csináljak vele? Tegyem ki dísznek a nappaliba?

- De asszonyom – hallatszott a sértődött válasz a vonal túlsó végéről –, nem értem a felháborodását. Ez egy kiváló minőségű, első osztályú koporsó, selyemmel bélelve, inox fogantyúkkal, lakkozva… Ára több, mint 200 Euró. Mindenkinek előbb-utóbb szüksége lesz rá!

( Románia a minden lehetőségek országa. Megtörtént... )

Vandra Attila:

Menü díszebédre

Békési Sándor óvatosan repesztette meg kislánya szobájának ajtaját. Linda békésen aludt ágyában. A látvány mosolyt csalt az arcára, a szájával puszit csücsörített a levegőbe, majd lélegzetét isvisszafojtva húzta be az ajtót. Amint befejezte a műveletet a karórájára pillantott. Még húsz perc, s itt lesz Sárika. Addig van ideje bepakolni a kocsijába,megbeszélni Jeannal a francia szakáccsal a menüt, kiadni az intézőnek mai feladatokat, s már mehet is. Hiába, megfogta az isten lábát ezzel a lánnyal. Jobb pesztonkát nem is kaphatott volna szeme fényének. Percnyi pontossággal érkezik,megbízható, Lindát nagy szeretettel övezi körül, tanítgatja,mindenféle játékot kitalál neki, s a leányka is rajong érte. Ráadásul Tamáska, a fia is remek játszótársnak bizonyul. Idáig jutott a gondolataiban,amikor megcsörrent a mobiltelefonja. Szorongó érzéssel nyúlt a telefonja után. Sárika bippelt. Azonnal visszahívta. A lány hangja kétségbeesett volt.

- Bocsánatot kérek Békési úr, de nem tudok ma átjönni. Tamáska nagyon beteg. Magas láza van, a füle alatt felvan dagadva, erősen fáj neki.Mumpszos. A doktor most ment el.

- De…

- Békési úr, nincs, akire hagyjam. A három öcsém már elment a hatórási busszal az iskolába, édesanyám, amint tudja, a kórházban van.

- Kérlek, ne hagyj cserben… Linda rajtad kívül senkit nem enged közel magához, mióta édesanyja meghalt.

- Békési úr, könyörgöm, értse meg, nagyon beteg a kisfiam…

- Találj valami megoldást, nekem fontos tárgyalásom van. Két éve tárgyalok e japán céggel, ma dől el, hogy sikerül-e megkötni velük a szerződést… - vált kétségbeesetté a Békési hangja. – S van egy szerződésünk…

- Tudom Békési úr, én nagyom szerettem gondozni Lindát, tudom, hogy ragaszkodott hozzám. S én nem is éreztem munkának a gondozását. S szeretném továbbra is gondját viselni. De nem hagyhatom egyedülTamáskát betegen. Ha más választáson nem lesz, felmondok.

- Zsarolsz? – vált fenyegetővé Békési hangja.

- Egyáltalán nem Békési úr. De nincs más választásom.

- Képes lennél feladni ezt a jól fizetett állást? Hol kapsz majd még munkát itt Varságon, ebben az Isten által is elfeledett faluban, melyben a szomszédok hallótávolságon kívül laknak? Négyéves gyermekkel, a három középiskolás öcséddel és beteg édesanyáddal kizárólagosan az édesanyád betegnyugdíjából hogyan fogtok megélni?

- Nem tudom Békési úr, de egy dolgot tudok, a beteg gyerekemet nem hagyhatom magára. S Békési úr, megkérem, ne játssza a rideg, érzéketlen üzletembert. Ugye nem volt ilyen, mielőtt a felesége meghalt? Az az ember, aki amikor az orvos közli vele, hogy a kislányának egészségügyi okokból falusi levegőre van szüksége, másnap egy isten háta mögötti faluban vesz magának házat és oda kiköltözik, s naponta ingázik Udvarhelyre, az nem egy érzéketlen üzletember! Egyetlen nőt se visel el a környezetében, de még ebben is kivételt tesz, ha a kislánya érdeke úgy kívánja! Megmondom én, hogy miért nem visel el nőt a környezetében. Fél, nehogy kísértésbe essék. Mert még mindig imádja elhunyt feleségét, nem tette túl magát a halálán. De a gyermeke érdekében, ezt meg kellene tennie. Szóval tegye le azt a páncélt, s engedje szabadon az igazi énjét. Kívánom, hogy találjon minél jobb megoldást kislányának. Nekem nincs választásom, beteg gyermekem mellett kell maradnom.

Húsz perc telhetett el, amikor a kis házikó előtt megállt az Audi Q7. Amikor Sárika kinézett, Linda röpült feléje.

- Azt mondta a doktoj bácsi, hogy ide jöhetek, mert én már túlestem rajta, és nem kapom el…

Közben Békési is kiszállt, s megkerülte az autót. Egy ideig zavartan nézett, kereste a szavakat.

- Ha lehetne, itt hagynám… Igyekszem haza délben… Hogy ne legyen teher… S bocsánatot kérek az előbbi… - habogott. – Ennél jobb megoldást hirtelenjében…

- Hagyja itt nyugodtan, elleszünk mi itt. – mosolyodott el Sárika.

12 óra alig múlt, amikor megjelent újra Békési. Hatalmas szatyor gyümölcsöt hozott magával. Belépett a házba letette az asztalra és körülnézett. Tisztaság volt, de minden arról árulkodott, hogy az itt lakókat nem veti fel a bőség. A földön rongyszőnyeg, a bútorok legalább három generációt kiszolgálhattak. Sárika épp a mosóteknő mellé volt térdelve, s Tamáska ruhácskáját mosta, kézzel.

- Gondoltam, hogy kell a vitamin a betegnek…

- De… - állt fel Sárika.

- Fogadja el nyugodtan. Ja, és a fizetését 50%-al megemelem. Nem alamizsna, megérdemli. A munkáját nem lehet pénzben megfizetni. S ha nem fogadja el, akkor a kisfiát alkalmazom játszótársi minőségben. – mosolyodott el Békési.

- Apuska, Apuska! – ugrott Linda édesapja ölébe. Békési röptében kapta el, s megpördült vele. – Ugye még majadhatok egy picit?

- De…

- Csak egy ijjen piicit! – mutatta a semmit mindkét keze hüvelyk- és mutatóujja között.

- S hogy kerülsz haza te kis zsaroló? – kérdezte édesapja kedvesen.

- Öcséim közül valamelyik hazaviszi, ha hazaértek az iskolából. – szólt bele Sárika.

- De ebédelned kellene…

- Most uzsonázott. Tamáskának készítettem s adtam neki is. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar… szabadkozott a lány.

- Semmi probléma. Akkor holnap is ide hozom. Még mondott volna valamit, de megcsörrent a mobilja. Kifelé menet beszélgetés közben búcsút intett, majd távozott.

A mumpsz se tart örökké, eljött az a nap is, amikor Sárika boldogan közölte, hogy holnap már jöhet Békésiékhez.

- Ugye holnap is jöhetek ide? – kérte Linda az édesapját.

- Háát, ha akarsz, nem bánom… Aztán miért szeretsz ide járni?

- Mert itt olyan, de olyan finomakat lehet enni…

Békési épp meg akarta kérdezni, hogy mit evett olyan finomat, de megint megcsörrent a telefonja. A francia partner volt, aki épp azt közölte vele, hogy sztrájk miatt holnap reggel helyett csak délután fél kettő körül tud megérkezni a Marosvásárhelyi repülőtérre. “Ez azt jelenti, - villant át Békési agyán, - hogy az üzleti megbeszélés majd késő estig elhúzódik, s mire hazaér, Linda már aludni fog. S ő megígérte Lindának, hogy együtt töltik a péntek estét, mert Lindának születésnapja van… S ráadásul meg kell kérnie Sárikát, hogy…” Eszébe villantak Sárika szavai:”Egy dolgot tudok, a beteg gyerekemet nem hagyhatom magára!” “Még ha az állásomba kerül, akkor sem!” – tette hozzá Békési a kimondatlan szavakat.

- Hát én sem a születése napján. – döntötte el. Hirtelen jött egy ötlete. Marosvásárhelytől Udvarhelyre Varság közelében vezet el az út… Tartsák a megbeszélést nála otthon. Az ebéd épp jó alkalom lesz a megbeszélésre, utána aláírhatják az iratokat is. S akkor ő este a lányával kettesben lehet, ahogyan megbeszélték. Meghívta őket magához. Meglepetésére a francia kapott az alkalmon.

- De akkor főzzél nekünk valami székelyeset! Olyant, amit vendéglőben nem kapunk. Jön a feleségem és két kisgyermekem is! Szovátán akarjuk tölteni a hétvégét. Ott “vendéglőset” eszünk, akarunk enni valami”eredeti házit” is!

Otthon hamar kiderült, hogy Jean, a francia szakács csak franciásat tud főzni. Eszébe jutott ekkor mit mondott Linda. Azért szeret oda menni, mert ott olyan finomakat lehet ott enni. Egy gyermek nem udvariaskodik, nem eszi meg azt, ami nem ízlik neki. Biztos a franciáknak is ízleni fog.

Másnap reggel, amint Békési közölte Sárikával a hírt, hogy előléptette egy napra főszakácsnak, Sárika azonnal szabódni kezdett.

- Én nem értek ahhoz, hogy ilyen előkelő…

- A tálalással ne fájjon a fejed, azt lesz, aki intézze. Te megfőzöd azokat az ételeket, amelyek Lindának annyira ízlettek, Ez számára is kellemes meglepetés lesz, így akarok születése napján örömet szerezni neki. – Ezzel beült az Audiba, és elhajtott.

Napközben telefonált Jean.

- Békési úr, biztos, hogy…

- Igen, úgy legyen, ahogy a tegnap megegyeztünk. Most nincsen időm ilyesmivel tölteni az időt, segítesz Sárikának megfőzni az ebédet. Azt főztök, ami Lindának annyira ízlett, s nehogy még egyszer valaki ebben a témába felhívjon, mert… – azzal lezárta a telefont.

Az intézőt a francia vendégek elé küldte. Még szerencsére, mert időbe telt, amíg minden iratot előkészített, hogy haza vigye. Amikor elindult, Udvarhelyről még arra számított, hogy egy fél órával hamarabb ér haza, mint vendégei. Ám peche volt, mert egyik kanyarban egy őrült kamionsofőr épp előzött, s csak úgy tudta kikerülni a frontális ütközést, hogy a sáncba szaladt. Szerencséjére karcolás nélkül megúszta, de többé nem tudott kijönni a sáncból. Kétségbeesetten telefonált haza, hogy adjanak ebédet a vendégeknek, mert ő késni fog, elnézésüket kéri, de...

Végül csak megérkezett. Az intéző fogadta az ajtóban, s míg ő vetkezett, hamar beszámolt.

- S mit főzött Sárika a vendégeknek?

- Az előétel az szalonna volt hagymával, és fokhagymás zsíros piritóskenyér, köménymagos leves, törtpaszuly sült szalonnával, pirított hagymával, és savanyított káposztacikával, utána sült pityóka[1] vajjal és káposztalével, a desszert pedig…

- Jesszusom!

- Békési úr mondta, hogy azt főzzünk, ami a kislányának annyira ízlett…

- Jaj, ne, s Jean óva akart inteni… S mit szóltak a vendégek hozzá? – kérdezte Békési aggódó hangon.

- Az előételnek felszolgált fokhagymás pirítós és a szalonna hagymával a francia gyermekeknek annyira ízlett, hogy a köménymaglevest meg se akarták kóstolni. Monsieur Montpelier megkóstolt mindent hősiesen, de a vajas sült pityókánál már megkérdezte ő is, hogy a székelyek vallási okokból nem esznek húst? Leginkább a tört paszuly nyerte el az ízlését. Madame Montpellier az előételt meg se kóstolta, késsel és villával akarta enni a sült pityókát, a gyermekekre is rászólt, ám amikor azok látták, hogy Linda kézzel morzsolja ki a belét, nagy élvezettel követték példáját az anyai intelmek ellenére. Volt egy olyan érzésem, hogy direkt élvezték az „etikett-ellenes” viselkedést. A káposztacika viszont ízlett a Madame-nak is is, de a tört paszulyban csak turkált egy picit. A kapros-ordás palacsinta viszont osztatlan sikert aratott, a madám el is kérte a receptjét… Végül is senki sem maradt éhesen. Az egyetlen komolyabb gond, hogy a menü kissé megzavarta az ilyen koszthoz nem szokott hasukat, és… szóval kisebb vita kerekedett abból, hogy… de a végén a Madame is… először letagadta… de a gyerekek mind hallották...

[1] Krumpli

Vandra Attila:

Fáni, a házirigó

1986. május elsején kezdődött e történet. Lányom, Zita, első nagy hegyi túráján, amikor megmászta a Nagykőhavast. Mentünk felfelé a Családi úton, amely azért kapta a Családi út nevet, mert a Nagykőhavasra vezető utak közül a legkönnyebb túra, s gyermekestől, nagymamástól is fel lehetett jutni röpke három és fél óra alatt a menedékházig. Onnan már csak háromnegyed óra az 1844 m magas csúcs.

Az első órányi út azért elég meredek, úgy neveztem én el még gyermekkoromban, hogy a „köptető\", mert kiköpöd a tüdődet, amíg felérsz az első pihenőhöz. Akkor még fiatal voltam, harminc éves sem, tele energiával, s mivel a ritmust Zitához kellett igazítani, nekem bőven volt időm, hogy „egy kis kerülővel bíró úr\" tegyem meg az utat, s összeszedjem az ösvény körül található gombákat. Egy adott pillanatban két verébre lettem figyelmes. Pontosabban azon csodálkoztam el, hogy mit keres a Nagykőhavas oldalán két veréb. Közelebb menve hozzájuk, az lepett meg, hogy az ily vadonban élő verebek, miért nem ijednek meg az ember közeledtére. „Genetikailag bennük van a szemtelenség\" vontam le magamban az előítéletes következtetést, de azért hívtam Zitát, hogy nézze meg a verebeket.

- Gyere óvatosan, ne ijeszd el őket! - figyelmeztettem.

Az óvatosságra nem volt szükség, mert annyira szemtelenek voltak, hogy egy méternyire meg tudtuk közelíteni őket. Nem röpültek el, csak gubbasztottak összebújva. A méternyi távolság úgy látszik kritikus volt, mert amikor Zita közelebb akart menni, azt már nem vették jó néven. Ám nekem ekkor a jól ismert találós kérdés jutott eszembe. Rögtön el is sütöttem:

- Hányat lép a veréb egy évben? - kérdeztem a lányomtól. Az ilyen beugrató kérdéseknek rendszerint a gyermekek a szenvedő alanyai.

- ???

- Egyet sem, mert a veréb nem lép, hanem ugrik...

Ekkor már a feleségemnek is feltűnt a jelenség.

- Te ezek miféle verebek, mert nem ugranak, hanem gyalogolnak!

Tovább szemlélve őket, további verébtelen tulajdonságok tűntek fel.

- Valami olyan fura bennük. Az alakjukban.

- Te, ezeknek nincs is farkuk. Attól olyan furák.

Zita megelégelte a „verebek\" utáni gyalogolást, s határozott lépésre szánta el magát. Utánuk szaladt, s megfogta az egyiket.

- Jé, ezek nem repülnek...

Világos. Fiókák. De mit keresnek a földön?

- Sikertelen első repülés? És nem tudnak visszarepülni?

- Szerintem nem, inkább kakukk rúgta ki őket a fészekből. De hol a fészkük?

Mind feltekintettünk, de a környező fákon egy fészket se tudtunk felfedezni. Zita közben boldogan simogatta a kismadarat a kezében.

- Vigyük haza...

- Azt se tudod, hogy mit eszik, hogy neveled fel? Elpusztulna...

- De ha itt hagyjuk, akkor is elpusztulnak, mert az anyjuk nem fogja etetni őket, s megtalálja valami kóbor ragadozó.

Élet és halálról kellett döntenünk. Ha hazavisszük őket, lehet, sőt valószínű, hogy nem tudjuk felnevelni. Ha itt hagyjuk, valószínű elpusztulnak. A racionális érvek vitáját végül az-az érv döntötte el, amelyet a legkevesebb bizonyíték támasztott alá:

- Ugye hazavisszük? Kééérleek...

Ki tud elsőszülött lánya ilyen zsarolásának ellenállni? Ki tudja lelkét összetörni? S ki kockáztatja, hogy a „rossz fiú\" szerepét vállalja, kimondva a kegyetlen ítéletet: „Nem!\" halálra ítélve két ártatlan, kedves, aranyos, drága, ennivaló, kiszolgáltatott stb. kismadarat? Még ha mondjuk a másik szülő is melléd állna... De ha nem? Hadd mondja ki ő!

Így ürültek ki a hátizsák zsebei, s került beléjük a két potyautas. Még három óra volt a menedékházig...

Stresszes egy út volt számomra. Állandóan „kikaptam\", hogy rázom a hátizsákot, nem törődök velük, rázna engem az autóbusz így munkába menet... Ez volt a büntetésem, hogy nem mondtam nemet. És mert én vittem a nagy hátizsákot.

A forrásnál megálltunk. Egy levélre tettünk forrásvizet, s megitattuk őket. Nagy nehezen felértünk. A két zsebutasnak ekkor már akkora volt a szája, hogy az öklöm belefért volna. A kenyérmorzsát az egyik elfogadta, a másik nem, csak tátogott tovább. Vajon miféle madarak, s mivel táplálkoznak?

Hazaértünk holtfáradtan, a lányom a felnőttet is kifárasztó úttól, én a sok szidástól. Lefele még jobban rázódott a hátizsák... Első dolgom volt telefonálni Eti néninek, volt biológia tanárnőnknek és jelenlegi kolléganőnknek, hogy segítsen meghatározni, hogy miféle csodabogarat szedtünk össze az erdőben. Még aznap, vasárnap este fogadott, tekintve, hogy „élet-halál\" kérdésről volt szó. Röpke fél óra alatt kiderítettük, hogy énekes rigó, s bogarakat eszik. S nem ajánlatos neki kenyeret adni... Esetleg apróra vágott hússal próbálkozzunk... Futás haza.

Mivel legyet és szöcskét ebben az órában nem volt honnan szerezzünk, megkínáltuk őket főtt csirkemellel. Elfogadták. De az egyik nagyon bágyadt volt... Másnap reggel holtan találtuk. Zita nagyon megsiratta, mi is sajnáltuk, ekkor kezdte felfogni, hogy miért akadékoskodtam.

- Ugye a másikat megmentjük? - aggodalmaskodott.

Háát, azt kellene. Másnap esett az eső. Szöcskét, legyet fogni képtelenség. Félretettünk neki tehát egy csirkemellet a piláfból, apró csomagokat csináltunk, s úgy tettük a fagyasztóba. Akkoriban húsfélét csak jegyre lehetett kapni nálunk. Ebből kellett neki félretenni...

A másik baj a „Hol tartjuk?\" volt. Mert nem csak evett, hanem pottyantott is. Átszaladtam édesanyámékhoz, s elkértem a néhai Pityuka kalitkáját. A kisrigót nyugodtan meg lehetett fogni, kézben tartani, de a kalitkától pánikrohamot kapott. Úgy vergődött, hogy ki kellett venni azonnal. Egy nagy dobozt elfogadott éjszakai fekhelynek, de csak akkor, ha alacsony volt, s bármikor kiugorhatott belőle. Állandóan ügyelni kellett, hogy hova lépsz. S ő állandóan gyalogolt a „szülei\" után.

Ha jól emlékszem abban az évben május elseje, három napos ünnep volt. Ám eltelt ez is, és másnap munkába kellett menni. Én értem haza hamarabb. Kíváncsian kukkantottam be a konyhába, hogy mit csinál Fáni, mert ekkor már neve is volt. Zita nevezte el így. Alig nyitottam ki az ajtót, hatalmas csiripeléssel adta értésemre, hogy felháborító, amit mi művelünk vele, mert ő éhes, és tessék neki enni adni! Elfogadott „pótszülőnek\" bennünket, s ez kötelességeket is rótt ránk.

S nemcsak csiripelt, hanem futott utánam, s veszekedett, amíg oda nem adtam neki a csirkemell adagját. Mi vegetáriánus kosztot ettünk aznap, a hússal spórolni kellett. Neki előjogai voltak.

Következő vasárnap, amikor kirándulni voltunk, összefogtunk egy csomó szöcskét. Érdekes volt első találkozása a szöcskével. Amikor meglátta, nekiszaladt. A szöcske nem vette jó néven a közeledést, s ugrott egyet. Erre megijedt, s hátrahőkölt. Ám benne volt a szöcskevadász vér, s miután felocsúdott első ijedtségéből utána szaladt az ebédjelöltnek. Úgy kapta el a szöcskét, mintha évek óta ezt gyakorolta volna. Végigropogtatta, majd lenyelte. A következő ugrabugritól már nem ijedt meg. E táplálékforrás nagy mennyiségű csirkemellet spórolt meg családunknak ama nehéz Ceauşescu-korban.

Így nődögélt Fáni, s lassan formásodni is kezdett. Kinőtt a farka is, s egy adott pillanatban: Huss! Felröppent. A függönyön kötött ki. Ettől a pillanattól kezdve már az ablaknyitásra is figyelni kellett. A városi környezetben nem tudott volna megélni, ha szabadon engedjük. Szerencsére hozzászokott, hogy bárki megfoghatja, amikor csak akarja, s átviszi a másik szobába. Volt eset, hogy úgy tartottam magánórát, hogy végig a vállamon üldögélt. De olyan magándiákom is volt, aki félt tőle... Barátaink csodájára jártak a házirigónak, „aki\" szabadon él egy tömbházlakásban, s bármikor meg lehetett fogni és megsimogatni. (Aki őt „aminek\" titulálta, annak Zita lányom haragjával kellett szembesülnie).

Ám ahogy nőtt, egyre többet piszkolt, s egyre inkább világossá vált előttünk, hogy neki a szabadban a helye. Tápláléka se volt elég változatos. Úgy döntöttünk, hogy a Plaiul Foiihoz kivisszük, amikor nyári szabadságunka megyünk, s ott szabadon engedjük. Ha nem megy el, akkor hazahozzuk.

Reiff Pista bácsival és feleségével, Piri nénivel, Török Ernővel öten voltunk tanárok s vagy negyven-ötven diák volt még velünk. Miután a szekuritáté zaklatása miatt lemondtunk a rendszeres Szent-Annai táborozásról, a Királykő lábánál találtunk menedéket, ahol ennyien magyarok együtt sátorozhatunk. A tóban való fürdés hiányzott, de a táborozás többi előnyét megkaptuk itt is. S csak mi voltunk...

Fáni a kezünkben utazott 40 km-t. Ott, amikor kiszálltam az autóból, s kinyitottam a markom, huss! elrepült, s nem is nézett vissza.

- Hálátlan rigó! - szóltam utána. - Még el se búcsúztál...

- Miért engedted el?! - támadt rám Zita. De végül megértette, hogy eredetileg is ez volt a szándékunk.

- Jobb így neki... Ő szabadnak született.

Ám tévedtünk, amikor azt hittük, hogy nem látjuk viszont. Másnap reggel erdei rigó ült a sátrunk tetején. Nem repült el a közeledésünkre. S hagyta, hogy megfogjam.

- Zita, né ki van itt!

- Fáni, Fáni, Fánika! - ujjongott. Visszajöttél! Felette a vállára, hogy szaladjon szöcskét fogni. Ám Fáni gyorsabb volt. Huss! Leröppent a válláról, s villámgyorsan elkapott egy szöcskét, végigropogtatta, s lenyelte, s szaladt a másik után.

- Na ez se hal éhen, amíg van szöcske... - állapítottuk meg boldogan.

Másnap reggel, amikor felkeltem, kerestem a patakban a két sörömet, amit hűsön tartás végett tettem oda. Nem volt ott! Na még ilyen se volt a táborunkban, hogy eltűnjön valami. Mindenki összefutott, s az esetet tárgyalta. A táborunk egyik legnagyobb értéke, a bizalom került veszélybe. Negyed 11-kor Zaki, egyik kópé diákom jelent meg három üveg sört szorongatva a kezében.

- Tanár úr... az este már zárva volt a menedékháznál a bár. S gondoltuk csak kölcsön vesszük, s reggel visszavesszük és visszatesszük. A tanár úr már le volt feküdve... S nem tudtuk elkérni. De csak 10-kor nyitottak, s csak most tudtuk hozni. De tényleg nem lopni akartuk, csak kölcsön... Reméltük vissza tudjuk tenni, mielőtt a tanár úr felébred, de... A harmadik sör az tőlünk van. Vezeklés...

- Zaki, ezért a stresszért, amit okoztál, még megfizetsz! - mondtam, de a harmadik sört nem fogadtam el. Nem is gondoltam, hogy olyan hamar alkalmam adódik megviccelni Tovább beszélgettünk.

- Olyan kedvem van, hogy madarat lehetne fogatni velem -, jellemeztem a közérzetem egy adott pillanatban.

- Na, adok egy láda pezsgőt, ha a tanár úr megfogja azt a madarat! - mutatott rá egy közeli ágon egy madárra.

- Zaki, én rendes ember vagyok, s nem fogadok veled, csak két sörben hogy azt a madarat megfogom.

- Kezet rá tanár úr, s kérem vissza a söröket! - vigyorgott Zaki magabiztosan. Zaki csak azelőtt este érkezett, s nem tudott a Fániról, akinek a táborban már híre volt.

Én odamentem az ághoz, s leemeltem Fánit. Életemben nem láttam még olyan elképedt arcot. Azóta se...

Egy idő után magához tért.

- A tanár úr ismeri azt a madarat?

Válaszul a vállamra tettem. Nem repült el.

- Ez nem igazság! Ez kitolás! Nem állja a fogadás! - háborodott fel Zaki.

- Zaki, ha jól emlékszem, te ajánlottad fel a láda pezsgőt! - replikázott az egyik lány, aki tanúja volt a jelenetnek. Ám ekkor már a fél tábor ott állt, s hasát fogta a nevetéstől. Zaki sok embernek tört borsot az orra alá. Végre a rovására lehetett nevetni.

- Tanár úr, most már elhiszem, hogy jó kedve van. Még ha eddig nem is volt. - nyújtotta át lemondóan a két sört. Azt, amit vezeklésnek szánt, s azt, amit magának vett. A másodikra nagyon szenvedő szemekkel nézett.

- Jaj, így kiszúrni velem...

- Zaki, van egy sörnyitód?

- Van...

- Akkor nyisd ki mind a kettőt. Zaki szenvedő arccal tett eleget a kérésnek.

- Így kiszúrni velem... Így kiszúrni velem... Ezt nem bocsátom meg...

- Gyere, igyuk meg a békepipát! - nyújtottam át neki az egyik kinyitott sört. Én fizetek! - tettem hozzá vigyorogva.

- Ez kitolás. A tanár úr annyira úriember, hogy most már nem illik vérbosszút állnom... - nevette el magát Zaki. - Pedig már megfogadtam...

Fáni végig a táborunk körül őgyelgett, amíg ott voltunk. Hol elrepült, hol feltűnt. Ám a mi táborozásunknak vége lett. Ott maradt a Plaiul Foiinál. Többet nem láttuk. Vajon túlélte a telet?

Vandra Attila:

Ami talán még az erőszaknál is rosszabb...

- Szép volt ez a mai est! – mondta Vera, amint kiléptek Erikáék kapuján.

- Én is nagyon jól éreztem magam! Az ilyen meghitt kis létszámú bulikat szeretem, utálom a nagy tömeget. Heten voltunk, mint a gonoszok! Épp elég! Na sziasztok, legközelebb az én szülinapomon tartunk „gonoszestét” – azzal Tamás karjába kapaszkodva elindultak az utcán lefelé.

- Én se szeretem a tömeget! – mondta Andi - inkább magának -, amikor elindultak hárman az utcán felfelé. A második saroknál, búcsúzni kezdett.

- Hazakísérünk… - mondta Marci.

- Á, nem muszáj, máskor is egyedül megyek haza, fölösleges, hogy kerüljetek. Itt lakom a harmadik utcában, ki van a környék világítva. Nem a Bolgárszegben vagy a Nouában vagyunk, sem az Észak-Bertalani negyedben.

- Biztos? – kérdezte Eszter.

- Nem vagyok kilencedikes kislány, s nem vagytok az Apukám… - önérzeteskedett Andi, majd befordult az utcán.

Marci és Eszter kissé aggódva néztek utána, tanácstalanul néztek egymásra, de végül elindultak lakásuk irányába.

Andi lassan baktatott felfelé a kissé kapaszkodó utcán. Amikor a második saroknál jobbra fordult, visszapillantott. Éjjel fél háromkor üres volt a nappal oly forgalmas főút. Csak egy férfi jött mögötte, úgy húsz-harminc méterrel. Nem tulajdonított neki jelentőséget, nem először ment haza későn és egyedül. Gondolataiba merült. Lelki szemei előtt sorba jelentek meg e tökéletes este kedves jelenetei: Vilmos bűnbánó arca, hogy elfelejtett ajándékot venni... Erika arca, amint felfedezte az est közepén a hálószobában a Vilmos kérésére általuk becsempészett meglepetést… Amint Vera fűzte Tamást, hogy ő is kapjon hasonló meglepetést szülinapjára… Ahogyan mutogatták a fiúknak középiskolás képeiket. Ahogyan Marci táncolt Eszterrel. Vagy mégse volt ez az este egészen tökéletes? Minden olyan szép volt! Tán valami hiányzik a képből?

Épp itt tartott a gondolataiban, amikor a következő sarokhoz ért. Miről jutott eszébe az előbbi férfi? Lopva oldalra pillantott. Oda, ahonnan jött. A férfi sietős léptekkel közeledett, s jóval közelebb volt hozzá, mint az előbb. A szíve megdobbant. Befordult a sarkon. Próbálta megnyugtatni magát, hogy a férfi is errefele lakik. Ám ő is felgyorsította a lépteit, de hátra-hátrapillantott. Szinte felsikított, amikor látta, hogy a férfi is befordul az utcába. Úristen… Vajon hazaér idejében? S még ki tudja zárni a kaput, s lesz még ideje bezárni maga mögött? Nem kell bezárni, a rigli is elég… Nem mert futásnak eredni, mert félt, hogy akkor a férfi is utána szalad, s biztosan gyorsabban fut, mint ő a magas sarkú cipőjében. „A franc egye meg ezt a hülye divatot!” - átkozódott magában. Még 15 méter a sarokig, ott ha befordul, futásnak ered, mert a férfi nem látja, hogy szalad, s egy kis egérutat nyer. Még öt méter… A saroktól már nem lakik messze… a második kapu. Ahogy befordult a sarkon, futásnak eredt. Futás közben kinyitotta a táskáját, hogy vegye elő a kapukulcsot.

- Jesszusom, hol a kulcs! Mi a nyavalyának tartok ennyi mindent ebben az átkozott táskában! Zsebkendő, háromféle rúzs, manikűrkészlet, púder, kölni, szájvíz, dezodor, szemüvegtok… De hol a kulcs? Istenem, hol a kulcs? Kétségbeesetten kimarkolt mindent a táskából, és belenézett. Semmi sem volt az alján. - Szűz Mária, segíts! Segíts megtalálnom azt az istenverte kapukulcsot! - Visszatette dolgait a táskába.

Ekkor ért a sarokhoz a férfi. Andi kétségbeesetten állt az utcalámpa alatt, a rémülettől szoborrá dermedve nézett a sarok irányába. A lámpa megvilágította az arcát. A tekintete pillanatra találkozott a férfiéval. Véget nem érő pillanat volt. A férfi továbbsietett.

