ÁLMODOZÓ

ezerszer is elátkoztalak

és ezerszer öntöttem szoborba

arcodat

körbecipeltem akár egy trófeát

a tökéletest

a bronzból elevent

csak lélegzetvételkor éreztem

néha hogy gipszporral tele a tüdőm

pedig vihart sem keltettem

azt hittem tökéletest alkottam

elfelejtettem hogy én is csupán

újraélesztett szikra vagyok

szunnyadó tűzből mentettek

ördögökkel szövetkező angyalok

ÖNÁMÍTÓ

elhittem hogy a rossz

behunyt szemem káprázata

eltűnik ha nézlek

akár a háztetőkre vackolódott köd

ha rátelepszik a nap

és én semmit sem ronthattam meg benned

amit magamban nem akartam

hogy örökre befoghattam és szétszórva

osztogathatom a napot

szívből tenyérből akár félszavakon át

az árnyék csak más dimenzióban követhet

mert itt mindig úgy ragyog

hogy nem is ismerik az éjszakát

ILLÚZIÓ

csak a halál biztos és végleges

addig hullámfodrokként egymáshoz simulva

vagy viharban törve ha partot érünk

marad a képzelet

de abban is megtartalak

hisz úgy illeszkedünk mi az időben

mint mozaikdarabkák

mint a keresések s találkozások pillanatait

agyunkban visszajátszó filmrészletek

külön-külön és együtt is értékesek

MÁR SOHA MÁSKÉPP

már nem hagyhatlak el

mert itt élsz

minden csendben

és bennem visszhangzol

szóban

kulcszörgésben

távozásban

közeledésben

tüzeket szítva is szelíden

bár ezerszer elátkoztalak

és ezerszer is áldlak

nem szabadulhatok

érzem tovább hordozlak

hajnaltól hajnalig

sötétből cipellek sötétedésig

amíg csak ébredsz

amíg csak élek maradsz

és én maradok

2014.11.22.-2018.05.14.

Zsefy Zsanett