"Egy esős vasárnap délután..."

/CZAGA/

Esik, fúj,- nem is kicsit -, a kutyát nem verik ki ilyen időben. Újra indítottam a fűtést, mert inkább éhezzek, mint fázzak.

Mit lehet csinálni egy ilyen délután - persze azon kívül? A vasárnap délután a lazítás, pihenés ideje. Jól esik ebéd után bevackolni a fotelbe, vagy a kanapéra, szundikálni, olvasni rejtvényt fejteni. Jó lenne, egy könnyű, derűs filmet is megnézni a TV-ben!

Na, ez az, ami szinte lehetetlen! Mondjuk, én, csak a kereskedelmi kanálisok vonatkozásában tudok nyilatkozni, mert a királyit nem nézem, cca. húsz éve. (onnan hazudták nekem a legtöbbet, bele a pofámba,

ezért az öri-hari!)

Nem tudom pontosan, de 15-20 filmnél nem lehet több az, amit vasárnap délutáni lazításul sugároznak a nézőknek. Piedone veri a rossz fiúkat, Lütyő őrmester idétlenkedik, Eddy Murphy (tán még ez elfogadható lenne

humorát, sztoriját tekintve, ha nem hetente sugároznák valahol) nyomoz, Jerry Lee gyomor-problémákkal küzd, mert lenyelt egy microchipet, Robin Williams női ruhában...stb...csupa bugyuta, igénytelen, unalomig ismételt film. Szerintem fizetnek a csatornának, ha sugározza valamelyiket.

A műsor szerkesztő fő igazgató a vasárnapi szerkesztést valószínűleg a takarító nénire bízza. Mi meg nézhetjük Mari néni kedvenc filmjeit. Már csak esténként kapcsolom be a butító dobozt, néha nézem is. Elgondolkodom - a punnyadás alkalmas erre a tevékenységre - azon, hogy hová tűnt a sajtó-média szabályaiból a feladatuk fontossága. A tényszerű, elfogulatlan tájékoztatás, a leírt, kimondott szó mellé tartozó felelősség, az emberek "művelése". Nem lejjebb, hanem feljebb emelni a nívót. Persze, tudom: nézettség, reklám, profit.

Már megint a szekér van elöl, nem a ló.

Rengetegen vagyunk, akik alig nézünk TV-t a fenti nívótlanság okán. Meg merem kockáztatni, vagyunk annyian, mint akik a jelenlegi nézettséget adják.

Meg kellene próbálni magasabb szintű műsorok sugárzását, és akkor mi is "visszaszoknánk".Esetleg, a beszűkült, átlag alatti nézők szellemi szintjén is emelnének valamennyit a jobb műsorok. Ha nem lesz változás, egyre többen leszünk, akik nem néznek, sőt, nem is vesznek TV-t.

Mikor az előző készülékem lecseréltem, a fő szempont a következő volt: olcsó, esetleg másra is használható legyen, költözéskor hasznos, ha könnyű.

Tescoban vettem: 5 kg. vas ággyal, DVD, CD lejátszó is be van építve, PC-re kapcsolható monitornak. Márkáját életemben nem hallottam, még csak nem is kínai. Amennyit én használom, arra megfelel.

Nahát, lassan eltelik a délután, észre sem vettem.

Olvastam, gondolatban megváltottam a világot, írtam is.

Amúgy öregasszonyosan, konvektor mellé húzott fotelben, macskával az ölemben, teázgatva,lazán.

"Egy esős vasárnap délután..." dúdolgatom, hallgassátok csak:

Anyának lenni ...

/CZAGA/

Amikor megérzed, - mert a tested jelez -, hogy új élet fejlődik benned, elönti szíved az öröm, a büszkeség. Aztán, végig aggódod a kilenc hónapot, mert, - bár minden tőled telhetőt megtettél-, óvtad Őt is, magad is , nem lehetsz biztos abban, mit szánt neked a sors.

Amikor elönt a fájdalom, kiszakad belőled egy részed, mindketten sírtok. Karodban tartod meggyötört kis testét, - küzdelmes útja volt -, olyan védtelen, gyámolításra szorul.

A kín könnyei öröm könnyekké változnak, és már aggódva figyeled, amint elveszik tőled, hogy ellássák, fürösszék, öltöztessék.

Nem akarod elengedni, Te akarod Őt gondozni, és az öröm és boldogság mellett ott liheg a nyakadba a féltés és az aggodalom.

