Bajkó Katalin:

Tappancs a barátom

Anna vidám nyolcéves szőke kislány volt. Szüleivel egy kis falu szélén lakott. Mióta véget ért az iskola mindennap kiment barátnőivel a faluszéli mezőre és a derékig érő fűben szaladgáltak amíg a nap lement. Igazán boldog volt. Csak egy dolog bántotta. Édesapja messze egy nagyvárosban dolgozott. Péntek délután jött haza, és vasárnap este ment vissza. Hétköznap édesanyjával kettesben teltek a napok. Olyan jó lenne ha apa most is mesélne minden este mint régen, de kénytelen messze menni mert a környéken nincs munkahely. Anna tudta hogy értük dolgozik, megértette azt is hogy ha türelmes előbb utóbb megint minden a régi lesz. Néha mégis szomorkodott egy kicsit, de csak akkor mikor édesanyja nem látta. Felment a padlásra, és a kicsi kerek ablakon át kémlelte a tájat. A hatalmas rétet, a távoli szántóföldeket, a környező kicsi falvakat a piros tetős kis házakkal. Ettől a látványtól mindig megvigasztalódott.

Ma is itt lapult és nézelődött. Egyszerre nagyot dobbant a szíve, apa fehér autója közeledett az úton. Hiszen szerda van! Lehet hogy újra minden a régi? Futott át az agyán, és már szaladt is le a padlásról, végig a kerten egyenesen apa karjaiba. Együtt mentek be a konyhába ahol anya épp a vacsorát készítette. Meglepetésében alig tudott megszólalni.

Apa nevetve nézett végig rajtuk.

- Talán kismanókat láttok, vagy netán egy hétfejű sárkányt? Jó hírem van számotokra! Találtam végre megfelelő lakást közel a munkahelyemhez! A lakótelepen van iskola, játszótér és egy nagy közért ahol minden megkapható, nem kell messze menni.

- Ott talán én is találnék munkát!- lelkesedett anya is.

Csak Anna hallgatott. Látott egy újságban képeket amin hatalmas házak álltak szorosan egymás mellett. Keskeny fűsávok és néhány fa volt mindössze, és sok autó összezsúfolva. Szerencsére apa észrevette hogy kislánya nem osztozik örömükben.

Képeket vett elő, amin egy zöld domb oldalában kissé szétszórtan négyemeletes házak álltak. Köztük fák, hinták, padok.

- Ez lesz a te ablakod! Majd együtt választunk rá függönyt. Holnap autóba ülünk és megnézzük együtt!

Anna látva szülei örömét, és a képeket, megnyugodott: és estig együtt tervezgették új életüket.

Későre járt mikor ágyba került. Hiába volt fáradt, nem jött álom a szemére. Hirtelen egyedül érezte magát. Mi lesz a barátnőivel, nem szaladgálhat a hatalmas fűben a sokszínű illatos virágok között amik rengeteg méhecskének adnak munkát. Sokáig sírdogált majd nagy nehezen elaludt.

Egyszerre halk nesz hallatszott. A kislány felriadt. Felkapcsolta az éjjeli lámpát Az ablakpárkányon egy kicsi mackó állt. Bundája világosbarna, nyakában hosszú lobogó piros palást.

– Te ki vagy?- kérdezte Anna.

– Tappancs vagyok! Te pedig Anna.. És, ha nem tévedek: sírtál! És már megint pityeregsz! Mi bánt? Talán segíthetek...

Ezzel megpördült, de a palást rátekeredett, és a fenekére huppant. Együtt nevettek a baleseten.

- Ha lennél szíves kiszabadítani megköszönném!

– Anna ügyesen kibogozta a kék selymet, közben mindent elmesélt.

A kismedve figyelmesen végighallgatta, megértően bólogatott, majd így szólt:

- Gyere velem, mutatok valamit ami megvigasztal.

– Kézen fogta, felsegítette az ablakpárkányra, majd lassan a levegőbe emelkedtek. A kislány biztosra vette hogy csak álmodik. Egyre feljebb, és feljebb libbentek, elhagyták a fák koronáját. Minden csendes és sötét volt, mégis biztonságban érezte magát új barátjába kapaszkodva. Lenézett, még látta a házukat, de babaháznál is kisebbnek tűnt.

A hatalmas rét pedig lábtörlő méretűre zsugorodott. A távolban apró fények tömege táncolt.

– Nézd mennyi szentjánosbogár!