Csrrrr! A kulcs csörrenése a földön térítette magához. A reszkető keze alig tudta kulcslyukba helyezni. Végül a kapuajtó kinyílt. Valósággal bezuhant az udvarra. Benyomta a reteszt, majd kulcsra zárta. Ahogy a házba ért, lerogyott egy székre. Ott ült percekig.

- Jaj, min mentem keresztül! Jaj, min mentem keresztül! – ismételgette. - Nyugodj már meg! - mondogatta magának. Lassan kezdett magához térni. - Nem akart megerőszakolni. Nyugodj, már meg!

Furcsa érzés kerítette magához. Ekkor döbbent rá, hogy neki örvendenie kellene, hogy egy ilyen helyzetből megszabadult. De őt nem öröm kerítette a hatalmába. Egy kellemetlen érzés lett úrrá rajta, amelyet nem tudott megnevezni. Egy biztos: nem a megkönnyebbülés öröme. Az érzés déja vu érzetet keltett benne. De nem jött rá micsoda. Már volt ereje felállni. Egy furcsa belső parancsnak engedelmeskedve felállt, s az előszoba-tükör elé állt. Előbb háttal. Végignézett magán. Jó alakja van. A legkarcsúbb volt négyük közül. Alig volt két kilóval több, mint akkor, amikor az egyetemet elvégezte. Vera és Eszter alaposan kikerekedtek a szülések óta. Még Erika is jócskán magára szedett, pedig neki sincs gyermeke. Lányosan vállára hulló sima haja és karcsú termete alapján hátulról jóval fiatalabbnak néz ki.

Aztán szembefordult a tükörrel. Pedig ezerszer látta saját arcát. A szeme sarkában megbújó szarkalábak láttán lesütötte a szemét. Pedig tudta, hogy ott vannak. Már tudta, hogy mi a kellemetlen érzés, ami hatalmába kerítette. Nem félelem volt az, a megerőszakolástól. S nem düh, ami a kiszolgáltatottságból fakad. Hasonló érzés kerítette hatalmába, amikor a férfi, akit a párkereső hirdetésen keresztül ismert meg, nem jött el a második találkára...

Vandra Attila:

Erzsébetnap a Lánchídon

– Hát, ez a mai helyzet meleg volt! – mondta Kovács rendőrhadnagy.

– Az! - ismerte be Botond. Egy adott pillanatban már azt hittem, nem fogom tudni lehozni onnan!

– Ha onnan leugrik az autósztrádára, valamelyik 130-cal robogó autó elé, s az hirtelen befékez, a hátsó beleszalad; sorozatos ütközés lett volna belőle.

– A múltkor Horvátországban 25 autó szaladt így össze. 10 halott, több tíz sebesült volt.

– Sok ember életét mentetted meg! Profi vagy Boti!

– Kösz az elismerést!

– Néha félek veled dolgozni, úgy belátsz az ember veséjébe! Úgy érzem magam előtted, mintha meztelen lennék...

Botond elkomorodott. Nem válaszolt. Vette a kabátját, köszönést mormolt a fogai közt, majd elindult hazafelé. Fájdalmasan érintették az utolsó szavak. Válságban levő házasságát juttatták eszébe... Legutóbbi veszekedésük alkalmával Zsóka pont ezt vetette szemére.

\"Miért is lettem pszichológus?\" - tette fel magának a kérdést. Akkor született meg a döntése, amikor apja megkeseredve a családi vitáktól beugrott a Dunába. Akkor érezte úgy, hogy ha szülei kezelni tudták volna a konfliktusaikat, nem jutottak volna oda. S ő nem nőtt volna fel félárván. Tudta ő jól, hogy az se véletlen, hogy pszichológusi diplomával pont ezt a munkahelyet választotta. Minden esete egy-egy kísérlet, hogy apját megmentse. Mintha e sziszüphoszi vezeklés lenne az ő keresztje. De mi haszna! Minden szakmai tudása mellett, házassága válságban van...

Mindaz, ami esetei során beválik, otthon mintha átok lenne. Ahányszor kiejti azt a szót, hogy \"megértem\", vagy észrevesz valamit Zsóka magatartásában, Zsóka dührohamban tör ki. S akkor benne úrrá lesz újra és újra az a görcsös félelem, mint gyermekkorában szülei ádáz vitái közepette. Képtelen többé racionális maradni. S bizony akkori félelme nem is volt alaptalan! Elvesztette apját egy ilyen ádáz csata végén…

Egy ideig várt a villamosra, majd amikor a villamos megjött, nem ült fel. Elindult gyalog, leszegett fejjel a rakparton, majd keresztül a Lánchídon, mintha halogatni szeretné a hazaérés pillanatát. Nem is nézett maga elé, úgy el volt telve saját bajával. Több járókelőt is elütött, majd bocsánatot mormolt, s továbbment.

Úgy a Lánchíd közepén lehetett, amikor egy érzés ösztönösen megállásra késztette. Hátrafordult és körülnézett.

A Lánchídon a szokásos forgalom, a novemberi borús időjárásban minden ólomszürkének tűnt, még az a piros autó is, amely épp elhaladt mellette. Két-három járókelő a szemközti oldalon, az ő oldalán senki. Vagy mégis. Egy tizenkét év körüli fiú könyökölt a korláton. Sehol semmi figyelemre méltó... Visszafordult, s folytatta útját, de alig tett vagy két lépést, egy gombócot érzett a torkában. Újra megfordult, s újra körülnézett. Pillantása egy pillanatra megállt a fiún. Jól öltözött volt, bár nem volt drága holmi rajta. Sála egyik oldalon kicsúszott a kabátjából, s a jeges szél lobogtatta. A fiú nem törődött vele. A Dunát nézte, mozdulatlanul, merev tekintettel.

Botond nézte a fiút, majd közelebb ment. Odakönyökölt mellé a korlátra, egy-két lépés távolságra. Látszólag maga elé tekintett ő is, de szeme sarkából a srácot figyelte. A fiú nem reagált. Szemmel láthatóan el volt a maga bajával foglalva. Csak nézte a Dunában az örvényeket.

– Szürke a Duna, mégis szép – szólalt meg Botond a fiúra sem tekintve.

A fiú nem reagált, mintha nem is hallotta volna: tekintete továbbra is az üresbe meredt.

– S kurva hideg! A jeges víz metsző fájdalommal vág bele az ember húsába. Olyan, mintha a fogad fájna a tested minden pontján. Őrülten fájdalmas! Nem elég magas a Lánchíd, hogy túl légy rajta azonnal...

– Próbálta? - kérdezte a fiú fakó hangon, fel se emelve fejét.

– Segítettem édesapám tetemét kiszedni a Dunából télvíz idején. Amikor kiszedtük, az arca torz volt a szenvedéstől. Távolról láttam, amikor leugrott... Megpróbált kiúszni, de nem tudott. Pedig kitűnő úszó volt! Kétszer is ugrott ruhástól a Dunába, hogy fuldoklót mentsen ki! De akkor nyár volt... Ilyen hidegben a görcs és a fájdalom megakadályoz, hogy úszni tudj! Csak szeretnél kimenekülni, mert ahogy vizet érsz, arra késztet, hogy meggondold magad. Elkeseredett és fájdalmas haláltusát vívsz majd a jeges vízzel.

– Honnan tudja, hogy én…

– Láttam apám arcát, mielőtt elment otthonról. Pizsamában voltam, felöltöztem, s utána futottam. De elkéstem… S végignéztem haláltusáját.

– Az enyémet senki se fogja!

Botond levette a kabátját, s a korlátra tette.

– Meg fog fázni. Jeges a szél.

– Télikabátban nem tudnék úszni.

– Minek akar úszni? Az előbb mondta, milyen rettenetes.

– Ha beugrasz, kénytelen leszek utánad ugrani! Nem lesz más választásom...

A fiú ránézett Botondra, hogy ellenőrizze, hogy komolyan beszél-e. Egy ideig figyelte a Botond arcát, majd megint maga elé nézett. Hallgattak egy ideig.

– S mit érne vele? Megtenném újra, később.

– Apámat nem tudtam megmenteni. Elkéstem... Majd egy kis szünet után hozzátette; látom nagyon eltökélt vagy.

– Az!

Botond e fagyos szó után jobbnak látta elhallgatni. Újabb hallgatás következett. Végül mégis Botond törte meg a csendet.

– Hogy hívnak?

– Zsoli.

– Zsolti? - kérdezett vissza Botond.

– Mondhatja úgy is! De a Zsolit jobban szeretem. Édesapám szólított úgy...

– Elhagyott…

– Szüleim elváltak, még amikor pici voltam. Egy ideig látogatott... Anyámmal minden alkalommal csúnyán összevesztek. Aztán egy idő óta nem jött többet. Évek óta nem hallottam róla.

– S édesanyád pedig újra férjhez ment… Van féltestvéred is?

– Egy öcsém – válaszolt Zsoli olyan fagyosan, hogy Botond megértette, a jobb, ha a rendőri kihallgatást abbahagyja. Megint hallgattak egy ideig.

– Meg fog fázni! Vegye fel a kabátját!

Botond ránézett. Lassan kezdett öltözni.

– Fázol te is? Gyere sétáljunk inkább! A rakparton kevésbé fúj a szél... De ha gondolod, beülhetünk egy teára is. Az átmelegít. Én legalább is nagyon igénylem.

Zsoli láthatóan habozott.

– Nem kötelessége itt fagyoskodni velem! – válaszolta végül, és nem mozdult. Botond ránézett.

– Nincs hova hazamenj…

– Oda NEM megyek vissza többet! - mondta Zsoli megnyomva a nemet. A kezét kezdte dörzsölgetni, láthatóan meg volt gémberedve. Botond átnyújtotta a kesztyűjét.

– Nem gondolod meg azt a teát?

– Nincs pénzem... – dugta Zsolt a kezét a zsebébe.

Botond ráharapott a nyelvére. Szinte felajánlotta neki, hogy ő fizeti, hisz ő hívta meg. Ám a fiú hangja értésére adta, hogy nem hajlandó alamizsnát elfogadni. Azzal elronthatna mindent. Még nincs vége. Még fordulhat a kocka.

– Megvertek?

– Soha nem ütöttek hozzám.

– De mindenért te voltál a házban a bűnbak..? Féltestvéred volt a kedves... Bármi történt, te voltál a hibás... Ha összeverekedtél vele, a pártját fogták. Csak téged vettek elő! Mert te voltál a nagyobb, neked legyen több eszed... Ha nem volt meg a leckéje, te voltál a hibás. Ha eltört valamit, téged vettek elő. Provokált, te kaptál ki. Szüleid idegesek voltak, rajtad csattant -villámhárítónak használtak. Sohase voltak elégedettek azzal, amit csináltál: „semmit se csinálsz meg rendesen...” Folytassam?

Zsolinak eleredt a könnye, mintegy beismerésül. Botond kigombolta a télikabátját, mellé lépett, s betakarta vele. A fiú már nem ellenkezett. De megfogta erősen a korlátot, s belekapaszkodott, mint egy utolsó szalmaszálba. Az átölelésre megrándult, mint egy idegen érzésre. Ám jól esett neki a meleg kabát. Látszólag megadta magát, de közben kétségbeesetten kapaszkodott a híd korlátjába. Botond érezte ezt, s nem sürgette, pedig nagyon fázott. Jeges volt a novemberi szél.

„Soha nem ütötTEK hozzám” villant át Botond agyán, felfigyelve a többes számra. Édesanyja és mostohaapja egy kategória, nincs különbség. Nem vádolja előjogokkal rendelkező testvérét sem, bár szemmel láthatóan gyűlöli, mert neki kijár az, amit ő nem kaphatott meg, s amire kétségbeesetten vágyott: a szülői szeretetet. Botondnak eddigi minden intuíciója telibe talált, egyet kivéve, amelyet Zsoli azonnal kijavított: „SOHA nem ütöttek hozzám.” Van elég a szülei rovásán, nem kell olyasmivel vádolni őket, amit nem követtek el! „Oda NEM megyek vissza többet!” – villant fel Botond agyában a mondat. A fiú hangjában nyoma se volt a félelemnek, csak a határtalan gyűlöletnek. Nem valószínű, hogy valamiért fél hazamenni. Iskolatáska nincs nála, otthonról jöhetett el, nem egy rossz jegy lehetett az utolsó csepp a pohárban.

– Be se mutatkoztam... Botond vagyok. Ha akarod, tegezhetsz! Fázol még?

– A kezem és a lábam. A hátam nem fázik többé...– felelte a fiú.

Egyik kezével elengedte a korlátot, s szembe fordult Botonddal, s a szemébe nézett. Ám a másik kezével még kapaszkodott a korlátba. Egy ideig farkasszemet néztek.

– Ön pszichológus? – érzett rá a fiú.

„A francba!” – káromkodta el magát Botond gondolatban. ” Ez a kérdés nem hiányzott!”

– Igen. A rendőrségen dolgozom. – döntött Botond pillanatnyi habozás után az őszinteség mellett.

Sejtelme beigazolódott, mert a fiú azonnal keresztbe fonta a karját, s hátralépett.

– S akkor ez most amolyan szakmai gyakorlat? – kérdezte ellenségesen.

– Nem. Szolgálaton kívül vagyok. És épp bezárt minden üzlet, s elkéstem virágot venni Erzsébet napra a feleségemnek...

A fiú mélyen a Botond szemébe nézett, nem tudta higgyen-e neki. Feszült csend állt be.

– S akkor ez miattam volt... – kérdezte a fiú bizonytalanul, de ugyanakkor gyanakodva.

– Nem. Érted! – nézett a szemébe Botond. – Vagy édesapámért? Nem tudom... Senki sem érdemli meg azt a sorsot, főleg ebben a korban!

– Sajnálom, hogy kellemetlenséged lesz...

Botond azonnal felfigyelt, hogy Zsoli áttért a tegezésre. Valamiért ez ösztönös félelemmel töltötte el. Elszorult a torka.

– Nem megyek haza – jelentette ki Zsoli.

– Nem akarsz édesanyáddal találkozni többé...

– Nem, nem akarok többé találkozni vele. Anyám állandóan szememre hányja, hogy édesapámra emlékeztetem! – válaszolta Zsoli eltökélt hangon. S az iskolába se teszem többé be a lábam, mert mindketten ott tanítanak.

„Anyám és édesapám.... hmmm. S egy szó se a mostohaapjáról.” Hát igen, sok esetben könnyebb elfogadni, hogy bántalmaznak, hogy igazságtalanok veled, mint ha valaki, akitől ezt elvárnád, nem nyújt neked védelmet. Feltehetően az anyja nem tudta túltenni magát a csalódáson, a válóper és második házassága után se tudta „elengedni” a fiú apját. S a fiú állandóan őrá emlékeztette, s csalódásának a fiú lett az áldozata.

Azt is könnyebb megbocsátani, ha téged bántanak, mint ha egy általad istenített személyt. S a távollevő apa emléke a szelektív emlékezettől megszépült, főleg, mert állandóan támadták e képet. Gyermeki ésszel úgy gondolta, hogy apja megadta volna neki azt a szeretete, amire vágyott. Apja idealizált képét szerette. Mi lesz veled Zsoli?

Botond ekkor döbbent rá, hogy mekkora csapdában van. Ma délelőtt „hivatalos szervként” közeledett az autópályára leugorni készülő öngyilkosjelölthöz. Miután lehozta onnan, átadta a másik hivatalos szervnek, amelyik beutalta a pszichiátriára. E gyermekhez magánszemélyként közeledett. („Érted” „Tegezhetsz”) A fiú szemmel láthatóan kezd megbízni benne. Előbb-utóbb elindulnak a hídról, ebben már biztos volt. De utána?

Faképnél nem hagyhatja. Ha ebben a hangulatban azt ajánlja neki, hogy hazaviszi, a fiú képes elszaladni, s egy autó elé vetni magát. Elvesztené azt a bizalmat, amit nagy nehezen kiépített. Gyermekvédelmi hatóság? Ha kiszállnak ankétot végezni és érdeklődnek a szomszédoknál szembesülnek egy köztiszteletben élő tanárházaspárral, rendezett családi viszonyokkal, a gyermeknek anyagi vonatkozásban mindene megvan, soha nem verték a gyermeket, visszaadják a szülőknek, s a dossziéra ráírják „megoldva.” El se hiszik neki, hogy bántalmazták! Ám az ankétnak híre megy, s mivel tanárok, ez az eset a komoly kellemetlenséget okoz majd a pályájukon. Botond próbálta elképzelni, amint olyan szülők, akiknek addig semmi panaszuk nem volt rájuk, ki akarják majd venni gyermekeiket az osztályukból, nehogy „véresre verjék, mint a saját gyermekeiket.” Ember legyen a talpán, aki megállja, hogy mindez ne csattanjon a gyermek fején, hisz ő volt mindennek az okozója... Pszichiátria? Hát kezelésre szüksége van, ez egyértelmű. Az utcagyermekekkel, akiket a rendőrség szed össze, azokkal másképp tud beszélni. Ott ő a „jó fiú” a rendőri erőszak után. S nagy részük újra és újra kiszökik a gyermekek házából, pedig ott ruhát és ételt kapnak... Nincs az a gyógyszeres kezelés, ami a szeretetet helyettesíthetné! A kényszeres pszichiátriai kezelés nem hatásos... Egy szerető személy ráveheti a kezelésre, de előbb e szeretetet kell megkapnia. Édesanyja, ha melegen fogadná, miután szembesült a valósággal, rávehetné...De csak később! Ahhoz előbb a fiúnak is el kell fogadnia, hogy szóba álljon vele... S addig? MA este mi legyen? Vigye haza az otthoni válóperes hangulatba, névnapi ajándékként virág helyett? E fiúnak épp csak az a hangulat nem hiányzik. S elég egyetlen hiba most, s újra megpróbálhatja.

Botond visszaemlékezett arra, hogy mennyire meglepődött az egyetemen, amikor egyik tanára arról beszélt, hogy egy gyermek számára a legnagyobb kegyetlenség nem a fizikai bántalmazás, hanem az elutasítás. Rendszerint a fizikai bántalmazásban sem a fájdalmat lehet a legnehezebben elviselni, hanem a vele járó lelki terrort. Akkor el sem hitte! Azóta látott egyet s mást. De soha ilyen egyértelmű bizonyítékot nem élt át! A környezet rendszerint még azoknak a nőknek sem hisz, akik családi erőszak áldozataivá válnak...Ki fog hinni e fiúnak, köztiszteletben álló szüleivel szemben?

Nézte a fiút... A fiú ráérzett a benne dúló érzésekre.

- Nincs hova mennem. Haza pedig nem megyek! Inkább megölöm magam...

Botond mély lélegzetet vett, mielőtt válaszolt...

Próza - Tollforgató Irodalmi Lap

Vandra Attila:

Kukori a rém

10 éves koromig minden nyaramat Máramarosszigeten töltöttem nagyszüleimnél. Az volt ám a paradicsom számomra! Egy népi bölcsesség azt mondja, hogy a jó gyermekhez nem kell egyéb, mint egy biztonságos környezet, ahol nem eshet baja és nem tehet kárt semmiben, s végtelen szabadság. Na ez ott megvolt. Nagy gyepes udvar, homokos sarok (nekem készült) kert, ahol lehetett gyümölcsöt dézsmálni, megkóstolni a káposztalapit, a kaprot, a petrezselyem-zöldet, gyomlálni, ásni, kiskapával kapálni, lepkéket és méheket és darazsakat figyelni. Lehetett legyeket fogni, s gilisztákat a földből kihúzogatni (kellettek halászni), nyújtogatni őket (milyen érdekes volt!), füvet tépni a tyúkoknak, s ott volt a baromfiudvar is, ahol még több érdekes dolog volt. Lehetett tyúkokat hajkurászni, megfogni a kacsákat, s megszorítani finoman a nyakukat, (húú de érdekes volt, ahogyan nyúlt a nyakuk!) Meg lehetett vizsgálni, hogy tojósak-e a tyúkok, lehetett figyelni, hogyan tojnak. Lehetett követni, hogy miként kelnek ki a kiscsibék a tojásból, hogyan ragadt a tojáshéj némelyiknek a fenekére, s hogyan szabadulnak meg tőle. Lehetett doromboltatni a macskát, s figyelni miként fog egeret, s megzavarni madarászás közben. Lehetett cibálni Flocseknek, a farkaskutyának a fülit, húzni a farkát, ráülni és „kutyagolni\"... Én voltam a kiskirály ott. Ezt egyedül Kukori, a kakas vonta kétségbe, de ő se hosszú ideig.

Imádtam a rántott csirkét, a meleg tojásból készült „szigeti\" rántottát, a tyúklevest és a csirkepaprikást. A „nyeles hús\", amit marokra lehetett fogni, az volt a kedvencem. S olyan nem volt, hogy én megkívánjam, s másnapra ezekből ne varázsoljon Kicsimama olyan ebédet, hogy a francia séfek elszégyellték volna magukat. Minden évben kinéztem egy jércikét az új generációból, s az volt „az én tyúkocskám\" s azt tabu volt levágni. Olyan dolga volt, mint az indiai szent teheneknek. Mit meg nem tesznek a nagyszülők, ha három gyermekük van, de csak egy unokájuk! S főleg akkor, ha még az is Brassóban él, s csak nyáron látják!

Egyik évben viszont honnan, honnan nem, majdnem fekete kiskakas kelt ki az egyik tojásból. Elevenebb volt a többinél, s mindegyik másik kiskakast megkergette „kakaskodás\" közben. A taraja is nagyobb volt a többiénél. Nem lehetett engem lebeszélni, az volt az „én tyúkocskám\" abban az évben. Az uralkodó szava szent és törvény erejű, így Kukori felruházódott a szent tehenek összes jogaival. Ősszel aztán megint hazakerültem Brassóba.

Öt évet töltöttem annak az évnek szeptemberében, s másodikos unokatestvérem megtanított olvasni „tanítóbácsizás közben\". Így nagyszüleim levelében mindig volt egy nyomtatott betűkkel írott rész, ami miről is szólhatott, ha nem Kukoriról, a csoda-kakasról. Mert Kukori akkorára nőtt, hogy beállhatott volna pulykának. S nemcsak nagy lett, hanem erős és verekedős. Először kiskakas testvéreit kellett sorba levágni. Majd az öreg kakast ütötte agyon, s átvette a háremet. A szomszéd kakas átbújt a kerítésen, ez lett a veszte. A másik szomszéd kakasát a kerítés résein keresztül verte agyon. A gólya rossz helyre hozta. Más helyen sikeres pályát futhatott volna be, mint harci kakas.

Ám nemcsak a kakasokra jelentett veszélyt. Talált nagyapám döglött patkányt is a tyúkudvaron. Cirmos, a cica messze elkerülte a tyúkudvart. Még Flocsek a farkas kutya is jobbnak látta, ha a zöld gyepes udvaron marad. Úgy gondolta, hogy a kutyának is a szeme világa a legdrágább. Egy intelligens nő volt, aki tudta, hogy az agresszív pasasokat a legjobb elkerülni. Nagyszüleim csak ostorral vagy bottal mertek bemenni a tyúkudvarba. Erre már összeült a családi parlament, de a kiskirályi rendeletet nem lehetett megszegni. A parlament úgy döntött, hogy egyelőre Kukori marad. Ez a döntés akkor vált jogerőssé, amikor egyszer Kicsimama egy nagy barna árnyékot látott eltűnni a fásszín mögött a levegőben. Ijedten szaladt a tyúkudvarba, mert a héja rendszeresen dézsmálta a csirkéket. Megvolt mind! A földön egy nagy marék véres barna tollcsomó. Amolyan héja színű. Kukori ezúttal nem támadta meg Kicsimamát, fontosabb dologgal volt elfoglalva. Szárnyait lóbálva kukorékolt eszeveszetten a szemétdombon. Mivel internet még nem volt így kürtölte tudtául az egész világnak, hogy legyen világos, e tyúkudvarban ő az úr, s itt a héja is megfutamodik! Azon a tavaszon egyetlen csirke se tűnt el nyomtalanul. De a szomszédok továbbra is rendszeresen panaszkodtak.

Sohase vártam annyira a nyarat, s a Szigetre utazást mint abban az évben. Ahogy beléptünk az udvarra, persze a szokásos puszilózás következett. Máskor Kicsimama nyakába ugrottam ilyenkor. Ám én nagy ívben kikerültem, s futás a tyúkudvarba, hadd lássam az én hős kakasomat, aki a héját is megtépázta! Őt kell elsőnek üdvözölnöm!

- Attila, neeee! - harsant fel a hátam mögött a kétségbeesett vészkiáltás, s már futottak is utánam. Törődtem is a figyelmeztetéssel! Ahogy beléptem a tyúkudvarba már jött is felém Kukori. Dehogy jött! Kitárt szárnyakkal futott felém! S mire észbe kaptam, már a földön is voltam. Ám Kukori az ember felett aratott győzelmekor nem számolt egy közmondással. Sok ember kakast győz! A szememet nem volt már ideje kivájni. 10 másodperccel élte túl utolsó hősi tettét. Ennyi kellett, hogy feje a favágó tönkre kerüljön, s nagyapám felkapja a fejszét, s lesújtson. Erővel, dühvel. Sohase vágtak nagyszüleim fejszével tyúkot. A vérét mindig felfogták, s milyen finom volt az hagymásan!

Becsületére legyen mondva hősi halált halt, drágán adta életét. Nagytatám és édesapám kezét is be kellett kötözni... Ám a kegyvesztettség átka utódaira is rászállt. Ami fekete utóda volt, az mind rántott csirkeként végezte még azon a nyáron. Nehogy még egy ilyen harcias kakas legyen valamelyikből, amelyik esetleg bántalmazhatná a nagyapámék egyetlen unokáját!

Én nem akartam enni másnap a sült kakasból. Hiába kínálták nekem kedvencemet, a nyeles húst. Szegény Cirmos sohase tudta meg, hogy ki volt az, az aljas gazember, aki elcsórta a Kukori fejét, s aki miatt kihúzta a lutrit. Rajta kívül más gyanúsított nem volt. Flocsek sohase járt a konyhában. Nagytatám három évre rá találta meg az egyik bokor mögött azt a földbe szúrt deszkadarabot, amin csupa nagybetűvel írva KUKOR... még kiolvasható volt. A többi ceruzával írt szöveg már nem. Most 45 év után elárulok egy titkot. Azon a deszkadarabon csupa nyomtatott nagybetűvel, (mert az, aki írta, csak nyomtatott nagy betűkkel tudott csak írni), a következő állt:

ITT NYUGSZIK KUKORI-NAK A HŐS KAKASNAK A FEJE. TYÚKJAINAK VÉDELMEZŐJE VOLT, S MÉG A HÉJA IS FÉLT TŐLE. ÉLT EGY ÉVET.

Vandra Attila:

Borzalom a szülészeten

- Vegyen mély lélegzetet, majd még egyszer nyomjon. Akkor már kinn is lesz! – szól az orvos a verejtékben fürdő asszonykára bátorítóan. – Meg is van!

- Úristen! – szaladt ki a nővér száján, de az orvos gyilkos pillantását látva legszívesebben leharapta volna a nyelvét. De a sors kegyes volt az anyához. Elvesztette eszméletét. Vagy tán az orvost kímélte meg attól, hogy ebben a pillanatban kelljen megmutatnia a gyermeket?

A szülőszobában lázas ténykedés folyt. Egyik a gyermekkel foglalkozott, a másik az anyát élesztgette.

- Elkülönítőbe mindkettőt! – szólt az orvos, majd letépte a gumikesztyűjét, látván, hogy most már a nővérek eligazodnak. – Hívja azonnal a labort! S az anya kórlapját és terhesség alatt végzett összes analíziseit akarom látni!

- Halló, laboratórium? Milyen sürgősen tudnának két személynek VDRL és TPHA[1] analízist elvégezni?

- Ezek nem sürgősségi…

- Tudom, de most az – vágott a laborfőnöknő szavába. – Minél hamarabb kellene az eredmény. Kérem, akkor is telefonáljanak, ha már részleges eredményük is van!

Egy idő után beszólt a nővér a közben másik szülést levezető orvosnak.

- A labor a vonalban. Mindkettő pozitív. Rátapintott doktor úr! Kongenitális[2] szifilisz[3].

- S a nő analízisei a terhesség alatt negatívak… Mi történik itt? Át kell küldeni a bőrgyógyászatra. Megmondom én neki.

A nő kinyitotta a szemét. Első pillantása az orvoséval találkozott. Radarja azonnal jelezte, baj van.

- Meghalt?

- Nem. De önnek is, neki is szifilisze van. – Itt az orvos egy kis szünetet tartott. – S sajnos rossz hírt kell közölnöm önnel. A gyermek születési rendellenességekkel született. A szifilisz miatt. Inkubátorban van.

- Istenem… Látni akarom! – sikoltotta a nő.

- Tudom. Azonnal megyünk és megnézzük együtt. Készüljön fel lelkileg. Elmondom most, mit fog látni, ne akkor érje meglepetés. Készítse fel magát a látványra, s ha úgy érzi elég erős, mehetünk. Önnel leszek e nehéz pillanatban. Majd a nővér lekíséri önt a bőrgyógyászatra.

- Előbb látni akarom! – mondta az asszonyka határozottan. – Lehet ezt elkapni másképpen, mint szexuális kapcsolat által?

- A szakirodalom ugyan leírt vagy két-három olyan esetet, amikor nem szexuális aktus útján kapták el, de azt kell mondanom, hogy nem.

Egy nővér lépett be, hatalmas csokor rózsával.

- A kedves férje…

Az asszonyka kitépte a kezéből a rózsákat és az ajtóhoz vágta.

- Szétverem a fejét annak a latornak! Hat éve vagyunk együtt! Egyetlen férfi volt az életemben! S ő kurvákkal hentergett, amíg én hűséges voltam hozzá! S ez az ártatlan gyermek fizeti meg az árát. Nehogy ide beengedjék! Nem akarom látni soha többé ebben az életben! Remélem, a válóperen se kell majd látnom!

- Adja ki magából a dühét asszonyom. Nyugodtan - fogta meg az orvos a kezét nyugtatóan. Kiabáljon. A falak jól vannak izolálva. Nem hallatszik át. - Nővér, hozzon egy nyugtatót neki!

A nyugtató hatni kezdett. De talán az orvos bátorító keze jobb nyugtató volt. Ki tudja? Tény, hogy az asszonyka lassan megnyugodott. Az orvos elkísérte az inkubátorban fekvő babához. Az asszonyka sírásban tört ki. Látván a habozó orvost, a nővér magához ölelte. Van, amit egy férfi szívesen megtenne, de…

- Mindent megteszünk érte, ami tőlünk telik. Külön figyelemmel fogjuk kísérni gyermeke állapotát. Több kivizsgáláson kell keresztül mennie, amíg megtudjuk, hogy mekkora a baj, és mit tehetünk érte. Mindenről idejében értesítjük.

- Nővér, kísérje a szobájába. Előbb nekem kell beszélnem a kollégával.

Az orvos úgy döntött, hogy jobb, ha e hírt ő közli a férjjel. S jobb, ha most nem találkoznak. Képesek összeverekedni itt a kórházban, s az senkinek se lesz hasznára. Úgyis kell a bőrgyógyász kollégával konzultálnia, s ezt jobb személyesen.

– Báthory úr? – szólította meg a szülészet előterében álldogáló férfit, aki ketrecbe zárt farkasként fel-le járkált türelmetlenségében.

– Igen… Én vagyok. Valami baj van ugye? - indult be a férfinak is a radarja. - Mi a baj a feleségemmel? Komplikációk léptek fel a szülés után?

- A felesége jól van, jól viselte a szülést, nem kellett vágni.

- Akkor a baba… Mi van vele, mondja már!

