2014. szeptember 4-én éjjel csendesen elment az én örök-doromboló Bécim, Méla Bélám.

Lehetett már úgy 18-20 éves, és abból tíz évet együtt...(2004. október 17-től 2014.09.04.)

Béla már enyhén koros,

bundája kissé poros volt,

mikor egy őszi, borús estén

házunk előtt esendőn

rám meredt kerek szemével,

s kérte, ne hagyj itt,

ha lehet vigyél fel engemet!

Az idő, mint már mondtam

őszbe, s rosszra fordult:

eső esett, a széltől ajtó is

megcsikordult, sötétedett.

Mégis hiába kínálta hallal

és sok- sok jó falattal,

- mint máskor - egy duci hölgy

ő nem engedett, mert engemet

követett gyalog, s ahogy

ballagtunk a lépcsőkön felfelé

füléhez közel hajoltam

és kedvesen belebúgtam:

felőlem feljöhetsz, de hiába,

te kis mackó, jövődre nézve

nagyon apró esélyed, ha lehet.

Ám Béla - az enyhén koros,

bundája még kissé poros

iromba macskafi

láttam, hogy nem érti,

jobb, ha nem is kérdi,

mi vár rá odabent -

halkan válaszolta: jól van.

Akkor nem volt

nagyobb gondban,

haladt fel csendesen.

Ajtónk elé értünk, s azon

hogy betérünk a félsz bennem

tovább dagadt.

Már láttam, ahogy tépik,

karmolják, s nem védi

odabent senki sem.

De ő csak tolatott,

s az egész már úgy hatott,

mintha vezetne engemet.

Egy óra se múlt talán,

mire a kis mokány,

már nevére hallgatott,

és ott ült a többi közt,

a kutyám, s két macska közt,

büszkén a pamlagon.

Annak több éve már,

hogy a hat kilós mokány,

méla tekintettel

az utcán rám meredt,

de nem bánja senki sem,

hogy azóta csendesen

családunk becses tagja lett.

Zsefy Zsanett

2009.08.09.-2014.08.18.