Embedded Files
Ez a Zsefy seholsincs világa 1 - versválogatás Zsefy és Bara verseimből
A Dokkon maradanDOKK-nak minősített verseim oldala
A Dokkon maradanDOKK-nak minősített verseim oldala
A mai napig - 2023. 06.21.- a Dokkon polgári nevemen 37; nicknevemen (Bara Anna) pedig 62 maradanDOKKos versem olvasható.
A mai napig - 2023. 06.21.- a Dokkon polgári nevemen 37; nicknevemen (Bara Anna) pedig 62 maradanDOKKos versem olvasható.
*
*
Valós nevemen - Bakkné Szentesi Csilla - az első versemet (felhőkre olvadt) 2011-12-26-án töltöttem fel.
Valós nevemen - Bakkné Szentesi Csilla - az első versemet (felhőkre olvadt) 2011-12-26-án töltöttem fel.
Az utolsót (szalmaláng) 2020-08-31-én.
Az utolsót (szalmaláng) 2020-08-31-én.
252 feltöltésből lett a 37 maradós versem.
252 feltöltésből lett a 37 maradós versem.
(Bő 8 aktív év. Előtte - észrevétlenül - legalább 2 évig jártam ide olvasni, tanulni.)
(Bő 8 aktív év. Előtte - észrevétlenül - legalább 2 évig jártam ide olvasni, tanulni.)
*
*
Nicknevemen az első versemet 2018-05-18-án hoztam a bírálandokkba.
Nicknevemen az első versemet 2018-05-18-án hoztam a bírálandokkba.
*
*
Bara Anna DOKKON OLVASHATÓ MARADANDOKK VERSEI
Bara Anna DOKKON OLVASHATÓ MARADANDOKK VERSEI
65. Ha kellett
62. Kortalan
60. még nem akarom
59. marasztaló - 2
57. Ha menni, menni
56. gödörben ()
55. acélmezők
54. álomtalan
53. Téveszme
52. tört arany
51. ámítás
50. az utolsó
48. a lepedő
46. anya mackóban
45. Ajándék Apámnak, mert odafent fázik
43. alkonysorok
42. Égbe szakadt gyökereim hangján
41. időtlenül avagy “ahogy a napok rövidülnek”
40. Őszi anzix
39. érzés-forgó
38. valaha valakiért
37. időkanyar, avagy mindörökké Debrecen
36. szegény apám
35. ...aki, ha kell
33. Alkonyhalál, avagy egy költő agóniája
32. a tetszhalott -
31. a tetszhalott
30. szakítás
29. ha belopózik 1.0
28. kárörvendő abszurd elmenőben
26. életbezártak
25. alteregók
24. örökség
22. nyitna zárva, avagy valaha összetartoztak
21. Kerestelek...
20. egy falat múlt
19. összetört napok
18. ahol találkoznak az égi óceánok
17. Mielőtt kialszik szememben az utolsó szikra is...
16. ha kibillen
14. tehetetlen
13. a megváltó
12. bűnös
11. a végtelenségig
10. nyomtalanul
7. ha kifakad
3. elszakadt
2. tus
*
amitelmondenek.blogspot.com/2018/06/ez-is-en-valahol.html
"Már évek óta arra vágytam, hogy ismeretlenként valahol megmérettessem. Sajnos erre nem találtam más módot, mint - édesanyám nevéből, (Barabás Anna) - kreált névvel, Bara Annaként jelentessek meg néhány szövegemet.
"Már évek óta arra vágytam, hogy ismeretlenként valahol megmérettessem. Sajnos erre nem találtam más módot, mint - édesanyám nevéből, (Barabás Anna) - kreált névvel, Bara Annaként jelentessek meg néhány szövegemet.
Lényegében elértem, ami a célom volt:
Lényegében elértem, ami a célom volt:
ismeretlenül, záros határidőn belül (max 2 hónap) legyen a maradanDOKK-ban minimum 3 versem. Több van. " - Írtam: 2018. június 6-án.
ismeretlenül, záros határidőn belül (max 2 hónap) legyen a maradanDOKK-ban minimum 3 versem. Több van. " - Írtam: 2018. június 6-án.
*
[ A szerző további verseiért kattintson ide! ]
Bakkné Szentesi Csilla DOKKON OLVASHATÓ MARADANDOKK VERSEI:
hagyaték - avagy csillagokkal szépülő
a lelki fájdalom anatómiája (2)
[ A szerző további verseiért kattintson ide! ]
***
1.
Bakkné Szentesi Csilla
fagyos, forró
két hasonlat között hozzád bújok élni
megfagyott a világ jobb lenne nem félni
cserépszívembe már beleégtél rendre
hol itt repedt széjjel hol ott akadt szegre
gyújtóst nem találtam Isten vert e kínnal
a híd alatt alszom betakarsz papírral
karton az ég s a menny sztaniolos álom
csillagokként fogy el rajta minden lábnyom
2.
Bakkné Szentesi Csilla
Megszállott -
Ma nem tudom, hogy épp mire vágyom,
kiszakadni vagy összeforrni tán.
Bőröd alatt kellene kivárnom,
de attól tartok, hogy neked is fáj.
Rajtunk kívül lámpaerdősávok,
itt bent a sötét önálló egész.
A fejedben lenyomatom, látod,
már befészkelte magát a penész.
Az ördögűzőt kizárom, mert félek,
kiirtaná még azt is mi enyém.
Angyalok, ha jönnének, e résben
nem férnek meg, én ivódtam beléd.
3.
Bakkné Szentesi Csilla
leszakadt
szórakozottan tekergeti
a meglazult inggombot
majd sörért nyúl
és háborog
hogy megint mint a pisi
pedig az anyja is tudja
így nem szereti
felvarrhatnád
löki az inget az asszony elé de
anyja már süket és kicsit vak is
ő meg ötvenen túl csak tehetetlen
elfogadta hogy minden kész
jó volt ez így eddig
másképp szerinte lehetetlen
végül feláll - kezében tű cérna -
és dühösen megkeresi
mert elgurult
ha helyére kerül
összetarthatja még a két oldalt
anyát és fiút
4.
Bakkné Szentesi Csilla
Már a kezem se a régi ()
Olyan, mint a pergamen.
A főnökömé volt ilyen.
Bunsen égő mellett véletlenül
alkoholt öntöttek rá.
Évekig kesztyűt viselt.
Vajon hány kéz simogatta és
hány kezet érintett meg így?
Lehet ma is csak azt
az első simogatást dédelgeti.
Nyakamon gyűlnek a ráncok.
Arcom petyhüdt. A mosolyom inkább grimasz.
Gyakran magyarázom, hogy ez nem harag.
Csupán ez is eltorzult, mint annyi más.
Hét éve semmi smink. Anélkül pedig az ajtóig se.
Leszoktattam a környezetemet.
Fokozatosan, megfontolva.
Amilyen vénségemben leszek.
Kilencvenhétben kezdtem.
Apu és anyu megbetegedett.
A kezem már nem a régi.
Mégis egyre többször érzem,
valakit akkor majd jó lenne megölelni.
5.
Bakkné Szentesi Csilla
Vasárnaptól (2)
A hétfő lázgörbe. Higanyként húz fel.
De az estédbe ismét nem férek be.
Talán másnapra jut melegedből.
Az sms mást mond. Legközelebb.
A szerda ölébe fészkel a kétség.
Együtt alszunk el. Nélküled.
Az azt követő nap rád tárcsáz. Késő.
Lepedőm ráncain megült a hideg.
Pénteken simulok körvonaladra.
Az éjszaka gyötrőn körbevesz.
Szombaton kellene valamit mentsek.
Egyetlen érdemest sem lelek.
Naptáram lapjait este kitéptem.
Nélküled nincs nap. Már fel sem kelek.
6.
Bakkné Szentesi Csilla
a lelki fájdalom anatómiája (2)
előbb csak a talajt veszíted el
gyökereid a semmibe kapaszkodnak
gyomrod helyén hurokba akadt vad
lassan rád kérgesedik az idő
szívedből vértelen száraz ágak
törzsed lebénul
agysejtjeidre pókháló feszül
idegen a világ kint is bent is
a fájdalom boncasztalán
fekszel szétforgácsolva
nélküle
7.