- Jöjjön át velem a bőrgyógyászatra, közben elmesélem.

A férfi döbbenten ült a bőrgyógyász rendelőjében, míg a két orvos tárgyalt. A nővér jött, s vért vett tőle, de ez se tudta a figyelmét elterelni, bár rettenetesen félt a tűszúrástól. Képtelen volt felfogni. Hogy ez pont velük essen meg! Itt valami nincs rendben, itt valami orvosi tévedésnek kell lennie! A labor összekeverte biztos a véreket, vagy… S csak holnap lesz meg az eredmény… Mert hogy nem sürgősségi analízis. Miért nem lehetne hamarább… Neki ez most sürgős! S mi van a gyermekkel? Mennyire súlyos? Kezelhető? Nem értette, az orvosi szakzsargont, s ez még jobban nyugtalanította.

Ahogy a szülészorvos elment, a férfi azonnal a bőrgyógyász orvosnőhöz fordult.

- Évek óta egyikünkön se volt betegségnek semmilyen jele. A terhességet jól viselte, hogyan történhetett ez? Nincs itt valami tévedés a dologban?

- A szülész kolléga már azelőtt tudta, mielőtt a laborba küldte az eredményt. A labor csak igazolta, hogy a feltevése helyes. Gyermekének kongenitális szifilisze van. Ez a betegség vele született rendellenességeket okoz.

– Ez csak szexuális kapcsolat által terjed?

- Igen.

- Büdös kurva! Agyonütöm!

- Meg van győződve, hogy ő hozta a családba…

- S még hogy esketett, mielőtt összeházasodtunk ötévi kapcsolat után! „Ugye mi hűek leszünk egymáshoz? Ugye, gyermekeink nem fogják átélni az elvált szülők gyermekeinek a kálváriáját?” Volt képe ezt kérni tőlem! Amikor én azelőtt is hű voltam hozzá! Az egyetemen is, s most a munkahelyemen is nőkkel vagyok körülvéve. Millió alkalmam lett volna kalandokra. De én nem láttam mást csak őt. S ha csak megcsalt volna! De miatta szenved ez az ártatlan gyermek! Ezt nem bocsátom meg neki soha a ebben büdös életben! Istenem, mit vétett az a gyermek, hogy anyja bűnéért kell szenvednie?

Az orvosnő a férfi szemébe nézett. Nem egy színészkedőt látott életében, aki tagadta, hogy megcsalta párját. Hogy is mondja a román közmondás? A tolvaj kiáltja leghangosabban, hogy „Fogják meg!” Általában felismerte, ha valaki hazudik neki. Ám ez a férfi őszintének tűnt. De a szülész kolléga elmondása szerint a felesége is… Úgy tűnik, hogy egyikük kiváló színész. S mindkettő válni akar… a gyermek miatt. A gyermeknek pedig épp súlyos betegsége miatt lenne szüksége arra, hogy szülei túltegyék magukat az eseményeken. Ha elválnak, a gyermek állapota miatt, az eset kiderül. Akkor szembesülni kellene a közvéleménnyel, hogy nemcsak megcsalta a párját, de a gyermeket is megbetegítette. Az előbbi talán bocsánatos bűn lenne. De az utóbbival szembesülni… Egy életre megbélyegezné. A motiváció erős, hogy tagadja bűnösségét. Na, itt nehéz lesz megtudni, hogy ki volt a „forrás”. Az orvosnő agya dolgozott, mint egy felturbózott motor. Aztán arra a következtetésre jutott, hogy haladékot keres. Hátha azalatt jön mentő ötlete.

- Nézze, én az önök családi életébe nem akarok beavatkozni. Erre vonatkozó döntéseik csak önökre tartoznak. De számomra két dolog fontos. Addig is, amíg az ön laboreredménye is megérkezik, szükségem lenne néhány adatra egyrészt az ön kórlapja szempontjából, másrészt pedig ki szeretnénk deríteni, hogy ki volt az a személy, aki egyiküket megbetegítette. �?t is kezelnünk kellene, gondoljon arra, hogy közben mást is megbetegíthet, s más ártatlan gyermekek is születhetnének kongenitális szifilisszel. Felelősséggel tartoznak ezért. Segítsenek tehát nekünk az epidemiológiai lánc felderítésében.

– Mondtam, én nem csaltam meg soha a feleségemet. Se amióta összeházasodjunk, se azelőtt.

- Ön őszintének tűnik. De felesége is. Ő is azt állítja, hogy ön volt az első és egyetlen férfi az életében.

- Az első az igaz. Szűz volt az első kapcsolatunk alkalmával. De amint látja, az utóbbi már nem igaz.

A férfi hangja tele volt gyűlölettel. Nem magyarázta a bizonyítványát, nem esküdözött, nem bizonygatott. Az orvosnő gondolkozott. Lehetséges, hogy a férfi igazat mond, de valamit szándékán kívül elhallgat, mert nem tulajdonít neki jelentőséget?

– Próbáljuk kideríteni, hogy mióta beteg. Mikor végezte el az utolsó VDRL vagy TPHA analízist?

– Soha.

Az orvosnő ránézett.

- Akkor se, amikor az egyetemre felvételizett? Se amikor megházasodott? Amikor megszerezte a sofőrkönyvét? Se amikor munkába állt? Mindegyik alkalomkor kötelező…

- A feleségem nővére asszisztensnő. Laboratóriumban dolgozik. Elintéztük. Félek a tűtől…- magyarázkodott. - XII-es korunk óta együtt járunk.

Az orvosnő mély lélegzetet vett, hogy ne kezdjen egy kocsist is megszégyenítve káromkodni. Érezte, hogy meg tudná fojtani a jóakaratú sógornőt, s a felelőtlen laboros kolléganőt, aki rátette látatlanban a pecsétjét az analíziseikre.

- S gondolom, akkor a felesége se… Terhesség alatt se? – Az orvosnő nyelt egy nagyot. Szinte azt mondta, hogy most megköszönheti a sógornője jóakaratát, de ebben a hangulatban csak erre nem lett volna szükség, szítani tovább a családi viszályt.

- Ráfizettünk ugye? Megtudhattuk volna idejében, s elejét vehettük volna! Istenem, istenem! - roskadt magába a férfi. Sírni kezdett. Már nem vádolt senkit. Az orvosnő látta rajta, hogy a saját felelősségét érzi. Őszinte lesz. Eltelt egy kis idő, amíg újra szóba lehetett vele állni.

- Tehát ön azt állítja, hogy felesége volt az egyetlen nő az életében?

– Nem, ezt nem állítottam. Azt mondtam, hogy sohase csaltam meg. 16 éves koromban volt egy egyéjszakás kalandom, egy táborban. Utolsó este buli volt, táncoltunk, s egyszer csak behívott a szobájába. Mentem gyanútlanul. Bezárta az ajtót, s… Másnap reggel el akartam a címét telefonszámát kérni, de kinevetett. „Örvendj kisfiú, hogy férfivé avattalak!” Egy évig betege voltam annak a nevetésnek. Nem is udvaroltam senkinek két évig. Amíg a feleségemmel össze nem jöttünk. De annak már 8 éve…

- S a kaland után körülbelül három héttel megjelent egy kis sebhely a péniszén. Mintha lehorzsolta volna.

- I-igen. – vájkált emlékeiben a férfi. Amikor szüleimmel Olaszországban nyaraltunk.

- S persze szégyellte megmutatni szüleinek.

- Orvoshoz úgy se tudtunk volna menni. S semmiségnek tűnt. Bekentem valami antibiotikumos kenőccsel, s elmúlt…

- Igen, elmúlt, de nem a kenőcstől. Anélkül is elmúlt volna. S egy idő után kiütései jelentek meg. Mint a csalánkiütés. De nem viszketett.

- Édesanyám Chlaritine-t adott, s elmúlt.

- S a kiütések még néhányszor megjelentek, s elmúltak…

- I-igen. Honnan tudja?

– S néhány éve már nem volt kiütése.

- Valóban… Honnan tudja?

- Az elsőrendű és illetve a másodrendű szifilisz klinikai jelei! Vetkezzen le! Meztelenre, ne szégyenlősködjön! Láttam már férfit meztelenre vetkezve, ez a szakmám. Forduljon meg! - nézte végig a férfi testét. - Ez a sebhely mióta van itt?

- Milyen sebhely?

Az orvosnő megnyomogatta.

- Nem fáj?

- Egy cseppet sem.

- Szililiszes gomma. Harmadrendű szifilisz. Drágán fizetett azért a kalandért.

- Van negyedrendű is?

Az orvosnő komoran megrázta a fejét. A férfi lelki szemei előtt megjelent Ady, Munkácsi és Eminescu sorsa…

- De hát évek óta egy halálos kór van bennem, melynek utolsó fázisának küszöbén állok, egy magától múló sebhelyet és néhány kiütést kivéve, semmi jele nem volt? Hogyan lehetséges?

- A szifilisz egy ilyen lappangó kór. Amikor a betegnek komoly panasza van, az már a vég kezdete. De önnek még nem késő. Meg fog gyógyulni.

- S a gyermek?

- Kérdés, hogy szerveinek kialakulását mennyire befolyásolta a kór. Milyen maradandó elváltozások alakultak ki. Lehet, szerencséje van, s az elváltozások nem irreverzibilisek[1], de ezt garantálni nem tudom. Ez ezután fog kiderülni.

A férfi zokogni kezdett.

- Úristen, miattam… Miattam van az egész…. Megbetegítettem a feleségem, s a gyermekem egy életen át szenvedni fog érte… Jaj, hogy fogok a felségem szemébe nézni…

- Nem akarja látni.

- Nem csodálom – roskadt magába a férfi, láthatóan vívódva magában. Arcára voltak írva gondolatai. Láthatóan erős bűntudat gyötörte, de megoldást keresett.

- Mi tehetek én most értük? – szólalt meg végül.

Az asszonyka kisírt arccal lépett a rendelőbe. Nézése arról árulkodott, hogy nyugtatók hatása alatt áll, de a nyugtatók alulmaradnak a problémájával való harcban. Gépiesen engedelmeskedett az orvosnőnek miközben az vizsgálta, de mintha egy párhuzamos világban lett volna. Időnként fel-felzokogott. Ilyenkor az orvosnő megszakította a kivizsgálást, s türelmesen megvárta, míg folytathatja. A mikor befejezte rászólt a nőre.

- Öltözzön fel, majd üljön le!

Az asszonyka gépiesen engedelmeskedett.

- A férje… - kezdett bele az orvosnő, de a nő félbe szakította.

- Nem akarok hallani róla… Nem érdekel, hogy mikor szedte össze! Nem érdekel, hogy nem csalt meg! Ne próbáljon győzködni, látni sem akarom többet!

Hmmm. A nőgyógyász kolléga tehát próbálta győzködni, de nem sok sikerrel… Feltehetően csak egy még harciasabb bosszúálló fúria lett belőle.

- Látom, nagyon gyűlöli gyermeke apját. Valahogy szeretné megbüntetni azért, ami történt. Már meg ne haragudjon, de elég fura módját választotta a bosszúállásnak. A legtöbb anya depresszión esik át szülés után, az orvostudomány úgy nevezi, hogy post partum más néven szülés utáni depresszió. Az anyára szakadt rengeteg munka és felelősség, a pihenés hiánya, a megváltozott életrend okozza. Rengeteget jelent ilyenkor az anyának, ha van támasza, aki a munka egy részét felvállalja. S önnek nem gyermeke, hanem beteg gyermeke született, a stressz, a gyermekért való aggódás még nagyobb lesz. Ha jól tudom édesanyja meghalt. Édesapja külföldön él. Mindezek után anyósától nem fogadhat el majd segítséget. Ki lesz a támasza, ha férjét elkergeti, esetleg még látni sem engedi a gyermeket? Ez a gyermeke érdekét szolgálja majd, ha már magára nem gondol?

- Megoldom - válaszolta az asszonyka szúrós tekintettel.

- Vajon ez gyermekének is érdeke?

- Hány gyermek nő fel apa nélkül elvált családokban… Ő is fel fog.

- Már meg ne haragudjon, de ha bosszút akarnék állni rajta, én nem így járnék el. Számára így a legkényelmesebb variáns jut. Nem kell majd részt vállalnia a gyermekért hozott áldozatokban, s mindenkinek elmondhatja, hogy ön kergette el. Nem tehetett másként, mint hogy félreálljon. S ő lesz az erkölcsi győztes. A legnagyobb bosszú az lenne, ha látnia kellene naponta beteg kislányát. Akinek a betegségét ő okozta.

Az asszonyka egy pillanatra meglepődött. Kis idő után nyugodtabb hangon folytatta:

- S az a gyermeke érdekét szolgálná, hogy apjának a látása minden pillanatban eszembe juttassa azt, amit okozott neki? Képesnek lát arra, hogy naponta látva őt, ne szembesítsem ezzel? Az ebből fakadó viták által megmérgezett családi hangulat jobb lesz-e a gyermeknek? Ez vajon az ő érdekét szolgálná? Egy polgárháborús légkör vajon jobb, mint apa nélkül felnőni?

Ez a válasz az orvosnőt lepte meg. Most rajta volt a hallgatás sora. Ez már nem hiszti. Ennek a nőnek a maga módján igaza lenne, de... Az orvosnő ekkor rádöbbent, hogy rég túllépett a hatáskörén. Az, amit tesz, az már beavatkozás e pár magánéletébe. De itt habozni nem lehet. Most vagy kiszáll azonnal, vagy keményen játszik. Alea iacta est![2] Nincs visszaút! – döntötte el.

- Asszonyom, önnek e döntéshez nincs erkölcsi joga!

- Tessééék? Hogy mer fölöttem ítélkezni? Tudja mit jelent megszülni egy ilyen gyermeket? El tudja képzelni, hogy min megyek át? Dehogy tudja, ez ön számára csak egy „érdekes eset”, amelyet majd bemutathat egy konferencián! Vagy egy szám a statisztikai adatok közül. A 3847/2008-as páciens. Az én életem, az én családom, önnek semmi köze hozzá! Én döntöttem. Akadályozzon meg!

- Kérem. Ebben igaza van. De az orvosi etikai bizottsághoz és az ügyészséghez benyújtandó jelentésemhez válaszoljon a következő kérdésekre. Kinek volt az ötlete, hogy évekkel ezelőtt analízis nélkül tegyenek negatív pecsétet férje egyetemi felvételijekor az orvosi igazolványára? Kinek volt az ötlete, hogy hasonlóan, az analízis elvégzése nélkül kerüljön negatív pecsét a sofőrvizsgájakor, munkába álláskor, és házasságukkor?

Az asszonyka ledöbbent. Nem értette hirtelen hova akar kilyukadni az orvosnő, s zavarában kibökte:

- Megsajnáltam, mert úgy félt a tűszúrástól… - Ekkor hasított belé a felismerés, hogy e vallomásával nővérét és annak főnöknőjét hozta bajba. Elharapta a folytatást. Majd egy idő után azt sziszegte a foga közt:

- Ne zsaroljon…

- Amikor férje érettségizett, sofőrvizsgázott, munkába állt választása lehetett volna, hogy folytatja-e vele a kapcsolatot. Házasságuk alkalmával az analízis alapján dönthetett volna arról, hogy hozzámegy-e vagy nem. S ez még semmi. Ezt még kenheti a férjére. De magán se végezte el. Ezért már a férje nem felelős, ez már az ön választása volt. Akkor még kezelhette volna magát. Ha a terhessége alatt nem blicceli el a kötelező VDRL és TPHA analízist még mindig lett volna választása: megtartja-e a gyermeket vagy kezeli magát, s ezzel a gyermeket is? Most már nincs. Mert akkor úgy döntött, hogy elblicceli. Most akkor vállalja akkori döntéseiért a felelősséget! – emelte fel az orvosnő a hangját.

Az asszonyka tágra meredt szemekkel nézte az orvosnőt. Nehezen fogta fel. Próbált menekülni attól, amivel szembesítették. „Nem, nem igaz, nem lehet igaz!” De egy hang ott bent egyre hangosabban üvöltötte: „Bűnös!” S e hang elől nem volt menekvés. Egyre sápadtabb lett. Az asszisztensnő és az orvosnő egyszerre ugrott oda, hogy fogják meg, mielőtt elvágódik.

- Valeriana oldatot, kiskanalat! Fogom én! – szólt, de inkább kiáltott az orvosnő. Az asszonyka hamarosan magához tért.

- Úristen, mit tettem… Kislányom, kislányom, mit tettem… Miért kell neked bűnhődnöd ezért? – ismételgette. Lassan-lassan magához tért.

- Béküljenek ki, mert beteg gyermeküknek mindkettejükre szüksége van. Fokozottabban, mint más gyermeknek. Nézzenek szembe a múlttal és saját felelősségükkel, s ne emlegessék egymáséit. A főleg ne feledjék, a jövővel kell megbirkózniuk – mondta az orvosnő anyás hangon, még mindig magához ölelve őt.

- Akarom látni a férjemet.

- Menjen.

- A jelentése…

Megcsörrent a telefon. Az orvosnő vette fel.

- Igen, itt van… Ez biztos? Na, akkor ezt közlöm vele. Köszönöm, kolléga, hogy telefonált.

- Van egy jó hírem. Az újszülött-osztályról telefonáltak. A gyermekének maradandó szervi elváltozása nincs. Mindaz, amit kívülről látott rajta s elborzasztotta, az el fog múlni. Szerencsés volt.

- Biztos?

- Igen.

Válaszul az asszonyka megint sírni kezdett.

- Sírja ki magát, aztán szaladjon, mondja meg a férjének is.

- Első dolgom az lesz, csak szedjem össze magam – mosolyodott el végre.

Amikor az ajtó becsukódott utána, az asszisztensnő ránézett az orvosnőre.

- Micsoda pókerkártyás, doktornő! Ugye eszébe se volt feljelenteni?

- Blöffölni tudni kell! – kacsintott cinkosan az orvosnő.

[1] Megfordíthatatlan

[2] latin szállóige: „a kocka el van vetve”. Az ókori források szerint eredetileg Julius Caesar mondta I. e. 49. január 19-én, amikor seregével átlépte a Rubicon folyót.

Vandra Attila:

Szent-Annai halászok

Napfényes reggelre ébredt a Székely Tenger. A Csomád krátere fölött egyetlen felhőfoszlány se rondítja el az ég kékjét. A kráter mélyén megbúvó Szent-Anna tó felületén az ilyen reggeleken megjelenő ködfoszlányok is eloszoltak. Az elmúlt napok esői minden mákszemnyi port elmostak. Aki venne annyi fáradságot, hogy kimenjen a kráter tetején található sátortábortól alig egy kilométerre található kilátóhoz, megcsodálhatná a Kárpát-kanyar szépségeit. Ilyen időben lehet a Királykő gerincéről csodálni a Dunát.

Kerezsi Laci, a Szent-Anna-tói tótumfactum. Ő (alkalmazottaival együtt) a főbűnös abban, hogy a Szent-Anna és környéke nem jutott a román tengerpart és a Balaton szintjére. Ma korán kelt. Szép idő és szombat, ez számára azt jelenti, hogy sokszorosan több munkája lesz. Hogy csinálja, hogy nem - bárhol vagy is-, rövidesen felbukkan. Ő nem Mindenható Isten, de "Mindenüttottlevő". S ahol megjelenik, ott tisztul a környék. Az az elve, hogyha tisztaság van, akkor más is nehezebben dobja el a szemetet. De ha már van egy eldobott papíros, amellé hamarabb kerül másik...

Az előbb még fenn volt a táborban, most már a tó partján osztogatja utasításait. Feltehetően egy fél óra múlva már a tábor mellett levő sorompón már senkit se fog átengedni, mert a tóhoz vezető út két oldala is tele lesz parkoló autókkal. Most még leér a tó mellé egy H rendszámtáblájú autóbusz. Laci gyanakodva figyeli a hangos társaságot, hiszen szemmel láthatóan van bennük egy fél atmoszféra fölös sörnyomás.

Oda is megy Laci hozzájuk, s személyesen közli velük a Szent-Anna partján érvényes szabályokat, amelyeket az átlag turistáknak nem szükséges a tudomására hozni. Ezeknek ajánlatos eszükbe juttatni, mert maguktól nem tudják, s olvasni se tudnak. A táblákról legalábbis. Már épp más dolga után nézne Laci, hisz nem e zajos társaság kioktatása egyetlen napi feladata, ám hallja, hogy a buszról leszállók egy csoportjának tanakodása azzal végződik, hogy:

- Hagyjátok rám, beszélek én vele!

A főmacsó oda is megy Lacihoz, s így szól hozzá:

- Faszikám, lehet itt horgászni?

Ettől a megszólítástól Lacinak a zsebében kinyílik a bicska, de úgy dönt, hogy nem húzza elő.

- Itt? Nemigen...

- Faszikám, elrendezzük! Kapsz egy láda sört, s teszed, hogy nem látod, hogy horgászunk!

- Rendben! De a sört előbb tegyétek abba a terepjáróba.

A vidám legények azonnal átszállítják a láda Arany Ászokat, Laci pedig elindul a dolgára. Ők pedig veszik a horgászbotokat, s elindulnak a tónak azon oldalára, ahol nincs strandpart. Néhány óra múlva Laci a tavat kerülve ádáz tó-szűrés közben találta őket. Nem szól hozzájuk, hiszen kapott egy láda sört, hogy ne lássa meg őket. Ám a főmacsó utána szól... Úgy látszik, hogy a halászat érdekében kialakult csendrendelet a kultúrájuk szintjére is jó hatással volt, mert ezúttal udvariasabban szólítja meg.

- Uram, van ebben a tóban egyáltalán hal?

- Nemigen...

- De hát ebben a tóban volt törpeharcsa... - kapta fel egyik társa a fejét.

- Jól mondta, volt. De Ceauşescu egyszer a környéken akart vadászni, s a szúnyogok ellen olyan alaposan beporozták a környéket, hogy az eső által a tóba mosott rovarirtótól a törpeharcsák mind feldobták a hasukat.

- És ezt miért nem mondta?

- Én mondtam, hogy nemigen lehet itt horgászni...

- S a sört miért vette el?

- Hogy ne vegyem észre magukat, ahogyan horgásznak... Hiszen erre kértek!

- Kurva székely! - fakadt ki a főmacsó. - Bolondját járatta velünk!

Abból a láda Arany Ászokból én is ittam... Laci ezért a tettéért megkapta méltó büntetését. Minden évben el kell mesélnie nekünk. Újra és újra...

Vandra Attila:

A biológia tanár esete a gólyával

Megszólalt a csengő. Apu indult ajtót nyitni. Persze a kis kökényszemű is azonnal ott kíváncsiskodik: ki jöhetett?

- Szervusz, Levente! – köszönt az ősz hajú férfi.

- Jó napot, tanár úr! Micsoda meglepetés! Fáradjon bennebb! Melinda, nézd ki jött!

- Szervusz, hát te mekkora lettél, mióta nem láttalak! - csapta össze a kezét. Hát igen röpül az idő, röpül az idő…

Levente várakozóan a lányára nézett, de a kislány csak kapaszkodott apu „szoknyájába”, hátulról kandikált ki apu jobb lába mögül. Levente megunta, s leguggolt szembe fordulva vele.

- Hát nem köszönsz a bácsinak? Tudod ő volt az én biológia tanárom, meg az Anyué is. Ő köszönt neked…

- Mit köszönjek? Nem hozott semmit.

Na, igen, ebben a korban bizony elég nagy feladat különbséget tenni az igekötős és igekötő nélküli szavak értelme között. Tudta ezt Levente is, de hát remélte, hogy hátha eljön egyszer a megvilágosodás pillanata… Csakhogy most verhette a fejét a falba, mert ő provokálta ki ezt a választ, s a tanár úrnak is égett a képén a bőr, mert megfeledkezett arról, hogy kisgyermek van a házban.

Levente megpróbálta hatvanhatodszor is elmagyarázni, hogy mi a különbség a „köszönni” és a „megköszönni” jelentése között, ám a kislánynak szemmel láthatóan két füle volt, s közötte erős a huzat, hiszen ezt az unalmas szöveget már ezerszer hallotta. Nem is érdekelte, félbeszakította a magyarázatot, s inkább lényegesebb dolgok iránt érdeklődött, mint például:

- Mi jaz a bijológia tanáj?

- A biológia tanár az iskolában megtanítja a gyermekeknek, a növényeket, az állatokat, meg hogy miként működik az emberi test, hol van az embernek a szíve, a gyomra…

- Mijéjt, ők nem tudják? – csodálkozott el a kislány.

Na, erre a felnőttekből kirobbant a nevetés. Ettől a kislány megsértődött, s otthagyta a komolytalan társaságot. Közben megjelent Anyu is, s ketten próbálták magyarázni öreg tanáruknak a kislány bizonyítványát, hogy nem érti a különbséget a „köszönni” és a „megköszönni” között, és kérték a bocsánatot a gyermek viselkedéséért, miközben a tanár úr szabadkozott, hogy nem hozott semmit, de legközelebb… Ettől aztán a szülők még jobban szégyellték magukat…

Valahogy aztán a felnőttek ráuntak a sok szabadkozásra, s bementek a nappaliba. Melinda hamar kiszaladt főzzön egy kávét, de még az ajtóból gyilkos pillantást vetett Leventére, mert „Ugye megmondtam, hogy vegyél valami aprósüteményt, amikor lementél az üzletbe, persze te mindig elfelejtesz valamit!”

Miközben Melinda a konyhában foglalatoskodott a tanár úr előadta, hogy miért jött. A kis kökényszemű közben úgy döntött, hogy feladja a sértődést, mert ha nem egyedül kell kuksolnia a szobájában, miközben a felnőttek jól megvannak egymással, és isszák a pííít, azt a fekete keserű löttyöt. Így inkább megjelent a karácsonyra kapott babájával.

A tanár úr közben megbeszélte már Leventével azt, amiért jött, így örömmel fordult figyelme a kislány felé. Megcsodálta a babát, s a kedves szavai hatására a kislány hamar megbarátkozott vele, s láss csudát az ölébe is felült.

Egy korty a kávéból, egy mese, még egy korty a kávéból, egy találós kérdés, melyikre a kislány tudta a választ, Apu nagy büszkeségére. Aztán megint a babára terelődött a szó.

- Aztán szeretnél-e egy testvérkét?

- Igeeen! – felelte a kislány.

- Aztán szóltál a gólyának, hogy hozzon neked jövőre egy kistestvért? – kérdezte a tanár úr.

- A babát nem a gólya hozza, hanem Anyunak a pocijában nő! Hogy te milyen buta vagy! Te ilyen butaságokat tanítasz a gyejekeknek?

A tanár úr tágra meresztette a szemét a csodálkozástól, apja elfordult, hogy nehogy a gyermek meglássa kuncogását, Anyu, aki épp kifele tartott a tálcával majdnem elejtette a kávéscsészéket, a kislány pedig nagy komolyan nézett a tanár úr szemébe. Amikor magához tért első meglepetéséből, a tanár úr rákérdezett:

- És hogyan születik meg?

- Az anyukák bemennek a kórházba, és a doktor bácsi kiveszi.

- S mitől kezd ott nőni?

- Anyu és Apu nagyon szeretnék, és úgy…

- Igen? És hogyan kerül oda?

Levente kétségbeesetten integetett a lánya háta mögül, hogy a tanár úr ne feszegesse tovább ezt a kényes témát, de a kislány nem jött zavarba.

- Én azt nem tudom. – felelte, mintha arra felelt volna, hogy melyik a kedvenc babája, lemászott a tanár úr öléből és ment a dolgára. Játszani. Megunta a sok faggatást. Ha a bácsi nem tudja, kérdezze meg a saját gyermekét!

Vandra Attila :

A sértés

Egy olyan szeptemberi reggel volt, amelyet Petőfi megénekelt versében, bár ez még a hónap eleje volt. Elmúlt már a nyári hőség, de a rövid ujjú trikó még megfelelt öltözéknek. Ilyenkor lehet a Déli Kárpátok tetejéről látni a Dunát. Soha máskor nincs ilyen tiszta levegő, mint szeptemberben. S egy felhő se volt az égen. Ilyen szép napon csak jót vár az ember.

Még a buszra se kellett sokat várni. Sőt még nem is volt túlságosan tele, bár szabad ülőhely már nem volt. Megálltam hát ahol a legszebb volt a kilátás: egyik ülésen feltűnően csinos egyetemista korú lány adott rá alkalmat, hogy rajta legeltessem szemeimet. Meg is tettem, mert hát még akkor is férfi vagyok, ha már megnősültem. Tudom, tudom, hűséget fogadtam a feleségemnek. De azt nem, hogy vak is leszek s ami szép az szép, s ami szép, az az Istennek is tetszik. Én pedig csak egy gyarló férfiember vagyok. Tudom, tudom, rendelkezem azzal az átkozott férfitulajdonsággal, ami a nőket (a feleségeket pláne!) mindig felháborítja. Annál jobban pedig csak az, ha nem rendelkezünk vele...

No, mivel én se vagyok fából s ami csinos az csinos, hát eljátszottam a gondolattal, hogy... létezik egy szerencsés fickó. De ekkor a képbe egy huszonéves suhanc tolakodott. Úgy látszik egyetértett velem, hogy jó ízlésem van, mert hát ő is rögtön kiszúrta magának a szép kilátást, ám kevésbé diszkréten tette: rögtön le is szólította. Mivel a lány nem vette emberszámba, egyre tolakodóbban kezdett viselkedni s mindenki füle hallatára kezdett neki ajánlatokat tenni. Mindenki megbotránkozva nézte a jelenetet, de hát autóbuszon voltunk, senki se avatkozott bele. Sokat tanulmányozták a szociálpszichológusok e jelenséget. Statisztikákkal, kísérletek százaival igazolták, hogy a jelenség létezik, de épkézláb magyarázattal még nem szolgáltak. Én, úgy látszik, hogy szeretem a nonkonformistát játszani, így a kivételek számát szaporítva rendre utasítottam.

- Te meg mi a francot akarsz? - fordult hirtelen hátra. Mivel a lány molesztálásával volt elfoglalva nem érzékelte, hogy a hang fentről jön. Így hirtelen egy nálánál fejjel magasabb, mázsás behemóttal találta magát szemben. Azonnal lehűlt a kedélye, s mivel épp nyílt a busz ajtaja, jobbnak látta azonnal le is szállni.

Meglepetésemre a lány pillanatnyi tétovázás után felállt. Feltehetően azt latolgatta, hogy miként hálálja meg, hogy kimentettem a kellemetlen helyzetből. S mivel a tétovázás sohase vezet jóra, a következőképpen szólt:

- Tessék leülni...

Nekem meg felvillantak az agyamban az előbbi pajzán gondolataim s emígyen fogalmaztam át magamnak a mondatát:

- Öreg bácsi, üljön le...

Nagyon savanyú képet vághattam, szóhoz se jutottam, így megismételte szavait:

- Tessék leülni...

Abból jól nevelt fajtából volt. Ám én abban a pillanatban a pokolra kívántam jólneveltségét.

- Kisasszony - kezdtem magázni - Ezt köszönetnek szánta?

- Hát igen... - nézett rám tágra nyílt szemekkel. Nem értette hangnememet. Csak azt látta, hogy valami nincs rendben.

- Egy szép gesztusnak szánta? Egy nagyon, de nagyon iszonyatos tettet követett el - mondtam szenvedő hangon.

A mellette ülő idősebb hölgy végigmért, majd cinkos mosollyal a szája sarkában megkérdezte:

- Mikor tölti az ötvenet?

- Két hét múlva...

- Hej, ti férfiak...

- Hát ti nők se vagytok jobbak! - feleseltem. - Majdnem olyan hiúk vagytok a korotokra, mint mi!

