A minap a kicsi Perte,

vagy inkább kis serte-perte,

kifutott a téli kertbe.

Anyja mondta, ne menj kincsem,

odakint még semmi sincsen!

Nem hallgatott rá a balga,

játszani nagyon akarna.

Gyorsan vaksin kezdett ásni,

anyja később földet hányni.

Vakond mama egyre ásít,

szebb napokra foga vásik.

Téli álom náluk híján,

agya most is kába. Nyilván.

Nem tért magához még nagyon,

lustálkodna a pamlagon.

Fordulna hát oldalára,

de bevillant, Perte lánya

elment biz' a vakvilágba.

Anyaszíve tele gonddal,

vásott kölyke vajon hol van?

Gondolt akkor hú, de nagyot,

hogy becsukja az ablakot.

Igaz mindezt csak magában.

Vaksi vakond tanyájában

ajtaján nem kopog senki,

ablaka sincs nyilván neki.

Alagútnak sötétjébe

nem világít az ég kékje.

Nem is kell ott utat látni,

nem is jutna be akárki.

Ahogy kotor a kis botor

hangtalanul, nem mint motor,

orra, lába a segédje,

jó szimattal ér végére.

Miközben így vakon kutat,

végig szagol minden lukat,

földes lett az összes térgye.

Jó hogy szőrrel le volt védve.

Szeme, szája úgy bedagadt,

sárral, kosszal tele ragadt.

Addig is a semmit látta,

onnantól már azt is bánta.

Mégis könnyen ért végére,

mert hallotta, Perte kérte

- Nagyon fázom, vigyél haza,

havas lett a vakond gatya!

Nem szököm el, megígérem,

vagy csak nyáron kinn a réten

túrom orrom. - Rontom-bontom

- szólt az anyja.- Nem úgy mondom.

Majd a földet turkálom csak.

Nem kell félned! Nem lesz huzat.

Azzal orrát, a kis dugaszt,

anyjához nyomta - a csupaszt -.

Tudta hogy kell hatni rája.

Anyja olvadt, s mint a rája

siklottak egymással haza.

Tövis nélkül nyilván kafa.

Azóta a vakond végen,

persze, ha még ottan élnek,

minden rosszcsont kis vakondnak

gatyás Pertéről papolnak.

2010.03.07. -2013.02.22.

Zsefy Zsanett