Bakkné Szentesi Csilla
toporgó ()
már kétkedem hogy úgy jó ahogy lenne
de az sem jobb ha úgy van ahogy van
a volt is hamis bárki bármit tenne
a jövő sem lesz a mának vigasz
így nem tudom hogy mettől meddig mérjem
hogy úgy tűnjön az egész nem hazug
mert amit látok más mint amit nézek
és a hang is torzít mire hozzám jut
már kétkedem hogy tovább lehet írni
a sor eleje még semmit sem mond
a mondat végén értelmetlen sírni
ha á után más nem jutott csak pont
így hallgatok hisz nincs amit megosszak
a csend beszélne ha nem lenne zaj
a zaj mögött a csendet még nem érted
de ha kitisztul már késő lesz a jajj
8.
Bakkné Szentesi Csilla
képmás
a civakodások közötti szünetben
mindig ellágyulok
hiszen én sem vagyok különb
ahogy te se voltál más
csak idő kérdése hogy
megtagadva magunkat
kézen fogva
álmainkhoz hasonlóra pofozzuk egymást
9.
Bakkné Szentesi Csilla
Látogatás-ok ())
Valahol elvesztem,
így nem leszek útban,
sokszor fohászkodtam
lapulva a kútban.
Fent olyan fényes volt,
lent én voltam árnyék,
magamba zuhantam
pedig most felállnék.
Látom a kezeket,
egyik sem az enyém,
felemelnének tán,
ha nem lennék szerény.
Bennem egy kisördög,
a pokol sem álca,
gyakorolni járok át
a másvilágra.
10.
Bakkné Szentesi Csilla
empátia
kilencvenhét kora tavaszát részvétlen
zavarta el a visszatérő téli szél
mintha tudta volna hogy már arra a pár
slukkra sem tudsz kimenni a klinika elé
a hetekig tartó fájdalom morfiuma
a gyógyszeres szoba polcán maradt rejtve
az orvosi köpeny zsebét
hiába húzta le nap mint nap több ezres
egyre kevesebbet ért
akkor dühtől fuldokolva megtiltottad hogy adjak
úgysem kapod meg
csak azt hazudják hogy már az sem elég
tizedikén aztán eltoltad magadtól
az utolsó esélyt
még nem csukták le a szemed
amikor megérkeztem
őt percet késtem
s csak néztem azt a régi kedvest
a folyosó végén a főorvosnő trécselt
akkor láttam ott először
rájöttem honnan ismerem és odaléptem
meghalt édesapám
tudom - válaszolta
a gimiben megszokott stréber faarccal
11.
Bakkné Szentesi Csilla
Anyám hangja ()
már megfoghatatlan.
A fosztóképzős élet.
Felidézni képtelen szenvedek.
Hogy újra lássam
nekem évek múlva elő kell venni a fényképeket.
Anélkül külön-külön élesen villan még
mosolya, szeme színe, szemöldöke íve
és a szeretete erőlködés nélkül is.
De a hangja
a hangrögzítő nélkül rám örökült
kegyetlen hiány.
12.
Bakkné Szentesi Csilla
Emlékszőttes
Itt-ott megkopott,
foszló emlékszőttesek
színes fonalai közt kutakodom.
Hiányos keresztszemek közé
öltött találkozások bogát
gubancolnák ki ujjaim,
de még
gyakorlatlan kezem,
s a tű fájdalmasan talál
mellé.
Mindig a szívembe.
13.
Bakkné Szentesi Csilla
Visszajárók ()
Éjjelente a sínek közé löki.
Közben engem figyel.
Minden alkalommal előre sejtem,
mit fog tenni.
Csak állok dermedten,
újra és újra visszajátszatom
a jelenetet, amíg elhiszem:
csak álom.
A valóságban már
mindketten elmentek.
Előbb apám,
majd anyám,
akit éjjelente azóta is
a sínek közé lök.
Pedig úgy szerették egymást.
14.
Bakkné Szentesi Csilla
Néha óriás, néha törpe -
Sokáig óriásnak láttak, mint mókusok a százéves tölgyet.
Akkor még azt hitték, az a valóság amit esténként mesékbe
szőttem, hogy továbbálmodhassák. Akkor még az ismeretlenség
tárva hagyott ajtaján mellettem gondtalan szökelltek be, hogy
összeszedjék az égről a csillagkagylókat, a kerti padon felejtett
nevetéseket, a lombzúgásban bujkáló szelet, a szél szárnyára
tapadt boldog napokat. Mint törpeszívbe óriás lelke, tenyerükbe
fért az egész világ, és semmit sem féltve osztogatták számolatlanul.
Nem szóltam rájuk, hogy holnapra is hagyjatok, mert
az Üveghegyen túlról egyszer csak nem lesz visszaút!
Most itt ülök, a hegy előttem csillog. Nem látok át rajta.
Én sem látszhatok. Behunyom a szemem én, a hegynek törpe,
de nekik tán még óriás vagyok.
15.
Bakkné Szentesi Csilla
Diszharmónia
Egy sötét sarkon vártalak,
villódzott ég s a házfalak
a lámpák szünetjelében.
Tömjént sodort a szél felém,
az est lerészegült, kimért
sóhajjal legyintett képen.
Lehet zenélt vagy sírt a sín,
míg ívén átbucskázó kín
követett nyomodat félve.
Most újra ég a lámpasor,
a fénye fákon áthatol,
árnyékom szökik az égbe.
Bár kart a karba nap sem ölt,
lehet, azért a meggyötört
estek még egymásba érnek.
16.
Bakkné Szentesi Csilla
Szatír a poéta
Levetkőzött.
Minden elképzelhető helyen
kidomborította izmait.
Százhetvennél és negyvenöt kilónál
emberfeletti művelet.
A tükörről az ezüst-amalgám
peregni kezdett.
Most jöhetne az, hogy a csodálattól,
de ennél prózaibb volt a helyzet:
ántik volt és hányatott sorsú.
Légypiszkos, homályos foltjain
elkenődött a látvány.
- Micsoda fantáziátlanság! -
gondolta a csontizmú, azzal kiállt az erkélyre.
Egy pár szőrszálban.
Azt néha szétnyitotta.
Természetesen csak és kizárólag a meleg miatt
a hasára varrt rímeit megszellőztetni.
Mikor mind kinn volt, bordáit döngette:
- Íme a hím, a-kin-rím.
Évek múlva, amikor elhunyt,
a halottkém nem hitt a szemének.
Az anorexiás testén
egyetlen verse volt a tetkó.
Itt nyugszik a vén poéta,
egy verse volt, az sem téma.
Fölötte kő, hasán líra
nem sejteti, hogy Szatíra volt.
17.
Bakkné Szentesi Csilla
Elmosódott kontúrok
A hatalmas ház a kerttel lassan összement.
Elszökkent a fák fejéről az ég. Pedig
majdnem elértem, mint kis gyerek.
Egyedül csak a plafont volt nehéz.
Amíg a gémeskút felhőket döfködött,
az öreg eperfa részegre itta magát.
Néha hallottam, ahogy a viharos szélben
kicsúfolják az éjszakát.
Az idősek háta egyre csak görbült,
mire kinőttem a sok mesét. A világ meg
egykedvűen teremtett és temetett bármi lényt.
De Isten kivasalta, ami összement.
Előbb a gyerek tűnt el belőle.
És rádöbbentett a ház nem is kicsi.
A mennyezetet már nincs kivel elérjem.
A kert is kitágult. Ismét végtelen.
Minden újnak hat, pedig ódon.
Észre se vettem, úgy lettem öreg,
hogy a gémeskútra sem emlékezem.
Csak arra, hogy jobb volt.
18.
Bakkné Szentesi Csilla
De hajnalban már
a tisztaszobában az asztalon
volt kiterítve a dédmamám
sápadt arcán nyugalom
bennem félelmet keltett a halál
még most is látom a kis padon
feketében a ház előtt
ahogy a botján megpihent
majd elillant a múltidő
ahogy semmibe révedve várta a
reménytelen holnapot
kongó kolomp hangjára riadt
minden reggel
míg lejöttek az angyalok
észrevétlen élt szegény
és a mennybe is úgy szállt
szót sem ejtve aludt el éjjel
tán hallotta a "jó éjszakát!"
de hajnalban már a tisztaszobában
az asztalon volt kiterítve a dédmamám
a tisztaszobában ahol játszottunk és azt hittem hogy nincs halál
19.
Bakkné Szentesi Csilla
A szürke ereje
Elköltözött. De az arca ott maradt.