Hiába vágtam ki magam. Még ma is betege vagyok...

Vandra Attila:

Mire nem jó egy szakkönyv

Karácsony. Feldíszített fa. Gyertyák. Csillagszórók. Mennyből az angyal. Együtt a család. Mindenki izgatottan bontogat. Az egyik \"Tatié\" feliratú csomagból egy fura szerkezet kerül elő. Fekete, lapos s rengeteg gomb van rajta. Mellette egy antennakábel. A nem egészen három éves Samukának rögtön felkelti az érdeklődését. Otthagyott csapot-papot, kisautót, csokit, s izgatottan szinte elvarázsolva nézte.

- Mi az?

- Számítógép - válaszolta Tati meglepetten. Ugyanis Samuka nemigen szólalt eddig meg. Mindent értett, még bonyolult üzenetek értelmét is felfogta, de ő inkább jelbeszéddel értekezett. Minek fárassza magát a szavak formálásával, inkább megtanítja a környezetét a saját jelrendszerére. Ha valamit akart, hát addig mutogatott, amíg megértették, hogy mit akar. \"Newton, Einstein és Edison is későn tanult meg beszélni...\" - próbálták magukat nyugtatgatni a szülők... De már kezdtek aggódni.

- Az meg mi?

Na feladta a leckét... Magyarázd meg egy nem egészen három éves gyermeknek, hogy mi az a számítógép. A legegyszerűbb az volt, hogy bekapcsolták, az antennakábelen keresztül pedig a TV-hez kötötték, s megmutatták, hogy amint egy gombot megnyomsz, megjelenik egy jel a képernyőn.

Egy HC90-es volt, a román elektronika akkori nagy vívmánya. Egy Sinclaire-kompatibilis számítógép, amelyik csak TV-hez kapcsolva működött. Az adatokat kazettákra lehetett felvenni, olyanokra, amilyenek a kazettás magnóba járnak. Egy-egy program betöltése néha 10-15 percbe is beletelt, s néha a legvégén jelent meg a hibaüzenet. Lehetett elölről kezdeni. Ha a szalag megsérült, elég, ha csak egy ponton is, el lehetett dobni...

Tati nem volt informatikus, de azt felismerte, hogy a számítógép nagy jövő előtt áll. S azt is, hogy a számítógépet lehet pedagógiai célokra is használni. Ezért adott ki az angyalka négyhónapi jövedelmével egyenértékű pénzt, hogy megvegye neki. Az egyetemen tanult is egy félévet Fortrant, papíron. A Felix256-os a 70-es évek csúcstechnológiája egy hatalmas szobát foglalt el, s csak egyszer látta - üvegfalon keresztül. Annak idején a programot megírták, majd lyukkártyára gépelték, minden parancs külön kártyára került. Beküldték, két nap múlva megkapták lefuttatva. Rendszerint az történt, hogy a számítógép a sok tíz kártya közül az egyiket nem ismerte fel... azt ki kellett javítani, a programot újra beadni, hogy a számítógép közölje, hogy egy másik lyukkártya hibás... Kész csoda volt, ha valaki ilyen körülmények között meg is tanult számítógépet programozni. Ő kivétel volt...

Volt neki a gimnáziumban egy kiváló pedagógus kémiatanára. Egy olyan kérdésére, ami nem feltétlenül függött össze a tananyaggal, tanárnője nem választ adott, hanem behívta a könyvárba, a kezébe adott egy könyvet s azt mondta.

- E könyvben megtalálod a választ...

Ő először elképedve nézte az 1000 oldalas könyvet. Majd csak azért is megtalálta a választ.

- Na ugye, megtaláltad. Sohase becsüld le magad. Tanuld meg a szakkönyveket használni. Fontosabb tudás ez, mint adatokat tárolni a fejedben! - dicsérte meg tanárnője.

Tarthatom a könyvet még néhány napig?

Igen.

Így lett belőle autodidakta és kémikus...

Úgy gondolta, hogy tizenegynéhány évvel ezelőtti Fortran ismereteire alapozva, s szakkönyvekből megtanulja majd ezt is használni. Sok mindent megtanult ő már autodidaktaként...

A karácsony eltelt, de Samuka lelkesedése a számítógép iránt nem csökkent. Mint egy mágnes vonzotta, hogy ő lenyom egy gombot, s a képernyőn megjelenik egy jel! Fantasztikusan érdekes volt! Mint egy varázslat!

Eleinte csak „zongorázott\". Bárki, aki csak látta csóválta a fejét.

- Miért hagyod? Négyhónapi fizetésednek az ára... Hátha elrontja?

- Mit? Azt megértette, hogy a DELETE gombot nem szabad megnyomni, s nem szabad ütni a billentyűket. Engem is rendre utasít, ha erősen ütöm őket. Tán beüti véletlenül, hogy FORMAT C: ENTER, ENTER? Jobban vigyáz rá, mint én... - válaszolta ilyenkor...

Tati szerzett is vagy két kazettát játékokkal. „Ha azt akarom, hogy tanuljanak rajta, előbb szeressék meg!\" gondolta. Tündikének írt is vagy két programot, amely által matematika feladatokat lehetett rajta gyakorolni. Nem volt sikere. Ám a Bomb Jack és Kacsavadászat, amelyeket szórakoztatásul szerzett meg már vonzották, de nemcsak a gyermekeket... Lett is ok a vitára a házban. Tati meg alig fért hozzá a számítógépéhez...

Samuka hamar megtanulta a játékokat. Ördöngös tehetséggel irányította a gombokat, s gyűjtötte a bombákat és a kacsatojásokat, mindenkit lepipált a házban. A hét évvel nagyobb Tündinek hamar el is ment a kedve a számítógépezéstől... Elege lett abból, hogy a kis prücsök állandóan lefőzi.

Samuka kedvenc szórakozása az volt, hogy amint felállított egy rekordot, be kellett írnia a nevét. Rövidesen megtanulta a nevét beírni. Aztán gyermekkori önzetlenséggel sorba a családtagokét: Tati, Mami, Tündi, Feri Tata, Dóri Mama, aztán a távolabbi rokonságét... Majd már azt kezdte kérdezni, hogy „Ez milyen betű?\" Négyéves korára már minden betűt ismert, még négy és fél éves se volt, amikor rájött, minként lehet őket összeolvasni...

Tati közben játékos programokat írt neki BASIC-ben. Például megjelent a képernyőn néhány állatka, s ha a számuknak megfelelő billentyűt nyomta meg, akkor zenélni kezdett. Ha eltévesztette, a számítógép „megharagudott\", a képernyő elsötétült, s csúnyán recsegni kezdett. Samuka nagyon élvezte, s hamar megtanult számolni. Majd összeadni. Aztán kivonni. Még nem volt hatéves s tudta a szorzótáblát... Megtanulta a Tündikének szánt játékokból...

Hat éves alig múlt, amikor egyik nap odament Tatihoz.

- Gyere mutassak valamit!

- Mit te?

- Nyomd meg az ENTER-t! - erősködött izgatottan Samuka.

A számítógép képernyőjén megjelent egy mondat. Samuka letörölte.

- Még egyszer!

Megint megjelent. Samuka programot írt. BASIC-ben. Három sor volt az egész.

START

PRINT .....

STOP, és kiírta a PRINT után következő mondatot. De egy működőképes program volt...

Odacsődült a család. Történetesen ott volt Csabi is, Tati informatikus unokatestvére, aki Bécsben lakott.

- Van egy ötletem. Van egy kiszuperált számítógépem a padláson. Nem ilyen, hanem egy Sperry, IBM-kompatibilis. még működik. 1982-es gyártmány. Körülbelül annyit tud, mint egy 286-os. WINDOWS 3.1 es van rajta. Mi már 486-osokat használunk. Neki adom. A Sinclaire-kompatibilis és Commodore gépeknek leáldozott a csillaga.

Kalandos módon került egy év múlva az „új\" számítógép Bécsből Brassóba. Több vámot kellett volna fizetni érte, mint amennyiért egy újat megvenni. De valahogy meglett.

Az 5½ inches lemezekkel másképp lehetett dolgozni, mint a kazettákkal. Lehetett rajta nemcsak Basic, hanem PASCAL programokat is írni. Tati nekiállt újra tanulni. Vett egy PASCAL könyvet, s kezdte tanulni a PASCAL nyelvet. Milyen a kisgyerek? Utánozó kis majom. Ő is akart PASCAL-ban programozni.

Tati kinevette.

- A PASCAL a IX osztályosoknak is nehéz. Maradj a BASIC-nél. Te még csak szeptemberben kezded a második osztályt. - mondta felsőbbrendűen.

Ám nem tiltotta meg. Időnként Samuka jött és kérdezett. Tati készségesen válaszolt. Ám eljött annak a kérdésnek is az ideje, amire Tati nem tudta a választ. Hisz ő is akkor tanulta a PASCAL nyelvet.

- Erre nem tudok neked most választ adni, de megkeresem neked a szakkönyvben. - mondta Samukának. „Hű de jó alkalom, hogy megtanulja, hogy milyen jó egy szakkönyv...\" - tette hozzá gondolatban.

Két napba került, amíg meglelte a választ. Vitte diadalmasan a könyvet Samukához, hogy mutassa meg.

Samuka épp a számítógép előtt ült.

- Itt a válsz a kérdésedre - nyitotta ki Tati a megfelelő oldalon a könyvet.

Samuka egy pillantást vetett rá, s a következőt mondta:

- Miért kell ezt így elkomplikálni? Lehet egyszerűbben is...

- Tesséééék!? - tátotta el a száját Tati bambán.

Samuka megmutatta.

- Lassabban mutasd, nem tudlak követni.

Samuka megmutatta még egyszer az egyszerűbb változatot. Addig próbálkozott vaktában, amíg felfedezte... Szakkönyv nélkül... Kísérletezve.

- Agyonüssem, vagy ne üssem? - morfondírozott Tati, majd inkább az agresszió-mentes elvonulást választotta. Átment a hálószobába, s lehuppant az ágyra. Majd hátradőlt. Mami belépett.

- Mi történt? Citromba haraptál?

- Nem szoktam hozzá a vereséghez. - válaszolt Tati szenvedő arccal. Még akkor is, amikor tanáraimmal szálltam vitába, rendszerint nekem lett igazam. S most ez a nyolcéves kölyök űz csúfot belőlem... - mondta s sóhajtott egy nagyot.

- Inkább légy büszke rá... - próbálta megnyugtatni.

- Attól még leégtem, s le vagyok törve, mint a bili füle... Fölöslegesnek érzem magam... Ha már nyolcéves korában ő ad nekem leckét, mi lesz az atyai tekintélyemmel? Én mindent könyvekből tanultam. Kollégáim, tanáraim a professzoraim, főnökeim fejet hajtanak a tudásom előtt. Gondoltam megtanítom e kimeríthetetlen tudásforrásra. Erre ő talál hatásosabbat: játszik...

- Szerintem két év múlva már nem is fogsz szégyellni tőle tanácsot kérni. Informatikában... - tette hozzá kissé kajánul... Ne félj, hozzászoksz. De készülj fel lelkileg. Gondolj bele, neked több időd lesz erre, mint más apának...

- Addig agyonütöm! - fenyegetőzött vigyorogva... Majd visszatért a szenvedő hangnemre. - Olyan boldog voltam, amikor megszületett a fiam. Ki vagyok én, van egy fiam! Aki majd rám hasonlít, s akinek példaképe lehetek. Akit tanítani fogok. Nem elég hogy anyás lett az ebadta, még le is éget. Oda a tekintélyem... S itt nem arról van szó, hogy valamit jobban tudott, mint én. Előbb-utóbb eljött volna az ideje. Nekem két napomba került szakkönyv segítségével. Neki sokkal kevesebbe... segítség nélkül. Ez nemcsak az én leégésem. Düledezik egy egész világ, amiben hittem. Ez keserves...

- Nem baj, majd tanít ő téged, s lesz ő a te példaképed... A viszony megmarad, csak fordított szereposztásban. A viszony a fontos nem a szerep... - gonoszkodott Mami. De már futott is, s bezárkózott a fürdőszobába, onnan kuncogott kifelé.

- Jössz te még onnan ki... - fenyegetőzött Tati, de mindketten tudták, hogy üres fenyegetés, az egész csak játék.

Tati visszavonult a szobába. Mami előjött. Átölelte hátulról.

- Helyrebillentél? - nézett vele szembe a vállán keresztül.

- Kezdek. Elképzeltem az informatika tanárát néhány év múlva. Nem szeretnék a helyébe lenni.

- Az alapokat tőled tanulta ne felejtsd. Gondolj Kahlil Gibran soraira: „Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.\" Jól röppentetted el azt a nyilat... Te adtál számítógépet a kezébe. Te adtál engedélyt, hogy zongorázzon, bár mindenki csóválta a fejét. Neked lett igazad...

- Na, nem egyedül... Két íjász volt itt - mosolyodott el.

Vandra Attila:

Mazochizmus a Székely Tengeren

Hurrá! Szabadság! Megyünk a Szent-Annára sátorozni! Otthagyjuk a civilizációt, az utca zaját, a mindennapos robotot, a vitákat a „miért nincs már kész az ebéd és ki mosogat\", valamint „a papucsod már megint az előszoba közepén\" és a „már ezerszer megmondtam, hogy...\" létfontosságú témakörökben, megyünk barnulni, élünk egészségesen, melengetjük a csontjainkat a napozón.... s nem utolsósorban kipróbáljuk Szidit, az új feleségemet. �? azért Szidi, mert ő KIA CEE\'D(y), s még piros rendszáma van. Nejem azért már tudomásomra hozta, hogy ne feledjem, hogy bármilyen vonzóak is a Szidi karosszériájának az áramvonalai, neki, mint első feleségnek vannak előjogai. Ezt pedig ne merjem elfelejteni. Én pedig már rég megtanultam, hogy a nőknek van három parancsolatuk:

1§. A nőknek igazuk van.

2§. A nőknek akkor is igazuk van, amikor nincs.

3§. Ha a nőknek netalántán mégse lenne igazuk, akkor az első két paragrafus lép érvénybe...

Így hát nem vitatkozom, hanem szófogadóan megyek bevásárolni. Annyi vigaszom marad, hogy mehetek Szidivel...

Az első problémák akkor adódnak, amikor Budapestről hazatérő egyetemista fiam közli, hogy a volt osztálytársaival már megbeszélte, hogy ők is mennek a Szent-Annára sátorozni ugyanabban a periódusban. S neki is kell Szidi. Sőt, már azt is megígérte, hogy barátnőjén kívül még két személyt felszállít csomagjaikkal egyetemben. 4 + 2 = 6, Szidike pedig 5 személyes. S nem TIR kategóriájú teherautó. Ez még apró probléma, hamar megoldódik. Ákos felszállítja a maga társaságát, majd másnap értünk jön. Mi pedig elhalasztjuk egy nappal az indulást. (Miért nem fordítva???)

Ők beülnek, ketten, simán beférnek, a csomagtartó megtelik, de kaja nélkül. Azt és két barátjukat csomagostul a szemem nem láttára gyömöszölik be Szidibe (szerencsémre).

Barátaim csóválják a fejüket, hogy rá merem bízni a vadonatúj kocsit, hiszen egy éve nem vezetett, s még tapasztalatlan... Én még kiadom az utolsó tanácsokat, amelyek közül „vigyázz, a fékje brutális\" előkelő helyet foglal el. A fiamnak van két füle, közötte nagy a huzat, de szerencsére jó minőségű a biztonsági öv, így az első kanyarban nem verik ki fejjel a szélvédőt, s mindezt a szemem láttára. Én meg felmegyek számolni a másodperceket, amíg telefonálnak, hogy biztonságban megérkeztek. De ez is megtörténik csekély háromórányi stressz után.

Otthon azért nem állom meg többször is az első számú nejem tudomására hozni, hogy „és hogyan fértek volna be egy Opel Corsa méretű csinos kis kocsiba?\" S hogy: „Látod, hogy miért erőltettem, hogy vegyünk egy ekkora bazi nagy autót!\" (Keserűen megfizetek én még ezért...) A „bazi nagy\" Szidi ugyanis szinte 30 centivel szélesebb, s majd méternyivel hosszabb, mint egykori Pöfy névre halgató Oltcitünk. Diadalmam másnap válik igazán nyilvánvalóvá, amikor a mi csomagjainkat kell begyömöszölni. Hárman úgy férünk be, hogy én az anyósülésen vizes-kulacsokkal körül vagyok bástyázva. A Szent-Annánál ugyanis nincs ivóvíz 7 km-es körzetben. Mi pedig 8 napra megyünk. Az anyósülésre azért kerülök, mert a fiam nem hagy vezetni. Nem baj, legalább látom, hogy mit művel Szidikével.

Feleségem aggályai hamar elmúlnak, mert Ákos nem tapossa a gázpedált tökig, s nem is előz vakmerően. Az én lelkem viszont feljajdul minden feltúrázás alkalmával. (Na jó, na, velem is megtörténik, mert ez nem Oltcit... s még én is újra kell tanuljak vezetni, de akkor is.... ) Sepsibükszádig nincs is baj, ám a Szent-Annához vezető „autósztráda\" tankcsapdáin minden döccenés után a szívinfarktus környékez Szidike épsége miatt. Ekkor visszasírom Pöfykét, aki Szidivel összehasonlítva inkább szekérnek tűnik, de volt néhány terepjáróhoz hasonló tulajdonsága. Végül megúszva az infarktust csak felérünk. Telefonálok a munkába, hogy ettől a pillanattól kezdve ne keressenek, mert innen már többé nincs jel. Ezt már mondtam a tegnap is, de ami biztos, az biztos.

A kanyarból boldogan pillantom meg, hogy a régi sátorhelyünk épp üres. Ezt hatalmas üdvrivalgással veszem tudomásul, a nejem meg az érzelmi kitörésemet nyugtázza az „Elment a szép eszed?\" apró megjegyzéssel. Ákos fiam (mindig anyja párti volt...) csak egy sokatmondó pillantással jelzi, hogy egyetért vele. Nesze neked szólásszabadság...

A táborhelyünkre érve viszont kétségbeesve tapasztalom, hogy az üres sátorhelynek komoly, objektív oka van. Az anyatermészet úgy döntött, hogy nem ismeri el a civilizáció végső győzelmét, s ezt egy méteresre nőtt csihányerdő alakjában juttatta kifejezésre. A következő órát így rövidnadrágos felszerelésben csihányirtással töltöm, míg nejem vígan pletyózik néhány órával hamarabb megérkezett barátainkkal. Időnként kifogásolja bősz küzdelmem minőségét, de aztán csak megtisztul a hely. Kezdődhet a puzzle a sátorvasakkal, s persze megint én, kizárólagosan csak én vagyok a hibás, amiért múlt évben sem jelöltük meg a sátorvasakat. Egy órai hősi küzdelem után a tűző júliusi napon s barátom által készített flekken füstjében már áll a sátor váza, majd helyére kerül a ponyva is. Ekkor fellázadok, mert közben elkészül a flekken, „nekem is vannak emberi jogaim, „még a gályaraboknak is volt ebédszünetük\" csatakiáltással csatlakozom a társaság többi részéhez.

Buksi, barátaim kutyája egy adott pillanatban felugrik, s nekiiramodik a sátramnak. A sátramból gyanús hangok hallatszanak, sürgősen otthagyom a legfinomabb falatot, s a sátramban ijesztő kép tárul elém. Egy vakondok úgy döntött, hogy a legújabb építményét a sátram közepén túrja ki. Még szerencsés voltam, gondolom, mert a hálófülke alját nem harapta ki, mint ahogyan egyesek megjárták már. Ám azzal már kevésbé, hogy Buksi a heves ásás közben az egész földet szétszórta a csomagjaink, ruhánk, s a hálófülke között. Úgy döntök, hogy Buksit ezúttal nem ütöm agyon, főleg, mert legalább a bűnbakot eltette láb alól. Nem ette meg. (Flekkenezés után?) Kezdődhet a takarítás. Sátrat félig lebontani, mindent kirázni... S mire kéjesen venném tudomásul, hogy innentől kezdve a bepakolás a nejem dolga, megérkezik egy bákói rendszámú kocsi, mellettünk akarnak sátrat verni, s a kocsiból dől a dzumbáj. (A teli erővel hallgatott román népzene). Jaaaaj, ne.... Én pihenni jöttem, távol a város zajától.... Ezt otthon is hallgatom eleget a szomszédból... Na persze a politikai megmérettetés az mindig férfifeladat, így büszkén igazolhatom férfiasságomat eleget téve a „Tégy már valamit\" női elvárásnak. Elhangzik még egy apropó valami konfliktuskezelési tréningekről, amelyeket tartani szoktam, s hogy most igazolhatom tanításaim érvényességét.

Nincs kiutam tehát, mert barátom hallásával baj van, s őt nem zavarja, így a nők összefognak ellenem. Buksi épp elkóricált, élvezve a tömbházlakás börtöne után rászakadt szabadságot, így egyedül maradtam egy autónyi ellenséggel. Először várakozó álláspontra helyezkedek, „Hátha maguktól abbahagyják\" s nyerek egy kis időt stratégiakészítésre. Végül csak rászánom magam, s a fogaim közé szorítom a szívemet (ahogyan egy találó román szólás mondja) s elindulok tenni is valamit.

- Ne haragudjanak, de én piheni jöttem, és... - kezdem alázatosan.

Nem tudom befejezni a mondatot, mert a zene azonnal elhallgat. A szemem tágra nyílik a meglepetéstől, s a társaságunkhoz visszatérve képzeletben Tarzán módjára döngetem a mellemet hasonló hangokat kiadva. De csak képzeletben. Ám nem jutok a sátrunkig, hogy kiköveteljem a nekem jogosan kijáró dicséretet, s rápirítsak a tamáskodókra, mert a tábor bejáratánál újra felharsan a zene. Ezúttal manele. Nincs még egy zenei műfaj, amit jobban utálnék. Akkor inkább a dzumbáj. Reményem, hogy nem a közelünkben vernek sátrat, hamar szertefoszlik.

Egy ideig tűröm hősiesen, végül ezekhez is odamegyek. Ám az előbbi stratégia nem válik be. Közlik velem, hogy ők azért jöttek, hogy érezzék jól magukat. Hiába magyarázom, hogy én is, de én csöndben szeretném jól érezni magam. Azonnal el is küldenek az édes anyukám....

Ettől aztán bennem is felszalad az adrenalinnal társult tesztoszteron. Szidihez megyek, kiválasztom a „Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés nyolc óra szórakozás refrénű dalt, s bekapcsolom. Náluk erősebben. Jó erős hangszórója van Szidinek. A reakció várható volt, ő is felerősíti, mert zavarja a fülüket a bozgor (a magyarok csúfneve) zene. Nem tágítok, rá kell licitálni. Blöffölni csak nagyot érdemes, hát olyan erősre teszem, hogy már sérti a fülemet. Az övéket is. Egy ideig hagyom, majd leoltom. Nézem őket. Felkapják a fejüket, de látván, hogy az enyém elhallgatott, végzik a dolgukat tovább. Ekkor még hangosabbra teszem néhány másodpercig, majd megint leállítom. Nézem őket. Lábam Szidi nyitott ajtajában, kezemmel jelzem, hogy ha nem történik semmi, újra beindítom, s Szidi hangszórójában van még kapacitás. Egy ideig farkasszemet nézek a családfővel, aki végül úgy dönt, hogy lehalkítja, mert a szomszédja komplett idióta, akivel nem érdemes vitába szállni. A manele megy tovább ugyan, de legalább a hangerő elfogadható. Becsukom Szidi ajtaját, megköszönöm, megértését, hadd legyen meg neki a győzelem illúziója, majd megyek a dolgomra. Bákói szomszédom megemel egy képzeletbeli kalapot előttem (később megtudtam tőle, hogy ő is utálja a manelet). Ám örömem nem tart sokáig.

Két H jelzésű autó érkezik. Első dolguk, hogy a kerítésre kitűzik a magyar zászlót, jelezvén, hogy minden Trianon ellenére ez ezeréves magyar föld. Huszonéves fiatalok, hangosak, s szemmel láthatóan van bennük legalább fél atmoszféra alkoholgőznyomás. Tüntetőleg kitesznek két láda sört, hogy senkinek se legyen kételye afelől, hogy van utánpótlásuk. S mindennek a tetejébe megszólal a hangszórójukból a Bugyi együttes, hogy jelezzék, hogy a kultúrájuk szintje a csipkés kombinéig legalább eljut. Maneles szomszédaim úgy döntenek, hogy a bozgor túlerővel egyenlőre nem veszik fel a harcot, s levonulnak manelestől fürödni. (bezzeg ők milyen hamar felverték a sátrukat...)

Ám a sikeres honfoglalás 10 percig se tart. Így nekem sincs alkalmam felvenni ismét a tábori csendőr szerepét. Már távolból értesülök egy bukaresti rendszámú Dacia hangszórójából, hogy a manelenek is vannak (negatív) fokozatai. A BUG Mafia (Bucuresti UnderGround) sorai már olyan szintet képviselnek, amely már az én, a bőrgyógyászat-venerológián szakmai deformációként a nemi szervek nevén nevezéséhez szokott fülemet is sértik.

Rögtön szemrevételezik a magyar zászlót, s azonnal műsorváltozás áll be. Megszólal jó hangosan a

„Noi suntem români,

Noi suntem aici pe veci stăpâni!\"

kezdetű ultrahazafias dal (Mi románok vagyunk, e föld örök urai). Jelezve, hogy nem értenek egyet a honfoglalással. A dal nemcsak az autó hangszórójából hangzik fel, hanem teli torokból üvöltve is, oly muzikalitással, hogy az még az én született zenei antitalentumomon is messze túltesz. (A katonaságnál a hadnagyunk megtiltotta, hogy énekeljem a hazafias dalokat, mert „nem akarok veled együtt a büntetőszázadba menni\") Az énekléssel feltehetően hangsúlyozni akarták, hogy ők már akkor itt voltak, amikor még forró volt a Föld...

Nocsak hamar megjön a válasz: a szomszéd táborból is megszólal a Kárpátia, kiemelve, hogy a e földet Csaba királyfi hagyta ránk. Természetesen nagyobb hangerővel. Hisz az komoly és megdönthetetlen érv.

Nyelvezete mindkét tábornak változatos, csak úgy röpködnek a nemi szervek. Még az a szerencse, hogy nem értik egymást. (Sajnos én igen, mindkét tábort). Ennek ellenére rövid távon 1990 márciusának Marosvásárhelyét[1] idéző hangulat alakul ki, csak azt nem kérik egymástól, hogy „mondd brânză şi ouă\" illetve hogy mondd „teniszütő és jégszekrény\"

Néztem a két tábort, s tanakodtam, hogy mit tegyek. A bákói szomszédom megszólalt:

- Nem ajánlom... Főleg a maga hangsúlyával - célzott arra, hogy bármennyire is kifogástalanul ejtem ki, hogy „brânză\", a hangsúlyom messziről elárulja bozgor eredetemet.

- Erre a következtetésre jutottam én is - válaszoltam, mert addigra már magam is eldöntöttem, hogy én leszek az okosabb, aki enged, tehát szenvedjenek ők.

Erre vonatkozó teóriámat a baráti köröm sajnálkozó tekintettel fogadta, így más esélyem nem maradt, mint imádkozni.

A kialakult hangulatban a Mindenható békéltető képességeit kétségbe vonva imámba foglaltam az ősmagyar isteneket, Arany Atyácskát és fiait, Szélkirályt, Napkirályt, Szépmező Szárnyát, majd Zamolxest[2], Jupitert, s a római isteneket, a végén már a germán Wotant, az egyiptomi Rát, és a mexikói Esőistent is megidéztem, hátha valamelyik meghallgat.

Hatalmas dörgéssel elsőként Jupiter jelezte segítőkészségét. Szélkirály is hamarosan megjelent, s a mexikói Esőisten se késett sokáig. Nekem még volt annyi időm, hogy összekapjam, s a sátorba dobáljak, amit lehetett, majd sikeresen lehúztam a cipzárt a sátram „ajtaján\". Ekkor már szentül fogadkoztam, hogy soha többé nem említek egy imában több istent, s rettegve gondoltam 2005-ben a Székelyföldön végigrohanó orkánra, amely teljes hegyoldalakon döntötte le a fákat. (Én egy nappal azelőtt mentem haza a Szent-Annáról). Végül elaludtam.

Úgy látszik, hogy komoly befolyásom van az isteneknél, mert Magyarországon falvakat hagyott a vihar háztető nélkül, itt egy fa sem dőlt ránk, senkiben nem tett kárt a villám, csak néhány sátor szakadt szét. Köztük Csaba királyfi örököseié. De a meccs állása 1:1 lett, ugyanis a dákok hős utódainak sátrában 20 centis víz volt reggelre, mert egy gödörbe húzták fel. Manelista szomszédaim bőrig áztak már az úton autójuk felé, s a sátruk is beázott. Az én huszonsok éves sátram csak egy sarkon, a konyharészen „eresztett\" be egy kis vizet. Dombtetőn állt. Mindjárt nemzeti hőssé léptem elő a nejem szemében. Tudtam én, hogy miért nem hagyom azt a helyet... Fiamék és társaságuk s bákói szomszédaim is viszonylag olcsón megúszták. Így semmi okom nincs kételkedni, hogy a vihar Isten (az istenek?) haragja volt.

Borús, csendes reggelre ébredtünk. A dugig teli sátortábor kiürült, alig 5-6 sátor maradt. Nem bőgött a manele, se Bugyi, se BUG Mafia nem zavarta a fülemet. Mind pakoltak, mély gyászban.

Na persze, hogy ilyen eső után a legfőbb kérdés, ami érdekli az embert, az a meteorológiai jelentés. Bekapcsoltam a Szidi rádióját. El is kaptam a 7 órai híreket. A hírek aztán igazolták az évekkel ezelőtt kialakult sejtésemet. A Szent-Annára menet az ember áthalad egy fekete lyukon, s egy párhuzamos univerzumba kerül. A Szent Anna tó nincs Romániában. A meteorológiai jelentés ugyanis azzal kezdődött, hogy az országban a reggeli hőmérséklet 16-22 C-fok. Ránézek Szidi hőmérőjére: 9 C-fok... „Kivételesen meleg nap várható, az ország déli részén még 38-40 C-fok is lehetséges.\" Ez rendben van, azt is akarjuk, meleg legyen. S mi nem vagyunk délen. „În munţi sunt posibile în mod excepţional ploi răzleţe\" (A hegyekben kivételes esetekben, helyi futó esők lehetségesek). Ezt szó szerint idézem, mert így, románul, adom elő 9 óra körül ébredező feleségemnek és barátaimnak. Ugyanis én már vagyok elég öreg Szent-Annai medve, hogy kiolvassam a közeljövőt a felhőkből.

- No, akkor futás a sátorba, mert már itt is van az első „răzleţ!\" - reagált Dari barátom, s a \"răzleţ\" ezzel kitörölhetetlenül beírta magát a Szent-Annai folklórba, a magyar nyelv tisztáságának megőrzésére tett minden erőfeszítésünk ellenére.

Nem tart sokáig, tényleg csak răzleţ volt. Eső után reggelizünk, ami jó alkalom, hogy számba vegyük, hogy mi maradt otthon. Az első felfedezés eléggé lehangoló: A gázégő, amin főzni akartunk eldugult. S nincs mivel megjavítani. Nincs acéldrótom, amivel kidugjam. A második felfedezést akkor teszem, amikor olvasni akarok. A szemüvegem tokja itt van ugyan, de szemüveg nélkül... Lemondhatok az olvasásról... Pedig vagy 4 könyvet akartam itt kiolvasni...