És ez így lesz, amíg élsz.

Gondozod, tanítod, óvod, félted, mint a kincset.

Szíved szakad, mikor reggelente ott hagyod az óvodában, iskolában.

Szíved szakad, mikor szerelmes lesz, Vele örülsz, ha boldog, vele sírsz, ha szomorú.

Szíved szakad, mikor gyönyörű menyasszonyként máshoz köti életét, ugyan akkor boldog vagy, mert Ő is az.

Milliószor szakad szíved, ha elengedted is, ha máshol él, ritkábban találkoztok.

Vele örülsz, szomorkodsz, büszke vagy, és féltő. Egyek vagytok, bár mi történjék is.

Amikor Ő is anya lesz, akkor rád, mint nagymamára mennyei boldogság vár.

Egy ilyen nap, mint a mai, feledtet minden mást, nem marad életedből, csak a boldog öröm. Mikor nyakadba csüng, az a férfiasan tartózkodó, büszke, hét éves fiúcska, aki, most félre tesz minden huncutságot, csak a végtelen szeretet köt össze benneteket, anyja szeme is könnyes lesz, nem csak a tied.

Azért köszöntenek, mert Anya vagyok; pedig én vagyok az, aki végtelen hálát érzek, és köszönettel tartozom a sorsnak, természetnek, Istennek azért, hogy anya, nagymama lehetek.

Áldott állapot, amely addig tart, amíg élek.

--

Czakó Gabriella

Pitypang

/CZAGA/

Alighogy megérezte a Nap fényét, máris felé fordulva kitárta élénk sárga szirmait, és szívta magába az erőt adó fényt. Vékony, gyenge, hosszúra nőtt szára együtt táncolt a szellővel, amely pajkosan megölelte. Erősnek, teljesnek érezte magát, a Föld adta táplálék, melyet szívós gyökerekkel vívott csatában sikerült megkaparintani, hozzá a Nap ereje megtette hatását.

Hosszú száráról látta társait, és örült, hogy még milyen sokan vannak. Hiába a kő rengeteg, a városi bűz, a kutyák, emberek kíméletlen lábai, mindezek ellenére, itt, a város szívében, ebben a keskeny, zöld sávban, sokan vannak, csak úgy sárgállik körötte minden.

Még néhány nap, amíg pompázhat, aztán beteljesedik sorsa. Sárga szirmai lassan összetöpörödnek, majd elszáradnak átadva helyüket az eddig védett, féltve óvott, ettől nagyra nőtt hó pihe szerű labdának.

A hosszú szár hajladozik a szellőben, de még nem engedi el a pihéit, még erősödniük kell, hogy kibírják a földben jövő tavaszig. Amikor eljön az ideje, lágyan hajladozva, óvatosan elengedi őket, és a játszi tavaszi szellő, hátára kapva a kis pihéket, elviszi, messze, messze, majd elengedve azok levitorláznak a földre. Megbújva,

beolvadnak, helyet keresnek maguknak a hosszú pihenőre.

Hogy hová kerülnek, attól függ a sorsuk. Koszorúba fonják vidám kislányok, letapossák-e őket óvatlan,

kegyetlenek? Lehet, hogy egyik-másik a bűzös város kockakövei közti résben leli meg a helyét, tavasszal aztán ámulatba hozva egy jó lelket.

Az is lehet, hogy a forgalmas autóút melleti keskeny földsávban virítanak majd, mint ezek itt, szemembe, lelkembe hozva a szépséget, vidámságot.

Figyelmeztetnek a természet erejére, mely nem hagyja magát, és annak, aki szereti, tiszteli, egy ilyen szívós, aprócska virág bearanyozza a napját.

Czakó Gabriella:

Porszem

Megvirradt 12.-én reggel is. Szomorkás, esős, borús nap lett. Jel? Dehogy!!! Ugyan már, csak a Természet teszi a dolgát. Ő irányít mindent, könnyező felhőt, sápatag Napot, vihart, lágy, áprilisi szellőt Ezt a hűvöskéset is, amelyen tova libbenek innen - oda, onnan - ide, ahogy lavírozok a földközeli szférában. Ahogy illik egy porszemhez, akinek, még dolga adatik, mielőtt újra eggyé válik a földdel, amelyből született. Erről a földdarabról beszélek, melyet úgy hívnak: Magyarország. Ez a hazám, mert ebből a földből születtem.

"nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földben süpped el.