Szürkén, két dimenzióban,
a nyári zápor sötét foltjaként
az épület falán.
Még elevenként kiharapta
a fák lombjait a parkból,
hogy messzebb lásson;
naponta virágot fűzött az ereibe,
mert elhitte, jobb lehet,
és szivárványba csomagolta
a hétköznapokat,
miközben beégette retinájába
azt a pár évet. Ínségesebb időkre.
Most kinyújtott karral, arctalan tapogat,
hogy megtalálja, hol ért véget.
(Valamikor azt hitte mindent elér.)
Szívéből azóta a virágok helyén
betonacélerdő eredt az égnek,
és a bontásra érett paneltestek
plakátruhájáról
lehámlottak a színek.
Csak egy maradt érintetlen. A szürke.
Majd megszokja.
20.
Bakkné Szentesi Csilla
hárítás
nem az én bőröm
hirdeted és el is hiszed
arcodon kagylóhéj
tested meztelen csiga
a házadat magadról
te tépted le
de naponta
mészváz után kutatsz
hogy újra növeszd
sziszifuszi munka
ha mindannyiszor
saját magad metszed le
a testedről
21.
Bakkné Szentesi Csilla
Helyjeggyel a végállomásig
Az indulási oldalon lassan
elfogynak a csokrok. A kezek
másnak intenek. A fékcsikorgás
fel-felébreszt, de te ráhajtod fejed
zakatoló szívverésemre.
A csillagpernyével borított égre
füstöt sóhajt a város. A
végállomás kontúrját a szennyes
égbolt alatt is egyre tisztábban látom.
A vonatfütty felvágja az eget.
Én átszállok.
22.
Bakkné Szentesi Csilla
game over
a napok puzzle-darabkáiból
sosem tudtam kirakni egy teljeset
gyerekkoromból kimaradt ez a játék
ma is inkább azokat a régieket
keresem
eltűnt szekerek nyikorgásában
egy régi ház pincéjében
az öreg bőrönd feszülő hasában
cserépdarabban
szembogarakban
de már
a szeméttelep mélye sem őrzi
ahogy azt az egyenest sem amit
meggörbítettem
23.
Bakkné Szentesi Csilla:
találkozás
ha újra tavasztól
szédül az utca
rám feszül az éj
mint szűk kapubolt
házak falára
redőket karcol
a pirkadat fénye
léptek harmaton
mögötted árnyék
a démoni magányom
hogy nem ismerlek fel
te megbocsájtod
ha önmagammal szembejövök
24.
Bakkné Szentesi Csilla
a világ keletkezése
nagyapám ecetgyári munkás volt
minden nap hajnalban indult a gyárba
két óra gyalog és kettő vissza
nagyanyám harmincöt évesen hagyta magára
de öt gyerek álmába angyalként visszajárt
negyvenhétben nagyapám anyám és két bátyja
papírok nélkül nekivágott a határnak
egy nap rácsok mögött szalmazsákon
némi leves majd tovább puliszkáért napszámba
pedig már odaát is utálták
végül hárman elvetődtek konyárra
anyám történetéből e pár vonás minden
de nekem azóta létezik az isten
mióta ráébredtem csak a puliszkán múlt hogy
anyám apámmal találkozott
25.
Bakkné Szentesi Csilla
A túlélő halála -
(Jagos István Róbert emlékére)
az ajtó kinyílt és ő lépett
egyszerre volt kint és bent
szólt és hallgatták és
hallgatott hogy szóljanak
előtte a nézőtér tömve
a tegnapi taps súlyától roskadozva
még jelezte hogy újra elindult
de nem hitték vagy nem értették
az ajtó felé nem követte senki
rá sem döbbenhetett hogy
csak neki volt ehhez a lépéshez lába
amikor hatalmas csattanással becsapódott
nincs mester aki kinyithatná azt a zárat
26.
Bakkné Szentesi Csilla
mirtuszvirág és koszorú -
a mirtusz hajamra ráfagyott
e szent napot halál tervezte
virágok szirmait ágyadon
szétzúzta véres jégpermete
a csokorból lárva nőtt s angyalok
hazudták lepkeként ébredhetsz
de szárnyaid nem nyíltak s alkalom
nem maradt hogy velem éljed meg
mögöttem ötven év míg loholt
itt voltál anyuskám még nekem
azóta szívemben csak pokol
holtakkal bolyongok védtelen
másé a kert nekünk fájó vég
a fák már szívünkből törnek fel
az élet hatalmas játszótér
nélküled tele van szörnyekkel
hogy élek odafent apróság
a kezem nem fogja senki lent
de lehet köröttem tűz hó ár
a múltat nem töri semmi meg
27.
Bakkné Szentesi Csilla
a kapcsolat megszakadt
az e-mailek sorra visszajöttek
pedig istenhez címeztem mindegyiket
kérdéseimre már sosem kapok választ
a gépemen mindig ez az üzenet
hibás vagy nem létező e-mail cím
próbálja újra
holnap inkább tárcsázok
csak hat jegyű szám
egyszer eltalálom és akkor
a telefont ismét felveszed
hallom ahogy mondod
vigyázz magadra
majd kattanás búgó hang
de még az is szép lesz nekem
28.
Bakkné Szentesi Csilla
hagyaték - avagy csillagokkal szépülő
anyám vánkosba rejtette a hópihéket
és a fehér csendet eltette jövőnek
apám csillagaim röptette az égen
de mindkettőt visszacsentem tőle
féltem hogy szárnyra kelne velük
ami szép volt bennem
s ha a napok viharába belekerülnek
átszáguldanának másik mennybe
én meg itt maradnék fénytelenül
29.
Bara Anna/
az istentelen
akkor végig imádkozta az estét
rohadtul nem érdekelte hogy meghallgatja-e
hitte is nem is a létezését
fekete fejkendős nénék lebegtek a szeme előtt
ha kimondta a szót és a
rózsafüzérek
gyerekkorában a nyakába tette volna
nem értette miért morzsolgatják virrasztásnál
református pap keresztelte
templomba nem járt
de akkor érezte hogy el kell szakadnia
másképp beszippantja a kórház
oda a zöld lepedő alá
oda ahol a megtört szemekbe
az emlékek már nem találnak utat
oda ahonnan csak a teste vitte haza
míg a hazug agyában még mindig zakatolt
holnap biztos jobban leszel
holnap
addig még elmondok egy pár imát
30.
Bara Anna/1
tus
a nő a lába alatt összegyűlt víz tetején lebegő
hajszálakat bámulta hogy lehet hogy valahányszor
elérik a lefolyót meggondolják magukat és újra
ott tekeregnek a lába körül mindíg utálta ha a
kádból kellett kihalászni a hajcsomókat napi
száz még normális mondta az orvos neki ennyi
sosem hullt ki az undorhoz kevesebb is elég
volt most az a pár szál sem bosszantotta
beletörődött megpróbált a víz kellemes érintésére
koncentrálni feljebb vette a hőfokot és erősebb
sugárra állította a tusoló rózsáját élvezte
ahogy a tarkóját metsző forró víztől ismét
kitisztult körülötte minden a neurológus
szerint természetes dolog a kitágult erekben
jobban áramlik a vér az agy végre fellélegezhet
a samponért ösztönösen nyúlt majd felsóhajtott
ma nem volt hányingere a kemótól csak az élettől
31.
Bara Anna/2
elszakadt
sokáig be akart épülni a láncba
fényesre dörzsölt láncszemként
összefogni a messzeérő végeket
*
gyerekként képzeletében a csillagokat a
kátyukba tuszkolta hogy megcsillanjanak
az utak a lámpátlan falusi házak között
most ahogy végig döcög kopott emlékeivel
a valóságtól elszakadt utakon
ahol nem látják hogy nap mint nap
rozsdás láncszemként küszködik
mintha sziporkázna a föld az éjszakában
de már nem mer rálépni
32.
Bara Anna/3
elkerülhetetlen 1.0
kezdetben nincs halál csak a hideg
a sarkokon az ablakon minden beömlik
befér pár négyzetméterre is még minden
közeli szétsöpri a távolt idővel tágul és
szűkül majd egyre mérhetetlenebb az
ablakokat láthatatlan zsaluk csapkodják
az ajtót hiába zárod úgy lopakodik be
észre sem veszed pedig karnyújtásnyira
mégsem akarod elhinni már visszaszámol
33.
Bara Anna/4
Napkorongon a múlt
Szétnézett. Mögötte csupa elhasznált.
