Egy nyugdíjasnak általában összeborzolódnak a napok. Ez az a kor, amikor már nem fontos kibogozni a hétfő tincsét a vasárnapiból. A hétköznap vagy ünnepnap közötti különbséget nem jelzi esténként az ébresztőóra beállítása. Lassan a hétvégi ebédek menüsora elveszíti megkülönböztető jellegét. Nincs akkora jelentősége a korábban megmásíthatatlan ételkoszorúnak. Ami van abból lesz ebéd. Esetleg vacsora. Az előző pillanatot is csak a kályhához visszatérve tudod folytatni. A bolt egyre távolodik, a kanál elnehezül a kezedben. Az utcán meglep, ha észrevesznek, és nem lep meg, ha nem, hiszen most is a tíz évvel ezelőtti göncödben játszod a láthatatlant a fal mellett csoszogva. A várakozásokba meszesedett gerinced egyre görbébb, és laposakat pislogsz még szeretteid mellett is. Az ölelés olykor futva közlekedik. A gondolatok leporolásra várnak, de ha szavakba próbálod önteni, a szó valahogy egyre többször beledagad a szádba. Vagy nincs kivel megosztani azt az egy falatnyit, vagy attól tartasz, hogy másnak már elment tőle az étvágya. Amikor csak élvezni kellene az életet lehet neked már nem megy. De ha van, aki éhét mégis veled csillapítja, szerencsésnek mondhatod magad. Amíg megoszthatod valakivel csillagok mellett szemed ragyogását, amíg talpalatnyi helyen sem a szűköt, de az ölelést érzed, addig körülvehet akár a csend is. Nyugodt lehetsz, mert majd éppen akkor koppan a küszöbön egypár cipősarok, amikor nem találod a járóbotod, és elkíséri bizonytalan lépteidet. Ha kell, egészen az örökkévalóságig.

2016.01.02.

Zsefy Zsanett