Itthon vagyok." /Radnóti Miklós: Nem tudhatom ... /

Porszem vagyok, de magyar porszem. Itt éltem át dühöngő viharokat, bódító, virág, gyümölcs illatú nyarakat, szikrázó, csillámló zimankókat, pusztító fergetegeket, hömpölygő áradatokat. Megtapadok egy öreg fa törzsén, pihenek egy pókhálón, kedvező szellőre várva, amely elrepít olyan vidékre, ahol szilárd földet találok, ahol

már nincs ingovány, mocsár, posvány. Most, ha lenézek, azt látok; várnom kell, amíg megszikkad, igazi földdé válik, ahol békében térhetek vissza abba a rögbe, ahonnan elindultam.

Miközben a kén-bűzös mocsár fölött kapaszkodom egy ágban, látom a szépségeket is. Gyönyörű mocsári virágok, - illatukkal űzöm el a bűzt -, néhány zöldellő zsombék, ahová odasurran néhány kósza napsugár. Víz cseppek szivárványt varázsolnak, édes pihenésre csábítva.

Pihentemben, - fél szemmel - látom, odafönn, kavargó lég örvényben tülekednek, emelkednek, aláhullnak azok, akik magasra törtek, pedig a gravitáció ott is hat. Becsukom a szemem, ne is lássam. Nekem itt dolgom van!

Élnem kell, legyen fönn bármilyen forgatag, nem veszek részt benne, elkerülöm, messze, nehogy bekapjon az örvény. Meg kell tanulnom mindent túlélni, és ezt meg kell osztanom másokkal is, mert sokan vagyunk, szürke porszemek. Aztán, ha már átadtam tapasztalataimat, megkeresem a helyem, és nyugodni térek.

Talán egy porszem is képes hozzáadni valamit, ahhoz, hogy a Föld jobb legyen.

LEANDER

/CZAGA/

A pince sarkában álldogál, megszokott dézsájában. Karvastagságú törzse kérgesre öregedett, ágai csupaszok.

De, valami történik, érzi. Lassan ébredezik, tudja, hamarosan jönnek érte, és felviszik szabadba, és újra életre kelhet, mert napfény éri, langyos fuvallat fújja el a téli kábulatot. Visszagondol ifjú korára, mikor egy kedves asszony dédelgette, kis cserépben nevelgette, gondozta. Bár fájdalmas volt anyjától elvágattatni, ez a szeretet, amit kapott, múlasztotta, feledtette a sebet. Háláját pompázatos virágokkal mutatta ki. A sok gondoskodásnak köszönhetően gyönyörű fává növekedett, dézsát kapott, hogy gyökerei is jól érezzék magukat.

Rengeteg, dús, csodaszép virágot nevelt, vitték is sarjait az emberek. Amikor a Nap elfáradt, hűvös szél elfújta a szirmokat, érezte, eljött a pihenés ideje. Levelei megsárgultak, lehullottak, kábaság lett úrrá rajta.

Ilyenkor a gondos kezek levitték a pince sötétjébe, hogy békésen pihenhessen, készülhessen a következő tavaszra.

Most...most, majd újra jönnek, és felviszik a fénybe, a melegre.

A férfi szomorúan nézte az öreg növényt. Ápolta, gondozta, tápszerekkel, új, gazdag földdel segítette, és mégis, alig fakadt rügye, csenevészek a levelei, kevéske virágja is halovány, szimpla.

Nézi az öreg fát...

Emlékszik, mikor Édeske (a felesége) hazahozta a kis sarjat, két marka között, mint egy kismadarat.

Látja boldogságát, mikor az első bimbók fesledezni kezdtek, örömét, mikor kinőtte első cserepét.

Édeske már rég nincs...a fa emlékezteti a régi, szép időkre.

Mindíg úgy érezte, hogy a leander, meg ő, együtt őrzik Édeske emlékét.

Most szomorú.

Szegény leander, hosszú évekig társa volt, most - úgy látszik, - nélküle kell emlékeznie, mindkettőjükre.

A leander is szomorú. Érzi, nem tud már tovább élni. Lejárt az ideje.

Másnap reggel, elhullajtott virágocskák, levélkék borítják a dézsa földjét.

A kérges törzs - mint egy totemoszlop - holtában is emlékeket őriz.

A piros ruhás kislány

/ SZAGA/

- Add a kezed, - szól halkan, szinte suttogva, a középkorú, őszbe fordult hajú asszony a kislányhoz. Az, szótlanul nyújtja kezét.