Előtte a még láthatatlanok.
Hátranyúlt, hogy egyet újra szemügyre vegyen.
Elképedt. Egész másképp emlékezett rá.
Most annyira szörnyűséges.
Gyorsan elképzelt egy új formát
és el kezdte gyúrni, de
alig lett szebb és sehogy sem sikerült
eltüntetni a jellemző vonásokat.
Kipróbált még egyet. Semmi változás.
Ekkor fordult a láthatatlanok felé,
de azok még nem voltak elérhetők.
Majd holnaptól - gondolta Isten
a hetedik napon.
34.
Bara Anna/5
Magatehetetlen
Szél borzol hajamba az Auguszta fái alatt.
A fenyők ágai között, mint penge utat vág,
és tovaszalad az elmúlt majd hatvan évvel,
miközben rá-rátérdel a parkra megszámolni
a remények fűszálait. Majd égig emeli kezét,
s pongyolát terít anyám vállára.
Én meg csak várom, hogy az enyészeté legyek
ezen a kis padon. Pedig köröttem nyár.
35.
Bakkné Szentesi Csilla
kéregidőm-
már nem hajt ágat
kivágott törzse kéregráncaiban
nyüzsögnek a lárvák
évgyűrűibe rügyfakadások
ágfésülő szelek
lombszaggató viharok dermedtek
és madárcsőrök gyógyító erejéhez
asszisztáló sebforrasztó idő
bizonytalanul keresi elvesztett
törzsét hajtásait az elnémult madárhangokat
fél
ha elengedi a földet
kifordult gyökerével jelezve
egy csemetével hiánya pótolható
nem láthatja ahogy égig nő a jövő
36.
Bara Anna/6
ha kifakad
haikut ír míg
szeméből rabul ejtett
képek rajzanak
37.
Bakkné Szentesi Csilla
egy korty a tegnapból
ma is veled ébredtem
mint annyi hajnalon
a nap tekergő fattyúként
magamra hagyott
nem kívánt díszlet az ég
gyűlölt másvilág
hányszor álmodtam szépnek
amíg mesélted
milyen ha mennybe szállsz
de most sajdul minden kortynyi lég
mi tartja még bennem a napot
hogy adnék belőle jó anyám
egy szusszanásnyi tegnapot
38.
Bakkné Szentesi Csilla
a hálátlan asszony
naponta kialmozza a féreglyukakat
hogy amit elnyeltek újra szem előtt legyenek
kifényesíti a halál kaszáját
hogy kedvében járva távol tartsa amíg
mindennel nem végzett
megjárja a poklot is hogy
ne nélkülözzék körülötte a meleget
kisuvickolja a párja csigaházát
hogy ne kelljen a csápjait sem mozdítani
majd félig leengedi a felhőrolettát
hogy a párhuzamoktól elvakított áldott jó ember
végre megláthassa üvegtestét ami
egy régen hallott köszönömtől is
szétporlik
39.
Bakkné Szentesi Csilla
költözők-
foghíjas napküllők között
ismét útra kelt a nyár
gólyaszárnyak mentik
a földrészek felett
madárcsőrök kottáznak
kísérő zenét s
mielőtt összecsomagolnák
a fecskék a melódiát
elpróbálják esténként
az ablakom előtt
szívemben
félelemrögök gyűlnek
benne percek évek
a szerencsés látja a
gólyák visszatérnek a
vesztes bár szárnyal
nem ér több nyarat
40.
Bakkné Szentesi Csilla
szabad akarat
apám sosem hivatkozott a sorsra s míg
legyintett az égi hatalomra
utolsó mozdulatával a maszkot félrelökve
pupilláiban rekedt a múlt
otthon a panasz egyre halk szavúbb lett
a fájdalom útvesztőjében törötten
botorkált tovább anyám
elméjét a szenvedés pórázra fogta
haladni csak addig hagyta amíg ráébredt
holnap apám után
s mire bekúszott a hajnal
vörösét fehérre cserélték s a bajjal
a kórházi ágy másra várt
alig két évbe tellett hogy az égbolton
ismét strasszként sejlett minden gyémánt
véletlen - gondoltam mind a kétszer
mert könnyebb volt azzal élnem mint a
kései felismeréssel hogy
talán
de a zárójelentés arról nem szólt
41.
Bakkné Szentesi Csilla
Idejétmúlt attrakció -
bár feltekertem és zsákba kötve
a szekrény aljába süllyesztettem
mégis nap mint nap elfújom a régi dalt
kígyóbűvölőnek képzelve magam
olyankor kibomlik a zsák szája
és kidugod a fejedet
süketen is bele-belesziszegsz a furulyaszóba
s én eljátszom hogy
rossz mutatványos vagyok
42.
Bara Anna/7
az áldott jó ember ..
nem kapkod el semmit
évekkel ezelőtt már vett virágot
arról nem tehet ha nincsen rá igény
vagy semmibe veszi a sok sirámot
az áldott jó ember rohan a boltba
sietni kell otthon a párja henyél
nem csinál az semmit csak varrja a gondot
takarít lazán amíg haza nem ér
az áldott jó ember tudja mi illik
ablakot ajtót gyorsan bezár
ne hallják megint hogy üvölt rá az asszony
az áldott jó ember mindent kiáll
reggeltől estig látványosan kapkod
körmére a munka hiába néz
nem csoda hisz nonstop izgatja a laptop
annál jobb élvezet csak az ebéd
az áldott jó ember utóddal is áldott
de nem tűnik fel hogy már nem gyerekek
talán kettő vagy éppenséggel három
na az meg vajon kitől lehet
43.
Bakkné Szentesi Csilla
Idejétmúlt attrakció
bár feltekertem és zsákba kötve
a szekrény aljába süllyesztettem
mégis nap mint nap elfújom a régi dalt
kígyóbűvölőnek képzelve magam
olyankor kibomlik a zsák szája
és kidugod a fejedet
süketen is bele-belesziszegsz a furulyaszóba
s én eljátszom hogy
rossz mutatványos vagyok
aki fél tőled
pedig csak attól pánikolok
hogy minden hiába
a múlt marása már soha nem lesz olyan élethű
mint a mai
44.
Bakkné Szentesi Csilla
Kötél tűbe fűzve -
Elvira várta
- volt két szép lánya -,
hogy AKKOR majd fogják a kezét.
De az egyik elengedte
- a mennyet felkeresve -,
s onnantól semmit sem remélt.
Nem hullatta könnyét,
ha elragadta örvény,
csak mosolyt varrt, amikor félt.
Így észre sem vették,
hogy szakadtak az esték,
és nem zizeg a varrógép.
A napokat újrafűzve
tűjével szívre tűzte,
de azon folt meg nem maradt.
Volt kötél, s ahogy vágyta
egyiket ismét látja.
A másikért megtenné újra.
45.
Bara Anna/8
konyári örök-vésetek
a nádtetős házat évtizedek építgetik újra.
valami részlet mindig lemarad:
a kukoricagóré rácsos árnyéka, a
palacsinta illatú déli harangszó,
az artézi kút távoli zümmögése.
de végül a képzelet betölti a réseket.
a kartonszoknyás szöszke-évek nyugalmára
tető kerül. jég-reccsentő lábnyomokban
ismét komondor szaladgál, s követ.
az ág-gabalyító szélviharok kisimítják a
felhőráncos égboltot, és sáskazöld utakon
villantja fel szárnyai alól az eperfák
szőnyegét a lepkenyár, miközben színes
ickaköveket cserélnek a szomszéd gyerekek.
odabent esténként pohár falán táncol
a vörösboros lámpafény.
nagyapám sóhajára asztalra bicsaklik
a gond feje. mesék bújnak ágyba velem,
és nagyanyám kenyérillatú keze
rám teríti a mosolyt. míg álmomban
kavargó porban döcög velünk a szekér
minden éjjel palotát építek nekik.
46.
Bara Anna/9
piszkos fantáziaképek
a hiányzókat a napi szennyes közt találtam.
kopottak voltak, s mint papírangyalok
röptelen, árván várták, megőrzöm őket vagy
eldobom. átfesthetném, gondoltam balgán.
más fényben tündökölne mind. szárnyukat mosni
mégse kéne. ha szétfoszlanának elvesznének,
akár bennem a hit. inkább kiszakítom magamból
azt a párat, s hagyom, hogy elszálljanak. azt a
néhány mocskost, ami marad, jobb is, ha rejtem,
mert lehet másnak rosszak a szándékai.
