Felemás vers

Milyen sokszor foltozgattam én magam.

A rongyok mintha újak lettek volna.

Mindig valami szép reménnyel díszlett,

és a remény írtam mindig a dalba.

A fájdalomról mondtam mesét, mintha

más érzést már nem ismerne a lelkem,

de örömódát írni nem a formám,

én sohasem a szépre emlékeztem.

Ideje már felednem mind a rosszat,

és boldogságról is mesélni neked,

szerelmekről, vagy a zöldellő fákról,

unokáról, akit nagyon szeretek.

Egy lopott csókról templom ajtó mögött,

és meleg női kézről a kezemben.

Pici mellről, és reszkető titokról,

és vágyról, ami égett a szemekben.

Szép emlékeim akadnak hát bőven,

hiszen bennem sokszor élt a szerelem,

de a bánatom elfoglalt most engem,

és az örömet így benned keresem.

Kolumbán Jenő:

Cserben hagyott gép

Munkás vagyok, bár kezem

szerszámot már régen fogott,

halott a robajló óriás, a gyár,

a folyékony acél megfagyott.

A csarnokban patkány se szaladgál

elfogyott mind a kaja maradék,

az eltévedt rigó is tovaszáll innen,

az üzem rozsdálló csendes vidék.

Valaha itt élő gépek dübörögtek,

értőn alakult a fehéren izzó acél.

A munkások szerszámot emeltek,

és értették amit az anyag beszél.

A felvert porban árnyékukat látom,

tudom, hogy kinek mi volt a dolga,

ha megvalósulna egyszer az álmom

a melósnak újra lenne itt munka.

Hiába égetett a kemence meleg,

és sütött a forró buga nagyon,

büszke voltál, hogy munkás a neved,

és szilárd voltál, mint a vasbeton.

Az árnyékok eltűnnek, mint a régi

bakancs nyomok a padozat lemezen,

csend van, a bugát nem hengerli senki,

ez a némaság olyan halott-idegen.

Szemrehányóan néz rám a gép:

"Kenyeret mindig adtam neked.

Hova tűntél hát munkás haver,

miért nincs a kapcsolón kezed?"

Mit mondjak neki, hallgatok

nincs mentségem, se indokom.

Cserben hagytam gép barátom,

és itt belül valami fáj nagyon.

2013.11.09.

Álmomban

Mesélj nekem,mert érdekel.

Mondd el,milyen ha a szél,

a szoknyád alá térdepel,

és vad vágyakról beszél.

Mondd el milyen a napsütés,

lágyan érinti melled,

hideg jég eperszemen,és

kéj önti el a tested...

Meséld el minden szép titkod,

legalább álmodozzam,

milyen lehet együtt veled...?

Elgondolkodom hosszan.

Ölelhetnélek szél helyett,

és lehetnék jég kocka.

Vágyadat én ébreszthetném.

Enyém lennél,álmomba'.

2014.08.17.

Tündérem

Nem pergetett virágmagot.

Nem találtam a nyomát.

Nem nőtt virág hosszú sorban

megmutatni otthonát.

Mezítláb sétált a réten,

nem hajlott fű alatta,

tündérként tűnt az erdőbe,

fájt a szívem miatta.

Most is látom karcsúságát,

lenge, büszke termetét.

Álmaim sok szép virágát

kis kacsója szórta szét.

1974.09.20-2015.08.13.

Elengedlek a mának

Melledet add a kezembe

rózsaszín bimbó, virág.

Halk sikollyal az életemben

tegyél még egy csodát.

Hideg kezemet melegítsd

tüzes combod között,

legyél te felül, hogy elrepíts

szikrázó csillag fölött.

Lágyan ringató mozdulatod

emeljen fel az égbe,

hagy legyek utolsó csillagod

közelgő sötétségben.

Szám kiszáradt, pillám nehéz.

A lelkemmel látlak

Kezem míg simogatva becéz

elengedlek a mának.

2013.11.19.

Bolond boldogsága.

Arcodon torz vigyor.

Nincs semminek ára,

mindenki rád tipor.

Hívhatnak bárminek,

te azon csak röhögsz,

nem néznek semminek,

ezért sem hőbörögsz.

Nem érted a világ

miért is lett ilyen.

Elfoglal egy virág

simítod szelíden.

Nem ártasz senkinek,

de mindig bántanak.

Részvétlen vad kezek

egyre csak rángatnak.

Te pedig csak élni

szeretnél kicsit még...

Simogatást kapni

amiből nem elég.

Testvérem vagy nekem,

én nem is titkolom.

A sorsod egy velem

én ezt rég jól tudom.

Rajtam is nevetnek,

kevesen szeretnek,

bolondnak neveznek.

Magamért megvetnek.

De én csak mosolygok

belül meg fáj nagyon,

ha élni nem hagynak

akkor majd álmodom,

hogy rendben van minden.

