Olykor bennem rejtezel, s amíg testem átölel,

kéjes mámorban szívom be illatod.

Lágyan elomlasz bennem és én hagylak,

hogy részegíts, amíg rólad álmodom.

Ahogy a semmitől körbeveszlek,

óvom sárgálló titkodat,

ahogy kavarogsz egyre édesebben ,

igazán mézédes kábulat.

Ahogy táncra kelsz fehér habokkal,

s betöltesz engem: jó nagyon.

Ahogy lecsillapodva hozzám bújsz,

eszembe se jut, hogy megint hazudsz.

Bennem rejtezel. Fehér álomporba

zárod a vágyad, majd némán távozol,

hogy lágyan elomolhass engem feledve

lángoktól ölelt, forró ágyadon.

Amíg málna illatú felhőfoszlánnyal

teríted be elképzelt otthonom,

szégyen nélkül kínálod magad,

amíg az éhes ajkak tömege beléd hatol.

Olyankor én őrjöngve őrzöm

rajtam felejtett édes cseppjeid,

és öntudatlan mámorban

idézem egy málnás piskóta

semmivé lett, vonzó bájait.

Megbocsájtod nekem ugye ezt,

te könnyen elmúló végzetem?

Mit is tehetne már egy agg,

szerelmes porcelán tál

így hatvan felett, Édesem?

2009.-2017.

Zsefy Zsanett