47.
Bara Anna/10
a végtelenségig
üstökösként száguld el a jelen
csak a kihalt napok vedlett bőre
emlékeztet a valaha érkezőkre
sztaniolba csomagolt csillagok
bökdösnek hamis illúziókkal
s mire rájövök hogy a mennybolt
nem más mint csecsebecse
becsukódik mögöttem az ajtó
a sarkokon Isten graffitije fentről
még ámulatba ejtőbb
a protonok és elektronok harcát
sohasem láttam
de addig nem vágyom megismerni
az ismeretlent amíg az utolsó utcakő is
tud valami újat a múltból sejtetni
48.
Bara Anna/11
bűnös
gyűlölöm. ráépült nyolc évnyi emlékemre.
összenyomta a hortenziafejek apró szirmait,
s a parfümök kavalkádja elfedte a
lila akácok diszkrét illatát.
az udvari egyszobásunk mellett sem érződik gázszag.
a szomszéd néni igazi úrinő volt, de szerelmei után
csak a halállal tudott elszenderedni.
a házfelügyelő sem inti a gyerekeit, hogy
ne rohangáljanak, s nem csúfol senki gólyalábúnak.
a zongoraszó a táblabíró családjának
nappalijából a parkettákkal valamelyik
szegény ember kályhájában rég elduruzsolta
a szerelmi álmokat.
csak a gyermektelen idős házaspár
intarziás bonbonierje maradt meg és a
mosolyuk, amikor átnyújtották.
a karácsonyi angyal is elmenekült.
azóta az angyalaim bármikor és soha velem,
ahogy Isten. de ő sem szólít már meg hihetően.
gyűlölöm a plázát.
agyonnyomta a gyermekéveimet.
49.
Bara Anna/12
tehetetlen
forgatom méregetem
mégsem változik semmi
ugyanakkora
vagy még nagyobb
pedig már régóta
foltozgatom a hiányod
50.
Bara Anna/13
ha kibillen
térdre ereszkedik hogy a
szekrény alól kibányássza a cipőjét
majd kapaszkodót keres
ahogy egész életében
de nem talál
végül mégis rábízza magát a
bizonytalan lábakon álló kis szekrényre
megbillen
most még sikerült gondolja
ahogy a felé nyúló kézbe kapaszkodik
de vajon meddig fog ápolni türelemmel
51.
Bara Anna/14
Mielőtt kialszik szememben az utolsó szikra is...
éjszaka sziporkázó buborékokat számolok.
Néha kipukkannak majd feltűnnek,
mintha valami láthatatlan száj
újra felfújná őket.
Irigykedem.
Hajnalra belátom túl sokan vannak és túl messze.
Engem sem találnak majd meg egyikben se.
Felesleges vágyak.
Mire a Nap végigkarikázik az égi rutinpályán
ismét szakadt fényfüzérek lesznek a
pókhálóerezetek. Meg-megrezdülnek velem,
ahogy hatalmas lábaival átölel és menthetetlen
felzabál az éjszaka.
52,
Bara Anna/15
nyomtalanul
feketeribizli szemeket
érlel az éjjel
hunyorgó csillagok
az utca fényhiányai
árnyakat borzolnak az
elhagyott padokon
itt a holnap ugyanaz
akár a tegnap
a ma szimpla másolat
még csigolyáimból
dalok rajzanak
de nem látnak és
nem hallanak
már fel sem kelek
levegőben lóg a szívem
s ha kitakart testem elég
és a füstjét elragadja a szél
odafent is mindegy lesz
hogy jártam itt
53.
Bara Anna/16
a megváltó
sehol semmi élet
az egér mozdulatlan az izzadt tenyér alatt
a monitoron órák óta ugyanaz a megnyitott oldal
ezerszer frissítette
semmi
feláll és kivonul a konyhába
a hűtőből egy szelet görögdinnyét vesz elő
kilép az erkélyre és vár
az első szerencsétlen legyet
röptében kapja el
elégedetten hallgatja az ideges zümmögést
amíg bevonul a szobába
az ajtót gondosan becsukja maga mögött
majd kinyitja a tenyerét
a légy kistartol a
tenyér lecsap
dög
unalom
sehol semmi élet
majd hirtelen felcsillan a szeme
az arcára vigyor ül
a monitoron
egy portál oldalán
a szétkenődött légytetem
54.
Bara Anna/17
ahol találkoznak az égi óceánok
azon az estén, mint a mesebeli hableány
még szétnézett e földi világban mielőtt
alábukott. teste nem vált semmivé,
lelke huszonnyolc lélekkel emelkedett
a mennybe.
azóta a parti fák minden sikolyra
ágaikkal a víz fölé nyúlnak,
a híd gerince elnehezül, ahogy a folyóra
szemfedőnek ereszkednek az éjszakák.
a búvárok retináján ezután örökké
ott lebegnek a hajóablakokban kalimpáló széklábak,
mintha emberi testek keresnének kiutat,
de csak vörös terítők kúsznak elő az iszapból.
elnyelt kiáltások buborékai szállnak a felszín felé
a fülsiketítő csendet felkavarva.
miközben a keresők félelme a kudarctól és
még mélyebb félelme a sikertől a tieddé lesz,
az alig kivehető foltokra tekeredik a sodrásban
a hiábavaló idő: élőhalott leszel s te is eltűnsz
az örök várakozásban.
55.
Bara Anna/18
összetört napok
kopogó szemekkel kutat át minden polcot.
már megint nem tudja összerakni a napot.
elgurultak azok az átkozott darabok, akár
a könnycseppek, amik régen olyan könnyen
előbuktak, vagy mint az utolsó százas a
szekrény mögötti zugban. de nincs ereje
előkotorni, hisz a szíve egyre veszettebbül
ugrál, üres gyomra görcsbe rándul, ahogy
a szobára köd települ. a betűk elmosódnak,
a falak meg dőlnek-borulnak. támasztaná de
súlyosan hajlik rá a nincsen. törött darabjaiból
hiábavaló tervezni a napi mindent. az utolsó
filterből összedobott teát szürcsöli. élvezni
kellene gondolja, míg agyában zakatol, hogy
megint csak vegetáló pók a falon, és a
sarokban kesereg tovább a holnapon.
de mégis hogy rakja majd ki a "napot", ha
ismét elgurultak azok az átkozott darabok?
56.
Bara Anna/19
Kerestelek...
körbefutottam a teret
lábam alatt macskakövek
kopogtak élesen
hiába susogta a határ
eltévedtem
csak a száraz nád
ringatta a magányt
otthon benéztem
mindenhova
verssorok mögé
könyvespolcra
felhalmozott
ismeretek között
kerestelek
reménytelen
a hangot hozzád
megint nem lelem
57.
Bara Anna/20
egy falat múlt
ahogy a kis fekete nyelű kés
körbejárta és felcikkezte a gyümölcsöt
olyan érzése volt hogy már
nincs egyedül a szobában
mintha apja anyja sőt a fiai is
ott lennének körülötte
a barack narancsos színe
mellékes lett
annak a fehér húsú magház körül
bordó csipkésnek az illatát és ízét
nem is az orrában szájában érezte
hanem a szívében
édes-savanykás kissé kesernyés
a hétvégi kertben apja - ahogy szokta -
hajnalban locsolt és
simsonjával egy óra múlva
már ment is haza
hadd pihenjenek a gyerekek
de a teraszon hagyott egy üzenetet
"megetettem mindent
holnap reggel adjatok a csirkéknek
én csak késő délután jövök
egyetek sok barackot
mert úgy hull már mint az eső"
a barackok azóta szétgurultak
de a cetlit a fehér húsú ízével illatával
mint utolsó falatot a teljességből
azóta is őrzi
58.
Bara Anna/21
nyitna zárva, avagy valaha összetartoztak
kinyílik, becsukódik.
kinyílik, becsukódik.
akár a huzat fonalára akadt ajtó.
szökne, de belül fogva tartják a
szikrázó hangszilánkokba akadt sejtek.
s míg mindegyikből vér serken
a fájdalom lüktetése már fel sem tűnik.
megszokott.
néha kivillan, elhalványul.
akár ágak-bogán ringó fényben a
a fák törzsén feltáruló simaság.
a fakérget módszeresen
lehántó szarvasagancsok
anélkül mélyednek a fába,
hogy az tiltakozhatna.
az előbukkant, lecsupaszított
meztelenség, mint egy hullazsák,
továbbőrzi a mozdulatlanságot.
kinyílik, becsukódik.
kivillan, elhalványul.
szót sem ejt már. szót sem hallhat.
a kimondatlanok bent rekedtek.
míg a szavak hirtelen-ölni is képesek,
a némaság, a hangok bakója,
kegyesen lassú halállal tartja még életben.
kéreg nélkül, mozdulatlan,
védekezésképtelen.
