A cigány, ha húzza és könnyed arcod mossa,

te nem kérdezed tőle hol tanult zenét,

a génjei hordozzák, a vére része,

pártfogója múltja, s több nemzedék.

Az emlék - s mit megtanultam régen -

hatvanhoz közel már lassan megkopik,

a kémcsövet is letettem,

többé már azt sem kérdem,

excellben írjam-e a dolgaim.

Álmaim már színtelenné fogytak,

csak ritkán látok vadvirágokat,

a rajzlapot régen félredobtam,

a hegedűm is egy undok mostoha,

- a kottáim meg csíkon elterülő

lerészegült rút pacák sora -.

Hangom rekedt, - halkan szól az ének -,

emlék csupán, mit tükör nem mutat,

a szép napok is ritkábban kísérnek,

őrzöm őket, hogy el ne fogyjanak.

Ne kutasd okát miért most ,

miért így és meddig!

Fogadd el, ha gondolod!

Én se kérdem okát e földi létnek,

megélem, de olykor ébren álmodom.

2009.08.10.

Zsefy Zsanett