MEGMÁSÍTHATATLANUL

hányszor öntöttem szoborba arcodat

hogy körbe cipeljem akár egy trófeát

a nekem tökéletest a bronzból elevent

csak lélegzetvételkor éreztem

gipszporral lett tele a tüdőm

pedig azt hittem tökéletest alkottam

elfelejtettem hogy én is egy

megismételhetetlent játszó másolat vagyok

DNS-láncokkal celládba rabosítottak

az angyalok

ÖNÁMÍTÓ

elhittem hogy a rossz behunyt szemem káprázata

eltűnik ha nézlek akár a háztetőkre vackolódott köd

ha rátelepszik a Nap és én semmit sem ronthattam meg

benned amit magamban nem akartam

hogy befoghatom és szétszórva osztogathatom a Napot

szívből tenyérből akár félszavakon át

az árnyék csak más dimenzióban követhet mert itt

mindig úgy ragyog hogy nem is ismerik az éjszakát

illúzió

csak a halál biztos és végleges

addig hullámfodrokként egymáshoz simulva

vagy viharban törve ha partot érünk

marad a képzelet

de abban is megtartalak hisz

úgy illeszkedünk mi az időben

mint mozaikdarabkák

mint a keresések s találkozások pillanatait

agyunkban visszajátszó filmrészletek

külön-külön és együtt is értékesek

SOHA MÁSKÉPP

már nem hagyhatlak el

mert itt élsz minden csendben

és bennem visszhangzol szóban

kulcszörgésben

távozásban közeledésben

tüzeket szítva is szelíden

bár ezerszer elátkoztalak

és ezerszer is áldlak

nem szabadulhatok

érzem tovább hordozlak

hajnaltól hajnalig

sötétből cipellek sötétedésig

amíg csak ébredsz amíg csak élek

maradsz és én maradok

2014.11.22.-2016.11.22.-2021.03.04.

Zsefy Zsanett