59.
Bara Anna/22
foghíjas vigasz -
ahogy az öregség csakazértis utolért
már sehogy se próbálom lehagyni
valahányszor rám csimpaszkodik
megrázom magamat és összeszedem
a fogalmamsincsróla dekurvajókat
s akár egy fogaskerék pörgök tovább
tudom egyszer majd megakasztja
a forgást a semmiből egy kasza
de akkor már félig siketen legalább
nem ijeszt meg a pendülése
60.
Bara Anna/23
örökség
anyám kis tulipános dobozából elillantak az évek.
kiszáradt tetején repedések szívták helyükbe a jelent.
a lélegzetfoltokban olykor még kiérzem anyám illatát,
s mintha a nevetése is ott szökne ki néha hozzám. de mindig
visszasimul a megkopott fadoboz rejtekébe, ahol korán-halt
igazfalvi nagyanyám képmását őrizgettem. de már
körvonalát sem érinthetem. az az egy homályos fotó sincs meg
róla. így nehéz lenne az örök-ismeretlent színekkel kitöltenem.
csak a mozdulatlanságát tudnám barnába öltöztetni.
míg anyám emlékeit felidézem egyre elmosódottabbak lesznek a
másolatok. egyetlen copy maradt meg nagyanyámról élesen:
amit a hiánya anyámra ráhagyott.
61.
Bara Anna/24
alteregók
megyek az utcán és rám köszönnek
eszméletlen
szalad ki a számon
valakivel összetéveszt kedves
én magamat sehol sem találom
pedig tucatszor találkoztam velem
de egyszer sem ismertem rám
hogy mennyire az vagyok amivé lettem
elképesztő milyen hamis a világ
a külsőm naponta változik
pedig ma is a tegnapit hordom
a kettő között egy műszálas mosás
s a médiaborostás napoktól
agyamban elhagyott hangyabolyok
keresem magamat hogy megőrizzem
az egyik skatulya régóta üres
már jelet se rak rám az isten
úgyis összekeverem
62.
Bara Anna/25
életbezártak
a halaszthatatlan dolgok kétes kimenetelű
merényletté nőttek s a legnehezebb volt
eldönteni mi tartozik bele
a távolságot hiába adták meg méterekben
már nem lehetett tudni kihez-mihez mérten
az idő hatványozódó gyorsulásba kezdett
s akiket magával ragadott már nem menekülhetett
nem volt hova
a falak dermesztő magasságba nyúltak
láthatatlanná téve a lehetőségeket
s amíg egyre távolabbinak tűnt az élet
a levegőhiánynál a bezártságban
az elmaradt érintések fájtak a legjobban
63.
Bara Anna/26
a csend árnyékában
egyedül üldögélt
a fáradt délutáni fényben
este szikkadt kezére
holdsugarak húztak
újabb ráncokat
kendője alatt búzamezők
deres kalászai bújtak
ölében marokszedő-karjai
kiszáradt gallyak
ritkán szólt s ha mondta
'nemsoká meghalok'
szemébe hiába néztem
nem volt ott sem ma
se holnap
s a tegnapok
ördögszekér hátán
elmenekültek
titkolva fájdalmat
meggörbült időt
csak üldögélt
hallgatag
gyengén
összemenve
és a négy évem mellette
óriásnak tűnt
mig egy éjjel
kinyílt minden ablak
s a tükrökre fekete
terítők kerültek
64.
Bara Anna/27
szakítás
mostanában a csillagok a hold
az Éjszaka jut eszébe
még a feketéről is
ahogy instant álmokat kavargat
a kávés csészéjében amiből a
mokkás kanál úgy áll ki
mint mellkasból a kés
egy pillanatig átfut az agyán
lehet hogy ő öli meg idő előtt
azokat a szép pillanatokat amiket
eddig féltve őrzött képzeletében
parányit megbillenti a csészét
csak épp annyira hogy a
karima alatti éjszakában
visszatükröződő arcvonásai
elmosódjanak
ahogy ismerősei tudatából fog
az emléke
majd kihörpinti egy szuszra az álmokat
többé már úgysem kellenek
65.
Bara Anna/28
kárörvendő abszurd elmenőben
most kellene feladni
összetörni újra minden törhetőt
amit eddig gonddal ragasztgattam vissza
csak kirakós darabkák
élettelenek akár a kő
most fordítanék egyet a napon
s ha a látóhatáron aludni készül
szemem tükrében meglátva magát
kajánul rávigyorognék
lám neked is bealkonyult ma "babám"
66.
Bara Anna/29
ha belopózik 1.0
a hajnal lustán sorra jár
utcát, lépcsők tört fokát.
letépi róluk az ében mázt,
hol isten festett égre gyászt.
a hangtalanul érkező
fénypászmák, mint a vércsecsőr',
kitépnek egy-egy falatnyit
az árnyakból, s hogy nappal nyit,
már felpörög a köd mögött
az alvó város és ráköszön,
s ő méltósággal ellebeg
míg félretol pár felleget
68.
Bara Anna/31
a tetszhalott
a lassú hömpölygésben sodródó faágak
műanyag palackok között már
nem bukkantak fel halak amikor
a szennyes-zöld magával rántotta
álmaival talán épp egy örvénybe fúlt
de előtte még narancsos körvonalát a horizont
kétségbeesetten ringatta a hullámokon
túl messze volt hogy bárki megmentse
ám a folyó ismét befogadta hiszen
mindennapos dolog hogy a víz
elragadja a napot alkonyatkor
69.
Bara Anna/32
a tetszhalott -
a lassú hömpölygésben sodródó faágak
műanyag palackok között már
nem bukkantak fel halak amikor
a szennyes-zöld magával rántotta
álmaival talán épp egy örvénybe fúlt
de előtte még narancsos körvonalát a horizont
kétségbeesetten ringatta a hullámokon
túl messze volt hogy bárki megmentse
ám a folyó ismét befogadta hiszen
mindennapos dolog hogy elragadja
a napot
70.
Bakkné Szentesi Csilla
elhallgatás helyett
mondta volna de
a másik szemében
fáradt fény
talán nem kellene
gondolta
de a tapintat is
mély árkot tud ásni
s nem ácsolnak rá hidat
az elnyelt szavak
a tériszonnyal kellene elbánni
hogy ne a csend szakadékában
kövüljenek meg
legyenek inkább
szigetek
71.
Bara Anna/33
Alkonyhalál, avagy egy költő agóniája
(Fövényi Sándor stílusában)
Ribancok közt kelek minden reggel,
szajhák simítják fejemre hajnalom,
ne ments meg, ha poharamba nézek,
temető az, hol tűnik bánatom.
Ne ölelj magadhoz rozsdás, vérző alkony,
ne ámíts erdő, szakadt kabátú éj,
csak letört ága vagyok korhadt fának,
jegenyék fölé hasadt rideg, ólmos ég.
Hagyj csak halni, ne kímélj te végzet,
csupasz csontomon húst nem érzek én,
idő zabálja már bomló testem régen,
de tán marad pár sor, mi egyszer felidéz.
72.
Bara Anna/34
meghasadt búzakalász
(Vincent van Gogh: Hollók a búzamezőn c. festménye alá...)
e világ nekem már
vészmadár-csontvázak
test nélküli képek
s nem búzavirágkék
halál lett a társam
holló tetemében
nem maradt mellettem
csak egyetlen testvér
szívemben azóta
búzamező lobog
s szélvágta okkerből
a rozsdahalál kél
éltem az örvénylő
légcsápok közt hasad
hol imát sem mond majd
ki értem bennem élt
de fáj hogy köröttem
jajgatnak a tájban
a széttépett sárgák
és zöldek feketék
mikor a csendet a
megtört hollószárnyak
kékből merítve
szaggathatják szét
73.
Bara Anna/35
...aki, ha kell
Ráfeszül a horizontra,
eget, földet egyben tart.