Szorong. Ez a szag...útálatos. Ha orvoshoz viszik, ott is ilyen szag van. Itt nem lát orvost, ez nem rendelő, ez kórház. Igaz, itt is lát fehér köpenyeseket, de ezek nem miatta vannak itt.

Apu azt mondta reggel, ebéd után meglátogatjuk Anyut. Most itt vannak, és ő fél, mert NEM EMLÉKSZIK!. Nagyon töri a kis fejét, hogy sikerüljön felidézni Anyu arcát.

Csak a barna hajára emlékszik, azt gyakran fésülgette, mikor még együtt voltak hárman.

Aztán jött a nagynénje, és elvitte vidékre, mert Anyu kórházba ment, Apu meg éjszaka is dolgozik.

De, majd Anyut meggyógyítják, és akkor hazaengedik, és ő is hazamegy, és együtt lesznek megint, mind a hárman.

Már nagyon régen nem látta Anyut.

Ott, vidéken nagyon jó! Van cica, sok rokon, játszó társak,...Anyu egyre ritkábban hiányzott. Apu sokszor jött megnézni, hogy van, eszik-e rendesen, hozott kifestőt, meg matricákat, és mesélt Anyuról is.

Most itt van a kórházban, és mindjárt találkoznak. Izgatott, még a tenyere is izzad.

Másik nagynénje, - fehér köpenyes, itt dolgozik a kórházban -, megáll egy csukott ajtó előtt.

- Várjatok egy kicsit. - mondja, majd bemegy. Várnak.

A kislány komoly, ráncolja homlokát, ahogy emlékezni próbál. A kezét szorongató asszony igazgatja a kis fehér, piké gallért, kisimítja a piros ruhácskát, eligazgatja a rakoncátlan, barna fürtöket. A kislány dermedten tűri.

Aztán, nyílik az ajtó.

- Gyere, anyukád vár! - szól a fehér köpenyes, és gyöngéden betolja a kislányt a kórterembe.

A kislány megáll az ajtóban.

A kórteremben két ágy van, mind a kettőben sötét hajú néni fekszik.

Tanácstalan, zavarban van, MELYIK AZ ANYUKÁM!?!?

Tétován elindul bal felé, de ebben a pillanatban a jobb oldali ágynál felgyullad a lámpa.

És tudja, érzi, - ez a jel, oda kell mennie!

- Anyuci! - kiált, és szalad, kitárt karokkal, öleli azt az asszonyt, akiről azt gondolja, Ő Anyu.

Anyu sír. Azt mondja, örömében, mert, milyen nagyra nőtt az ő négy éves kislánya.

Puha, pici kezecskék törölgetik a hulló könnyeket, simítják a barna, hullámos hajat... Igen!!! Ezt megismeri a keze, de a szeme nem látja Anyut. Idegen, sovány, csontos arc, könnyektől vöröslő szem...

Csacsog, mesél, verset mond, - tudja, ezt várják el tőle. Ilyennek kell lenni Anyuci jó és okos kislányának. Beszélgetnek arról, hogy majd nemsokára otthon lesznek, hárman, Apuval, - de érzi, hogy ez nem igaz. Már soha nem lesz olyan, mint régen. Ez az Anyu, már nem AZ, és nem is fog hazajönni.

Kicsit elszomorodik,de, csak úgy, hogy ne játszódjék az arcán. Erővel eszébe idézi a szép, vidéki életet, a barátságos estéket, a barát nőit, és kis szíve máris derűsebb.

Anyu megmutatja hasán a sebet, ahol megoperálták. Barna csíkokat lát.

Később, Anyu azt mondja, hogy legyen szófogadó, egyen meg mindent, amit a nagynénje elé tesz, és meglátja, minden rendben lesz.

Aztán valaki kézen fogja és kivezeti a kórteremből.

Még az ajtóból visszafordul, vidáman integet, puszit dob, és megígéri, hogy jó lesz.

Nem sír. Csak ő nem sír. Nem néz a többiekre, nem akarja zavarba hozni Őket.

Aztán, határozottan megfogja szipogó nagynénje remegő kezét, és nagy léptekkel elindul.

- Menjünk már innen!! - szól éles hangon, és húzza maga után ki, a szabadba.

És a piros ruhás kislány elindul az Életbe - ahol már nincs Anyu.

--

Cakó Gabriella