Az ember bölcsen gondolt egyet,

földre álmodta az eget,

közel legyen a szívéhez,

élte kiszámolt ívéhez.

Kertjének lett féltett kincse,

kékje szinte mennybe vitte,

amit nem ért el kezével,

- angyalt fessen ecsetjével -.

Tavaszhidat ácsolt rácsból,

lelkén fakadt sok-sok ágból,

azon lépdelt könnyű lépttel,

fel ne sértse nagyobb hévvel.

Pici szirmuk ezer égbolt,

mindegyik egy lélegzésfolt.

Földre csüngő csöpp fejükkel

fényt szürcsölnek lélekcsönddel,

s amíg bennük a szép lüktet,

Isten tudja, miért nem csüggedsz.

2012.05.05.

Zsefy Zsanett

*

Zeneajánlóm: youtu.be/xBuMsLLWIkk