– Kiáltott fel, de Tappancs csak nevetett. Szempillantás alatt odaértek a fényekhez, és Anna egyszerre mindent megértett. Hiszen ez az a város aminek a képét apa ma megmutatta! Lejjebb ereszkedtek, majd helyet foglaltak egy fa tetején.

.- Mit szeretnél látni? Merre induljunk?

- Anna bizonytalanul vállat vont, mert nem tudta mi is érdekli a legjobban.

-Na, gyere csak, megmutatom a szobádat!- azzal se szó, se beszéd berepültek egy nyitott ablakon.

– Még szerencse hogy nyár van, különben sokkal nehezebb dolgunk lenne! Igazán szép kis szobád lesz, persze most még egy másik kislány lakik benne. Ők más városba költöznek mert az apukája ott kapott új állást. Ő is szomorkodott kicsit, de már örömmel várja a költözést.

- Őt is meglátogattad? –kérdezte a lányka, de máris tudta a választ.

- Megnézhetném az iskolámat?

– Látom, hamar belejöttél a mókába! Természetesen, indulhatunk!- újra felemelkedtek és meg sem álltak a tágas udvar közepén álló hatalmas épületig. Belibbentek egy ablakon. Anna csak most vette észre hogy hiába van sötét, mégis mindent jól lát. Persze a mesékben nincs lehetetlen! A teremben friss festékszag fogadta őket, de a padok már szép sorban várták az őszt.

– Én ezt a padot választanám a helyedben!- telepedett le a mackó. Viccesen kalimpált rövidke lábaival.

- Közel van az ablak, jól látod a táblát, de még sincs annyira közel hogy a tanító néni mindent észrevegyen.

– Én mindig figyelek, és semmi olyat nem csinálok amit a tanító néni nem láthat!- háborodott fel a kislány

- Tappancs nevetett, mert ő is járt iskolába.

–Jó lenne tudni kikkel fogok együtt járni!

- Akkor induljunk, mert későre jár!- nekivágtak ismét, repülés, ablak, szokás szerint. A szobában emeletes ágyban két majdnem egyforma kisfiú aludt.

Különbség csak annyi volt közöttük hogy az alsó ágyon alvó mellett nyitott füzet hevert a földön, színes dínók képeivel míg a felső csemete plüss kutyát

szorongatott.

– Ők az osztály csínytevői, Tomi és Peti. Szívesen kihasználják hogy ikrek, amúgy segítőkészek, és vidámak. Persze a plüsskutyáról és a dínókról nem

beszélnek! Még egy helyre van időnk. Keresünk neked barátnőt! - csak néhány házzal libbentek tovább. Igazi kislány szobába érkeztek. Babaház

lakóival, színes rajzok a falon, és egy helyes kis fésülködőasztal. Rajta millió csatt, gyűrűk, láncok és egyéb kellék.

-Őt Lilinek hívják, szeretne egy kiskutyát, ügyes keze van, anyukájával sok szép ruhát varr a babáinak. Szívesen látja barátnőit délutánonként. Ideje hazamenni!- Anna nem ellenkezett. Mire észbe kapott újra otthon volt.

-De kár hogy vége! Találkozunk még?

- Én mindig a barátod maradok!- válaszolt a mackó.- Neked, és minden gyermeknek. Most mennem kell, de kapsz tőlem három ajándékot. Egy

varázspálcát, amivel a levegőbe suhinthatsz és azonnal érezheted a kedvenc meződ illatát, egy ezüst tollat, amivel írhatsz nekem, és egy sípot, amivel hívhatsz! Persze nem biztos hogy azonnal tudok jönni, lehet hogy valakinek épp akkor vigasztalásra van szüksége.

- Hova küldjem a levelet?

- Nem kell mást tenned, csak nyisd ki az ablakod, várj Langyos Szellő úrfira... Ő a barátom, ha megérkezik csak engedd el a levelet, elhozza nekem, és a válasszal visszatér. Ezzel Tappancs felpattant az ablakpárkányra, meglibbentette palástját és eltűnt.

Anna vidáman ébredt. Kiszaladt a konyhába, átölelte édesanyját és felkiáltott:

-Olyan szépet álmodtam!- hirtelen elhallgatott. Tényleg álom volt? Visszasietett a szobájába.

A kis szekrényen az ágya mellett ott volt szép sorban a varázspálca, az ezüst toll, és a

síp. Hamar elrejtette őket a kis kincses dobozába, visszament a konyhába, és meglepett anyukájának csak ennyit mondott:

- Tappancs a barátom!