Szerelmes lett az eső a szélbe,

imádta amikor az susog,

nyári éjek csendes magányába

ahogy hordta az akácillatot.

Szerette a felkorbácsolt képet,

folyók felett dúló erejét,

megcsodálta a kis semmiségből

felduzzadó hatalmas legényt.

Messzi tájról indultak ők ketten,

útjuk gyakran találkozhatott,

az őserdő fülledt melegéből

az ég a földnek zivatart lopott.

Cseppenként mind halomba hordta,

fellegfészkében az eső suhant,

szél kísérte sivatagon túlra,

hol szívében szerelem fogant.

Csillogtatta millió kis cseppjét,

lágy permettel szórta a határt,

vagy szirmokon szikrázott kacéran,

s láb' lógázva is a szélre várt.

De hiába minden trükkös szándék,

ha rohanva tört az mindenen át,

esőfüggönyt mérgesen megtépve

pusztulást hagyott maga után.

Szerelmes volt az eső a szélbe,

de cseppekre tört benne a vágy,

így, ha fájó képek gyötrik néha,

jéggel veri máson el baját.

2010.06.28. -2018.06.22.

Zsefy Zsanett