Azon a napon megint álmosan ébredt,

s a hidegben majd' megfagyott.

Kereste a Földet. Még mindig nem éled?

Csak ő látja, mit alkotott?

Tudta, nem hagyhatja, nem lehet oly' balga,

hogy remeke sötétbe fúl.

Mert az, semmi kétség, uralna - mily rémség -

ez'tán is minden napot.

Fesse, vagy leírja, vagy csak előhívja?

Ezen 'hogy gondolkodott

kezében holdtollal, mesteri műgonddal

Napjához hozzáfogott.

Toll hegyét bedugta a fekete lyukba,

mit kalamárisnak tudott.

Angyalok könnye volt abban a fénytinta

a kozmikus kartonlapon.

De sajna kiborult, hogy hogyan az titok,

ám éktelen haragra gyúlt.

A mennybolt felmordult, 'hogy robbant a Tejút,

a sok csillag egymáshoz bújt.

Azóta fent izzik a gömb, és úgy hízik,

míg kilövell lángnyelveket.

Ha foltok tarkítják, vagy arcán lángpirkák,

Isten küld még jeleket.

2012.08.21.

Zsefy Zsanett