Hangjegyeket hord a Hold ezüstlő fátylán,

nem sejti a jövőt ami bizton vár rá.

Mintha benne ringna csillagos ölében,

úgy issza a holdfényt pihenős időben.

Így születik mennyből világnak a dallam,

később lelkében szól, már csak ott nem halhat.

Reményt lop az éjtől minden ébredéshez,

keserű gyermekkor akkordokban éled.

Míg a hang csendesül, befelé úgy fájul,

hasítása siklik, billentyűkön tágul,

s átívelve rögtön simítja az égre

a csodát, hogy a mát végleg megigézze.

Azt, amit már később soha meg nem hallhat,

de siketen is él benne minden dallam.

Szaporázza sorát táncoló jegyeknek,

hogyha előtörtek, máshoz elérjenek.

Nem tudja - tán érzi -, örök lesz e szépség,

holta után sem árt neki semmi kétség.

Álmodva pár évet fülének zenéről,

emlékek idézte újabb szerzeményt költ.

Kioldva szívének legsötétebb titkát:

csendből szórja széjjel harmóniák szirmát.

A Hold ezüstös fátylán csillagok feszülnek.

Hangokat szitálnak, s bennünk megcsendülnek.

2011.08.09.-2012.10.08.-2022.05.01.

Zsefy Zsanett

*

Videón: https://youtu.be/bDeiisCMttI