Álomopálként majd ránk alkonyul

Már szikrákat csihol a lehulló éj

puha párnába bújik - kérlek ne félj

áldás a fátyol mi a szemünkre hull,

álomopálként majd ránk alkonyul.

Smaragdzöld fényeken sétál a kéj,

kő partos mostoha idő - regél

hajnalt sző újra és zihál a nap

eltévedt sikátort előttem hagy.

Fényt fújna rája az időhomály,

ha nem volna tévelygő bolond dagály,

mi elhordja mindig, csak úgy mint az éj

a zápor haját pedig fújja a szél.

Már süket a csend és hangért hajol

a csillagokból majd zenét sodor,

és eljátszik rajta, mint fényfuvolán

elfoszlott ábránd az álom nyomán.