Egyszercsak az életfává gyökerezett vágy

lomböleléséből maradó-menősen kirebbent

fészkéből két kismadár.

Utánuk csak lassan szálló pihepár 

emlékét őrizzük.

Azóta asztalcsendben fogynak a napok.

Pezsgős éjszakák buborékos fényei

verődnek vissza kótyagos álmokon.

Az otthon-meleg radiátorán kezünk

lejjebb csavar egy-két fokot.

Száradó ruhák illatában

levendulakék illúziót altat az idő.

Zizegő vánkoson száraz szirmok szúrós

érintése nyomán bizsergő sebeket ápolunk.

Álmodunk.

Majd fekete-fehérbe villan az utca.

Egy kockányi visszatérő kép széleit

bélyegfogakra csipkézi a véglegesség 

rémülete: a magány.

Ellene szemünkre kendőt szorít kezünk és

hallhatatlanná imádkozzuk a szeretnikészt.

S ha a tengernyi bánat hasadt öléből 

éled a vég, szivárványszemű szirénként 

várunk medúzacsókokra, hogy minket is 

áttetsző testébe fogadjon a mély. 

De ébredünk.

Levendulakék illúziót t ú r szét az idő.

2011.10.19.-2016.03.17.-2017.03.17.

Zsefy Zsanett

                  *

            A Medúza c. versem 1. átirata.