Életem kész öröm.

Szívembe ne nézzél!

Magamhoz sincs közöm.

Megakadt lélegzet,

meleg kéz kezemben...

Álmomban létezett

egy bolond bőrömben...

Temessetek arccal lefelé!

Temessetek engem arccal lefelé!

Ne lássam többet rög fölött a napot,

és vágyaimtól amik szívem tépték,

ne látszódjanak a boldog másnapok.

Eltiportam virágaim, és köptem

az életemre egyet, de jó nagyot.

Pofon vágtam, aki szeretett engem,

és sohasem vártam derűs holnapot.

De nem bánom azt, hogy így kellett élnem,

mert nekem az élet mindig nehéz volt,

és könnyen elmúló, de szabad dühöm

mint egy kóbor kutya, egyre csak csaholt.

Azt kiáltom, hogy nem hiszem az Istent.

Lehet, hogy ezzel én rút bűnös vagyok.

Nem baj, mert mindig kedvem szerint éltem,

próbáltam úgy élni, mint a szabadok.

Senkinek se jövök már számadással,

magammal számolom el az életem.

Mindenkinek, akivel csatát vívtam

ott hagytam a szívén saját kéz jegyem.

Sosem bújok én szóvirágok mögé,

megmutatom a megsebzett lelkemet.

Kit érdekel, hogy tőrt döföl, vagy csókolsz!

Önérzetemen már nem ejthetsz sebet.

Kikerülhetsz, és megtagadhatsz engem.

Nem vagyok én Isten, tehát bátran tedd,

és ha úgy érzed, nem te érted éltem

síromon kecskédet legeltetheted.

Kit érdekel, hogy mi is lesz azután,

hogy holtan szemem föld mélyét kutatja.

Temessetek engem arccal lefelé,

hagy sétáljon ki szememből giliszta.

Nem kell nekem, hogy őrizzél engemet.

A semminek minek fognád a kezét?

Engedd el bátran a múló létemet,

és legyen porom a szélbe szórt szemét.

Volt saját sziklám

Tévelygő vak koldusa a létnek,

az összevissza utak bogozója,

vagyok a rossz álmok bohóca

felmentést sohasem kérek.

Taposom az erdő tört avarját

vállamra halálra szánt levél hull,

ember a száraz ágtól se tanul

járatja velem a sors a bolondját.

Valamikor volt saját sziklám.

Gyerekkoromban ott üldögéltem

magamnak mindent elmeséltem,

magányom akkor nem talált rám.

Hiába keresem már azt a követ

az oda vezető út rég elveszett,

és nem találok én olyan helyet

ahol még békét lelhetek.

Most riaszt az erdő titkos csöndje

békétlenül reccsen egy száraz ág,

innen is bűnösként osonok tovább,

veszett a természet tiszta rendje.

A máskor békés csend ellenséges,

egy rém lapul minden bokor alatt,

az idő megállt percet sem halad,

és rájövök hogy önmagamtól félek.

Múlandóság

Szél tépte öreg fatörzsek,

és vihar gyötörte ágak

reccsenve földre ledőlnek,

elszáradásukra várnak.

Múlandóságnak szobrai,

bár alattuk újak nőnek,

és a bevégzett útjaik

utódokban ismétlődnek.

De az ő álmuk véget ért,

már olyan fa nem lesz többé

ki a dőltre hasonlítana,

és ez így lesz mindörökké.

Tétovázva

Már én nem szólítalak meg,

csak mint menekülő bogár,

vékony gallyán inog, billeg,

és éles madár csőrre vár,

oly rettegve nézlek, némán.

A szavad penge - fájdalom.

Szemed csúfolódva néz rám.

Neked írt versem eldobom.

Séta a Garadna partján

Vízben villámló vad pisztrángok.

Fecsegve csicsereg a zúgó.

Foltos szalamandrát is látok.

Patakot befogadja vén tó.

Hidat dőlt fák vernek fölötte,

sárga virágok nyílnak partján.

Keserű lapuk zöld mezeje.

Víz mellett kanyarog a sétány.

Körben a vidáman nagy hegyek,

örökkévalóság szobrai,

őriznek engem, amíg megyek,

szavukat álomban hallani.

Ma hétköznapi csend az úton,

csak néha jön szembe valaki.

Magamnak a békét tanítom,

itt csend üvöltést sem hallani.

Burkolja vad szívemet béke,

oly csendes, meleg, és emberi.

Bősz harcaim hangos emléke

csendemet zavarni nem meri.

De a kanyargó sétány végén

dübörögve zúg, zeng a város...

Életem fájó pengeélen.

Darabokra esnek az álmok.

Enyém az út, az álom

Parnasszus lábáig jutottam,

de megmászni azt már nincs erő.

Tehetség kevés, amit kaptam.

Lettem csak szavakból építő,

és verseket faragó ember.

