...a papírt bal kezébe fogta, jobbal

friss vágott dohánnyal gondosan

egy sorba beszórta, sodorta

szikkadt ujjai között, s nyelve hegyével

szálba tapasztotta mielőtt komótosan

rágyújtott.

Nem sietett. Élvezte minden percét.

Ahogy tüdőre leszívta készített még egy párat.

A dózniba csinos sorba rakta, mint a bálákat

kinn az udvarán.

A füstbe fulladt lámpafénynél bíborban

csillant meg a pohár. Fejét könyöklőn

tenyerében hagyta pihenni, míg gondolata

messze járt.

Kismargitom a keszkenőt homlokába húzva,

csakúgy magának dünnyögte, - nem is

apjukomnak mondta -: nagy már nekünk

a ház, a határ, a jószágot ellátni is egyre

jobban fáj. A dinnyefődet el kellene adni.

A disznókért sem éri meg az ár. De akkor

mibő' lesz a gyerekeknek ajándék, kabát?

- Kismargitom, ne duruzsolj már!

Kézfejéről feje az asztalra csuklott.

Kevéske bor helyett, dolgoktól kopott

életét álmodta tovább.

Néhány órára feledte a mindennapok

szürke nyomorát, míg kismargitom

szokott mozdulattal a stelázsira visszalopta

a pohárt.

2010.02.13.

Zsefy Zsanett

*

Háttérkép: Nagyapám, Szentesi Gábor