Hajnalt bont és estéket köt,
közben nappal fénygömböt ölt.
Viharokban ő a part.
Ágakat fon sima törzzsé,
ha kell gyökereket ereszt.
Búvóhelyet nyújt,
ha néha veszélyt érez,
s rád nevet.
Várat rajzol földtől égig,
míg kenyér illatú keze
elsimítja mesék élét,
ha éjszaka attól félnél.
Hajnalhídig elvezet.
Aztán leül azt sem tudva,
szikla volt-e vagy hó, puha.
Te elébe állsz
csak úgy, szótlan,
elhiszi, hogy minden jól van,
s elmehet.
74.
Bara Anna/36
szegény apám
nincs nyafogás
hiszti
affektálás
nincs megoldhatatlan
s nincs elhalasztható
a régi azért van hogy
legyen miből újat
az új bárkinek
kézzel fogható
a küzdelem
fogcsikorgató élet
s az életben így
járható minden út
a föld nem lesz csak
veled együtt áldás
a mindennap csak a
holnappal útmutató
és küzdött ő ha kellett
s azon túl is
célokat kitűzve
fáradhatatlanul
szegény apám
csak egyet nem értett
ha elveszítem
már semmi sem lesz jó
75.
Bara Anna/37
időkanyar, avagy mindörökké Debrecen
gondolatban lerombolta a falakat
átnyúlt az úttest felett
s visszarakosgatta a hámlott ruhájú
kertes házakat
a csapó két oldalát a kanyargós emlékeihez igazította
s hagyta hogy a majd félévszázados
zörgő-zakatoló tuják végig döcögjenek
a város gyomrába a rég felszedett síneken
még rápillantott a templomra
azután a főutcán átszállt az egyesre
és meg sem állt a kálvin-térig
ahol a szél mintha a parasztkantáta
akkordjait sodorta volna felé
hegedűtanára lakásából
gyermeki örömmel kanyarodott be
a péterfiára
örült mert újra anyja mosolya jött felé
apja kitárt karjában
és a sarki presszó kávéillatú zsongásából
a vasárnapi fagylaltozások málna ízű álmai
már meg sem lepődött hogy
a palacsintaképű nap fahéjas almás ruhája alól
anyja szilvás gombócai gurultak elő
de a kapuhoz érve a pláza ormótlan tömbje
hullámokat kavart emlékfolyama tükrén
hát visszafordult és
csalódottan becsukta az ablakot
a kanyarbérház zajos és poros világából
az erkélyen pihenő galamb ijedten felrebbent
és elszállt egyenesen a krematórium felé
76.
Bara Anna/38
valaha valakiért
még üldögéltünk volna melletted
meghagyva a napot érintetlen
míg letanyáznak kicsit a zajok
mint öreg nénék rozzant kispadon
hallgatnak bele a pergő ködbe
hiába vágynak földi örömökre
ráncos kezükkel kapaszkodva mába
magukba némulva várnak halálra
kicsit hessegetik kicsit még húzzák
rögös takaróját arrébb-arrébb tolják
de lélekharanggal ha indulnak útra
varjak feketéllnek fejkendőkbe bújva
77.
Bara Anna/39
érzés-forgó
szántsd földbe
magányod
vesd be
hiányzol-magokkal
tavasszal
mint porzóra
mézelő méhek
rád lelnek majd
frissen sarjadt
"úgy-vártalak"
levélsorokban
78.
Bara Anna/40
Őszi anzix
A fecskekörök ahogy egyre nőnek,
és hideg szelek lúdbőrzik a földet,
a levélhegyek sárba kucorodnak,
míg varjak ülnek ködön hajnalhosszat.
Az erkélyláda, az a pici szelet,
mi kertnyi teret nekünk őrizgetett,
bevágyódik a muskátlis sarokba,
hol pince-sötét takaróként óvja.
A mosolyokon nyármúlás nyújtózik,
de éledezni mégse akarózik,
mert a lányajkakról felvillanó fények
még kitakarnak néhány szép emléket
79.
Bara Anna/41
Égbe szakadt gyökereim hangján
Apám hangján
Míg földi létem hagyta zsenge szálként
hozzám hajoltál: védjen angyalod.
Nem számoltam félve vajon hány még
az érintés, mit neked adhatok.
Hogy édes volt vagy keserű az íze
a csókomnak, mi sohasem fogyott,
mit számít már, ha szemem acél kékje
csak emlékként hagyott örök nyomot.
*
Anyám hangján Apám halála után
Már elfeledted hajam illatát is,
a hárs' hordozza talán még nyomát.
Az arcod éle gyenge holdvonás, mit
visszatükröz néhány fénybogár.
Az éjszakákban alig vannak színek,
de bennem virraszt minden ami szép,
mégsem érzem nyugodni a szívem:
pipacs-szerelmem elcsente az ég.
80.
Bara Anna/42
időtlenül avagy “ahogy a napok rövidülnek”
valamikor meghitt
biztos és lassú volt
még színekkel is
felruházta magában
az együtt zöldben
a hiány kékben
a múlt s a jövő egyaránt
megfoghatatlan fehérben
hiszen a múlt is
bármibe öltözhetett
ahogy a jövő is
az egyik már
a másik még
megfoghatatlan
ám a most rövid
gyorsan múló
alig érintő
a most egy pillanat
amit nincs idő
színekbe álmodni
81.
Bara Anna/43
A nemkívánatos Karácsonya
Csak úgy egyszerűen
belerobbant a csendbe.
Fészkelődött fotel mélyén
öledben meleget keresve.
Rácsodálkozott bejgli illatára,
toboz-fosztott fenyőd árvaságára.
Körbelebegte.
Girlandot könnyeidből húzva
varázspálcát lengetett.
Csillámporosan mozdult,
mint ki lehozta az eget.
Lelkeden kúszva magát kellette,
hogy marasztald.
Hozzád bújt,
hadd legyen örökké veled.
De ajtót mutattál neki.
Most kint kullog,
és nem érti,
miért kell a magánytól
idegenkedni.
82.
Bara Anna/44
alkonysorok
ha majd
fáradt kékkel földet ér s én
szikecsendben elpihenve
hallgatom hogy közeledik
alkonyhúrokat pengetve
nem számít a hol és mikor
a meddigje lesz a fontos
tisztán vagy a földi léttől
imitt-amott kicsit foltos
az is és úgy épp az enyém
addig amíg bevarrhatom
de talán az utolsó rést
szakavatott kézre hagyom
s árnyékhálón fáradt kékkel
ha csak az ég ér a földre
megírom mert még tehetem
bizakodni lásd megérte
83.
Bara Anna/45
Ajándék Apámnak, mert odafent fázik
Csónak ring az alkony-fényben.
Vörös tapéta az ég.
Ráfröcsköl a Nap még némi
erdőtarajt, holdkaréjt.
Tóparti kis vendégházban
Anyám maga. Felhőt köt.
Mikor kész lett, égbe vitte
azt a kevés örömöt.
84.
Bara Anna/46
anya mackóban
bevillan még most is
milyen büszke voltam
amikor az utcán
utánad fordultak
a ruhádat honnan
hányszor terveztem hogy
a világoskék helyett
veszek egyszer újat
legalább tíz éve
otthon csak mackóban
de neked nem kellett
kényelmes megszoktad
már
nem érdekelt divat
vagy mit szólnak mások
én is úgy két éve
egy bordót használok
a cigitől égettet
arra cseréltem le
nem mintha nem vágynék
de kényelmesebb benne
visszaszámolni
85.
