Nem számít már nap, a perc, az óra

magányomat merre húzza-vonja,

mi lesz ha a ránc nem csupán álca,

de szemfedőmként borul e világra.

Ha néha gyötrőn visszavisz az elme,

hol bennem szülém Isten, s te a lelke,

hol templom volt az otthon, s benne zsoltár

minden ének amit hozzám szóltál,

hol elhittem, hogy én vagyok a végzet,

életemet vakon adtam néked,

mit számít már, bennem tovább él-e?

Hamis világ. Te hazudtad, értem.

Mit számít, ha félrelép az este,

ha gyógyulni már a földbe fekszem le,

ha a pirkadattal újra csak azt vágyom,

mi régen elmúlt, a boldog ifjúságom.

2010.05.29.

Zsefy Zsanett