Bután mindig kitárulkozó,

aki tudja, hogy a szó fegyver,

és ellene is fordítható.

Írom, amit a bensőm diktál.

Betartok ritmust, és száz szabályt,

és játszom az életet most már.

Szavamból mindig létem kiált.

Nem kell segítség, sem jó tanács!

Magam szabta utamat járom.

Lehet délibáb, vagy látomás,

enyém az út, enyém az álom.

Illúzió rombolás

Barlangok kitátott szája

fogakat sosem rejteget,

fogatlanul harapdálja

a rághatatlan hideget.

Szikla ormán sas sosem ül.

(olyan giccses lenne a kép)

Baromfi udvarhoz repül.

Szét futkároz a csirke nép.

Fák nem szólnak neked semmit

hiszen nincsen szájuk nekik.

Nem segítenek ők senkit,

csak költők mondják,el ne hidd.

Csodát hiába keresel,

az utak egyfelé futnak,

veled a lét nem felesel,

nem őriz téged egy csillag.

Hideg,sötét ég létezik.

Mulandóság biztos jele.

Csoda meg nem keletkezik,

azzal csak lelked van tele.

Ha lennél

Ha lennél, odabújnék hozzád,

belélegezném tiszta illatod,

ha arcomat megsimogatnád,

értelmet nyernének a holnapok.

Ha lennél, szeretnélek téged,

ölelve, ölve, ahogy csak lehet.

Beléd halnék egy békés este,

mikor szelíden szállnak fellegek.

Ha lennél, én elkerülnélek.

Hideg szavaknak vagyok pásztora.

Fájásba nem merítenélek,

inkább nekem fájjon, neked soha.

Ha lennél, akkor csak néznélek.

Elbújnék, ha felém tekintenél.

Magamtól nagyon féltenélek,

mert bennem csak egy bolond vágy zenél.

Minden perc

Megrezzen ágon egy levél.

Vízcsepp nő,lehullni készül.

Morcos, vén szikla szinte él.

Idővel mindig kibékül.

Változik változhatatlan,

kövek is el mállnak egyszer.

Semmi sem mozdíthatatlan

a változás törvény,kényszer.

Időt a változás méri,

benne létünk egy pillanat.

Minden perc életünk kéri,

és mindig kevesebb marad

Csak odabújnék

Mindig rossz pillanat ölel

mikor néma csendben lépek,

simogatásod nem kelt fel

magamban vacogva félek.

Nekem a csend a börtönöm,

és egyszerre menedékem.

Magányban soha sincs öröm

szakadék szélén a létem.

Lépnem kellene te feléd,

de a mozdulat hiányzik...

Lehet félre is értenéd,

és feszülnél pattanásig.

Nem a harc kell már énnekem,

csak meleg testedhez bújnék,

melledre tenném bús fejem,

és nyugalmat így tanulnék.

Szobor vagy

Szoborba megálmodnálak,

hűvösen hideg agyagban,

vagy egy márványban látnálak

önnön szépségedbe fagyva...

Kőrbe sétálható lennél.

Formáidon ámulna szem.

Szép, faragott kebleidnél

elidőzne képzeletem.

Rájönnék aztán, én balga,

hogy nem lehetsz vágyam tárgya.

Csak szemeknek megalkotva

vagy az anyagba bezárva.

Csak a perc

Ballagok a meleg nyárba...

Tudsz te engem még szeretni?

Te elképzelt könnyű álom

elindulsz engem keresni?

Vakon, bután, botorkálok,

a napfény talán megtalál,

magas sziklán ha megállok

meztelenné lesz ez a táj.

Csontvázig levetkőztetve

minden szép percnek szégyene,

és már régen elfelejtve

az eltelt idő lényege.

Céltalan patakként folyik

az idő. Néma álmodás.

Tenyeremben búsan bújik

az egyedül várakozás.

Kis kezedről lepke rebben,

szívemre ráesett egy kő,

életre kel minden könnyen,

csak a perc az, 'mi eltűnő.

Felemás vers

Milyen sokszor foltozgattam én magam.

A rongyok mintha újak lettek volna.

Mindig valami szép reménnyel díszlett,

és a remény írtam mindig a dalba.

A fájdalomról mondtam mesét, mintha

más érzést már nem ismerne a lelkem,

de örömódát írni nem a formám,

én sohasem a szépre emlékeztem.

Ideje már felednem mind a rosszat,

és boldogságról is mesélni neked,

szerelmekről, vagy a zöldellő fákról,

unokáról, akit nagyon szeretek.

Egy lopott csókról templom ajtó mögött,

és meleg női kézről a kezemben.

Pici mellről, és reszkető titokról,

és vágyról, ami égett a szemekben.

Szép emlékeim akadnak hát bőven,

hiszen bennem sokszor élt a szerelem,

de a bánatom elfoglalt most engem,

és az örömet így benned keresem.