(Nagyszüleim emlékére.)

Poros útra simult már az este,

főkötőjét csillaggal hímezte,

s úgy lengte körbe öles áhítattal,

mint templomkőre térdeplőt az angyal.

A csorda ballag, nem számolja léptét,

ősi ösztön igazítja vérét,

arra viszi bús fejét a marha,

hol istállóját friss szalma takarja,

s gazda keze egyengette jászol

kisdednek is pihenő volt párszor.

Hol kéményen tollászkodó gólya

bentlakókat minden bajtól óvta

anyám szeme szerette a házat,

azért is volt bennünk az alázat.

Tudtuk sorra, kicsitől a nagyig,

hajnaltól kap erőt s az alkonyig

végighordja kötényében terhét,

nem szórja szét másnak a keservét.

2011.04.27.-2012.04.25.

Zsefy Zsanett

(Evokáció Böröczky Mihály verseire)