Aztán nyugati irányból ismerős alakú felhő jelenik meg. Kísértetiesen hasonlít az előbb még keletre távozott felhőcskére. Csak nagyobb. Ilyen hamar megkerülte a Földet? Újabb bizonyítéka a más univerzumba kerülésünknek? Sok időm nincs gondolkodni, mert máris zúdítja a nyakunkba az újabb răzleţ-et.

Sajnos az eső elmúltával prózai választ kapok a sokéves találós kérdésre. Hogyan kerülnek elő nyugatról a kelet felé távozott felhők? A válasz egyszerű: A kelet felé elfújt szellők elkanyarodnak, megkerülik a Csomád vulkáni kráterét, s újra nyugatról jönnek elő. De közben összeszednek minden lehető nedvességet, s sokszorosra duzzadva zúdítják a Szent-Annán sátorozók nyakába, răzleţ alakjában naponta többször is, miközben az ország többi részén kánikula és szárazság van... Jöttünk fürödni, legalább tusolunk...

Ne szaporítsam a szót, déli 12 órakor álltam neki főzni, este nyolc lett, amikor kész lett az ebéd. A tüzet többször is elmosta az eső. Nagy sikere volt a főztömnek. Vagy a szakács volt kiváló, vagy a banda rettenetesen éhes, sanda gyanúm, hogy az előbbi. Szóval hogy is van? Jöttem ide kikapcsolódni, hogy szabaduljak a házi munkától? S én nyolc órát főzéssel töltök? Na mindegy, majd holnap... Két napja itt vagyunk 2 kilométerre a Székely tengertől, s még nem jutottunk le a partjára se...

Másnap aztán szomorúan veszem tudomásul a reggeli meteorológiai jelentésből, hogy mégis Romániában vagyunk, mert Bukarestet is elérte a hideg front, de „holnaptól szép idő lesz.\" Ettől aztán egyetemista éveim jutnak eszembe, amikor a szobánk ajtajára ki volt írva: „Holnaptól kezdve szorgalmasan tanulunk.\" S minden nap tudomásul vettük, hogy van még egy nap haladékunk... Estére már két trikóban, mackó felsőben és a télikabátban is didergek, aminek következtében kétóránként kell mennem pisilni. Éjjel még gyakrabban. Egyik alkalommal nagy álmosan a sátorból kitámolyogva eltévesztem az irányt a sötétben, s elnézve egy gyökeret is fejest ugrok a csihányba. A reumám nem múlik el, de az álmom igen. Azonnal. Csak azzal vigasztalom magam, hogy sikerült megállnom, hogy magamra ne eresszem, amit ki akartam épp ereszteni. S azzal, hogy reggel a feleségem mégis rám ismert.

Ja igen, erről jut eszembe, valamit kifelejtettem. A kemping-WC higiéniai viszonyait. Mivel nincs víz, angol WC-t itt nem lehet működtetni. Csak amolyan oltyán guggolós WC-lyuk van. A lyuk mellett őrt álló klórmész arról árulkodik, hogy a személyzet igyekszik a higiéniai viszonyoknak megfeleltetni, de... Szóval, ahogyan sokan mások is, inkább az erdőt szavazom meg megkönnyebbüléskor, amint eláll az eső. Na, de az esőnek vannak pozitív oldalai is, a következő reggel már messziről kiabálom barátom feleségének megbotránkozására:

„Gyerekek, voltam szarni, hoztam reggelire valót!\"

Marika megbotránkozása hamar elmúlik az ölnyi piruló galóca láttán, s reggelre gombát sütünk. Felbuzdul a társaság, hogy reggeli után megyünk gombászni, de ebbe beleszól a răzleţ, így csak egyetlen fanatikus gombász indul el esőköpenybe és gumicsizmába burkolózva hajolgatni az esőben. Ez természetesen én vagyok. Dari barátom sajnálkozva néz utánam, de ebédre szívesen elfogyasztja a gombapaprikást, még ha tejfül és puliszka nincs is hozzá. A tejföl romlandó, a puliszkaliszt pedig a „majd a másik család hoz\" listára került mindkettőnknél.

Az esti palacsintatésztás gomba, a reggeli gombás rántotta aztán meg is teszi a hatását, s a feleségem belügyminisztere heveny epegörccsel fejezi ki a túlzott gombafogyasztás iránti felháborodását. Gombamérgezés kizárva, mert másnak semmi baja. S mivel Dari is megelőző politikára helyezkedik, s nem kér több gombát ezután kétfélét is főzhetek, gombásat és diétásat. Időmből kitelik, bár én pihenni jöttem, nem főzni...

Így már van edény elmosni való bőven. De jó, az a feleségem dolga. Én lelki rokonságban vagyok Agatha Christie-vel, aki mosogatás közben találta ki krími-regényeinek történeteit. Bevallása szerint, olyankor mindig kedve támadt megölni valakit. Ám a răzleţek rendszeresen beleszólnak a mosogatásba, s zsíros polietilén edényeket nem lehet hideg vízzel mosogatni. Annál már a WC-papírral való mosogatás is sokkal hatásosabb. „Ez se pisis, ez se pisis, ezt is újra lehet használni\" lesz a mottónk. Aztán amikor a feleségem kikészül, kénytelen vagyok átvenni ezt a szektort is. Bezzeg ekkor nem mossa el a melegítővizet az eső, mert a răzleţ késik! Így amíg a többiek lemennek a Szent-Annára, én mosogatok... Ha már nekikezdtem...

Ákosék is bedobják a törülközőt, megunják a tusolást. Levonul az egész fiatalság. Ez számunkra sok változást nem hoz, hiszen eddig is 50 m-re táboroztak tőlünk, s csak a rókagomba-paprikás híre hallatára jöttek hozzánk. Ám valamivel haza kell menni, s emiatt megfoszt Szidikétől, így meteorológiai jelentés nélkül és fegyvertelen maradok. S ki leszek szolgáltatva a fiamnak, hiszen ha nem jön utánunk Szidivel, én nem tudok hazamenni. Nincs mivel... Erre még rá fogok fizetni, attól félek... Közben ne felejtsem, itt hagyják a maradék kajájukat, mert ők már nem viszik haza. Ez amolyan szent-annai szokás. A pityóka, hagyma, paprika sőt a konzervkészletünk is megháromszorozódik. Pedig alig fogyott, mert mind gombát ettünk.

Közben felfedezzük, hogy a răzleţek ellenére lehet fürödni a Szent-Annában. Csak azt kell kimókolni, hogy arra érj le a tóhoz, amikor elered az eső. Jobban, mint a tóban úgy se lehet elázni. S ha vége van, futás fel a táborhoz, hogy érj fel mielőtt újra elered.

Az első találkozásom a Szent-Annával egy mély lélegzetre késztet. Nem vártam, hogy 28 C-fokos lesz, mint a Balaton, de azért... A vihar felkavarta a vizet, a felszínre hozta az alsó, hidegebb rétegeket, s mivel kinn is hideg van... S a răzleţek se viselkednek hőforrásként...

Alaposan elázva érek fel a táborba, mert rossz volt az időzítés. Mire felérek kisüt a nap. Bánatomban pihenni vágyok. Az újonnan érkezők zenével vigasztalják magukat. Nagyobb hangerő, nagyobb vigasz. S mindenki másféle zenét szeret...

Eljön a hét vége is. Ahogy közeledik a hét vége, úgy nő a decibelek száma. Feladtam már rég a tábori csendőr szerepét. „Hagyj fel minden reménnyel, aki ide jössz, és pihenni vágysz...\" Szombat reggel, miután egész éjjel hallgattam a „vetélkedőt\" kétségbeesetten telefonálok haza a mentőosztagért. De az SOS jelzéseimet Ákosék a Létrásúton, útban a Nagykőhavas csúcsa felé fogják fel. De megígérik, vasárnap értünk jönnek. Brassóban jó idő van.

A szombat răzleţek nélkül telt el. A feleségem azonnal grillcsirke színt vesz fel, neki nincsenek kreolbőrű felmenő ágú rokonai, mint nekem. A Bukarestben kánikula van. Sokan remélik, hogy itt nincs. A rikoltozott és hangszóróból előadott egész hangversenye adja az altatódalt. Mindennek a csúcsa a reggel hatkor a tábort körbejáró 12 személyessé előlépett Dacia Logan Kombi, melyből teljes hangerővel dőlt a

„Deşteaptă-te române

Din somnul cel de moarte\" (Ébredj román, halálos álmodból)

Így a román himnusz soraira \"ébredünk\". Ezek még a saját himnuszukat se tisztelik... Hajnali hatkor megyünk le utolsót fürdeni, majd jön a pakolás. Dariék többször is zajosan összevesznek, így előlépek szolgálatos gyóntatóatyává is, bár ők refomátusok. Értékelem feleségem nyugalmát, mi nem sietünk annyira, a fima csak délután jön értünk. Aludni akarnak a Kőhavas után. Össze is kacsintok nejemmel. Aztán ahogy haladunk mi is a csomagolással, minket is elkap a csomagolási láz, így csoda, hogy a fiam nem hallotta a hangomat.

Dariék távozása előtt még megisszuk az utolsó kávét, s én gyors számadást végzek. Miért is jöttünk ide?

1. Pihenni. Csendért. - Na ezt hagyjuk...

2. Olvasni, kikapcsolódni. - szemüveg nélkül...

3. Hogy szabaduljak a házi munkától - a főzés itt kétszer annyi időt vet igénybe, s az elnyelt füstöt ne is emlegessük

4. Fürödni - tusoltunk is eleget.

5. Hogy éljünk egészségesen. - Én kétóránként járok pisilni, a feleségem epegörcsöt kapott.

6. Barnulni - a feleségem leégett, én ugyan lebarnultam, de nem a naptól, hanem a füsttől.

Jobb, ha abbahagyom az elemzést. Aki ide jön, az vagy komplett idióta, vagy mazochista. Feleségem Dariékkal közben a jövő évi szent-annai sátorozás részleteit beszélik már. Egész jó ötleteik vannak. Ekkor egy felismerés hasít belém: Mi melyik kategóriába tartozunk? Rád bízom kedves olvasó, hogy add meg a választ e dilemmára.

Azt már el se mesélem, hogy miként fértünk be. Még jó, hogy arra járt a szomszédom. Ez számomra újabb megoldhatatlan rejtély. Hogyan szaporodik meg a csomag amikor a kajának esszük az oldalát?

Szóval ahogyan csak lehet mindenkit értesítsetek, hogy nehogy a Szent-Annára menjenek szabadságra. Ötletek: 1. lánclevél, 2. A yahoo, A Microsoft, a Google, pénzt ajánl azoknak, akik NEM mennek oda szabadságra. 3. vírusok, 4. minden címzett aki megkapja küldje tovább legalább 10 másiknak, mert különben formatálódik a számítógépe, stb. Hátha jövőre kevesebben lészünk... Mert mi megint oda megyünk.

Mottó: A legaljasabb hazugságok azok, amelyek még mákszemnyi hamis információt, vagy túlzást se tartalmaznak.

Vandra Attila:

Melanóma

Bazi nagy meleg volt. Lehet, hogy az alföldön ez egy csak megszokott nyári meleg, de Brassóban... Kora reggel 26 fok... Lesz ebből 33 is délire, ha nem több. Fene egyen illemszabályokat, én térdnadrágot veszek. S akinek nem tetszik, vakuljon meg! A nők is szoknyában járnak. Igaz, hogy az én lábam szőrösebb egy picit, de... akkor is!

- Lányok, Attila fellázadt a kánikula ellen! - fogadott Corina. (Korina)

- Ki itt a forradalmár? - kérdezte mögöttem a laborba épp benyitó Dobros Alina doktornő. - Ja, meleg van? De hát mi a baj ezzel a nadrággal?

- Tudjátok mit, csajok, gyertek holnap ti is hosszú nadrágban, s akkor pofázzatok - fordult kolléganőimhez, majd végigmért tetőtől talpig. Ám nem várt választ, mert rögtön megakadt a szeme egy sötét kitüremkedésen a lábszáramon. Hiába, szakmai a ártalom... Egy bőrgyógyász képtelen egy bőrfelületre tekinteni anélkül, hogy diagnosztizálna. Feltettem a lábam a székre, hogy megnézhesse.

- Ezt szedesd le onnan. Olyan helyen van, hogy könnyen megsérülhet, s akkor melanomává alakulhat.

- Leégeted te? - kérdeztem.

- Á, nem, jobb ezt a plasztikain elvégezni. - Majd faképnél hagyott, mert tulajdonképpen egy eredményért jött érdeklődni a laborba, és szemmel láthatóan sietett.

Hát nem repestem az ötlettől. El tudtam képzelni jobb elfoglaltságot is, minthogy szike alá tartsam a lábam. S főleg e bazi nagy melegben. De a melanóma is Damoklész kardja...

- Min merengsz? - vette észre a dilemmámat a kolleganőm.

- Hát... Amit Alina mondott. Nincs kedvem a szike alá dugni a lábam.

- Tudod mit, kérd ki a prof véleményét is. 10 lépcső távolság...

- OK, felmegyek.

Bekopogtam.

- Hűű, de nyárias vagy! - fogadott. Ő még nyakkendőt is hordott. - Mi járatban a labor minálunk?

- Hoztam egy pácienst felülvizsgálatra - mondtam.

- Hol van?

- Itt - vigyorogtam, s megmutattam. - Alina szike alá küldött.

- Hát azt jól mondta. Rossz helyen van, megsérülhet és elrákosodhat. Ha eldöntötted, beszélek Beraru doktorral. 10 perces műtét, be se kell feküdnöd, s másnap már turkálhatsz a szarban - jellemezte plasztikusan a laborban végzett munkámat.

- Akkor hívd fel légy szíves. Én nem ismerem.

Már vette is a kagylót.

- Délután négyre vár. Épp ma ügyeletes. Legalább nincs időd meggondolni magad - vigyorgott. - Feltételezem, a laborban van ismerősöd, hogy gyorsított eljárással csináld meg ezeket az analíziseket. - S át is nyújtotta a küldőpapírt.

Ránéztem a diagnózisra. „Felületi tumor\". Ettől nem lettem okosabb.

Beraru doktor már várt, de így is több lett 10 percnél. De fél óra alatt túl lettem rajta.

- Leviszed személyesen a terméket a kórbonctan-laborba? - kérdezte.

- Le. Legalább meglátogatom a volt diáklányaimat. Négyet tanítottam közülük biokémiára.

Bekopogtam a kórbonctan-laborba.

- Jééé, itt a tanár úr! Nem láttuk, mióta végeztünk!

- Nicsak, hogy szerettek! Az iskolában nem egészen így volt...

- Főnöknő, mutassuk be a biokémia tanárunkat!

- Ő volt a Domnul Bau-bau?[1]

- Igen, de azért jól fogott. Megtanultuk. Mi járatban minálunk tanár úr?

- Hoztam nektek munkát!

- Jaj, hát ez a sajátja! Viorica, (Viorika) erre nagyon ügyelj, ez a tanár úré személyesen! De ez nem lesz másnapra kész, nálunk eltart néhány napig. Ez nem biokémia - mosolygott.

- Tudom. Még benézek.

Másnap telefonáltak.

- Nem tudjuk megcsinálni, kifogyott a toluolunk. Megrendeltük, de a beszerző osztály...

- Ismerem. De van nekem. Tudok adni kölcsön.

Másnap megint örömmel fogadtak, meg kellett innom egy kávét.

- Majd telefonálunk, ha kész van - ígérték meg.

Telt az idő, sokat nem foglalkoztatott az eredmény. Ám egyik nap a Kórbonctan-labor előtt jártam. Megkívántam egy kávét. Gondoltam benézek. Amint beléptem, hirtelen mindenki nagyon elfoglalt lett. Senki sem köszöntött. Furcsa volt ez a hideg fogadtatás. Rossz előérzetem támadt.

- Mikor lesz kész a tumorom analízise? - kérdeztem.

Néhány pillanatig senki sem reagált. Végül az egyik volt diákom megszólalt, de elég komor hangon:

- Üljön le, azonnal kikeresem.

Kezében az eredménnyel újra felszólított, hogy üljek le. Ekkor már tudtam, hogy baj van. Azért sem ültem le. Kivettem a laboreredményt a kezéből, s rápillantottam. „Malignus Melanoma\" írta fekete-fehéren a kegyetlen diagnózist. Éreztem, hogy a lábamból kifut minden erő.

- Mi az esélye, hogy ez az eredmény hibás legyen? - indult be bennem a védekező ösztön. Nem tudtam elfogadni. Itt valami hiba kell legyen, nem lehet, hogy én... pont én... én még fiatal vagyok.. két gyermekem van...

- Beszéljen az orvosnővel.

Nem tudom, miként kerültem a „Dr. Malene Georgeta - egyetemi adjunktus\" feliratú ajtó elé. Ám mielőtt bekopoghattam volna, az ajtó megnyílt.

- Menjen, és minél hamarabb kezdje meg a kezelést. Minden perc drága ilyenkor- szólt rám, meg se várva kérdésemet.

Nem kérdeztem erre már semmit. Sarkon fordultam, s felmentem a plasztikai sebészetre.

Beraru doktor szerencsémre megint kéznél volt. Amikor megnézte a laboreredményt, elsápadt.

- Hát erre nem számítottam. Szerencsére elég nagy biztonsági zónával vágtam ki. Feküdjön fel a kanapéra!

Végigtapogatott, elsősorban a nyirokcsomókat keresgélte.

- A jó hír az, hogy a nyirokcsomók nincsenek megduzzadva. Lehet, még nem kezdett el áttéteket csinálni. S akkor még lehet esély. Ne halogassa!

- Telefonálhatok innen?

- Nyugodtan.

Felhívtam a feleségem.

- Voltam az eredményemért. Baj van. Nagy baj. Négyszemközt otthon elmondom. Négyszemközt - nyomtam meg a szót. Nem akartam, hogy a gyermekek megtudják, mielőtt megtudom az esélyeimet.

Nem csengettem. Kulccsal nyitottam ajtót. Lerúgtam a lábamról a szandált s bementem a hálóba. Lezuhantam az ágyra, s ott feküdtem érzések és gondolatok nélkül. Csak egy nagy üresség volt körülöttem. Sokáig nem voltam egyedül. A feleségem, aki magánórát tartott, ahogyan meghallotta az ajtónyílást, megjelent aggódó arccal. Elmondtam, amit tudtam, kiemelve azt a reménysugarat, amit Beraru doktor adott.

- A nyirokcsomók nincsenek még megduzzadva. („Még...\" de ezt már nem mondtam ki). Holnap első dolgom, hogy bemenjek a profhoz.

- A gyerekeknek nehogy eláruld...

- Azért telefonáltam, légy felkészülve lelkileg te is... Erősöknek kell lennünk.

Ahogy reggel a laborba léptem, a kolléganők rögtön kiszúrták a hangulatváltozásomat.

- Mi a baj?

Válasz helyett odaadtam a laboreredményt, s bementem, hogy vegyem fel a köpenyemet.

- Ez ugye a te hülye vicceid egyike? - jött utánam Corina.

- Sajnos nem. Szerinted Malene doktornő pecsétje is a hülye vicc része?

Kivettem a papírt a kezéből, s elindultam kifelé a laborból. Ahogyan a lányok mellett elhaladtam, csönd lett. Halálos csönd. Senki sem szólt hozzám. De mit is mondtak volna? Felmentem a profhoz. A prof, akit mindenki így szólított, bár akkor még csak adjunktus volt, láthatóan gondterhelt lett. Benyúlt a szekrényébe, s egy mappát vett elő.

- Itt van egy cikkgyűjtemény a melanómáról. Mielőtt mások döntenének a sorsod felett, ezt olvasd el. Itt le van írva az osztályozás, a fázisai, a kezelési lehetőségek, a kezelések mellékhatásai és télélési statisztikák. Tudnod kell, hogy mit vállalsz. Holnap beszélünk.

Lementem a laborba. Kolléganőm amikor látta, hogy miben lapozgatok, azt mondta:

- Olvasd nyugodtan. Elvégzem én a dolgodat, mint máskor, amikor szabin vagy. Ez most fontosabb.

Végre valaki nem sajnált! A környezet sajnálata volt az egyik legelviselhetetlenebb dolog az egészben. Hogy mindenki úgy tekintett rám, mint egy halálraítéltre. Délfelé visszamentem a profhoz.

- Elolvastam, hallgatom.

- A laboreredmény túl szűkszavú. Nem lehet megállapítani belőle milyen fázisban volt. Ha jól kivették, elég nagy biztonsági zónával, akkor lehetséges a teljes gyógyulás is, amint a statisztikákban is olvashattad. Az áttétek a nyirok útján terjednek. Ajánlott a legközelebbi nyirokcsomók eltávolítása.

- De attól akkorára dagadhat a lábam, mint egy elefánté.

- A citosztatikumok erősen ártalmasak.

- Tönkreteszik a májat.

- Sugárkezelés a műtét előtt lett volna jó...

- Megelőzésre. Szóval nehéz döntés előtt állok.

- Arra gondoltam, hogy elviszlek Bukarestbe Dumitrescu professzor úrhoz. Ő az országban a melanóma legjobb ismerője. Hallgasd meg őt is.

Felvette a kagylót. Amikor letette, ennyit mondott.

- Hétfőn 10 órakor vár.

- Köszönöm.

A laborba érve ott találtam Dobros Alina doktornőt.

- Hallottam. Minden tiszteletem Malene doktornő szakmai ismeretei iránt, de ezúttal küldd el melegebb éghajlatra. Az nem volt melanóma. Láttam, klinikailag nem volt az. Ezt írásba adom neked. Mit akarsz tenni? Nehogy fölöslegesen kiszedesd a nyirokcsomóidat!

- Hétfőn megyek Bukarestbe Dumitrescu professzor úrhoz. A prof elintézte.

- Én nem ismerem, én Kolozsváron végeztem. Gondold át, amit mondtam! - Azzal otthagyott. - Vidd magaddal a lemezeket is. Kérd ki a kórbonctanról. Nem szokás kiadni, de van neked ott ismerősöd.

Na, feladta a leckét. Kinek higgyek, a három egyetemi adjunktusnak, akikhez más megyékből is járnak páciensek, vagy a fiatal orvosnőnek? Fel volt adva a lecke. De olyan jó lett volna hinni neki. Ám azt is tudtam, hogy vágyok arra, hogy elhiggyem, hogy neki van igaza. És ha mégsem?

Háát, nem volt könnyű, de valahogy kiadták a lemezeket. S elmentem Bukarestbe. De az, az öt nap... Az rémesen hosszú volt. Feleségem minden nap sírt az iskolában, mindenki úgy tekintett rám, mint akit másnap temetnek. A gyermekeim látványa se hozott örömet. Ahányszor láttam őket, az jutott eszembe, hogy lehet apa nélkül kell felnőjenek. Rettenetes érzés volt.

Hétfőn kilenckor már ott voltam a Bőrgyógyászati klinikán. Várni, várni... megint várni. A prof végül 12-kor fogadott. Jó hogy vittem a lemezeket, mert szóba se állt volna velem. Bement a mikroszkóphoz. Véget nem érő negyed órát ült benn.

- Ez nem melanóma! Viszont látásra. De nem itt a kabinetben - tette hozzá mosolyogva. - Örvendek, hogy jó hírt tudtam adni.

A vonaton hazafelé végig azon morfondíroztam, hogy kinek higgyek. Három jó nevű orvossal szemben a bukaresti professzor a kezdő bőrgyógyásznak adott igazat. Bárki tévedhet. Még ő is. Hiszen tudom magamról, hogy hány olyan eredményt adtam ki, amelyet máshol megismételtek, s másképp jött ki. Laborban dolgoztam, nem kellett nekem senki se magyarázza, hogy az orvos is ember. Tévedni emberi dolog, de most az életem volt a tét, s az, hogy a gyermekeim apa nélkül nőnek-e fel...

Feleségem első reakciója is az volt:

- És ha a professzor téved?

Hol tudjak utána nézni? Végül jött egy ötletem. Másnap az első utam a szülészetre vezetett. Ott is volt körbonctan labor. Ott is volt diákom. Bevitt az orvosnőhöz.

- Őszinte leszek Önhöz - mondta, miután megnézte a lemezeket. - Elég zavaros lemez. Mielőtt paraffinba ágyazták, nem szárították ki jól. Nekem még nem száradt meg a nyomdafesték a szakorvosi diplomámon. A szülészeten más esetekkel van dolgom, nem bőrgyógyászatival. De ha gondolja, beszélek Jung professzorral Marosvásárhelyen. Menjen hozzá, az ő véleményében megbízhat. Ha ő is azt mondja nem melanóma, higgyen neki. Az általam ismert legjobb szakember. De ne csak a lemezt vigye. Kérje ki magát a daganatot.

Na ez már velős probléma volt, mert az leltáron van. Hogy menjek be Malene doktornőhöz, hogy mondjam meg, hogy úgy gondolom, hogy tévedett? De hát választásom nem volt... Ígértem hogy otthagyom a személyimet, csak adják ide. Aztán valahogyan sikerült meggyőzni őket, hogy tegyenek kivételt velem, de ötször kellett megígérnem, hogy visszaviszem.

Marosvásárhely felé már némileg megnyugodva utaztam, de még mindig gombóccal a torkomban. Amikor a Klinikára bementem, megint elfogott ugyanaz az érzés, mint Bukarestben. Jung professzor úr szerencsére rögtön fogadott. Aztán újabb várakozás, amely úgy tűnt sohase ér véget. Mert hát újra paraffinba kellett ágyazni a daganatot, új lemezeket kellett csinálni, újra festeni őket...

Végül megjelent a professzor az ajtóban.

- Jöjjön, hogy mutassam meg, miért nem melanóma. - Mutatta a különbségeket. És megmutatta a régi és az új lemezt. - Most már megnyugodott?

- Ha nem melanóma, akkor mi?

- Kék névusz. Egy benignus, vagyis nem rosszindulatú pigmentált daganat. Főleg cigányoknál fordul elő. Ami azt illeti, Ön is elég kreol bőrű...

- Mivel tartozom doktor úr?

- Semmivel, kolléga. Menjen haza, s igya le magát. Erre inni kell! Olyan, mint az újjászületés!

De igaza volt! Másnap visszavittem a daganatomat. Malene doktornő magyarázkodott.

- Bizonytalan voltam, inkább azt írtam, hogy az, hogy nézz utána, s ha mégis az, akkor kezeld magad... Azért adtam ki a daganatot is, hogy tudj utána nézni...

Nem idézem, hogy gondolatban hova küldtem. Végül nem mondtam semmit. Most már bánom.

A prof megmutatta, hogy mit írt a küldőpapírra. „Felületi tumor\" Ő nem tévedett.

Most már sajnálom, hogy nem mentem be kíváncsiságból az onkológiára, hogy megtudjam, hogy milyen kezelést írtak volna fel..

S ha valaha egy-egy ismerősöm megkér, hogy protezsáljam be egy bőrgyógyászhoz Alinahoz viszem őket. Akinek kezdő létére volt bátorsága kijelenteni, hogy a Brassói Orvosi Egyetem adjunktusa (azóta már professzor) tévedett.

Senkinek sem kívánom azt a két hetet. Rémálmaimban néha még vissza-visszatérnek azok az emlékek.

13 év telt el azóta. Még élek. Ergo nem volt melanóma.

Próza - Tollforgató Irodalmi Lap

Vandra Attila:

Farkassszemet nézve a kaszással

- Halló, Radu?

- Igen - jött a válasz a vonal másik végéről.

- A sürgősségen vagyok. Beutalnak a belgyógyászatra. Erősen megugrott a cukrom.

Dekompenzálódtam. Az utóbbi időben elhanyagoltam megmérni. Osszátok fel a betegeimet

a kollégákkal.

- Meglesz. Hányasban vagy?

- Az 515-ös szobában.

- Holnap átugrok, s meglátogatlak. Ma nem tudok, mert ügyeletes vagyok.

- A tegnap operáltam két beteget. Kérlek azokat te vedd át. Mindkettő a 2-es

szobában van. Főleg az arcüreges izgat jobban. Asztmás. Könnyen léphet fel nála

komplikáció. S kolléga is. A laborban dolgozik. A másiknál, amelyiket a fülével

operáltam, a felülfertőzéstől félek.

- Átveszem őket.

- Ha valami probléma, hívjál nyugodtan. Idehívnak a telefonhoz.

- Légy nyugodt, s gyere helyre. S máskor ne feledd el megmérni. Bezzeg a

betegeidnek tudsz előadást tartani - mondta Radu aggódó hangon.

- Nővér, kérem, hozza a betegek lapjait, megyek átvenni a 2-es szalon betegeit.

- Jó napot kívánok. Codarcea doktor vagyok, Nedelcu doktor úr megbetegedett, én

veszem át Önöket. Nővér, kérem az első beteg lapját. Ki az arcüreges operált

beteg?

- Én vagyok - szólalt meg az ajtó melletti ágyban fekvő beteg. - arcüreggel

operáltak, s asztmás is vagyok.

- Tudom, láttam a lapját, azt is tudom, hogy poliallergiája van, s a biseptolra

is allergiás. Vetkezzen le, szeretném én is meghallgatni. Szeretem saját

fülemmel hallani a zörejeket. Megkérem, hogy oltsa el a rádiót. - szólt oda egy

másik beteghez, miközben a fülére tette a sztetoszkópot. Majd a vizit után újra

bekapcsolhatja.

- Azonnal, bocsánat! - szabadkozott a megszólított beteg.

Egy ideig csönd volt, majd az orvos újra megszólalt.

- Hogyan érzi magát?

- Nem túl kellemesen. Érzem a varratokat, s ami aggaszt, folyik a genny az

orromból.

- Az előbbi majd elmúlik, a másik nem a legjobb. De ne aggódjon, a legtöbbször

ez steril genny. Nővér, kérek egy tampont, s küldje le a laborba azonnal a

vizit után. Addig is kap antibiotikumot megelőzés végett.

- Ampicillinre, Oxacillinre nem vagyok allergiás ezeket rendszeresen szedtem. A

Penicillinre egyszer végeztek egy tesztet, s az orvos úgy döntött, hogy inkább

nem adja be.

- Helyes. Nővér, amíg a laboreredmény nem jön meg, kapjon napi 2 gramm Ampicillint

intramuszkulárisan. Streptomycint kapott valaha?

- Kis gyerek koromban. Amikor difteritiszes voltam. Megkaptam még mielőtt

beoltottak. Szinte elpatkoltam... - magyarázkodott.

- Nem elég az intramuszkuláris kezelés. Kell valami helyileg is. Azon a csövön

keresztül, amit a műtétkor tettünk be, hogy rajta folyjon ki a genny,

pipettával naponta 5-6szor kép két csepp Streptomycint csepegtet majd. De

nővér, előbb csináljon tesztet. A beteg asztmás, poliallergiája van, közöttük

gyógyszerallergia is, úgy hogy jobb, ha a jeget is megfújjuk. Csinált még

allergiatesztet? Fordult a fiatal nővérhez.

- Igen, többször is. Én adtam be intradermikusan, de mindig a tapasztaltabb

kollégák jöttek leolvasni.

- Engem hívjon. Én is akarom látni. A következő beteg lapját kérem...

Egy fél óra múlva megjelent a kis nővér. Már épp elő akarta készíteni az

allergiatesztet, amikor kopogtak.

- Tessék!

Az első ágyon a beteg elmosolyodott. A felesége jött látogatóba.

- Visszajövök később! - mondta a nővérke, s kiment.

- Hogy vagy? - kérdezte férjét.

- Mint akit elaltattak, s álmában felvágták az arcát felhajtották, mint egy

pokrócot, belematattak az arcüregébe, majd visszavarrták - tréfálkozott. Kicsit

fáj. De a szuri még jobban.

