Kint már varjak kárognak a város felett

és a csendfüggönyt tépik éhesen:

a rongyidő szakadt széleibe hámlott,

öröknek hitt szerelmes perceket.

A képzelet véges pillanatokat temet.

Pedig milyen jó lenne még simulni arctalan.

Felfedni drága kincseit a rögös útnak,

csokorba csenni a mélybordó szirmokat,

könnytelen gyöngyeit fűzni reménynek,

kagylóba zárni őszülő ábrándokat,

őrizni szürkülő fényben is, a jövőnek,

ahogy álmot morzsol a szél,

míg a lelked sír dallamtalan.

Virágok kelyhében egykor hogy’ dongtak a méhek.

De jött a hideg szelek őszenyészete.

Ölébe vonta a feledés bús fejét a múltnak,

és azóta cirógatja szótlan, csendesen.

Én most lelkembe öltöztetnélek,

hogy ne fázzanak azok a pőre szavak!

Éljenek tovább bennem, ahogy mesélnek,

melengessenek, mint szívedben

emlék színezte anyaföld magányodat.

2010.11.13.

Zsefy Zsanett

*

Videón: Elmondja: Skorpio: https://youtu.be/0TWAjzRD0bE?list=PLoQdBXU_xnb3gjhDR_ihPoFGA-0CaqACa