Egy csöppnyi szikra

még izzik bennem,

szemed gyújtotta régi tüzem.

Ébreszt a tavasz,

de a zsongás mit vártam

lelkem kertjének

csak halkan üzen.

Bibékre hull a harmatos hajnal,

fázós ház felett füst tekereg,

szerelmet nyilazó puttók repülnek,

de bimbót nem bontnak

száraz rügyek.

Az elfolyt idő átfesti a vágyat.

Mély lilába hal a bordó sziget.

Már halkul a szó, sehol kijárat,

utat téveszt a múlt.

Máshol pihen.

Rideg arcára álarcot vesz fel

a semmit kínáló szürke jelen,

de cifra nyomorát

széttépem ronggyá

bekötözni vele a fájó sebet.

Korbácsütésként érint a reggel.

Mézes teát csorgat a fény tenyere.

Ajkam zugában,

hol a rég rég nem édes,

a jövő még szunnyad.

Alig piheg.

Altat a szó, költők buja álma.

Lehet mutatód egy távoli szirt,

az utat akkor is végig kell járjad,

ha velem vagy nélkülem

ível a híd.

Legyek inkább mégis én

a Mindenséged,

támaszodban a büszke való.

Hadd maradjak ébren is

a tegnapi fényed!

A szunnyadó holnap.

Az örökkévaló.

2011.05.03.

Zsefy Zsanett