- Valahogy túl leszünk rajta. Most nem tudok sokat ülni, sietek a suliba. Csak

behoztam a kompótot s a teát, amit kértél. S sütöttem neked valamit. Amit

szeretsz...

- Kösz...

- Új orvos vett át. Képzeld, az orvos, aki megoperált a kórházban van.

Sürgősséggel került be.

- Ki az új orvos?

- Egy fiatal. Ha jól értettem a nevét Radu Codarceanak hívják. Nem ismerem,

nemrég került ide.

- Nekem is vagy egy új kolléganőm. Lavinia Codarcea a neve. Szintén matematika

tanárnő. S ha jól értettem a férje orvos... Megkérdem, hátha rokona. Mivel űzöd

az időt?

- IPM-et olvasok. Az elbeszélés címe, az hogy „\Túléltem a halálomat\".

- Elég morbid címe van. Miről szól?

- Egy férfi azt meséli el, hogy miként élt túl egy anafilaxiás sokkot. Egy

adott pillanatban a klinikai halál állapotából hozták vissza az orvosok.

- Mi az az anafilaxiás sokk?

- Rendkívül heves allergiás reakciókor alakulhat ki. Az allergiás reakciók

során a szövetekben hisztamin szabadul fel. Az okozza a csalánkiütés típusú

jelenségeket ételallergia esetén is. Ám anafilaxiás sokk esetén ez a felszabadulás

láncreakciószerűen történik s rendkívül nagy mennyiségű hisztamin szabadul fel.

A hisztamin egy hormon, amire ugyan a szervezetnek szüksége van, de jóból is

megért a sok, az egész test megtelik csalánkiütéssel, ilyenkor felborul az

egész neuroendokrin rendszer a nagy mennyiségű hisztamin hatására, lezuhan a

vérnyomás, hörgőgörcs alakul ki, s végül leáll a szív. S konyec.

- Hogyan lehet erről ilyen cinikusan beszélni! Megyek is, míg nem részletezed

tovább.

- Jó, várlak délben.

- Mit hozzak?

- Valami gyümölcsöt légy szíves.

- Szia!

Egy kis idő után megjelent a nővérke. Ne felkészült lelkileg? - Gyakorlott

kézzel készítette a hígítást, majd a odaszólt:

- Kérem a karját!

A beteg kezdte feltűrni a pizsamakabátjának ujját.

- Mióta dolgozik, Mariana nővér?

- Három hete.

- S már be is dobták a mélyvízbe?

- Muszáj volt. A szabadságok ideje nem járt le, s két kolléganő megbetegedett.

De csak azt vállalom el, amit biztosan jól meg tudok csinálni. Egyre többet...

- Megemelem kalapom Ön előtt.

- Na, ne hízelegjen, hanem nyújtsa a karját! Sok dolgom van, kevesen vagyunk!

Kész!

- Máris? De könnyű keze van!

A következő pillanatban erős fulladást érzett. Még volt annyi lélekjelenléte,

hogy az éjjeli szekrényén levő asztmasprayét elvegye, s hamar két puff-ot

befújt magának. A következő pillanatban hányni kezdett. A nővérke nem gyanított

semmit. Kiszaladt, hogy hívjon egy takarítónőt, hogy mossa fel a hányadékot.

A spraynek megjött a hatása, megint tudott lélegezni. Ám a következő

pillanatban érezte, hogy rendkívüli módon ég a tenyere. Azonnal a karja és a

lábszára is

Erősen viszketni kezdett. A karjára tekintett. Telidesteli volt

csalánkiütéssel, amelyek szemmel láthatóan nőttek, nőttek s összefolytak. Ekkor

elüvöltötte magát:

- Fogjatok meg, s vigyetek azonnal a sürgősségi szobára! Mindjárt anafilaxiás

sokkot kapok!

- Szobatársai nem tudták, hogy mi az az anafilaxiás sokk, románok lévén nem

értették előadását, amit feleségének tartott. De az megértették, hogy nagy baj

van. Bár ő járni tudott, felkapták a két hónaljától s szaladtak vele. Alig

léptek ki a szalonból szembefutottak Codarcea doktorral.

- Mi lett veled? Mi ez a pánik?

- Doktor úr, mindjárt anafilaxiás sokkot kapok!

- Anafilaxiás lópikulát! Egy kis allergiás reakciót produkáltál, nem kell

mindjárt bepánikolni. Megtörténik.

Válasz helyett a beteg felhajtotta a karján s a lábszárán a pizsamát. Az orvos

arca hamuszürkévé vált. Elkapta a mellette elsuhanni próbáló nővér karját. Nem

is dolgozott vele.

- Mindegy mi a dolgod, lecsapod, azonnal az ügyeleti szobába rohansz, s a

sürgősségi üvegszekrényből amennyi adrenalin, hidrocortizon és kálcium van, azt

ide hozod a sürgősségi szobára. A kulcs a szekrény tetején van, ha nincs ott

nem keresgéled, hanem betöröd teketóriázás nélkül. - kiáltotta.

A sarkon megjelent a fiatal nővérke.

- Mindenkit riadóztass, szalonból szalonra járva. Csapot-papot hagyjanak ott, s

jöjjenek ide!

Közben a sürgősségi szoba elé értek. Az egyik nővér majdnem elütötte őket, aki

épp ki akart rohanni a sürgősségi szobából, hogy nézze meg, hogy mi a kiabálás.

Az orrfülgégészeten nem voltak ilyen helyzetekhez szokva.

- Nagyon fázom, szólalt meg a beteg.

Lefektették az ágyra. Több pokrócot is dobtak rá. Ennek ellenére úgy rázta a

hideg, hogy több centis kilengése volt a karjának.

Sorba futottak be a nővérek. Codarcea doktor adta az utasításokat.

- Ti ketten fogjátok le a karját, s készítsétek elő a vénát. Erősen fogd, mert

nem lehet eltalálni. Ha nincs más megoldás ülj rá a kézfejére! Mozgó karba nem

lehet intravénásat adni.

Közben megérkezett az injekció.

- Két fiola kálciumot és 200 mg hidrokortizont intravénásan! Gyorsan.

- Adrenalint?

- Még nem. Az dominóeffektus szerint működik. Nem lehet kiszámítani, hogy

milyen láncreakciót indít el. Fogd a fiolát, minden legyen kéznél, ha kell,

néhány másodperc múlva adhasd a kezembe!

Mariana, csak állt a sarokban ijedten. Neki senki sem adott munkát. Senki sem

vette emberszámba. Rettenetesen meg volt ijedve.

- Úristen, megöltem egy embert! - gondolta.

Csak a beteg vette észre.

- Nem Ön a hibás Mariana! Ne álljon ott olyan bűntudatosan, mert megsajnálom!

Mariana nem válaszolt. Valahogy örvendett, hogy vannak elegen, akik

forgolódjanak a beteg körül.

- Mérd a vérnyomását a másik kezén. Állandóan újra és újra! Te pedig a pulzusát

ellenőrizd!- adta tovább a parancsokat az orvos.

Ilona nővér, a legidősebb átadta a fecskendőt a kolléganőjének.

- Próbáld te. Jobb a szemed. Én már öregszem.

Azelőtt néhány órával majd a kolléganő hajának esett, mert egy utalást tett a

korára. De most emberéletről volt szó.

- Azt a... - kiáltott fel a beteg, - egyből eltalálta! Amilyen remek vénáim

vannak, mások mindig többször próbálkoznak. -tette hozzá elismerően.

- Hát... most nem hiányzott volna, hogy paravénásan[1] menjen... Szóljon, ha

meleg...

- Nem, rendben van... - válaszolta fogvacogva.

- Na mindjárt bement!

- Esik a vérnyomás!! - szólalt meg a nővér, aki a vérnyomást mérte. Már csak

100 Hgmm. Eredetileg 120 volt!

- Még 100 mg hidrokortizont! Szívd fel a fecskendőbe az adrenalint.

- Itt van!

Az orvos egy pillanatot habozott, majd úgy döntött még vár.

- Meleg!!

A nővér, aki adta az injekciót, leállt egy pillanatra.

- Mehet. - Szólalt meg a beteg.

- Nőtt a vérnyomás. 105.

- Folytasd a hidrokortizont.

- Már nem fázom annyira.

- 110.

- S könnyebben is lélegzem.

- 115.

- A pulzus még szapora. - szólt a másik nővér.

- A stressz alatt a szervezet adrenalint termel.

- 120!

- Negyed órát maradjatok mellette. Ha semmi probléma, lehet a szalonba vinni.

Még 100 mg hidrokortizont perfúzióba. Túl vagyunk a nehezén. De 5 percenként

kukkantsatok be hozzá. Holnap sótlan diétát kapjon. Az kellene nekünk, hogy még

el is dagadjon.

- Meghoztuk az élesztő-készüléket- szólt be az ajtón egy nővér a belgyógyászatról.

- Már nincs rá szükség.

- Elkéstünk?

- Nem, fölösleges. Nem lesz rá szükség.

- De Mariana nővér telefonált...

- Mariana nagyon jól tette, szinte kellett, de már megoldottuk anélkül is...

Köszönjük.

Az orvos Marianara nézett. Leemelt egy képzeletbeli kalapot a fejéről. Mariana

elmosolyodott.

- Ebben a kapkodásban eszembe se jutott... Köszönöm lélekjelenlétedet.

Belépett egy beteg.

- Doktor úr, az ügyeleti szobában szól a telefon.

- Megyek, köszönöm.

Felvette a kagylót.

- Na végre! Szólalt meg a felesége. Már azt hittem azon az osztályon senki

sincs.

- Régóta csengetsz?

- Elég régóta. Egyik kolléganőm férje a beteged. Nedelcu doktortól vetted át.

Arcüreges operáció után. Légy szíves...

- Elkéstél a protekcióval. Épp most próbáltam megölni, de nem sikerült...

- Tesséék?

- Anafilaxiás sokkot kapott a Steptomycintől. Pontosabban, amikor teszteltük,

hogy allergiás-e. Még ilyet se pipáltam. Képzeld el, ha nem csináltatok tesztet

neki... Nyugtasd meg a feleségét, hogy most már jól van.

- Szólok neki.

Az orvos vigyorogva ment be a beteghez.

- Hogy van?

- Nem viszketek, nem ráz a hideg, s ami a legfontosabb: még levegőm is van...

Ergo jól vagyok. Az, hogy ide vagyok láncolva ezzel a perfúzióval, s a karom el

van zsibbadva az elhanyagolható kellemetlenség.

- Elkésett a protekcióval...

- Milyen protekcióval?

- Nem is tud róla? A feleségem telefonált, hogy...

- Ja... Ebben az órában egy picit nehezen fog az agyam... Akkor a feleségem...

- És az én feleségem kolléganők. Ha rosszabbul van, szóljon. Azonnal jövök.

- Doktor úr! Köszönöm, hogy megfújta a jeget. S hogy nem engedett át azon a

kapun...

- Ez a mi dolgunk itt. - Azzal távozott.

Alig telt el 10 perc, s kopogtak az ajtón.

- Ne pánikolj, túl vagyok rajta. Rossz pénz nem vész el ne félj! - szólt,

amikor feleségét meglátta.

- Undok cinikus alak vagy! Hogy vagy képes csúfot űzni belőlem! - Szégyelld

magad! - fakadt ki az asszonyka.

- Segít túlélni. - válaszolta bűntudatosan. Nem akartam belőled csúfot űzni.

- Nagyon meg voltál ijedve?

- Furcsa módon akkor nem. Valahogyan, amint láttam, hogy mindenki tudja, hogy

mit kell tennie, biztonságot adott. Eszembe se jutott abban a pillanatban, hogy

meghalhatok. Amint visszakerültem ide a szalonba tudatosult csak, hogy mekkora

veszélyben voltam. A kaszás ott volt a kanyarban. De már túl vagyok rajta! Fogd

már fel!

- Úgy megijedtem, hogy elveszítelek...

- Akkor, amikor megijedtél, már nem voltam életveszélyben...

- De én ezt nem fogtam fel, s te csúfot űztél a félelmemből!

- Te ennyire féltesz?

- S ne merj ebből még egyszer csúfot űzni...

- Nem akartam. De ez nekem segít kimászni az ilyen helyzetből. Ha már viccelni

tudok ezzel, akkor elég erősnek érzem magam, hogy túléljem...

- Spongyát rá. De nehogy még egyszer megtedd. Megértetted?

[1] A véna mellé. Nemcsak nem éri el hatását, de rendkívül fájdalmas, s

roncsolja a szöveteket is.

Vandra Attila:

Két kakas egy buliban

Mottó: Egy kakast az jellemez, hogy hány tyúk állja körül...

Elég rosszul indult a buli. Röviddel az erősítők felszerelése után a számítógép beadta az unalmast. Lefagyott, s hiába indították újra a számítógépet, ahányszor be akarták kapcsolni a zeneprogramot, ismételten lefagyott. Mindenki káromkodott, amíg meg nem érkezett Előd. Ő hamar levonta a következtetést.

- Vírus. Kaptál az utóbbi napokban egy "Music for your birthday!" típusú levelet, amelyik üres volt?

- I-gen - válaszolta Misi, a házigazda.

- A zenefájlokat fertőzi meg. Van vírusölőd?

- Már próbáltuk. Nem ismeri fel.

- Engedj oda! Megpróbálok valamit...

A fiúk egy része körbeállta, s feszülten figyelték, ahogyan ördöngős sebességgel gépel, klikkel, váltogatja az internetoldalakat. Volt, aki a körmét rágta, volt, aki egyik cigarettát a másik után gyújtotta meg, volt, aki sört kortyolgatott. Egy üveg konyak járt körbe. Odakínálták konyakosüveget Elődnek is, de elhárította.

- Most józan fejre van szükségem.

Misi hozott egy poharat, töltött neki, majd letette a számítógép mellé.

- Ha mégis meggondolnád magad...

Előd nem is reagált, a képernyőt figyelte. A lányok közben a konyhában foglalatoskodtak: szendvicseket készítettek. Hamar kiderült, hogy túl sokan vannak a rendelkezésre álló térhez képest, így néhányan kiszállingóztak.

- Mi a helyzet? - érdeklődött Nusi, látván, hogy Előd hátradőlt a székén.

- Már tudom, milyen vírus, találtam is egy programot, ami talán kiírtja, lássuk, milyen sikerrel.

A fiúk feszülten szurkoltak neki. Volt, aki kérdést intézett hozzá. Győző inkább leült a kanapéra, s kezdte mesélni a lányoknak, miként vívta ki középsúlyban az ifi megyei bokszbajnokságban az első helyet. A lányok körbevették. Volt, aki mellé ült, volt, aki a karfára, volt, aki széket hozott, hogy szemben üljön vele. Nusi az ölébe ült, hogy mindenkinek, de főleg Győzőnek a tudtára adja, hogy neki előjogai vannak. Időnként kivette a Győző kezéből a cigarettát, s beleszippantott, majd visszaadta. Ancsa, ki állva maradt, odament érdeklődni a fiúkhoz. Amikor visszatért, a többiek ránéztek, információt várva.

- Mindjárt befejezi. Utána újra kell indítani, s akkor kiderül, sikerült-e? – tájékoztatta őket Ancsa. - Te Győző - fordult hozzá - , mi volt az a hatalmas nevetés földrajzórán, ami a mi osztályunkba is áthallatszott?

- Győző "kicsit" kihozta a sodrából a tancit - előzte meg Jutka a válasszal.

- Jaj, láttad volna milyen pofát vágott! - vihogott Júlia is. - Amikor...

A hangszóróból felbődülő Tankcsapda hangja elnyomta a többit. De a Misi hangját nem.

- Kezdődheeet a buliiiii! Császár vagy, Előd!

- Erre iszuuunk! - rikkantotta el magát egyik fiú, szájához kapva a konyakosüveget. Szemmel láthatóan már volt benne egy fél atmoszféra túlnyomás.

- Csajok, gyertek táncolni! - lökte a szoba közepére Győző a karfán ülő Jutkát. Majd felkapta az ölében ülő Nusit és Jutka mellé tette. A többiek követték példájukat.

Előd, mire észbe kapott, egyedül maradt. Felkapta az előbb neki töltött konyakot, s egyből felhajtotta.

- Egy adott pillanatban már azt hittem, nem sikerül - fakadt ki.

- Te vagy a megmentőnk! Mégse nyertél hiába díjat az infó olimpiászon - szólt oda Enikő tánc közben.

- Még a végén megbocsátjuk neked, hogy olyan "rendes" srác vagy. De teszünk róla, ma elrontunk! - ment oda hozzá Győző. - Hol a poharad?

- Már megittam a tartalmát.

- Na és! Hol van? Hadd töltsek. Hogy koccintsunk.

- Kösz, nekem egyelőre ennyi elég volt.

- Ó, na, ne vacakolj, kapsz egy cigit is, avassunk fel példadiákból férfinak! - vette elő a zsebéből a cigarettatárcáját.

- Nem kérek!

A többiek önkéntelenül hátrább húzódtak, mindenki látni akarta, hogy mi fog történni.

- Mi az félsz, jófiúcska? Ne félj, nem fújunk be se az oszinak, se az anyukának! - gúnyolódott Győző. - Na, nem mersz rágyújtani?

A két fiú egy ideig farkasszemet nézett. Körülbelül egyforma magasak lehettek, de súlyban legalább tíz kiló volt a különbség. Előd cingár alakjával Győző bokszban edzett termete nézett farkasszemet. Minden szempár rájuk meredt. Nem volt visszaút, itt valaki vesztesként hagyja el a terepet.

- Nekem nincs szükségem arra, hogy a férfiasságomat egy cigarettával megtoldjam, a bátorságomat pedig egy pohár konyakkal!

Győzőnek az agyára ment a vér.

- Mit mondtál? - emelte fel a Győző a hangját.

- Nagyon jól hallottad, és nagyon jól értetted, nem szükséges megismételnem.

A következő pillanatban Győző jobbegyenesétől Előd elterült. Egyik lány felsikoltott, mindenki lefagyott egy pillanatra.

Előd felállt. Megtörölte a szája szélét, picit felhasadt az ajka. Majd kiegyenesedett, s odafordult Győzőhöz.

- Ettől most megnőtt? Nálad tényleg nagy baj van, ha bizonyítanod kell!

A következő ütés megint a földre terítette. Ezúttal az orra vére is eleredt.

- Fejezzéétek beeee! - visította el magát az egyik lány.

Előd lassan tápászkodott fel. A lányok közéjük ugrottak, és segítettek neki felállni. A fotelba ültették. Amíg Jutka a fürdőbe szaladt, hogy nedves ruhát hozzon, Enikő a fotel karfáján ülve törülgette az orrából folyó vért papírzsebkendővel. A lányok mind körbeállták, Nusi kivételével. Csak ő látta meg, amint Enikő karja alatt kitekintve Előd szeme megint összevillant a szoba sarkában egyedül álldogáló Győzőével. Közéjük állt, odament Győzőhöz, váltott néhány szót vele, majd Elődhöz fordult.

- Most magasabb rendűnek érzed magad?

Mindenki meglepetten nézett rá. Előd nem válaszolt.

- Boldog vagy, hogy meg tudtad alázni? - kérdezte Nusi.

- Nem én éltem vissza az erőmmel - válaszolta Előd.

- S te mennyivel vagy jobb nála? - tartott egy retorikai szünetet. - Mondd, a tegnapi matek házit mennyi idő alatt oldottad meg? Tíz perc? Negyed óra? Mi ketten több mint két órát kínlódtunk vele. Azt mondod, visszaélt az erőfölényével. S te nem éltél vissza intelligenciáddal? Mondd, tanulsz te annyit, mint amennyit ő edz?

- Nem én kötöttem bele!

- S mondd, te, ki mestere vagy a szavaknak, másképp nem tudtad volna hárítani a felkínált alkoholt és cigarettát? Láttam rajtad, haboztál, mielőtt válaszoltál neki. S a diadalmas pillantásodat most a végén. Ugye tudtad, hogy orrba fog verni? S előre tudtad, nem fogsz visszaütni. S azt is, kiszámítottad, hogy akkor mindenki a te pártodat fogja majd? Mondd, mivel vagy több, hiszen te is visszaéltél azzal, amiben fölényed van?

Vandra Attila:

A nevelésbe még a kóbor kutyák is beleszólnak

A szülő rengeteg áldozatot hoz a gyermeke érdekében. Rengeteg időt áldoz rá. Például, amíg kicsi, a kocsiban édesdeden alvó babát sétálni viszi. Később, ahogy a gyermek cseperedik, s szociális szükségletei támadnak, áldozatkészen kézen fogja, s átballag vele a barátjához, kinek hasonló korú gyermeke van. Hiszen a gyermeknek szüksége van arra, hogy más, hasonló korú gyermekek társaságában legyen, főleg, ha nincs korban hozzáillő testvére.

Az már tényleg merő véletlen, hogy anyuval Lili néni Marcikájánál, apuval meg Feri bácsi Ágneskájánál kötnek ki. Hiszen kislányokkal is, kisfiúkkal is kell tudni játszani, s minél több barátja van egy gyermeknek kiskorától fogva, annál könnyebben illeszkedik majd be a közösségbe. Minden kizárólagosan a gyermek érdekében történik.

A szülőnek a gyermek szocializációjára tett áldozatvállalásai kezdetben nem is ütköznek komoly akadályba, hiszen az "Átjössz velem Marcikáékhoz?" anyai érdeklődést általában a soros végtelen fontos tevékenység azonnali megszakítása követi, s Samuka még öltözni is megtanul hirtelen, bár ehhez még a reggel, óvodába induláskor, még nem értett. A fogadtatással pláne nincs, mert Marcikának is kiváló lehetőség, hogy nemrég kapott új játékával eldicsekedjen. Ennek csak később lesznek anyagi jellegű negatív mellékhatásai ("Nekem is kell!"), de egyelőre a kíváncsiság a nagyobb úr. Így a két gyermek hamar eltűnik a Marcika szobájában, s ajtó is becsukódik mögöttük, hogy azok az állandóan kötekedő felnőttek véletlenül se zavarják őket.

A két mama ezúttal tényleg jól viseli magát, nem nyitnak be kétpercenként, hiszen teljes három órája nem látták egymást, s azóta oly világrengetően fontos események zajlottak le a világban, amelyeknek a megbeszélése halaszthatatlan, s bizony elég időigényes is.

Az első probléma akkor adódik, amikor hirtelen kivágódik a gyermekszoba ajtaja, s Marcika a dühtől kivörösödve, elüvölti magát:

- Menjeteeek hazaaa!

Feltehetően ezt még a földszinti szomszéd is hallotta. Hát igen, Marcika még őszinte ember, s ami a szívén, az a száján. Édesanyja kénytelen az apja viselt, illetve el nem végzett dolgairól tartott értekezését abbahagyni, hiszen hirtelen nem kap levegőt. Mivel a felszólítottak nem tesznek azonnal eleget a parancsnak, mielőtt édesanyja magához térne, kitárja az előszobaajtót is, s ráparancsol még egyszer Samuka édesanyjára.

- Vidd azonnal hazaaa!

Így még a tizedik emeleten lakó nagyothalló öreg néni is értesülhetett a felszólításról. Ezáltal mindenki értésére adta, hogy oly eltökélt álláspontja fenntartásában, mint egy japán kamikaze, s oly hajthatatlan, mint egy intifada-harcos muzulmán.

Édesanyja, kizárólag azért, mert sajnálja, hogy barátnőjének Samuka szocializációjára tett önfeláldozó kísérlete esetleg kudarcba fulladhat, betereli a kis fúriát a konyhába. Röpke félórás konfliktus-mediáció árán, melyet Henry Kissinger* is megirigyelhetett volna, s melynek végén a nevezett játék a szekrény tetejére került, hogy Samuka ne nyúlhasson hozzá, a nők folytathatták a Samuka szocializációjára tett kísérleteiket. Várakozás közben mély unalmukban kénytelen-kelletlen visszatértek férjeik, kolléganőik, anyósaik, és más közös ismerőseik jellemének és viseld dolgainak a mélybeható elemzésére.

Kész csoda folytán csak Gyuri, Marcika apjának a hazaérésekor pillantottak az órára. Ágota, Samuka anyukája, e pillantást \"Jesszusom!\" felkiáltással nyugtázta. Majd felugrott, s benyitott a gyermekszobába.

- Gyere, Samuka, mennünk kell!

Ekkor derült ki, hogy Lili miért nem várományosa a Béke Nobel-díjnak. A túlzottan sikeres egyeztetés miatt. S ami túl jó, az már nem jó. Hiszen kórusban hangzott fel a kizárólagosan észérveket tartalmazó spontán érvrendszer:

- Csaak méég egy píííícííít!

Hogyan lehetne egy gyermeket arra nevelni, hogy engedményeket tegyen, ha a szülő nem mutat rá jó példát? Így Ágota \"Jó, de csak egy picit!\"-tel nyugtázta a gyermeki igényt, de nehogy valaki arra gondoljon, hogy még be akarta fejezni a Gyuri érkezése által megszakított történet elmesélését. Az engedmény kizárólagosan a Samukának mutatandó jó példa érdekében történt. A következő noszogatásra ismét felhangzott a már egyszer kiütéses győzelmet aratott érvrendszer:

- Csaak méég egy píííícííít!

Samuka ezt még egy térdreeséssel és összekulcsolt kezekkel is megtoldotta. Kizárólag a több jó példa, az több nevelő hatás meggondolás alapján a Samukával való alkudozás a \"De most már tényleg csak egy picit!\" határozott, és ellentmondást nem tűrő anyai kijelentéssel folytatódott.

Ne részletezzük a dolgokat, amint lépcsőn lefele mentek hallották, hogy némi szopránhang szűrődött át a Marcikáék ajtaján, olyan zörejekkel kísérve, amelyek arra utaltak, hogy Lili a Biblia tanításait alkalmazza szeretete kifejezésére. "Aki megtartóztatja az ő vesszejét, gyűlöli az ő fiát; aki pedig szereti azt, megkeresi őt fenyítékkel."(Példabeszédek, 13, 24.) Hiszen az Úr is azt bünteti, akit szeret. Tekintve e bibliai tanításokat, egyértelmű, hogy nem idegességét vezette le fián.

Ágotának így hazáig semmi problémája nem akadt többé, hiszen Samuka a más kárán tanul az okos közmondást alkalmazta, hiszen igénye volt arra, hogy őt intelligensnek tartsák. A hazaérkezés már nem volt ennyire eseménytelen, hiszen Szabolcs tartott egy előadást a gyermek idejében való lefektetésének szükségességéről, s a szülői határozott ságról, meg a túlzott anyai engedékenységről, ami nem a gyermek érdekét szolgálja.

Ágota nem felelt, de másnap "véletlenül" Giziék áthívták őket kártyázni. "Amíg Samuka és Jancsi játszanak, mi kártyázunk egyet négyen." Két legyet egy csapásra, gondolta Szabolcs, s készségesen beleegyezett, nem tudva, hogy még egy harmadik nagy dongó is röpköd a dolog mögött, amelyet Ágota szintén agyon szeretne csapni. Ugyanazzal a csapással. Erre Szabolcs akkor eszmélt rá, amikor felesége kaján hangon kijelentette, hogy ma az ő dolga "összecsomagolni" a fiát, hogy mutasson neki példát. Persze erre már Giziék is nagyon kíváncsiak lettek. Fel van adva a lecke!

Amint lejátszották az utolsó leosztást, a felnőtt társaság hátradőlt még egy picit beszélgetni. Szabolcs felállt, s elindult a gyermekszoba felé.

- Ne menjetek még... Még beszélgessünk egy picit. Kóstoljuk meg az idei boromat! - tartóztatta Géza.

- Azt mindenképpen meg kell kóstolnunk, vétek lenne kihagyni. De megyek, s előkészítem a terepet - nézett vissza Szabolcs, majd benyitott a gyermekszobába.

- Samuka, nemsokára indulnunk kell. Különben holnap megint veszekedni fogunk a felkeléskor. S azt te se szeretnéd, ugye?

- Mééég egy piiicííít! - hangzott fel az ismert refrén.

- Tudom, még ti is be szeretnétek fejezni a játékot. Azért szólok idejében. Új játéknak ne kezdjetek neki!

- Csak még egyet! Kééérleeek! - könyörgött Samuka, mert épp akkor fejezték be az előző játszmát.

- Az még mennyi idő?

- Csak egy picit tart... (Mit jelent az hogy "picit"?)

- Maximum negyed óra. Rendben? - kérdezte az apja, de ahogy kimondta, már rá is jött, hogy elég pontatlanul fogalmazott a Samuka szemszögéből. Hiszen még nem ismeri az órát... Ám Szabolcsnak jött egy mentőötlete. Elkérte a faliórát, mely egy szögre volt akasztva a nappaliban, a polcra tette, majd rámutatott.

- Samuka, amikor ez a nagy óramutató a hatosra ér, akkor letelik a negyed óra.

Ha az órát még nem is, de a számokat már ismerte Samuka. Először gyanakodva nézte az órát, majd rájött, hogy az óramutató elég lassan halad, így beleegyezett.

- Na, erre kíváncsi vagyok! - csóválta a fejét Gizi is. Ám Szabolcs lepődött meg a legjobban, hogy alig telt el öt perc, s Samuka megjelent a nappaliban.

- Befejeztük!

- Ha azt akarod, hogy máskor is így vigyük haza, akkor most, bármilyen kellemetlen, azonnal mennünk kell! - nézett Szabolcs Ágotára. - Nem várhatjuk el, hogy betartsa máskor az ígéretét, ha nem mutatunk jó példát!

Szabolcsnak jó volt az intuíciója, s nem diadalmaskodott. Tudta ő, hogy jön még a kutyára dér, de akkora, hogy hasig ér!

Eljött az a havonta ismétlődő nap is, amikor a legtöbb férfi egyetlen módját látja a családi béke fenntartásának. Bár ennek az egyetlen módnak sokféle változata létezik, de a színhelye mindig más, mint a feleség tartózkodási helye. Szabolcs is sürgősnek találta, hogy járuljon hozzá hathatósan a fia szocializációjához. Kizárólag a gyermek érdekében. Hiszen vannak dolgok, amit jobb, ha a gyermek nem hall. Netán megváltozhat a véleménye az apjáról. Vagy hasonló hangnemben talál ő is beszélni.

Így kötöttek ki Ágneskáéknál, mert hát Samukának meg kell tanulnia a kislányokkal is játszani. Amíg Samuka és Ágika játszani mentek, Szabolcs és Feri áldozatkészen álltak hozzá, hogy eldöntsék, hogy a Falkber-csel hatásos ellenszere-e a királycselnek, de hát egyetlen játszma erre nem egyértelmű bizonyíték. Egyébként is nem jó a gyermeknek, ha ezen a napon otthon tartózkodik a már említett okok miatt. A fodrásztól hazatérő Iza juttatta Szabolcs eszébe azt a műszert, amit órának neveznek, s melynek kismutatója feltehetően a jereváni rádió szerint volt beállítva (GMT+4). Tanulva a múltkori esetből, s remélve, hogy megismétlődik, Szabolcs adott most is egy negyed óra haladékot Samukának. Samuka pedig hajlott arra, hogy ismét bebizonyítsa, hogy megérdemli, hogy felnőtt, egyenértékű félnek tartsák, ha alkuról van szó. Hiszen nemsokára tölti a négyet, mi a szösz!

- Addig fejezzük be ezt a partit. Négy-négynél nem lehet abbahagyni - kísértette meg a kisördög Ferit.