Bara Anna/47
a szerelemről másképp
a legszebb percek ott lapulnak
szétszóródva a járdán
a macskakövek repedésébe akadt
tűsarkú cipők nyomvonalán
a kopogó cipősarkakban
a hófúvásban kesztyűmelegbe simult
kézfogásokban
ölelések láthatatlan nyomaiban
a kabátokon
a szerelmesek széltől lobogó sáljában
amibe egy-egy csók után
szemérmesen bújnak el az ajkak
de tavasszal tenyerükben már
napcseppek ragyognak
s míg a fák lombja felhőtölcsérbe harap
hajukból sugarat fon a szél
Bara Anna/48
a lepedő
ahogy nézte szinte várta
hogy megmozdul
de csak a szél libbentette fel a szélét
a kitárt ablak a protokoll része
a kedves szó már nem
az almazöld
most rideg és visszataszító volt
pedig szerette
úgy távozott hogy el kell felejtse
a csendet az almazöldet
a lepedő takarta arcot
az utolsó cigaretta füstjére fog ezután
gondolni
amit együtt szívtak el apjával
a kórház udvarán
Bara Anna/49
a láthatatatlanság ereje
a rohanás
az az átkozott rohanás
mintha letudni vágynánk még az életet is
mintha soha nem nyugvó vihar űzne
úgy kergetjük az időt
majd holnap majd azután
s közben szakad a tél bundája
tavasz könnyez
délibáb idéz képeket
s az őszi fáradt ragyogásban
hiába lassít a természet
mi már nem vagyunk ugyanazok
te már máshol jársz
a lépések hangja hiánnyá nő
pedig láttalak
és most is látlak
ahogy egy felhő felett lépegetsz
Bara Anna/50
az utolsó
a képet vastag por borítja
keret nélkül fekszik az üvegszilánkok között
körötte széklábak töredékei
szekrények tátongó lyukakkal
hiányzó falak
kint a csend majd robbanások hangja
váltogatja egymást
a szétlőtt erkély megmaradt darabján
játékmackó maradványa himbálózik
mint egy akasztott ember
az apokaliptikus zűrzavarból
valahonnan előbotorkál az öreg
s kezébe veszi a portól homályos képet
egy férfi egy nő s két gyerek mosolyog rá
de minél tovább nézi
a kép annál jobban elhomályosul
végül eltűnnek mindnyájan
mint azonosítatlanok
Bara Anna/51
ámítás
(Kiss Anna Mária emlékére)
szétnyitja a felhőket
s piros bohócorrot ragasztva
felnevet
nem hittétek most nézzétek
mit sose tettem
lenézek rátok
de tudjátok
idefent nem az van amit vártok
az angyalok rám se hederítenek
mindegyik magával van elfoglalva
a hírnevükkel fényesítik
a halál kaszáját
s egy szebb élettel ámítanak
vérbe fagyott fehér galambok
repkednek köröttük
én sem tehetek mást
körözök köztük
felettetek
s először próbálok hazudni nektek
csodálatos a mennyekben
Bara Anna/52
tört arany
a világ voltál
az otthonunk
a diószegi kert
a műhely a felcimkézett dobozokkal
műszerekkel szerszámokkal
rózsák őszibarackok illata
fák lélegzete
galambjaid röpte
a simson napsárgája
a tüdőm a szívem
egy csepp a tengerben
mondanád
egy csepp
a nekem édes a
nem pótolható
nélküled ma is szomjazom
apám
Bara Anna/53
Téveszme
mert úgy hiszed hogy úgy is jó
ha csendbe fojtva minden szó
ha nincs vihar nincs itt a vég
az erekben még forr a vér
pedig hideg és széthasadt
a nap az ér a pillanat
nincs rá ima én sem vagyok
Isten voltál ma elhagyott
Bara Anna/54
álomtalan
csend honol csillagos ágyon
már üszkösen porlik a hold
sóhaj sem nyílik a számon
a távozó éjbe holt
fűszeres illat az este
ablakon csillanó remény
álmodik a fáradt testbe'
a rabul ejtett ledér
ma nem jön a szememre álom
szakadt fátylát az ég húzza
hát ezüst fonállal rávarrom
a tegnapi éjt a tejútra
Bara Anna/55
acélmezők
a taposóaknák akár a tarack
kiirthatatlanul
minden nap egyre több lapul
várva a gyanútlan lépőket
árnyékot vet rájuk a tankok teknőc teste
s az acélmezőkre terülő
végeláthatatlan hosszúra nyúlt este
beletúr a tájba
de mindhiába takarja a sebeket
felfeslenek újra
hol itt hol ott véres fáklyákat gyújtva
küzdenek a csillagok
vajon tudják-e kié miért nem ragyog
Bara Anna/56
gödörben ()
hallgatózom. szíved csendes.
abban más már sosem fér el.
kitöltötted rég a teret,
mindenség vagy nappal, éjjel.
hantok felett Hold enyeleg.
csillagoknak lenne párja.
szeretkezne, de nem lehet.
az Úr őket másra szánta.
itt maradok. ez a végzet.
föld kérgével betakarnak.
követ raknak fölém vértnek.
tudom Isten megtagad majd.
hajnalodik? az nem az ég.
csak az ásó széle villan.
a méret itt éppen elég.
lelkem úgyis hozzád illan.
Bara Anna/57
Ha menni, menni
már nem számolom ki van velem
s nem érdekel hány ellenem
nem akarok csak jó lenni
minden i-re pontot tenni
nem érdekel rím sem strófa
csak az számít miről szólna
az se fontos néha érzem
ha menni kéne vagy tán mégsem
most a világ úgy jó ha van
elfogadom telem nyaram
nem is tudom hogy mi végett
csupán csak hogy véget érhet
nem harcolok békét vágyok
láncot másra sem kívánok
még süt a nap ha rád nézek
hagyj majd menni hogyha kérlek
Bara Anna/58
mielőtt megérkezne
jaj fiam a nappalok
végetnemérőek lettek
hajnaltól alkonyig
a kapu kitárt
csak a magány
látogat engem
jaj fiam az éjszakák
a csillagok egyre gyűlnek
bár fentről üzenik
ráérek még
a dobbanások
meggyengültek
jaj fiam az emlékek
már lassan homályba vesznek
s nem tudom jó voltam
vagy éppen rossz
hogy sorsomat
megérdemeljem
jaj fiam az a halál
tudom nem lesz kegyelmes
- ne félj anyám
ott leszünk mind
és a kezünk
addig sem enged -
Bara Anna/59
marasztaló - 2
ha egyszer újra bekopogsz
gondokkal telve hangtalan
megosztom veled asztalom
ne ácsorogj kint hasztalan
ha egyszer újra bekopogsz
szólnom se kell mert jól tudod
míg ablakot jövőnek nyitsz
a múlt ajtaját becsukod
ha egyszer újra bekopogsz
betér veled egy kis remény
bár száz villám is megéget
mi ír leszünk egymás sebén
ha egyszer újra bekopogsz
az ajtón mi nem létezik
az sem baj kicsit háborogsz
hogy képzeletem szétfeszít
ha egyszer újra bekopogsz
s a világ tán totál süket
mi meghalljuk bárki locsog'
hogy létezik halálszünet
Bara Anna/60
még nem akarom
az ablakba(n) gyűrt idő hasít
egy sárgult könyvlapot
szökne vele hogy mentse még
mi szép volt egykoron
néhány szirom az asztalon
színt váltva megremeg
száraz levélen szétfutnak
a szomjazó erek
az ablakba gyűrt időnek már
nem múlnak ráncai
szabadba érve elvinné
legszebb álmaim
simítanám ha karma
nem tépne mély sebet
közel az ég a jel fehér
elbújnom nem lehet
szobámban tartom túszul őt
az ablak mint acél kapu
visszhangozza: már múlt idő
hiába nem akarom
odakinn elcsendesül
lassan az este is
harmatot hoz a pirkadat
új napra fényt feszít
bent száraz szirmokba túr a kéz
remegve felszedi
elpihen szíve asztalán
amíg az idő engedi
az ablakba gyűrt időben
bújik egy csöpp remény
lesz kiben él tovább
a hit s a szenvedély
nem szántja földbe azt
mi bennem megfakadt
letörli a port is majd
mivel a szél takart
Bara Anna/61.
Hun a Luna fénye?
Holdfénytelen volt megint a város.
Az orrát sem láthatta két kortárs.
A Hold képe pedig éjjel látszott.
Mert éjszaka volt. Az biz nem vitás.
De olyankor a fránya Hold pofátlan'
csak visszaveri a Nap sugarait,
mert önérzetes: "kell a francnak mástól
az a sok foton, még egyszer elvakít".
S míg gyűrött lett e tudástól a vánkos,
min hangtalan pihent a fenti pár,
holdfény sem zavarhatta az álmuk,
így agyalhattak arról még tovább.
De jött a hajnal - pirkadat volt régen -,
a város erre éledezni kezdett,
narancsot kent az égi habarcsba,
- hogy ki ne hagyjam ezt a szuper szettet -.
Bár igyekeztem, ne sokkolja túlzás,
ha versítészem versemre rábökött,
csak a "felpörög a köd mögött" sornál
érezte, hogy nem vagyok túl lökött.
Page updated
Google Sites
Report abuse