Szív falára árnyak ülnek,

messze nyúló emlék-füzek,

'hol fakadtak, törzs már kérges,

megtartani ág sem képes.

Gondot gombol ki és vissza

orkán szele, s könnyét issza

feledésnek vályog háza,

ablak-szemén hályog máza.

Két kezével tépné széjjel,

felriasztja minden éjjel,

hol rontotta, hol hibája?

Cipzárt húzna visszájára.

De azt veri, - dobol benne,

hiányt szabdal lélegzetbe -,

ha most mindent újra írna,

ami elmúlt 'rá' nem sírna,

ma is hagyná hadd zubogjon,

érfalakban buborogjon,

nemesedjék, mint az óbor

aranyoz ki a hordóból.

Mind 'mi fakult lényegtelen.

A fény bennünk legyen jelen.

2012.03.12.

Zsefy Zsanett

A Héttoronyból, a versem alatti hsz-ekből mentettem el, mert olyan kedves:

#17 Nagy Horváth Ilona, 2012. március 18., vasárnap, 11:49

Szerzőtársam, kedves Csilla,

mindig nézem, a papírra

költő kedved mit vet éppen,

s bár nem hallod csendes léptem,

attól én még erre járok,

művelem, mint kisdiákot

kedves magam, intve rendre,

nem szaladunk végtelenbe.

Csendes értés kell a szívhez,

a muzsika csak ott színez,

ahol szépnek magja lakoz,

s lám a lélek úgy falatoz,

csodás magyar zeneszóra,

nem törődve, hogy az óra

lassan megint delet mutat,

árnyéktalan gémes kutak,

ilyenkor csak magunk vagyunk,

szót se szólva így mulatunk.