De hát egy sakkparti 4-4-es állásnál már élet-halálra megy, hiszen az emberiség jövője is eltörpül egy ilyen fontos dolog mellett. Minden lépést alaposan át kell gondolni, hiszen az ellenfél csak egy apró hibára vár... Iza dohogása a két órája a tűzön felejtett kávéfőzőről is két fület talált a küzdő felek fején, emiatt nagy volt a huzat. Az ismét idejében megjelenő Samukát viszont már nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Dehát ha Samuka is kapott haladékot, és elvárja, hogy őt felnőttként kezeljék, akkor azt is meg kell tanulnia, hogy másoknak haladékot adjon. Hiszen Szabolcs jó példát mutatott erre. S mindezt Samukának gyakorolnia is kell. Ez Samukának az érdeke, hogy megtanulja. Így kizárólagosan nevelési célokból Szabolcs kért haladékot a fiától. S mivel ő példát mutatott már kétszer is, meg is kapta. Másodszor is... Egyébként is ma péntek, s holnap nem kell oviba menni. Tehát, ha kell, alhat egy picit többet. S akkor az apja is... Hiszen ha téblábolni kezd a házban, akkor felébresztheti. De ezt már Szabolcs nem mondta ki hangos szóval.

Tény, hogy amikor végre elbúcsúztak, az első lépcsőfordulóhoz érve még kihallatszott némi szopránhang Feriéktől. Szabolcs csak foszlányokat tudott kivenni, valami jelzőket, melyeket most nem idézek. Majd Feri hangját hallotta hogy "Nem dobhattam ki" de nem fejezte be a mondatot, mert megszólalt a telefon is. "Ki lehet az a pofátlan, aki ebben az órában telefonál?" - állt meg egy pillanatra, de már fel is gyorsított azonnal, mert rájött a "pofátlan" személyének kilétére. ";Júúúj! Mi lesz ebből! S még igaza is lesz...Jó hogy nem tudja az odaégett kávéfőzőt is!" S eszébe jutott Lilinek a délutáni hangulata.

Samuka is megérezte a viharszagot a levegőben, s a távozáskor kapott süteményt, melynek felét ette csak meg, egy kóbor kutyának adta, hogy könnyebben tarthassa az iramot a sietős apjával. A kutya röptében elkapta, s úgy döntött, hogy gazdáinak fogadja a bőkezű kétlábúkat, így követni kezdte őket. Mellettük szedte a lábait, barátságosan csóválva a farkát.

- Nem vihetjük haza, állatkínzás kutyát egy tömbház lakásban tartani! - vette elejét Szabolcs az örökbefogadásnak.

- Akkor nagyiék is kínozzák Bodrit? - érdeklődött Samuka.

Szabolcs gondolt valamit az anyósáról, amit nem mondott el Samukának. Szerencsére épp egy útkereszteződéshez értek. A lámpa piros volt. "Sehol egy autó!" - nézett körül Szabolcs, s úgy döntött, hogy a teljes egy percet megspórolhatnak, ha átmennek a piroson. De alig egy lépést tettek, Samuka visszafordult.

- A kutya miért állt meg? - érdeklődött.

- Azt ... - futott ki Szabolcs száján -, ez a kutya ismeri a stoplámpát, s be is tartja...

- Ha a kutya is betartja, akkor nekünk is be kell tartanunk! - fordult vissza Samuka. - Nem szégyelled magad? S rossz példát akarsz neki mutatni? Hogy menjen át majd a piroson és üsse el egy autó? - rótta meg az apját. Sic tranzit auctoritas pater! (így múlik az apa tekintélye). Még egy kóbor kutyának is nagyobb a tekintélye...

A kóbor kutya szerencséjére a Mindneható nem teljesíti az emberek minden kívánságát.

Vandra Attila:

És akkor…

És akkor Gábor dühödten vágta be magát az ágyba, s húzta magára a paplant. Az már mégis sok amit Ilka művel! Ilyeneket mondani neki! Sportot űz abból, hogy megalázza a gyermek előtt! S miután megalázta előtte, még van képe ölbe kapni, s azt mondani, hogy „Nézd mit műveltél!” S mire levegőhöz jutott volna a meglepetéstől, eltűnt vele a gyermekszobában, hogy „Gyere, fektesselek le…” A többit már nem hallotta. Mit kellett volna tennie, utána robogjon, s síró gyermek előtt ugyanolyan hangnemben jellemezze az anyját, mint ahogy ő tette vele? Persze, akkor megint lenne oka belé kötni, hogy ”Szemernyit se vagy tekintettel a gyermekre, Nem érdekel, hogy megijeszted, megríkatod, egy dolog érdekel, hogy kiengedd magadból a gőzt! A szavaidat sohase válogatod meg előtte, nem érdekel, hogy esetleg rémálmai lesznek, téged nem érdekel már semmi és senki! Azt, hogy utána nekem kell megnyugtatnom, az sem érdekel, bezzeg ebben nem veszel sohase részt! Te rontod el, s másnak kell helyre hoznia! Te bezzeg mosod kezeidet!” – ketyegtek benne Ilka ezerszer ismételt szavai.

Gáborba forrt a düh. Csak dühödten forgolódott az ágyban, elaludni nem bírt. A gyerekszobából hangfoszlányok szűrődtek át, de nem értette őket. Nehezen alszik el a gyermek is… Persze, nem is csoda, ha ilyen hisztériás fehérnép az anyja, s előtte rendez jelenetet. S még van képe őrá kenni az egészet, s úgy állítani be, mintha mindenért ő lenne a hibás. Olyan abszurdak a vádjai, hogy neki még a hangja is elakad, hogy honnan szedi őket. Nem csoda, ha a gyermek rossz alvó, az anyjáról átragad rá is. Meg kell adni, mesterien forgatja a helyzetet úgy, hogy mindig őt feketítse be. Mintha válóperre készülne, s meg akarná nyerni a gyermeket magának. Vagy nem is, hiszen ez abszurd, hiszen ekkora gyermeket úgyis az anyjának ítélnének. Mást akar. Azt tudja, hogy ezzel tud a legnagyobb sebet ejteni rajta, hiszen tudja, hogy imádja a kicsit. S kihasználja, hogy ő nem képes hasonló módon viselkedni. Tudja, hogy ő nem képes a gyermeknek fájdalmat okozni, s ha ezzel megvádolja, akkor ő képtelen visszavágni, mert félti a gyermeket. Micsoda gátlástalan nőszemély! Bezzeg őt nem érdekli, hogy a gyermek lelkén sebet üt! Bezzeg nem érdekli, hogy azzal, hogy őt bemocskolja, a gyermeknek árt! S én ebbe az aljas fehérnépbe voltam szerelmes!

„Nem, a sarkamra kell állnom, vissza kell szereznem a becsületemet. Nem hagyhatom, hogy egy ilyen… egy ilyen… „- kereste kétségbeesetten a szavakat kifogyván a jelzőkből. Majd holnap, ha a anyósom elviszi, ketten leszünk, akkor megmondom neki a magamét. Nem tűröm, hogy ezt csinálja velem! A sarkomra állok, s ha a gyermek nem hallja, akkor majd kitátom a számat, s úgy megmondom neki, hogy azt nem teszi zsebre. Próbálta elképzelni, amit mond neki. Sehogy sem volt megelégedve „előadásával”. Mindig maga előtt látta Ilkát, ahogy kiforgatja a szavait. Lassan egy fajta félálomba került, hol ébren volt, hogy magával ragadta a képzelete ezen ébrenlét és álom közti állapotban, melyben úgy tűnt neki, hogy minden zajt hall maga körül.

S ekkor, bár a gyerekszobára nyíló ajtó nyílását nem hallotta, megérezte, amikor Ilka is mellé bújt az ágyba. „Már épp elaludtam” - dühöngött. „Nem tud finomabban ágyba bújni? Hát persze, miért is próbálkozna, hiszen ő a gyermek lelkén is átgázol. De nem baj, holnap úgy megmondom neki…”

Kis idő múlva egy kéz csúszott át az ő paplanja alá. Egy ideig mintha habozott volna, majd siklani kezdett a hátán, s a hóna alá csúszott. „Hagyj békén!” – gondolta Gábor, de nem szólt semmit, hanem tüntetően nem mozdult. Ám a kéz tovább csúszott, lefelé a mellén, s a hozzá tartozó test is közelebb csúszott az ágyban. „Most felébresztettél!” - kezdett megint tombolni benne az adrenalin –„Ha ezt akarod, hát legyen, megmondom neked most a magamét! – fordult szembe Ilkával, de nem tudta szóra nyitni száját, mert egy másik szájba ütközött. „Milyen forró a szája” – villant át az agyán, teste még ellenkezett egy ideig, de lassan (vagy inkább gyorsan?) lanyhult benne a teste ellenállása, merevsége hamar elmúlt, s megadóan hagyta magát ölelni. Néhány pillanat után már az ő keze is átsiklott ölelésbe, majd az alsó keze is Ilka alá furakodott, elcsúszva az Ilka ellentétes irányba csúszó keze mellett, s vadul egymáshoz ölelték egymást. Ekkor már úgy ömlöttek a vérébe a hormonok, mint az Amazonas a torkolatánál. Érezte, hogy pulzusa egyre gyorsul, s ahogy minden mozdulatára fokozódik az átölelt testben is az izgalom. „Vajon bevette-e a mai pasztilláját?” – futott át az agyán egy pillanatra, de e költői kérdésre nem érdekelte a válasz. Ő se tudta hogy és miként gombolódott ki rajta a pizsama, lelökte magáról, de közben szájuk nem engedte el egymást. Égetően forró volt a hozzá simuló női mell, mely arra ingerelte, hogy keze közelítsen hozzá. Lassú mozdulattal körözött felesége melle körül, cirógatva, miközben érezte, hogy Ilka egyre úgy helyezkedik, hogy felkínálja neki a mellét, mintha azt mondaná: „Fogd már meg! Fogd már meg!” Végül engedett a „csábításnak”, főleg, hogy ő is égett az izgalomtól, hogy megtegye. Mindketten megvonaglottak erre az érintésre, s ettől újra elöntötte a forróság. Egyre nőtt benne az izgalom, s miközben a paplan alatt félkézzel letolta magáról is lehámozta Ilkáról is a pizsamanadrágot, heves birkózásba kezdtek. Lélegzetük egyre gyorsabb, és szaggatottabb lett. „Most, ha azt mondaná: Ne! Nem akarom! – képtelen lennék leállni.” Villant át az agyán, egy pillanatig megértve azt az érzést, ami a nemi erőszakot elkövetőket motiválja, de ez azonnal törlődött is tudatából, nem gondolt már semmire, hagyta magát a vágy által hajtani tovább, tovább… Lélegzetül zilált lett, egymás húsába martak, Gábor érezte, nem bírja tovább, meg kell tennie most! Most! De azonnal!

És akkor az épp rajta fekvő Ilka hirtelen hátára fordult, magára vonva őt. „Most! Most”suttogta zilálva, És akkor… És akkor… Nyikordult egyet az ajtó, s egy vékony hang szólalt meg: „Mami, vedd le rólam a hálózsákot, nagyon kell pisikáljak…”

És akkor … amit Gábor gondolt abban a pillanatban, azt nem idézem. Az még 18 éven felülieknek se való.

Vandra Attila:

Rossz gyermek, rossz szülő

Szabolcs már harmadszor szól rá Tündikére.

- Nem labdázunk a szobában! Megértetted? Befejezem a dolgomat, s akkor kimegyünk a térre, ott szabad. Feltétlenül ki akarod húzni a fércet?

Tündike kelletlenül tette a helyére a labdát, de szeme sarkából az édesapját figyelte. Még az ajtón is kikukkantott, hogy biztos legyen benne, hogy a zsandár becsukta maga után a konyhaajtót. Egy perc se telt el, máris csörrenés jelezte, hogy Szabolcs félelmei beigazolódtak. A labda még pattogott, amikor a gyermekszobába ért.

Szó nélkül elkapta a kislányt, s fenekébe pallt kettőt. Tündike szája sírásra görbült, s kiszaladt a szobából. Ám a konyhában senki, a hálóban senki, a nappaliban senki, a fürdőszobában senki… Egyre kétségbeesettebben keresett vigaszt egy anyai ölelésben, de Anyu épp a piacon volt. Elveszetten állt az előszoba közepén, amikor Szabolcs a cserepekkel a kezében kilépett a gyermekszobából.

Tündike hozzá lépett, s felemelte a kezét, sírásra görbült szájjal.

- Vehedd fehell Tühündihikét!

Szabolcs egy pillanatig dermedten nézte a gyermeki kiszolgáltatottság eme szélsőséges esetét. Az őt bántalmazó, fizikai erejével visszaélő személynél keresett vigaszt. Lehajolt hozzá, s felemelte fél kézzel. A kislány szorosan átölelte a nyakát. Ebben az ölelésben egyszerre volt ott a biztonságot adó test ölelése, és a végtelen bűntudat. Biztonság annál, aki bántalmazta… Szabolcs bement vele a konyhába, bedobta a cserepeket a kukába, majd magához ölelte ő is. Kicsordult a szeméből a könny.

- Bocsáss meg kislányom.

Tündike zavarodottan engedett a szorításból. Nem értett semmit. Meglepett, könnyes szemekkel nézett apjára. Csodálkozása csak fokozódott, amikor apja szemében meglátta a könnyeket.

- De hiszen… de hiszen… jossz voltam… - Sehogyan se tudta helyére tenni a dolgokat.

- Nem voltál rossz. Csak csintalan. És nem fogadtál szót. Én voltam rossz szülő. Megvertelek, téged, nálam sokkal kisebbet. Soha sem szabad egy kisebbhez, egy gyengébbhez ütni. Még egy szülőnek se. Rossz szülő az, aki ezt megteszi.

- Neeem. Nem vagy jossz! – rázta meg a fejét Tündike. Zavara egyre nőtt. Ez, egy logikai képtelenség! Az ő édesapja a leg… leg…leg…

Szabolcs ráérzett a kislány gondolataira, érzéseire. Ez az empátia még egyet fordított a szívébe hatoló tőrön. Hát igen… A gyermeki logika szerint az ő mostoha édesapja a legjobb a világon, még akkor is, ha tettéért a felnőttek között börtön jár… Bántalmazásért. Hát igen, valahogy így nevelik a bűntudatos embereket. Akik azért is bocsánatot kérnek, ha netán valaki fellöki őket az utcán. Lelki szemei előtt osztálytársa, Jancsi jelent meg, aki nem akart levetkezni tornaórán. Nehogy valaki megtudja, hogy részeges apja őt véresre szokta verni. S aki mégis szerette az apját.

• Soha nem fogok többé hozzád ütni! Megígérem.

Tündike nem válaszolt, hanem megint szorosan átölelte az édesapjának a nyakát, a világ legjobb édesapjáét. Legalábbis az ő szemében, melyből felszáradt a könny. Eközben Szabolcs könnyes szemekkel azon merengett, hogy milyen ferde és ellentmondásos dolog az erkölcs. Hogy is szónokolnak egyesek? „Látszik jellemén, hogy sohase kapott ki világ életében!” Elvárjuk a szülőtől, hogy bántalmazza a gyermekét! Különben nem jó szülő! S egy ekkora gyermeknek még az sincs, akihez forduljon vigaszért, védelemért. Azért, mert a szülő agyára ment a vér. Ezért van annyi ferde jellem a világban.

Próza - Tollforgató Irodalmi Lap

Vandra Attila:

Dr. Thanatosz

A kórház főigazgatója mély lélegzetet vett. A végére hagyta a feketelevest. Azt, amit már mindenki várt, hiszen már suttogták a madárkák. Volt, aki remélte, hogy észhez tér a kormány. Volt, aki csak legyintett az ilyen optimizmusra. Ettől a kormánytól… Romániában minden lehetséges. Nekik lett igazuk.

- Sajnos, még a disznóinfluenza-járvány miatt se tesz kivételt a kormány. Megjött az egészségügyi miniszter rendelete, mindenki köteles nyolc nap fizetés nélküli szabadságot kivenni az év végéig. Négyet most novemberben, négyet decemberben.

Csalódott moraj futott végig a termen.

- Igazgató úr! – állt fel Dr. Erdélyi Levente, az intenzív terápia osztályvezető főorvosa. – Az intenzív terápiáról az idén egy kollégánk meghalt, egy nyugdíjba ment, s egy más városba költözött. A posztokat blokkolták, nem lehetett új embert felvenni. Így is létszámhiánnyal küzdünk.

- Nincs kivétel! – vágott a szavába az igazgató. Ám az orvos nem hagyta magát.

- Decembert nem elemzem, mert az teljes hónap. De november 17-e van! Még nyolc munkanap van hátra. Ha mindenki négy napig fizetéstelenen lesz, akkor csak a fele személyzettel számolhatok. Az isten szerelmére, az intenzív terápiáról van szó! Nem tudok egyszerre műtéteken altatni, és a haldoklókat, kritikus állapotban levőket is ellátni! Sürgősségi kórház vagyunk! Életekről van szó! Így is hét-nyolc ügyeletünk van egy hónapban, s mi nem szunyókálunk egy percet sem ügyeleten, mint mondjuk, a…

- Semmit nem tehetek.

- S a felelősséget ki vállalja, ha meghal valaki, aki megmenthető lett volna?

Az igazgató válasz helyett kimenekült a teremből.

Dr. Erdélyi belerúgott dühösen a székébe, úgy, hogy reccsenve kitörött a lába.

- Ő is középen van, nem látod? – próbálta nyugtatni Dr. Coman, a nőgyógyász.

Dr. Erdélyi ingerülten ment a részlegre. Hívatta a főnővért.

- Állítson össze egy grafikont, hogy ki lesz fizetés nélkülin.

- De hát matematikailag nem megoldható…

- Tudom, utánaszámoltam. Mindenkit kérj fel, hogy novemberben is, decemberben is egy-egy napig úgy jöjjön be dolgozni, hogy közben „hivatalosan” fizetés nélkülin van. Senkit sem lehet erre kényszeríteni. Engem két-két ingyen napra írj be. Nem tudjuk különben a betegeket ellátni. Még így se nagyon. Kettőt készíts, egyet csak a hivatalos napokkal, amit leadok, egyet pedig nekem, hogy tudjam, kire mikor számíthatok. Amikor kijövök a műtétről, az asztalomon legyen.

- De… - akadékoskodott a főnővér.

- Nincs de. Azt már én is próbáltam – vágott a szavába a főnöke sötét tekintettel.

Azzal bement a műtőbe bemosdani. Amikor kijött műtétről, a főnővér már várta.

- Mindenki vállalta az egy napot, volt, aki kettőt is, amikor látták, hogy ön is kettőt vállalt. Meg se nézi, főorvos úr? – kérdezte meglepetten a főnővér, látván, hogy az orvos látatlanban aláírja.

- Mit nézzek rajta? Nincs jól. De tud jobbat? Én sem.

- Könnyű ügyeletet, doktor úr! Ez már hányadik a héten? A harmadik? – búcsúzott a főnővér.

- Igen… Köszönöm, rám férne. De itt olyan, hogy könnyű ügyelet, olyan nincs.

Másnap délelőtt tizenegykor, amikor indult kifele a műtőből, hogy elfogyassza reggelijét, azon merengett, hogy ilyen kurva nehéz ügyelete rég nem volt. S ráadásnak a mai reggel… Nemhogy pihenni nem volt ideje még egy negyed órát sem, hanem még reggelizni se tudott. Egyik sürgős műtét a másik után, s mindegyikhez kellett az altatóorvos. Két alvilági banda összeverekedett, húsz súlyos sebesült. Ám már az ajtóból visszafordították. Autóbaleset a Bogáti erdőben. Altatni kell. Szó nélkül visszafordult. „Még meg se néztem a betegeket az intenzív osztályon" - villant át az agyán.

- Szóljatok Kelemen doktornak, hogy nézzen az én betegeim után is! - szólt ki a műtő ajtaján.

- Már megnézte őket. A tizenkettest újraélesztette kétszer is, de végül mégis meghalt – válaszolt a főnővér.

Már négy órája folyt a műtét, amikor kinyílt a műtőajtó.

- Főorvos úr! A négyes lélegeztető készülék is bemondta az unalmast. Ki kellene sürgősen hívni a szervizt! – szólt be a műtőbe Dr. Kelemen, a fiatal kollégája, kinek a szakorvosi diplomáján még nem száradt meg a festék.

Dr. Erdélyi Levente úgy kezdte röpíteni a szenteket és a nemi szerveket, hogy Dr. Ionescu, a sebész kolléga jónak látta rendre utasítani. Hiszen itt egy életmentő műtét folyik. S ha az altatással csak egy pillanatnyi probléma is akad, az a beteg életébe is kerülhet. Dr. Erdélyi erőt vett magán, hogy a műtétre koncentráljon. Tegnap reggel óta a sokadikra. Már nem is tudta számon tartani, hogy a hányadik. Pedig fizetés nélküli szabadságon volt. Legalábbis papíron. És ha nem lenne, akkor is már rég otthon kellene lennie. Hiszen négy óra is elmúlt már. Vajon elkapja még az orvos-igazgatót? Nem az az ember ő se, aki két perccel a műszak lejárta után elmenjen, de ebből a műtétből még legalább félóra hátra van. Gépiesen végezte a munkáját, de szakszerűen, és hibátlanul, mint mindig. Rá, ha holtfáradt volt, akkor is lehetett számítani.

- Különleges egy csapatot alkotnak önök Ionescu doktorral. Nem hittem, hogy azt a balesetes fiatalembert még meg tudják menteni! Ötórás műtét, nem semmi! – áradozott Mariana nővér, amikor kijöttek a műtőből. - De ön nagyon rosszul néz ki! Nem is csoda, hamincnégy órája le sem ült! Igyon egy kávét, azonnal hozom.

- Nincs erre most időm! - fakadt ki Dr. Erdélyi. - Be kell mennem a dirihez. A kettes után a négyes lélegeztető is beadta az unalmast. Ha nem talál valami megoldást, hogy kölcsönbe kapjunk egyet sürgősen, a következő beteget nézhetjük karba tett kézzel haldoklás közben.

- Jó, de utána nekem leül ide, s megiszik egy kávét, mert még valami balesetet okoz a városban, amíg hazaér. Olyan színe van, mint a viasznak! Az igazgató úr… - akart még mondani valamit a nővér, de már csak a becsapott ajtónak mondhatta.

Az igazgatóhoz menet az orvos nekiment a liftajtónak. Erősen beverte a fejét. Szemöldöke felhasadt. Arról törölgetve a vért lépett be az igazgatói irodába.

- Hoztad a listát a minimálisra csökkentett legszükségesebb anyagokról? Nem? A tegnapelőtt volt a határidő leadni. Kockáztatjuk, hogy semmit sem kapunk, ha nem adjuk le az önkormányzatnál! S te fittyet hánysz rá! Ha nem lesz majd egy injekcióstűd se, nézheted, mit csinálsz az intenzív terápián a betegeiddel! Nem érted meg egyszer, hogy ezek fontos és sürgős dolgok? – kiabált a diri magából kikelve.

- Nem tudok semmiről!

- Én magam tettem le az asztalodra a tegnap! Ráhelyeztem azt a piros felkiáltójelet is, amit a sürgősen elvégzendő irataidra szoktál tenni!

- Tegnap? Az már a határidő után volt… Nem jártam az irodámban a tegnap reggel óta. Altattam. A részlegen dolgozók fele fizetés nélkülin van. Papíron én is…

- Ma reggel fenn jártam az osztályodon, hogy személyesen megsürgessem. Ott volt a reggelid mellett. Szóltam az asszisztensnődnek, hogy… Azóta nem voltál az irodádban? – fogta fel az igazgató.

- Nem. Egyik súlyos eset a másik után. Az a tömegverekedés. Végig a műtőben voltam.

- Könyörgöm, maradj még itt, amíg összeállítod a listát. Anyagok nélkül maradunk. Reggel, amikor jövök, legyen itt az asztalomon – nézett ré megenyhülve az igazgató. - De igyál egy kávét előtte. S a szemed mi lelte? Folyik a vér.

- Bevertem a liftajtóba. Olyan fáradt vagyok, hogy már az ajtónyílást se tudom a liftajtótól megkülönböztetni. Megyek, elkészítem. Kinga kiherél, ha hazamegyek. Ma jönnek az öcsémék Pestről, s megint nem voltam otthon, hogy segítsek neki készülni. Az új lélegeztető mikor érkezik meg?

- Két hét múlva. Csak nem… – érzett rá az igazgató.

- De igen. A négyes is bemondta az unalmast. A héten már a második, s még a szerviz nem jött ki.

- Nem, mert nem fizettük ki az utolsó szervizelés számláját. De hétfőn kijönnek, erre kaptam megoldást. Elvettem más alapból. A főkönyvelőnek habzott a szája. Addig pedig imádkozzunk - fújt egyet az igazgató is.

- Hosszú ima lesz. Ma még csak csütörtök.

Ingerülten lépett be az irodájába. Azonnal megjelent az egyik nővér, hozta a kávét. Már épp megkóstolta volna, amikor megcsörrent a telefonja. Kivette a szekrényéből. Noémi, tinegy fogadatlan hívás… Felhívta.

- Megjöttek Áronék?

- Még nem, de…

- Kérlek, ne kezdj el perlekedni, nagyon fáradt és ideges vagyok, s nem akarok valami olyant mondani, amit megbánnék - szakította félbe. - Muszáj még elkészítenem egy kimutatást, mert az osztály gyógyszer és kötszer nélkül marad. Ahogy tudok, jövök. S ne kezdd, kérlek, megint „A kórházat vetted volna el feleségül” lemezt, mert nagyon fáradt és nagyon ideges vagyok. Még nem is reggeliztem. Ha akarod, hogy hamarabb otthon legyek, akkor…

Felesége lecsapta a telefont. Ő kortyolgatta a kávét, s közben próbálta kisakkozni a lehetetlent. Tudta, e feltételeknek képtelenség megfelelni. Ilyen kevés pénzből, még a legminimálisabbat sem lehet fedezni, az év végéig. Hirtelen kivágódott az ajtó.

- Ez felháborító, ami itt történik! Állítólag ez egy klinikai és sürgősségi kórház! Az embert beutalják ide, életveszélyes állapotban, belökik egy szeparéba, mint a szemetet, aztán órákon át rá se fittyent senki, ott hagyják megdögölni, mint egy rühes kutyát, ha nem stekkel le a hozzátartozó jó vastagon – kiabálta magából kikelve az ötven év körüli férfi.

- Mi történt? – kérdezte az orvos meglepetten.

- Édesapámhoz oda sem dugta senki az orrát órákon át! Ön persze nem tud semmiről, mert itt issza a kávéját! Ezért meg fog fizetni!

- De hát én benn voltam a műtőben, mert egy műtéthez altatóorvos is kell, és…

- Ön e részleg főnöke! Ön felel azért, hogy a részlegen dolgozók mit csinálnak, hol lógatják a lábukat! S egyébként is az ön személyes betege, láttam a nevét a beteglapon. Egy napja arra se nézett!

- Ki az ön édesapja?

- Marinescu Ion, a 12-es beteg, mert önöknek egy ember itt csak egy szám! Persze, hogy nem ismeri, ha oda se dugja az orrát!

- Igen… Nyolcvankét éves. Gyomorrák… Végső stádium. Háromszor műtötték, utoljára három napja. Édesanyjának mondtam még az utolsó műtét előtt, hogy nem tudjuk megmenteni. De erősködött, hogy műtsük meg. És a kollégám kétszer is megpróbálta újraéleszteni.

- Persze, menthetetlen! Ezt ön eldöntötte, leírta, vele nem érdemes foglalkozni! Ott a tapasztalatlan kolléga jó ennek dögrováson levőnek az is! S ő is csak akkor jelent meg, amikor már vége volt! S tessék-lássék, úgy tett, mintha megpróbálná menteni. Mik önök istenek, akik eldöntik, hogy kinek van joga élni, s kinek nem? Ez hanyagság! Nem, több, rosszindulat! Ez malpraxis! Be fogom perelni, ezért önt teszem felelőssé! – üvöltötte a férfi, majd kirohant, úgy becsapva maga után az ajtót, hogy dörrent. Egy darab vakolat leesett. Dr. Erdélyi idegességtől remegő kézzel nyúlt a kávéja után. Magára öntötte.

- Húúú, ezzel nem kellett volna ujjat húzni - lépett be a távozó helyett Dr. Kelemen. - Tudja ki ez? Ügyvéd. Malpraxis esetekre specializálódott… De van nagyobb baj, Levente! Most hozunk ki a műtőből egy balesetet szenvedett, ismeretlen férfit. Muszáj lélegeztetőgépre tenni.

- S nincs egy se szabad és működőképes már - temette a kezébe az arcát Dr. Erdélyi. Mit tartogat még a mai nap?

- Hacsak le nem kapcsolunk valakit. De kit? Az egyesen az egy hete kómában fekvő férfi. Valószerűtlen, hogy felépüljön, bár nem teljesen kizárt. Az ötödfokú kómája most már csak harmadfokú. De más biztató jel nincs.

- Nem lehet.

Megcsörrent a telefonja. Dr. Erdélyi elővette, hogy zárja le, de meglátta, hogy az édesanyja keresi. Rövid habozás után felvette.

- Jaj, drága fiam, mikor jössz már haza?

- Édesanyám, ez most nem alkalmas pillanat, életbevágó döntést kell hoznom, és…

- Jaj, neked állandóan… Hogyan fogod ezt bírni, fiacskám? Az öcséd se érkezett meg, olyan rossz előérzetem van…

- Édesanyám, most nem tudok beszélni, értsd meg! – zárta le a telefont Dr. Erdélyi. – Hol tartottunk? - fordult a kollégájához. Megint megcsörrent a telefonja. Dühösen az ágyhoz vágta. A telefon darabokra esett szét.

- A kettesen a gerincsérült lány, aki nyakától lefele béna. Már két hónapja vegetál. Soha se fog felépülni. Beszélni se tud. Egyetlen életjele a szemmozgása időnként. Néha úgy tűnik, mintha értené, amit mondanak neki.

- Kivégzés lenne. Ha levesszük a gépről, nem tud lélegezni. Megfullad. A légzőizmai is le vannak bénulva. – kommentálta csalódottan Dr. Erdélyi.

- A hármason a több mint fél éve kómás férfi. Az elektroenkefalogramm semmilyen agyaktivitást nem mutat. Agyhalott. Csak a műszerek tartják életben. Már, ha ezt életnek lehet egyáltalán nevezni.

- Már vegetálásnak se - értett vele egyet a főorvos.

A két orvos egy ideig fürkészte egymás szemét, hogy vajon a másik mit gondol. Mindketten tudták, hogy mindketten ugyanazt gondolják, de azt is, hogy egyikük se meri szóba hozni.

- Az ismeretlen férfi menthető. Sikerült a műtét. De kritikus állapotban van. Ha nem tesszük a gépre… - Dr. Kelemen nem fejezte be a mondatot.

Dr. Erdélyi hosszú hallgatás után szólalt meg.

- Miska, orvosok vagyunk, az életre esküdtünk fel. Azért választottam e hivatást, hogy döntéseket hozzak életek megmentése érdekében. S itt állok Dr. Thanatoszként, s azon meditálok, hogy kit öljek meg! S olyan fáradt vagyok, hogy gondolkozni se bírok… Az istenit, nem ezért lettem orvos! Nem akarok itt döntést hozni!

- Van három menthetetlen esetünk. Kilencvenkilenc százalék, hogy még az egyes is menthetetlen. S azt a férfit meg lehetne menteni. Negyvenéves lehet.

- S lekapcsolod az egyest? A családja szeme láttára? Egy pillanatra se hagyják egyedül. Reménykednek. Vagy a szemébe nézel a kettesnek, miközben kivégzed? Esetleg kockáztatod, hogy ujjat húzzál a hármas feleségével? Tudod ki az? Ügyész. Ő képviseli a vádat a Dr. Deleanu euthanáziás perében.

- S akkor mit teszünk, hagyjuk meghalni? Azt, aki megmenthető? – háborodott fel a fiatal orvos. Hangja kétségbeesett volt.

- Te vállalod a felelősséget, hogy lekapcsold? Hogy te légy a halál angyala? – emelte fel kétségbeesetten a hangját Dr. Erdélyi is.

- A hármas életben tartására már annyit költött a kórház, hogy abból nem megjavítani lehetett volna azt a kurva gépezetet, hanem újat venni belőle! – dohogott Dr. Kelemen, kerülve a kényelmetlen választ.

- S vállalod a felelősséget? – tért vissza a kérdéssel Dr. Erdélyi.

- S akkor hagyjuk meghalni a balesetes férfit?

- Nem akarom! Nem akarom! Nem… - ismételgette elromlott patefonként Dr. Erdélyi. Nem lehet tudni, hányszor nyomatékosította volna még, mert megszólalt egy sziréna.

- Az egyik betegnek leállt a szíve! Hamar! – pattant fel a székéről Dr. Erdélyi. De Dr. Kelement se kellett biztatni. Azonnal ott voltak a négyes ágy mellett.

- Töltsd fel a defibrillátort!

- Megvan!

Dr. Erdélyi a beteg mellére helyezte a két elektródot. A defibrillátor hatására a beteg teste nagyot rándult. Az oxigénmaszk leesett az arcáról. A szívműködés beindult. Dr. Erdélyi a monitort nézte.

- Újra töltöttem! – szólt Dr. Kelemen.

A monitoron látszott, a szívműködés újra indult. De nagyon szabálytalan és gyenge volt. Dr. Erdélyi csak ekkor nézett a betegre. Ereiben megfagyott a vér. Öccse még kinyitotta a szemét és utoljára szemébe nézett. Vádlóan. Mintha azt suttogta volna:

• Te, Dr. Thanatosz!

Vandra Attila:

A legnagyobb kegyetlenség

Apa és lánya állnak az állomáson. Néznek egymás szemébe szótlanul. Miközben meg se szólalnak, körülöttük beszédes csend uralkodik. A csenddel mondják el egymásnak azt a sokat, amit képtelenek elmondani. Néha a csend többet mond a szónál.

Miközben a csend beszél körülöttük, mindkettőjükön látszik a feszültség. Mindketten szeretnének most sokat, de nagyon sokat mondani. Elmondani azt, amit nem mondtak el 25 év alatt, vagy túl kevésszer mondtak ki. Azt szeretnék bepótolni. E görcsös igyekezetük kudarcba fullad. Az egy-egy elhangzó közhely csak ront a helyzeten. De a csend beszédes körülöttük.

Látszik, hogy ez nem a megszokott állomási búcsú, amikor a lány Kolozsvárra utazott az egyetemre. Nagyobb elválás annál. A lány, kinek a diplomáján még nem száradt meg a nyomdafesték úgy döntött, hogy nem a szülővárosában kezdi meg felnőtt életét. Távolba utazik, nagyon messze. A határon túlra. Az apa szeméből kipottyan egy könnycsepp.

- Elmégy...

- Eddig is távol voltam. Csak vakációzni jártam haza. Ezután meg szabadságra jövök haza.

Mindketten tudták, hogy csak ámítás.

- Ezúttal nem írtad ki a szobám ajtajára, hogy "\Kiadó szoba\", mint amikor a felvételiről hazatértem. - ismerte el a lány szomorkás mosollyal, hogy a helyzet más. - Hogy felháborodtam, amikor megláttam! De amikor benyitottam, s megláttam a gyógyszeres dobozokból kialakított girlandokkal feldíszített szobámat... Az olyan szép meglepetés volt! De azt, hogy az ágyamra azt írtad, hogy "\HIVATÁSOS MÉREGKEVERŐ?\", azt azóta se bocsátottam meg neked! - próbálta műharaggal viccesre fordítani a beszélgetést.

Megszólalt a hangos bemondó. Bejelentette, hogy a vonat 10 percet késik. Ettől felvidultak egy kicsit.

- Kaptunk még 10 percet... Annyi mindent szerettem volna elmondani neked... Amire nem kaptam alkalmat, 25 év alatt.

- Jó apám voltál. Én mindig büszke voltam, hogy te voltál az apám... - érzett rá a lány csalhatatlan női ösztönével az apja görcsös igyekezetének igazi okára.

- Hát... - csóválta meg a fejét az apa cinkos hangnemben,- egy kilenc évvel ezelőtti beszélgetés jut eszembe...

- Amit a harmadik szomszéd is meghallott? - érzett rá a lány a célzásra. "\Nekem már jogom van kimaradni, nem vagyok dedós! Nekem mindenért engedélyt kell kérnem, még arra is, hogy pisilni menjek! Rosszabb vagy, mint a Szekuritáté! Nem elég, hogy abban az iskolában tanulok, ahogy anyám tanít, s hamarabb értesül viselt dolgaimról, mint én, aki elkövettem őket, még otthon is minden lépésemről be kell számolnom! Nekem semmi jogom sincs e házban!\" - utánozta a kamaszos felháborodást. - Jól idéztem?

- Halkabban te! Még valaki azt hiszi komolyan mondod! - válaszolt az apja rosszalló-beleegyező hangnemben.

- Hát abban a pillanatban biztos nem örvendtem hozzáállásodnak! Ám utána rájöttem, hogy akadékoskodásodban több érzés volt, mint a "\Kilencre haza jössz és kész!\" illetve a "\Jó, na úgy se tudom megakadályozni!\" szülői hozzáállásokban, amit osztálytársaim jó része kapott.

- Hát szerencsém volt. Ha Mami nem késik másnap...

- Tyű, de ideges voltál akkor! Emlékszem, rámförmedtél valami apróságért, majd mindjárt bocsánatot kértél tőlem, majd megint... Végül megkérdeztem: "\Akkor is ilyen ideges vagy, amikor én kések?\" Elmosolyodtál, s azt mondtad: "\Nem, akkor sokkal idegesebb...\" S nem oktattál ki a szokott szülői szöveggel: \"Látod, látod...\"

- S mint egy varázsszóra megszólalt a csengő. - hunyta le emlékezően szemét az apa.

- S én hogy rátámadtam! Azóta se mertem vele úgy beszélni! - kuncogott... - "\Elment a szép eszed! Telefonálni nem tudsz? Tati szinte infarktust kapott miattad!\"

- S másnap telefonáltál, hogy későn jösz, s ne izguljak.

- Akkor fogtam fel, hogy ez számotokra mekkora probléma.

- S utána mindig telefonáltál, ha késtél. Sokszor elgondoltam, hogy kegyetlen voltam, mert számodra rém kellemetlen lehetett néha, s biztos kitetted magad időnként a "\Na, mi az, anyuka kislányának engedélyt kell kérnie?\" típusú cikizéseknek.

Felharsant a vonatfütty. Csikorgó fékek jelezték a vonat érkezését.

- Kibírtam. Hát néha ciki volt, az biztos. De tudod, hogy mikor voltál a legkegyetlenebb? Most kilenc év távlatából elmondom. Egyszer mégis megtörtént, hogy bejelentetlenül későn jöttem haza.

- Mintha... De az már tizedik elején volt...

- Szorongó szívvel jöttem fel a liften, mert tudtam, hogy izgultok. Eszembe jutott Mami késése.

- De mi volt abban olyan kegyetlen? Hiszen mintha csak annyit mondtam volna, hogy: "\Jó hogy hazaértél, már nagyon izgultam...\"

- Hát épp ez volt a kegyetlenség. Azzal léptem be, hogy megérdemlem a büntetést. Eldöntöttem, hogy nem feleselek vissza, mert tudom, hogy hibáztam. Ha megkaptam volna, amit megérdemeltem, akkor megnyomhattam volna a DELETE gombot, s törölhettem volna mindent.

- Ja, most értem, miért vágtál olyan elképedt arcot, mert nem kaptál letolást.

- Hát én nem letolásnak mondtam, csúnyábban fogalmaztam... - pirult el. Azt is azért mondtam úgy, hátha megszidsz érte. Te pedig csak annyit mondtál mosolyogva: "\Tudod, hogy hibáztál? Igen? Akkor minek? Mit tudnál meg többet a büntetésből?\" S én ott maradtam a lelkiismeret-furdalással. Kegyetlen voltál! De nagyon! Még ma sem felejtettem el!

Közben a lépcsőhöz értek.

- Felülök egyedül. - Nyúlt a másik csomagja után. - Jó na, add fel... - mosolyodott el.

- Vigyázz magadra...

- Ne rontsd el... Olyan szép volt ez a búcsúzás. S azt mondtad, hogy nem tudod, hogy mit mondj...

- Igen, mind arra koncentráltam görcsösen, hogy milyen tanácsot adjak a jövőre nézve, amit nem mondtam el, amit az apai kötelességem sugall , pedig a közös múltunkra emlékezve tudtuk legjobban gyászolni, hogy ezután kevesebb közös új emlékünk lesz...

- De lesz, mert szabadságra hazajövök! Addig kitalálsz nekem valami meglepit. - nézett vissza a lány a lépcső tetejéről.

Felsüvített a vonatfütty. A vonat megmozdult.

- Ne tartsd vissza a könnyeidet! Mindig azt mondtad nekem, sírd ki magad bátran! Add meg magadnak az engedélyt, hogy gyermek légy! Még egy felnőttnek is joga van sírni! De rossz lehet nektek férfiaknak, hogy nem tudjátok könnyeiteket szabadjára engedni...

- Hát igen, felnőtt lányom van... S egy gyermek mindig kell a családban... vidult fel az apa.

- Akkor adj szabadságot neki! Ahogyan nekem is adtál! - kiáltotta vissza a lány a távolból, még intett egyet búcsúzóul, majd becsukta az ajtót...

Vandra Attila

Amikor a sógorék kecskéje is megdöglik

Mami letette a telefonkagylót.

- Na mit mondott Sógor? - kérdezte Tati.

- Hívd ide a gyerkőcöket. - mondta Mami válasz helyett.

- Megint zajos karácsonyunk lesz? - kérdezte Tati. Ám meg se várta a választ, hanem beszólt a nappaliba, ahol Samuka és Tündi bukfencezett a fotelpárnákon.

- Gyertek Kőcök. Mami közölni akar valamit!

- Na, jók voltatok? - kérdezte Mami, amikor a Kőcök egymást lökdösve megjelentek. Mindkettő elsőnek akart ott lenni.

- Jóóók! - jelentették ki duettben. - Mit kapunk finomat? - élelmeskedett Tündi.

- Ma még csak háromszor verekedtünk össze... - vallotta ugyanakkor büszkén Samuka jóságuk cáfolhatatlan bizonyítékaként. ſ még nem nőtt ki az őszinteségből. Mami csak sejtelmesen mosolygott.

- Jutka és Manci megint jönnek karácsonyra! - esett le a tantusz Tündinek.

- Jabidabidúúúúú! - rikoltotta el magát Samuka.- Jön Manci, s megint lesz, akivel kacsázzak!

- Nem lehetne, hogy ne nagyiéknál, hanem nálunk lakjanak? Mindig olyan későn érnek ide Jutkáék... - aggódott Tündi az elvesztett percekért. No persze, kinek ki fáj jobban. A Prücskök, a három és fél éves Samuka és kisebbik unokatestvérük, a hét éves Manci, olyan ördöngös kézügyességgel kezelték a számítógépet, hogy rendszeresen legyőzték a Nagyokat. Emiatt a tíz éves Tündi és a tizenegy éves unokanővére Jutka, nem is szerettek számítógépezni. Ki szeret olyasmit játszani, amiben mindig laposra verik? Ráadásul a kicsik! De ők kiválóan tudtak együtt pletyózni, babázni. Amiből előszeretettel zárták ki a Prücsköket.

- Pliiiiiz! - tette össze kezét könyörögve Samuka is. (hát igen, globalizálódunk...[2])

- Megoldjuk. Együtt lesztek végig, vagy nálunk, vagy Nagyiéknál. Nincs különalvás, megígérem... De, csak ha jók lesztek! - tette hozzá Tati. Hát igen, ezt a világ legfölöslegesebb intelmét egyetlen szülő se tudja kihagyni. Szakmai ártalom. Tati is van már olyan dörzsölt szülő, több mint évtizedes praxissal a háta mögött, hogy tudja, hogy ez falra hányt borsó. De hát ezt „illik\" hozzátenni... Az újabb\" Jabidabidúúúúú!\" már kórusban akarom mondani duettben érkezett, de ezt már feltehetően nemcsak az alsó, hanem a földszinti szomszéd is hallotta. December 24-ét a Kőcök (mind a négyen) Nagyiéknál töltötték. Nagyi végre boldog volt, hogy az egész nagycsalád együtt van. Volt végre gyermekzsivaj, amely meg-megszakadt a rendszeresen visszatérő kérdéstől:

- Mikor megyünk már?

- Tudjátok, jól hogy az Angyalka csak este jön meg. Most a napaliba úgy sem szabad bemenni. - csitította főleg a türelmetlenebb Prücsköket.

- Óóóóó - jött ilyenkor válasznak a refrénként visszatérő csalódottság. - Mikor lesz már este? - nyaggatta Samuka Nagyit. Manci még megpróbálkozott azzal, hogy előre vigye az órát, de a trükk nem vált be. De ha lassan is, a végén csak eljött az este. A karácsonyeste eltelt a családi szeretet jegyében. Alig érkeztek meg Tündikéék rezidenciájára, láss csodát, már csengetett is az Angyalka. Még muszáj volt elénekelni a „Mennyből az angyal\"-t, aztán neki lehetett esni a csomagoknak. Ha a nagyok büszkén mutogatták egymásnak a ruhadarabokat, a Prücskök háza táján a játékok és az „koci\" aratott nagyobb sikert. Egy-egy üdvrivalgás jelezte a lázas csomagbontás közben, hogy az Angyalka jól ismeri a Kőcök ízlését. Pillanatok alatt lépni se lehetett a szétdobált csomagolópapírtól.

- Jééé! Kocimikulás! - kiáltott fel Samuka. - Négy darab. Mindenkinek jut egy! - Ezt biztos Magyarországról hozta az Angyal - állapította meg Tündike. 1991-ben, két évvel a az 1989-es „forradalom\" után még nemigen lehetett Romániában csokimikulást kapni.

- Néé, mindenkinek rá van írva a neve is... Hogy meg tudjuk különböztetni, és ne veszekedjünk - tette hozzá Manci. A szülői előrelátás „megálljt\" parancsolt a torkosságnak. Hiszen jött a vacsora sok finomsággal, édességgel, s nem kellene a karácsonyestét gyomorrontással kezdeni. S a vacsora után már nem lesz annyira vonzó a csoki, mint éhes gyomorral... Samuka első dolga volt, hogy a szobájában elrejtse a csokimikulását. Tudta ő, hogy vannak a házban olyanok, akik képesek más tulajdonát tiszteletben nem tartani. A lányok a betették a fa alá a sajátjukat az:

- Ott holnap is megtaláljátok! - szülői tanácsra. Aztán az este véget ért. Nagyiék és Sógorék elmentek, Tati és Mami nagynehezen, éjfél után ágyba parancsolták a Kőcöket. Na nem ment az épp ilyen simán. Mancinak és Jutkának lett volna helyük a nappaliban, de hát a Prücskök is, a Nagyok is egy szobában akartak aludni. Csakhogy egyszemélyes ágyakban...

- Jó, akkor leteszünk egy-egy matracot a földre... ajánlotta Tati, gondolván, hogy ezzel elvágta a gordiuszi csomót. Tévedett. Így abból lett balhé, hogy ki aluszik a földön. Tévedés ne essék, nem abból, hogy ki szorul a földre, hanem abból, hogy a másiknak miért van joga a földön aludni, s neki muszáj az ágyon szenvednie. Végül mind a négyen matracokon aludtak... az ágyak előtt. Még eltelt egy kis idő, amíg a vihogás megszűnt, főleg a Nagyok szobájában. Aztán ott is beállt a csend. Reggel Tati zajra ébredt.

- Ki az a pofátlan, aki Karácsonykor hajnalban negyed hétkor zajong? - morgott magában, majd fülelni kezdett, hogy honnan jön a hang.

- Na neeeem! Iskolaidőben nem lehet őket kizavarni az ágyból, s most... S Magyarországon még fél hat sincs... - Megyek, csendesítsem le a nagyokat, ne költsék fel a kicsiket is. - szólt oda Maminak, mert látta, hogy közben ő is felébredt. Ám a félelme fölöslegesnek bizonyult. Már mind a négyen ébren voltak. S egyik sem tűnt álmosnak... Valahogy sikerült átvészelni a kora reggeli órákat anélkül, hogy az alsó szomszéd feljött volna. Reggeli után már nem lehetett gátat szabni a fotelpárnákon való közös bukfencezésnek (az alattuk lakó érzékeny fülű szomszéd örömére). Ám amikor megunták rögtön kialakulta a kasztok. A két nagy külön vonult, éreztetvén a kicsikkel, hogy nekik többletjogaik vannak. Be is zárkóztak Tündi szobájába. No persze meg is jött a válasz, Samuka szobájának ajtajának zárjában is rögtön csörrent a kulcs. Tati és Mami csak mosolyogták a kasztokat

- Nem baj, legalább kevesebb a perpatvar, ha külön-külön vannak. Mert hát visítás mindig volt, ha mind együtt voltak. Egy ideig tényleg csönd lett, csak a számítógépes kacsavadászat hangja szűrődött ki a Samuka szobájából. Amióta feldíszítették a karácsonyfát, a Tati számítógépét Samukához kellett költöztetni. Tati és Mami szórakoztak a zsivajon. Szórakozás ide vagy oda azért Tati megjegyezte, hogy

- Húúú, ha állandóan ez lenne a házban... - Tati egykeként nőtt fel, gyermekkorában nem szokott hozzá az ilyen zsivajhoz. Mami is egyetértően bólintott. A Nagyok a babázást megunva társasjátékozni kezdtek, továbbra is bezárkózva. A Pröcskök is megunták a számítógépezést, s kijöttek a nappaliba hancúrozni. El is felejtették, úgy tűnik, hogy az előbb kizárták a Nagyokat. Vagy a szabad mozgás volt fontosabb? Ám kettesben kevésbé volt érdekes a hancúrozás, így hamar megunták azt is, s bekapcsolták a televíziót, a rajzfilmadót. Egy adott pillanatban Manci felállt, s elvette a csokimikulását a karácsonyfa alól, s majszolni kezdte. Samuka lusta volt elmenni a szobájáig a sajátjáért. Meg aztán nem lehetett egy jelenetet se kihagyni Tom és Jerryből. Mire Mami közbelépett, a Jutka Mikulásának a feje már hiányzott.

- Tyűűű, mi lesz ebből! Tati és Mami összenéztek. Samu az este már megkezdte a sajátját is, még ha a szülői közbelépés meg is akadályozta abban, hogy gyomorrontással kezdje a karácsonyt. Új mikulást venni nincs honnan. Elképzelték Tündit, amint megtudja, hogy az öccse meglopta... Micsoda perpatvart csapna hasonló helyzetben! Végül úgy döntöttek, hogy együtt mennek közölni a rossz hírt, s lássák, hogy mivel tudnák kiengesztelni a kárvallottat. A Tündi szobájának ajtaja zárva volt. Mami kopogott, Semmi válasz.

- Nyissátok ki! Mi vagyunk! - De a Prücskök ne jöjjenek be!

- Csak mi vagyunk, ők rajzfilmet néznek. Bentről valami robaj hallatszott, ahogyan Tündi az ajtóhoz rohant, hogy kinyissa. Előbb kikémlelt, hogy szülei igazat mondtak-e, majd rohant vissza embernemérgelődjözni.

- Jutka nagy baj történt. Samuka megette a csokimikulásod fejét... Ennyit tudtunk megmenteni. - Kezdte Mami a békeközvetítést.

- Váljék egészségére! De add ide a többit! - S játszott tovább, mintha mi se történt volna. Mami és Tati egymásra néztek elképedve. Ugyanarra gondoltak. Miért kell a mieinknek örökké veszekedniük... Ám Tatiban felkacagott a kisördög:

- Nem Samuka, hanem Manci volt - szólalt meg Mami háta mögül. Megér egy kísérletet... Jutka vérvörösen pattant fel. A társasjátékot is felborította. Ám az most az sem számított.

- Megöllek! - kiáltotta úgy, hogy nemcsak a nappaliban, hanem a harmadik szomszédban is lehetett hallani. Szerencsére a szomszédban senki sem értett magyarul, így nem riadóztatták a rendőrséget. Tati alig tudta elkapni a mellette elsuhanni szándékozó Fúriát. Ölbe kapta, s próbálta elmagyarázni neki, hogy csak tréfált, mert Samuka volt, csak ő akarta látni, hogy miként reagál... Jutka a dühtől elvakulva mintha nem is hallotta volna. Továbbra is kapálózott. A balhéra a kicsik is megjelentek, Tündi azzal volt elfoglalva, hogy az öccsét kitiltsa a szobából, -

„ugyemegmondtam hogyneengeddbe\" csatakiáltással Mamira támadt, Manci éles hangnemben válaszolt a hamis vádakra, elhangzott néhány jelző, amelyet most nem idézek... Nehéz munka volt de sikerült! Amikor a kedélyek lecsendesedek, Tati és Mami bevonult a konyhába kuncogni. Megkönnyebbülve vették tudomásul, hogy a sógorék kecskéje is megdöglött*.

Hiába, a legigazibb öröm a káröröm.

[1] Utalás egy román közmondásra: „Inkább dögöljön a szomszéd kecskéje is!\" [2] Please (ejtsd pliz = kérlek, - angolul)

Vandra Attila:

A vonat

Ha az ember két kisgyermekkel utazik a tengerpartra, akkor feltehetően csak a budiajtó hiányzik a csomagokból. A “nélkülözhetetlen” és “feltétlenül szükséges” kategóriába sorolandó ruhaneműk, tárgyak, kispárnák, alvómacik és homokozók olyan mennyisége gyűl össze, hogy első látásra, a családfő már azt is kétli, hogy egy teherautóba be fog-e férni. Megkezdődik a szelektálás, s miután elkerülik a válópert, s megnyugtatják az szemben lakó szomszédot, hogy ezúttal nem szükséges kihívja ki a rendőrséget, és hogy mégse jelentse fel őket csendháborításért, sikerül egy apróbb zacsira való holmit kiszelektálni, melyeknek kétharmada a családfő használati tárgyai közül kerülnek elő. (Ami nem az övé, arról majd kiderül, hogy “ugye megmondtuk, hogy tegyük be” s a következő három évben fel lehet majd róni neki, feltéve, ha olcsón megússza). Mert hát három nő egyértelműen sokkal racionálisabban és meggyőzőbben tud érvelni, mint egy darab férfi, aki nem ismer csak (gyakran) hallomásból olyan érveket, mint “kéééérleeeek!”

Az érvelés természetesen úgy ér véget, hogy a családfő a családi béke egyedüli fenntartója címet kiérdemelhesse, elszalad a közeli szupermarketbe, s megveszi a létező legnagyobb térfogatú bőröndöt, némi “persze ezt majd nekem kell cipelnem” és „hol fogjuk majd tartani?” meggyőzés szempontjából abszolút lényegtelen morgolódások közepette. Amikor hazaér vele, természetesen kifogás támad a bőrönd némely lényeges tulajdonságával, mint például a színe. Ettől aztán betelik a keserű pohár, s a családfő a konyhába zárkózik, szendvicset készíteni az útra, az „akkor pakoljátok ti be” fenyegetéssel megtoldva.

Aztán kiderül, hogy valamely csoda folytán a holmi mégis befér a csomagokba, némi nézeteltérés csak akkor támad, amikor el kell osztani a csomagokat. Természetesen a két legnagyobb bőrönd cipelése az a családfőnek a feladata a nagy hátizsákkal együtt. Mert azokat rajta kívül senki sem tudja megmozdítani még két kézzel sem. A bizonyos szerveinek leereszkedése s a későbbi lumbágó veszélye az megint abszolút mellékes körülménynek nyilváníttatik. A „családi nyaknak” jut egy hátizsák, melyben a tekintélyes térfogatot elfoglaló homokozók és játékok kerültek, a két gyermek is kap egyet-egyet amelyekben a kispárnájuk és az alvómacijuk van, nehogy már a családfő kihasználva érezze magát. A „család nyakának” azért nincs több csomagja, mert a két gyermek kezét is fogni kell valakinek, s azt pedig egy felelőtlen férfira nem lehet bízni.

A tengeren töltött 10 nap alatt aztán a családfő többször is tudomásul veszi, hogy „ugye befértünk”. Ebből tanulva az okosabb enged, s a szamár szenved közmondásra hallgatva nem emel kifogást akkor sem, amikor a nők időnként emlékeket vásárolnak, s pótolják az „ugye megmondtam, hogy hozzuk el” kategóriába eső holmikat.

Nem is lenne semmi probléma, ha nem kellene hazafele menet visszacsomagolni. Kizárólag azért, mert a családfő „nem rendezte el rendesen a bőröndben” a csomagok száma eggyel megszaporodik. Így a család nyakának is kerül egy csomag az egyik kezébe, s emiatt nemcsak a csomagokat, hanem a gyermekeket is el kell osztani. Egyiknek a kezét fogja a család nyaka, a család feje pedig árgus szemekkel vigyázza a másikat.

Szervezett üdülés lévén, az állomásra busz szállítja őket. Ki is érnek egy órával a vonat indulása előtt az állomásra. „Ott van egy üres pad az árnyékban, azt el kellene foglalni!” - szól a család nyaka, elkapja a ráosztott gyermek kezét, és a saját kézipoggyászát, sietve elindul a megjelölt irányba. A család feje is „felkapja” a saját három csomagját, s odaszól a másik gyermeknek, hogy „Gyere utánam” majd elindul ő is a busz másik oldalán található pad felé abban tudatban, hogy a gyermek követi. Már szinte odaér, amikor felesége, ki épp letette a csomagjait visszafordul.

- Hol van Melike? – kérdezi.

No, több se kell a családfőnek, lecsapja a két csomagot az út közepén, s szalad vissza a buszhoz.

- Melikeee! Hol vagy?

Válasz nem érkezik, s amikor visszaér a busz mellé, ahol még néhányan szedegették ki a csomagokat, a csomagtartóból, Melike sehol.

- Melikeee! Hol vagy? – kiáltja kétségbeesetten, megszólítva fűt-fát, ide-oda futkorászva, hogy nem láttak egy piros pöttyös kendős 5 éves forma barna kislányt? De hát mindenki a saját csomagjaival volt elfoglalva senki sem figyelte.

- Arra szaladt! – mutatott végre valaki a sínek irányába. – Meg akartam fogni, de kitépte a kezét a kezemből, és elszaladt.

- Jesszusom! – eredt futásnak az apa.

A busz csomagtartójánál hosszú sort kellett állni. Melike nagyon unta a várakozást. Voltak érdekesebb dolgok is, mint nézni, ahogyan másik veszik ki a csomagokat a csomagtartóból… Például az a kék színű lepke. Hallotta ugyan, hogy édesapja rászólt, hogy „Gyere utánam!” de hát azt a kék színű lepkét még nézni kellett egy picit… Mire megfordult, hogy kövesse édesapját, az már befordult az autó mellett.

- Jaj! Itt hagytak! – esett pánikba. – Vajon hova mentek? A vonathoz! Oda indultunk! - eredt futásnak. Alig tett 10-15 lépést, egy bácsi megfogta a karját, s valamit mondott neki románul. Nem értette. „Sohase menj el idegennel! Vannak rossz emberek, akik elrabolják a gyermekeket!” – villant az eszébe a szülői tanács. Kétségbeesetten rángatta a kezét, s a harmadik rándítással sikerült szabaddá tennie a csuklóját. Még hallotta, hogy a néni kiált utána valamit, de hát ő románul ne tudott. Ettől aztán még jobban megijedt: „Jaj, hol vannak a szüleim, el akartak rabolni, s ők itt hagytak!”

Ahogy elhaladt az állomás sarka elé, eléje tárolnak a vágányok. Legalább 5 teher- és három személyvonatot látott. Az egyik személyvonat éppen érkezett. Lassított.

- Jaj, megy is el a vonat! – próbált még gyorsabban szaladni feléje. A vonat erőset sípolt. A mozdonyvezető meglátta a felé futó kislányt. Ám a kislány nem állt meg, hanem még kétségbeesettebben futott feléje. .

Az édesapja rémülten futott a peron irányába. Ahogy elhagyta az állomás sarkát, pillanatra megállt, s körülnézett.

- Melike! Melikeee! Hol vagy? – kiabálta. – Nem láttak egy… - próbált érdeklődni, de még be se fejezte a mondatot, már észre is vette a vonat elé szaladó Melikét. – Állj meg, Melikeee! – kiáltotta torka szakadtából, de Melike nem hallotta, futott tovább.

Ahogy csak bírt, szaladt utána. – Jaj, Melike ér a vonat elé hamarább, vagy utol tudom érni? Az érkező vonat még egyet füttyentett figyelmeztetően. Az apa megbotlott, majdnem hasra esett, egyik tenyerével az aszfaltot érintve visszakapta futás közben elvesztett egyensúlyát. Még 15 méter… a vonat fékez, de még sebesen jön … még 10 méter… vajon beéri idejében? Már nem is kiáltott, utána, hogy azzal se veszítsen energiát, a futásra koncentrált, Még 2 méter…

Melike észrevette, hogy valaki szalad utána. Talán az apja hangját is hallotta, de ijedtében nem ismerte fel, s nem értette? Vagy értette, s azt hitte, a bácsi, aki el akarja rabolni, azt kiált utána, hogy álljon meg? A háta mögötti trappolás még jobban megijesztette. Ina szakadtából rohant a vonat felé. Talán ha eléri a vonatot, amelyen a szülei vannak.. Akkor megmenekül, mert az édesapja megvédi a rossz bácsitól, aki el akarja rabolni… Még egy kicsi van… Szerencsére erre jön a vonat. Jaj, a lépések egyre közelednek… Jaj, eléri-e a vonatot idejében?

Jaj, - gondolta az apa, a vonat nagyon közel van… Még egy lépés… Elkapta! Melike nagyot rántott magán, kitépte magát az apa kezéből. Jaj, neeee! A vonat mindjárt ideér, s már elértem… S másodszorra már erősen fogta meg a kislányt, két kézzel. A következő pillanatban a vonat még egy nagyot sípolva elrobogott mellettük.

Melike sikítása talán a vonatot is túlszárnyalta. Érezte, hogy a levegőbe emelik, s megfordítják. A következő pillanatban megismerte az apját. Szorosan átölelte a nyakát, s kétségbeesetten kapaszkodott belé.

- Jaj, hogy megijedtem, hogy a vonat alá futsz! – rogyott le vele a földre az édesapja nem törődve mibe ül bele a fehér nadrágjával.

- El akartak rabolni… El akartak rabolni… ismételgette a kislány.

- Nem akart senki elrabolni, a bácsi segíteni akart neked, hogy megtalálj minket... Azt hitted otthagytunk?

- Igeeen... - görbült le a kislány szája.

- Sírjál nyugodtan… Jegyezd meg, hogy bármilyen rosszat is tegyél, soha de soha nem hagyunk el! Ha valaha még megtörténik, hogy elvesztesz a szemed elől, állj meg egy helyben és kiabálj… Ne menj el sehova, mert nehezebben találunk meg. S látod milyen veszélybe sodorhatod magad?

Ekkor már édesanyja is megjelent, miután a másik gyerkőcre rákiabált, hogy itt maradsz, bármi történjék is!

S mindezért ki volt a hibás? Egy és egyedül? Azt rád bízom találd ki kedves olvasó…